Itt Norvégiában természetesen vendégnek érzem magam és mindenekelőtt szívből jövő köszönetét mondok a hozzám intézett meleg szavakért és valamennyiük érdeklődéséért aziránt, amit az említett problémáról e rövid idő alatt elmondhatok. Előrebocsátom, hogy a teológiai mozgalomban voltaképpen kétszeresen is vendégnek érzem magam, hiszen az antropozófus mozgalomban mindig hangsúlyoznom kellett, hogy az antropozófia távolról sem akar valamilyen új vallást vagy éppenséggel szektát alapítani, hanem jelen korunkban általánosságban a tudományos mozgalomból akar kisarjadni. Az emberi és kozmikus élet érzékfeletti fényeinek megfelelő kutatási módszereket keresi. Amennyiben a teológia területe is a kutatás általános területéhez tartozik, annyiban indíttatást érez, hogy, ha megkérdezik, hozzájáruljon az érzékfeletti kutatás módszereinek eredményeivel a teológiai kutatáshoz. Ezért mondtam, mikor Németországban most számos fiatal teológus megkeresett, hogy csak azzal kívánok szolgálni, amit antropozófusként nyújthatok. Amire azonban ma egy teológiai-vallásos mozgalomnak szüksége van, azt a teológiai vagy vallásos életben álló személyiségeknek kell megvalósítaniuk.
Erről az oldalról az antropozofiával kapcsolatban különösen azt kifogásolják, hogy kutatási módszereivel megismerően akar az érzékfeletti világokba emelkedni, hogy az emberben egyébként látensen maradó megismerési erők kifejlesztésével akar kutatóan az érzékfeletti világokba hatolni. Éppen teológiai oldalról mondják, hogy ez voltaképpen ellene van a vallásos hangulatnak, jámborságnak és elsősorban a keresztény teológiának kell ezt elutasítania. Az utóbbi időben véleményüket különösen a következőképpen fejezték ki: a vallásnak az irracionálissal, a titokkal kell dolgoznia, ezt a racionalizmusnak nem szabad lelepleznie. Azzal kell dolgoznia, amit nem fogunk fel, hanem felfoghatatlan titokként mélységes, bizalomteljes alázattal kell tisztelnünk. Még úgy is szavakba foglalták, hogy a kereszténységnek szüksége van a paradoxonra, hogy az igazi keresztény vallásos életet elég bensőségesen és a közvetlen emberi bizalom alapján vezethesse és alakíthassa.
Ha az antropozófia arra törekednék, hogy különösképpen a Krisztus-Jézus kérdésben racionalizálja az irracionálisát, és a józan értelemnek megfelelően alacsonyítsa le a golgotai misztérium tartalmat, akkor az ilyen irányú kifogások jogosak volnának. És e kifogásokat még valami más is kiegészíti. Mivel az antropozófia nem gnózis, nem misztika, nem történelmietlen orientalizmus, ezért nagyon is tekintetbe veszi az emberiség fejlődésének történelmi létesülését. A gnózis, a misztika történelmietlen, bizonyos értelemben minden keleti világnézet történelmietlen. Az antropozófia e metodikai álláspontra vonatkozóan teljességgel nyugati világszemlélet és a történelmi létesülést realitásnak fogja fel, ahogyan a nyugati tudományos életben szokásos. Ezért kénytelen Jézus személyiségét is az emberiség történelmi életébe iktatni. Tudja, hogy a történelmi Jézusban mi rejlik az emberiség számára, de a most kifejtendő okok arra késztetik, hogy a földi életben megfigyelhető Jézustól, az embertől, felemelkedjék a földöntúli, Földön kívüli kozmikus Krisztus lényhez, aki Jézusban, az emberben testesült meg és így Jézus Krisztusról bizonyos értelemben valójában mint kettős lényről beszéljen. Eri é azt mondják, hogy a mai emberiség vallásos érzülete számára lényegtelen, amit az antropozófia a kozmikus sőt tellurikus Krisztusról mondhat, mert a mai emberiség a történelmi fejlődéssel kapcsolatban szemléletét a földiekre akarja korlátozni és a történelmi Jézus mellett egyszerűen nincs szüksége a kozmikus Krisztusra.
Elsőként azt kell megmutatnom, hogy az antropozófiának egyáltalában hogyan kell eljárnia a világ tényeivel kapcsolatban és, hogy kutatási módszerei alapján milyen speciális álláspontra jut a golgotai misztérium tekintetében.
Az antropozófia először is egész határozott illúziómentes és élesen körvonalazott módon igyekszik megérteni azt, ami a nyugati emberiségben főként a XV. század közepe óta alakult ki mint „tárgyi megismerés”, ahogyan nevezném. Ez a tárgyi megismerés már eddig is nagyszerűen magyarázta, rendszerezte a természetet - és a természettudomány ideálja jogosan terjed még sokkal tovább -, átlátta törvényszerűségeit és kísérőjelensége, szubjektív párhuzamos jelensége, hogy az ember a megismeréssel kapcsolatban racionálissá, mondhatnám, elvonttá válik. A gondolatvilág egyre inkább csupán képszerű jelleget ölt. A XV. századot megelőző időben azt találjuk, hogy a gondolatvilágnak nincs ilyen képszerű, absztrakt jellege, mely csak jelzi a realitást, de tartalmazni nem akarja, ilyenné a XV. század közepe óta vált, különösen Galilei, Giordano Brúnó és a többiek kora óta. Ma az eszmék legfeljebb a realitás képét jelentik számunkra. A XV. századot megelőző időkben az ember még úgy érzi, hogy amikor átadja magát az ideák világának, akkor valóságos szellemi realitás költözik belé. Az embernek nem csak absztrakt eszmevilága van, hanem szellemmel betöltött, reális szellemiséggel áthatott eszmevilága.
