Eddigi vizsgálódásainkhoz kapcsolódóan ma szeretnék még néhány dolgot közölni Önökkel, majd pedig egy kicsit azzal az általános témával foglalkozni, amire az egyes feltett kérdések vonatkoznak. Most olyasmit szeretnék elmondani, amit akkor célszerű megvizsgálni, ha olyan ismeretek előzhették meg, mint amilyeneket az utóbbi napokban hoztunk fel. Ugyanis arra van szükség, hogy az általános érvényű igazságokat ne a vizsgálódások csúcsára állítsuk, hanem ha megéltünk egyet s mást, akkor először áttérjünk az általános érvényűre, mivel az általánosan érvényes így kapja meg a valós színezetét. És így most foglalkozzunk azzal, hogy az emberi természet négy tagja: a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én közül minden egyes tagnak megvan a maga különleges szerkezete. A fizikai testnek és az étertestnek térbeli-időbeli szerkezete van, az asztráltest- nek és az énnek tisztán szellemi struktúrája. A tisztán szellemi szerkezetet úgy lehet elképzelni, hogy azt mondjuk: a szellemi struktúra nem térbeli-időbeli. A tér és az idő ott eltűnik. - Ha azonban a dolgot így képszerűen képzelem el, akkor a szellemi struktúrát is szemléletessé tehetem, és úgy is elképzelhetem: ez történik az imaginatív tudatban. Nos, maradjanak azonban annál, hogy olyan fizikai-éteri szerkezettel van dolgunk, amely az egyik oldalon az alvó embernél teljesen elválik a szellemi-lelki struktúrától, a másik oldalon pedig szellemi-lelki szerkezettel rendelkezik.

