Amit ma kell előadnom, az lényegében a gyermek fizikai fejlődésére, a fizikai nevelésére fog vonatkozni. A dolog természetéből adódik, hogy ezeket a mai vizsgálódásainkat különféle okokból aforisztikusan formáljuk meg. A fő ok ugyebár az, hogy az ember fizikai fejlődésének területén épp a jelenkorban leginkább az uralkodik, amit csupán az ember személyiségéből következően érvényesítenek. A fizikai fejlődése vonatkozásában minden embernek megvannak a saját szimpátiái és antipá- tiái, és ezekből a szimpátiákból és antipátiákból kiindulva fejleszti ki azután az elméleteit, és éppen az, ami a szimpátiák és antipátiák közül érvényesül, és ami leginkább felölti a fanatizmus jellegét, végül is ez a dolog az, aminek a legtávolabb kell esnie - különösen kezdetben - az antropozófiai mozgalom hatékonyságától. Az antropozófiai mozgalomnak olyannak kell lennie, hogy mindenféle fanatizmustól távol essék, hogy semmiképpen se arra irányuljon, hogy egyes dolgokért agitáljon, hanem egyszerűen hívja fel a figyelmet arra, hogy működik ez és ez a dolog az életben, és aztán magára az emberre bízza, hogy hozzákapcsolja az adott dologhoz a maga szimpátiáit és antipátiáit.

Micsoda mértékű fanatizmust táplálnak manapság a vegetáriánusok a vegetarianizmus mellett, illetve azok, akik nem vegetáriánusok, ellene! A tudomány minden lehetséges fórumát felhívják pro és kontra egy ilyen területen. De azt is el kell mondanunk: tulajdonképpen sohasem virágzott úgy épp a dilettantizmus, mint az ilyesféle dolgok megvédésénél manapság. Bizony az a helyzet, hogy az antropozófiában a legcsekélyebb arra irányuló hajlam sincs, hogy ebben vagy abban az irányban fanatikussá váljék. Nem foglalhat tehát állást azon emberek mellett, akik most, mert vegetáriánusokká lettek, e vegetarianizmus mellett olyan fanatizmussal lépnek fel, hogy minden egyes emberre rá akarják azt kényszeríteni, rá akarják beszélni őket, és tulajdonképpen azokat az embereket, akik nem vegetáriánusok, nem veszik a szó teljes értelmében emberszámba. Még ha olykor-olykor ki is virágzik az antropozófiai mozgalmon belül efféle fanatizmus, ez valójában egyáltalán nem az antropozófia lényegéből, lényéből fakad.

Nos, éppen ezekkel az előadásokkal összefüggésben még valami más is felmerül. Bizonyára észrevették, hogy azoknál a nevelési alapelveknél, amelyeket itt bemutattam, mindig arra helyeztem a fő hangsúlyt, hogy minden lelki illetve szellemi síkú eljárást is úgy vezessünk végig, hogy az ember testi-fizikai oldala eljusson a természetes kibontakozásához, fejlődéséhez. így azt mondhatjuk: Olyan nevelési rendszer van a kezünkben, amely hatása alatt az ember - ha mindenre megfelelően tekintettel vagyunk - egészségügyi vonatkozásban is a legeslegjobban fog fejlődni. - Ezért a fizikai nevelés legeslegfontosabb alapjait már az eddig elmondottak által lefektettük. Természetesen azonban a fizikai nevelést mégiscsak - még ha az idő rövidsége miatt ez csak vázlatosan lehetséges is, egyébként erről is egy teljes előadás-sorozatot kellene tartanunk - legalább összefoglaló jelleggel még egyszer az emberi lélek elé kell idéznünk.

Az ember fizikai nevelésének vonatkozásában mindenek előtt a táplálkozásmód jön tekintetbe, valamint annak módja, ahogy belehelyezzük a gyermeket a környezet hő- illetve hidegviszonyaiba, és hogy hogyan tanítjuk meg neki a mozgástevékenységeket. Ebbe a három kategóriába alapjában véve tulajdonképpen minden besorolható, ami sajátos fontossággal bír a testi nevelés számára.

Nos, az nem lehetséges, hogy éppen a mai megismerésmód segítségével, amely intellektualista vonalból ered, úgy ragadjuk meg az élet sokrétűségét, hogy ezekből az intellektualista vonalakból kiindulva valóban befognánk az emberi szervezet rendkívüli differenciáltságát. Bizony szükség van arra, hogy az ember a mai tudományossága ellenére, amire oly büszke, elsajátítson egy bizonyos ösztönt az egészséges, illetve a beteg dolgok megérzésére, és szintúgy minden iránt, ami ezek között helyezkedik el. Ez a mintegy ösztönszerű együttérzés a világgal rendkívüli jelentőségű éppen ezeknek a dolgoknak a szempontjából. És ugye azt is el kell mondanunk: a ma elismert tudomány által fokozatosan eljutunk e tudomány egyre inkább materialista színezetéhez. Mi mindent tudunk ma már a világ azon titkairól, amelyeket a mikroszkóp alatt lehet kutatni, amelyeket kutathatunk, ha valamilyen alacsonyrendű állatot boncolunk fel és azután működésbe hozzuk a részeit! Hány következtetést vontunk le az állatok viselkedéséből az emberre vonatkozóan, annak tudta nélkül, hogy éppen a legfontosabb dolog tekintetében az emberi szervezet mégiscsak radikálisan különbözik az állatitól! Legalább is nem mindig tartjuk ezt szem előtt, és ugye a lényeg az, hogy a mai tudomány alapjában véve arra van utalva, hogy minden egyes dolgot elkülönítve, önmagában vizsgáljon. Nos, egyetlen dolognál csak az élet egy szeletkéje van előttünk.

