Az első szó, melyet kimondok, a szívélyes öröm és a belső elégedettség hangja kell, hogy legyen, mert önök idelátogattak, hölgyeim és uraim. Annak, aki a legintenzívebben lelkesedik a mozgalom iránt, amely innen a Goetheanumból el szeretne indulni, annak egy ilyen érdeklődés felett, amelyet az önök látogatása ilyen rendkívüli módon kifejez, bizony a legmélységesebb örömet és belső elégedettséget kell éreznie. És engedjék meg nekem, hogy ma itt e bevezető előadás kezdetén ezzel az örömmel és elégedettséggel a legszívélyesebben üdvözöljem önöket.

Különösen Mackenzie1 professzor asszonyt szabadjon köszöntenem, aki fáradozásaival elérte, hogy megtarthassuk ezt a kurzust, s akinek ezért az antropozófiai mozgalom nevében kiemelt köszönettel tartozom. De mindnyájukat a legszívélyesebben üdvözlöm, teljes lelkemből, s mozgalmunk szelleméből, lelkületéből. És ugyebár, hölgyeim és uraim, itt bizony nem csupán egyetlen személy üdvözli önöket, hanem mindenek előtt az épület, maga a Goetheanum is.

Teljesen érthető számomra, hogy önök közül egyesek ezt-azt kifogásolnak majd ezen a Goetheanumon mint építményen, mint műalkotáson. Hiszen mindaz, ami ily módon a világba kerül, természetesen kritika tárgya, és én magam legalábbis mindenképpen szívesen veszek mindenféle ellenvéleményt, amely jó szándékból ered. De akkor is köszönti önöket ez a Goetheanum, amelynek formája és művészi kialakítása bizonyára ráébreszti majd önöket arra, hogy itt nem csupán arról van szó, hogy az emberélet tevékenységeinek egyetlenegy területét képviseljük, és nem is mondjuk egyoldalúan csupán a nevelő oktatás területét. Ennek az épületnek az egész szelleme, s az épület léte megmutathatja önöknek, hogy itt egy a mai idők szelleméből kigondolt és akart, az egész civilizációnkat szolgáló mozgalomról van szó. S amennyiben a nevelés és az oktatás lényeges részei az emberi civilizációnak, ezért különösen a nevelést és az oktatást is ebből az irányból kell sajátos gondozásban részesíteni.

Az antropozófiai akarat és a nevelési, illetve oktatási kérdések közötti bensőséges kapcsolatok az elkövetkező napokban részletesen a lelkünk elé tárulhatnak majd. Ma azonban engedjék meg nekem, hogy a legszívélyesebb üdvözléshez, amelyben önöket részesítem, hozzáfűzzek valamit, ami bizonyos értelemben egy társadalminak is tekinthető mozgalom talaján bizonyosképpen magától értetődik.

Önök úgymond azért érkeztek ide, hogy informálódjanak arról, hogyan is állnak a dolgok a dornachi Goetheanumból kiinduló mozgalmak körül. Amidőn ebben a Goetheanumban szívesen látott vendégként szívélyesen üdvözlöm önöket, kötelességemnek érzem - amint ugyebár az emberek társadalmi érintkezésében hasonló esetben egyébként is mindenképpen kötelesség -, hogy mindenekelőtt bemutassam önöknek azt a mozgalmat, amelynek itt van a kiindulópontja.

Ami ennek az antropozófiai mozgalomnak már a húsz évvel ezelőtti kezdetektől az akarata volt, az tulajdonképpen még csak most kezd lassan megnyilvánulni. Alapjában véve - ezt majd meglátják az elkövetkező előadásokból - ezt a mozgalmat kezdettől fogva olyasminek gondoltuk, aminek manapság a világ tekinti, elismerő értelemben, és mindenek előtt persze elutasító értelemben is. Még csak mostanság kezdenek akként beszélni erről az antropozófiai mozgalomról, mint aminek eredetileg szántuk. Mindazonáltal ez az antropozófiai mozgalom a legkülönfélébb fejlődési szakaszokon ment keresztül, és ezek felidézésével fogom tudni a legkönnyebben bemutatni önöknek - először is tisztán külsőleg - ezt a mozgalmat.

