Tegnap rámutathattam arra, hogy amit a múlt század 80-90-es éveiben az agnosztikus felfogás ellen megpróbáltam kifejezni, azt az antropozófiai világnézet forrásaiból merítve 1893-ban fektettem le a „Philosophie der Freiheit”-ben. A „Philosophie der Freiheit” címlapján a következő mottó áll: „Természettudományos metódussal elért lelki megfigyelési eredmények”. Ezzel a mottóval az ellen a világnézeti irány ellen fordultam, amelyet bizonyos mértékig rendkívül tiszteltem. Ez Eduard von Hartmann világnézeti iránya volt. Eduard von Hartmann a „Philosophie des Unbewussten” c. művének a követkoz6 mottója volt: „Induktív természettudományos metódussal elért spekulatív eredmények”.
„Spekulatív eredmények”, ez számomra olyasvalaminek tűnt, ami alapjában véve ellenkezik az igazi szellemi és ember-megismerés tulajdonképpeni értelmével, mert spekulatív eredményeken, spekulatív gondolkodási tartalmakon csak azt értheti az ember, ami akkor adódik, ha az ember az észlelésből absztrakt logikával következtet valamire, ami nem észlelhető, ha tehát végkövetkeztetéssel mintegy fellebbez egy olyan ismeretlenhez, amely észleléssel nem érhető el, csakis gondolati következtetéssel.
Ez ellen az egész gondolkodásmód ellen azt kellett érvényesítenem, hogy ami az ember számára megismerés és minden tekintetben élettartalom kell hogy legyen, annak valamilyen módon közvetlenül megfigyelhetővé, észlelhetővé kell válnia. Ugyanúgy, ahogy a külső természettudományos tények a tudat elé kerülnek és észlelhetők, úgy kell a lelki-szellemi tartalmaknak is a tudat elé kerülniük és így a megfigyelés számára megközelíthetőkké válniuk. Ha nem tudunk eljutni ahhoz, hogy mindazt, amihez az embernek a maga legbensőbb világára vonatkozólag, valamilyen szempontból köze van, és azt tudatunkba hozzuk, akkor el kell fogadnunk, hogy az embert ismeretlen világokból eredő szálakon keresztül vezetik és irányítják olyan világokból, amelyekre legfeljebb következtetni lehet a gondolkodással, de amelyeket sohasem lehet átélni. Aki azonban a szabadság tüneményét, a szabadság élményét a szó teljes értelmében, közvetlenül a tudatában hordja, az nem tehet mást, mint hogy a metafizikai eredményeket abban az értelemben, ahogy azt jeleztem, elutasítja. Arra kell törekednie, hogy olyan megfigyelési eredményei, olyan lelki tartalmai legyenek, amelyek éppen a legbensőbb mivoltára hatnak A szabadság-filozófiát elválaszthatatlannak tartottam attól, amit azzal a mondattal lehet kifejezni, hogy „természettudományos módon elért lelki megfigyelési eredmények” vagyis azt a megfigyelési módot, amelyhez megtanult igazodni a természettudomány, ki kellene terjeszteni arra is, aminek az ember szellemi életének tartalmává kell válnia.
A szabadság-filozófia kérdése ilyen alapon égető kérdéssé lett, mert amit a szabadság fogalma magába zár, az közvetlen emberi tapasztalat és tulajdonképpen csak elfogulatlanság kell hozzá, hogy azt mondjuk: az emberi szabadságot átéli az ember. A szabad emberi lény átélésének élménye megvan a tudatban. Az agnoszticizmusból származó természeti szemlélet, mivel tulajdonképpen mindazt elutasítja, ami a szellemiségre utal, a közvetlen szabadság-élményről nem tud elfogulatlan ítéletet alkotni, mert ideálját abban látja, hogy mindent az ún. kauzalitás szerint magyarázzon, vagyis úgy, hogy minden történésnek okszerű feltétele és okozati következménye van. Ez az agnosztikus-természettudományos felfogás úgy véli, hogy vét az igazi világmagyarázat törvénye ellen, ha valahol olyasmit érvényesít, amit nem lehet a kauzalitás törvényével megmagyarázni. De bármennyire fáradozik is azon, hogy a kauzalitás értelmében magyarázza a világot, éppen ha következetesen alakítja ki a ezt a magyarázatot, nem jut el az emberi szabadság élményéhez. Ez a közvetlen élmény egyszerűen kiesik a kauzális magyarázatból.