Látják, ha megfigyeljük az alvó embert, akkor ennél az alvó embernél kimondottan fizikai-éteri struktúra van, amely elküldte magától az énjét és az asztráltestét, és a szellemi-lelki szerkezet ismét elvált a fizikai és étertesttől. Ezek nagyon különböznek egymástól. A fizikai-éteri struktúra olyan, hogy az egyes szervekbe differenciálódik, olyan szervezetként, amely az egyes szerveket mintegy kiűzte az élet centrumából. Az aszt- rális és én-struktúra sokkal inkább olyan, hogy kívülről befelé van űzve. Tehát inkább betüremkedéssel jönnek létre, így a lényeg itt a betüremkedés által üresen hagyott tér és az üresen hagyott idő is. Az a fontos, hogy a kettő, a fizikai-éteri és szellemi-lelki szerkezet alapvetően különbözik egymástól. Nos, ha olyan kifejezést használunk, ami nem egészen pontos, de jól szemlélteti a dolgot, akkor az éber állapotban a fizikai világban álló emberben, a szellemi-lelki - tehát az asztrális és az én-szervezet - bekapcsolódik a fizikai-éteri szervezetbe. Bizonyos fokig áthatják egymást. Tehát minden fizikai szervben, amelyet éterteste átvilágít és átmelegít, és mivel a kozmosz az étertesten keresztül hat, élettel is áthat, az éber embernél minden fizikai szervben fennáll az én-szervezet és az asztrális szervezet behatása. Nos, egyszerűen gondolják el a következőket: az én-szervezet és az asztrális szervezet ráerőlteti a maga struktúráját valamelyik szervre vagy szervrendszerre. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy valami, aminek fizikai és éteri szerkezetűnek kellene lennie, szellemi struktúrát kap, az asztrális és az én-szervezet képmása lesz. Alapjában véve ez a fizikai megbetegedések egészen általános oka. Általában az a fizikai megbetegedések oka, hogy az ember teste egy helyen vagy egészében túlságosan szellemivé válik. A beteg ember szakszerű, odaadó vizsgálata azért olyan hihetetlenül sokatmondó, mert a szellemi ember megismeréséhez az ősi időkben különösen figyelembe vették. Gondoljanak csak arra, hogy a régi időkben, amikor az emberi természettel kapcsolatban egészen másként éreztek, mint ma - a következőket nem azért mondom, mintha fel akarnám kelteni a vágyat, hogy ismét elővegyék, hogy ma is ez legyen a módszer -, de a régi időkben, amikor erőteljesebbek voltak az emberről alkotott nézetek, ezek olyan jelenségekben is kifejeződtek, mint ez: ha egy eretnek nézeteket valló ember lelki üdve miatt szükségesnek tartották, elégették. Elégették őket, az eretnekeket, legalábbis állítólag a lelkük üdvéért, hogy megszabaduljanak attól, ami a haláluk után szörnyű kínokat okozna. Ez korábban egyfajta látványosság volt, ami később brutálissá vált. Erőteljesebb nézetek uralkodtak az emberről, és így történt, hogy mondjuk például, bizonyos preparátumban Melissát adtak egy olyan embernek, akit egészségesnek lehetett tartani. Ha bizonyos módon adták be neki a Melissát, akkor leheletnyi álomszerűség vonult át a tudatán. Álmodozóbb lett, mint volt a Melissa beadása előtt, viszont lerakódtak a tudatába finom imaginációk. Ha például bizonyos módon hyoscyamusszal kezelték, akkor nagyon erős képessége lett az inspirációra. Az ilyen kísérletek eredménye a következő lett: úgy találták, hogy ha a plexus solaris-t hyoscyamusszal ingerlik, akkor a plexus solaris átszellemiesítetté válik. Úgy találták, hogy akkor az asztráltest és az én-szervezet valóban erősen hat a plexus solarisra, vagy észrevették, hogy a nagyagy egész vérellátása csekély mértékben erősebbé válik - de ennek hatása nagyon jelentős -, ha az embernek Melissa levét adták be, mivel az én-szervezet erősen hat a nagyagyon keresztül. És így próbálták ki az egész emberen, hogyan lehet szellemivé tenni, és hogyan látható az egyes szerveken, hogy szellemibbé tudtak válni. Az, hogy a fejünkkel gondolkozunk, előítélet. Egyáltalán nem igaz. Gondolkozunk a lábunkkal, a karunkkal; és ami a lábunkban és a karunkban történik, azt látja a fejünk, és felveszi a gondolatok képeibe. Már a karácsonyi tanfolyamon mondtam, hogy az ember soha nem ismerné meg a szögek törvényét, ha nem lépkedne. Soha nem ismerné meg a mechanika egyensúlyi törvényeit, ha nem a tudat alattiban körbevezető saját súlypontján keresztül ismerné meg. Amint lejutunk az asztráltesthez, ami a tudat alatt dolgozza fel mindezt, az embert, még ha a fizikai világban néha egészen balga is, rendkívül bölcsnek látjuk, mert mindaz, amit a járás, saját maga érzékelése kialakít a geometriában, mindaz, ha szabad ezt a paradoxont használnom, a tudat alattiban tudatosul, és aztán tekint rá az agy. Nos, látják, ha a szellemi-lelki szervezet túl erősen hat a fizikai-éteri szervezetre, akkor fizikai betegség keletkezik, és hajdanán egyszerűen a szellemet vizsgálták a fizikai szervekben, mert mindaz, amiről ily módon beszélhetünk, az fentről jövő adomány, azaz szellemi, szellemi-lelki. Meg kell azonban különböztetni attól az adománytól, amit az ember tisztán szellemi úton kapott fentről. Azt továbbra is adománynak nevezik. De nézzünk egy példát, a Belladonnát (nadragulyát).