Először egyfajta szűkebb értelemben vett vallásos világnézetnek tekintette az antropozófiai mozgalmat az a kis kör, amely hozzá tartozónak vallotta magát. Olyan emberek, akik kevéssé törődtek a tudományos megalapozással, akik kevéssé törődtek a művészi kialakítással és az antropozófiai élet gyakorlatának a teljes szociális életre ható következményeivel, ilyen emberek kerültek elsőként kapcsolatba ezzel az antropozófiai mozgalommal. Olyan emberek, akik mindenekelőtt elégedetlennek érezték magukat a mai hagyományos vallási felekezetek kereteiben, olyan emberek, akik azt keresték, ami a legmélyebb emberi vágyakozásokból kiindulva születik az emberi lélek és az emberi szellem nagy kérdéseinek vonatkozásában, olyan emberek, akik e kérdések vonatkozásában a meglévő vallási felekezetek hagyományos elképzeléseivel mélyen elégedetlennek érezték magukat, ők kerültek kapcsolatba ezzel a mozgalommal, s ők először érzéseikben, érzületükben ragadták meg ezt a mozgalmat.

Számomra gyakran meglepő volt látni, hogy azt, ami mondanivalóm volt az antropozófiáról, a megalapozását illetően tulajdonképpen még a mozgalom követői sem látták át, s hogyan talált mégis szimpátiára és követőkre ez az antropozófiai mozgalom az egyszerű és elemi emberi érzületből következően. Abból, ami kezdettől fogva alapjában véve tudományos orientálódású volt, ezek az első követők kihallották azt, ami a szívükhöz szólt, ami a közvetlen érzéseikhez, az érzelmeikhez szólt. És azt mondhatjuk, hogy ez volt a legnyugalmasabb időszak - bár ebben az irányban nem mindig kívánatos a nyugalom ez volt az antropozófiai mozgalom legnyugalmasabb időszaka.

S mert ez így volt, ezért tudott ez az antropozófiai mozgalom az első időszakában még beleépülni és együtt haladni - mindazonáltal tisztán külsőségeiben, csupán az adminisztratív együtt haladásra vonatkozóan - azzal a mozgalommal, amelyet talán ismernek a Teozófiai Társaság mozgalmaként.

Azok az emberek, akik az ábrázolt módon, a maguk egyszerű szívéből indíttatva az emberi természet örök elemeinek kérdései után kutakodnak, azok végül is, ha át is siklanak egy és más lényeges és fundamentális dolog felett, éppúgy kielégülést nyernek a teozófiai mozgalomban, mint az antropozófiai mozgalomban. Mindazonáltal a teozófiai mozgalom kezdettől fogva egy bizonyos, pusztán elméleti irányba orientálódott. A teozófiai mozgalom tanná szeretne válni, amely szavakban fejezi ki magát, amely átölel egy kozmológiát, egy filozófiát és egy vallást, és - amennyiben a kozmológiát, filozófiát, vallást szavakban lehet hirdetni - szeretné ezeket megélni. Azok az emberek, akik az élet egyéb viszonyainak vonatkozásában saját élethelyzetükben tulajdonképpen elégedettek, s csupán valami mást akarnak hallani az örök kérdésekről, mint amit a hagyományos vallási felekezetek adni képesek, ezek az emberek gyakran ugyanúgy kielégülést találnak mind az egyik, mind a másik mozgalomban. És csak amint megmutatkozott - annak ellenére, hogy akkoriban ezt kevéssé vették észre -, hogy az antropozófia olyasvalamivé akar válni, ami nem csupán elméleti szinten kíván értekezni kozmológiáról, filozófiáról és vallásról, hanem olyasvalami akar lenni, aminek a jelen korszellem követeléseinek megfelelően minden területen bele kell hatolnia a valódi életpraxisba, akkor belső okokból lassanként kiderült annak a lehetetlensége, hogy az antropozófiai mozgalom továbbra is együtt működjék a teozófiai mozgalommal. Hiszen manapság - ez is megmutatkozik majd nekünk a további előadásokban - elfajul mindenféle mozgalom, amely elméleti értelemben erre a három területre, kozmológiára, filozófiára és vallásra korlátozódik, s minden ilyen mozgalom egy végül elviselhetetlen dogmavitává fajul. És egy dogmavita volt az, mely alapjában véve semmiségekben vájkált, ami azután külsőleg az antropozófiai mozgalomnak a teozófiai mozgalomról való leválásához vezetett.

Minden értelmes, a nyugati világ műveltségével felvértezett ember számára magától értetődő, hogy, ami annak idején a Te- ozófiai Társaságon belül dogmaként fellépett, amikor leválasztották róla az Antropozófiai Társaságot2, az olyan volt, mint a dogmavita arról, hogy az indiai avagy a nyugati világnézetnek van nagyobb súlya, ez is egy olyan vita, amely úgy folyik, mint ahogy annak idején folyt, s mindenek előtt ilyen az indiai kisfiúról mint eljövendő Krisztusról3 folyó dogmavita is, amit nem szabad komolyan venni, ami semmiképpen sem ölthet komoly jelleget, hanem alapjaiban véve semmivé válik.

