"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A gyermek egészséges fejlődése (19)

16. Az etikai és vallási nevelés

Dornach, 1922. január 7.

Ma azzal szeretném lezárni az antropozófiára, jobban mondva az antropozófiai emberismeretre alapozott pedagógiáról és didaktikáról szóló fejtegetéseket, hogy megemlítek néhány aforisztikus dolgot az erkölcsi illetve a vallási nevelésről, amelyek összetartoznak az iskola és egyáltalán a nevelés területén. De sehol sem érezzük annyira kötelességünknek, mint amikor erről a területről beszélünk, hogy éppen a valódi emberismeretből következően ki kelljen hangsúlyoznunk az egységes szellemet, amelynek át kell hatnia a teljes nevelésügyet. Tegnap a testi nevelésről beszéltem, ma pedig a nevelés egy olyan területéről szólok, amelyet a civilizációnk szelleméből következően is a legeminensebb értelemben vett szellemi területnek kell neveznünk. Bevezetésképpen viszont hangsúlyozni szeretném, hogy ez a két terület, amelyekkel a mai civilizált életünkből következően még viszonylag elkülönítve foglalkozunk, az itt bemutatott pedagógia és didaktika szellemében szorosan egymásba folyik majd.

Ahhoz, hogy ez az egymásba folyás, egymásba áradás bekövetkezzék, mindenesetre még valamennyi időre van szükség; de az egymásba áradás megteremtésének csekélyebb részére már most is törekszünk azáltal, hogy - egyfajta szellemi-lelki tornaként - az euritmiát kötelező tantárgyként vezettük be a Waldorf-iskolában. Az euritmia mindazt, amit végrehajt, a testen végzi el; mégpedig úgy, hogy mindazt, amit elvégez, azt a legapróbb részletekig értelmesen átjárja egyúttal a szellem és a lélek is. így itt valóban az történik, ami az emberi beszédnél is, ahol egy fizikai szervet használunk, s ahol e fizikai szervvel függ össze minden, ami ebből az emberi beszédből a fizikai világban megnyilvánulhat, de ennek során egyúttal mindent áthat a szellem és a lélek is.

És ami a nyelv szellemi elemének olyan szemléletét illeti, mely során - ha finomabban árnyalunk - közvetlenül eljutunk az erkölcshöz, sőt a valláshoz is - hiszen nem ok nélkül kezdődik így János evangéliuma: „Kezdetben vala az Ige” -, azt mondhatjuk: Még ha egy kevésbé feltűnő területen is, még ha sokkal inkább ösztönösen is, az euritmiával való foglalkozás az összes osztályfokon át belehelyezi a nevelésbe a szellem, a lélek és a test egységét. így az euritmia olyan elem, mindazonáltal egy testi orientáltságú elem, amely talán a legjobban megmutatja már ma, hogyan dolgozunk gyakorlati értelemben is az oktatás és a nevelés ügyének itt leírt egységesítésén. A jövőben még más dolgoknak is az euritmia mellé kell állniuk. Olyan dolgoknak kell majd mellette állniuk, amelyek bizonyos irányokban még inkább bedolgozzák magukat a szellemi-lelki területre az euritmiában, amelyekről ma még csak nem is álmodhat az emberiség, amelyek azonban az imént említett út folytatásában rejlenek. Ez az út adott. Lehet, hogy azzal az euritmiával, amit ma kínálhatunk, a lehető legtökéletlenebbül léptünk csak rá erre az útra, de mindazokat az egyoldalúságokat, amelyeknek a materialista mozgalmak a gimnasztika területén manapság ki vannak téve, egyszer mégiscsak az euritmia elvével küzdjük majd le, még ha nem is a kezdeti, kialakulóban lévő mai euritmiával.

Úgy érezzük - még ha ez ma csak részben valósulhat is meg -, hogy az etikai, az erkölcsi-vallásos nevelésművészetről beszéljünk, éppen ezért érezzük úgy egyfelől, hogy az általánosan emberi oldalt kell megszólítanunk, azt az általánosan emberi oldalt, amely a teljes Földre kiterjed és nem ismer különbséget népek és fajok között. Másfelől viszont tudjuk, hogy teljességgel lehetetlen - éppen ezeken a területeken, amelyek olyannyira az ember bensőjére vonatkoznak - már ma úgy beszélni egy általánosan emberi szemszögből, hogy azt maradéktalanul megérthetnék minden néphez tartozók. Hiszen elég, ha egyetlen példával szemléltetjük, hogy mennyire differenciáltak is az emberek a Földön erkölcsi érzéseik illetve vallásos életfelfogásuk vonatkozásában, és látni fogjuk, hogy mennyire beszorítva érzi magát az ember, ha a Föld valamelyik pontján az etikai-vallásos területről akar szólni, mert éppenséggel ez az olyany- nyira az ember bensőjéhez fűződő terület egyszerűen csak akkor érthető meg, ha az adott nép és az adott felekezet szemszögéből értjük meg.

Mindarra vonatkozóan, amiről eddig már beszéltem, sokkal inkább képes voltam általánosan emberi dolgokat elmondani, mint amiről ma fogok önöknek beszélni. Az antropozófiai világszemléletnek az a dolga, hogy a legkülönfélébb hidakat verhessük általa azok fölé a dolgok fölé, amelyek nemzetekre, fajokra stb. bontják az emberiséget. Legmélyebb természete alapján kötelességének érzi, hogy teljes egészében internacionálisan szólaljon meg. És ezért azt is különösen jól érzi, hogy milyen nehéz is az emberi élet legintimebb területeiről beszélni éppen a Föld mai civilizációjának értelmében - és hát ugye mégiscsak ez az a valóság, amellyel a jelenkorban szembesülünk. Ezért meg kell kérnem önöket, hogy amit ma elmondok, azt mindenképpen az említett nézőpontból ragadják meg. Hiszen amint mondtuk, elég, ha egyetlen példával szemléltetjük, hogy mennyire differenciáltak is az emberek ebben a vonatkozásban.