Tegyük fel - egy hasonlattal szeretném ezt kifejezni -, hogy reggel kilenc órakor két emberrel találkozom; egy pádon ülnek, beszélgetek velük egy keveset, képzetet alkotok magamnak ezeknek az embereknek az alkatáról, összességében elém táruló alkati jegyeiről. Azután elmegyek. Délután háromkor megint találkozom a két pádon ülő emberrel. Nos, többféle dolog is történhetett: ott ülhetett a két ember, és közben beszélgethettek, vagy pedig - az emberek közötti rasszkülönbségből adódóan az egyik vagy a másik eset is bekövetkezhet - némán is ülhettek egymás mellett. De az is megeshetett, hogy az egyikük ülve maradt, s a másik ember - amit én már nem láttam - elment onnan és épp csak most jött vissza, vagyis éppen akkor ült le megint, mielőtt újra találkoztam a két emberrel a pádon, stb. Akkor konstatálni fogom a kilenc órai tényállást, illetve a délután három órai tényállást; ez külsőleg ugyanaz, de összességében a két ember mindenképpen különbözik egymástól.

Sehol sem lepleződhetnek le az élet titkai, ha éppenséggel csak a közvetlen jelen-pillanatbeli körülmények megfigyelésére szorítkozunk. És ahogy erről meggyőződhetnek, ez sokkal inkább így van, mint amennyire vélni szokás, a mai tudományos metódusoknál. S így oda juttathatják az embert, hogy azt az iszonyatot kelljen megélnie, amit egyszer egy barátom esetében megéltem. Fiatal korában, igen, azt mondhatom, természetesen élő embernek ismertem. Azután hosszabb ideig nem láttam, s aztán megint csak találkoztunk, meglátogattam. Ebédhez ült, és nemcsak az került terítékre, amit az ember ilyenkor szokás szerint eszik, hanem egy mérleg is, és ezen a mérlegen kimérte magának a húst, kimérte a zöldségeket, mert elkezdett a tudomány szerint élni, amely ugye tudja, milyen súlymennyiséget kell magunkhoz vennünk minden egyes táplálékfajtából, ha helyes úton járó emberek akarunk lenni. Aligha kell megemlítenem, hogy mindez teljesen helyes és szellemes elgondolás lehet, de az ilyen dolgok a legmélyebben aláássák az élet természetes ösztöneit. S a nevelő- és tanító-művésznek mindenek előtt természetes ösztönökre van szüksége az egészséges illetve a megbetegítő dolgok iránt. Akkor mindazt, amire ezen előadások során már rávilágítottunk, a fizikai nevelésre vonatkoztatva is képes lesz továbbvinni a helyes úton, illetve éppen a fizikai nevelés vonatkozásában fogja tudni különösen jól kibontakoztatni azt.

Láttuk például, hogy a gyermek a fogváltás előtt leginkább teljesen a fizikai szervezetében él benne. Nos, ez a fizikai szervezetben való benne élés a csecsemőnél a legnyilvánvalóbb, és megint csak a táplálkozása vonatkozásában a legszembetűnőbb. Kezdetben ugye, mint tudjuk, rendkívül egyoldalúan táplálkozik, miután a világra jött. És ha a felnőtt embernek tartósan ilyen egyoldalúan kellene élnie, szinte csak egyetlen egyféle táplálékot kapna reggelire, ebédre és mindig, azt egészen biztosan nem tartaná jól elviselhetőnek a lelki és testi állapotára nézve. A felnőtt mindent össze akar keverni, változatosságot akar. A csecsemő nem kapja meg ezt a változatosságot. És mégis, a legkevesebb ember alkot magának képzetet arról, hogy milyen szerencsés is a csecsemő ezzel a táplálkozásával, mert a legkevesebb ember van tudatában annak, hogy milyen intenzív édességgel járja át az anyatej a csecsemő teljes fizikai szervezetét.

A felnőtt embernek már csak arra van lehetősége, hogy a szájpadlásán illetve ennek szomszédos szervein legyenek íz-érzékletei. Az a szerencsétlenség érte, hogy minden íz-érzéklet a boldogtalan fej irányába húzódott fel, és ebben különbözik a gyermektől, aki a csecsemőkorban teljes egészében működik ízlelőszervként, amely mindenütt érzékel ízt. S a csecsemőkor végével megszűnik ez a mindenütt való íz-érzékelés. Később el is felejtik ezt azok, akik csak a szokásos élet-tudattal élnek. Ők nem is tudják, mennyire különböző is volt a csecsemőkoruk ízérzékelése a későbbi életszakaszaik állapotától. Egyes embereknek a későbbi életük során is rendkívül nehéz dolguk van e téren. Egyszer például részese voltam egy absztinens ember és egy olyan ember között zajló beszélgetésnek, aki az absztinens ember ellentéte volt, és az absztinens, aki természetesen fanatikus is volt - az ilyen emberek ugye mindig fanatikusok -, ez az absztinens a lelkére beszélt a másiknak; és akkor azt mondta a másik (nem akarom teljes részletességgel elmesélni a történetet, akkor kiesnénk az összefüggésből): „De hiszen egyszer teljes két éven át absztinens voltam az életemben!” Erre azt kérdezte a másik: „Mikor volt ez?” „Hát az első két életévemben!” Nos, ez egy külsőleges felismerése volt annak, ami annak idején működött. Magából kiindulva ugye a legkevesebb ember van valóban tudatában ennek.