Az antropozófiai mozgalom azonban az eredeti indíttatásai alapján nem arra hivatott, hogy elméleti vitákban merüljön ki, hanem közvetlenül be akar hatolni az életbe, az életben akar működni. És ezért adódott a belső leválás a Teozófiai Társaságról, amint megjelent annak szükségessége, hogy az antropozófiai mozgalom alapfeltételeitől fokozatosan rátérjünk a művészi, szociális, tudományos és mindenek előtt a pedagógiai alkotótevékenységre is. Ez nem tűnt mindjárt szembe; de alapjában véve mindaz, ami az antropozófiai mozgalmon belül az 1912-es év után történt, csupán azt dokumentálta, hogy ennek a mozgalomnak a gyakorlati életben működő mozgalomként kellett kivívnia önálló helyzetét a világban.

Az első fontos felismerés, ami számomra adódott azzal kapcsolatban, hogy lehetetlen a belső kapcsolat egy pusztán teozófiai mozgalommal, 1907-ben került a szemem elé, amikor a Teozófiai Társaság kongresszust rendezett Münchenben. Azon dolgok meghatározása, amelyek e kongresszus programjához tartoztak, ez annak idején jómagam és a Teozófiai Társaság Német Szekciójához tartozó barátaim feladata volt. A teozófiai mozgalmon belül szerepet játszó hagyományos programok közé beillesztettünk egy részletet Edouard Schuré4 egyik misztériumjátékából: az „Eleuszisz szent drámájáéból. Ezzel végrehajtottuk az átmenetet egy pusztán elméleti-vallási mozgalomtól egy átfogóbb világ-mozgalomhoz, amelynek a művészetet szükséges tényezőként magába kell építenie.

Amint az igen hamar kiderült - mivelhogy antropozófiai talajon álltunk - az Eleusziszról szóló dráma bemutatását művészeti feladatnak tekintettük. Azon személyiségek, akik a mozgalmon belül csupán vallásos érzületek kielégülését keresték - amelyek néha igen egoisták tudnak lenni - azt is, ami egyfajta első művészeti próbálkozásként jelent meg, csakis elméleti interpretáció alapjául szolgáló dolognak tekintették. Ezért ilyen kérdéseket tettek fel maguknak: Mit is jelképez a dráma egyik szereplője? Mit jelképez a másik szereplő? És végül az egész drámát egyfajta puszta terminológiává alakították, és boldogok voltak, ha ez sikerült.

Nos, egy olyan mozgalomnak, amely ennyire egyoldalúvá alakítja magát, hogy nem képes magába építeni a teljes életpraxist, s amely a leírt területre korlátozódik, szükségszerűen saját maga okán szektaszerű mozgalommá kell válnia, szektamozgalommá kell lennie. Az antropozófiai mozgalom pedig kezdettől fogva nem arra hajlott, hogy szekta-mozgalommá váljék, hiszen alap-berendezkedésében minden benne van, aminek egy szekta-mozgalom ellenkezőjéhez kell vezetnie. Alap-berendezkedésében minden olyan dolog benne van, aminek ezt a mozgalmat teljesen általánossá, az emberéletben gyakorlatiassá kell tennie. S alapjában véve ez a munkálkodás, hogy a szektaszerűségből kiszakadjunk, ez volt az, ami az antropozófiai mozgalom második fejlődési szakaszában megindult, és ezt én a művészetbe beépülésen való munkálkodásnak szeretném nevezni.

Fokozatosan eljutottunk aztán oda, hogy az újonnan bekapcsolódó követők nagyobb létszámával felmerült az igény, hogy amit filozófiaként, kozmológiaként, vallási tartalomként csupán végiggondolunk, az a közvetlen rátekintés számára is megjelenjék. Ez azonban - ha végül kielégítő módon szeretnénk, hogy megjelenjék - csakis művészi úton történhet. És így ért el azután engem annak a szükségszerűsége, hogy a misztériumdrámáimban5 művészi úton - mindenekelőtt költészeti eszközökkel - fejezzem ki azt, amit tulajdonképpen ilyesféle mozgalmakon belül addig csak elméletben szoktunk hallani.

Ezeket a misztérium-drámákat nem szabad absztrakt, elméleti módon interpretálni. A közvetlen művészi szemlélethez szólnak. És hogy ápoljuk az antropozófusaink körében ezt a közvetlen művészi szemléletet, 1910. és 1913. között Münchenben hagyományos színházi keretek között bemutattuk ezeket a misztériumokat. Mindebből kialakult aztán annak az igénye, hogy az antropozófiai mozgalom számára saját házat építsünk. S a különféle körülmények, amelyek hatására azután megvaló- síthatatlannak tetszett, hogy Münchenben létesüljön a ház, vezettek el végül bennünket ide fel a dornachi dombra, ahol létrejött ez a Goetheanum, hogy lassanként az antropozófiai mozgalom számára megfelelő színhellyé váljék.