A mostani előadások során egyszer már utaltam Herbert Spencerxe46, aki - bárhogy is viszonyuljunk ma a személyéhez - egészen bizonyosan a nyugati világ egyik reprezentáns személyisége, és utaltam arra, hogy Herbert Spencer bizonyos sajátos nevelési célokat fogalmaz meg. Az egyik az, amit valahogy így önt szavakba: Fizikai téren az a földi lét emberi célja, hogy utódokat hozzunk létre. Ezért az az erkölcsi célunk pedagógiai téren, hogy képesek legyünk az utódainkat helyesen nevelni, megfelelő szülőket és nevelőket neveljünk ki. Ebben az értelemben, amely a fizikai ember-szemléletből indul ki és a fizikai ember-szemléletet célozza meg, ez az, amit Herbert Spencer megfogalmaz. Nyomon követi az emberiség fejlődést, az emberét az utódok létrehozásáig, és éppen ennek az utódnemzésnek a tényében keresi azt, ami a tulajdonképpeni nevelési célokra is rávilágíthat.

Tekintsünk most egy valamivel később élt, de ezért semmivel sem kevésbé jellegzetesen keleti emberre, tekintsünk Vlagyimir Szolovjovra41. Vlagyimir Szolovjov nyugati terminológiával mondja ki azt, amit képvisel; de az ő életfelfogásában az orosz nép-lélek megnyilvánulása él. És így látjuk, hogy teljesen másként cseng, ha az emberiség etikai-vallásos célját Vlagyimir Szolovjov a keleti szellemiségből kiindulva közelíti meg. Vlagyimir Szolovjov azt mondja: Az embernek egyfelől tökéletességre kell törekednie az igazságban, másfelől pedig részesülnie kell a halhatatlanságban. Itt nem valamiféle hírnév általi földi halhatatlanságra gondol, hanem a lélek valódi halhatatlanságára, ahogy azt minden ember a maga számára igényli. És azt mondja: Anélkül, hogy tökéletességre törekednénk az igazságban, tehát valódi megismerésre jutás nélkül értéktelen volna az emberi élet. Csak ha képesek vagyunk mindig tovább és tovább tökéletesedni, akkor lesz értéke az emberi életnek. Ha viszont nem volna halhatatlan az ember, akkor mindenféle tökély, és minden tökéletességre törő képesség világra szóló csalás lenne, hiszen akkor elsüllyedne a tökéletesség, és azzal csapná be az embereket a világ lényege, amire éppen legértékesebbként kellene törekedniük. Szolovjov szerint viszont épp ez volna a helyzet, ha az emberiség földi fejlődésében pusztán az utódok létrehozását tekintenénk végső célnak. Hiszen akkor úgy ragadnánk meg ezt a fejlődést, hogy az embereknek a következő generáció létrehozásáig kell eljutniuk, ennek a generációnak megint csak egy újabb generáció létrehozásáig és így tovább. És folytonosan ugyanannak a keréknek a forgásához jutnánk el a világ értékelése kapcsán. Röviden: Szolovjov - amilyen határozottan és radikálisan csak lehetséges - a keleti szellemiségből következően elutasítja Herbert Spencer nyugati ideálját.

Ez az érzésbéli árnyalat színezi mindazt, ami először is kétfelé osztja az emberiséget etikai-vallási téren. És ha egyáltalában meg akarjuk érteni a Föld emberiségét etikai-vallási céljaik vonatkozásában, akkor egyfelől el kell sajátítanunk az előítélet-mentességet, hogy ne tartsunk bármilyen ideált önmagában értékesebbnek a másiknál, hanem csupán akarnunk kell, hogy mindegyiket megértsük. Másfelől pedig meg is kell próbálnunk mindegyiket megérteni. Amit e két reprezentáns személyiségen keresztül bemutathatunk, az utalás lehet arra, hogy valóban mennyire differenciált is a Föld emberisége éppen a ma kitárgyalásra kerülő intim területen. De éppen ezt szeretné az antropozófiai világszemlélet, hogy az emberek lehetőséget kapjanak megérteni egymást az egész Földön. Ezért - bár nem fizikai értelemben - olyan nyelvet akar beszélni, amely a mai, közvetlenül a jelenkori civilizációban is mindenütt érthető. Ez ma természetesen csak korlátozott mértékben valósítható meg. De éppen akkor, ha meg akarjuk figyelni ezt a korlátozott mértékű működést, akkor juthatunk el oda, hogy egy szélesebb szemszögből érezhessük át a dolgot. Hiszen ha csak egyszer is világossá tesszük magunknak az elmondottakat, bizony máris elénk tárul, hogy tulajdonképpen milyen keveset is érhetünk el etikai-vallási téren, ha bizonyos vallásos tartalmakat, sőt, bizonyos etikai tartalmakat már a gyerekeknek megtanítunk. Legfeljebb ugye kereszténnyé, zsidóvá, katolikussá vagy protestánssá nevelhetnénk a gyerekeket, abban az értelemben, ahogy mi is azok vagyunk. Ezt azonban mindenféle nevelés-művészetből ki kell zárnunk, hogy az a törekvés éljen bennünk, hogy úgy neveljük az embereket, hogy olyanná legyenek, mint mi magunk vagyunk.