A gyermek tehát úgy helyezkedik bele a fizikai szervezetébe, amíg csecsemőkorú, hogy tulajdonképpen csak a fizikai szervezetével eszik, ebből azonban valóban nagyon sokat profitál is. És abból áll a csecsemőkorból való kinövés, hogy először is megkezdődik az a folyamat, amely fokozatosan olyannyira felhúzódik a fejhez, hogy lehetővé válik a fogváltás, hogy a fejben kialakulhat ez a nagy erő, amely kilöki az első fog-készletet, és előhozza a másodikat. Ez a folyamat természetesen a születéstől a fogváltásig tartó teljes életszakaszon végighúzódik; és ennek folyamán a legkülönfélébb területeken nyilvánul meg. így tehát a csecsemőkor végével először az ízlelés húzódik fel a fejhez, és azután a gyermek elkezd nemcsak a testével enni, hanem a lelkével is, legalábbis megtanul a lelkével is különbséget tenni, s ekkortól kezdve megkülönbözteti az egyes táplálékfajtákat.

És ekkor képesnek kell lennünk követni a gyermeket. Képesnek kell lennünk megérteni. Meg kell értenünk, hogy mi ízlik a gyereknek és mi nem, mert ebben még nagyon jó szabályozása rejlik annak is, hogy mi egészséges és mi betegítő hatású a gyermek számára. Mindenesetre ehhez megfelelő szemléletet kell elsajátítanunk az ember táplálkozásáról általában.

Ma ugyebár főleg a külső táplálék-fajták súly-jellemzőit vizsgáljuk a táplálkozásban. Azonban nem a súly-arányok a lényegesek, hanem abban rejlik a lényeg, hogy az adott táplálék, amit az ember magához vesz, a külső világban az erőknek egy bizonyos mennyiségét tartalmazza. Minden táplálékfajta egy rá jellemző erőmennyiséget hordoz magában, amely által illeszkedik a külső világhoz. Az emberi szervezet belsejében pedig minden más. Ennek az emberi szervezetnek teljesen metamorfozálnia kell a táplálékot. A táplálékban zajló folyamatokat át kell alakítania olyan folyamatokká, amilyeneknek a szervezetben kell lejátszódniuk. Az pedig, ami az emberi szervezetben zajlik, az nevezetesen egy állandó küzdelem, amely során átalakítjuk a táplálékok dinamikáját, miközben teljesen mást alkotunk belőlük. A bensőnkben lezajló, táplálékokkal szembeni reakció tulajdonképpen az, amit azután akként élünk meg, ami hajt bennünket, s ami fenntartja az életünket. Ezért nem szabad mindig csak azt kérdeznünk: ennyit vagy annyit kell-e magunkhoz vennünk ebből vagy abból a tápanyagból? Hanem mindenekelőtt ezt kell kérdeznünk: mit tesz a szervezet egy adott tápanyagnak gyakran már a legkisebb mennyiségével is? Hogyan reagál rá? A szervezetnek éppen ezekre az erőkre van szüksége, amelyek ellenállást alakítanak ki a külső természeti folyamatokkal szemben.

Az emberi szervezet olyan, hogy először is egy meghatározott területén - amely durván úgy a szájtól a gyomorig tart - bár a külvilághoz képest már valamelyest modifikált folyamatok zajlanak, de mégiscsak olyanok, amelyek még összehasonlíthatók a külvilágban zajló folyamatokkal. Azután mindazok a folyamatok, amelyek a gyomorban zajló folyamatokhoz csatlakoznak, olyanok, amelyek már erősen különböznek azoktól, amelyek a külvilágban zajlanak. A fej-szervezetben pedig olyan folyamatok játszódnak le, amelyek tökéletes ellentétét alkotják a külvilág természeti folyamatainak. Az ember egész szervezetét tehát mindenekelőtt a megfelelő módon kell serkentenie a tápláléknak.

Nos, mivel aforisztikusnak kell lennem, nem térhetek ki egy olyan terminológiára, amely talán a dolog mélyebb megértéséből eredne, hanem a populáris terminológiához kell csatlakoznom; de ez is tökéletesen megfelel a mostani céljainknak. Tudják, hogy vannak olyan tápanyagok, amelyeket a mindennapi életben tápláló élelmiszernek nevezünk, és vannak olyanok, amelyeket nem nevezünk táplálónak. Az emberek a táplálónak nem mondott, és az annak mondott táplálékon is felnőnek. Gondoljanak csak bele, mennyi ember nő is fel például kenyéren és krumplin, amit egészen határozottan nem nevezünk táplálónak. Másfelől arra kell gondolniuk, mennyire tekintettel kell lenni különösen egy labilis egészségi állapotnál arra, hogy ne terheljük túl az emésztőrendszert nem tápláló ételekkel, tehát ne terheljük semmivel. A kenyér- és krumpli-koszttal rendkívüli mértékben megterheljük az emésztőrendszert, és az egyéb testi funkciókra már nem sok energia marad. Ezért nem lesz könnyű serkenteni a növekedést, éppen a kenyérből és krumpliból álló táplálkozás mellett. Oda kell figyelnünk, hogy olyan táplálékot állítsunk össze, amely nem terheli túl az emésztőrendszert. Akkor viszonylag kevés munkája lesz az emésztőrendszernek. Ha azonban ezt is megint csak extrémitásig űzzük, akkor az agyat kényszerítjük túlzott tevékenységre. Ez azután olyan folyamatok kialakulásához vezet, amelyek kirívóan különböznek a külső természeti folyamatoktól, és ez megint csak visszahat az ember további szervezetére; erőtlenné válik az emésztőrendszer, és így tovább.

Rendkívül bonyolult, és rendkívül nehéz az ember számára, hogy minden elágazásába behatoljon annak, amit itt tekintetbe kell vennünk. Egy komoly - nem a ma szokásos, hanem egy komoly - tudományos kutatás legnehezebb feladatai közé tartozik, hogy például mindent felismerjen, ami akkor történik, amikor az ember egy darab krumplit, vagy pedig egy darab sült marhahúst vesz a szájába. A két folyamat önmagában végtelenül sokrétű, azonban alapvetően különbözik egymástól, és nagyon sok részletet kell ismernünk, ha szakszerűen akarunk foglalkozni ezekkel a dolgokkal.