Nos, éppen ennek során mutatkozott meg, hogy ezt az antropozófiai mozgalmat teljes alap-berendezkedéséből következően valami általános-emberi dologként kell felfogni és akarni. Mi is történt volna, ha egy akármely más, elméleti vallási mozgalom szorult volna rá, hogy saját házat építsen fel magának? Az illető mozgalom - ez ugye egy ilyen helyzetben sajnos elkerülhetetlen - magától értetődően először is pénzeket gyűjtött volna össze a barátaitól, azután egy építész mesterhez fordultak volna, aki antik vagy reneszánsz vagy gótikus vagy barokk stílusban, vagy valamilyen hasonló építészeti stílusban - amely persze tradicionális - kivitelezett volna egy épületet.

Számomra ez abban a pillanatban, amikor az antropozófiai mozgalom abba a szerencsés helyzetbe került, hogy saját házhoz juthasson, teljesen lehetetlennek tűnt. Hiszen az, ami belsőleg organikusan tele van élettel, sohasem áll össze két heterogén, vagy több heterogén darabból. Mi köze lett volna az antropozófiai szellemből kimondott szónak egy barokk, egy antik vagy egy reneszánsz épület formáihoz, amelyek abban a helyzetben körülvették volna az embert? Egy elméleti mozgalom bizony csak arra képes, hogy ideákon, absztrakciókon keresztül fejezze ki magát. Egy élettel teli mozgalom az élet minden területére behatol a maga jellegzetes impulzusaival. És ahogy az antropozófia lelki, szellemi és élet praxisként megnyilvánul, az megköveteli, hogy a forma, amely az egyént körülvéve kapcsolatba lép vele, hogy a festés, amely a falról az egyén felé világlik, hogy az oszlopok, amelyek az egyén útjába kerülnek; hogy mindezek a formák és színek ugyanazon a nyelven szóljanak, amelyet elméletben az ideákban és absztrakt gondolatokban beszélünk. Minden ilyen életképes mozgalom, amely megjelent a világban, ily módon átfogó volt. Az antik építőművészet nem az antik kultúrától idegenként jelenik meg. Abból nőtt ki, ami különben elmélet és életgyakorlat volt. Éppúgy a reneszánsz, és különösen így például a gótika, s a barokk is.

Ha az antropozófiának nem az rendeltetett, hogy szektaszerű, elméleti maradjon, akkor el kellett jutnia a saját építészeti, a saját művészeti stílusához. Ez az építészeti, ez a művészeti stílus - amint azt már elmondtam - ma még nem kielégítőnek, vagy talán akár paradoxnak található, de az tény, hogy az antropozófia teljes alap-berendezkedéséből következően nem tehetett másként, mint hogy megalkossa a saját, rá jellemző külső burkát. Engedjék meg, hogy egy olyan hasonlattal éljek, mely látszólag triviális, amely azonban kifejezi a lényeget. Vegyünk egy diót. A diónak van bele és van héja. Lehetetlen, hogy a dió szerves képződményénél a héj más erőkből alakuljon ki, mint a dióbél. Ugyanazok az erők, amelyek a dióbelet hozzák létre, azok hozzák létre a dióhéjat is, hiszen a dióhéj és a dióbél egy egészet alkot. Ezzel szemben, ha egy idegen építészeti stílus burkolta volna be az antropozófiai akaratot, ez olyan volna, mintha a dió egy számára idegen héjban jelenne meg. Az, ami természetszerű - és az antropozófiai szemlélet- mód ilyen - az bélt és héjat is alkot, és mindkettő ugyanazt fejezi ki. így kellett történnie itt is. így kellett közvetlenül, s nem egy szimbolikába, nem egy allegóriába, hanem közvetlen művészi alkotásba belefolynia az antropozófiai akaratnak. Ha itt gondolatokban fejezzük ki magunkat, akkor ezeknek a gondolatoknak nem szabad, hogy más stílusuk legyen, mint az, amely építészeti és művészeti stílusként a Goetheanumon megjelenik, így az antropozófiai mozgalom szinte magától nőtt bele művészeti törekvésekbe.

Ez nem volt egészen egyszerű, hiszen a szektás tendenciák nagyon erősen törnek érvényre éppen manapság, éppen a vallási megvilágosodásra vágyó emberszívekben. A lélek azon belső szabadsága és nyíltsága, amely magától értetődőnek találja, hogy átmenetet keressen attól, amire a lelki élet vallási kielégülésként törekszik a szellemi és lelki oldal külső, többnyire művészeti megnyilatkozásához, ez a lelkület talán éppen azoknál található meg kevéssé, akik teljesen őszinte és bensőséges módon a leírt úton keresik a lelki kielégülést. Az antropozófiai mozgalom azonban nem ilyen vagy olyan emberek szimpátiáihoz és antipátiáihoz igazodik, hanem csakis ahhoz igazodhat, ami a saját alap-berendezkedésében rejlik, s ami pedig kétségtelenül bensőleg összefügg a korszellem, az idők szellemének igényeivel és vágyakozásaival, amint azt az elkövetkező napokban közelebbről látni is fogjuk.

És így azon voltunk, hogy az antropozófiát bevezessük arra a gyakorlati területre, amely leginkább hozzáférhető volt számunkra. Abban az időben, amikor tehát beledolgoztuk magunkat a művészetbe, az antropozófiai mozgalom követőinek körében néha kimondtam egy paradoxont. Azt mondtam: az antropozófia minden területen be akar hatolni a gyakorlati életbe... Ma még nem engednek be bennünket a világba az élet gyakorlatával, hanem csak azokra a terültekre, amelyek a világot megjelenítik: a színpadra, vagy legfeljebb a művészetekbe, bár itt is sok ajtót bezárnak előttünk. De azt mondtam: Legszívesebben antropozófiai szellemtől indíttatva bankokat alapítanék... Ez paradoxonként hangozhatott; paradox voltával csupán utalni szerettem volna arra, hogy számomra az antropozófia olyasvalamit jelentett, aminek nem csupán elméleti vagy egyoldalúan vallásos, szektaszerű mozgalomnak kell lennie, hanem aminek az élet minden területére megtermékenyítő hatást kell gyakorolnia, s meggyőződésem szerint erre képes is.

Ezzel el is érkeztünk volna ahhoz az időszakhoz, amely az általánosan katasztrofális emberi káoszból egészen különleges igényeket érlelt be a jelenkori emberiség számára: elérkeztünk egészen a szörnyűséges háborús katasztrófáig. 1913. szeptemberében tettük le ennek az épületnek az alapkövét. 1914-ben az építés megkezdésével voltunk elfoglalva, amikor a háborús katasztrófa rászakadt az emberiségre. Ebben az összefüggésben csak azt akarom mondani, hogy abban az időszakban, amikor Európa nemzeti törekvésekre szakadt, amelyeknek kevés, és egyre kevesebb érintkezési pontja volt egymással, hogy nekünk ezekben az időkben itt Dornachban sikerült az egész háborús időszak alatt folyamatosan rendelkeznünk egy olyan színhellyel, ahol mindenféle nemzetiségű személyiségek találkozhattak egymással, és nagymértékben valóban békében és szellemben való együttműködésre jöttek össze. Olyan dolog volt ez, mely bizonyos nézőpontból mély megelégedéssel tölthetett el, hogy itt a Goetheanumban olyan színhely jött létre, ahol - miközben a nemzetek különben marták egymást és elvéreztek - a minden európai nemzetiséghez tartozók összetalálkoztak békés szellemi együttműködésre. Ezzel leírtam önöknek az antropozófiai mozgalmunk második fejlődési szakaszát.

A háború alatt ugyebár többszörösen is meg volt bénítva az antropozófiai mozgalom külső működése. Amennyi azonban megtehető volt a berkein belül, azt meg is próbáltuk megtenni. De teljességében eltekintve ezektől a külsőleges folyamatoktól az egész háborús időszak alatt látható volt, miként nőtt az igény az emberiség széles köreiben az olyan felismerések iránt, amelyek meggyőződésem szerint az antropozófia által megadhatók. És azt mondhatjuk, miután a háborús katasztrófa 1918- bán legalábbis külsőleges lezáráshoz érkezett, korlátlan mértékben megnőtt az érdeklődés egy ilyen mozgalom iránt, amilyen az antropozófiai mozgalom lenni szeretne. Akkor azonban, amikor 1918. ősze elérkezett, és 1919. tavasza, akkor először is néhány német barátom6 jött hozzám, pontosan Stuttgartból, és barátok törekvései vezették be tulajdonképpen az antropozófiai mozgalmunk harmadik fejlődési szakaszát. Hiszen ezekből a törekvésekből következően szorult rá az antropozófiai mozgalom, hogy úgymond az impulzusait most az emberiség szociális életébe is a legszélesebb körben kisugározza.

Másutt, mint Németországban, és különösen Dél-Németországban, Württembergben, ugye nem volt hozzáférhető az antropozófiai mozgalom ebben az időszakban. De azon a területen működni akartunk, ahol működni lehetett. És ez a működés - a szociális területen - megjelenésének idejében természetesen átvett egy bizonyos színárnyalatot abból, ami épp az akkori Dél-Németországban mérvadó volt. Ez a mérvadó dolog pedig tulajdonképpen a szociális káosz volt. Bizony azt mondhatjuk, hogy fizikai-materiális vonatkozásban is leírhatatlan nyomor nehezedett akkor Közép-Európára. De tulajdonképp még ez a felmérhetetlenül nagy fizikai-materiális nyomor is kicsi volt annak szemében, aki képes az ilyen dolgokat elfogulatlanul megfigyelni a lelki nélkülözéssel szemben. Ez a lelki nélkülözés volt többek között az, ami az emberiséget éppen a szociális akarat vonatkozásában egyfajta káoszba sodorta ebben a térségben. Az volt érezhető, hogy a szociális életre vonatkozóan az emberiség a fejlődéstörténetének egyáltalában legalapvetőbb kérdéseivel szembesült. Azok a kérdések, amelyeket egykor Rousseau7 felvetett, a kérdések, amelyek azután külső testet öltöttek a Francia Forradalomban; ezek sem érintették olyan erősen a legalapvetőbb, legelemibb emberi vágyakat és igényeket, mint azok a kérdések, amelyek 1919-ben tulajdonképpen azokban a térségekben éltek, amelyeken éppenséggel működnünk kellett.

Kérdésessé vált mindaz, ami évszázadokon át alakította a szociális szerveződést, ahogy az a különböző népcsoportoktól indulva kialakult. És ebben a közhangulatban keletkezett rövid „Felhívás”-om a szociális organizmus hármas tagozódásáról „a német néphez és a kultúrvilághoz”8, valamint „A szociális kérdés fő pontjai a jelenkor és a jövő életének szükségszerűségeiben”9 című könyvem is, és ebből a közhangulatból jött létre azután mindaz, amit először is Dél-Németországban a szociális kérdések kezelése terén megtettek. Akkoriban alapjában véve szükséges, de rettentően nehéz volt elérni az emberszívek elemi vágyaihoz. Az emberek fizikai és lelki nyomorából következett, hogy absztrakt módon kutatniuk kellett egy Legnagyobb Felsőség után, s a kor körülményei között erre képtelenek voltak. Sőt, voltak néhányan, akik egy-egy megtartott beszédem után azt mondták nekem: ez mind nagyon szép, de arról szól, hogy hogyan is kell alakulnia a jövőben az emberek kapcsolatának; mi az utóbbi években annyiszor néztünk szembe a halállal, hogy a jövőről való gondolkodás iránt közömbössé váltunk. Miért kellene most nagyobb érdeklődéssel fordulnunk a jövő felé, mint ahogy akkor fordulhattunk feléje, amikor ágyúk céloztak a testünkre! Valahogy így jellemezték újra és újra a nyomorból és szükségből fakadó érdektelenséget az emberiség fejlődésének legszükségszerűbb ügyeivel szemben.

Abból azután, ami akkortájt a barátaim szívét és lelkét fűtötte, létrejött - hogy úgy mondjam - a szociális működés egy speciális területe, amidőn azt mondtuk: A jövő érdekében talán csak úgy lehet hatásosan előre munkálkodni, ha az ifjúság, az emberiség gyermekei felé fordulunk. - És Emil Moltn) stuttgarti barátunk, aki jómaga gyáros és vállalkozó, épp az ezirányú akarat szolgálatába lépett. Elsőként megalapította Waldorf- Astoria gyárának gyermekeivel a Waldorf-iskolát Stuttgartban, és legelőször is megbízott engem a Waldorf-iskolaterv pedagógiai-didaktikai lebonyolításával.

A háborús katasztrófát megelőző időben sokféle nevelési és pedagógiai kísérletnek lehettünk tanúi. Itt nem vidéki nevelő- otthonok alapításáról volt szó, nem valamiféle egyoldalú kívánságokból eredő speciális iskolák létrehozásáról; olyasvalamiről volt itt szó, ami a szociális emberi törekvések egészét magába foglalta. A következő napokban majd szót kell ejtenünk a Waldorf-iskola pedagógiájának ezekről az alapjairól. Itt csupán annyit szeretnék megemlíteni, hogy az antropozófia, ahogy másutt, itt is rákényszerült, hogy a realitással, a teljes valósággal számoljon. Nem alapíthattunk valahol a szép szabadban, kint az erdős természetben egy vidéki bentlakásos nevelőotthont, ahol mindazt megtehetjük, ami csak tetszik; mindenekelőtt egy nagyon is határozott realitás körülményeivel szembesültünk. Egy kisváros gyermekei vártak ránk, a kisvárosban kellett iskolát alapítanunk, rá voltunk utalva arra, hogy amit ezen az iskolán keresztül talán a legmagasabb szociális célok terén is elérhetnénk, azt tisztán pedagógiai-didaktikai alapokról építkezve valósítsuk meg. Sem a helyszín, sem a diákság tekintetében nem válogathattunk mondjuk társadalmi vagy anyagi helyzet szerint. Szilárdan adott körülményeink voltak és rá voltunk utalva, hogy azt, amit megtehettünk, a szellemből kiindulva tegyük meg. így alakult ki teljesen szükségszerű konzekvenciaként az antropozófiai mozgalom működése pedagógiai-didaktikai területen, amivel az elkövetkező napokban egészen intenzíven kell majd foglalkoznunk.

A stuttgarti Waldorf-iskola, amely mostanra már messze nem az, ami kezdetben volt, nevezetesen egy iskolai intézmény a Waldorf-Astoria cigarettagyár gyermekei számára; ez a Waldorf-iskola hamar minden rendű és rangú ember iskolájává vált, s ma már mindenünnen törekszenek arra, hogy gyermekeiket ebbe a Waldorf-iskolába hozzák. A 140 gyermekről, akikkel megalapítottuk az iskolát, mostanra 600 gyermekre nőtt a létszám, és a jelentkezések minden alkalommal nagyobb számban érkeznek. Az utóbbi napokban le kellett tennünk egy új épület alapkövét az iskola számára, és reméljük, hogy mindazon nehézségek ellenére, amelyek ma épp az ilyesféle működéssel állnak szemben, mégis el tudunk érni bizonyos kibontakozási lehetőségeket.

Ki kell hangsúlyoznom azonban, hogy ennek az iskolának a lényege a pedagógiai-didaktikai oldalban rejlik, e pedagógiának-didaktikának az élet adott valóságos körülményeihez való alkalmazkodásában, abban, hogy közvetlenül tartjuk magunkat az élet gyakorlatához. Ha az ember meg tudja választani a réteget, amelyből a diákjait hozza, ha meg tudja választani az iskola helyét, akkor éppenséggel könnyű dolog végrehajtani egy képzelt vagy talán akár valós iskolareformot; az viszont ugye újabb feladatokat vet fel - melyek megint csak összefüggenek minden emberi dolog ős-impulzusaival - ha egy ilyen iskolát kell tisztán pedagógiai-didaktikai megalapozásból megalapítani és továbbvezetni.

Ezzel tehát az antropozófiai mozgalmunk harmadik fejlődési szakaszában kiterjesztettük ezt a mozgalmat a szociális élet és a pedagógia területére. És ugyebár ez utóbbi miatt jöttek el önök ide, és ennek a pedagógiai területnek kell majd bennünket az elkövetkező napokban egészen intenzíven foglalkoztatnia. Ténylegesen még csak a kezdőlépést tettük meg ezzel ahhoz, hogy a külső valóságban felépítsük azt, ami az antropozófiai mozgalom számára lehetőségei folytán a kezdet kezdetétől fundamentumként adott volt.

Ahhoz, ami azután hozzájött, hozzátartozik, hogy az utóbbi években sok olyan tudományos képzettségű és tudományos el- kötelezettségű ember talált egymásra, akik belátták, hogy az antropozófiai mozgalom az újkor közvetlen tudományos életét is képes megtermékenyíteni. Akadtak orvosok, akiket áthatott a meggyőződés, hogy a magát csakis külső megfigyeléshez és külsőleges kísérletezéshez tartó természettudomány nem képes teljességében megragadni az egészséges illetve beteg emberi szervezetet. Akadtak orvosok, akik ily módon a ma elismert orvostudomány áthágandó határ-árkait mélynek érezték, mindenek előtt azt a szakadékot érezték mélynek, amely ma az elismert orvostudományban a patológia és a terápia között tátong. Patológia és terápia ma szinte kapcsolódás nélkül állnak egymás mellett. Az antropozófia, mely felismeréseit nem csak külsőleges kísérletezésen, megfigyelésen és a kombináló értelmen keresztül keresi, hanem azokkal az eszközökkel, amelyeket az elkövetkező napokon fogok leírni; az antropozófia test, lélek és szellem szerint tekint az emberre, és a szellemet életteliségében ragadja meg, nem pedig absztrakciójában, gondolatok summájaként, ahogy az az utóbbi időben szokássá vált. Ezzel viszont az antropozófia éppen azoknak a törekvéseit tudta felkarolni, akik például az orvostudomány berkeiből keresnek manapság sürgősen megtermékenyítő impulzust saját területük számára. És így alakult, hogy két tanfolyamot kellett tartanom itt Dornachban akadémikus illetve gyakorló orvosok számára11 arról, mit képes nyújtani az antropozófia a patológia és a terápia területén. Itt Dornachban, odaát Arlesheimban, és Stuttgartban is létrejöttek olyan gyógyászati-terápiás intézmények, amelyek saját gyógyszereikkel dolgoznak, s amelyek mindenekelőtt azt próbálják meg a gyakorlatban gyümölcsözővé tenni, ami az emberek gyógyítására, az emberek egészségére illetve betegségére vonatkozóan az antropozófiából megszülethet.

És más irányokból is megtermékenyítő impulzust kerestek az egyes tudományok az antropozófia által. Fizikai, csillagászati témájú kurzusokat kellett tartani12. A legkülönbözőbb tudományos területekre irányulóan kellett létrehozni az antropozófiából azt, ami egy valódi szellem-megismerésből létrehozható a mai tudomány számára.

Az antropozófiai mozgalom e harmadik fejlődési szakaszára éppen az a jellemző, hogy ott, ahol szigorú tudományos megalapozottságot követelnek, lassanként, ha még ma sokszorosan támadják is ezt, mégiscsak kiderül, hogy az a szellemtudomány, amelyet itt művelünk, minden tudományos követelésnek képes megfelelni a megalapozottságot illetően, s hogy az antropozófia, amelyről itt szó van, teljes erővel és minden tudományos komolysággal teljes összhangban képes működni. Amidőn ezt mindinkább belátják majd az emberek, meg fogják érteni, mi is az, ami az antropozófiai mozgalomban tulajdonképpen a húsz évvel ezelőtti kezdetektől fogva legalábbis csírájában benne rejlett.

Hogy a különböző területeken termékeny hatású lehet az antropozófia, ez azáltal is megmutatkozik, hogy képesek voltunk arra, hogy az euritmiánkkal egy különleges mozgásművészetet hozzunk létre: egy olyan művészetet, amely az embert magát használja kifejezőeszközeként, instrumentumaként, és amely éppen ezáltal próbálja elérni különleges hatásait. így próbálunk más területeken is - erről még lesz mit mondanom az elkövetkező napok folyamán -, például a recitáció és deklamáció (szavalat- és szónoklattan) művészetének területén megtermékenyítő hatást elérni azon keresztül, amit nem antropozófiai elméletnek, hanem antropozófiai életnek szabad nevez-

S így talán mégiscsak az antropozófus mozgalomnak ez a legutóbbi fejlődési szakasza az, pedagógiai, gyógyászati, művészeti vonulatával, ami a leginkább jellemző az antropozófiára. Az antropozófia követőkre talált; ellenzőkre, haragos ellenzőkre is akadt; mindazonáltal a jelenkorban belépett működésének abba a stádiumába, amelyet tulajdonképpen kutatnia kell. S így elégedettséggel töltött el, hogy kristianiai tartózkodásom alatt, ez év november 23-a és december 4-e között, lehetséges volt szóba hoznom az antropozófiai életet pedagógiai társaságokon belül, közgazdasági társaságokon belül, Norvégia egyetemi hallgatóságának körében, s a legszélesebb körökben; olyan körökben, amelyek igenis hajlanak arra, hogy ne csupán egy elméletet, egy vallási-szektás dolgot fogadjanak be, hanem már azt, ami korunk közvetlen szelleméből következően az emberiség nagy kívánalmaként meg akar nyilvánulni a mai világban.

Ez a három szakasz jeleníthető meg az antropozófiai mozgalom fejlődésében. Amidőn röviden felvázoltam ezeket önöknek, hölgyeim és uraim, egyelőre csupán nevén akartam nevezni az antropozófiai mozgalmat. Hiszen egyedül ez állt szándékomban. Ma először is bevezetőképpen szerettem volna bemutatni önöknek ezt az antropozófiai mozgalmat, vagyis nevén nevezni azt önök előtt, és engedtessék meg nekem, hogy holnaptól a tulajdonképpeni témánkkal álljak önök elé. Ez az antropozófiai mozgalom, mint olyan, de különösképpen peda- gógiai-didaktikai konzekvenciáival egyetemben, ez az, amely megjelenésük okán mélyen elégedett lélekkel elsőként szerette volna köszönteni önöket a mai napon.