Világosan szemléletessé tehetjük ezt magunknak, ha arra a bizonyos nevelésbéli tényre tekintünk, amely mindazonáltal igen erősen arra vezet bennünket, hogy az ember valódi szabadságát már gyermekkorában a szó teljes értelmében tiszteletben tartsuk. És hogy ezt így kell tennünk, arra magunktól rájövünk majd, ha azt mondjuk magunknak: Az iskolában ugyanúgy kell bánnunk a gyengeelméjű, az idióta emberrel, mint a zsenivel... Miféle nevelési elv jönne ki abból, ha úgy akarnánk elrendezni a nevelési maximáinkat, hogy minden egyes gyerek azt vegye a lelkébe, ami a mi lelkűnkben van! A gyengeelméjű, idióta ember terhelten születik, a testisége által ránehezedő teherrel; a zseni szárnyakkal születik, a lélek szárnyaival. Be kell látnunk, hogy együtt kell hordoznunk a terhet a gyengeelméjű emberrel. De azt is be kell látnunk, hogy a zseni szárnyalását tanárként adott körülmények között bizony nem tudjuk követni, hisz máskülönben minden iskolába a legnagyobb zseniket kellene leszerződtetni. Ez nem lehetséges. Meg kell lennie a lehetőségnek, hogy úgy neveljünk helyesen, hogy a legcsekélyebb akadályt sem helyezzük a zseni útjába, hogy a legcsekélyebb mértékben sem nyessük meg a szárnyait. Erre csak akkor leszünk képesek, ha úgy alakítjuk a nevelés művészetét, hogy az egyáltalán ne avatkozzék bele azokba az erőkbe, amelyeknek szabadon kell fejlődniük az emberben.

Erre alapoztam minden fejtegetésemet, amelyeket az elmúlt napokban levezettem. És ha közelebbről megvizsgálják ezeket a fejtegetéseket, akkor azt fogják találni, hogy mind olyanok illetve úgy helyezhetők bele a gyakorlati életbe, hogy a nevelőnek tulajdonképpen csak azzal van dolga a gyereknél, amit a gyermekben ő valóban ki is fejleszthet, akkor is, ha az adott gyerekben a későbbi életére nézve a legnagyobb zseni áll előtte. Éppúgy, ahogy ha én az iskolában tanárként törpenövésű vagyok, ez a körülmény, hogy törpe vagyok, nem lehet akadálya annak, hogy akármelyik diákom óriássá nőjön fel testi értelemben; ugyanúgy, ahogy a fizikai törpeségem által nem avatkozom bele a fizikai növekedés szabad törvényszerűségeibe, ugyanígy szellemi-lelki sajátosságaimmal sem szabad beavatkoznom a gyermek szellemi-lelki növekedési törvényszerűségeibe. Az iskolában, ha én magam törpe vagyok, nem törpéket nevelek, ha én magam bizonyos értelemben korlátolt ember vagyok, nem csupa korlátolt embert nevelek az iskolában, hanem, ha megvannak a helyes nevelési elvek, akkor a növendékeim későbbi élete éppen azért lesz független az én lelki alkatomtól, mert olyan emberismeret talaján állok, amely emberismeret úgy jön létre az egész, a teljes emberből, mint maguk a fizikai növekedés törvényszerűségei.

Ezért különösen megelégedéssel eltöltő tényként üdvözlöm azt, hogy a stuttgarti Waldorf-iskolában olyasvalami alakult ki, amit talán az, aki ma ellátogat oda, nem ismer fel mindjárt, ami azonban mégis határozottan jelen van, és ami egészen konkrét dologként nőtt ki: ez a Waldorf-iskola szelleme, ami valóban jelenlévő dolog, s ami független az egyes tanárok közvetlen individuális lelki alkatától. Ez az individuális lelki alkat talán éppen azáltal érzi magát a legjobban, hogy ez az általános Waldorf-iskolai szellem tovább ápolja. Ez a Waldorf-iskolai szellem tehát az, ami egyre inkább törekszik majd arra, hogy úgy nevelje és úgy tanítsa az embert, hogy bizonyos értelemben még akkor is nevelődjék, ha gyengeelméjű gyermekként súlyos terheket kell hordoznia; hogy az általános emberismeretből megtanuljuk, hogyan kell hordozni ezeket a súlyos terheket, s hogy másfelől azonban egyúttal sohase akarjunk vétkezni a lélek szárnyainak szabad kibontakozása ellen, a legtehetségesebb ember esetében sem. Ez az ideál; de olyan ideál, amelyről nem mondjuk, hogy ködös távolban lebeg, hanem olyan ideál, amelyet tulajdonképpen mindennap megpróbálunk megvalósítani.

A világnézetek, vallási felekezetek, etikai impulzusok tartalmi részéhez tehát - ha valóban etikus-vallásos életre akarunk nevelni - nem tarthatjuk magunkat. Sokkal inkább úgy kell majd megragadnunk az ember bensőjét, hogy oly módon, ahogy az az ő élet-helyzetéből, úgymond a sorsából adódik, szabadon beletaláljon abba, amiben e téren közösséget kell vállalnia az embertársaival, hogy szociálisan együttműködhessék velük. Ha tehát etikai-vallásos nevelést szándékozunk adni, akkor először is nem a megismerésre kell apellálnunk; hisz a megismerés olyan, ami - bár tartalmakat közvetít nekünk -, nem ad lehetőséget arra, hogy beleéljük magunkat egy intim lelkiségbe. De mégis, miközben az iskolában a három lélek- erővel: a gondolkodással, az érzéssel és az akarattal kell ápolnunk a megismerést, a gondolkodást, e gondolkodás kapcsán tisztában kell lennünk azzal is, hogy ennek a gondolkodásnak egy vallásos, egy etikai-erkölcsi célba kell torkollnia. Amihez tartanunk kell magunkat a morális-vallásos nevelés során, az az emberi érzés. Az akarat sem töltheti be közvetlenül ezt a szerepet; hiszen akarata vonatkozásában az ember a közösségbe helyeződik, és amit az akarata által el kell érnie, azt sok szempontból a közösség és annak követelményei határozzák meg.