Míg a növényeknél egyébként a fizikai és az éteri hat, a Belladonnánál kívülről nagyon erős a kozmikus-asztrális hatás, és mindenben, ahol a szellem - vagy az asztrális, vagy az, ami a kozmoszban az én-szervezetnek felel meg - hat a növényekre vagy az állatokra, nem szellemi adományok, hanem mérgek keletkeznek. De ezek mindazonáltal a szellem korrelátumai, mert a növényeknél és az állatoknál megfelelnek a növényszerűségen túlmenő kozmikus-asztralitásnak. Ha átvezetjük az asztralitást a Hyoscyamuson (beléndeken), egyszerűen azt vezetjük át az ember napfonatába, egyben az ember rekeszizmába is, ami a Föld hőköpenyében él, amivel a légkör lezárul. Ha azonban a Melissát (citromfüvet) vesszük, ami tulajdonképpen nem méreg, akkor megkapjuk a szellemnek ezt az enyhe hatását, ami csak a kábultságban mutatkozik meg. Azt mondhatnánk, a Melissánál a méreg keletkezése in statu nascendi van meg. Ebből láthatják a szabályt: a fizikai megbetegedés a fizikai szervezetnek vagy részeinek túl szellemivé válását jelenti. Nos, még valami jelentkezhet. Az, hogy mialatt az ember éber állapotban van, az asztráltestének vagy az én-szervezetének szellemi-lelki struktúrája túl erősen belehelyezkedik valamelyik fizikai szervbe, és nemhogy annak erőssége miatt a szellemi-lelki struktúrája ráerőltetné magát a fizikai szervezetre, hanem ellenkezőleg, a fizikai szervezet erőlteti rá a fizikai szerkezetet: így amikor az ember alszik, az asztrálteste és az énje a fizikai és étertestének utánzatává válik, így az asztráltestébe és az énjébe a fizikai struktúrát fogadja be. Látják, ez a különbség az emberben a rendellenességek megjelenésének két módja között, nagyon jelentős különbség van közöttük, a vizsgálatukban is. A beteg embernél a beteg szerv sajátságosan szellemivé válik. Világosabb lesz. Olyannak mutatkozik, mintha kívülről befelé, a felszíne felől ragadná meg a szellem. A beteg ember az okkult pillantás számára, mondhatnám, átlátszó, már jóval azelőtt, hogy akármilyen egyértelmű jeleket láthatnánk a bőrszínén vagy hasonlók, de ebbe az átlátszóságba belehatolnak a szellemi-lelkiek. Annál az embernél, akinél a másik eset áll fenn, hogy a szellemi-lelki szervezet veszi fel a fizikai-éteriség struktúráját, az alvó emberen lehet észrevenni, szellemi-lelkiségének jellegén: olyankor kísértetté válik, fizikai testének könnyű, szellős kísértetévé. Hasonló marad a fizikai testéhez. Ténylegesen a fizikai testének egy spektrumává válik. És a durva kísérletek, amiket a spiritiszták az úgynevezett manifesztációk alkalmával végeznek, mind azon alapulnak - valamilyen rejtett módon megtörténik az, amit mondok -, hogy a médiumoknál legyengítik a szellemi-lelkiséget. Ez közismert. Akkor a legyengített asztráltest és a legyengített én a sötétkamrában - ez így is van - a sötétkamrában akár a láthatóságig is felveheti a szervek formáit, így a manifesztációk valódiak ugyan, de elvetéltek. Nos, az összes úgynevezett elmebetegség azon alapul, hogy a szellemi-lelkiek, az asztráltest és az én-szervezet fizikai és éteri szerkezetet vesznek fel. Ezen alapul minden elmebetegség. Így azt mondhatjuk: a fizikai megbetegedések a fizikai szervezet vagy részeinek szellemivé válásán alapulnak; a szellemi betegségek azon, hogy az asztralitás vagy az én-szervezet vagy valamelyik részük fizikai vagy éteri értelemben ölt alakot. - Ez általános igazság, ami rendkívül iránymutató az emberi megismerés számára.

Ez megint olyasmi, ami azokra a kérdésekre is vonatkozik, amelyeket egyesek az orvostudomány és a pedagógia viszonyára vonatkozóan tettek fel. Mert a gyermeki testben minden fokozat megtalálható e két véglet között. Az egyik gyermeknél inkább az asztrális szervezet és én-szervezet hajlamos arra, hogy a fizikai testet és az étertestet szellemivé tegye, a másik gyermeknél inkább az a tendencia, hogy engedi, hogy a fizika- iság és az éteriség adja meg a formáját; és ezek között minden lehetséges fokozat megtalálható. Ez az alapszabály a temperamentumban is kifejeződik. Ha az az eset, hogy az asztráltest és az én-szervezet egészen vehemensen hajlamos - még nem úgy, mint az őrültnél, úgyhogy az ember még eligazodik -, de vehemensen hajlamos a fizikai vagy étertest formáinak felvételére, akkor a melankolikus temperamentumot látjuk. Amikor az asztráltest és az én-szervezet hajlamos saját struktúráját erősen rányomni a fizikai vagy az étertestre, akkor kolerikus temperamentummal van dolgunk; és a flegmatikus és szangvinikus vérmérséklet a kettő között van. A flegmatikusnál az a helyzet, hogy az asztráltest és az én-szervezet nem annyira vehemensen, de bizonyos értelemben hajlamos a fizikai, és különösen az étertest szerkezetét felvenni; a szangvinikusnál tulajdonképpen az asztráltest erősen befolyásolja az étertestben levő vitalitást. Így fejeződik ki ez a temperamentumokban is. És látjuk, hogy mi az orvos vezérfonala szélsőséges esetekben: felismerni, hogy hogyan kapcsolódik egymásba a lelki-szellemi a fizikai-éteribe az éber emberben, a pedagógusok számára is ez a latens állapotokra vonatkozó szabály. A pedagógia és az orvostudomány így tulajdonképpen egymásban folytatódó dolgok. Az a fontos, hogy a lehető legerősebben arra törekedjenek, kedves barátaim, hogy az ember szemléletében imaginációhoz jussanak. Nos, ehhez szeretnék még néhány fogódzót adni.