Hogy segített magán az agnosztikus-természettudományos felfogás? Egyszerűen - mondhatnám - elhomályosította az emberi szabadság közvetlen élményét a kauzális magyarázattal. Azt mondja: a kauzális magyarázat nem ismeri el az emberi szabadságot, tehát nincs is. És így, az ember, ha egyrészt nem tehet mást, mint hogy elfogulatlanul szemléli a szabadságélményt, másrészt becsületes szándékú az újabb kori természettudománnyal szemben, akkor mint ember abba az ellentmondásba kerül, hogy vagy eltörli a szabadságot, - amit csak akkor tehet, ha elhomályosítja elfogulatlanságát -, vagy mindenféle kiutat eszel ki, hogy látszólag a szabadságot valamilyen fogalomszerű összefüggésbe hozza a természettudomány kauzális magyarázatával.
Az antropozófiai gondolkodás nem járhat ilyen utakon. Ha az ember becsületes szándékú a természettudományos kauzális magyarázattal és az „elfogulatlan megfigyelés” alapelvével szemben, akkor a szabadság jelenségét is elfogulatlanul kell megfigyelnie. Így adódott annak a szükségessége, hogy a természettudományos szemlélet szellemét, azt a szellemet, amely a külső természet fizikai, biológiai és egyéb jelenségeinek a megfigyeléséből alakult ki, az emberi szabadság jelenségére és megnyilatkozására is alkalmazzuk. De ez csak úgy következhetett be, hogy a szabadság-problémával szembeni egész megismerő lelki beállítottság más lett, mint amilyen a természettudományos szemléleti módnál volt. Az utóbbit az egyrészt meg kellett tartani, de hogy ennek a természettudományos szemléleti módnak az értelmében az ember eljusson a szabadság-problémához, másrészt tovább is kellett fejleszteni. Amit az ember a természettudományban a természeti jelenségeket összefogó és megvilágító gondolkodással vív ki magának, azt magába a szabad emberi átélésbe kellett felemelni.
A természeti megfigyelésben a külső érzékszervi tapasztalatra támaszkodunk. Az érzékelési tapasztalatot az emberi gondolati világgal, a gondolkodási tartalommal ellentétesen fejlesztjük ki és igazi valóságként adódik az, ami a külvilág egyoldalú tapasztalásának tartalmából és a gondolkodás egyoldalú tartalmából illeszkedik össze. Kiegészítjük azt, ami - ahogy tegnap mondtam - az emberi organizáció által fél valóságként kerül elénk. Ha az ember meg akarja ragadni ezt a szabadságot, amely közvetlenül azonos az ember átélésével akkor nem lehet egy külső valamire támaszkodni. Magát a gondolkodást kell összekötnie azzal, ami - mondhatnám - ő maga, ami benne él az énjében. Azt kell megnézni, ami a szabadságban előttünk van, de miközben ezt szemléljük, egyszersmind ki kell bontakoztatni a gondolkodást, mint ahogy egyébként gondolkodást fejtünk ki a külső természet jelenségein.
Goethének olyan nagyon tetszett, amikor Heinroth az ő gondolkodását tárgyi gondolkodásnak nevezte. Ennek a tárgyi gondolkodásnak kell magasabb fokon megjelennie, ha az ember a szabadság megnyilatkozását meg akarja ragadni. Goethe a maga gondolkodását összekötötte a növényvilág külső, érzékelhető princípiumával, és sikerült lehetővé tennie hogy a gondolkodása belemerüljön az objektumba. Aktív gondolkodásával ő maga benne élt az objektumban, de az objektum passzív maradt. Ha ezt a - ha szabad még így neveznem - tárgyi gondolkodást a szabadságra akarjuk alkalmazni, akkor azt az érzékfeletti szellemiséget, amely az emberi lélek működésében állandóan tevékeny, még sokkal bensőségesebben kell áthatni a gondolkodás aktivitásával. Nem külső valamit kell a gondolkodás aktivitásával áthatni, hanem azt, ami saját magunkban fejlődik ki. Ezáltal azonban az, ami a gondolkodás tartalmává válik, elszakítja magát minden értelemben az objektumhoz való kötödéstől.
Amit itt a gondolkodás végrehajt, az magának a felszabadulásnak az aktusává válik. A gondolkodás, mivel nem válik tartalomnélkülivé, hanem éppen telítődik magának az ember lényének az áradásával, szinte szabad folyammá emelkedik és az egyik folyamatot a másikból árasztja ki. A lelki tartalom megtelik valamivel, amit ő maga hozott létre, és ami létrehozás közben egyszersmind objektív is. Így a szellem természettudományos gondolkodásával eljutottunk az ember legfontosabb lelki eredményeinek megkereséséhez.