Sem a gondolkodáshoz nem fordulhatunk, amely egyértelmű irányt akar mutatni, sem pedig az akarathoz, amelynek a közösségből kell felvennie az impulzusait, de az érzéshez fordulhatunk, amely bizonyos értelemben minden embernek a sajátja. És ha erre apellálunk a tanítás és a nevelés során, akkor az ember-lélek olyan erőire találunk majd, amelyek erkölcsileg és vallásosan megragadhatók. Azonban mégis ki kell terjesztenünk a tanítást a gondolkodás, az érzés és az akarat hármasára. Mindegyik lélek-erőt egyenletesen ki kell képeznünk. Természetesen nem alakíthatjuk ki a gondolkodást csak úgy, önmagában, és az akaratot sem alakíthatjuk ki csak úgy, önmagában, hanem éppen a nevelés és a tanítás céljának elérése érdekében bele kell vinnünk az érzelmi életet a gondolkodásba és az akaratba.

És a gondolkodás vonatkozásában itt csakis egy az antropozófia talajára állított világ- és emberismeret jöhet számításba; hiszen az erre a talajra helyezett világ- és emberismeret igenis építkezhet fizikai alapokra. Elfogulatlanul foglalkozhat fizikával, kémiával és így tovább, anélkül, hogy az ember úgy foglalkozna ezekkel a dolgokkal, hogy ne tudna felemelkedni a gondolati tartalomba merüléstől, amelyet ez a világ ad neki, egy szellemi, érzékelésen túli világba. És ahogy a megismerésből kiindulva eljut a szellemi, az érzékek feletti világba, ez bizony nemcsak az ember gondolkodását veszi igénybe, hanem az érzését is; hiszen abban a pillanatban, amikor a megismeréssel ily módon eljutunk egészen az érzéken túli világba, erkölcsi viszony alakul ki bennünk a világ alapjai, az érzéken túli lények felé.

Ez az érzés pedig az első elem a három lélek-elem közül, amelyre az erkölcsi-vallásos nevelésben apellálnunk kell. Ez az érzés a köszönet, a hála érzése. Ez a hála-érzés, amely bizonyos értelemben eléggé tudatalatti szerepet játszik a mai nevelésügyünkben, ez az, amit egészen szisztematikusan, minden formájában ki kell alakítanunk az iskolai nevelés kezdetétől a konkrét élet egyes elemeiben, ahol is meg kell próbálnunk már a gyermekben minden iránt, amit kap, a hála érzését kifejleszteni.

Ha pedig megfelelő módon kialakul ez a hála-érzés, akkor úgy áll benne a lelki életben, hogy képes behatolni a világ törvényszerűségeinek legmagasabb területeire is, ahová a megismerés által eljutunk. Akkor az ember érzi maga körül a természetet, megismeri annak törvényeit, akkor emberként ebbe a természetbe helyezve látja önmagát, megtanulja megérteni, hogy az, amit az érzékei által megismer ebből a természetből, az sohasem tenné őt emberré, hanem megtanul felismerni egy olyan ember-tudományt, ami rávezeti őt arra, ami túlmutat a természeten, és mégis elérhető a megismerés által. Emberként nemcsak a világ mindent átfogó, univerzális törvényszerűségét érzi magában, hanem megérzi a világ szellemi lényegét, szellemi mivoltát, és a megismerése innen kezdve magától átmegy a hála érzésébe azok iránt a lények iránt, akik belehelyezték őt a világba, az érzékfeletti, érzéken túli lények iránt; a megismerés az isteni lény iránti hálává szélesedik ki. És semmilyen ismeretet sem tanítottunk helyesen az ifjú embernek, ha az nem megy át végül az érzékfeletti, érzéken túli világ iránt megnyilvánuló hála érzésébe.

Az első dolog tehát, ami az emberi lelki élet három eleme közül bevezet bennünket az etika és a vallás területére, amit ki kell nevelnünk az emberben, az a hála-érzés; ez egyébként is magában foglalja az életben a megismerést, hiszen ismereti rálátással kell rendelkeznünk arra, ami iránt hálásnak ülik lennünk. A hála érzésével veszi körül az érzelmi élet az ismereti életet már a külső gyakorlati életben. És így nem valamiféle hagyományos felekezeti vallási tartalom közvetítésére apellálunk - ezt éppenséggel az egyedi vallásoktatásra hagyjuk, amely viszont szintén akkor tud helyesen belehelyezkedni az életbe, ha ily módon készítjük azt elő -, először is a gondolkodás vonatkozásában a hála-érzésre apellálunk.