A mostani vizsgálódásunkhoz például már egy utalás is elegendő arra, ami itt tulajdonképpen lejátszódik, ha a következőket mondom el önöknek. Tegyük fel, hogy egy gyerek megeszik egy krumplit. Ezt a krumplit először a fejében ízleli, tehát az ízlelőszervekben, és ez az íz most hatni kezd. Bár már nem járja át a teljes szervezetet, de mégiscsak a teljes szervezetre hatással van. Nos, egy krumpli nem olyan különös ízű, nem túlzottan ízletes. Bizonyos értelemben tehát lanyhává teszi a szervezetet. A szervezet nem vesz részt rendkívül erősen abban, ami a krumplival az ember szájában történik. A krumpli azután azokon az utakon, amelyeket ugye ismerünk, lekerül a gyomorba. A gyomor azért nem fogadja túlzott érdeklődéssel, mert nem lett erre valamilyen izgató íz által felkészítve. Mindig az izgató íz a provokáció a gyomor számára, mely szerint nagyobb vagy csekélyebb szimpátiával fogadja a táplálékot; így a gyomor már nem nagyon akarja megerőltetni magát, hogy ezt a krumplit a saját dinamikus rendszerével átadja a szervezetnek. De azután ennek mégiscsak meg kell történnie. Nem maradhat a krumpli a gyomorban. Ha azután elég erős hozzá a gyomor, akkor felveszi magába azt, ami a krumpli dinamikája, ellenkezve dolgozza fel azt magában, hagyja, hogy belészivárogjon, nem is válaszol erős reakcióval, nem fogad erős serkentést. Az egész azután továbbmegy a további emésztőrendszerbe, és a további emésztőrendszer is ellenkezve dolgozza fel. Az pedig, ami a krumpliból eljut a fej-rendszerbe, rendkívül kevés. így tehát csupán ebből a néhány utalásból - amelyeket most természetesen mindenütt el kellene mélyítenünk - kirajzolódhat önök előtt, hogy tulajdonképpen milyen bonyolult is az, ami ilyenkor az emberi szervezetben lejátszódik.

Mégis, a nevelő- és tanító-művésznek gyakorlati rálátással kell bírnia ezekre a dolgokra. Azt hiszem - hogy bizonyos komolysággal alakíthassunk ki gyakorlati rálátást erre a területre szükség van arra, hogy éppen ezen a területen belássuk egy kicsit a miérteket és a mértékét. El tudnám képzelni, hogy olyan hallgatók is akadnak, akik azt mondják: Csak egyszer mondd meg nekünk, hogy mit kell enni adnunk a gyereknek és mit nem, s az elég nekünk... A valóságban azonban éppenséggel nem elég ez. Éppen a fizikai vonatkozásban akkor alakítjuk ki a helyes nevelő-tevékenységet, ha belelátunk a dolgokba; hiszen ezek a dolgok olyan sokrétűek, hogy mindenek előtt arra van szükségünk, hogy rávezessenek bennünket a helyes útra, hogy felismerjük e téren a helyes maximákat. Ehhez pedig arra van szükség, hogy éppen arra figyeljünk oda, ami képes most egyszerű formában elénk tárni, hogy tulajdonképpen hogyan is kell táplálni a gyermeket.

Talán egyetlen területen sem vesszük úgy észre, hogy menynyire eltávolodtunk a nevelési maximákkal az általános szociális élettől, mint éppen a fizikai nevelés terén. Ha nincsenek éppenséggel internátusaink, amelyeken belül könnyen betarthatjuk azt, amire ma utalok, akkor mindig rákényszerülünk, hogy éppen a fizikai nevelés terén kiemelkedően együttműködjünk a szülőkkel illetve a gyermek egyéb környezetével, ez pedig ugye, mint tudjuk, a legkülönfélébb irányokban vet fel nagy nehézségeket. Ezért azt, amit helyesnek tartunk, talán bizony csak nagy akadályok leküzdése árán fogjuk tudni elérni. Egy példából szeretnék kiindulni.

Tegyük fel, hogy egy olyan gyermek érkezik az iskolába, akin túlzottan is megnyilvánul a melankolikus temperamentum-színezet. Ha ilyesvalami túlzott mértékben jelentkezik, mindig biztosak lehetünk abban, hogy valamilyen irányú abnormális fizikai szerveződéssel állunk szemben. A lelki abnormitások alapja éppenséggel mindig valamilyen irányú fizikai abnormitásban rejlik, hiszen a fizikai bizony valóságos kifejeződése a lelki-szelleminek. Tegyük fel tehát, hogy egy olyan iskolába, amely éppen nem bentlakásos - máskülönben természetesen házon belül fogjuk meghozni a megfelelő intézkedéseket -, egy ilyen gyerek érkezik tehát. Mit kell tennünk? Meg kell próbálnunk felvenni a kapcsolatot a gyermek szüleivel, és - ha teljesen tisztába jöttünk azzal, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet ebben az esetben - meg kell kérnünk a szülőket, hogy a gyerek által fogyasztott ételeket legalább másfélszer, néha kétszer annyira édesítsék meg, mint ahogy az talán egy olyan gyermeknél szükséges, aki egyébként normális megjelenésű. Tehát azt kell tanácsolnunk a szülőknek, hogy ennél a gyermeknél ne spóroljanak a cukorral, mint ételízesítővel, amit esetleg bonbonok formájában adunk neki.