Tehát azon a területen, amely alapja az embernek, mint etikai, erkölcsi lénynek, a szellemtudományos metódust érvényesítettük és ez nem áll másból, mint abból, hogy átélünk egy olyan tartalmat, amely akkor van előttünk, ha lelki életünk elszakítja magát a külső dologhoz való kötődéstől. Ha a lélek ekkor át tud még valamit élni, akkor ez az élmény érzékfeletti élmény. Kvalitatív az, amire mint lelki megfigyelési eredményre törekedtünk, és ez nem más, mint amit később az érzékfeletti világok különböző területeinek kikutatására vonatkozólag bemutattam. Ez természetesen más területekre vezeti az embert, mint azok a dolgok, amelyek a mindennapi életben előttünk vannak. A legbensőbb lelki beállítottságra vonatkozó, az érzékfeletti területek vizsgálata közben végzett tevékenységünk nem más, mint amikor az emberi szabadság lényegét vizsgáljuk, hogy megismeréshez jussunk. A vizsgálat területét korlátozzuk az emberre, mint fizikai világbeli szabad lényre, de ez a szabad lény az érzékfelettiségben gyökerezik. A szabadság vizsgálata közben az érzékfeletti kutatás áramlatában mozgunk. Aki azután teljes értelemben komolyan veszi, amit itt cselekszik, azt, ami tulajdonképpen benne történik, amikor az érzékfeletti kutatás áramlatában mozog, annak fokozatosan magától megadatik az út ahhoz, hogy az emberi szabadság vizsgálatára fordított tevékenységet más területeken is alkalmazza. Az ilyen vizsgálatokból világosan szóló szükségszerűséggel egy valami kerül elénk, hogy az ember, ha a természettudományos előítéletekkel nem sötétítette el magának a szabadsághoz vezető utat, és ha a szabadságban elfogulatlanul vizsgálja a mindennapi életben előtte lévő dolgokat, eljut ahhoz, hogy - legalább is erre a területre vonatkozóan - elismerje, hogy benső lelki életével el tud szakadni a testiségtől. Ami egyébként a gondolkodás eszköze, mert ennek a testiségnek éppen azt kell közvetítenie, amit a külső megfigyelés nyújt és ehhez kiegészítésként még hozzájárul a gondolkodás. Ha az ember helyesen kutatta a szabadság problémáját, akkor tudja, hogy mi is az érzékfeletti kutatás. Az ember mintegy már benne van ennek a kutatásnak a szellemében, amely aztán elvezet az érzékfeletti világ magasságába. De éppen azért, mert az agnoszticizmus szelleme odáig jutott, hogy inkább megtagadja az olyan megfigyelési eredményeket, mint a szabadság vizsgálatára vonatkozók, semhogy módosítsa a kauzális magyarázatot, ezért valóban szükséges volt, hogy az ember szembehelyezkedjék azzal, amit a természettudományos világnézet a 19. század végén a szabadság-problémából csinált.
Amit az ember a maga benső világában átél a világhoz való viszonyában, az azt követeli, hogy önmagával dűlőre jusson arra vonatkozóan, ami a világban és saját mivoltában a szabadság impulzusának a forrása. Ha ezt nem tudja önmagával megértetni, akkor ennek következményei a közvetlen életében mutatkoznak meg úgy, hogy ő a maga számára érthetetlen, a megismerése számára pedig - és ezáltal életére vonatkozólag is - áttekinthetetlenné válik. Olyannak érzi magát, mint aki megismerésével nem áll a világban a megfelelő talajon. Betekint önmagába és ott, ahol saját lényének ragyogását, fényét szeretné látni, csak egy ürességet lát. És ezt az ürességet lehet „ignorabimus”-nak nevezni, lehet róla vitázni és filozofálni, de nem lehet élni vele, mert magát az életet teszi kivájttá, üressé, sivárrá. Megöli az ember legfontosabb, legintenzívebb indítékait, kipusztítja belső élettartalmát, amelyre szüksége van, hogy megtalálja a maga és a világ számára szükséges tevékenységben a külső élettartalommal való összefüggést. Ha az embert meg akarjuk érteni a tetthez való viszonyában, akkor szabadságfilozófiára van szükségünk. De akkor szükségünk van, - legalább is a szabadság problémájával kapcsolatban -, az érzékfeletti kutatásra is.
A szabadság problémája teljes élességgel azt mutatja, hogy az emberi lénynek szembe kell helyezkednie az agnosztikus világnézettel. Ez súlyosan nehezedik az ember lelkére, amikor az antropozófiához akar előrehaladni, de egyszersmind becsületes szándékkal viseltetik az iránt, amit a természettudományos kutatás olyan nagyszerű módon hozott létre. Mert aki a megismerést - ahogy tegnap leírtam - életfolyamatnak tekinti és nem valami formális dolognak, az, ha megismerésre törekszik, össze kell, hogy kösse az életét ezzel a reális megismerési folyamattal. És ha a tett emberévé válik, akkor az, amit ő a világ számára jelent, összekapcsolódik azzal, ami megismerése révén őbenne, mint saját legbelsőbb mivoltában magának nyilatkozik meg.