És amikor azután eljutunk a tulajdonképpeni érzelmi élethez, csak akkor fedezzük fel megfelelő módon az érzelmi életben azt, ami kivezeti önmagából a benső emberi életet, ami bevezeti a benső emberi életet a külső világba. A hála-érzésben más lényekkel szembesülünk. Ha azonban saját életünkkel úgy helyezkedünk bele a másik lényébe, hogy bizonyos értelemben vele együtt átéljük azt, akkor kialakul az érzelmi életben az, amit valójában szeretetnek nevezünk. A szeretet a második elem, amit az erkölcsi-vallásos élet tekintetében ápolnunk kell. Azt a szeretetet, amit az iskolában gyakorlatilag azzal ápolhatunk, hogy mindent megteszünk azért, hogy az egyes diákok együttlétük során szeressék egymást; azt a szeretetet, aminek azáltal adunk szilárd alapot, hogy ami a kilencedik illetve a tizedik életév között az utánzás elvéből a tekintély elvévé lett, azzal képesek vagyunk úgy áthatni a teljes iskolai viselkedésünket, hogy az autoritás-élmény lassan, fokozatosan a tanár illetve a nevelő iránti szeretet-érzésbe, tisztelettel társuló valódi szeretet-érzésbe menjen át.

Ezzel kettős dolgot alapozunk meg az életben. Megalapozzuk azt, ami egy ősi bölcsességben így fogalmazódik meg: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”48 De mivel egyúttal a hála-érzést is kibontakoztatjuk, és ez a hála-érzés elvezet bennünket a világ megismeréséhez, így ez is hozzájön az előzőhöz: „Az isteni lényt mindenek felett szeresd”.

Az ilyen bölcsességek manapság természetesen mindenkinek ismerősek, hiszen ősi évszázadokból csengenek át hozzánk; de nem az számít, hogy az elméleti gondolkodásban elismételjük őket, hanem hogy a közvetlen jelenben - és ugye minden korban más lesz az emberiség élete - megtaláljuk annak eszközeit, hogy megint csak gyakorlatilag belehelyezzük őket az életbe. A mai élet mindig kihangsúlyozza: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, Istent pedig mindenek felett.” De nem sokat látunk ebből! - Éppen az iskolai életnek kell hozzájárulnia ahhoz, hogy ezekről a dolgokról ne csak beszéljünk, hanem hogy újból élettel töltsük meg azokat.

Nos, végül az érett szeretet biztos alapjává lesz a világban az, ami az utánzásból az autoritás tiszteletén át természetes úton szeretetté fejlődik. És ha az ember fejlődése során ily módon dolgozunk azon szeretet elérésén, amely ugye ebben az összefüggésben magától értetődik, akkor helyes módon gondoskodunk előre arról, hogy ne kelljen többé olyan rettenetesen részletes elméleteket kitalálnunk, amilyeneket manapság a materialista beállítottságunkból következően kitalálunk, hogy helyesen tanítsuk a gyerekeket a szeretetre, amikor nemileg éretté válnak. Ennek manapság saját irodalma van. Ebben az irodalomban mindenki szenved attól a körülménytől, hogy nem tudjuk, mit kezdjünk a gyerekekkel attól a ponttól, hogy nemileg éretté válnak, mert nem készítettük fel őket megfelelően erre; mert nem tudjuk, hogy mit is kell tennünk az egyes életszakaszokban. Nincsenek ilyen nehézségeink a gyermekkel, mikor nemileg éretté válik, ha megfelelő módon vezettük el ehhez az életszakaszhoz.

Az akarat vonatkozásában is helyes útra kell terelnünk a gyermeki lélek fejlődését, amikor az érzést a megfelelő módon vezetjük át az akaratba. A gyermeknek sok mindent ki kell nyilvánítania akarati impulzusként. De mi is érvényesül a gyerek akaratában? Nem volnánk fizikai emberek, ha ugyanabban a pillanatban, amikor megjelenik az akarat, nevezetesen az az akarat, amelyet a moralitás fényébe, a vallás fényébe kell állítanunk, ha nem kellene ekkor a saját testiségünkre hagyatkoznunk. A szeretetben bizonyos értelemben kiöntjük magunkat a világba. Az akaratban megint csak visszatérünk önmagunkba. És ekkor, mert az életben akarnunk kell, rábukkanunk magunkban az ösztöneinkre, rátalálunk a hajlamainkra, az érzelmeinkre. És abban a pillanatban, amikor rá akarunk térni az etikai majd a vallási síkra, tudatosítanunk kell magunkban, hogy az ösztönökbe, a hajlamokba, az érzelmekbe bele kell folynia annak, ami a szó igazi értelmében emberré tesz bennünket, annak, amire végül rátalálunk, amikor megismerve szemléljük a világmindenséget és megtaláljuk benne az embert, annak, amit a régi hagyomány így jelent ki: „Az ember az istenség képmása.”49 Csak ha be tudunk vinni az akaratba egy ilyen szellemiséget, hogy az ösztön-impulzusainkig menően is felismerhető, hogy az ember Isten képmása, csak ekkor jön létre olyan akarat, amely etikai, sőt, vallásos színezetű jelleget ölt. Akkor tudatában lehet az ember: az akaratában valóban ember marad.