Az újabb évszázadok hatalmas munkát végeztek a racionalizmus, a természetismeret terén. Egyre inkább látjuk, hogy a többi tudományt, történelmi tudományt is az ebben érvényesülő érzület, gondolkodásmód ragadja meg. Ha a teológiában követjük az utóbbi évszázadok kutatási módszereinek változását, azt látjuk, hogy a kutatás beállítottsága erősen természettudományos irányba tolódott, mert a történelem éppen az újabb időben felvette a természettudományos gondolkodásmód jellegét. Így a krisztológia lassanként Jézus életének történelmi kutatásává vált. Ez az újabb kor szellemi fejlődésének egész folyamatából nagyon is érthető. Meg kell értenünk, hogy ennek így kellett lennie. De azt is értenünk kell, hogy ennek az iránynak a további követése odavezethet, hogy a kereszténységet megfosztja Krisztustól és egyre közelebb hozza ahhoz, amit a vallás iránt közömbös történész is nyújtani tud, mint például Ranke, aki Jézus személyiségét besorolta a történelem folyamatába, mint a legnemesebb lényt, aki valaha a Földön járt. A teológia egyre közelebb jutott a történelmi kutatáshoz és ma már számos olyan teológust találunk, akinek kutatási beállítottsága és módszere alig különbözik egy Ranke színvonalú történészétől.
Az antropozófia ezzel szemben azt fogadja el, hogy az emberben megszokott életében és a szokásos tudományban bizonyos megismerő erők látensen maradnak, de öntudatlanul ott vannak minden emberben és felszínre hozhatók. Ezek a megismerések túlvezetnek a csupán érzéki világon és az ember általuk éppen úgy megismerheti az érzékfeletti világot, ahogyan érzékszerveivel az érzéki világot megragadhatja. Így az érzékfeletti világot olyan eljárással közelítjük meg, mely nem tárgyi jellegű, nem is felel meg a szokásos racionalizmusnak, sőt inkább valóságos átélést jelent.
Az antropozófiáról gyakran tévesen azt gondolják, hogy a megismerés természettudományra és racionalizmusra jellemző tulajdonságait akarja érzékfeletti területre átvinni, tehát maga is racionális, vagyis irtja az irracionálisát, a paradoxont, a titkot és a golgotai misztériumról alkotott szemléletével logikai egyetértést követel, nem pedig a vallásnak megfelelő tiszteleten alapuló bizalom önkéntes egyetértését. Pedig hát az egész világkép és maga az ember is teljesen megváltozik, ha a természettudományos, történelmi megismerés szintjéről, hogy úgy mondjam, az érzésfeletti megismerés szintjére emelkedik. A megszokott tárgyi, ma elismert tudományos módszer legfontosabb jellemzője - csak utalhatok ezekre a dolgokra -, hogy a világot két területre szakítja szét, ha valaki valóban becsületesen levonja a természettudomány és racionalizmus végső konzekvenciáit. Nem mindig figyelnek e két területre, mert bizonyos belső öntudatlan félelem meggátolja a végső konzekvenciák levonását. Ha azonban ismertünk olyan embereket, akik az emberi természet e kettéosztottságát mélyen megszenvedték és lelkületűkkel, vallásos érzésükkel elmentek a modern gondolkodás végső konzekvenciáiig és ha láttuk, hogy a modern racionalista természettudomány dualizmusához emberi viszonylatában milyen lelki tévelygés fűződhet éppen a legmélyebb vallásos érzület kapcsán, akkor mégis csak hajlandóak leszünk elgondolkodni azon, hogy e dualizmusból éppen vallási téren is kialakult valami megismerésszerű. Mert a természettudomány nagyon is uralkodik az ember lelkületén. Sokkal nagyobb felelősséget éreznek nézeteivel szemben, semhogy a többi tudományos módszert, bizonyosságuk érdekében, ne akarnák a természettudományos- történelmi-realista módszer képére formálni.
De hová vezet ez a módszer végső konzekvenciájában? Oda vezet, hogy a külső tárgyi megismerés számára valóban áthidalhatatlan mély szakadék keletkezik a természettudományos szükségszerűség felismerése és morális-etikus életünk tartalma között, mely valóságos emberi méltóságunk kezese. Ha morális-etikus életünket helyesen éljük át, akkor közvetlen vallásos áhítathoz, vallásossághoz vezet el. De a morális-vallásos életet a fizikai embernek megnyilatkozó természetismerettől elválasztó szakadék természettudománnyal nem hidalható át, - ha emberi természetünket teljes becsülettel vetjük latba - legfeljebb ködbe burkolhatjuk az ember szeme előtt, mivel bizonyos belső öntudatlan félelmet érzünk. A Föld keletkezését a jogos természet- tudományos hipotézis, a Kant-Laplace féle elmélet magyarázza; ma módosították. Természetesen nem beszélek róla részletesen. De ha ma módosított alakban létezik is, mégis közömbös a világ kiindulásában az emberiség fejlődése iránt, ahol erkölcsi-isteni eszmék fakadnak, melyek csak képekben élnek, de bizonyosságuknak átadjuk magunkat. Ha pedig természettudományos szempontból tekintünk a Föld elmúlására, akkor jogosult természettudományos hipotézis, az entrópia elmélete kínálkozik, és a Föld elmúlását hő-halállal magyarázza. Természettudományos szükségszerűség alapján az embert tehát a Kant-Laplace féle kozmikus köd és a hő-halál közé iktattuk be. E kettő között él, átadja magát etikus-vallásos ideáljainak, de ezek végül is illúziókként lepleződnek le, mert a földfejlődés végén mégis csak ott a hő-halál, a nagy holttest, és nemcsak azt temeti el, ami a Föld fejlődésben fizikai-éteri formában létezik, hanem az erkölcsi ideálok egész tartalmát is. Igazán nem vallásos racionalizmus, hanem elementáris megismerés mondatja velem, hogy a tudás és hit megkülönböztetése ahhoz a ködgomolygáshoz tartozik, mellyel az elénk táruló dolgok felől illúziókban ringatjuk magunkat és ez az ember legfájdalmasabb lelki élményévé válhat. A régi vallásokban és a keresztény fejlődés kezdeti korszakában még nem kerestek ilyen kibúvót. A tudás az emberi lélekre gyakorolt hatása folytán lassan olyan molochhá válik, amely fokozatosan elnyeli a hitet, ha ez a hit nem fogódzkodhat egy magasabb, valóban érzékfeletti tudásba, amely még a golgotai misztériumot is meg tudja közelíteni.