Egészen képszerűen ismerik, legalábbis ismerhetik, egészen képszerűen ismerik az ember alakját embrionális állapotban. Amennyire csak lehetséges, ma is van kialakult nézet arról, hogy milyen az embrionális állapot az első stádiumokban, hogyan alakul később, és ebből összefüggő képet alkothatnak az embrionális állapotban levő emberről. Összefüggő képet alkothatnak továbbá a gyermeki stádiumban levő emberről. Meg kell próbálniuk a lehető legintenzívebbé tenni az első és a második képet, úgy hogy a gondolkodásukkal érezzék, hogy valóban úgy tűnjön, mintha az embriót a gondolkodásukkal tapogatnák le, belsőleg követnék a formáit: akkor az embriót gondolatban ennyire felnagyítják (a kezével mutatja), akkorára, amekkora a gyermek, akit éppen olyan intenzíven láthatnak, figyelhetnek meg. És akkor az elképzelést, az embrió képét belsőleg átalakítva tolják be a gyermek képébe. Ekkor, ha tényleg így járnak el, a belső átélésükben néhány nehézségük lesz. Azt kell mondaniuk: ha veszem az embrió fejét, és felnagyítom a gyermeki állapotig, akkor nagyon nagy lesz. Akkor össze kell toljam. Azt is, ami az embriónál még vízszerű, folyékony, erősen a folyadékemberhez tartozó, belsőleg azt is kristályosítanom, koaguláltatnom kell, hogy feloldódjon az embrió agyába. Azután azonban a végtagok embrionális állapota következik, ezeket meg kell nyújtaniuk, formálniuk, belsőleg plasztikus tevékenységet kell folytatniuk, az embrió nem plasztikus végtagjait a gyermek végtagjaiba betolniuk. Rendkívül érdekes belső foglalatosság ez, amikor az embriót belső látásban a gyermekkorba tolják be.

Ezután tovább mehetnek. Vegyék a gyermeket és a felnőttet, és végezzék el ugyanezt a kísérletet. Ez nehezebb lesz: az embrió és a gyermek közötti különbségek nagyon nagyok, komoly belső tevékenységet kell kifejteniük, ha ezt elvégzik. Ha most azonban a gyermekkort hasonlítják össze az érett ember felnőtt állapotával, akkor a különbségek nem lesznek olyan nagyok, némi nehézséget fog okozni az egyiket a másikhoz illeszteni. De ha ezt létrehozzák, ha képesek megtenni, akkor valóban megszületik Önökben az emberi étertest imaginációja; viszonylag gyorsan megszületik az emberi étertest imaginációja. Fogadják meg:

Told az első kort

- az embrionális időszak -

A gyermek korába
És a gyermek korát⁴²
Az ifjúság idejébe.
A fizikai lény mögött
Sűrítve jelenik meg
Az ember éteri léte -

- a fizikai test a maga szerkezetében.

Ezzel van egy iránymutató szabályuk, amit éppúgy használhatnak, mint a többit, amit tegnap és az első órán elmondtam. Csak mindenütt tisztában kell lenniük azzal, hogy az imaginatív tudat elsajátítása sok fáradságba kerül. Nem lehet elővarázsolni, intenzív munkával kell megszerezni.