És amikor az ember úgy helyezi bele az akaratai impulzusait a világba, hogy egészen az ösztönéletig menően úgy képzeli el magának az emberiséget, hogy az el tudja őt fogadni emberként, mit is tesz az ember akkor? Mit bont ki? Azt bontja ki, ami a harmadik lélek-elem. Olyan érzést alakít ki a saját emberségéről, amit belevisz a cselekvésébe, az akaratába. Nos, erre nem találok német szót. Itt tehát, hogy érthető legyek, az angol ’duty’ ['kötelesség’] szót kell használnom. A ’duty’ szónak nincs német megfelelője. Ezt éreznie kellene annak, aki a szavakat - abban az értelemben, ahogy azt az elmúlt napokban kifejtettem - a népszellemből eredőként érzi át. Hiszen ha a német népszellemből eredően akarnék rátérni erre az elemre, akkor mindenesetre azt kellene mondanom: az, amit a lexikográ- fiailag fordító személy a dolgok felett felületesen átrebbenve leírna, ha az angol ’duty’ szóra akad, akkor a német ’Pflicht’ [’kötelesség’] szóval fordítaná; csakhogy a ’Pflicht’ szó érzésbeli árnyalatának semmi köze ahhoz, amit levezettem, hogy eljussak a ’duty’ szóhoz. Hiszen a ’Pflicht’ a német ’pflegen’ ['ápolni’, ’gondozni’, ’művelni’] igéhez tartozó főnév, és az élet egy teljesen más területéről ered, így a teljes fejtegetést most másképpen kellene alakítanunk, mint ahogy azt éppen levezettem, ha azt akarnánk kibontani, hogy mi is rejlik a ’Pflicht’ szóban.

Itt megint csak annak egy példájával állunk szemben, hogy milyen differenciált is az emberiség a Földön. Aki lelkiismeretesen és pontosan beszél, az nem írhatja le a ’Pflicht’ szót a ’duty’ megfelelőjeként abban az összefüggésben, amelyet levezettem, hiszen hazudik - mindazonáltal csak elméletileg ha németül a ’Pflicht’ szót írja harmadikként a sorba.

1. hála-érzés [Dankbarkeit]
2. szeretet [Liebe]
3. kötelességtudat [duty]

És megint csak jellemző, hogy képes vagyok németül beírni a sorba a ’Dankbarkeit’ és a ’Liebe’ szavakat, de nincs olyan jellegű német szavam, hogy a harmadik szót is németül írhatnám le. Nem áll ilyen a rendelkezésemre. És azért jellemző ez, mert abban a pillanatban, hogy kilépünk abból, ami az egész emberiséggel összeköt bennünket a megismerésben - hiszen bizonyos értelemben mindenki általánosan emberinek érzi a megismerést -, abban a pillanatban, hogy kilépünk a megismerésből és a szeretetből, amely még mindig általánosan emberi dolog, és belépünk a különálló cselekvésbe, és egy adott helyre kerülünk a világban, ebből kiindulva kell kialakítanunk az életünket és tudatára kell ébrednünk az individualitásnak, amely kialakul bennünk, amikor a világ egy adott helyére kerülünk.

De ha ily módon szólítjuk meg a gyermek érzelmi életét, és mindazokból az alapokból eredően, amiket tekintetbe vettünk, az utánzás és az autoritás-élmény ily módon átmegy abba, amivé akkor válik az autoritás-élmény a kilencedik illetve a tizedik életév között, ha ezekre az alapokra építkezünk, amelyek teljesen természetszerűleg adódnak az antropozófiai emberismeret alapján, akkor az általános tanítást átvezetjük egy morális és vallásos élménybe. Hiszen ha az ember úgy érzi: egészen embernek kell lennie, úgy kell belehelyezkednie a világba, hogy az embertársa az ösztön-életéig hatolóan embernek ismerje el őt, és saját magát emberként tudja elismerni, az ember ebben a pillanatban az isteni lény követévé, angeloszává. válik a világban. És az erkölcsöt áthatják majd a vallásos érzületek. Ha megfelelő módon vezetve közeledik a gyermek életének ahhoz a pontjához, amely a tizenegyedik illetve a tizenkettedik életéve között, a tizenkettedik életéve felé járva következik el, amikor az ember az általános tanítás és az általános nevelés során kilép az emberen kívüli világba, akkor ebben a pillanatban, ha helyesen neveljük, ez rémlik fel élesen a gyermekben: „Igen, most belépsz az emberen kívüli világba, amidőn a külső természetet szemléled, mely az élettelen, a szervetlen világ törvényei által adja át magát az érzékeidnek...” Jellemeztük az életnek ezt a pontját, hogy milyennek kell lennie a helyesen vezetett tanítás és nevelés során. De az életnek e pontján, ha helyesen neveljük a gyermeket, elmélyülten ez is megjelenik: a gyermek a természetbe hatolóan akar ember lenni. Abba a természetbe hatolóan akar ember lenni, ami magában az emberben ösztönös, állati életté válik. Ekkor jön létre a harmadik lélek-elem: a kötelességtudat [’duty’]. És akkor magából az ember-lényből kiindulva vezettük el a nevelést a három lélek-elemhez, amelyeket természetesen már korábban mindig úgy kellett megalapoznunk, hogy erkölcsi-vallásos pályára állítottuk az embert.

Ha a gyermek fejlődésében közeledik az életnek az a pontja, amely a tizenkettedik életéve felé jelentkezik, akkor az a szakasz jelenik meg a gyermek életében, amikor bizonyos értelemben közvetlen aktualitása lesz a vallásos életnek. Arra gondolok ezzel, hogy az életnek az a pontja érkezik el ekkor, amelyet éppen a vallásos élet tekintetében a legfontosabbnak kell tekintenünk. Természetesen már korábban mindent arra kell kiéleznünk, hogy a gyermek éppen vallásos összefüggésben megfelelő módon érkezhessék el az életnek ehhez a pontjához. De mindenesetre nem szabad úgy gondolkodnunk az élet e pontjáról, hogy azt mondjuk magunknak: a mai civilizáció éppenséggel konfliktusokat állít az ember elé. Ma úgy állunk benne a civilizációban, hogy egyfelől ott az erkölcsi-etikai életünk; ez oly módon gyökerezik az emberi lélekben, hogy azt mondja magának az ember: nincs meg a teljes emberi méltósága és a teljes emberi értéke, ha nincsenek morális illetve etikai ideáljai. Másfelől azonban ott vannak a természeti törvények, amelyek teljesen semlegesek az erkölcsi világnézet szempontjából, és úgy működnek, hogy nincsenek kauzális összefüggésben ezzel a világgal, és amelyek meg is kívánják, hogy ne vigyünk beléjük semmilyen erkölcsiséget.