És itt az antropozófiának arra kell figyelmeztetnie, hogy érzékfeletti megismerése számára puszta fenoménné válik mindaz, amit a szigorú természettudományos szükségszerűség nyújt, mint ahogyan a szemmel, füllel érzékelt világ is fenomenalizmusban oldódik fel. Ma ezekről többé-kevésbé csak beszámolni tudok, de az antropozófia annak a bizonyítására törekszik, hogy ha látunk valamit, akkor nem is anyagi világgal van dolgunk, hanem jelenségek világával. Az érzékfeletti megismerésben az érzéki világ mintegy veszít merev sűrűségéből, de másfelől az etikus-vallásos világ is veszít elvontságából, közelebb kerül az érzéki szükségszerűséghez. A két világ közeledik egymáshoz. Az etikus-vallásos világ reálisabbá válik, az érzéki fizikai világ pedig fenomenálisabb lesz. És megszokott érzéki világunkon tűi felépül egy másik világ, de nem spekuláció vagy elvont filozófiai módszer útján, hanem valóságos megismeréssel. Ebben az így keresett világban már nem létezik az ideális és reális ellentéte. Közeledtek egymáshoz. Azt mondhatnám, hogy a természeti törvények e világban morálisakká válnak, a morális törvények természetes folyamattá sűrűsödnek. Csak egyet említek: a Föld elmúlását az antropozófia is hő-halálhoz hasonlónak gondolja, de az emberben élő morális, vallásos ideálok valamilyen reális csírává alakulnak, mely a növényhez hasonlóan átviszi az idei év életét a következőbe. Itt az antropozófia az újabb tudománnyal szemben nagyon is paradox jelleget ölt. Mégis ki merem mondani, mert úgy vélem, hogy teológusok körében kevesebb megütközést kelt, mint merev természetkutatók körében, hogy az antropozófus szellemi megismerés felismeri azt, hogy a leírt érzékfeletti világban az anyag és energia megmaradásának törvénye már nem érvényes és csak abban a világban van relatív érvénye, amely természeti világként jelenik meg és racionálisan fogható fel.
Az antropozófia éppen az emberi organizmuson ismertet meg azzal, hogy nemcsak materiális átalakulás történik, nemcsak az anyag metamorfózisát tanítja. Az emberi organizmuson kívüli természetben érvényes az anyag és energia megmaradásának törvénye, az emberben azonban az antropozófia az anyag teljes eltűnését és az anyagnak a puszta térből való újrakeletkezését tanítja. És triviális hasonlattal élve, az antropozófus szellemtudomány utalhat rá, hogy az anyag és energia szokott képzetével úgy vagyunk az emberi organizmus esetén, mintha valaki megszámolná a bankba bevitt és kihozott bankjegyeket, ezek elég hosszú ideig megfigyelve, egymással egyenlők lesznek. Az anyag és energia megmaradását tanulmányozva is így járnak el: látják, hogy ugyanannyi anyag és energia megy be, mint amennyi eltávozik. De nem tételezhetjük fel, hogy a bankban maguk a bankjegyek alakulnak át, hiszen ott önálló munkát kell végezni, - még újonnan nyomott bankjegyek is kijöhetnek, - így az emberi organizmusban is az anyag és energia rombolása és teremtése történik.
Ez nem könnyelmű fantázia szüleménye, hanem nagyon szigorú antropozófiai kutatás eredménye. A külvilágban az anyag és energia megmaradásának törvénye a fejlődés középső szakaszára mindenesetre érvényes: a Föld elmúlásánál azonban némi joggal feltételezhetjük a hő-halált, de itt nem valami nagy temetőt látunk, hanem a továbbfejlődés reális csírájával van dolgunk, mert az ember alkotta erkölcsi-etikus ideálok, isteni-szellemi meggyőződések valóban egyesülhetnek benne az újonnan keletkezett anyagisággal. A külső anyag pusztulását éppen az győzi le, ami az emberben jön létre.
Találunk valamit az antropozófus szellemtudományban, ami megmutatja az anyagban az etikus-erkölcsi erők közvetlen hatását. Az ember szokásos tudata számara ez először öntudatlan maiad. De még egyszer elmondom, hogy az antropozófiai kutatással megszerzett tudat eljuttat annak felismeréséhez, hogy az etikus- erkölcsös-vallásosság realitássá sűrűsödik és a külső anyagiságban élő dolgok puszta fenomenalitássá oldódnak. Ezáltal a két világ közeledik egymáshoz. Akkor is közelednek azonban egy máshoz, ha megnézzük, hogy az ember milyen módon viselkedik e magasabb megismerésben. Megszoktuk, hogy a szokásos racionalizmust alkalmazva a külső, természetes világra, logikusan beszélünk és ítélünk, a külső érzéki világra teljesen jogosult is, ha ilyenfajta logikus kategóriákra törekszünk. Az antropozófus szellemtudománynak egyszerű objektív szükségszerűségből ezektől is el kell térnie, mert megismerési módszereivel mást él át, mást figyel meg. Főként két fogalom jelentkezik - ennél persze jóval több, de most ez a kettő a legfontosabb számunkra -, ezeket egyébként csak közvetve, objektumként ismerjük, de nem úgy alkalmazzuk, mint logikus fogalmakat. A megismerésben az is kifejeződik, megnyilatkozik, realitáshoz közeledik, ami egyébként formális, eszmei.
E két megjelenő fogalom az egészség és betegség fogalma. Önök belátják, hogy a megszokott érzéki világban nem lehet a logikus kategóriákkal kapcsolatban egészségről és betegségről beszélni, arról, hogy valami nemcsak igaz, hanem azért tartják helyesnek, mert egészséges. Az organikus természetben az egészséget növekedési és fejlődési elvnek ismerjük el, a betegséget pedig torzulásnak, gátolt normális fejlődésnek. Logikus kategóriákat alkalmazva azonban nem beszélünk egészségről és betegségről. Egészségről és betegségről akkor kell beszélnünk, ha a megszokott tárgyi megismeréstől felemelkedünk a szellemtudományos megismeréshez. Mert a megfigyelés arra késztet bennünket, hogy az érzékfeletti világba lépve eszmék és fogalmak helyett átélést találjunk, az egészség és betegség élményét. Amit az érzéki világban elvontan igaznak nevezünk, azt az érzékfeletti világban mint egészségeset kell átélnünk. Amit pedig helytelennek, nem igaznak nevezünk az érzéki világban, azt az érzékfeletti világban mint betegeset kell átélnünk.
Itt kínálkozik az antropozófia számára az a lehetőség, hogy a közvetlen jelenkori kutatást hozzákapcsolja az Új- és az Ótestamentumhoz, de nem erőszakosan odahurcolva, hanem a kutatás teljesen becsületes, tisztességes folyamata alapján. Itt valóban áthidaljuk a szakadékot a kutatás és az Ó- és Újtestamentum között. Ezzel uj utat nyitunk a golgotai misztérium megértéséhez. Mert itt igen paradox dolog jelentkezik. Mint mondtam, ma többe-kevésbé csak referálásra szorítkozhatom, de amit néhány vonallal kifejtek, az hosszú évek kutatásának az eredménye és ez a kutatás, - hadd jegyezzem meg - nem indult ki vallásos előítéletekből. Merőben természettudományos képzésből indultam ki, fiatal koromban teljesen szabadgondolkodó módon nőttem fel és éppen ifjúságomból nem hoztam magammal vallásos érzületet. Amit az antropozófia részéről a vallásos problémák keletkezéséről is elmondhatok, arra a kutatás késztetett, mely a természettudományos kutatás végső konzekvenciája. Tehát előítéletek igazán nem állnak fenn, szubjektíve sem. De az antropozófiai kutatás révén valóban pontosabban megismerjük a természetet, különösen ha teljesen természettudományos stílusban és értelemben kutatunk. Ezt ugyan természetesen nem mindig ismerik be és a természettudományt jogosulatlanul mindenféle misztikával akarják szennyezni, de a természetet valóban pontosabban ismerjük meg, nemcsak jelenségeit és törvényeit, hanem azáltal is, hogy határozott képzetet alkothatunk milyenségéről, tulajdonképpeni mivoltáról. És ekkor azt gondoljuk, hogy a természet külső történésé az emberben is folytatódik. Ami bőrünkön kívül zajlik, az bőrünkön belül is megvan. Kívül és belül is megtaláljuk a természetes folyamatokat. De most következik az antropozófiai kutatás előtt feltáruló paradoxon: az emelkedő, termékenység felé tartó természeti folyamatok az emberben csak korlátozottan érvényesek, az emberben leépítő, romboló folyamatokká válnak. A természet valóban sokrétű megismeréséből és az ember sokrétű antropozófiai megfigyeléséből a következő nagy, hatalmas mondat adódik: a természet maradhat az ember bőrfelületén kívül; az ember bőrfelületén belül a természet átalakulván szembeszegül a természettel.
Ha most felemelkedtünk az érzékfeletti kutatás módszereihez, akkor meglátjuk, hogy a külső természet felépítő erői az emberben rombolóvá válnak és az emberi természetben a gonosz hordozói lesznek. Az antropozófia abban különbözik a puszta idealizmustól, hogy azt kell mondania: a természet megmaradhat természetnek, az ember bensője azonban testileg sem maradhat természet. Mert az emberben folytatódó természet hatásában betegessé válik és ezzel gonosszá. A rajtunk kívül eső természet közömbös a jóval és rosszal szemben, bennünk viszont testileg is romboló, betegítő, gonosz. És megint csak az antropozófus szemlélet mutat rá arra, hogy a bennünk működő gonoszai szemben csak ügy álljuk meg a helyünket, hogy a születés és halál közti életünkben ügy viszonyulunk a külső természethez, hogy csak a külső természet tükörképe jöhessen létre és nem ragadjuk meg tudatunkkal az emberi lényünk mélyében organikusan működő gonosz ősi okát. A kívülről befogadott érzéki észleletek betöltik tudatunkat. Befogadjuk e külső érzéki benyomásokat, de csak bizonyos pontig visszük el őket. Nem szabad lemerülniük, mert ott e külső természeti benyomások - ahogy az az érzékfeletti megismerésnek feltárul - mintegy mérgezően hatnának. Visszavetítjük őket. Ezáltal határ jön létre a külső természetet felvevő emberi tudat szervei és a folytatódó, felépítő erőit az emberben még kifejtő természet között. A tudatos folyamatok nem hatolnak e határ alá, hanem visszaverődnek és emlékezetünket, memóriánkat hozzák létre. Emlékezetünkben a külső természet tükröződése él, ez nem hatol mélyebben belénk. Ahogyan a tükör visszaveri a fénysugarat, ügy verődik - issza a természet képe, nem a természet maga. Mert ha bejutna az ember tudatába az, ami belső tükre mögött odalent van, ahol a természet gonosszá válik benne, akkor a benne működő természet gonosz lénnyé tenné.
Világosan kitűnik azonban, hogy nem juthatunk teljes én-tudathoz, zárt öntudathoz, ha a külső természet puszta visszaverődésére, tükröződő képzeteire, az emlékezetre szorítkozunk. Amit öntudatként foglalunk össze, és Énként elevenedik meg bennünk, az csak testiségünkből eredhet, az ember természetéből fakad. Ezért a racionalizmus magában éppoly közömbös a jóval és a rosszal szemben, mint a természeti törvények, ha azonban az emberi öntudat alkotó erői kiterjednének az ember lelkiéletének másik területére, akkor az emberi élet mostani periódusában az Én felébredésével feltétlenül ellenállhatatlan hajlamot éreznénk a gonoszság, a bennünk lévő leépítő természeti erők iránt.
És most lényeges felismerés jön létre és átvezet a vallás területére. Éppen a megszokott fizikai világ érzékfeletti szempontból való szemlélete mutatja, hogy ha valaki világosan belemerül a természeti hatásokba, a természeti jelenségeket átható erőkbe, az eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az ateizmus nemcsak logikusan helytelen, hanem valójában betegség. Ez a betegség a szokásos módon nem állapítható meg. de az antropozófus szellemtudomány beszélhet róla, mert érzékfeletti szempontja alapján a „helyes” és „helytelen” fogalma helyett az „egészséges” és „beteg” fogalmához jut, hogy ugyanis az emberi nedvek összetételében valamilyen - a külső fiziológia és biológia számára már megközelíthetetlen - beteges elváltozás van jelen, ha az ember szívből azt mondja, hogy Isten nem létezik. Mert az egészséges emberi természet - még ha gonosszá válik is, a gonoszság öntudatlan marad -, azt mondja, hogy van Isten.
Az ember igazi egészségének közvetlen megnyilatkozása az a tudat, hogy van Isten: ebben azonban csak az a hitvallás foglaltatik, amit az Atya hitvallásának neveznék. A természetben elmerülve, a természetet magunkban átélve csakis az Atya tudatához juthatunk el.
A modern természettudománynál megrekedve tehát csakis az történhet, hogy az ember eljut az Atya tudatához és a Fiút, Krisztus tudatát, többé-kevésbé elveszíti az isteni lények sorából, ha nem is ismeri be. Harnack „A kereszténység lényege" című munkájának alapvető karaktere, hogy szerinte a Fiú nem tartozik az evangéliumokba, csakis az Atya, és a Fiú csak az Atyáról szóló tanítást adta az evangéliumok révén a világnak.
Ez a felfogás lassanként mégis csak eltérít a valódi, reális kereszténységtől. Mert ha megakarjuk tartani a kereszténységet, akkor képesnek kell lennünk arra, hogy az Atya különálló élményéhez, - melyhez egészséges emberi természetünk révén jutunk - hozzáfűzzük a Fiú átélését. A Fiú átélésé azonban nem a természet átéléséből fakad, hanem az emberben élünk át valamit, ami a természet felett van, a természethez ennek az élménynek semmi köze, a természet ezzel kapcsolatban puszta fenoménné hamvad el. És ekkor lehetőséget kapunk arra, hogy az Atya átéléséhez a Fiú átélése csatlakozzék.
Az Atya átélése egyszerűen a tökéletes, harmonikus egészség élménye, a Fiú átélése pedig akkor történik meg bennünk, ha a teljes Én-tudathoz emelkedve észrevesszük, hogy ezt az Én-tudatot földi életünkben kell kibontakoztatnunk és ez az Én-tudat maga teljességgel természetszerű. És az Énnek a földi élet során isteni-szellemi tartalmakkal áthatottan kell magára ébrednie, ha nem akarjuk kiszolgáltatni a gonosznak. Valóra kell válnia, hogy „Nem en, hanem a Krisztus énbennem”.
Azért kell valóra válnia, mert első átélésünk során az Én még az Atya átélésében maradhat, és teljesen meg kell változtatnunk, metamorfozálnunk kell. A külső természet csupán tükrözés, nem lép az ember tudatába, csak visszavert, reflektálódott képek alakjában, ez nem betegíti meg az embert. Az embernek azonban meg kellene betegednie igazi emberi mivoltában, ha nem szabadságából találna rá arra a kozmikus hatalomra, aki nemcsak az emberben beteggé váló egészséges természet ő.--okaként jelenik meg és ha nem tudna felemelkedni az Én létrejöttével szükségszerű megbetegedés felismeréséhez. A lelkiélet többi része bizonyos körülmények közt egészséges maradhatna, de az Én megszilárdulása a lelkiéletet mégis megbetegítené, ha az ember életében, bensőséges, érzékletmentes átélésében nem találkozhatna azzal a lénnyel, akit a Földön találhat meg, de mégsem földi eredetű és csak a lélek szabad tette révén található meg, megtalálása ezért teljesen más, mint az Atya megtalálása.
Nyugat-Európában az Atya átélése és a Fiú átélése közti különbséget nagyon kévéssé hangsúlyozzák. Ha keletre jutva például Szolovjov orosz filozófus filozófiáját tanulmányozzuk, akkor éppen nála ügy találjuk, hogy voltaképpen az első keresztény századok emberéhez hasonlóan beszél, csak az ilyen érzületből mondottakat modern filozófiai fogalmakba öltözteti. Beszédéből világosan észrevehető, hogy külön élménye van az Atyáról és külön a Fiáról. Ösztönösen megvan nála az, amit a modern szellemi kutatásból kell ismét felismernünk: Az Atyától születünk és betegség, ha az Atyát nem ismerjük el, de az Énnel rendelkező embernek gyógyító folyamatra, földöntúli gyógyítóra van szüksége és ez Krisztus. Ha az Atyát nem éljük át, életünket szerencsétlenség érte. Az Atya problémája megismerési kérdés. A Fiú problémája sorskérdés, boldogság és szerencsétlenség kérdése. Csak azokban a korokban alkottak megfelelő fogalmat arról, hogy Krisztus miképpen lép az életünkbe, mikor orvosnak, univerzális orvosnak tekintették. Ez az antropozófus érzékfeletti kutatás számára nem frázis, nemcsak allegorikus, szimbolikus értelme van: Krisztus orvos, gyógyító, megváltó, aki az Ént megmenti attól a veszedelemtől, amelyből az Atya nem mentheti meg, hiszen az egészséges meg is betegedhet. És az én-tudat révén az egészségnek el kellene vesznie. Amit az Atya nem tehet, átadta a Fiúnak. Krisztus külön átélés útján lép az Atya mellett az ember tudatába. És az antropozófus szellemtudományos kutatás ezt az átélést teljesen tudományosan, módszeresen igazolhatja. Itt először olyasmi adódnék, amit az örökké jelenvaló Krisztusnak neveznék. Ha lelki mivoltunk mélységében keressük, akkor rátalálunk a lényére, akit nem meríthetünk saját lelkünkből. Úgy találjuk meg, ahogyan egy külső természeti tüneményre objektíven rátalálunk odakint. Születésünk után emberi fejlődésünk során találkozunk vele. Morális észlelésünkből kell felszínre hoznunk. Ott az örökké jelenvaló Krisztus.
Ha rátaláltunk az örökké jelenvaló Krisztusra és igazoltuk az antropozófus kutatás előtt, akkor a történelmi kutatáshoz is másképpen fogunk mint azelőtt. Mert az a sajátságos, hogy ha magasabb tudatra emelkedtünk, akkor előbb újra vissza kell térnünk a megszokott tudathoz. Az érzéki világot nem kutathatjuk magasabb tudatállapotban. Ez csak puszta fecsegéshez vezetne. Aki csak magasabb tudatot fejlesztene ki, tehát csak az antropozófiát ismerné, annak nem szabadna természettudományról beszélni, mert ehhez nagyon is tudományosan kell ismernie a természetet, a természet- tudományos kutatást. Csak azután hathatja át az érzékfeletti kutatással azt, amit a természettudomány nyújt. Aki a természettudományban laikus, dilettáns, az ne beszéljen természettudományról, bármilyen tájékozott is az érzékfeletti világok ismeretében. Az érzékfeletti világ jelentősége alapjában véve ugyanolyan az érzéki világok számára, mint az oxigéné, mikor a tüdőn kívül van. A tüdő a természet. A természettudományba először be kell vinni a szellemtudományt, hogy általa megtermékenyüljön.
De még másik terület is adódik, megint csak nem vallásos előítéletből. Először történelmi szemlélet nélkül, az evangéliumok segítsége nélkül juthatunk el hozzá. Az emberiség fejlődésének azt a szakaszát nevezném meg, mely külsőleg egybeesik a golgotai misztériummal.
Ha valaki a golgotai misztériumhoz ügy közeledik, hogy nem jutott el érzékfeletti fogalmakhoz és eszmékhez, akkor nagy a kísértés, hogy egyre inkább csak külsőlegesen természeti-történelmi módon járjon el és Jézus Krisztust csupán Jézus személyévé változtassa. Aki felemelkedik az antropozófus szellemi kutatásához, az mindenütt szükségét érzi, hogy a természet és a szokásos történelem területén találtakat előbb megismerően áthassa. Ezt csak a történelmi golgotai misztériummal kapcsolatban nem érzi. Erre a magasabb fogalmak közvetlenül, előítélet nélkül alkalmazhatóak. Az érzéki világban lejátszódó dolgok, ügy ahogyan történtek, közvetlenül megragadhatóak az érzékfeletti kutatással. És ekkor a következőhöz jutunk. Meglátjuk, hogy az Én-fejlődés, amelyről beszéltem, valóban nem mindig létezett az emberiség fejlődésében. Ekkor jogosnak érezzük például azt, hogy a nyelvek fejlődésére visszatekintve, egyre inkább azt látjuk, hogy az Én megjelölése benne volt az igékben és az Én különálló megjelölése csak később jelent meg. Ez azonban csak külsőség. Ha a történelmi pszichológiát érzékfeletti szemlélettel áthatva kutatjuk, akkor azt találjuk, hogy az Én élménye a VIII-VII. kereszténység előtti évszázadig nem létezett, ezután kezdett lassan felbukkanni és az emberiség történelmének történeti fejlődése valóban az Én felderengése felé tendál.
Azt hiszem, hogy az Én felderengését éppen a görögök életében élték át teljességében, nemcsak azáltal, hogy tudatában voltak annak, hogy ez az Én a természetből származik és ezért alá van vetve a természetnek, tehát, ha önmagában fejlődik ki, megöli az embert. Ezért Görögországban valóban úgy érezték, hogy jobb a felvilágon koldusnak lenni, mint királynak az árnyak birodalmában. Ez teljesen őszinte érzés volt. De még másképpen is érezték. Aki a nagy görög drámaírókat tanulmányozza, és nem a ma oly gyakori felületességgel, azt tudja, hogy egyben orvosok is kívántak lenni és a dráma menetét úgy akarták formálni, hogy az ember katarzis révén gyógyulhasson. A görögök megérezték valamit a művészet gyógyító erejéből.
Ha a történelmi fejlődés e korszakában rátérünk a római világra, úgy érezzük, bogy az ember lelki tartalma elvont fogalmakba merevedik a vallásos életben, államéletben és az egész közéletben. Az emberiségben az a nagy veszély tűnik fel, hogy belebetegszik az Én fejlődésébe. Megérezzük, hogy mit is jelentett, hogy keleten megjelentek a „Terapeuták”, az a bizonyos rend, mely a megbetegedő emberiség igazi gyógyítását tűzte ki feladatául. Nem analógiák játékát űzöm a szavakkal, ha talán úgy tűnik is, ez az antropozófus kutatás eredménye.
A történelmi fejlődés során azonban nem azt látjuk, hogy az emberiség elfonnyadt és megbetegedett, ahogyan feltételezhető volna, ha valóban elfogulatlanul tekintenénk azoknak az impulzusoknak a folytatására, amelyek a VII., VIII. és a többi kereszténység előtti században éltek az emberiségben. Nem fonnyad el, nem betegszik meg, olyan szubsztanciát vesz fel, mely belülről hatva gyógyít. Történelmi terápia játszódik le.
Akinek nincs érzeke ahhoz, hogy az Ó-testamentum és a többi régi vallás merőben arra utal, hogy az emberiség fejlődési folyamata belebetegedés a bűnbe és nem látja meg ezt a bűnben való megbetegedést, az nem érzi, hogy felragyog valami földön túlról érkező és új impulzust ad a Földnek, mint ahogyan a magok új impulzust adnak a termőtalajnak. Megértjük, hogy ettől fogva a földöntúli világokból megtermékenyítő, gyógyító mag árad be, mert a földi emberiség valóban megbetegedőben volt. Meglátjuk, hogy a Föld fejlődésébe belehat a kozmikus, a nem pusztán tellurikus. Felvértezzük magunkat ezzel a látással, meglátjuk ezt a lényt, a történelmi fejlődésbe beleható láthatatlan nagy gyógyítót és így követjük a názáreti Jézus személyiségét. Így merül fel, és az evangéliumoktól függetlenül is rátalálunk, ha jó csillag alatt keressük, nem előítéletekkel, hanem belső világosság felragyogásával.
Valójában két úton járunk: az egyiken minden tudományt összegezünk, - nemcsak absztrakt módon helyeset és helytelent megkülönböztetve, hanem azt is, amely a történelmi létesülésben ismeri az egészségeset és beteget - és ügy közeledünk a golgotai misztériumhoz, ahogyan a csillagtudás alapján a három bölcs vagy napkelet* mágus közeledett hozzá régi tudományával. De az egyszerű emberi szívből, emberi érzésből is közeledünk hozzá.
Az örök jelenvaló Krisztust megtaláljuk, ha van hallásunk az örök jelenvaló Krisztus Pál apostoli szavára: Nem én, hanem a Krisztus énbennem gyógyít és visszaad a halálból az életnek, és ha találkoztunk vele, akkor megtaláljuk az emberiség történetében Jézust, az embert, akiben valóban élt a Krisztus. Így a földöntúli Krisztus lény, a gyógyító, a nagy orvos, egybeolvad számunkra a názáreti egyszerű emberrel, aki egyszerű maradhatott, hiszen külső szavaival szólni tudott a legszegényebbekhez, a bűnösökhöz - vagyis betegekhez - is, de az emberiségben soha nem hatott még szavaihoz hasonló, az örök élet szavaival szólt hozzájuk, így nem az értelemhez, hanem az érzéshez, az irracionálishoz szólhatott. Hiszen különben olyan betegek maradtak volna, mint amilyenné lassanként a rómaiak puszta absztrakcióval átitatott szavai váltak.
Tehát megközelítjük a názáreti Jézus személyiségét, megismerjük a Lukács evangéliumban leírt csodálatosan szép tulajdonságait. De eljutunk mindahhoz is, amit a János evangélium írt le saját tapasztalatából a gyógyítóról, az orvosról, aki maga az élő Logosz, a gyógyító Logosz. A szinoptikus evangéliumokat azonnal össze tudjuk kötni a János evangéliummal, mihelyt nem a formális helyes-helytelen racionális fogalmaival kezdünk a történelmi kutatáshoz, hanem az egészséges és beteg magasabb fogalmaival közelítünk a történelmi fejlődéshez. Akkor Jézus, az ember, mit sem veszít. Mert mivel őt földöntúli hatalmak szemelték ki Krisztus megváltó impulzusának befogadására, így nincs szüksége az ókori bölcsességre, hiszen az beteges folyamat felé fejlődött, és így az emberiség a bölcsesség révén már nem ismerhette meg az istenséget, csak külsőségesen a természetet, immár beteges módon. Megismerjük öt, aki Palesztina földjén járt, de lényét teljességgel a mennyek termékenyítették meg. Jézus személyiségében felismerjük a földöntúli Krisztus lény külső burkát. Felismerjük, hogy a Föld értelmét vesztette volna, betegség pusztította volna el, ha a golgotai misztériummal el nem jön a nagy gyógyulás.
Ezzel a kereszténység mit sem veszít irracionalitásából, paradox mivoltából, de az ember megfelelő módon ismét eltalál ahhoz, ami nem fogható fel rációval, csak eleven megismeréssel és az antropozófus kutatás éppen ezt szeretné közel hozni az emberhez. Ezzel ellentétben azt látjuk, hogy Jézus életének kutatása lassan racionálissá vált, most sokan csak a názáreti egyszerű embert látják és Krisztust már nem találják. Krisztust azonban tiszta logikával nem találhatjuk meg, még történelmi logikával sem. Krisztust csak úgy találjuk meg, ha a történelem folyamatát az „egészséges és beteg” ilyen szempontból magasabb fogalmaival tudjuk követni. Akkor valóban meglátjuk, hogy az a betegség, mely az Én ébredésével lassanként elérte volna az embereket, a szellem halálához vezetett volna. Mert az ember a testéből eredő Én kiterjedésével egyre inkább a természethez tartozott volna. A természet kiáradt volna lelkére. Az ember lassanként áldozatul esett volna földi halálának és végül a Föld hő-halálának. Ha megértjük, hogy a golgotai misztérium impulzusa új értelmet ad a Földnek, akkor éppen a történelmi fejlődésben találjuk meg Jézus emberi mivolta, a kereszthalál és feltámadás révén azt, amit a Föld újból a mennyektől kapott. Felismerjük a felhangzó szózat értelmét: Ez az én szeretett Fiam, ma született. Felismerjük, hogy az embereknek lassanként annak a megértésére kell nevelni magukat, hogy a golgotai misztérium voltaképpen mit is hozott az emberi fejlődésnek. Azt kérdezzük, hogy a golgotai misztérium hogyan hat tovább?
A golgotai misztérium földi történésének idején még volt bizonyos ösztönös megismerés, mely régi korokban általános volt a Földön. Ez még az én-fejlődés bekövetkezése előtt volt az emberben. A régebbi embernek nem volt határozott körvonalú Énje, de ösztönös megismeréssel rendelkezett. Ez ösztönös, isteni inspirációból eredt. Régi korokban ez gyógyító ősi kinyilatkoztatás volt. Ez az ősi kinyilatkoztatás mindinkább gyengült. Az ember Énje kiterjed egész lényére és az ember ezáltal egyre betegebbé válik. De még megvoltak a szellemi világok régi látnoki, ösztönös megismerésének utolsó maradványai. Az apostoloknál, a gnosztikusoknál a régi látás ilyen maradványai voltak, ha nem is eléggé tökéletesen, így Krisztust még a régi valódi szellem látás utolsó örökségével isméitek fel, még tudták, hogy Jézusban földöntúli lény jelent meg, aki azelőtt nem volt a Földön.
Ezt legintenzívebben Pál élte át. Saulként bizonyos módon be volt avatva az elhamvadó régi bölcsesség fényének minden titkába. Az elhamvadó régi bölcsesség fénye indította a Jézus Krisztus elleni harcra. Amint lelkéből felmerült a látás és Krisztust örök jelen valónak ismerte fel, máris a golgotai kereszthez fordult. Krisztus belső átélése eljuttatta Krisztus külső átéléséhez, így apostolnak nevezhette magát a többiek mellett, az utolsó apostolnak. Ahogyan az apostolok és a tanítványok a régi szellemi látó korok örökségével még felemelkedhettek Krisztus átéléséhez es megellhettek a feltámadást, úgy Pál is megérthette még. Az Én elterjedésével azonban az ilyen megértés egyre jobban visszaszorult. Mondhatnám, a teozófiából mindinkább teológia lett. A logika révén az ember kilép a természetes létből, de megkezdi én-fejlődését, mely azonban végül az említett betegességhez vezet.
Ennek a fejlődésnek ismét vissza kell térnie ahhoz a lehetőséghez, hogy Krisztust érzékfeletti, földöntúli lénynek ismerje meg és így Jézus személyiségét helyesen értékelje, különben elveszíti Krisztus megértését. Megértjük azt is, hogy mi minden történt az apostolok, egyházatyák kora után. Megértjük a kihunyó régi megismerés és a fokozatosan felmerülő én-tudat századaiban zajló eleven küzdelmet, hogy mégis megláthassák a történelmi Krisztust.
Az antropozófia nem akar új vallást alapítani, sem szektává alakulni, de egyszerűen a maga útját járva és az érzékfeletti megismeréshez emelkedve találkozik a földi dolgok között azzal, ami megadja a Föld értelmét, a golgotai misztériummal. És megtanít arra, hogy látóan ismerjük meg újra azt, amit a puszta ráció elveszít. Jézus külső történelmi személyiségéhez a nem racionalista megismerés útján hozzáfűzheti Krisztus belső isteni lényét. Eljutunk oda, hogy Jézus Krisztus fogalma ismét teljes tartalmat nyer, de ezt az emberiségnek szabadon kell megszereznie.
Ez megjelenhet, mondhatnám, a szegény pásztorok útján, akik előbb lelkükben sejtik meg az örök Krisztust és azután keresik kívül a Jézus-gyermekben. Sokan azt hiszik, hogy Jézus Krisztushoz csak a szegény pásztorok útján lehet eljutni, de hiszen akkor a tudomány mint Moloch nyelné el ezt a naiv hitet. Ha valóban kialakítjuk a tudományt, akkor megtaláljuk vele a Betlehembe vezető csillagot. Ahogy a legegyszerűbb emberi lélek is rátalálhat benső átélésében Krisztusra, ha nemcsak a rációhoz, de belső betegségének érzéséhez emelkedik, úgy betegségének tudatából - mely lényegében a bűntudat reális megérzése - egészen naiv módon kialakulhat Krisztus átélése, a Krisztussal való találkozás. A tudomány nem téríthet el bennünket ettől az élménytől, mert minden területen az érzékfeletti látáshoz kell emelkednie és akkor a legmagasabb tudomány és a legegyszerűbb emberi lélek egyaránt megtalálja Jézusban a Krisztust.
Ezt szeretné az antropozófia szerényen megvalósítani. Nem a titkot akarja elvenni, amit az egyszerűbb emberi lélek alázatos bizalommal keres, mert jóllehet az antropozófia útja a megismerés felső régiói felé tart, mégsem vezet racionalizmushoz. Mint jeleztem, éppen az irracionális paradoxon zátonyát kell körülvitorláznia. Az absztrakt helyes és helytelenhez hozzá kell fűznie az egészséges és beteg eleven fogalmát. A pusztán fizikai terápiához hozzá kell fűznie a nagy történelmi terápiát.
Ha az antropozófia felemelkedik az általa kívánt megismeréshez, akkor elvezet ahhoz az örök titokhoz, amely csendes bizakodó tisztelettel, éppen ismeretlenségben maradva, lehet a miénk. Miért beszélünk erről az ismeretlenségről? Ha egy embert nemcsak leírásokból ismerünk, nemcsak hiszünk a létezésében, hanem szemben állunk vele, akkor meglátjuk. De ez a látás azért nem lesz racionalista. Az előttünk álló ember irracionalitása nem szűnik meg. Az ember titok marad, hiszen intenzív végtelenség él benne. Semmiféle ráció fel nem mérheti. Az antropozófus megismerés épp ily kevéssé mérheti fel Krisztust, bár minden vágya, egész megismerési útja Krisztus látására törekszik, és nemcsak hinni akarja. Ő továbbra is olyan lény marad, akit meglátva sem old fel semmilyen ráció. Ha odavezetnek minket egy emberi arc elé, az mégis misztérium marad és a minden embert megillető földi tiszteletből semmi sem vész el, ugyanígy misztérium marad a golgotai misztérium is, az antropozófia nem rántja le a racionalitás szárazságához, józanságához és logisztikájához. Az antropozófia Jézus Krisztusa révén nem kell eltűnnie a kereszténység irracionális, paradox mivoltának, hanem látnunk kell az irracionálisát, a paradoxont. És amit látunk, az iránt éppoly gyermeki, mélységes, sőt talán nagyobb, gyermekibb tiszteletet érezhetünk, mintha csupán hinnünk kellene benne. Ezért az antropozófia nem a hit halála, hanem a hit felélesztője. Ez különösképpen abban mutatkozik meg, ahogyan az antropozófia meg akarja fejteni a golgotai misztérium titkát, Krisztusnak Jézus személyéhez fűződő kapcsolatát.
Mindez természetesen kiterjedt, sok éves kutatás tárgya, mely ma mégis csak kezdeti állapotban van. Elnézésüket kell kérnem, hogy csak néhány irányvonalat akartam a már így is túl hosszú előadásban bemutatni. Ezek az irányvonalak azonban legalább utalhatnak arra, hogy az antropozófia nem akarja a golgotai misztériumot a szokásos megismerés racionalizmusába lehúzni és tiszteletlen, leleplezett titokká tenni, hanem teljes tisztelettel, teljes vallásos áhítattal, sőt elmélyült vallásos áhítattal akar hozzá elvezetni és ez azért lesz elmélyült, mert igazi megrendülést csak akkor érzünk, ha közvetlenül szemlélve állunk a golgotai kereszt előtt.
Az antropozófia tehát nem a kereszténység valamilyen elfojtásához óhajt hozzájárulni, hanem éppen újjáélesztéséhez, lélekkel való áthatásához, hiszen a külső természettudományban helyénvaló racionalizmus éppen elég fájdalmasan károsítja.