Mit is akarok ezzel tulajdonképp? Nos, talán még világosabb lesz önöknek, hogy mit is akarok, ha még egy ilyen esetet megnézünk: Tegyük fel, hogy egy betegesen szangvinikus gyermek kerül hozzánk. Mondom, a dolognak természetesen az abnormitásig kell mennie, betegesnek kell lennie, ha azt akarjuk, hogy helyénvaló legyen, amit most elmondok. Egy túlzottan szangvinikus gyerek kerül hozzánk. Megint csak a fizikai szervezet valamilyen abnormitásával állunk szemben, és egy ilyen esetben azt kérjük a szülőktől, hogy csökkentsék az ételek édesség-tartalmát, egyáltalában spóroljanak egy kicsit a cukorral a gyerek körül.

Milyen okból tesszük ezt? Csak akkor fogjuk belátni, hogy milyen mértékben kell alkalmaznunk az ilyen dolgokat, ha valóban átlátjuk a következőket. Nézzék, leginkább az anyatej, de általában a tej illetve a tejtermékek úgy hatnak az emberre, hogy hatásukat egyenletesen kiterjesztik a teljes emberre. Bizonyos értelemben egyfajta harmóniában minden szerv megkapja a magáét a tej és a tejtermékek által. Ezzel szemben más tápanyagoknak az a sajátossága, hogy mindegyikük egy adott szervrendszerre hat túlnyomóan. Kérem: nem azt mondom, hogy kizárólagosan, hanem hogy túlnyomóan arra hat. Erről van szó: annak módja, hogy egy gyerek hogyan viszonyul az ízlelésével egy adott élelemhez vagy akár élvezeti cikkhez, illetve hogy hogyan reagál az adott ízre, az attól függ, hogy milyen is a gyerek - vagy általában az ember - egy adott szervrendszere; az élvezeti cikkek bizony néha éppolyan fontosak a táplálkozásban, mint a fő tápanyagok.

A tej esetében a teljes embert vesszük számításba; a többi tápanyagnál pedig egy adott szervrendszert. A cukornál abban az összefüggésben, amelyet itt most megvizsgálunk, különösen az ember mája jön tekintetbe. Nos, mit is akarunk tehát, amikor az abnormálisán melankolikus megjelenésű gyereket sok cukorral kezeltetjük? Ezzel nevezetesen azt érjük el, hogy kissé visszafogjuk a májának a tevékenységét, mert úgy viszünk be cukrot a szervezetbe, hogy az bizonyos módon magára veszi a máj tevékenységét, így tehát a máj tevékenysége, hogy úgy mondjam, inkább egy külső, kívülről bevitt dologra irányul, és a saját tevékenységében visszafogja magát. Ez olyan dolog, ami által a gyermek - vérszegénységre való hajlamban is megnyilvánuló - melankolikus hajlamát, amely adott körülmények között éppenséggel a gyerek máj-működésében gyökeredzik, tisztán táplálkozási úton valamelyest vissza tudjuk szorítani... És mit teszünk akkor, amikor a cukorral való spórolást javasoljuk egy túlzottan szangvinikus gyermek esetében? Ezzel megpróbáljuk ennél a túlzottan szangvinikus gyermeknél korlátozni a cukor külső tevékenységét, és ezáltal felszólítani a máját, hogy élénkebb tevékenységet indítson be saját magából, és ezzel arra sarkalljuk a gyereket, hogy erősebben ösztönözze az „én”-jét, vagyis hogy legyőzze azt, ami a szangvinikus temperamentum fizikai következményeként jelentkezik.

Látják tehát, hogy az ember teljes szervezetének átlátásával hozunk intézkedéseket. Ezért a fizikai nevelésben ezeknél a dolgoknál valóban a miért és a mert a lényeg, hogy tudjuk, mi miért van, mit miért csinálunk; és természetesen itt is megint csak rengeteg részlet felmerül. Mindazonáltal lehetséges, hogy ezeket a részleteket általánosabb szempontokra vezessük vissza, ezek az általánosabb szempontok pedig valamilyen poláris elrendezésben állnak. Mindenesetre, aki nagyon jó nevelő és tanár, olyan jó, amilyen talán nincs is, az a gyermek dolgainak átérzése által bizonyos módon prófétikusan előre tudja majd, hogyan is kell itt vagy ott beavatkoznia. De mindenképpen rendkívül fontos, hogy képesek legyünk a figyelmünket arra irányítani, hogy ha a gyerek ebben vagy abban az irányban valamilyen módon eltér a normálistól, akkor beavatkozzunk.

Ha hosszabb időn át gyakoroljuk ezt, akkor eljutunk oda, hogy általánosan olyan megismerést fejlesszünk ki, hogy már megelőző intézkedéseket is tudjunk hozni. Ez azonban rendszerint csak akkor adódik a valóban tevékeny tanár és nevelő számára, ha már egy ideje képes észlelni a finom eltéréseket - természetesen nem szabad addig várni, amíg az extrémitásba megy a dolog. Mindenesetre ez megköveteli, hogy a tanár folytonosan hajlandóságot tápláljon az iránt, hogy elmélyítse ezt a képességét, és hogy legyőzze azokat az emberi hajlamokat, amelyek ennek ellenében működnek; máskülönben attól tartok, hogy a tanárok és nevelők csak akkorra érik el a megfelelő alaposságot, amikor nyugdíjba vonulnak.