Nos, ma azonban van egy széleskörű irányzat, amely úgy szeretné nevelni a gyermeket, hogy a lehető legkényelmesebben átlépjen e konfliktus felett. Ez a konfliktus mélyen, tragikusan beleszól a mai civilizációnkba. Ha nem oldjuk fel valamilyen módon mégis praktikusan ezt a konfliktust a későbbi felnőtt ember-élet számára, hogy így bizonyos módon utat találjunk az erkölcsileg semleges természeti törvényektől az erkölcsiség világába, az erkölcsi ideálokhoz, ha nem tudunk egységet kovácsolni az erkölcsi világrendből illetve a természeti világrendből, akkor olyan konfliktusokba keveredünk, amelyek szétszaggatják az életet. Ezek a konfliktusok a jelenkor majdnem minden gondolkodó emberében megvannak, csupán tudattalanok maradnak. Az emberek nem vallják be őket önmaguknak, hanem hagyományos vallási felekezetek nézeteit veszik át, és ezzel bensőleg áthidalják magukban azt, ami eredetileg áthidalhatatlan, ha éppenséggel nem emelkedünk fel ily módon a természettől a szellemhez, ahogy azt az antropozófia próbálja megtenni. A későbbi felnőtt életszakasz számára tehát mélyen tragikus ez a konfliktus. Ha esetleg a tizenegyedik életév előtti gyermekkorba is belevisszük ezt, akkor közvetlenül romboló hatásúnak bizonyul a lelki életre. Semmi olyannak nem szabad belejátszania a gyermeki életbe, ami esetleg oda vezetné, hogy azt mondja magának: Igen, tanulok zoológiát, ebben semmit sem találok az Istenből; tanulok hittant, ebben pedig olyan Istent találok, akiből kiindulva nem tudom megmagyarázni magamnak a zoológiát. Szörnyű dolog ezt belevinni a gyermekkorba, mert kizökkenti a gyereket az élet mindenféle kerékvágásából.

Az olyan nevelésnek azonban, amelyet ezekben a napokban jellemeztem, egyáltalán nem is jut eszébe, hogy ilyen ellentmondást helyezzen a gyermekkorba. Ez a nevelés tekintetbe veszi az élet fontos pontját, amely a tizenegyedik illetve a tizenkettedik életév között jelentkezik, és mindazt, ami ekkor kezdődik és innen kezdve működni fog. Ez az a pont, amikor helyesen el szabad kezdenünk megéreztetni az emberrel a pusztán természeti felfogás, illetve az etikai, a morális felfogás közötti diszharmóniát. És bizony nem szabad olyan kényelmesen nevelnünk az embert, hogy legalább az érzelmi életében, a hála, a szeretet és a kötelességtudat mellet ne érezzen meg valamit a világnak ebből az ellentmondásosságából. Ha azonban úgy neveljük az embert, ahogy azt itt jellemeztük, akkor éppen ebben az életszakaszban jut el helyes módon oda, hogy amikor megérzi ezt a diszharmóniát, fokozatosan feloldja és harmóniába vezesse azt át. Hozzátartozik a vallásos élethez, és ez az, ami majd elmélyíti a vallásos érzületet, hogy ne csak egyszerűen ráhagyományozzunk valamit az emberre, amiben hinnie kell, hanem adjunk neki valódi élet-értéket, ami úgy működik a lelkében, hogy tudja: ez az élet-érték áthidal egy konfliktust, amelyet azért volt képes megélni, mert létező konfliktusról van szó.

A mai civilizációnk megköveteli, hogy ezt éppen etikai-vallási szempontból vigyük bele az életbe. Hiszen az etikai-vallási témájú tanítás során csak az érzésben végbemenő fejlődési mozzanatokba kapaszkodhatunk. Hogy egyébként mennyire képtelenek vagyunk felállítani ezt a hidat, amelyről az imént beszéltem, azt szemléletesen bemutathatja egy az ezernyolcszáz-nyolcvanas évek végén megjelent könyv: a „Lux mundi”50, amely létrehozásában a magasabb egyházi körök képviselői is tevékenykedtek, és amelyben megpróbálják úgy bemutatni azt, ami az egyházi életben kikristályosodott, hogy az illeszkedik a jelenkor szociális életébe. És valóban, még a magasabb egyházi körök (’High Church’) tagjai is, akik részt vettek a „Lux mundi” című könyv elkészítésében, amely az ezernyolcszáz-nyolcvanas évek végén jelent meg Londonban, még ezek az emberek is azon fáradoznak, hogy az ő szemszögükből nézve hidat verjenek a modern civilizációhoz. Mindenütt azt látjuk: arról beszélgetnek manapság az emberek, hogy mi is lehetne tulajdonképpen az élet valódi vallásos tartalma.

