Tegnap közölték velem, hogy néhányan nehéznek találták az előadást, elsősorban a „szellemi” és a „szellemi megismerés” szóhasználattal voltak nehézségeik. Ez arra ösztönöz, hogy ma kicsit változtassak a témán, és megpróbáljam megmagyarázni a „szellem” és „szellemi élet” szavak használatát, ami kicsit eltávolít bennünket a tanítás és nevelés témájától. Egyedül amiatt fűzök magyarázatot a test, lélek és szellem szavakhoz, amit tegnap mondtak nekem, hogy a következő napokban könnyebben megérthessük egymást. Lesz még alkalmam arra, hogy kifejtsem, amit ma tulajdonképpen mondani akartam.

Ugyanakkor egy ilyen fejtegetés, amilyennek a mainak is lennie kell, arra ösztönöz, hogy elméleti módon beszéljek eszmékről és fogalmakról. Kérem, hogy mára fogadják ezt el; és a következő napokban már ismét jobb lesz. Akkor már nem leszek annyira kegyetlen, hogy eszmékkel és fogalmakkal kínozzam önöket, hanem talán tényekkel szolgálhatok.

A „szellem” és a „szellemi” szavakat - azon a világnézeten és életfelfogáson belül, amelynek szempontjából itt beszélni fogunk - általában nem elég mélyen fogják fel. Ha kimondják a „szellem” szót, valami hasonlót értenek rajta, mint az „intellektualitás”, vagy valami olyan értelmet keresnek, ami az angol „mind” szóhoz hasonlít. Amit „spiritualitás” vagy „szellem” alatt értek, az valami egészen más. Nem szabad összekeverni mindazokkal a dolgokkal, amelyeket mindenfajta misztikus rajongó vagy babonás, szektás mozgalomban „szellemi”-nek vagy „spirituális”-nak neveznek; de ellentétben van az intellektussal, és azzal is, amit a „mind” szóval jelölnek.

Ha igazi betekintésre, közvetlen, tényleges megismerésre tudunk szert tenni azzal kapcsolatban, ami a kisgyermekben a fogváltásig belsőleg működik, úgy, hogy azt közvetlenül nem lehet észrevenni, csak a gyermek lényének külső megnyilvánulásain keresztül, bármennyire egyszerűnek tűnik is számunkra: ez a „szellem” és a „lélek”.

Egyébként, ha a természetet vagy az emberi életet nézzük, sohasem találkozunk olyan értelemben lélekkel és szellemmel, mint akkor, amikor azt vesszük szemügyre, ami az egészen kicsi gyermek életmegnyilvánulásaiban jelenik meg. Ahogy tegnap mondtam, az agy plasztikusságában, az egész szervezet kialakításában szellemi erők, lelki esszenciák dolgoznak. Amit látunk, azok a gyermek életmegnyilvánulásai; ezeket érzékszerveink útján észleljük. De az, ami az érzékszervekkel észlelhető fátyol mögött működik, az szellem és lélek; úgy, ahogy az életben egyébként, belső lelki fejlődés nélkül, sohasem tudnánk észlelni. Azt kell tehát mondanunk: a szellem mindenekelőtt olyasvalami, ami a szokásos érzékelés számára teljesen ismeretlen. Legfeljebb a lélek nyilvánul meg a szokásos észlelés számára. Meg kell azonban éreznünk az észleléseken keresztül.

Ha szabad egy képet használnom, inkább csak a megvilágítás, mint a magyarázat céljából, akkor azt szeretném mondani: amikor beszélünk, úgy beszélünk, hogy a szavakban hangokat, mássalhangzókat és magánhangzókat használunk. Figyeljük meg azt a nagy különbséget, ami a beszédben a mássalhangzók és a magánhangzók között van. A mássalhangzók kikerekítik a hangot, kihegyezik, réshanggá (például f, v), oldalréshanggá (l) alakítják, aszerint, hogy az egyik vagy másik szervvel, az ajakkal vagy a foggal formáljuk-e.