Nos, még tovább mehetnek. Most megpróbálhatnak elképzelni egy aggastyánt, egy szklerotikus aggot. Az aggastyánok bizonyos fokig szklerotikusak. És ha ilyenkor az az érzésük, hogy ezt a szklerotikus aggot is letapogatják, akkor ebben a szellemi tapintásban a szklerózis azt a benyomást kelti, hogy az aggastyán tulajdonképpen kiüregelt. Tehát amikor a szklerotizált aggot szellemileg letapogatják, nem az lesz a benyomásuk, hogy mintha sűrűbb lenne, keményebb lenne, hanem ellenkezőleg, hogy egyáltalán nem keményebb, hogy tulajdonképpen szív. A szellemi letapogatásban az lesz az érzésük, mintha a fizikai világban egy ideig tajtékon mozgatnák a benyálazott ujjukat. Ugye tudják, hogy ha agyagon vagy tajtékon húzzák végig a benedvesített ujjukat, az az érzésük: ez szív. Ezt a szívást érzik a szklerotizált aggastyánnál. Az érintésnek, az átélésnek ezt az érzését kell kialakítaniuk a látásnál. Ez nem csak a szemnél, a nézéssel van így, hanem minden érzéknél jelentkezhet, az életérzéknél is. Ha ezt felfogják, akkor megvan az időskori sűrűség, ami szív. Most pedig - éppen úgy, ahogyan az első esetben előretolták az embrionális korszakot a gyermekkorba, majd az érett emberbe -, most tolják visszafelé. Képzeljék el az érett embert, aki még nem szív, hanem erőteljesen helyezkedik bele a világba, és tolják be ide azt, amit az aggon tapogattak le. Ugye, ha az embrionális szerkezetet betolják a gyermeki szerkezetbe, akkor térbeli átalakulást kiviteleztek; most, ha úgy érzik, hogy az agg egy kiüregelt lény lenne, amely folyamatosan szív, úgy kell eljárniuk, mintha erővel töltődne be, amikor visszatolják az érett életkorba. Így a visszatoláskor érett ember lesz. Míg ha valakit korábban ereje teljében látunk, valami enyhe bénulást vesz fel, addig, ha az aggastyánt így visszatoljuk, a csontja és szilárd szervezetének egész szerkezete újra erős lesz. Jobban figyelembe kell venni ezt a belső egymásba tolást, és aztán az érett kort is vissza kell tolni az ifjúságba. Ez tulajdonképpen megint köny- nyű. Képzeljünk el egy már ráncos arcú embert, és olvasszuk egybe egy fiatal, telt arcú emberrel, akkor kiegyenlítődik. Ha ezt létrehozzuk, akkor az lesz a benyomásunk, mintha hullámok járnák át az étertestet, és elkezdene hangozni, megszólalna. Ezzel az emberben az asztralitás érzéséhez jutunk.

Így van egy szabályunk, ami utat mutat az inspirációhoz való felemelkedéshez:

Told az időskori sűrűséget
Az ember érett korába,
És az érett kort
Az ifjúi életbe.
A világ hangzásában megszólal neked
Az emberi lélek munkálása

tehát az asztráltest -

Az éteri életből

Amit elmondok Önöknek, abból azt is látják, hogy az útmutatást a meditációhoz nem parancsként adják ki, hanem azon alapul, ami belátható. Akit helyes módon vezetnek el a meditációhoz, azzal nem olyan autoriter módon bánnak, mint egykor Keleten, ahol mind a gyermekek, mind a felnőttek nevelése és fejlesztése egészen más alapokon nyugodott, mint nálunk. Akinek tehát nálunk meditációt javasolnak, azt úgy kapja, hogy belátja, mit tesz magával. Keleten ugye, a gyermek a dadájától kapott irányítást. Ez azt jelentette, hogy a gyermeket úgy nevelték és tanították, ahogyan az illető élt. Többet nem tanult, mint hogy elleste a dadától a dolgokat. A felnőttnek megvolt a guruja, ha tovább akart jutni. Rá volt utalva arra, hogy a guru nem adott meg más szabályt, mint: Így van ez - meg kell próbálni. Ez a különbség: a mi nyugati civilizációnkban mindenütt az ember szabadságára hivatkoznak, hogy az ember tudja, mit tesz. És az is belátható, hogyan keletkezik az inspirált megértés, ha egészséges emberi értelemmel fogják fel, hogyan működik a fizikai megbetegedés és a szellemi megbetegedés, és ha mindazt összevetik, amit ma elmondtam Önöknek. Mert ezeket a dolgokat egészséges emberi értelemmel kell felfogni. Ha továbbmennek, hogy felfogják, mit kell tenni a belső meditációban, akkor az egészséges emberi értelemmel eljutottak annak határához, ami elérhető. Az egészséges emberi értelem mindent elérhet, ami az antropozófiából indul ki. Ha eljutottak oda, ahol az kezdődik, ami egészséges emberi értelemmel már nem elérhető, akkor egészen a határig hatott az értelem, és ez olyan, mintha az ember egy tónál állna. Ez ugyanilyen határ, a tópartról még odalátni. Az egészséges emberi értelem valóban elvezet mindehhez. Nem eshetnek olyan vád áldozatául, hogy misztikus, zavaros világnézetet terjesztenek, hanem olyat, ami egészséges emberi értelemmel elérhető. Amikor egyszer Berlinben ezt mondtam, elém tartottak egy cikket, ami arról az előadásról szólt: Az olyan emberi értelem, ami egészséges, semmit sem képes felfogni a szellemi világról; és aki valamit felfog a szellemi világról, az beteg, az nem egészséges. - Ezt mutatták meg nekem.

Nos, még valamit szeretnék elmondani arról, hogy fiatal emberekként is egészen különleges helyzetben vannak, éppen azért, mert az orvosi tanulmányaik miatt kénytelenek meglehetősen bensőségesen bepillantani az ember egész természetébe és lényébe. Ugye, egészen komolyan kell venni, hogy a Káli Yuga lezárult, hogy egy világos korszakba léptünk, még ha csak azért is, mert a régi a tehetetlenségénél fogva gördül előre, de az emberiség még sötétségben él. A szellemi világmindenségből világosság sugárzik, és emberekként egy világos korszakba lépünk, és az embereknek csak el kell érniük, hogy alkalmasak legyenek a világos korszak szándékainak befogadására. Nos, az ifjúság különösen arra rendeltetett, hogy beleélje magát a világos korszakba; és ha a szükséges komolysággal alakít ki bizonyos öntudatot arról, hogyan jutott oda, hogy éppen a világos korszak kezdetével szülessen meg, akkor ennek az ifjúságnak a legkülönbözőbb mértékben lehetősége lesz arra, hogy alkalmazkodjon az emberiség fejlődési impulzusának értelméhez. És ehhez ma az szükséges, hogy ha a világot meg akarjuk magyarázni, mindenben az emberre tekintsünk, ahogyan korábban a természetet nézték, hogy az egyes természeti erőkből és természeti folyamatokból összeillesszék az embert. Lassanként el kell jutni oda, hogy megértsük az embert, és az egyes természeti folyamatokat úgy fogjuk fel, hogy azok annak specializációját, annak egyoldalúvá válását jelentik, ami az emberben végbemegy. Ha eljutunk ide, akkor bizonyos intim viszony terjed el az egész emberi érzületben és lelki tevékenységben, amit kerestek ugyan, de tumultuózusan kerestek. Gondoljanak csak arra, hogy amikor elindult a világos korszak ifjúsági mozgalma, hogyan kezdte az ifjúság bizonyos értelemben isteníteni a természetet. Ez absztrakt volt; ha mégoly elevenen érezték is, akkor is absztrakt volt. Ma az ifjú ember szellemi fejlődési útjának ezzel szemben oda kell vezetnie, hogy emberként a világgal való kapcsolatában intim érzései legyenek, és amit szellemileg befogad, már nem lehet tudomány az intellektus számára. Az hidegen hagyja az embert, mindig is hidegen hagyta; a tudományt ugyanis úgy kell kialakítani, hogy valóban létrejöjjön valamennyi abból, hogy a tudományban elért minden fokozatnál az illető a lelkében, az érzületében is más emberré válik, bizonyos fokig olyasmivel ismerkedik meg, amit az ember elfelejtett. Az ember például a természetet is megismerte, mielőtt leszállt a fizikai világba. Akkor azonban másképpen látta. Ma megölik a fiatal emberben azt, amit a korábbi létben átélt, ha a durva, robusztus külső szemléletre vezetik rá. Ha megint rájövünk, hogy a külső, érzéki szemléletet úgy használjuk, mintha az érzéki szemléletben olyan régi ismerős bukkanna fel, akit a születés előtti életből ismerünk, akkor mindenütt érzés keletkezik a tudásban, érzés keletkezik a megismerésben. És ennek valóban olyannak kell lennie, mint egy véráramnak, mint az egész tudományos életen, egyáltalán az egész nevelés- és oktatásügyön áthaladó szellemi véráramnak. Ezt a meghittséget a valósággal, ezt kell elnyernünk a tudományban.

Ebben a vonatkozásban az újabb kor valóban nehéz volt a fogalmaival. Látják, aránylag korán próbáltam megmutatni, hogy ha az ember a külső, érzéki világ előtt áll, tulajdonképpen csak a fél valóságot látja; hogy a teljes valóságot csak akkor nyeri el, ha a külső, érzékszervi valósággal egyesíti azt, ami benne felmerül. És elsősorban azért kellett így tennem, mert akkor egészen más kor volt, mint ma. Hiszen a dolgokat először előkészítik. Ismeretelméleti módon kellett ábrázolnom. De ha elolvassák a Valóság és tudomány13 című írásomat, annak az a célja, hogy az ember érzületében feltámassza a belülről kiáradó szellemet. Ezzel megtettük az első lépést a tudomány bensőségessé tétele felé, különösen a világlény érzéssel teli befogadásában. Leginkább az orvosnak van lehetősége a valóság ilyen bensőséges megélésére, és ezért egyszerűen azzal, hogy ő orvos, az orvos lehet az az ember, aki a mások ifjúsági mozgalmának elvontságát, azokét, akik sorsuk szerint nem orvosok, konkrétabbá, bensőségesebbé teszi. Hiszen ha ma valakiben fiatal emberként bensőségesen van meg az orvoslás, az egy olyannal, akiben például csak a jogtudomány van meg bensőségesen, és aki szegény fickó, mert neki csak a jogtudomány van meg, úgy elmélyítheti az orvostudományt, ahogyan itt tesszük; a jogászoknál ez teljesen lehetetlen. Az orvosoknál a XVIII. század elejéig megvolt valami a szellemből; a jogtudományban a szellem már a középkor derekán megszűnt, amikor az emberek már nem is sejtik benne a szellemet, csak a szabályok feljegyzéseit. Nagyon is lehetséges, hogy az orvos, aki legelőször jut el a konkrét életbe, rendkívül termékenyítően hathat az ifjúság többi részére.

Ezért jó lenne, ha az antropozófiai ifjúsági mozgalomban most keletkezett csoportokat éppen az orvosok támogatnák. Itt természetesen figyelembe kell venni a valós karmikus viszonyokat. De van ugye, a nagyon reménykeltő tübingeni csoport, amely pedagógiai munkát végez, és amely rendkívül sokat nyerhet egy orvossal, aki tehát orvosi oldalról tud sok mindent tisztázni. Most, még ha ideiglenesen is, Dr. X vezeti az ifjúsági mozgalmat, és nagyon jó lesz, ha megtermékenyíti az ifjúsági mozgalmat az, ami az orvosban bensőségessé válik. És így egyenként rendkívül sokat tehetünk. Másrészt az is jó lenne, ha alkalmanként, ha lehetőségük nyílik rá, a lehető legtöbbet foglalkoznának az antropozófiai mozgalmon belüli pedagógiai munkával. Ha komolyak a szándékaik, nincs akadálya, hogy foglalkozzanak vele, de csakis komolyan. Nem tudjuk mindenkinek megadni azt, amit a Waldorf Iskola szemináriumain nyújtunk. De ha valaki komolyan kíván foglalkozni ezzel, nem lehet akadálya, hogy megismerje a Waldorf Iskola szemináriumi tanfolyamait, mihelyt ezeket a dolgokat orvosi szempontból is látja, és belsőleg áthatja azzal a gondolattal, hogy az ókorban mennyire közeli rokonságban volt a gyógyítás és a nevelés.