Amire különösen oda kell figyelnünk, az egyfelől az érdeklődés, amelyet a teljes gyermek - tehát nemcsak a szellemi-testi oldal, hanem a teljes gyerek, mint test, lélek és szellem - mind önmaga, mind a környezete iránt felmutat; ösztönös figyelmet kell kialakítanunk magunkban ezen érdeklődés vagy éppen érdektelenség felé. Ez az egyik pólus. A másik pólus a gyerek fáradékonysága. Honnan ered az érdeklődés sajátos jellege? Az érdeklődés e sajátos jellege az anyagcsere- végtag-rendszerből ered, első sorban az anyagcsere-rendszerből. Ha azt látjuk, hogy egy gyerek valamilyen irányban érdektelenné válik, mondjuk tehát, hogy először is - ami a legszembetűnőbb - szellemi vonatkozásban válik érdektelenné, vagy a külső tevékenykedés vonatkozásában is érdektelenné válik: vagyis már nem akar részt venni a játékokban és hasonlók; ha azt látom - ami adott körülmények között a legeslegrosszabb tünet lehet a gyermeknél -, hogy érdektelenné válik az ételek jó íze iránt - a gyereknek mindenekelőtt az iránt kell érdeklődnie, hogy milyen ízűek a dolgok, és valamiféleképpen meg kell különböztetnie az egyes dolgok ízét -, sőt, ha a gyermek étvágytalan lesz - az étvágytalanság ugyebár a fizikai vonatkozású érdektelenség -, akkor tudom: rossz a táplálkozása, olyan a táplálkozása, hogy túlterheli az emésztőrendszerét. Utána kell kutakodnunk, hogy mennyiben adnak ennek az adott gyereknek a saját szervezetéhez képest túl sok olyan nem tápláló élelmet, amely túlzottan igénybe veszi az emésztőrendszerét. Ahogy a barométer jelzi az időjárás változását, úgy jelzi az érdektelenség, hogy helytelen a táplálkozás. Tisztában kell lennünk tehát azzal, hogy a megmutatkozó érdeklődést illetve érdektelenséget rendkívül fontos jelzésnek kell tekintenünk azokra az intézkedésekre nézve, amiket a táplálkozásra vonatkozóan meg kell hoznunk.

Ha azt vesszük észre, hogy egy gyerek könnyen elfárad - ez ugye éppen az ellenkező pólus -, legyen az akár a szellemi elfoglaltság, akár a testi tevékenykedés, ami abnormálisán könnyen elfárasztja a gyermeket, akkor megint csak a fizikai jön erősen számításba a gyereknél, ami úgy nyilvánul meg, hogy a gyereket - bár tud enni - az evés egyfajta álmodó állapotba juttatja, tehát minden étkezés után abnormálisán igényli, hogy kipihenhesse magát, kígyó módjára viselkedve lefekhessék, és ily módon nem boldogul az emésztéssel, vagyis az emésztés tevékenysége fárasztja ki. Ha ezt veszem észre, akkor tudom, hogy túl sok olyan táplálékot kap a gyermek, ami túlságosan kevéssé veszi igénybe az emésztő rendszert, amit ezért első sorban a fej-rendszer dolgoz fel, és ami ily módon kimeríti a gyermeket.

Ha a gyerek túl erős érdektelenséget mutat, olyan táplálékot kell megpróbálnunk adni neki, ami az úgynevezett tápláló kategóriába tartozik. És itt megint csak szükségtelen, hogy fanatikusok legyünk. A vegetarianizmus fanatikusai azt fogják mondani: „Jaj, nézd csak, ez a gyerek érdektelenné vált, hússal etetted, most rá kell szoktatnod a puszta nyers gyümölcsökre, akkor újra fellendül az érdeklődése!” Ez ugye éppenséggel lehetséges. Másfelől meg természetesen a húsevők fogják azt mondani, ha egy gyerek könnyen elfárad: „Hát igen, őt bizony hússal kell serkenteni.” A dolgok ugyanis, amennyiben erre a területre tartoznak, egyáltalán nem úgy állnak, hogy olyan rettentően intenzív érdeklődést gerjesztenének; abból az egyszerű okból, hogy ténylegesen lehetséges más tápanyagokat úgy kombinálni, hogy képesek legyenek például a húst helyettesíteni. Másfelől pedig egyáltalán nem olyan fontos, hogy teljesen vegetáriánussá tegyük az embert, vagy ilyesmi. De az fontos, hogy ismerjük ezt a maximát, hogy az ilyen formában jelentkező érdektelenséget a táplálkozás tápláló ételekkel való feljavításával szüntetjük meg, és hogy a fáradékonyságot azzal kell kijavítanunk, hogy éppenséggel az ellenkező irányba hatunk. Olyan dolgok ezek, amelyek bizony lehozzák az általános bölcsességet, úgymond, az intellektuális, sokrétű és átláthatatlan szintről az egyszerűség területére. Ha például tudom, hogy egy olyan gyermekem van, aki könnyen elfárad, akkor tudnom kell, hogy az emésztőrendszere éppenséggel túl kevéssé vagy helytelen módon van igénybe véve. Ebben az irányban kell megváltoztatnunk a táplálkozását.

Láthatják, az a lényeg, hogy kifejlesszük az ember egyfajta szimptomatológiáját, és ez a szimptomatológia majd rávezet bennünket arra az útra, amelyen azután majd tovább tudunk lépni. Nincs szükség arra, hogy minden egyes részletében megmondjuk: Ezt és ezt kell tennünk... Éppen erről van szó: ha ily módon alakítunk ki magunknak rálátást az életre - hogy egyfajta szimptomatológiát alkalmazunk -, akkor a táplálkozás vonatkozásában útravalóul magunkkal vihetjük azokat a maximákat, amelyek azután majd mindenképpen helyesen vezetnek tovább bennünket.