A magánhangzók máshogy keletkeznek, úgy, hogy a légáramlatot bizonyos módon átvezetjük a beszédszerveken. Nem kerekítünk, a hangszubsztanciát a magánhangzók útján alakítjuk ki. Ha összehasonlítást akarunk tenni, azt mondhatjuk: a magánhangzók a szubsztanciát adják, az anyagot. A mássalhangzók megformálják azt, amit a magánhangzók szubsztanciaként adnak.

Ha a fenti értelemben beszélünk szellemről és lélekről, azt kell mondanunk: a szellem a beszéd mássalhangzóiban van, a lélek a magánhangzóiban. Amikor a gyermek A-t kezd mondani, abban csodálkozás, lelki tartalom van. Ezt a lelki tartalmat közvetlenül éli át előttünk. Ez áramlik az A-ban.

Amikor a gyermek az E hangot ejti ki, abban a lélek gyenge antipátiája nyilvánul meg. Eltávolodik, visszahőköl valamilyen benyomástól. Ami az E-ben kifejeződik, az a lélekben lévő valamilyen antipátia. Csodálkozás: A, antipátia: E; ilyenek lelkileg a magánhangzók.

Amikor egy mássalhangzót alakítok ki, akkor kikerekítek, megformálom a magánhangzót. Amikor a gyermek azt mondja, hogy ma-ma, az A-t kétszer, akkor ebben az anya segítőkészségének a keresése nyilatkozik meg. Az A az, amit a gyermek érez az anyja iránt, és az M az, amit szeretne, hogy az anya megtegyen. Így tehát a mamá-ban benne van a gyermeknek az anyjához való egész lelki és szellemi kapcsolata. Tehát halljuk a beszédet, meghalljuk benne az érzékelhetőt, de nem figyelünk arra, hogy a lélek és a szellem rejtőzik benne. A beszédben időnként még felfigyelünk erre. A teljes emberben már nem vesszük észre. Az ember külső alakját látjuk. Benne éppúgy megvan a lelki és szellemi is, mint a beszédben, de már nem figyelünk rá.

Figyeltek rá azonban egykor, az emberiség régi korszakában, amikor nem azt mondták, hogy kezdetben volt a szellem - ez túl absztrakt lett volna -, hanem azt mondták: kezdetben volt az Ige, mert még elevenen érezték, hogy a szellem a beszéd hullámain áramlik. Ez az a szellem, amelyet tulajdonságai szerint itt spiritualitásként jelöltünk meg, mint olyasmit, ami nem intellektusunkban jelenik meg, és abban sem, amit „mind”-nak, értelemnek nevezünk.

„Értelem” és „szellem” különbözik egymástól, úgy, ahogy az én személyiségem, ha egy tükör előtt állok, különbözik attól, amit a tükörben látok: a tükörképemtől. A tükörkép ugyanazokat a mozdulatokat teszi, amelyeket én, hozzám hasonlónak látszik, de mégsem én vagyok. Abban különbözik tőlem, hogy kép, én pedig realitás vagyok. A szellem rejtetten működik. Az intellektusban csak tükörképként van jelen a szellem. Az értelem a szellem tükörképe. Jelezheti, hogy mit csinál a szellem, utánozhatja a mozgását, de pasz-szív. Le tudja másolni, ha valaki megüt engem, de ő maga nem tud ütni. A szellem az aktivitás, az állandó tevékenység. A szellem teremtő. A szellem az abszolút produktivitás. Az értelem, az intellektus a képmás, az abszolút passzivitás, az, amit későbbi életünkben magunkban hordozunk, hogy a világot megérthessük. Ha az intellektus, az értelem tevékeny lenne, nem tudnánk megérteni a világot. A világ megértéséhez passzívnak kell lennie. Ha tevékeny lenne, szüntelenül megfogná, átalakítaná a világot. Az intellektus a szellem passzív képe.

Ezért azt kell mondanunk: ahogy a tükörképről az emberre kell tekintenünk, ha a realitáshoz akarunk jutni, ugyanígy, ha a szellemet és a lelket a valóságban is meg akarjuk keresni, meg kell kísérelnünk, hogy az improduktív passzivitásból a produktív aktivitáshoz jussunk.

Ezt keresték az emberek, amióta az emberiségfejlődés létezik. Szeretnék ma e keresés egynéhány útjáról beszélni, hogy megértsük, mit is jelent tulajdonképpen az a szellem és lélek, amelyről önöknek beszélek.

Felnőtt emberként a szellemet mindenekelőtt tükörképében észleljük, mint intellektust, észt, értelmet. A lelket csak megnyilvánulásaiban, megnyilatkozásaiban érzékeljük. A lélekhez közelebb állunk, mint a szellemhez, de a lelket sem érzékeljük a maga teljes belső aktivitásában. Megnyilvánulásaiban érzékeljük. A szellemet csak képben - a kép már nem tartalmaz realitást -, a lelket megnyilvánulásaiban. Amit érzésként, rokonszenvként és ellenszenvként, kívánságként és vágyként élünk át, az a lelkiben nyugszik; de magát a lelket önmagunkban nem érzékeljük.

Mi a lélek bennünk? Talán azzal tudom ezt érzékeltetni, ha különbséget teszek a között, amit saját magunk élünk át, és a között, ami bennünk történik, azért, hogy valamit átéljünk.

Ha puha talajon járunk, benne maradnak a lábnyomaink. Ha most valaki jön, és látja a lábunk nyomait, vajon ezt fogja-e mondani: itt lent a földben vannak bizonyos erők, amelyek a talajt úgy alakították ki, hogy ilyen bemélyedéseket hoztak létre? Senki nem fogja ezt mondani. Mindenki azt fogja mondani, hogy valaki járt erre.

A materialista lélekszemlélet ezt mondja: az agyban tekervényeket találunk, benyomódások vannak benne. - A földben is vannak benyomódások, ha járunk rajta! - A materialista szemlélet ezt mondja: az agyban vannak azok az erők, amelyek a barázdákat létrehozzák. Ez nem igaz! A lélek alkotja a barázdákat, ahogy én is nyomokat hagyok a talajban, és azáltal érzékelem a lelkiséget, hogy a barázdák ott vannak. Érzéseket észlelek a lélekben. A lélek rejtve van, de nyomokat hagyott a testemben. Ha nagyon belevájok, akkor ettől szenvedek, ez fáj. Először nem érzékelem, hogy mit tettem, ezt később is megtehetem. De ha nem is látom, amit csináltam, a fájdalmat érzékelem. Bizonyos módon észrevétlenül így vés lenyomatokat a lélek a testemre. A hatást érzékelem a szenvedélyekben, a rokonszenvben és így tovább, ez a megnyilvánulása annak, amit a lélek tesz. A szellemnél a kép - a léleknél a megnyilvánulás.

A lélekhez közelebb állunk. Azonban le kell szögeznünk, hogy a szellemet vagy a lelket mélyebben kell keresnünk, mint az intellektust, az észt vagy az értelmet.

Ez talán kicsit hozzájárul a szellem és a lélek megértéséhez.

Hogy a szellem és a lélek fogalmát még világosabbá tegyem, egy kis történeti áttekintést fogok adni. Ezt könnyű félreérteni, ezért arra kérem önöket, ne értsék félre, amit mondani fogok! Csak a magyarázat kedvéért mondom, nem azért, hogy valami olyasmit állítsak, hogy ma még mindig ugyanazt kellene csinálnunk, mint a régi korokban, hogy a szellemhez és a lélekhez eljussunk. Könnyebb azonban a mai módszert megérteni, ha visszamegyünk a történelemben.

A XX. században ezt egyáltalán nem tehetjük már meg úgy, ahogy évszázadokkal vagy éppenséggel évezredekkel ezelőtt az ősi Indiában tették, hogy eljussanak a szellemhez. Úgy sem tehetjük meg, ahogy a Golgotai Misztérium eseménye előtt tették. A kereszténység fejlődésében élünk. Megérthetjük azonban a szellemet és a lelket, ha visszatekintünk ezekbe a régi korokba, ha tekintetbe vesszük, mennyire más volt az útja a spirituális embereknek, hogy a szellemhez és a lélekhez eljussanak, mint a csupán intellektuális embereknek.

Mit kell tennünk, ha a mai kor általános tudatával tisztába akarunk jutni önmagunkkal? Gondolkodni kezdünk, intellektusunkat használjuk. Mit teszünk, ha a természetről akarunk felvilágosításhoz jutni? Kísérleteket végzünk, és ezeknél is intellektusunkat használjuk. Mindenütt intellektuális tevékenységet végzünk. A régi korokban egészen másképpen igyekeztek a szellemhez és a lélekhez eljutni. A régi időkben Keleten - a sok közül két példát szeretnék kiemelni - a szellemhez és a lélekhez az úgynevezett jógamódszerrel próbáltak meg eljutni. Sokan megriadnak ma, ha a „jóga” szót meghallják, mert történetileg csak a késői jógamódszereket ismerik, amelyek nagyrészt az ember egoizmusára épülnek, és valamiféle hatalmat akarnak szerezni a külső világ felett. Az ősi jógamódszerek, amelyeket ma már csak a szellemi tudományok útján lehet megtalálni, a külső tudományok útján nem, olyan utat mutattak, amelyen az ember eljutott a szellemhez. Min alapult ez? Azon, hogy az ember bizonyos ösztönösségből így szólt: a puszta gondolkodás útján nem tudunk eljutni a szellemhez. Valamit tennünk kell, ami inkább bizonyos tevékenységet, aktivitást hoz létre bennünk, mint a puszta gondolkodás. Bárhol is állunk a világban, mint szemlélők, a gondolkodás létrejön bennünk. Semmilyen változást nem hozunk létre magunkban, ami érzékelhető.

A jógi egy sokkal reálisabb folyamatra törekedett önmagában, mint mi ma, amikor meg akarjuk ismerni a szellemet. Ha mai fiziológiai ismereteinkkel megkérdezzük: mi történik, amikor intellektusunkat használjuk - akkor azt válaszoljuk, hogy idegrendszerünkben, agyunkban történik valami és abban, ami organizmusunkban az idegek útján az agyhoz tartozik. Ami azonban az idegekben történik, az sohasem történne meg, ha az agyi folyamatokhoz nem kapcsolódna egy sokkal érzékelhetőbb tevékenység. Születésünktől halálunkig folytonosan belélegzünk, bent tartjuk a levegőt és kilélegzünk. Amikor belélegzünk, a levegő egész organizmusunkat átjárja, és a gerinccsatornán keresztül az agyba hatol. Nemcsak a tüdőnkkel lélegzünk, hanem agyunkkal is. Agyunk állandó mozgásban van. A légzés - a belégzés, benntartás, kilégzés - elevenen áthullámzik agyunkon. Ez ma teljesen öntudatlanul történik. A jógi ezt mondta: valami történik az emberben, amit tudatosítani akarok. Ezért nem a szokásos módon, öntudatlanul lélegzett, hanem rendellenesen: másképpen lélegzett be, tartotta benn a levegőt, másképpen lélegzett ki. Ezáltal légzési folyamata tudatossá vált. És ami számunkra teljesen tudattalanul történt, az az ő tudatában zajlott le, megismerte, átérezte. És fokozatosan azt is átérezte, hogy a légzés hogyan kapcsolódik agyában ahhoz, ami a gondolkodás, az intellektuális tevékenység alapja. Kereste ezt a gondolkodás és légzés közötti kapcsolatot, és végül is átérezte, hogy a gondolat, ami számunkra valami absztrakt dolog, a légzés hullámain keresztül az egész testen átlüktet. A gondolat nemcsak az agyban, nemcsak a tüdőben és a szívben volt, hanem minden ujjhegyben is. És miközben átérezte, hogy a légzés teljesen áthatja, átélte a szellem teremtő mivoltát az emberben: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.”[1] Nemcsak kezdetben lehelte be a levegőt, hanem folyamatosan beleleheli. És nem a gondolkodásban, nem az intellektuális folyamatban, hanem a légzési folyamatban válunk lélekké. Amikor érezzük, hogy a gondolat a légzés hullámain egész testünkön átlüktet, átérezzük saját lényünket. Látjuk, hogy itt a gondolat, a szellem nem különül el, mint valami intellektuális, absztrakt dolog. Megérezték, érezték egész testükben, érezték, hogy az ember a szellem teremtménye. A cselekvő szellemet érezték.

Az intellektualitásban nem az aktív, hanem a passzív szellem van jelen. Minthogy ma más a felépítésünk, ezt a jógafolyamatot már nem tudjuk végigcsinálni, és nem is kell, hogy ezt tegyük. Mert mi volt a jógi szándéka? Az, hogy megérezze, hogyan kapcsolódik össze a gondolkodási folyamat a légzési folyamattal, és hogy megérezze önmagát a légzési folyamatban, ami viszont megismerés volt számára. A gondolatot bensőségesebben fűzte emberi lényéhez, mint ahogy ezt ma tesszük. Emberi előrejutásunk azonban azon alapszik, hogy a mi gondolataink sokkal oldottabbak, sokkal intellektuálisabbak, mint voltak akkor, amikor a jógamódszer virágzott. Azzal a gondolkodási rendszerrel, amelyet a régi Indiában a jógik kifejlesztettek, sohasem lehetett volna Kopernikusz, Galilei, Faraday és Darwin felfedezéseit megtenni. Ehhez arra volt szükség, hogy a gondolat csupán kép legyen, intellektualitás. Egész civilizációnk arra épül, hogy már nem olyanok vagyunk, mint a jógafilozófia kialakítói. Amikor ezeket a dolgokat kifejtem, ezt általában félre szokták érteni. Azt hiszik, hogy az embert újra vissza akarom vezetni a jógafilozófiához. Szó sincs erről! A dolgokat teljesen úgy akarom venni, ahogy Kopernikusz, Galilei, Faraday korában kell. Számot kell vetnünk azzal, hogy nyugati civilizációnk az intellektualitás révén vált naggyá. Ugyanakkor azonban másképpen kell éreznünk, mint azok, akik a régi Indiában éreztek, és azokhoz képest is másképpen, akik ma akarják gyakorolni a jógát. Ma egészen másképpen kell eljárnunk, szellemibben, mint ahogy a régi Indiában tették. És mivel ennek szellemibbnek kell lennie, és ma a szellemet nem nagyon szeretik, az új módszer sem éppen kedvelt. Kényelmesebb ma, legalábbis kényelmesebbnek tűnik a jógalégzést gyakorolni, hogy a szellemi világba vezető utat megtaláljuk. Ez azonban nem az az út, amelyen a modern embernek a szellemiséghez el kell jutnia. Nem, a modern embernek először át kell élnie mindazt, ami a puszta intellektualizmusban nem reális, amit képként érzékelhet. Először végig kell szenvednie az egész gyötrelmet, ami abban áll, hogy ezt mondjuk: amikor gondolkodom, amikor csupán intellektuálisan vagyok tevékeny a kísérletezésnél vagy megfigyelésnél, az ürességben, a puszta képben élek. Eltávolodtam a realitástól.

Amit itt elmondok, az apróságnak tűnik, de nagy dolog a belső átélést illetően. Ha az ember átéli azt, hogy mindenfajta gondolkodás, ami az intellektusban megy végbe, irreális, csupán kép, akkor azt éli át a lélekben, amit fizikailag átél az ájulásban. Ájulást a realitással szemben. A megismerés a valóságban nem abból áll, hogy kijelentjük: tudok gondolkodni, ezért mindent át tudok gondolni; a megismerés abból indul ki, hogy ezt mondjuk: ha mindent a képgondolkodással gondolok át, amelynek birtokában vagyok, akkor csak ájult lény vagyok. A jógi a maga emberi mivoltát a légzésben kereste. Nekünk, modern embereknek el kell veszítenünk emberi mivoltunkat egyfajta ájultságban, amelyet a gondolatképpel, az intellektualitással szemben érzünk. Ezért azt kell mondanunk: most nem a belső felé megyünk, a légzési folyamat felé, ahogy a jógi tette, hanem a külső felé. Megnézünk minden növényt, minden állatot, minden embert, együtt élünk a külső világgal.

„A magasabb világok megismerésének útja”[2] című könyvemben leírtam, hogyan tesszük ezt, hogy a növényt nemcsak kívülről nézzük meg, hanem követjük belső folyamatait is, úgy, hogy a gondolkodás elhagyja a képszerűséget, és részt vesz a külvilág reális életében. Elmélyedünk a növényben, úgy, hogy érezzük, hogy a gyökerekben a nehézségi erő hogyan halad a föld felé, és hogyan bontakozik ki felfelé a virágzási erő. Átéljük a virágzást, a gyümölcsérést. Teljesen belemerülünk a külső világba, aztán elvonjuk magunkat tőle. Újra felébredünk, mint valami ájulásból, de most már nem absztrakt gondolatokhoz jutunk, hanem imaginációkhoz. Képeket kapunk. A materializmus álláspontja szerint ezek a képek nem juttatnak megismeréshez. Azt mondják: a megismerésnek absztrakt, logikus formákból kell állnia. De ha egyszer a világ nem olyan, hogy a logika absztrakt fogalmaira épülne! - Ha a világ műalkotás lenne, akkor művészileg kellene felfognunk, nem logikailag, akkor a logika csak arra volna jó, hogy fegyelmezzük magunkat. A világból azonban a logikával semmit sem értenénk meg.

Így kell alámerülnünk a dolgokba. Ahol a jógi önmagába mélyedt, mi kifelé megyünk, és megpróbáljuk magunkat a dolgokkal összekötni, és lényegében ugyanazt elérni, csak lelkibb, szellemibb módon. Amikor fogalmainkat, eszméinket, azt, amit a puszta intellektualitás jelenít meg, realitással hatjuk át, ismét megérezzük, mennyire teremtő bennünk a szellem.

Így átérezhetjük, valójában mi működik a gyermekben. Nem az, amit „értelem”-ként jelöltünk meg. Ez nem tudna alkotóvá válni az egészen kis gyermekben. Ez csak oda vezethet, hogy elveszítsük magunkat. Amihez azonban az előbb említett teremtő módon jutunk el, az működik a gyermekben, az hozza létre a második fogazatot az első mintájára, és a hetedik évvel ez szűnik meg tovább plasztikusan működni.

Erre azt mondhatjuk: igen, de a tanár mégsem lehet szellemi látóvá. Nem tudhatja ezeket a módszereket kialakítani. Hogyan tudunk eligazodni az iskola és az oktatás ügyeiben, ha ilyen bonyolult utat feltételezünk ahhoz, hogy eljussunk a szellemhez?

Erre nincs szükség. Elég, ha néhány ember van a világon, aki ezen a módon magasabb megismeréshez jut. A többinek csak egészséges értelemre és szemléletmódra van szüksége. Amit néhányan felfedeznek, azt a többiek egészséges értelmükkel és egészséges szemléletükkel megérthetik. A Vénusz-átvonulásokat sem tudja mindenki megfigyelni, mert elég ritkán láthatók, és csak az asztronómusok tudják pontosan azt az időpontot, amelyben feltűnnek, de amiért ezeket nem láthatja mindenki, értelmetlenség volna azt mondani, hogy nincsenek. Ami megfigyelhető, és ahogyan megfigyelhető, az be is látható. Így van ez a szellemi világgal is. Csak egy kissé a mai egoizmusunk az, amely mindig mindent maga akar megszerezni.

Van azonban egy másik út is, hogy gyümölcsözővé, hasznossá tegyük azt, ami szellemi. Szeretném ezt is egy példával megvilágítani. Tegyük fel, hogy tanítok egy kilenc-tíz év körüli gyereket. Szeretném megértetni vele a halhatatlanságot, az emberi lélek halhatatlanságát. Bármilyen szép filozófiai magyarázatokkal próbálkozom is, a gyermek semmit sem fog megérteni. Nem lesz fogékony arra, amit fölkínálok neki. De ha azt mondom: nézd meg, hogy bújik ki a pillangó a bábjából, hogyan repül ki belőle, akkor kapsz egy képet, és ezt az emberre is alkalmazhatod. Nézd az emberi testet úgy, mint egy lepkebábot. Ahogy a bábból kirepül a pillangó, úgy repül ki a lélek a testből, amikor a halál elérkezik. Csak a pillangó látható, a lélek láthatatlan.

Ezzel a képpel csak utalni tudok valamire, de jobban is kifejthetem azt a gyermek számára. Így kétféle tapasztalatra is szert tehetek. Találhatok olyan tanárt vagy tanárnőt, aki elmondja ezt a képet a gyermeknek, de az semmit sem nyer belőle. Talán lesz egy szép képe, de a lelke számára - amit el kell érnem - ez nem jelent semmit. Egy másik tanár vagy tanárnő is elmondja ezt a képet, talán ugyanazokkal a szavakkal, és a gyermek rendkívül sokat kap belőle, egészen fellelkesül tőle.

Hol van a különbség? A különbség ott van, hogy az első tanár vagy tanárnő szörnyen okos, végtelenül okos. Ezért ezt mondja magában: az okos ember nem hisz abban, hogy a báb és a pillangó - ez egy kép; csak azért használom, mert a gyerek buta. A gyerek buta, én meg okos vagyok. Létrehozok a gyereknek egy képet. Az okos tanár, aki mellett a buta gyerek áll, és létrehoz a buta gyermek számára egy okos képet, semmit sem fog megérteni a gyerekről. Nyugodtak lehetünk abban, hogy nem fogja megérteni. A másik tanár vagy tanárnő hisz ebben a képben. Azt mondja magában: az isteni világrend a természetbe belehelyezte ezt a képet, hogy a halhatatlanságot megérthessük. Ez nem olyasvalami, amit kitalálunk, hanem felfedezzük ezt a képet. A teremtő szellemiség a természetben létrehozta számunkra ezt a képet, hogy a halhatatlanságot képben láthassuk. Isten maga festette számunkra ezt a képet. Mi hiszünk ebben a képben, ahogy a gyermeknek is hinnie kell. És a gyermek megkapja mindazt, amire szüksége van, egyszerűen azáltal, ha nem azt mondjuk, hogy a gyermek buta, mi meg okosak vagyunk; hanem azt, hogy a gyermek születésekor egy okos szellemet hozott magával. A gyermek okos, csak a szellem még nem ébredt fel benne. Ha nem tudjuk felébreszteni, mi vagyunk az ostobák, nem a gyermek.

Ha tudatosítanánk magunkban, hogy a gyermek valójában rejtetten okos, és mi nyíltan ostobák vagyunk, és éppen az a feladatunk a gyermekekkel kapcsolatban, hogy tőlük tanulva okosakká váljunk, akkor kaptunk egy benyomást arról, hogyan tudunk hatni a gyermekre tanításunkkal.

Az első eset példa arra, hogyan működik az intellektus a magát okosnak tartó tanárban, a második esetben láthattuk, hogyan működik a szellem, a spiritualitás, ami belsőleg eleven, ami összekapcsolódik a dolgokkal, és akkor is működni tud, ha nem rendelkezünk szellemi látással. Itt a szellem a tevékeny. A szellemben cselekszünk, ha hiszünk a szellemi képben. Ha nem hiszünk benne, és a képet a látványos okosságból és intellektusból alakítjuk ki, intellektusunkkal és „értelmünkkel” a valóságon kívül rekedünk, és csak tükörképünk lesz. A tükörképek nem hatnak, inaktívak, egyszerűen passzívak. A szellem a produktív és teremtő. És hogy a szellemben cselekedhessünk, mindenekelőtt a teremtő elembe kell belehelyezkednünk.

Így jutunk el a lelki munkának az útjára, amellyel az imaginációba beledolgozzuk magunkat, a szellem közelébe, fokozatosan behatolunk a szellembe, abba, ami spirituális. Csak először át kell éreznünk az intellektualitás ájultságát, ezután jutunk el a szellemiséghez.

Az idő annyira előrehaladt, hogy mára be kell fejeznem. Szeretnék holnap egy másik szellemi utat jellemezni, és aztán fejtegetéseinket folytatni. A tegnapi felszólítás adott okot arra, hogy pontosabban megtárgyaljuk ezeket a fogalmakat. Kérem, hogy ezt a továbbiak megértése érdekében vegyék figyelembe! Hamarosan tisztázni fogjuk a jógamódszerrel szembenálló másik utat, az aszkézis útját is, és vége lesz ennek a kegyetlen játéknak, rátérhetünk a lényegre, a nevelés módszerére.