A nevelés és a tanítás művészete, amelyről itt ezeken az előadásokon szó lesz, teljes egészében emberismereten alapszik. Emberismeret átfogó értelemben azonban csakis egy átfogó világismeret alapján lehetséges, hiszen az ember minden képességével, minden erővel, amit magában hordoz, általánosságban a világban gyökerezik, és alapjában véve csak akkor lehetséges valódi emberismeret, ha az a világ ismeretéből bontakozik ki. Ezért azt is mindig elmondhatjuk, hogy egy adott kor olyan nézetekkel, ideákkal és eszmékkel rendelkezik a nevelés- és oktatásügyről, amelyek a világképéből adódnak. Ezért a jelenkor nevelési és tanítási művészetéről elmondandó dolgok is csak akkor ítélhetők meg helyesen, ha a jelenkor nevelési és tanítási eljárásait a jelenkor általános világképéhez mérjük. Ekkor pedig fontos, hogy odafigyeljünk a jelenkori eszmék egy-egy olyan reprezentáns személyiségére, akik teljesen benne állnak abban a képzet-világban, abban a világnézetben, amely az utóbbi évszázadok folyamán kialakult, ahogy az a jelenkorban az emberiség sajátjává lett. Nos, az ugye minden kétség nélkül állítható, hogy az emberiség a jelenkorba nyúlóan egészen különösen büszke volt - s legnagyobbrészt ma is büszke - arra, ami az intellektualizmus hatása alatt - ha nevezhetjük így - az utóbbi időben kialakult.
A művelt emberiség alapjában véve, ha ezt nem is mindig akarja bevallani, teljesen intellektualista lett. A világban mindent az intellektus instrumentumán keresztül vizsgálunk. Ha pedig azokra a nevekre tekintünk, amelyek az ember eszébe jutnak, amikor az újkori gondolkodásmód első fellobbanásáról beszélünk, akkor olyan személyiségek kerülnek a látókörünkbe, akik az intellektusba vetett hitük által alapozták meg az újkori filozófiát, az újkori életszemléletet. Olyan nevekhez jutunk, mint Galilei13, Kopemikus14, Giordano Bruno13 és mások, s ezáltal olyan képzetek kerülnek elő, amelyekről manapság ugyan gyakran úgy vélik, hogy csak tudományos körökben élnek, de ez nem így van.
Aki ma valóban képes elfogulatlanul megfigyelni, hogy milyen mérvadó élet-impulzusok vannak jelen az emberiség legszélesebb köreiben, az úgy fogja találni, hogy mindenben benne van a természettudományos gondolkodás egy nüánsza; s ebben a természettudományos gondolkodásban ugyebár mégis csak az intellektualizmus él. Úgy gondoljuk, hogy erkölcsi képzetek és impulzusok vonatkozásában, vallásos ideák és érzelmek vonatkozásában függetlenek lehetünk attól, amit természettudományosán gondolunk és érzünk. De nagyon hamar belátjuk, hogy azáltal, hogy egyszerűen átadjuk magunkat a jelenkorban annak, ami minden újságból és a művelt réteg populáris műveiből az emberiség széles köreibe beáramlik, mégiscsak olyan képzeteknek adjuk át magunkat, amelyek úgy vannak hangolva, hogy hangjuk mindig összecseng egy-egy természettudományosán hangolt húrral.
Aki nem érti meg átfogóan, hogy a mai ember a holnap természettudományos elképzeléseivel ül le az asztalhoz reggelizni, és esténként természettudományos elképzelésekkel bújik ágyba, hogy ügyeit természettudományos elképzelésekkel intézi, hogy a gyerekeit természettudományos elképzelésekkel neveli, az nem érti az életet, hiszen azt hiszi, hogy a természettudományos gondolkodástól teljesen függetlenül vesz részt az életben. Ez azonban nincs így. Még a templomba is természettudományos elképzelésekkel megyünk, és amikor a legrégebbi, legkonzervatívabb nézeteket hirdetik nekünk a szószékről, olyan füllel hallgatjuk azokat, amely természettudományosán van hangolva. A természettudomány viszont az intellektualizmusból él.
Ez a természettudomány minden adandó alkalommal hangsúlyozza, hogy mindent megfigyelésre, kísérletre és külső tapasztalatra épít fel. De a lélek műszere, amelyet akkor használunk, amikor a teleszkópot a csillagokra irányítjuk, ez a műszer, amelyet használunk, mikor a laboratóriumban kémiai, fizikai kísérleteket végzünk, ez olyan műszer, ami éppenséggel az emberi lélek intellektuális oldalát jeleníti meg. És amit az ember a természetből létrehoz, azt az intellektusa által teszi.
Nos, az a helyzet, hogy a művelt nyugati világ emberiségét éppen a legutóbbi időkben egészen különösen lenyűgözték mindazok az eredmények, amelyek az általános civilizáció szolgálatában az intellektualizmus által létrejöttek. Megtanultunk most már így gondolkodni: a korábbi korok emberei többé-kevésbé unintelligensek voltak, gyerekes elképzeléseik voltak a világról. Mára előrejutottunk a világ intelligens felfogásához. És hajlunk arra, hogy a világnak ezt az intelligens felfogását tekintsük az egyedüli szilárd talajon állónak. Beleestünk abba a rettegésbe, miszerint a fantasztikum világába kerülünk, ha elhagyjuk az intellektualizmus talaját.
Aki a jelenkor szellemében gondolkodik, amely nevezetesen a legutóbbi évszázadok szelleme is volt, az azt mondja magának: csakis úgy jutok az élet valódi megragadásához, ha az intellektushoz tartom magam; másképp az a veszély fenyeget, hogy a természetről és az életről alkotott fantasztikus elképzeléseknek adom át magam. Az egyik oldalon ez egy szilárd eszmeként merült fel a legutóbbi időkben.
Nos, van itt egy igen figyelemreméltó dolog. Amit az egyik oldalon a legértékesebb dolognak tekintünk, a legjelentősebbnek az egész újabb civilizáció számára, az a másik oldalon épp a közvetlen jelenben kérdésessé vált, s leginkább azok számára vált kérdésessé, akik komolyan veszik az ember nevelésének és tanításának művészetét. Az egyik oldalon rá kell tekintenünk, hogyan lett naggyá az emberiség az intellektualizmus által, a másik oldalon pedig látjuk ma az intellektualizmus nevelés- és oktatásbeli eredményeit, és azt mondjuk: ha csak intellektuálisan neveljük a gyerekeket, elcsökevényesednek, elszáradnak a képességeik, satnyulnak emberi erőik... És arra vágyunk, hogy épp a nevelés és a tanítás művészetében valami mást ültessünk az intellektualizmus helyébe. A gyermeki kedélyre, ösztönre, a gyermek erkölcsi impulzusaira, vallásos impulzusaira apellálunk. Olyasvalamit keresünk, ami távol áll az intellektustól. De mire is lenne szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk azt, amit találni szeretnénk? Éppenséggel átfogó emberismeretre volna szükségünk, ami megint csak egy átfogó világismeretnek lehet a következménye. Hogy hogyan is gondolkodik a jelenkori világkép a nevelésről, azt különösen jól megláthatjuk - amint azt ugye bevezetésképp megjegyeztem - egy reprezentáns személyiségnél. És ha mindent mérlegelünk, ami ennél számításba jön, ilyen reprezentáns személyiségnek tűnik Herbert Spencer16.
Nem azért említem meg Herbert Spencert, mert úgy gondolnám, hogy az ő neveléssel kapcsolatos nézetei a pedagógusok számára ma mindenek felett figyelemreméltóak volnának; tudom, mennyi kifogást lehet emelni velük szemben, és hogy mennyire ki kell dolgozni azokat, mert bizonyos értelemben laikus gondolatoknak tűnnek. Másfelől azonban Herbert Spencer olyan személyiség, aki teljes képzet-világával azon a talajon áll, ami az utóbbi évszázadok során az általános emberi műveltség terén kialakult. Ha Emerson reprezentáns személyiségekről beszélt17, és egy sor ilyen, az emberiség fejlődésében reprezentáns személyiséget felsorolt, Swedenborg, Shakespeare, Goethe és Dante személyében, akkor azt kell mondanunk, hogy a jelenkor számára, annak, amit a jelenkor érez, érzékel és gondol, legelső sorban éppen Herbert Spencer a reprezentáns alakja. S még ha azoknál az embereknél, akik a modern civilizáció értelmének megfelelően gondolkodnak, ez a gondolkodás nemzetiségük szerint francia, olasz vagy orosz árnyalatot hordoz is: ezeken az árnyalatokon túlmenően az, amit Herbert Spencernél a gondolkodás módjában megtalálunk, az egész jelenkorra nézve mérvadó. Kevésbé mérvadóak az eredmények, amelyekhez Herbert Spencer számos könyvében az élet legtöbb területét érintve eljutott, de az a mód, ahogy gondolkodik, az egészen felbecsülhetetlen mértékben benne él alapjában véve a jelenkor minden művelt emberében, akikre hatást gyakorol a tudomány, s akik az életet a tudomány szerint akarják berendezni. Ezért azok számára, akik nem egyfajta korlátolt iskolás nézőpontból, hanem világfias nézőpontból szeretnék megítélni a mai művelt emberek hozzáállását a pedagógiához és a didaktikához, Herbert Spencer ítélete különösen mérvadó kell, hogy legyen.
Nála minden az intellektualista természettudományból nő ki. És milyen ítéletek nőnek ki ebből az intellektualista természettudományból? Herbert Spencer, aki tekintetét természetesen mindenekelőtt afelé fordítja, hogyan alakult ki az alsóbbrendű élőlényekből fokozatosan az ember, és hogy az ember a mostani kész állapotában hogyan viszonyul az alsóbbrendű élőlényekhez, azt a kérdést teszi fel magának: vajon ma a gyermekeket, az ifjakat és leányokat ezeknek a természettudományos gondolkodásmódoknak a szellemében nevelik-e? S ezt a kérdést nemmel válaszolja meg magának.
A nevelés- és oktatásügyről szóló esszéjében érintette a mai pedagógia legfontosabb kérdéseit, például ezt a kérdést: Melyik megismerés a legértékesebb? Rákérdez az intellektuális műveltségre, az erkölcsi műveltségre, rákérdez az ember fizikai fejlődésére. Mindezen fejtegetéseknek mintegy a középpontjában áll azonban egy olyan dolog, amelyhez, hogy úgy mondjam, tulajdonképpen csak a jelenkor szellemében gondolkodó emberként juthatott el. Azt mondja: Úgy neveljük ma a gyermekeinket, hogy megtanulják megfelelő módon használni a testüket, hogy testüket az élet berendezkedéseinek megfelelően tudják használni. Úgy neveljük az embereket, hogy beleilleszkedjenek a szakmájukba, a foglalkozásukba. Úgy neveljük őket, hogy jó állampolgárok lehessenek. Talán saját nézeteink alapján erkölcsös, vallásos emberekké is neveljük őket, de egyvalamivé nem neveljük őket: nem neveljük őket nevelőkké.
És ez az, amit Herbert Spencer ma mindenféle pedagógiából és didaktikából hiányol: hogy alapjában véve az embereket nem nevelik rá a nevelés művészetére. Ő ezt úgy fejezi ki, hogy azt mondja: Arra neveljük az embereket, hogy fizikailag használni tudják a testüket, hogy szakmájuknak meg tudjanak felelni, hogy az állam-gépezetnek fontos tagjai lehessenek; de nem neveljük őket szülőkké és nevelőkké.
Nos, valódi természettudományos gondolkodóként azt mondja: mint ahogy az ember természetes fejlődésének ez a lezárása, hogy utódai lesznek az embernek, hogy képessé válik az utódnemzésre, úgy a nevelésben is annak kellene lennie a záróakkordnak, hogy az ember megszerzi a képességet, hogy a felnövekvő gyermekeket helyesen nevelje és irányítsa. Ez a jelenkor emberének szintjén teljesen helyes gondolatmenet.
De milyen ítéletekhez jut el Herbert Spencer most, hogy figyelmét a jelenkor nevelési gyakorlatára irányítja? Egy drasztikus képpel fejezi ki ezt, amelyről azt gondolom, nagyon jó. Azt mondja, nagyszerű a neveléssel szemben támasztott követelményeink, nevelési ideáink vannak. És Herbert Spencer ezeknek a nevelési ideáknak, ezeknek a neveléssel szemben támasztott követelményeknek, ezeknek a szabályoknak teljes mértékben igazat ad; például Pestalozzinak is teljesen igazat ad, most azonban nem azt kérdezi: vajon ezek a nevelési alapelvek, ezek a nevelési maximák elméletileg szépek, szimpatikusak-e? Hanem azt kérdezi: milyen a nevelés gyakorlata, mi is történik az iskolában? Erre pedig egy drasztikus képet talál. Azt mondja: vegyünk hát egy eljövendő, mondjuk öt-hat évszázad múlva élő régészt, aki azt, ami a mi jelenkorunkban történik, előássa a dokumentumokból, archívumokból, ahogy a mi régészeink elő szokták ásni, ami a korábbi korszakokban volt; ennek a régésznek a kezébe kerülne a mai iskolai gyakorlat egy leírása. Azt fogja látni benne: igen, a gyerekeket a grammatikán keresztül vezetik, hogy beleéljék magukat a nyelvbe. Amit azonban a nyelvtanban megtanulnak - ez ugye látható -, az semmivel sem járul hozzá ahhoz, hogy a nyelvvel az életben bánni tudjanak. S azután kiderül: ezek közül a gyerekek közül soknak görög és latin nyelvet kell tanulnia, vagy más olyan nyelveket kell tanulnia, amelyek régóta holtak. így néz ki egy olyan nép nevelési regulája, amelynek nincs saját irodalma, amely nem képes sokat tanulni és tapasztalni, ha saját irodalmával foglalkozik; ezért régi irodalmakkal kell foglalkoznia. S még ha sokat beszélnek is arról, hogy a nevelésnek az életbe kell bevezetnie, látszik mindazon, ami az iskolában történik, milyen kevéssé is készít fel tulajdonképpen ez az iskola az életre. Ah - gondolja ez a régész -, ez nem lehetett általánosan ennek a generációnak az iskolai gyakorlata! Véletlenül - a régésznek ugyebár természetesen véletlenül kerülnek a kezébe az efféle dokumentumok véletlenül egy kiképzendő szerzetesrend iskolai gyakorlata került a kezembe!
Ilyen drasztikusan fejezi ki magát valaki - aki mégiscsak a jelenkor világpolgára - arról, milyen benyomást tesz rá, ha megvizsgálja az iskolai gyakorlatot. És azt mondja, természetesen a saját szemszögéből nézve, hogy ha most ezek az ily módon művelt emberek később, mikor felnőttek lesznek, az életben nem valami életidegen szerzetesként viselkednek, ez csakis és kizárólag azért van, mert az élet ugye felállítja a maga könyörtelen kihívásait. De mégiscsak ügyetlenül viselkednek az életben, mert tulajdonképpen szerzetessé nevelték őket, s most kint a világban kell boldogulniuk. így betekintést nyerhetünk abba milyen befolyást gyakorol a tanítás és nevelés egy ilyen világpolgári emberlényre.
Úgy találhatjuk meg legkönnyebben azt, amit modern nézeteink - amelyekre oly büszkék lettünk - az embernek saját megismeréséhez nyújtani tudnak, ha az élet gyakorlatiassága szerint válaszoljuk meg magunknak a kérdést: mit is ad az embernek saját élet-értéke felfogásának szempontjából az, hogy mindenütt olyan nézetek veszik körül, amelyek az élet intellektualista-természettudományos megközelítéséből következnek? Ugye elég csak egyszer elképzelnünk, milyen világismeret is jön létre ebből, és érezni, érzékelni fogjuk, milyen az az emberismeret, ami ebből kialakulhat.
Azt, ami az élettelen természetben jelen van, természeti törvényeinkkel nagyszerűen össze tudjuk foglalni. Azután ugye átadjuk magunkat azoknak az illúzióknak, hogy ezáltal az élővilágot, az élő szervezetet is meg tudjuk érteni. Nos, ma nem ezekről az illúziókról akarok beszélni; de úgy igaz, hogy tulajdonképpen a mai civilizációnak megfelelően leginkább olyan elképzeléseknek adjuk át magunkat, amelyek arról adnak információt, ami az emberen kívül van. Nagyszabású fizikai-ké- miai elképzeléseket alkotunk magunknak, s azután mégsem tudunk mást, mint hogy kitágítjuk ezeket az elképzeléseket, még ha először csak hipotetikusan is, az egész világra. Ma már sok olyan ember van, aki vitatja annak jogosságát, hogy amit a laboratóriumban megtapasztalunk, amit a teleszkóp vagy a mikroszkóp közvetít számunkra, azt egy általános világkép megalkotására használjuk fel. Az ember azonban nem képes másra, minthogy eljusson egy ilyen felhasználáshoz. S azután abban sem tehet mást, mint hogy hagyja, hogy ez hasson az érzéseire, érzelmeire. És ha ezután - még ha csak hipotetikusan is, ahogy mondtuk - a laboratóriumban és a csillagvizsgálóban szerzett képzeteket kitágítjuk a Föld és a világ eredetére, a Föld és a világ végére vonatkoztatva, hová is jutunk?
Nos, még ha az úgynevezett Kant-Laplace-féle elméletet18 mára sokszorosan módosították is, általánosságban mégiscsak érvényben van: olyan kezdeti képhez jutunk el a Földről és a világról, amely az ismert ős-ködben rejlik. Az ős-ködöt azonban csak aeromechanikai törvényekkel lehet megragadni. És hát így is járunk el. A Föld vagy a világ kezdeti állapotának olyan képére tekintünk, amelyet csak azon keresztül lehet megérteni, amit az aeromechanikából megtanultunk. Ebben nincs semmi lelki, nincs benne semmi szellemi. Ha azután az embereknek szívbéli és lelki igényeik alapján valami mást kell elképzelniük, akkor mindenféle lelki-isteni, szellemi-isteni lényekhez jutnak el, amelyek szintén jelen voltak ott azon kívül, amit aeromechanikailag feltételezünk, s amelyek, hogy úgy mondjam, egyfajta kozmikus gyakorlati ügyességgel rendelkeznek, mellyel plasztikusan vagy más módon alakítani, formálni képesek azt, ami az ős-ködként van jelen. Az embert, kiváltképp a lelki-szellemi erőkkel és képességekkel bíró embert nem tartalmazza ez az ős-köd, őt bizonyos módon kitaszítják abból, amit ez a fajta világnézet és világ-filozófia felölel. Azt, aki azután teljesen hozzászokott a gondolathoz, hogy csakis az intellektualista természettudomány ad bizonyosságot, természetesen mégiscsak keserű kétségek fogják gyötörni, ha azon kívül, amire az aeromechanika törvényei alapján feljogosítva érzi magát, még lelki vagy szellemi lényeket is hozzá kell adnia a Föld vagy a világ kezdetének képéhez.
Ha tehát az ember hipotetikusan tekint a Föld és a világ végére, akkor a fizika törvényei szerint kell eljárnia. Ekkor pedig az úgynevezett második mechanikus hőtani tétellel szembesül, amely kimondja, hogy minden élő erő átalakul egymásba, de ha hőbe alakulnak át, vagy ha a hőből alakulnak át, a teljes folyamat mindig úgy zajlik, hogy hő marad meg, s így végül a Föld folyamataiból összességében annak az állapotnak kell kialakulnia, hogy minden, ami egyébként élő erőkként jelen van, hő-erőkké alakult át. Semmi más nem marad meg az erőkből, mint: hő-állapotok közötti különbségek. Az úgynevezett hő-halál elér majd mindent. így oly módon tekintünk a Föld végére, mint egy hatalmas temetőre, amely mindazt magába temeti, amit az emberek valaha a lelkűkből megalkottak intellektuális és erkölcsi ideálok, vallási impulzusok formájában. Mindez illúziónak mutatkozik, amely valamiféle ködként, ködnél is kevesebbként merül fel az emberben, aki közte áll egy olyan Föld-kezdetnek, amely nem tartalmaz semmi emberit, és egy olyan Föld-végnek, amely megint csak semmi emberit nem tartalmaz. Mindaz, ami az ember, ez előtt az intellektualista-természettudományos szemlélet előtt illúziónak mutatkozik.
Na már most, elméletben ez ugyebár eleinte úgy veszi ki magát, mintha át lehetne lépni efölött, mintha azt mondhatnánk magunknak: ez csak az elmélet... Csakhogy, még ha az emberek ma még nem is mennek keresztül az összes szakaszon, amelyek ettől az elmélettől az életérzésekig vezetnek, a mai emberiség általános életérzéseiben mégiscsak benne él ezeknek a feltételezéseknek a konzekvenciája. Úgy gondolkodunk az életről, mintha a Föld egy embernélküli ős-köddel kezdődött volna, s mintha a hő-halál állapota felé rohanna, ahol megint csak eltűnik majd minden emberi dolog. Nincs hozzá bátorságunk, hogy tisztázzuk magunkban, miből is erednek ezek a mai érzületek. De ezek az érzületek azok, amelyek manapság a legegyszerűbb emberek számára is mérvadóvá válnak azáltal, hogy újság- és könyv-irodalmunkon keresztül, néha eléggé definiálhatatlan úton, az emberiség legszélesebb köreibe beszivárognak.
És ezzel az érzülettel átitatva neveljük a gyermekeinket. Mindazonáltal hébe-hóba vallásos elképzeléseken keresztül is neveljük őket, de itt kerülünk csak igazán a szakadék szélére. Hiszen ha azzal a kezdet-képpel szemben, amellyel az életről alkotott elképzelésünkben rendelkeznünk kell, amely az érzületeinkben is tovább él, ha emellett a kezdet-kép mellett most vallásos elképzelésekkel hozakodunk elő, akkor ugye igaztalanná válunk; s az igaztalanság nemcsak egyféleképp bosszulja meg magát, ami külsőleg, intellektuálisan fogható fel, az igaztalanság saját belső erején keresztül bosszulja meg magát. Az igaztalanság, a hamisság, még ha nem is kerül napvilágra, ha nem is nyilvánulhat meg, ha csak tudat alatt marad is, rombolólag hat az életre.
Igaztalanságba, valótlanságba keveredünk, ha nem munkálkodunk azon, hogy teljes mértékben tisztázzuk magunkban mai érzületeink e kiindulópontját. Ez a tisztázás nem mást mutat meg nekünk, mint azt, hogy a modern elképzelésekkel olyan világismerethez jutunk, amelyben az embernek nincs helye.
Tekintsünk arra, ami természettudományos felismerésként joggal tölt el bennünket büszkeséggel: Nyomon követjük az élőlények fejlődési sorát a legegyszerűbbtől, legtökéletlenebbtől a tökéletesebbeken át egészen fel az emberig, akit a legtökéletesebbnek tekintünk. Ha azután feltesszük magunknak a kérdést: mi is az ember lényegét tekintve, lénye szerint? Úgy azzal válaszoljuk meg e kérdést, hogy azt mondjuk magunknak: az ember éppenséggel az állatok sorának csúcspontja, ő a legtökéletesebb állat. Nem megyünk bele az ember lényébe. Csak azt válaszoljuk meg: miért az ember a legtökéletesebb állat. És épp az efféle nézetek elismerésében vitte a legtöbbre a modern emberiség. Az efféle nézetektől hagyta a legmélyebben befolyásolni az érzületeit.
Megint csak szabadjon megemlítenem ezen a területen Herbert Spencert, mert teljes érzésvilága jellemző arra, amit a nevelés és a pedagógia területén mindenütt hatásosnak tekintenek épp akkor, amikor az emberek elkezdenek manapság a modern gondolatok értelmében reformálásra törekedni. Rendszerint ugye ezekből az elképzelésekből kiindulva reformálnak, amelyek idegenek az embertől. Herbert Spencer itt megint csak reprezentáns figura arra nézve, amivel az élet gyakorlata manapság lépten-nyomon szembesít bennünket. Herbert Spencer azt mondja például: Le kellene építenünk azt a mai szokást, hogy a felnőttek, szülők vagy tanárok befolyásolják a gyermeket. Régebbi időkből maradt ránk az a rossz szokás, hogy ha egy gyermek valami rosszat csinál, megharagszunk rá, megbüntetjük, tudomására hozzuk, hogy bosszankodunk miatta. Egyszóval: olyasvalamit teszünk, ami semmilyen összefüggésben sincs azzal, amit a gyerek csinált. Rákapott például a gyerek, hogy mindenfélét szanaszét hagyjon a szobában. Ezt mi nevelőként észrevesszük, megharagszunk, talán meg is verjük a gyereket, hogy mindjárt drasztikus dolgot mondjak. Miféle kauzális összefüggés - a természettudósnak ugyebár a kauzális összefüggésre kell rákérdeznie - milyen kauzális összefüggés van a verés, ami itt okozatként jelenik meg, és a rendetlenség hagyása között? A legcsekélyebb sincs!
Herbert Spencer ezért azt mondja: A kauzális természeti folyamatok misszionáriusaivá kell válnunk, ha helyesen akarunk gyermekeket nevelni. Ha például egy olyan kisfiút látunk, aki kíváncsi, hogyan égnek el kis papírfecnik egy lángban, akkor azt kell mondanunk magunknak: ez a fiú tudásra szomjazik. Nem szabad bosszankodnunk amiatt, hogy esetleg kárt tesz magában, vagy hogy még felgyújtja nekünk az egész szobát, hanem először is tisztában kell lennünk azzal, hogy tudásszomja van, és meg kell próbálnunk lehetőleg finoman megtapasztaltatni vele, hogy milyen az, ha egyszer megégeti magát; s akkor abból, amit megtapasztal, megszerzi a valódi kauzális összefüggést. így kell mindenütt arra törekednünk, hogy létrejöjjön a valódi kauzális összefüggés, és a természetbeli kauzális összefüggések misszionáriusaivá kell válnunk.
Manapság mindenünnen azt fogjuk hallani, s különösen olyan körökből, ahol reformálni akarnak, hogy ez a maxima az egyedül lehetséges. Aki pedig elfogulatlan, az azt fogja mondani: igen, ez az egyedüliként lehetséges, ha az intellektualista- természettudományos alapérzületünk az egyedül helyes. Egyáltalán semmilyen más lehetőség nem adódik, mint hogy így gondolkodjunk a nevelésről és a tanításról, ha a természettudományos-intellektualista irányzat az igazi.
De hová jutunk akkor az egész nevelés- és tanítás-művészettel, ha végletekig menően így járunk el, ha teljesen hűek leszünk az efféle neveléshez és tanításhoz? Teljes mértékben beszorítjuk így az embert minden érzületével, az egész gondolkodásával együtt abba, ami a természet folyamataiban zajlik. És így az, amit gondol és érez, bizonyos értelemben semmivel sem lesz több annál, ami a természetben történik, ami teljesen magától történik, ami akkor történik, amikor az ember lehetőleg öntudatlanul csak részt vesz a természet történéseiben. Ily módon teljesen beszorítjuk az embert a külső természetbe, nem emeljük a külső természet fölé, bizonyos értelemben egy láncszemmé tesszük a természet szükségszerűségeinek láncolatában.
Ebben az ellenkezőjét láthatjuk annak, amit korábban megemlítettem. Azt mondtam az imént, hogy az embert a modern természetfilozófia kiveti a világból. Már csak úgy ismerjük mint a természeti fejlődés utolsó láncszemét, de mint embert már nem. Kikerül a világból, mert semmit sem tudunk róla; s mert semmit sem vagyunk képesek róla, magáról elmondani, megint csak belehelyezzük a természetbe. És a gyakorlatban sem akarjuk a természet fölé emelni, be akarjuk illeszteni a természet rendjébe, a természet szükségszerűségeibe. Teljes egészében olyan lénnyé kell válnia, aki megvalósítja a kauzális összefüggéseket.
Ez a nézet, a természetről alkotott efféle gondolatok kivetik az embert. Ez a nevelés- és tanítás-művészet az embert az emberen kívüli világba helyezi. Teljes egészében elveszítjük az embert. Csak azért nem tudatosítjuk ezt magunkban, mert nincs meg hozzá a bátorságunk. De mára olyan világ-fordulóponthoz érkeztünk, ahol meg kell lennie a bátorságunknak, hogy betekintsünk az emberiség fejlődésének egészen ezekbe az ős-impulzusaiba, mert azt, amit az ember elképzel, végtére éreznie is kell.
Nos, ma ugye tény, hogy olyan emberekkel találkozunk, akik a természettudományos feltevésekre tekintenek hiszékeny lélekkel, és azt mondják maguknak: Egyszerűen bizony nem szabad, hogy más elképzeléseink legyenek a világról, mint ezek: a Föld kezdete = az aeromechanikán keresztül megérthető köd; a Föld vége = hő-halál, temető. Középütt: az ember, aki saját illúziójában nő ki az emberen kívüli világból, amelyben - hogy megtévesszék őt - erkölcsi ideák, vallási impulzusok és mindenféle egyebek illúziói merülnek fel, s aki végül mindezektől megfosztottnak látja magát, mert hiszen mindezeknek az általános temetőbe kell torkollniuk.
Az ilyen embereken azután tragikus hangulat uralkodik el. Ok azonban csupán azok, akiknek különösen drasztikus módon kell megélniük azt, ami tulajdonképpen a mai emberiség legnagyobb részénél tudat alatt rakódott le. És ebből a hangulatból nő ki az, amit manapság az általános civilizációban látunk.
Ezzel a hangulattal nem nevelhetünk, mert ebből a hangulatból hiányzik az olyan világismeret, amely önmagában oly erős, hogy képes emberismeretté előlépni, olyan emberismeretté, amelyben az ember rátalál értékére és lényére, úgy, ahogy azt éreznie kell, ha valóban emberként kell magát a világban tudnia. Ma a természet szükségszerűségei szerint tudjuk nevelni az embert. Ekkor azonban nem tudjuk őt szabad, valóban szabad emberré tenni. Ha valóban szabad emberré látjuk felnőni, akkor az alapjában véve annak ellenére történik meg, hogy rosszul képezzük őt, és nem azért, mert helyesen képezzük.
Nem lehet manapság csupán csak gondolkodni a világról. Úgy kell ma gondolkodnunk a világról, hogy a gondolkodás fokozatosan átmenjen egyfajta általános világ-érzésbe. Mert a megérzésekből születnek meg az impulzusok a reformhoz, a további munkához. Az antropozófia olyan világismeretté akar válni, amely nem marad meg az absztrakt szinten, amely beleéli magát az érzésbe, s amely ezáltal a pedagógia és a didaktika alaptalaja lehet.
Amit a képzetek világában hosszú időn keresztül megalapoztunk, az a külső életben manapság máris történelmileg áll előttünk. Az ember a világról alkotott ideái által, világ-magyarázata által kivetődött a világból. Arra, ami az emberi civilizáció felső rétegeiben képzetekként kialakult, ma a proletárnép millióinak és millióinak impulzusaiból jövő visszhang felel. És a civilizált világ nem akarja belátni az összefüggést aközött, amit ő gondol, és ami ma a proletárok lelkéből erre felel. Az, ami érzésként benne élhet az egyes emberben mint egy tragikus hangulat, amelyből eredően azt mondja magának: Ami az emberből erkölcsi ideákként, vallási impulzusokként megszületik, ezek alapjában véve illúziók, beszorítva a ködös Föld-kezdet és a Föld hő-halála közé; ez ma proletárok millióinak és millióinak életfilozófiájában kerül a szemünk elé. Ebben az életfilozófiában azt fogják fel az egyetlen valós dologként, amit az ember a gazdasági életben dolgozik, illetve elszenved.
Ahogy az emberiség fejlődésének különböző szakaszai során gazdálkodtak, ahogy a gazdasági életben dolgoztak, ahogy termeltek, ahogy vásároltak, eladtak, ahogy ezen a termelésen keresztül, ezen a vásárláson és eladáson keresztül kielégítették az életszükségleteiket, ezt tekinti ez a proletár világnézet, ez a proletár filozófia az egyedüli valóságnak. Ezzel szemben mindaz, ami a gazdálkodó emberben erkölcsi nézetként, vallási ideálként, művészi impulzusokként, állam-ideálként felmerül, az ideológia, az már alapjában illuzórikus, egy valótlan felépítmény a termelési folyamatok egyedüli valósága felett. Ilyenformán az, ami az emberiség felső rétegeiben inkább elméleti, legfeljebb még esetleg vallásos meggyőződésként maradt meg, az a proletár rétegekben nemcsak hogy gyakorlati életbölcsességgé, hanem élet-realitássá lett; azzá vált, ami alapján cselekednek.
Ebbe az életbe kerül bele az ember. Ebből az életből kiindulva akar nevelni, illetve kell nevelnie. De ha nevelni akar, ha tanítani akar, akkor képesnek kell lennie arra, hogy elfogulatlanul szemlélje ezt az életet.
Különös dolog, hogy épp az intellektualizmus, kísérőjével, a naturalista életfelfogással, tulajdonképpen nem vitte bele mélyebben az embert a valóságba, hanem kihozta őt a valóságból. Vizsgáljanak meg korábbi életfilozófiákat ebből a szempontból: mindenütt találni fognak olyan gondolatokat az életről, amelyek alkalmasak arra, hogy valahol hozzákapcsolódjanak az élethez, amelyekről ugye nem jutna az ember eszébe, hogy puszta ideológiaként tekintsen rájuk. Az emberek bizony az életben gyökereztek, s ezért nem is gondolhattak arra, hogy gondolataik csupán olyanok volnának, mint a füst, ami az életből felszáll. Mára ez a nézet a művelt világ nagy részénél életgyakorlattá vált. És az emberiség nyög annak következményeitől, ami itt kialakult. Viszont nem akarja még belátni, hogy az, ami Oroszországban történik, s a világban egyre inkább másutt is történni fog, az annak az eredménye, amit az egyetemeinken tanítunk, ahogy az iskoláinkban nevelünk. Tanítunk, nevelünk, s az egyik helyen nincs bátorság, hogy levonják a konzekvenciákat, más helyütt elmennek a végső konzekvenciákig. Nem fogjuk tudni feltartóztatni a gördülő kereket, ha nem jutunk el a teljes tisztánlátásig éppen ezen a területen, hogy valóban belássuk itt az okokat és a következményeket, ha nem látjuk be, hogy az ember egy olyan valóságba került bele, amelyben képtelen lesz megmozdulni, ha pusztán intellektuálisan ragadja meg azt. Az intellektualizmusnak, mint eszköznek ahhoz nincs ereje, hogy tettleg behatoljon a valóságba.
Ismertem egyszer egy költőt19, aki évtizedekkel ezelőtt a legkeserűbb elképzeléseket alkotta meg arról, mivé is kell az embernek szükségszerűen válnia, ha továbbra is minduntalan az intellektualizmusba törtet. Azon a vidéken, ahol ez a költő élt, drasztikus elképzelés él az intellektuális, intellektualista emberekről. Ott ugyanis „nagyfejűek”-nek nevezik őket, vagyis úgy vélik, hogy nagy fejük van, szellemi értelemben. Ez a költő ezt egy igen drasztikus képbe ültette át. Azt mondta: az emberiség fejlődése intellektualista úton halad; ennek oda kell vezetnie, hogy az embereknek mind nagyobb és nagyobb fejük lesz, s a többi testrészeik már csak csökevényes szervekként lógnak majd ezen: csökevényes karok, egészen kicsi kezecskék, csökevényes lábak, egészen kicsi lábfejecskék; s akkor az emberek majd csak úgy tovagurulnak. Nagy gömbökkel lesz dolgunk, amelyeken a láb- és kar-kezdemények csökevényes szervekként lógnak majd... Eléggé pesszimista hangulatba került ez a költő azzal kapcsolatban, hogy hová is kell az embernek eljutnia, ha továbbra is az intellektualizmus pályáján halad egészen a guru- lásig.
Azt mondhatjuk, hogy az intellektualizmusként megnyilvánuló jelenség eltávolítja az embert önmagától, éppenséggel kiragadja az embert a valóságból. Ezért egyedüli valósággá az válik számára, amit a proletár ismer el annak, az, amit nem lehet letagadni, mert vagy megbotlik benne, és akkor a nevelési rendszerünk szerint, még ha az reformer is akar lenni, viselni fogja a következményeit a kauzális összefüggésben, vagy pedig megéhezik, és megint csak viseli a következményeket a kauzális összefüggésben. Ekkor pontosan látja, érzi, érzékeli a valósat. Ám többé nem hatol már bele ebbe a valóságba.
S az ember különös módon önmagában egyre robusztusabbá válik, ahogy egyre inkább eltávolodik a valóságtól. Bizony, még ha képletesen mondva is, tényleg igaz, hogy azzá a guruló golyóvá válik. Be kell látnunk, hogy azt tenyésztjük ki az egyetemeken és az iskolákban, ami elől visszarettenünk, ha azután az élet valóságaként, életgyakorlatként kerül a szemünk elé, ahogy az ma már nagymértékben megtörténik. Az emberek kritizálják azt, amivel szembesülnek, de nem tudják, hogy ők ültették el a csíráit. A nyugati emberek ránéznek Oroszországra, és ijesztőnek találják az ottani dolgokat. Nem is tudják, hogy az ő nyugati tanáraik ültették el korábban ennek a csíráit.
Azt mondtam, az intellektualizmus nem olyan eszköz, amellyel megragadható a valóság. A nevelésben az ember valóságát kell megragadni. Ha az intellektualizmus nem olyan eszköz, amellyel a valóság megragadható, akkor felmerül a nagy kérdés: kezdhetünk-e egyáltalán valamit intellektualista úton a nevelésben?
Ez a nagy kérdés áll előttünk a jelen előadás-sorozatunk elején. Más eszközök után kell nyúlnunk, mint azokhoz, amelyeket az intellektualizmus ad a kezünkbe. És ehhez ugyebár azzal szerezhetünk leginkább lendületet, ha megint csak a teljes életösszefüggésből ragadjuk meg az egyes területeket.
Miben is igazán nagy tulajdonképpen a mai emberiség, és mi nyűgözi le leginkább? Nos, ilyenek a közélet kongresszusai. Nem az, hogy nyugodt körülmények között ismerkedjünk egy adott dolog lényegével, hanem az, hogy kongresszusokra menjünk, és ott diskuráljunk a dolgokról. Hiszen a diskurzushoz tartozik végül is az intellektualizmus. Nem megyünk bele a dolgok lényegébe. A dolgok lényege már előre ki van emelve, és erről diskurálunk. Összejövünk, és mindenféléről diskurálunk. Ez a kongresszusosdi, amellyel diskurálnunk kell, ez az, ami az intellektualizmusból következik, és ami másfelől világ-idegenséghez vezet. így bizony az lehet az érzésünk, hogy a kongresszusaink alapjában véve mind valamiféle illuzórikus dologként lebegnek a valóság felett. Ott lent az életben, ott mindenféle történik, és ezekről szépen elbeszélgetünk a kongresszusokon, sőt, szellemesen beszélgetünk ezekről a dolgokról. Egyáltalán nem elítélő értelemben kritizálom a kongresszusokat. Úgy gondolom, hogy a kongresszusokon nagyon sok rendkívül szellemes dolog hangzik el. Rendszerint úgy van, hogy azzal, amit A mond, egyet lehet érteni, és amit B mond, azzal is egyet lehet érteni, még ha az ellenkezőjét mondta is, megint csak egyet lehet vele érteni egy bizonyos szempontból nézve. Ugyanígy C álláspontjával is. Tulajdonképpen a kongresszusokon egy adott nézőpontból mindig mindennel egyet lehet érteni. Miért van ez így? Mert minden az intellektualizmusban lebeg, az intellektualizmus pedig semmit sem mond ki a valóságról. És így tulajdonképp a mai valóságunk ugyanúgy alakulhatna, ahogy most alakul, anélkül is, hogy kongresszusok folynának. Teljesen meglehetnénk a nélkül is, ami a kongresszusokon elhangzik, annak ellenére, hogy az ember legőszintébb, legvalódibb örömét lelheti mindabban a szellemességben, amely ehelyütt kibontakozik, hiszen alapjában véve mindez jó.
Az utóbbi 50-60 év során a legkülönfélébb területeken a legnagyszerűbb elméleti fejtegetéseknek lehettünk tanúi, és eközben gyakran elfogulatlanul tekinthettünk az életre és láthattuk, mint haladt ez az élet az ellenkező irányba. Például: amikor egyes országokban nemrég felmerült az aranyvaluta bevezetésének kérdése, akkor valóban csodálatos dolgok hangzottak el az aranyvalutáról. Csakis azt mondhatjuk, hogy a kereskedelmi kamarákban, a parlamentekben - tényleg nem ironikusan beszélek, teljesen komolyan gondolom - a legeslegokosabb beszédek hangzottak el az aranyvaluta bevezetésének áldásos következményeiről. Különösen azt bizonygatták kivételes éleslátású, okos emberek és gyakorlati szakemberek is: ha jön az aranyvaluta, akkor azzal együtt kell jönnie a szabad kereskedelemnek is; az egyik a másik következménye. És lássunk csodát: a legtöbb országban, ahol bevezették az aranyvalutát, ott a vámsorompók elviselhetetlen rendszere jött vele, vagyis a kereskedelem szabadságának épp az ellenkezője! Ezt mondta a valóság, az élet. Az okoskodás pedig, amely az intellektualitásból nőtt ki - mégpedig értelmesen, anélkül, hogy ezt most ironikusan gondolnám -, az ellenkezőjét mondta. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az intellektualizmus kiburjánzik az életből, nagyfejűvé teszi az embert.
Ez az, ami kivezet az emberismeretből, ami elidegenít bennünket az embertől, és ami ezért sohasem adhatja a pedagógia, a didaktika alapját. Hiszen a pedagógiai, a didaktikai viszonyulás ugyebár egy emberi viszonyulás, a tanár, a nevelő viszonyulása a gyermekhez, a diákhoz. Ebből az emberi viszonyulásból kell kinyernünk a pedagógiát és didaktikát. Ez csakis egy valódi emberismereten keresztül történhet, és az antropozófia ilyen valódi emberismeretet szeretne nyújtani.