Ezzel belsőleg rokon, de bizonyos értelemben mégiscsak ellentétes dolog a gyerek hő-háztartása. Itt arról van szó, hogy a világ egy még határozottabb módon ad egyfajta irányvonalat az embernek; csakhogy ezt az irányvonalat helyesen kell értelmeznünk. Még ma is azzal élünk, ami a XIX. században vált jelszóvá. Egyfelől a jelszavak tartalmukban mindig is jogosak, ha értjük az adott tartalmat. Viszont úgy lesznek jelszóvá, hogy eltúlozzák az adott dolgot. Másfelől pedig éppen azáltal, hogy eltúlozzák a dolgokat, károkat okoznak. Még ma is létezik és működik egy jelszó, amely a XIX. században egyre inkább elterjedt: a testedzés. A testedzés minden bizonnyal nagyon is jó lehet, és rendkívül sokat tettek az emberek a testedzés vonatkozásában. De látják, aki képes valódi emberismeretre támaszkodni, az bizonyos értelemben mégis mindig megrémül, ha olyan embereket lát, akiket gyerekként nagyon is a testedzés fényében neveltek, és akik azután - mert annyira edzették őket

-     képtelenek rávenni magukat, hogy keresztülsétáljanak egy napsütötte, meleg téren, mert egyfajta olyan lelki- és testi állapotba kerülnek, hogy azután éppenséggel nem mennek keresztül a téren. A testedzés csak akkor lehet helyénvaló, ha szívóssá teszi az embert az élet legkülönfélébb területein.

Mindenesetre két dolgot kell itt tekintetbe vennünk. Az első az, hogy a világ adott az embernek egyfajta irányvonalat, mely szerint tulajdonképpen csak akkor érzi jól magát, ha nem veszi észre tudatosan a környezete hő- illetve hideg-viszonyait, és tulajdonképpen mindig olyan helyzetben van, hogy semmilyen körülmények között nem tesz jót az egészségének, ha abnormális módon észre kell vennie környezetének hő- illetve hidegviszonyait. Bizonyos körülmények között természetesen érzéki benyomásokként észlelnie kell azokat, de nem szabad a teljes szervezetével felfigyelnie rájuk.

Ehhez tehát arra van szükség, hogy mindenekelőtt valóban úgy rendezzük el a ruházatot, hogy az embernek semleges benyomása lehessen a hő-viszonyokról, és itt tényleg minden részletre tekintettel kell lennünk. Emberként olyanok vagyunk, hogy ha túlságosan ki vagyunk téve a hidegnek, akkor egyszerűen képtelenek vagyunk a megfelelő módon véghezvinni egyfajta belső működést; ha pedig túlságosan ki vagyunk téve a melegnek, akkor meg túlzásba visszük egyes szerveink belső működését. így azt mondhatjuk: ha az ember abnormális módon túlságosan ki van téve a hidegnek, akkor ez a szerveit lassanként arra teszi hajlamossá, hogy belsőleg eltömődjenek, és ekkor jönnek létre mindazok a betegségek, amelyeket populáris kifejezéssel így nevezhetünk: a belső, hurutos elzáródások. A szerveket belsőleg összecsirizezik az anyagcsere-hulladékok. Létrejön a hurutosodás... Ha a melegnek tesszük ki túlságosan az embert, akkor elszáradnak a szervei, elcsontosodnak, elkérgesednek, és akkor a legtisztább értelemben anémiás, vérszegény szervekké válnak.

Ez az, ami a szervezetbe való bizonyos betekintés által megint csak rávezet bennünket az útra, hogy helyes módon nevelve járhassunk el e téren. Az embernek mindenből szimptomatológiailag kell tanulnia. Mi emberek például arra hajlunk, hogy képesek vagyunk az arcunkat bizonyos módon hidegnek kitenni; és ez az emberi arc a helyzete által, amelyet az ember szervezetében elfoglalj hajlik arra, hogy nagyobb hidegnek legyen kitéve, mint a szervezet többi része. Azáltal, hogy nagyobb hidegnek van kitéve, folytonosan visszatartja a többi szervet a kiszáradástól, serkenti a szerveket, és egy kölcsönhatásos játék zajlik a hidegnek magát könnyebben kitevő arc és az emberi szervezet többi tagja között. Ezt azonban nem szabad összetévesztenünk egy másik emberi résszel - nézzék el nekem a durva kifejezést -, nem szabad összetévesztenünk az ember lábszárát az arcával. Ez egy olyan butaság, amit a jelenkorban elkövetnek, amidőn összetévesztik az ember lábszárát az arcával. Úgy járatják a gyerekeket, hogy térdig meztelen a lábuk, néha jóval térd fölött is. Ezzel összetévesztik az ember egyik végét a másikkal. Ha belátnák az emberek az ebben rejlő összefüggést, akkor tudnák, hogy milyen rettentően sok későbbi vakbélgyulladás függ össze éppenséggel egyszerűen azzal, hogy az ember egyik végét összetévesztik a másikkal.

Mindazonáltal el kell mondanunk, hogy az embert éppenséggel azon a téren is szívóssá kell tennünk, hogy ne legyen túlságosan érzékeny a hőmérséklet változásaira. Ezt megint csak azzal érjük el, hogy például tudjuk: ha az ember már gyermekkorában túlságosan érzékenynek mutatkozik egy ilyen hőmérséklet-változásra, akkor megint csak a megfelelő táplálkozással kell segítenünk rajta... Ezek bizony olyan dolgok, amelyek azt mutatják nekünk, hogy a hő-háztartásnak és a táplálkozásnak együtt kell működnie. A táplálék és a hő, a táplálkozás illetve a melegedés életfolyamata kölcsönhatásban állnak. Annál az embernél, aki túlságosan érzékeny a hőmérséklet-változásra, gondoskodnunk kell arról, hogy egy többé vagy kevésbé melegítő hatású táplálkozás által bensőleg szilárdabbá váljék a hőmérséklet-változással szemben.

Látják tehát, hogy a valódi emberismeret ebben a vonatkozásban is rásegít bennünket a helyes útra, s hogy alapjában véve nemcsak hogy mindennek együtt kell működnie az emberi szervezetben, hanem mindenek előtt a nevelőnek illetve a tanárnak képesnek kell lennie együttműködésükben gondolni a tagokra.