Az agnoszticizmusnak ebben a korszakában egy olyan emberi jelenséggel is találkozhattunk, amely mintegy eleven megtestesítője annak a kérdésnek, hogy hogyan lehet élni azzal, amit az agnosztikus felfogás abszolút, megdönthetetlen igazságnak tekint. Aki a 19. század utolsó harmadában dűlőre akart jutni ebben a jelentős életkérdésben, az előtt ennek az emberi jelenségnek valamilyen módon úgy kellett megjelennie, mint magának a kornak a rejtélye. Friedrich Nietzschére gondolok.
Friedrich Nietzschét a 19. század utolsó harmadában általában olyan emberi jelenségnek tartották, aki mintegy elevenen testesítette meg azt, ami az ember lelke elé tolult, ha kereste az antropozófiai élet megismerési forrásait. Nietzsche személyiségében egyedülálló jelenség, hogy lelkében úgyszólván lerakódik mindaz, amit az ember a 19. század utolsó harmadában az agnoszticizmus felé hajló, legkiemelkedőbb gondolati és érzelmi világokon átélhetett.
Friedrich Nietzsche a helyes megismerési életből indult el és annak ellenére, hogy tulajdonképpen kitűnő filológus volt, annyira, hogy mielőtt doktorált, már egyetemi professzor lett, lelkében mintegy átélte a kapcsolatot a kor természettudományos irányzatával. Úgy viszonyult a világhoz - nem is tehetett más -, hogy ez a világ, a kor természettudományos felfogásának értelmében számára egy észlelet lett. Mivel a maga teljességében, teljes ember-voltában kellett átélnie a dolgokat, ezért az észleleti világra vonatkozóan szüksége volt arra, ami a lélek benső világából kapcsolódik az észleleti világhoz, hogy azzal együtt létrehozza a valóságot, mert az észleleti világ végül is csak a fele a világnak. Nietzsche látta a külső észleleti világot és úgy szemlélte, ahogy korának értelmében szemlélnie kellett. És a benyomás az észleleti világról fájdalmat okozott Nietzschének. Ennek a Nietzsche-léleknek az egész pszichológiáját át kell egyszer saját lelkünk elé idézni, hogy megérthessük azt a mondatot, hogy „a természettudományos felfogással színezett külső megfigyelés Nietzsche számára belső fájdalommá lett”. - Mert nem kisebb dologról van itt szó, mint arról, hogy a természettudományos gondolkodásmód a külső észleleti világot olyanná tette, hogy ha hatását felveszi, az benső fájdalmat okoz. Mert fájdalmat okoz mindaz, amit az ember olyasvalaminek szeretne tekinteni, ami betölti őt, lelkének tartalmat ad, és aztán mégis kiderül róla, hogy nem ad teljes tartalmat, csak üresen hagyja őt. Ez után lelkében azt a szörnyűséget éli át, hogy éhezik arra, amit a világtól kapnia kellene, de éhségét nem elégítheti ki, mert a világ nem tud neki teljes kielégülést adni.
Ezt érezte Nietzsche, amikor a 19. század 60-as éveiben férfivé érett. Ő akkor afelé fordult, ami őt a külső észlelés által okozott és a lelke legbensőbb világában átélt fájdalomtól, ettől a világfájdalomtól el tudta téríteni. Mindabban, amit a világkultúra, az emberiség-fejlődés eléje hozhatott, azokat az elemeket kereste, amelyekkel felülemelkedhet a világgal való érintkezésben átélt nagy, benső fájdalmon. Két dolog adódott számára. Először is beleélte magát a Richard Wagneri csodálatos zenei világba és művészi világnézetbe. Egész lelkével fel akart oldódni abban, ahogy Richard Wagner - maga mögött hagyva a külső világot -, felemelkedett egy az ember által létesítendő világba, amely mindazt segítségül veszi, amit az emberiség a maga mítoszaiban és hasonlókban valaha is teremtett, hogy a közvetlenül adott külső lét fölé emelkedjék. És ez Nietzschénél összekapcsolódott a második elemmel, a schopenhaueri filozófiával, amelynek maga Wagner is - feuerbachi korszaka után -, követője lett. A schopenhaueri filozófiában Nietzsche szerint teljesen benne élt annak az igazolása, hogy a külvilág észlelése valóban csak pesszimizmust kelthet. Benne élt annak az igazolása, hogy amit a léleknek át kell élnie, azt nem találhatja meg a külső világban, a vak akarat világában. Az embernek tehát agy saját maga által teremtett princípiummal fölül kell emelkednie azon, amit a külső megfigyelés adhat. Friedrich Nietzsche számára jótétemény volt Schopenhauertől azt hallani, hogy az emberi képzetvilág, amely a kornak megfelelően csak fájdalmas, tökéletlen képet tud adni a világról, tulajdonképpen illuzórikus. És ami nem illúzió, az akarat, melyben alapjában véve az emberre vonatkozólag nincs semmi kényszerítő. Az embernek joga van ahhoz, hogy illúziójával mintegy felülemelkedjék a világban lévő akarat vakságán és esztelenségén.