De vajon képesek vagyunk-e arra, hogy valamilyen hatékony dolgot adjunk éppen a felnövekvő gyermek kezébe egy olyan téren, ahol annyit vitatkozunk? Képesek vagyunk-e az embereket minden további nélkül kereszténnyé tenni, ha egyre szélesebb és szélesebb körűnek látjuk majd a teológusok közötti vitát Krisztus tulajdonképpeni lényéről? Nem kell-e éppen ma olyan utat keresnünk, amely közvetlenül magára az emberre apellál, hogy így azután az ember szabadon helyezkedhessék bele a kereszténységbe is? Nem szabad, hogy olyan legyen a mai etikai-vallási nevelésünk, hogy már az általános oktatás során valamiféle formulákat vagy dogmákat tanítsunk, hanem meg kell tanulnunk annak a fejlesztését is, ami isteni-szellemi elemként él az emberi lélekben, s akkor szabad és helyes módon vezetjük majd a gyermeket a saját vallásos beállítottságához. Akkor nem érzi majd, hogy ellentmondások közé helyeztük volna, ha látja, hogy az egyik ember a magas egyházi körökhöz tartozik, a másik a puritanizmus51 követője és így tovább. És a reál-vallási elem ilyen felfogásához kell eljutnunk. És ugyanígy oda is el kell jutnunk, hogy az érzésben jelenlévő lelki élet három eleme, a hálaérzés, a szeretet és a kötelességtudat által a lélekből nőjön ki az etika, ne pedig mi csöpögtessünk bele valamit a lélekbe erkölcsi előírások által.

Ez egyúttal a jelenkor legfontosabb szociális feladata is, és minden más beszéd és tevékenység azon múlik a szociális kérdés terén, hogy képesek vagyunk-e ezen a nevelési területen megfelelő alapot létrehozni. Ezért a mai szociális kérdés nagy része egyszerűen nevelési illetve oktatási kérdés.

Csak utalások ezek, amiket adni tudtam, legalább azokra a maximákra vonatkozóan, amelyekben összefoglalható az etikai-vallásos élet, amit az általános oktatásról és az általános nevelésről ezekben a napokban elmondtam. El fogunk jutni oda, hogy amit máskülönben az ábrázolt módon átadunk a gyermeknek, az az erkölcsi illetve a vallási élet alapjává legyen, ha egyfelől valóban a tiszta emberismeret talaján állva tanítunk és nevelünk, másfelől pedig tudjuk, hogy nem a dogmákat, nem az elméleteket és nem a parancsokat kell az ember etikai-vallásos életébe közvetítenünk.

így kell rátalálnunk azokra az utakra, amelyek egy olyan valódi nevelő- és tanító-művészethez vezetnek el, amilyet a mai civilizáció megkövetel. Talán remélhetem, hogy a fejtegetéseket, amelyeket átadhattam, átjárta valami, ami felismerhetővé teszi, hogy itt valóban nem valamiféle radikális oppozícióról van szó mindazzal szemben, amit a nevelés- és az oktatásügy eleddig létrehozott. Valóban nem úgy állunk benne a nevelés-, illetve oktatásügyben, hogy az általános emberi civilizációban ne tudnánk általánosságban, hogy melyek a helyes nevelési illetve tanítási célok. Absztrakt szavakkal a lehető leghelyesebben mondták ki őket a XIX. század nagy pedagógusai a Föld minden sarkában, minden országban és államban. Nem azzal szemben akar az antropozófiai orientáltságú pedagógia oppozíciót alkotni, amit ők akarnak. De úgy hisszük, hogy tudjuk, hogy ehhez az akarathoz előbb szükség van a megfelelő eszközökre, és hogy ezek az eszközök csakis egy valódi, elmélyült ember- és világ-élményből születhetnek meg. Az antropozófiai orientáltságú pedagógia alapjában véve abban szeretne segíteni, hogy helyes módon érjük el azt, amit ma minden ember határozatlanul, absztrakt módon akar. És ha annak hallgatásán és szemlélésén keresztül, amit az antropozófiai pedagógia és didaktika a Waldorf-iskola által el akar érni, azt az érzést sikerül előhívni: olyan eszközöket keresünk itt, amelyekkel elérhetjük azt, amit ugye mindnyájan akarunk, akkor körülbelül a megfelelő érzést sikerült kialakítanunk a dologról.

Az, hogy ezzel a szellemiséggel beszélhettem önök előtt, hölgyeim és uraim, különösen fontos számomra. Mert nekem még fontosabb az, hogy megértsék, hogy ebből a szellemiségből következően szeretnék szólni, mint hogy meghallgassák mindazokat a részleteket, amelyeket elő kell adnom. A részletek adott körülmények között olyanok lehetnek, hogy az egyes irányokban talán módosítanunk kell rajtuk. Ami a lényeg, az nem ezekben a részletekben rejlik. A lényeg a szellem, amelyből következően szóltunk. És ha sikerült volna valamelyest megéreztetnem, hogy melyik is ez a nem passzív, hanem aktív értelemben toleráns és humánus szellem, amelyből következően éppen az antropozófiai orientáltságú pedagógiának szólnia kell, akkor talán egészében nem is sokat, de valamennyit mégis elértem abból, amit ezekkel az előadásokkal önök elé akartam tárni.

És amikor így a végén különösen hangsúlyozom ezt a meggyőződésemet, hogy a mai civilizációhoz ebben a szellemben kell szólnunk, megköszönöm azt az érdeklődést, amelyekkel ezeket az előadásokat követték, megköszönöm, hogy az előadások meghallgatására szánták az idejüket, még az ünnep idejét is, és remélem, hogy azzal az érzéssel távoznak innen, hogy mégiscsak volt egy-két dolog, amiért érdemes volt ideutazniuk.

Ha így van, akkor engedjék meg, hogy itt az előadások végén a legszívélyesebb búcsúvétel mellett - ahogy az előadások kezdetén is köszöntöttem önöket - hangot adjak a viszontlátás reményének is.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként