Se tegnap nem akartam, se a mai fejtegetésekben nem akarnék máris nagyon speciális dolgokat mondani az egészség- és betegségtanról, hanem egyelőre csak annyit, amennyit a szükség- szerűség megkíván, vagyis hogy a tanárembernek rá kell lépnie olyan utakra, amelyek elvezetik az emberben működő egészségessé illetve beteggé tevő erők átlátásához. A tanító- és nevelőművésznek mindenek előtt képesnek kell lennie arra, hogy valóban belelásson a teljes emberi szervezetbe, és nem szabad hagynia, hogy mindenféle absztrakt pedagógiai és didaktikai szabály megzavarja az elfogulatlan, úgymond ösztönös-intuitív rálátását erre az emberi szervezetre. Ezek csak elfogulttá tennék a gyermekkel szemben. Teljesen szabadon kell szembesülnie a gyermekkel.

Nos, különösen Közép-Európában - nem tudom, hogy Nyugat-Európában is így van-e - nagyon gyakran elhangzik ez a mondat: Csupán egyféle egészség létezik, és nagyon-nagyon sokféle betegség. Ez a kijelentés azonban, amelyet sokfelé elhisznek, nem állhatja meg a helyét egy valódi emberismeret tükrében, hiszen az ember olyannyira individuális, olyannyira egyedi lény, hogy alapjában véve tulajdonképpen mindenkinek - és már minden gyereknek is - megvan a saját egészsége: egy egészen sajátosan módosult egészség-állapot. És azt mondhatjuk: ahány ember, annyiféle egészség- és betegségállapot létezik. Már ez is rávezet bennünket, hogy mindig arra kell törekednünk, hogy felismerjük az ember sajátos egyedi természetét.

Erről azonban csak akkor lehet szó, ha az ember képes lesz arra, hogy amit a másik emberben maga előtt lát, azt valóban teljességében, totalitásában szemlélje. Az emberben, aki ebben az életben előttünk áll, egymásba fonódik a szellemi-lelki illetve a fizikai-testi működés, éppúgy, ahogy víz formájában áll előttünk az összekapcsolódó oxigén és hidrogén. És abban a formációban, amely emberként áll előttünk, éppoly kevéssé lehet közvetlenül szemlélni a szellemi-lelki vagy a fizikai-testi oldalt, mint a vízben a hidrogént vagy az oxigént.

Hogy képesek legyünk helyesen együtt látni az ember e két tagját, először is ismernünk kell őket. Nem lehet azonban őket a szokványos élet-ismeret alapján megismerni. Ma ugyebár egyfelől úgy tekintenek az emberre, hogy a fiziológiában és az anatómiában úgy szemlélik, ahogy testi lényként előttünk áll, és különösen szeretik a fiziológiát és az anatómiát annak alapján felépíteni, ami így már nem a konkrét emberként áll előttünk, hanem holttestként, amiből elillant a szellemi-lelki élet.

Másfelől pedig aszerint szemlélik az embert, amit a bensőjében megélni képes. De a mostani naturalista-intellektualista korszakban tulajdonképpen már csak absztrakciókat, csak egészen halovány, rideg képzeteket lát az ember, ha a benső világába tekint. Csak akkor melegszik fel, ha azután valamilyen számára megmagyarázhatatlan módon érzésekhez és akarati impulzusokhoz jut. Ezeket azonban szintén nem látja át. Meghatározatlan hullámokként törnek fel a bensőjéből. Ha bensőjébe tekint, csak az egészen halovány, hideg gondolatokat érzékeli.

Látjuk, hogy az embernek, ha azáltal, hogy benső világába tekint ezeket a hideg, sápadt, halovány gondolatokat érzékeli, nem lehet valóság-érzése, realitás-érzéke, ez tulajdonképpen magától értetődik. Most pedig olyasvalamit fogok mondani, ami a mai életfelfogás számára kissé paradoxnak tűnik, ami azonban mégiscsak mindenféleképpen megfelel a valóságnak. Manapság ugyanis azért válunk materialista érzésűvé, mert túl magasröptű, úgymond túl halovány a szellemiség, mert annak, amit a bensőnkben látunk, tényleg nincs már valóság-jellege. És ugye kultúrperiódusunknak éppen azok a személyiségei váltak a legerősebb materialistákká, akik a legabsztraktabb gondolatokban élnek. Éppen a szellemiség mai állapota miatt válunk materialistává. És fordítva: azok az emberek, akiket kevéssé betegít az a ’ gondolati sápadtság’, amelyet a mai korunk kitermel, akik kevésbé élik bele magukat az iskolaszerű, a tudományos gondolkodás mai módjába, akik inkább a külső, materiális folyamatokhoz tartják magukat, azok ezekben a külső materiális folyamatokban elegendő titokzatosságot sejtenek meg. A gondolatainkban nem sok titokzatosság van manapság. Eléggé haloványak, áttetszőek, és mindenekelőtt egészen ijesztően világosak, éppen ezért viszont nem is a valóságban állóak. A külső materiális folyamatok azonban már elég titokzatosak; ezeket nemcsak világosan lehet szemlélni, hanem meg is lehet csodálni őket, ezekhez az érzés is hozzákapcsolódhat. Ezért azok, akiket kevésbé korlátoz a mai gondolat-világ, akik nem vállalták azt a kellemetlenséget, hogy korunk tudományát tanulmányozzák, inkább a materiális, a titokzatosan materiális dolgokhoz tartják magukat. És ha azután még arra vágynak, hogy megismerjenek valamit a szellemről, akkor ezt a szellemet is valamilyen materiális dologként akarják kiállítani. Ők pedig spiritisztákká válnak. A mai absztrakt természettudományos megismerésből következően nem spiritisztává lesz az ember, hanem materialistává; viszont épp a materiális világ felé fordulással válik manapság az ember spiritisztává. Ez korunk sajátos, paradox vonása, hogy a materializmushoz ragaszkodó emberek, ha még vágyakoznak a szellem után, spiritisztákká válnak. A szellemet is materiális formába, materiális jelenségekbe akarják állítani. Azok pedig, akik korunk tudományába élik bele magukat, materialistává válnak. Azonban sem a materializmussal, sem a spiritizmussal nem ismerhető meg az ember, hanem csakis úgy lehet az embert megismerni, ha abban, ami előttünk áll, együtt tudjuk látni a szellemi-lelkit és a fizikai-testit, ha minden egyes szervben és a teljes emberben mindig látjuk a fizikai-testi, illetve a lelki-szellemi erőkkel való belső áthatottságot.

Az ember manapság beszél a lélekről és a szellemről, igen; és beszél a testről. Azután nagy filozofálgatásba fog arról, hogy milyen kapcsolat is van a lélek és a test között. A legokosabb emberek állítanak fel erről részletes elméleteket. Ezek az elméletek igen okosak, igen éles elméjűek, de nem képesek megérinteni a valóságot, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a valóság csak akkor tárul fel, ha képesek vagyunk a teljes emberben, az egész emberben, közvetlenül szemlélve átlátni az egymásba fonódó szellemi-lelki és fizikai-testi oldalt. És aki megfelelően vizsgálja a mai emberismeretet, az ugye meg fogja látni, hogy milyen szürke és ködös mind a külső, mind pedig a belső emberismeretünk.

Ha az ember manapság megvizsgálja az előtte álló embert, akkor azt mondja: ez egy egész. Egésznek tekintjük, mert a bőr által szépen körbe van zárva. Azt azonban kevésbé veszik figyelembe, hogy ez az egység ugyebár csak azáltal válik egységgé, hogy a legkülönfélébb szervek együttműködnek benne. Az egységet csak úgy lehet megragadni, ha látjuk, hogyan működnek együtt a legkülönfélébb szervek az egység létrehozásán. És ha ma valaki azt mondja, hogy mégsem lehet az embert így kezdettől fogva egy egységnek tekinteni, akkor jönnek az ellenzők, és azt mondják: Nahát, ti széttöritek az ember egységét; igenis egységnek kell tekinteni. De ez az egység teljesen absztrakt elgondolás marad, ha nem tudjuk mi magunk a saját elképzelésünkben felépíteni, harmonizálni azokból a konkrét tagokból, amelyek az embert alkotják.

És másfelől: ha az ember a bensőjébe néz, úgy foglalja össze azt, ami benne él, hogy „én”-nek nevezi magát. A legnagyobb tudású embereknek, mint John Stuart Mill27, hatalmas fáradságukba került, hogy elméleteket találjanak arról, hogy tulajdonképpen mit is tartalmaz ez a belső egység-érzés, ami „én”-ként nyilvánul meg. Az embernek egyszer alaposan meg kellene vizsgálnia, milyen ködös is ez a pontszerű „én”-képzet, hogy tulajdonképpen mi is az, amit ezzel jelölünk. Bizony be fogjuk látni, hogy amit az „én” szóval jelölünk, azzal már nem valamilyen konkrét dolgot ragadunk meg. A német nyelvben: három betűről van szó rendszerint, a betűkön túlra pedig nem jut az ember. Az angolban még ennél is kevesebbel megragadható az „én”, még három betű sem kell hozzá (német: „Ich”, angol: „I”). Láthatjuk tehát: a mai emberismeret ködös, ha befelé tekint, és ködös, ha a külső testiséget vizsgálja.

Éppen a szelleminek a fizikaival való „együttlátása” az, ami megtermékenyíti az ember szemléletmódját. Az embereket manapság rendkívül jó érzéssel tölti el, ha felcsendül bennük a goethei fordulat28: anyag a szellemben, szellem az anyagban. Szép dolog, hogy az emberek jól érzik magukat ettől, hiszen ez ugye tényleg megfelel a valóságnak. Annak számára azonban, aki hozzászokik, hogy mindenütt együtt szemlélje a szellemit és a fizikait, annak ez mindazonáltal trivialitás lehet, ha felszólítják ennek a magától értetődő dolognak az elismerésére. És hogy ilyen jó érzéssel tölti el az embereket, ha egy ilyen dolgot elméletben eléjük állítanak, az éppenséggel bizonyítéka annak, hogy a gyakorlatban ez nincs meg bennük. A nagyon határozott elméletek rendszerint azt bizonyítják, hogy az illető dolog nincs meg a gyakorlatban, ahogy az a történelemből kiderül. Az emberek csak akkor kezdtek el elméletben diskurálni az utolsó vacsoráról, amikor a dolog gyakorlatával már nem a szükséges érzés útján szembesültek. Elméleteket rendszerint arról állítanak fel, ami nincs meg az életben, nem pedig arról, ami megvan.

Nos, aki valódi nevelő- és tanító-művésszé akar válni, az pontosan ebben a szellemben láthat hozzá az emberismeret megszerzéséhez. Ekkor azonban ahhoz jut el, hogy konkrétan ragadja meg az ember tagoltságát, nem pedig valamilyen elmosódott egység-képzetet; az egység végül is összeáll, de a tagoltság összefüggéseiből. Ekkor pedig nem tehetünk másként, mint hogy következő lépésként eljussunk ahhoz, amit először a „Lelki talányokról” („Von Seelenrátseln”) című könyvemben említettem: az ember három, berendezkedésében különböző részére való tagozódásához. Már külsőleg is teljesen másnak mutatkozik a fej-rendszer, mint mondjuk az a rendszer, amit végtag- anyagcsere-rendszerként látunk. Azért beszélek végtag- anyagcsere-rendszerről, mert az anyagcsere akkor működik karakteresen, amikor az ember a végtagjain keresztül tevékenykedik. Az anyagcsere bizonyos értelemben morfológiailag nézve nem a nyugvó, hanem a mozgó ember befelé irányuló folytatása; ezért is élénkebb, amikor mozog az ember. Részleteiben is igazolható - itt most csak utalni szeretnék erre - összefüggés van a végtag-rendszer és az anyagcsere-rendszer között, ezért hát először is egy egységről beszélek: a végtag-anyagcsere- rendszerről. De önmagában ez a kettő egymással ellentétes rendszereket testesít meg.

Vegyük hát a külsőt, tisztán a formája szerint. A fejet, ha eltekintünk a hajtól, amely kifelé nő és tulajdonképpen olyasvalami, ami kivonja magát az élő szervezetből, halott dolog - érdekes megfigyelni a hajat, ez azonban most túl messzire vinne bennünket -, a fejet egy csont-burok veszi körül, ez pedig a periférián alakult ki a legerősebben; miközben az, ami a fej puha, élő részét adja, a belsejében helyezkedik el. Nézzük meg ezzel szemben az ember szervezetét az ellentétes póluson, nézzük meg a végtag-rendszert: ott vannak a csöves csontok, ezeken belül pedig a rendszerint figyelemre alig méltatott csontvelő, aminek a teljes szervezet szempontjából nem tulajdonítunk akkora jelentőséget, mint a fej belső részének; ezzel szemben, ami fontos a szervezet számára, az itt kívülre rakódik. Tehát itt éppen az előbbi dolog ellentétének kialakulását látjuk. Ez az ellentét pedig az egész emberi természet függvénye. így két ellentétes természetről beszélhetünk: az ideg-érzékszervi rendszerről, amely főként - azt mondom: főként, nem pedig kizárólag - a fejben lokalizált, illetve az anyagcsere-folyamati rendszeréről, mely az anyagcsere- végtag-rendszerben lokalizált. Természetesen az ember valójában mégiscsak egy egység. És ne felejtsük el, hogy most nem szabad egyfajta sematizáló hajlamnak megfelelően megint csak három részt megállapítanunk és ezeket pontosan definiálnunk: az ideg-érzékszervi rendszert, a következőt amit rövidesen megismerünk, és az anyagcsere-vég- tag-rendszert, s azután pontos definíciókat megadni, mintha ezek így elkülönülnének. Nem ilyen elkülönültek. Folytonosan zajlik az anyagcsere, és valamilyen mozgás-tevékenység is a fej izmaiban és a fejen belül; a fej azonban főként ideg-érzékszervi rendszer - és az anyagcsere- végtag-rendszert is átjárják a gondolat-erők. Az anyagcsere- végtag-rendszer azonban főként anyagcsere- végtag-rendszer.

A kettő között pedig ott van mindaz, amit az ember ritmikus rendszerének nevezhetünk. Ez a mellkas-rendszerben lokalizálódik. A ritmikus rendszeren belül két fő ritmus, a légzésritmus illetve a keringésritmus differenciálódik; a légzésritmus lassúbb, a keringésritmus gyorsabb; a légzésritmus a lélegzetvételben figyelhető meg, a keringésritmus pedig a pulzus verésében. Ez a rendszer a közvetítő, a két másik pólus között áll, kiegyenlít. Csodálatos dolog volna ezt mind részletesen végigvezetni, csakhogy erre nem mindig van mód, ha egy bizonyos adott céllal foglalkozunk a dologgal, mint itt most a pedagógiai-didaktikai vonatkozásában. Ha azonban van érzékük ahhoz, hogy a mellkas-rendszert megfigyeljék, akkor a csontváz felépítésében, a szervek szerkezetében mindenütt meg fogják találni az átmenetet a fej-rendszer szerkezetétől a végtag-rendszer, az anyagcsere-rendszer szerkezetéhez. A mellkas-rendszerben minden - formája szerint is - az emberi szervezet e két pólusa között áll. Ehhez a szemléletmódhoz jutunk el, ha rálépünk arra az útra, hogy az embert valóban a belső konfigurációja szerint szemléljük, és ne csak egyszerűen az egység-ember ködös képzetét állítsuk magunk elé.

Ez azonban még tovább megy. A teljes ember cselekvésmódjába is beépül. Erre vonatkozóan pedig szeretnék egy példát is elmondani önöknek. Számtalan ilyen példát lehetne felsorolni, de éppen egy ilyen példából fogják látni, hogy mennyire szükséges is az, hogy éppen a tanító- illetve nevelő-művész olyan útra térjen, amilyet itt bemutatok. Tegyük fel, hogy egy olyan emberrel állunk szemben, aki dühkitörésektől szenved. Dühkitörések, dühös állapotok az embernél már gyermekkorban is felléphetnek. Erre nevelőként, tanárként fel kell készülnünk. Nos, ha a mai fiziológiával és anatómiával szemléljük az embert, akkor ugye mindenekelőtt egyfelől absztrakt módon megvizsgáljuk, hogyan éli ki magát a lélek, ha dühös lesz, hogyan nyilvánul meg a szokványos harag; ez van az egyik oldalon. Másfelől pedig talán megint csak eljutunk oda, hogy megállapítsuk: a dühös embernél rendkívüli mértékű epefolyadék választódik ki. Nem látjuk azonban együtt ezt a két dolgot. Nem tekintünk egységként a düh szellemi-lelki oldalára, a mérgelődésre, illetve a testi-fizikai oldalára, az epekiválasztásra. Nos a normális ember esetében szükség van arra, hogy kiválasztódjék az epefolyadék, mert ennek össze kell keverednie azokkal az anyagokkal, amelyeket a szervezet a táplálkozás útján magához vesz. Azt, ami a szervezetben normális esetben teljesen rendben működik, a dühös ember túlzásba viszi, túl sok epefolyadékot választ ki. Ha pedig ebben az állapotban marad, akkor végül sárgaságot kap, amint tudjuk.

Ha a szellemi-lelki és a fizikai-testi oldalt együttesen nézzük, akkor láthatjuk, hogyan alakul ki egyfajta betegségre való hajlam. Ez azonban önmagában nem elegendő az emberi természet megítéléséhez. Miközben az anyagcsere-rendszerben epefolyadék választódik ki, a fej-rendszerben mindig egy polárisán ezzel ellentétes társfolyamat zajlik. Egyáltalán nem tekintünk teljességében az emberi természetre, ha figyelmünket megint csak kizárólag az epére és váladékára irányítjuk; ha nem tudjuk: miközben az anyagcsere-rendszerben epe választódik ki, a fej-rendszerben éppen ennek a poláris ellentéte történik. A fejrendszer ilyenkor magához vesz egy a szervezet más részeiben előállított tejszerű folyadékot. Miközben tehát az anyagcsererendszerben abnormális mennyiségű epefolyadék választódik ki, a fejrendszer magába szív a szervezet egyéb részeiből egy tejszerű folyadékot. Ezáltal a dühös emberben kialakul az a hajlam, hogy telepumpálja a fejét ezzel az anyaggal; mindazonáltal ha túl van a dühkitörésen, akkor úgy érzi magát, mintha mindjárt szétrobbanna a feje. És miközben egyfelől az epekiválasztáson keresztül hozzájuthat valamihez a tejszerű folyadék formájában, másfelől azt látjuk, hogy amikor a düh elmúlóban van, akkor attól, ami a fejében felgyülemlett, egészen elkékül. Tehát nemcsak akkor, ha pusztán a formára figyelünk, hanem ha a lejátszódó folyamatokra is, polaritást látunk a fej- vagy ideg-érzékszervi rendszer és a végtag- anyagcsere-rendszer között. A kettő között ott van a ritmikus-szabályozó rendszer, az a ritmikus rendszer, amely a légzésből és a keringésből áll össze.

Így áll bizonyos értelemben az emberi természet közepén a légzésritmus és a keringésritmus a ritmikus rendszerben. Ha most megpróbáljuk emberismeretünket nem olyan kényelmes módon kialakítani, hogy a nyugalomban lévő szerveket vizsgáljuk, és ezeket lehetőleg éles kontúrokkal akarjuk megrajzolni, hanem ha belsőleg mozgékonnyá tesszük az emberismeretünket, akkor mindenekelőtt az a kapcsolat, az a viszony fog lenyűgözni bennünket, amely az emberi természet e három említett tagja között működik. Ha megfigyeljük a ritmikus légzéstevékenységet, látni fogjuk, hogyan jut el a belégzéskor a lélegzetvétel nyomása addig a folyadékig, amely kitölti a gerinccsatornát. Ez a folyadék a légzésritmus felvételével most egészen az agyvízig terjedően továbbadja ezt a légzésritmust, amely a különféle agykamrákat kitölti, és e légzésritmusnak az agyban való lecsapódása által a légzés folytonosan serkenti azt az elemet, amely felkészíti az embert, hogy az ideg-érzékszervi rendszerén át, a fej-rendszerén át működjék. A légzésfolyamat továbbvitele az, amire ez a középső tag, a légző tag törekszik; hogy ingereit a gerinccsatornán keresztül, a gerincfolyadék és az agyvíz közvetítésével folytonosan eljuttassa a fejbe.

És megint csak, ha lefelé megyünk, ha látjuk, hogyan fokozódik bizonyos értelemben a légzésritmus a pulzus ritmusává, hogyan megy át a keringésritmusba, akkor megtanulunk rálátni arra, hogyan hat megint csak a keringésritmus a kilégzéskor, amikor az agyvíz és a gerincfolyadék lefelé tódul, az anyagcsere-folyamatokra; és a légzés-keringés rendszer eleven, plasztikus-művészi szemléletének kerülőútján keresztül látjuk, hogyan fonódik össze a keringés-ritmus az ideg-érzékszervi rendszerrel és az anyagcsere- végtag-rendszerrel. Látjuk, miként nyúl ki polárisán az egyik irányban az agyba, a fej-rendszerbe, a másik irányban pedig teljesen másképpen, polárisán ellentétes módon nyilvánul meg az anyagcsere- végtag-rendszerben. De ha egyszer rátérünk arra az útra, amely ily módon elevenen ragadja meg az embert, akkor tovább is eljutunk. Akkor a légzés- keringés-ritmusra tekintve olyan képzeteket alkotunk magunkban, amelyek bizonyos értelemben fedésben vannak ezzel a légzés-keringés ritmussal. Ezek a képzetek ugye nem olyan kényelmesek, hogy fel tudnánk rajzolni őket, azonban ez a meg- rajzolgatás és felosztogatás egyáltalában eléggé félrecsúszó gesztus a folyton mozgásban lévő emberi természettel szemben.

Amikor - engedjék meg, hogy ezt még hozzátegyem - még a Teozófiai Társaságon belül tevékenykedtünk az antropozófiai megismeréssel és élet-gyakorlattal, akkor az egyes munkacsoportokban mindenütt táblázatokba ütköztünk, egy, két, három, négy, öt, néha szörnyűségesen sok számba, és mindenütt ezekhez a számokhoz kapcsolódó terminusokba. Minden be volt itt osztva. Egyfajta sematikus létránk volt. Ezen állítólag felmászhattunk volna a lét legmagasabb régióiba. Némelyek úgy is képzelték ezt el, mint valami felkapaszkodó tornászkodást a fizikai világból fel a lét legmagasabb régióiba. Minden olyan csinosan be volt skatulyázva. Arra, aki tudja, hogy a mozgékony emberi természetet az érzékek felett csakis úgy lehet ténylegesen megragadni, hogy megőrizzük a képzetvilágunk mozgékonyságát, arra ez különös hatást tett - igen, az embernek csak úgy reszkettek a tagjai, ha az ilyen csoportokba tévedt, nem lehetett kibírni, az ember legszívesebben azonnal elszaladt volna, pusztán e miatt a gondolkodásmód miatt. Nos, éppen ez számít, hogy tudniillik a valódi emberismerethez a képzeteink mozgékonnyá tételén át kell keresnünk az utat. Ezáltal viszont attól, amit már felvázoltam, azután még egy lépéssel tovább jutunk.

Ha megpróbálunk képzeteket alkotni erről a légzés-keringés ritmusról, ahogy felfelé hatva módosul, metamorfózison megy át, akkor oda jutunk, hogy - most nem sematikusan, hanem csak jelzésszerűen - rajzolva (rajzol a táblára) azt mondjuk magunknak:

valamiféle képzet-kötegek futnak itt, amelyeken keresztül eléggé robusztus módon elképzeljük, hogy milyen folyamatok is játszódik le a légzés és a keringés által, s azután azt ragadjuk meg, ami anyagi természetű a vér folyadékában, és a még sokkal finomabb, imponderábilis ideg-éteri folyadékban, hogy úgy mondjam. Ha azonban most még tovább visszük az emberről alkotott képzetünket, amikor tekintetünket az ember mellkas-rendszerénél feljebbre irányítjuk, akkor szükségét érezzük, hogy szálakra bontsuk a képet, hálószerűén alakítsuk a képzetet. Ezáltal pedig eljutunk oda, hogy egy külsőleg reális, valóságos dolgot tényleg a felfelé irányuló modifikált képzeteiben ragadjunk meg. Eljutunk oda, hogy szálakra bontsuk ezeket a robusztus, vastag kötegeket, és e folyamat elképzelése által fokozatosan eljutunk az agy szálas, úgynevezett fehérállományához, amely a szürkeállomány alatt helyezkedik el. A képzeteinken keresztül olyan mozgékonnyá válunk, mint amilyen mozgékony az emberi természet maga.

És megint csak, ha megtiszteljük az embert azzal, hogy nem egyszerűen csak ilyen robusztusán szemléljük: az ember egy egység, hanem amikor a mellkasát vizsgáljuk, akkor lesz ez a robusztus képzetünk, s azután, ahogy a fejhez közeledünk, szálakra bontjuk ezt a képzetet; úgy éppen azáltal, hogy a képzet szálakra bomlik, belekerülünk a materiális életbe, amely azután az idegszálakban és ezek szövedékes hálózatában jelenik meg számunkra.

Ha pedig lefelé indulunk el a képzeteinkkel, akkor arra jutunk, hogy nem tudjuk a képzeteket szálakra bontani, hogy szövedékes hálózatot alkossanak, amit azután viszontlátunk az idegrendszerben, hanem oda jutunk ekkor, amikor megpróbáljuk a robusztus képzet-kötegeket lefelé továbbvinni, hogy elveszítjük őket. Véget érnek, nem akarnak tovább folytatódni, feloldódnak, végük lesz. Egy olyan képzetbe kerülünk bele, amely már nem igazán fedhető le egy materiális megfeleléssel, mert az anyag folyékonnyá, elfolyóvá válik előttünk. Látják: ha az agyat nézzük, ahogy a gerincvelőben folytatódik a tizenkét mellkasi csigolyán, az ágyékcsigolyákon, a keresztcsonti csigolyákon stb. keresztül, akkor feloldódnak az idegtömegek, amelyek most kívül fehérek és belül szürkék, az anyagcsere fő területe felé közeledve. Bizonyos értelemben elvész ebben az érzésben annak a lehetősége, hogy materiális képzetet alkossunk. Nem lehet a teljes embert változatlan képzetekkel megragadni. Belsőleg mozgékonnyá kell tennünk a képzet-világunkat. Ha felfelé haladva vizsgáljuk az embert, mások lesznek a képzeteink, mintha lefelé haladva szemléljük. Egyféle utánzása lehetséges annak, ami az emberben mozgékonnyá vált. Látják, ez egy művészi tevékenység kezdete, ami azután bizonyos értelemben belehelyezi a megismerő embert abba, amit materiális területen valóban megtalálunk az emberben odakint a világban. Hogy úgy mondjam, nem különül el az egyik oldalon a tisztán materiális konkrét világ, a másik oldalon pedig az absztrakt képzetek, hanem belemerülünk az emberi természetbe. Az pedig, ami a képzeteinkben él, maga is olyanná lesz, hogy megelevenedik és együtt éli az emberi életet. Különösen az, amire nevelő- és tanító-művészként szükségünk van, más módon egyáltalán nem ismerhető meg az emberből. Ilyen mozgékonnyá kell válnunk, hogy valóban megismerhessük az embert. Ekkor azután annak helyes módjára is rá fogunk jönni, hogyan kell együttműködnie az emberi szervezet e három tagjának, hogy létrehozzák az egészséges emberi egyensúlyt. És képesek leszünk arra, hogy észrevegyük, mi okoz zavart egyensúly esetén mindenféle betegítő hajlamot. Eleven képet kapunk az emberben működő egészséghez illetve betegséghez vezető utakról.

Ez kiváltképp akkor válik fontossá, ha az emberi életpályát vesszük szemügyre. Hiszen más módon működik együtt az emberi szervezet e három tagja a gyermekben, más módon az érett korban, és megint másként az agg-korban. A gyermeknél a szellemi-lelki teljesen más módon hat a fizikai-testi oldalra, s  így e három tag között teljesen másféle együttműködés jön létre, mint az érett vagy az agg embernél. Erre az eltérő' működésre pedig oda kell figyelnünk. Ha egyáltalán rálépünk az efféle képzetekhez vezető útra, akkor lassanként eljutunk oda, hogy az emberi élet-pályát is másképpen ragadjuk meg, mint azt megszoktuk.

Különösen rossz néven vették tőlem, hogy „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” („Die geistige Führung des Menschen und dér Menschheit”) című könyvemben felhívtam a figyelmet arra, hogy a gyermek egy olyan bölcsességgel rendelkezik, amely a felnőttben tulajdonképpen már egyáltalán nincs meg. Nos, egyáltalán nem akarom elvitatni felnőttjeink bölcsességét, okosságát; de képzeljük csak el, hogy mindazt a bölcsességet fel kellene mutatnunk a későbbi életben, amely képes arra, hogy az agy-tömeg és a további szervezet viszonylagos kialakulatlanságából bölcsen áthassa a teljes szervezetet, ahogy azt gyermekkorban ösztönösen megtesszük - hát elég rossz eredményt kapnánk. Mindazonáltal a gyermeknél mindez a tudattalanban marad, ahogy plasztikusan kialakítja az agyat, s ahogy a többi részt plasztikusan kialakítja; de mégiscsak megvan benne ez a képesség, és látható, hogy megvan benne, ha a megismerés azon eszközeivel, amelyekről az elmúlt napokban beszéltem önöknek, látunk neki a teljes élet-pálya szemléletének; ha nevezetesen valódi szervet alakítunk ki a gyermeki álmok megértésére. A felnőttek ugye manapság leginkább értelmetlen dologként elutasítják az álmokat; de ezek a gyermeki álmok - bölcsességükben szemlélve őket - rendkívül érdekesek, teljesen mások, mint a felnőttek álmai. Olyanok, hogy a gyermek sok szempontból valóban arról álmodik - csak nem tudja ezt kifejezni, de mi eljuthatunk oda, hogy megértsük a gyermeket erről az oldalról álom-alakjaiban arról a bölcsességről álmodik, amely által az agyát és szervezete többi részét plasztikusan kialakítja. Ha némely gyermek-álmot belső szeretettel nyomon követnénk ebben az irányban, meglátnánk, hogy a gyermek úgymond ősbölcsességet álmodik, az él az álmában. Ebből a szempontból - nézzék el nekem a kemény kifejezést - a gyermek sokkal bölcsebb, sokkal okosabb, mint a felnőtt ember. És a nevelőnek tulajdonképpen tudatában kellene lennie, amikor átlépi az iskola küszöbét, hogy a gyermek ilyen szempontból sokkal nagyobb bölcsességgel rendelkezik, mint ő. Ő ezt már levetette, és tovább képezte magát; az azóta megszerzett tapasztalati bölcsessége, tapasztalati okossága nem hasonlítható a hajdan volt bölcsességéhez. Ezért ha a későbbi életkorok emberi álmait nézzük, azok már nem tartalmazzák azt, ami a gyermeki álomban benne van, hanem az van bennük, amit az ember a külső életből belevisz az álmodásba. Erről más szempontból már beszéltem. Amikor a felnőtt ember álmodik, a nappali bölcsességét az éjszakai életébe is beleviszi; s az megint csak visszahat rá, miközben a gyermekre egy sokkal magasabb bölcsesség hat. Ez nincs benne a gyermek tudatában, de tudat alatt érzi a gyerek ezt a bölcsességet, és amikor az iskolában ül, akkor benne van egy tudatalatti érzés, hogy ott van benne ez a bölcsesség, amely a tanárban nincs meg, amelyet ő már levetett. A tanár külsőleg sokkal bölcsebbnek tartja magát a gyereknél. Ez természetes, máskülönben nem érezhetné igazán tanárnak magát; de az ő bölcsessége éppenséggel a tudatában van. Ezzel előtte jár a gyermeknek. Ez a bölcsesség azonban nem olyan átfogó, nem olyan nagyszerű, mint a gyermek bölcsessége. Ha szavakba öntenénk azt, amit a gyermek bölcsességként tudat alatt magában hordoz, és ha megint csak szavakba öltöztetnénk, amit a tanár elveszített, abból valami nagyon különös dolog jönne ki, ami azonban nagy fontossággal bír a valóban rendkívül finom iskolai élet számára. Ekkor ugyanis a következőkre jutnánk: Amikor a tanár a világban megszerzett okosságával belép az iskolába, akkor ezáltal a mai absztrakt okosság által - ez előfordul - eléggé száraz, nyárspolgárrá vált, ami időközben már külsőségében is megmutatkozik. A gyermekben még megvan mindaz a vidámság, amely abból a bölcsességből ered, amelyikről beszéltem. Természetesen megtiltják neki, hogy kifejezze ezt az érzését. így jön létre az, hogy az iskolában ez a tanári ítélet uralkodik: „A tanár okos, a gyerek buta.” - A tudattalanban azonban más a helyzet. És ha az álmok beszélnének, akkor lenne csak igazán másként. A tudattalanban az történik, hogy a gyerekek tudattalanul azt gondolják: „milyen buta is a tanár”, és a tanár azt gondolja tudat alatt: „milyen okosak is a gyerekek!” Ami egy iskolai osztályban uralkodik, bizony rendkívül nagy szerepet játszik a teljes összképben.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a gyermeknek, amidőn úgy viselkedik, ahogy azt jellemeztem, tulajdonképpen mindig egyfajta belső gőggel - amely azonban tudattalan marad -, egyfajta mulatságos hangulatban kell teljesen természetes módon a tanárral szembesülnie; hiszen nem tehet másként, mint hogy gyermeki természetének hátterében megérezze a bölcs, az embert felépítő lényt, és a másikat - hogy tulajdonképpen milyen kevés is lett belőle azután, amint látható; így ítél azután a gyermek tudattalan természete -, amikor belép a tanár a maga merevségével, az absztrakt-intellektuális fogalmaktól morózussá vált jellemével, a köpenyével, amely a könyvtárban olyan poros lett, hogy talán sohasem lehet rendesen kikefélni; ilyenkor ugyebár a gyermek a legeslegintenzívebben érez egyfajta - hogy úgy mondjam - mulatságos felismerést.

Ez az, amit a gyermekkel szemben valóban mindig éreznünk kell, aminek az emberi természetből fakadóan bizonyos módon mindenképp megvan a létjogosultsága. A gyermek tulajdonképpen az egészségét védi meg ezáltal; hiszen az egészen biztos, hogy a gyerek nem a tanárokról álmodik emelkedett módon, hanem arról a bölcsességről álmodik, amelyet jellemeztem, amely átszövi, áthatja őt. A tanárnál egy ezzel ellentétes dolog alakul ki a tudattalanban, ami szintén a nem felmérhető iskolai dolgok eszköztárának egyik eleme. És ez határozottan jelen van. A gyerek esetében ez inkább egy felismerési viszo- nyúlás, hogy úgy mondjam. A tanárnál a vágy tárgya lesz belőle, olyasvalami, ami vágyakozási kapacitásban nyilvánul meg. A tanár azt gondolja tudattalanul, és erről is álmodik - amit a felsőbb tudatának iskolás civilizációja miatt természetesen egyáltalán nem vall be magának -, tulajdonképpen arról álmodik, hogy meglegyen benne valami azokból az erőkből, amelyek a gyermeki természet sajátjai. Bizony látnánk, ha éppen erre vonatkozóan néha a ma jellemzőnél több szellemmel pszichoanalizálnánk az emberi lelkeket, hogy milyen szerepet is játszanak a tanár tudatalatti életében a gyermeknek ezek a vidám, friss növekedési erői és egyéb emberi erői.

Mindez azonban a nem érzékelhető életben működik, olyan erők ezek, amelyek valóban az osztályteremben fejlődnek ki. És bizony azt mondhatjuk, ha egy kicsit betekintünk a szokványos gyermeki lét kulisszái mögé, hogy a gyermek úgy működik az osztályban, hogy elfordítja érdeklődését a tanárról, és azt kérdezi: „De hát mi lett ennél az individuumnál mindabból, ami bennünk megvan?” A tanárnál ez azonban a vágyakozás képességére hat. Elkezdi tudat alatt vámpírizálni a gyerekeket. Tudat alatt magáévá akarja tenni a gyerekek erőit. És ha pontosabban odafigyelnénk, akkor látnánk, hogy gyakran milyen erősen is működik ez a vámpírizálás a fizikai lét kulisszái mögött. Látnánk, hogy honnan is ered egyes gyermekek gyengesége - mindazonáltal megint csak, intim módon, bensőségesen kell szemlélnünk a dolgokat - és a gyerekek betegítő hajlamai az egyik vagy a másik osztályban. Csak meg kellene néznünk - ha szabad, nyílt betekintésünk van ebbe - az adott tanár vagy tanárnő megjelenését, küllemét, s akkor valamelyest belelátnánk az osztály gyermekeinek egészséges illetve betegítő hajlamaiba.

Nevelő- és tanító-művészként nem hidalhatjuk át másképp az ilyen dolgokat, mint hogy olyan emberismerettel töltekezünk fel, amely - mert bensőleg mozgékony, mert szellemileg- lelkileg maga is egy olyan szervezet, amely a fizikai emberi szervezet képmása oly módon, ahogy azt bemutattam amely egyúttal emberszeretettel, valódi emberszeretettel is együtt jár, ami éppenséggel legyőzi és harmonizálja az emberi természet különféle egyoldalú erőit. Azáltal, hogy magunkévá teszünk egy ilyen emberismeretet, azt is megértjük, hogy az emberi természet nem csak a különböző emberi egyénekben nyilvánul meg különbözőképpen, hanem teljesen másképp nyilvánul meg a gyermekkorban, az érett korban, illetve az aggkorban. Az emberi természet három tagja ugyebár teljesen más módon fonódik egymásba, és össze kell őket hangolnunk.

Ez nagyon valóságossá válik például, ha arra kell gondolnunk, hogyan is osszuk be helyesen azt az időt, amely a tanításhoz és neveléshez rendelkezésünkre áll. Természetesen a teljes embert bele kell helyeznünk a nevelés és a tanítás lényegébe, tehát mind a fej-természetét, mind az anyagcsere- végtag-természetét, és mert ugye minden egyes tagban megint csak végbemennek a többi tag egyéb folyamatai is, ezekre is tekintettel kell lennünk. A fejben természetesen folyamatosan lejátszódnak anyagcsere-folyamatok is.

Ha most arra van szükségünk, hogy bizonyos tanítási, nevelési formákhoz, eljárásokhoz a gyerek nyugodtan üljön az osztályban - a higiénikusan is elrendezett padokban, erről majd még beszélni fogunk -, akkor mindenesetre úgy bánunk a gyermekkel, hogy valóban nyugton üljön, hogy tehát a tevékenységünkkel ne az anyagcsere- végtag-rendszerére hassunk, hanem minden hatóerőt a fejből kell kihoznunk. Ez egy egyoldalúság, amibe belevisszük a gyermeket. Ezt azzal egyenlítjük ki megint, hogy később tehermentesítjük a fejet ettől a tevékenységtől, és mozgásba hozzuk a végtag- anyagcsere-rendszert, amikor megtornáztatjuk a gyermeket.

Ha tudatában vagyunk annak, milyen polárisán ellentétesek a fejben illetve a végtag- anyagcsere-rendszerben zajló folyamatok, akkor minden bizonnyal azt is meg fogjuk érteni, milyen fontos, hogy e tekintetben is helyes váltakozással éljünk. Ha azonban azután megtornáztattuk, megugráltattuk a gyerekeket, mindenféle gyakorlatokat végeztettünk velük, és azután megint csak visszavisszük őket az osztályba, az osztályban pedig folytatjuk a tanítást - nos, mi is lesz akkor a helyzet?

Látják, miközben az ember anyagcsere- végtag-rendszere mozgásban van, akkor kimennek a fejből azok a gondolatok, amelyeket a születés és a halál között művi úton beviszünk a fejbe. A gyerek ugrándozik, mozog - mozgásba hozza az anyagcsere- végtag-rendszerét. A fizikai földi lét során elültetett gondolatok kiszorulnak. Az viszont, ami egyébként az álmokban működik, ez az érzéken túli bölcsesség most tudattalan módon benne van a fejben, éppen a fejben érvényesül. Ha tehát a torna után megint visszavisszük a gyereket az osztályba, akkor olyasvalamit ültetünk annak helyébe, ami korábban a tornagyakorlatok során jelen volt, ami tudat alatt alacsony értékű a gyermek számára. Hiszen a tornagyakorlatok során nemcsak az érzéki élmények vannak nevelő hatással a gyermekre, hanem az érzéken túliak is, amelyeknek egészen különleges aktualitásuk van a tornagyakorlatok közben. A gyermek ezért a következő tanórán bensőleg kedvetlenné válik a részvételre. Talán nem mutatja ki olyan erősen a kedvetlenségét, de bensőleg kedvetlenné válik. Mi pedig ártunk neki, betegítő hajlamokat ébresztünk benne azáltal, hogy a tornagyakorlatok után megint csak a hagyományos tanítást erőltetjük.

Ez olyan tény, amelyet gyakran már külsőleg is felismertek, ahogy azt egy fiziológus szakember megerősítette nekem. Itt viszont láthatják az antropozófiai szellemi kutatás által feltárt okait annak, hogy mindenképpen erősíthetjük az egészségre való hajlamot azáltal, hogy tanárként illetve nevelő-művészként szert teszünk a megfelelő emberismeretre. Természetesen, ha nem a megfelelő módon járunk el, akkor mindenféle betegítő hajlamot keltünk. Ezt mindenképpen át kell gondolnunk. Hiszen - ezt bizonyára észrevették - nem akarok beleesni abba a hibába, hogy felmagasztaljam azt, amit az ember a saját életbölcsességeként megszerez; ez ugye nem lenne elegendő' ahhoz, hogy a következő életszakaszban plasztikusan kialakítsa az emberi szervezetet. Ha azonban a későbbi, érett korunkban nem volnánk a szervezetünkben már olyan merevek, hogy amit külső bölcsességként beviszünk a fejbe, amit naturalista-intellektualista módon sajátítunk el, ha mindez nem ragyogna vissza a megfelelő módon emlékképek formájában, akkor később alámerülne a szervezet egyéb részeibe. Az pedig - bármily paradoxul hangozzék is -, aminek az ember normál berendezkedése szerint a fej-rendszerben kell maradnia, ha leáramlik a végtag- anyagcsere-rendszerbe, megbetegíti az embert, méregként hat. Az értelmi bölcsesség valóban egyfajta méreg, ha a nem megfelelő helyre kerül, ha belekerül az anyagcsere-rend- szerbe. Csakis úgy élhetünk az értelmi bölcsességgel, ha ez a méreg - teljesen technikai értelemben mondom ezt, nem erkölcsi megítélésben -, ha ez a méreg nem merül alá az anyagcsere- végtag-rendszerünkbe. Ott rettenetes romboló hatása van.

A gyermekben azonban nincs meg ez a merevség. Ha ezzel a mai érett bölcsességünkkel közelítünk hozzájuk, akkor alámerül bennük ez a méreg, és ténylegesen megmérgezi az anyagcsere- végtag-rendszerüket. Látják, milyen fontos, hogy megtanuljuk a közvetlen élet-gyakorlatból meghatározni, hogy menynyivel szabad megterhelnünk ezt a gyermeki fejet, nehogy túl sokat préseljünk bele, amit azután képtelen lesz feltartóztatni, és ami azután alámerül az anyagcsere- végtag-rendszerébe.

Tanárként illetve nevelő-művészként tehát rajtunk áll, hogy egészségesen vagy pedig betegítően hatunk-e a gyermeki szervezetre. És ha egy gyermeket a mai élet-bölcsesség szerint nagyon-nagyon okossá akarunk tenni, ha tehát folyton leültetjük, és amennyit csak lehet, belepréselünk ülés közben, akkor más következik be: akkor megakadályozzuk a gyermekben, hogy működjék benne a tudat alatti bölcsesség. Hiszen ez a tudat alatti bölcsesség éppen akkor működik, ha nyüzsög a gyerek,  ha többé-kevésbé ritmikus mozdulatokat végez; hiszen a ritmus elősegíti a szervezet összekapcsolódását a tudat alatti bölcsességgel, az által a sajátos középhelyzet által, amelyet ez a ritmikus rendszer a fej-rendszer és az anyagcsere- végtag-rendszer között elfoglalt. így kiderül, hogy ha ezt a kolostorias nevelést alkalmazzuk, amelyről Herbert Spencer29 beszél, hogy a gyerekeket és fiatalokat nagyon-nagyon okossá tegyük, akkor ezáltal betegségre való hajlamokat ültetünk beléjük, s így a későbbi életükben semmit sem tudnak majd kezdeni azzal a bölcsességgel, amit átadunk nekik.

Ezek mind olyan dolgok, amiket tényleg nem lehet mérleggel lemérni, hanem csakis egy mozgékony képzetalkotás előtt tárulnak fel, amely mindig az élethez alkalmazkodik; amit azonban az antropozófiai iskolázás által el lehet sajátítani. Ezzel általánosságban akarok utalni arra, hogyan kell megismerkednie a tanárnak és nevelő-művésznek az ember egészségének és megbetegedésének fő alapkérdéseivel.

Ekkor pedig nagyon fontos megjegyezni, hogyan függ össze az a törekvés, hogy szemléletünkkel, világ-ismeretünkkel ne ragadjunk meg a külsőleges, mozdulatlan, fix dolgoknál, hanem emelkedjünk fel a gondolkodás belső mozgékonyságához; hogyan függ ez össze mindazon labilis állapotok felismerésével, amelyekben az emberi természet az egészség vagy a betegség irányába mozdulva nyilvánul meg, és amivel a tanár az iskolában olyan helyzetként szembesül, amit kezelnie kell.

A részletekbe úgy megyünk bele, hogy most az egymásra következő életkorokban szemléljük a gyermeket, a kialakulóban lévő embert.