Ehhez a második elemhez Nietzsche számára még kapcsolódott az is, ami filológiai elmélyedéseiből adódott. Ennek során beleélte magát a görögök lelki állapotába, abba, ahogy - Nietzsche szerint - a görög ember a maga módján mintegy átsegítette magát azon, hogy a lét nem ad kielégülést. Nietzsche elmélyedt a görög művészet tulajdonképpeni értelmében és úgy látta, mintha a görög teljesen átérezte volna a ki nem elégítő fizikai lét tragikumát, az emiatt érzett egész fájdalmat. Úgy vélte, hogy a görög ember a művészethez nyúlt, hogy kiemelkedjék a lét egyébként szükséges pesszimizmusából. A görög művészet, amelynek felújítását Nietzsche a modern ember számára is kívánatosnak találta, az ő számára vigasz volt, amelyet az emberiség a csak pesszimistán átérezhető külső észleleti világgal szemben keresett.
Nietzsche szerint az embernek szüksége van arra, hogy abba a világba meneküljön, amely kiemeli őt a lét okozta fájdalomból. És ennek az érzületnek, ennek a tragikumnak, ennek a lelki fájdalomnak az alapján írta Nietzsche a maga első könyvét, melynek címe: „Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik” (A tragédia születése a zene szelleméből). Írásának szellemi alapja az a hit volt, hogy a görög ember az észlelhető lét tragikus voltát olyan mélyen érezte át, hogy csak úgy tudott e tragikumon túljutni, hogy minden valóságon felülemelkedve, szellemében megalkotta a tragédiát, hogy vigasztalódjék a külső észleleti valóság tragédiája felett. A világ létének ez az értelmezése - ahogy ő fogta fel - töltötte el Nietzsche lelkét, amikor megírta az „Időtlen szemlélődések” c. művét, hogy reagáljon David Friedrich Strauszra. Ezzel pusztán történelmi ábrázolásmód ki nem elégítő voltát, Wagner zenéjének tulajdonképpeni szellemét akarta ismertetni és magáról Schopenhauerről akart szólni. Ez a 19. század hetvenes éveinek első felében történt.
Ezekben az „Időtlen szemlélődésekben” Nietzsche, a ki nem elégítő, az ő számára fájdalmas észleléshez tapadó kor elé tartott tükröt úgy, hogy amit a kortársak mondtak, azzal mindenütt szembehelyezte azt, amit a teljes embernek meg kell magában találnia, és ki kell találnia, hogy egyáltalán elviselje azt, amiben Nietzsche véleménye szerint, a kortársak filiszter módra boldogoknak képzelhették magukat. David Friedrich Strauszt formálisan olyan típusnak ábrázolja, aki a külső észleleti világ kielégítő voltára utal, és egy maga által kreált gondolkodással akar felemelkedni az észleleti világ fölé vezető szellemiséghez.
Azután, 1876 körül Nietzsche számára elérkezett az az időszak, amelyben észrevette, hogy az újabb kornak ez a természettudományos felfogása, amely alapjában véve áthatja mindazt, ami szellemileg az ember elé kerül, milyen nyomasztó lehet a lélekre. Végül is az erő, amellyel Nietzsche a külső észleleti világ ki nem elégítő volta miatt egy vigaszt adó világba akart menekülni, szárnyaszegett lett. Már nem tudta átadni magát annak a hitnek, hogy magában az emberben megtalálható a kiút egy vigasztaló, önmaga által teremtett világ felé, mert azt, ami a külső észleleti valóság fölé akar emelkedni, hazugságnak, hazug illúziónak érezte. Az 1875-76-ik év Nietzsche számára olyan lett, hogy - amint ő maga fejezte ki - az élet hazugságait egymás után jégre tette, hogy ott megfagyjanak.