Gondolják meg, mennyire eltávolodtunk ma attól a felfogástól, hogy az ember olyan lény, aki bűnökkel terhelve lép a földi életbe, mert a modern felfogás már semmit sem tud a bűn jelentéséről. Mivé sűrűsödött a bűn fogalma? A bűnben, az eredendő bűnben az az öröklési törvény van, amit ezekben a napokban mutattam be Önöknek. És az egyéni bűn is olyasmi, amit élete második felében le kell győznie az embernek: valóban le kell győznie az öröklésből származó, bűnös modellt, ősi fogalmak szerint mondhatjuk, a beteg modellt. De ha az ember a testeként azt tartaná meg, ami a modelljében a fogváltásig működik, ha egész életében magán hordozná, akkor kilencévesen olyan ember lenne, aki - nos, igen, ha a szervezete így folytatódna, az egész bőrét nedves ekcéma borítaná; az egész teste lyukas lenne, úgy nézne ki, mint egy leprás, aztán, ha egyáltalán kibírná, a húsa leesne a csontjairól. Az ember betegen születik a világba; és a nevelés, azaz annak megismerése és irányítása, ami a modell szerint dolgozik, ugyanazt jelenti, mint a csendes gyógyítás. Abban a tudatban kellene élniük az ifjúsági mozgalmakban, hogy amikor leírják, mit jelent a nevelés, terapeutának tekintik magukat. Megadják a gyógyszereket, amelyek természetesen szellemiek maradnak, de erősen átmehetnek fizikaiba, attól függően, hogy a gyermek mennyire megy át kóros állapotba. Alapjában véve ez a pedagógia, csak más szinten, más síkon: gyógyító művészet is. És másrészt: ha a beteg egyáltalán nem segít azzal, amit vezérfonalként adhatunk a betegsége felfogásához a saját szubjektív tudatának, a pesszimizmushoz vagy optimizmushoz az élet felfogásában, ha egyáltalán nem tudunk pedagógiailag hatni, akkor rendkívül nehéz gyógyítóan támogatni. Ha a beteg - nem azt akarom mondani, hogy vakon kell hinnie a gyógyszerben, az túlzás lenne -, de ha a beteget egyszerűen az orvos individualitása eljuttatja oda, hogy érezze, az orvost áthatja a gyógyító akarat, ez a betegnél olyan reflexet eredményez, amelyet áthat az egészségessé válni akarás. A gyógyító akaratnak és az egészségessé válni akarásnak ez az egymásba ütközése hatalmas nagy szerepet játszik a terápiában, így azt mondhatjuk: ebben már a pedagógia tükröződik vissza, és a pedagógiában pedig a gyógyítás tükröződik. Nagyon sok függ attól, hogy mai világban az emberek megfelelő tudatban jöjjenek össze. Ha tehát a fiatal orvosok megfelelő tudatban jönnek össze az ifjúság többi részével, akkor Önök meg fogják látni, hogy a fiatal orvosok rendkívül serkentően tudnak hatni a többiekre. De különösen fontos, hogy a tudatot mindkét irányba élesítsék.

Látják, ezeket a dolgokat szerettem volna a lelkükbe és a szívükbe írni, miután ismét olyan megnyugtató módon eljöttek ide. Remélem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a lelkük és a Goetheanum közötti kötelékeket szorosabbra és erősebbre fűzzük, és érezni fogják, hogy végül egy olyan kézzelfogható területen, mint az orvoslás, a Goetheanum megtalálja azokat az embereket, akik szétviszik a világba azt, ami itt található. Ennek megfelelő tudatában lesznek, ha az érzéseikben is a Goetheanumhoz tartozónak tekintik magukat, és a gondolataik gyakrabban irányulnak arra, amit a Goetheanum a világ és az emberiség fejlődése érdekében akar. És így Önöknek, mint orvosoknak, a kitűzött feladatukhoz komoly segítséget nyújthatnak a Goetheanumhoz fűződő szívbéli kötelékek. Ebben a szellemben akartam megtartani az ezekben az órákban folytatott, eléggé bensőséges megbeszéléseket, és azt hiszem, sok mindent elérhetünk, ha ezt az érzést, ami ezeket a beszélgetéseinket is áthatotta, most, miután az utolsó órát tartottuk meg, kint a világban is folytatják. És ebben fogunk a legszebben együtt maradni. A Goetheanum leginkább olyan középpontként foghatja fel magát, amely egy bizonyos feladatot tűzött maga elé. A Goetheanum ezáltal lesz valóban Goetheanum, Önök pedig valódi goetheánusok. Akkor Önök kint a világban, egyben a tartóoszlopok lesznek, amire a Goetheanumnak szüksége van, és ebből a szempontból fordulok a lelkükhöz: legyenek megfelelő, jó goetheánusok. Ha így teszünk, akkor minden jó lesz.