Ez alapjában véve az előbbinél még tragikusabb állapot volt. Azt hitte, hogy vigaszt talál az észleleti világgal kapcsolatos élet-illúziókban, mert az észleleti világ, egyoldalúsága ellenére is, valóságként erőszakolja magát rá az emberre. Most azonban ezekhez az illúziókhoz, mint vigaszhoz sem tudott már ragaszkodni és így bizonyos vonatkozásban az igazság fanatikusa lett és azt mondta: bármilyen bensőleg mélyen és fájdalmasan tépi is szét a lelket a külső érzékek által nyújtott valóság, mégis ez az a valóság, amely jelenleg számunkra adódik. - Az agnosztikus felfogás szörnyű teherként nehezedett Friedrich Nietzsche lelkére. Most már nem tudta ezt a terhet hordani és ezért sóhajtja a „Menschliches, Allzumenschliches” (Emberi, túlságosan emberi princípium) c. könyveiben, hogy „ó, te szegény ember - kb. ezt érezte Nietzsche - ó, te szegény ember, ideálokat, illúziókat festesz magad elé, amelyekkel a fizikaiságból egy érzékfeletti területre menekülsz. Föl akarsz emelkedni az emberi létből az istenséghez, de amikor az ilyen illúziókhoz csábító erőket fejleszted ki, még mélyebbre zuhansz az emberi mélységekbe, és amit naiv módon a magad emberségeként fejlesztettél ki, az ember-alattivá, túl emberivé válik. Vizsgáld meg ösztöneidet, egoizmusodat és majd látod, hogy az önzetlenséget, mint illúziót, morális ideált varázsolod magad elé! Az igazság az, hogy önzetlen ideálokról beszélsz, de tulajdonképpen csak egy finomabb, túlságosan emberi egoizmusnak hódolsz. Tudat alatt olyan elem él benned, amely nemcsak, hogy alatta áll annak, amelyhez, mint isteni elemhez fel akarsz kapaszkodni, hanem mélyen alatta áll ember-voltodnak is.” - Ilyen hangulatból jöttek létre az igazi igazságkereső „Menschliches, Allzumenschliches” c. írásai.
De Nietzsche nem volt pusztán elméleti megismerő, hanem olyan lélek, amelyben mintegy lerakodott mindaz, amit az ember a tizenkilencedik század utolsó harmadában a világnézeti fejlődésben átélhetett. Nietzsche a maga igazság-fanatizmusát sem tudta úgy az írásaiba, gondolataiba és szavaiba önteni, mint a teoretikusok. Nietzsche nem tudott olyan önelégülten beszélni, mint Emil Du Bois-Reymond az ignorabimusról és a világ-rejtélyről szóló beszédében. Az ilyen beszéd Nietzsche számára kimondhatatlanul távol volt a világtól, mert az ő számára az volt világ-közelségben, amit akkor él át az ember, ha éppen a maga legmélyebb benső világába száll le. Ezért Nietzschénél nem létezett az a hangulat, amely angolna-simasággal, elegánsan kígyózik az ignorabimus beszédekben egyik fogalomtól a másikig. Figyeljük csak meg tisztán emberi álláspont szerint, de a teljes ember álláspontja szerint az ilyen ignorabimus-beszéd stílusát és tartását. Olyan ez, mintha úgy beszélne az ember, hogy szíve és teljes embersége nem volna jelen a beszédében és fejének gondolatai automatikusan peregnének le. Egy csekély szilárdságú és sűrűségű valami tekereg angolna simasággal az összes mondatszerkezeteken keresztül, amelyek arról szólnak, hogy ott, ahol a természettudományosan felfogható világ megszűnik, szükségképpen a szupernaturalizmus kezdődik, viszont, ahol a szupernaturalizmus kezdődik, ott meg kell szűnnie a tudománynak.
Nietzsche számára, amit így átélhetett az valóságos élettartalom és élet-tragikum volt. Maga a tudományos fejlődés a 19. század utolsó harmadában Nietzsche számára legbensőbb élettragikummá lett, mert most, hogy az igazság fanatikusává, pozitivistává, voltairiánussá lett, azt, ami fejében rakódott le, át kellett hatnia egész emberségével, át kellett éreznie teljes ember voltával. Amit azelőtt az emberi fej szellemiségének, a fej tudásának alapján a „Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik” és „Unzeitgemüsse Betrachtungen” c. írásaiban a tudományos élettragikum feletti vigaszként megálmodott, azt most már nem kaphatta meg gondolati rendszeréből, azt már nem adta meg neki a gondolkodás. Életének első korszakában a mintegy alvási állapotból ható észlelést akarta - ahogy azt tegnap jellemeztem - emberi lelki tartalommal áthatni és megvilágítani. Ez a lelki tartalom azonban nála lelepleződött, csak illúzió lett. És így, pozitivista korszakában, azt érezte, hogy az egyoldalú észleleti világra van utalva, amely csak egy része a valóságnak, nem a teljes valóság,
Így kellett Nietzschének más forrásokból lelkét olyan tartalommal megtöltenie, amellyel legalább élni lehetett. Amit a gondolat már nem világított meg, azt a végzetessé vált belső lelki égésben az érzésnek, az emóciónak kellett kifejlesztenie. És látjuk, hogy ez az érzés, ez az emóció a hetvenes években mintegy gondolat-elégetően hat Nietzsche lelkében, ahogy az a szinte belső lelki égésből létrejött „Norgeoröte” és „Fröhliche Wissenschaft” c. írásaiban olvasható. Bármilyen szépek is ezek - ami beteges lelki élményekben halmozódott fel, az tüzes dobogásban robbant ki és ez tüzes életet árasztott a lélekre és ez a tüzes élőt csak rövid ideig tudta azok fölé a ki nem elégítő princípiumok fölé emelni, amelyekből előbb annak a vigasznak kellett volna őt kiemelnie, amelyről már beszéltem önöknek.
De Nietzsche még olyan szilárd volt benső világában, hogy lelkének tüzes lobogását érezte. Még olyan szilárd volt benső világában, hogy arra törekedett, hogy a külső észlelethez megtalálja a benső élményt. És amikor utolsó erőit vonja össze, hogy túlhaladjon az észleleti világ egyoldalúságán és eljusson ahhoz az élményhez, amely a külső észleléssel együtt adja csak a teljes valóságot, ez a törekvése éli ki magát harmadik korszakában, amikor megírja Zarathusztráját. Amelyet azzal lehet jellemezni, hogy Nietzsche a következőket mondja: emberekké lettünk, de mint emberek arra vagyunk ítélve, hogy megszenvedjük ezt a világot, mert ez a világ csak egyoldalúságot ad, nem adja a teljességet. Emberekké lettünk és a világban állunk. De mit jelent embernek lenni, ha a világ nem váltja ki az emberből azt, ami őt azzá a lénnyé teszi, amely felé mélyebb erőinek maguktól kell törekedniük? - És így Nietzsche lelkéből előtört a gondolat, mely szerint az embernek nem szabad embernek maradnia, mert ha ember marad, annyira kiüresíti magát, hogy bele kell fulladnia a fájdalomba. Az embernek ember-felettivé (Übermensch) kell válnia. Az ember, aki a saját mivoltát a világban nem tudja megérteni, le kell, hogy győzze magát. Kell, hogy legyen híd az embertől az emberfelettihez, mint ahogy van híd a féregtől az emberhez. Nietzsche fel akarta robbantani ezt az emberi burkot, hogy a robbanás következtében előjöjjön az, ami a világgal megegyezésben, az emberi princípium legmélyebb hajtóerői alapján élni tud. És Zarathusztra legyen az emberfeletti ember eszméjének tanítója és hordozója.
De ekkor Nietzsche nem beszélhetett a modern tudományos szellem, az agnoszticizmus szelleme által létrehozott formák között. Egy másik nyelvet, egy líra-epika-dráma felé törekvő nyelvet kellett találnia. Egy olyan nyelvet kellett találnia, amely még abból a tudatállapotból is kivezet, amelynek alapján ezt a modern, agnosztikus tudományos szellemiséget kidolgozták. Mintha Nietzsche mindenütt, de kiváltképpen Zarathusztrájának legjelentősebb részeiben kitörne a mindennapi tudatból egy fajta magasabb tudat felé, mintha a tudat átváltozását, metamorfózisát keresné, hogy egy, a mindennapi nappali tudattal el nem érhető világban élhessen. Mintha azt a módot, ahogy az ember együtt él a világgal, le kellene győznie. Zarathusztra ne olyan ember legyen, aki pedánsan együtt lépked az újabb kori emberiség megszokott lépteivel abban a tempóban, amelyben a külső, egyoldalú észleleti világ mozog. Zarathusztra könnyűlábú szellem legyen, aki eltáncol a fölött, ami egyébként súlyával az embert leszorítja ebbe az egyoldalú észleleti világba.
Mindenütt látjuk, hogy a nietzschei tudat lírai patetikussággal feldolgozza magát egy magasabb, érzékfeletti világba, egy olyan világba, amelyben megtalálhatta a felsőbbrendű embert. Egy olyan világba, amelyet nem lehet megtalálni a mindennapi tudatban. Látjuk, hogy a nietzschei alkotás utolsó periódusának más írásaiban egy idea ugyanebbe az irányba törekszik: az azonos örök visszatérésének rejtélyes, titokzatos eszméje.
Amikor Nietzsche a születés és halál közötti életet szemlélte, mindannak alapján, ami - ahogy most leírtam - a lelkében lerakodott, úgy látta, hogy az élet nem merülhet ki önmagában. Értelmetlen lenne, ha ugyanúgy folyna le, mint amilyennek a halál és a születés között mutatkozik. És akkor benső világából előtört az élet visszatérésének eszméje, annak az eszméje, hogy az élet, amelyet most, születés és halál között átéltek, nem az egyetlen élet, hanem az élet mindig visszatér és vissza kell térnie. És - mondhatnám - csak most következik be Nietzschében az, ami a legtragikusabb: az elégedetlenség az egy földi élettel és a képtelenség arra, hogy egy olyan igazi, a világhoz és a szellemiséghez igazodó fejlődési eszméhez emelkedjék, amely az ismétlődő földi életekben látja az emberiség haladását és felemelkedését. Képtelen volt arra, hogy szellemileg megragadott fejlődési gondolat alapján adja meg az egyébként általa elfogadott ismétlődő földi életek eszméjének értelmét. Így görcsösen ragadja meg az ismétlődő életek eszméjét és képtelen arra, hogy túlemelkedjék az olyan ismétlődésen, amely bármilyen gyakran hozza is a földi életet, mindig ugyanazt ismétli. Ennek a földi életnek az a követelménye, hogy ne csak önmagában és önmagáért legyen, de úgy látszik, hogy képtelen arra, hogy örök ismétlődésekben valaha is mást hozzon létre, mint ami a legmélyebb értelemben véve ki nem elégítő és tragikumot keltő.
Ha azt, amit Nietzsche lelkének tartalmaként leírtam nem absztrakt gondolatok rendszerének tekintjük, hanem látjuk, hogy az emberi természet egészéből tör fel és benne van mindaz, ami szellemének, lelkének és testének megfelelően maga az ember, akkor már a nietzschei személyiséget szemlélve megértjük a 19. század nyolcvanas éveinek végén bekövetkező összeomlást. Figyelmünket felhívja a számunkra szükséges megismerési források sajátságos természetére, ha látjuk, hogy egy ilyen élet összeomlik azokon a megismerési forrásokon, amelyeket az agnoszticizmus egyedülinek, abszolút helyeseknek tart.
Friedrich Nietzsche a legbecsületesebben azon fáradozott, hogy teljes emberségével részt vegyen és éljen abban, amit a megismerés a 19. század utolsó harmadában az embernek élete számára, adni tud. Átélésében Nietzsche saját kora ellen küzdővé vált. Ezért a Nietzschéről irt könyvemnek „A saját kora ellen küzdő Nietzsche” címet adtam. Nietzsche olyan érzületet fejlesztett ki, amilyennek a 19. század utolsó harmadában, éppen egy mély átélésű emberben, a tudományos fejlődés következtében ki kellett alakulnia. Ezt átélte úgy, ahogy egy ilyen személyiségben átélhető és átélte azt, ami az ilyen személyiséget szükségképpen a saját kora ellen, az agnoszticizmus kora ellen küzdővé teszi. Nietzschében megvolt az adottság ahhoz, hogy saját kora ellen küzdjön, de összeroppant és mielőtt összeroppant, a maga benső harci szellemével még a legjobban akkor érezte magát, ha remeteként sok méterrel a mélység fölött élt, mind a fölött, amiben korunk embere a maga életével, úgy ahogy az kialakult, részt vesz. Nietzschét az együttélés a tizenkilencedik század, egyáltalán a mi korunk megismerési forrásaival saját kora ellen küzdővé tette.
Nietzsche nem tudott eleget tenni annak a hatalmas követelménynek, amelyet korunk éppen a megismerő ember elé állít. Azt követeli-e tőlünk ez a kor, hogy mint remeték vonuljunk vissza valamiféle „Sils-Maria”-ba, hogy egyáltalán élni tudjunk korunkkal? Nem, az a korszak, ha ellene küzdővé tesz bennünket, azt követeli tőlünk, hogy helyezkedjünk bele az emberi szociális életbe, ahol a nagy problémákat nem elkülönült teóriákba viszik, hanem életteljesen a megoldáshoz vezetik. Nietzschén látható, hogy a korát valóságosan átélő, megismerő természettel bíró embernek mit kell átélnie, Nietzschén látható az ilyen megismerő, küzdő-természetű ember életének tragikuma. De az is látható - bármennyire igaz, hogy belső érzülete alapján vált kora ellen harcolóvá, bármennyire igaz, hogy az agnoszticizmus elleni harc a mi korunkban szükségesség - az is látható, hogy az agnosztikus kor ellen tragikusan küzdő Friedrich Nietzschének ehhez a küzdelemhez nem voltak meg a kellő fegyverei. Meg kell keresni a kellő fegyvereket és az én becsületes meggyőződésem az, hogy a mi korunk számára a kellő fegyvereket, a szellemi fegyvereket, csakis az antropozófia által orientált szellemtudomány eszközei, kutatásmódjai és életimpulzusai adhatják meg.