A harmadik dolog, amire gondosan oda kell figyelnünk a fizikai nevelés vonatkozásában, az a mozgástevékenység, amit a gyermekkel végeztetünk. Ugye a helyzet az, hogy az emberi lénynek nemcsak a belső tevékenységeit kell végrehajtania, hanem olyan a berendezkedése, hogy magában a lényében benne rejlik a külső világ folyamataiban való részvétel; hogy e külső világ tagjának kell éreznie magát. Azt mondhatjuk, hogy az ember egyetlen szerve sem olyan berendezésű, hogy nyugalmi helyzetében megérthetnénk. Csakis úgy érthetjük meg egy emberi szerv nyugalmi állapotát, ha képesek vagyunk azt a mozgásra vonatkoztatni, amelyet az adott szerv végez - legyen az külső szerv, amelynél a nyugalmi formában már benne van az utalás a külső mozgás formájára, vagy legyen belső szerv, amelynél a szerv formájában éppenséggel kifejeződik, hogy mily módon van belső mozgásban, s hogyan vesz részt ezáltal az emberi szervek össztevékenységében. Erre azzal lehetünk tekintettel, hogy helyes mozgástevékenységet végeztetünk a gyermekkel. Ennek során azonban bizony az ember teljes lényét szem előtt kell tartanunk, és tekintettel kell lennünk arra, hogy a test, a lélek és a szellem egyenlőképp megkapja a magáét. Ez először is csak akkor van így a gyereknél, ha a megfelelő stílusban végeztetjük a mozgástevékenységét; abban a stílusban, melynél azáltal elégül ki a gyermek, hogy a megfelelő mozgásformákat a saját szándékából hozza elő, és a saját elégedettségével tudja kísérni azokat.

Ezért az emberismereten alapuló nevelésben gondoskodnunk kell arról, hogy megtanuljuk megérteni, milyen módon akar szabadon tevékenykedni a gyermek a játékban. Minden, amivel sztereotip, kiagyalt játék-formákban közelítünk a gyerekhez, mindaz ugye olyasvalamibe szorítja be a gyermeket, ami idegen tőle; ez elnyomja azt, aminek bensőleg kellene tevékenykednie benne. A gyerek lassanként renyhévé válik a saját belső tevékenységének vonatkozásában, és mert azután külső tevékenységet kényszerítenek rá, úgy érzi, hogy érdeklődés nélkül vesz részt ebben a külső tevékenységben.

Különösen azáltal láthatjuk meg jól ezeket a dolgokat, ha megfigyeljük, hogyan oldják fel túlságosan a tornagyakorlatokban a gyerek szabad játékát, azt a gyermeki játékot, amelynél ugye leginkább arra vagyunk tekintettel, hogy mi rejtőzhet a gyermek szándékaiban. Ahogy mondtam, egyáltalán nem akarom mindenestül elátkozni a tornát; de általánosságban mégis csak el kell mondanunk, hogy olyanok a tornagyakorlatok, hogy egyfajta külső megközelítéssel érnek a gyermekhez. Ezért az, aki valódi emberismerettel rendelkezik, szívesebben látja, ha szabadon tevékenykednek a gyerekek a korláton, a nyújtón, a kötéllétrán, mint ha ott áll a tornatanár és vezényszavakkal irányítja a mozdulatokat, amelyekbe azután inkább úgy megy bele a gyermek, mint valami külső dologba, amire rátekint, nem pedig úgy, mintha saját magából jönnének elő. Nem igazán jó, ha a tanár vezényel: egy, kettő, három! És előre megszabja, hogy kell fellépnie a gyereknek a kötéllétra első fokára, a második fokra és így tovább, vagy hasonló módon meghatározza, hogyan kell tevékenykednie a nyújtón vagy a korláton, miközben sztereotip formákba hozza a testét.

Tudom, hogy ez már egy kicsit túllép azon, amit ma semleges módon befogadunk, hiszen korunk egyik vagy másik gimnasztikái mozgalma iránt manapság mindenki valamelyest fanatikus, és különösen akkor ütközünk antipátiába, ha helyes megvilágításba helyezzük a pusztán gimnasztikái elemet, amit külsőleg megtanítanak a gyermeknek, azzal szemben, ami magából a gyerekből jön elő a szabad játék kibontakozása során.

Ez a szabad játék az, amit tanulmányoznunk kell! Meg kell ismernünk a gyermeket, s akkor megtaláljuk majd annak lehetőségét is, hogy ilyen szabad játékra buzdítsuk. Az ilyen szabad játékban éppúgy részt kell tudniuk venni a fiúknak, mint a lányoknak. Ezzel megteremtjük annak lehetőségét, hogy a mozgás által, amelyben aztán az ember bensője is részt vesz, miközben külsőleg mozog a gyerek, az összes belső funkció harmonikusan működjék. És akkor mindenekelőtt megfelelő módon tekintünk majd az olyan dolgokra, mint mondjuk a vérszegénység megjelenése, a sápkór jelentkezése a fiatal lányoknál, ami a legtöbb esetben egyszerűen onnan ered, hogy a fiatal lányokat elkülönítik a fiúktól, hogy úgy tekintik, mintha náluk nem volna illendő az, ha egy kicsit kitombolják magukat, a fiúkkal együtt részt vesznek a szabad játékban. Talán csak egy kicsit más nüánsszal, de ugyanazt kell tenniük, amit a fiúk tesznek a szabad játék során.

Éppen ez az - kérem, semmiképp sem akarok ezzel bármire is rájátszani, ami egyszer adott az életben, csupán egyfajta terminológiaként kell ezt felfogni -, hogy az a megszokott ideál, ami gyakran jelen van a kislányokra vonatkoztatva, sok szempontból éppen ez az egészségügyi kiváltó oka a későbbi vérszegény állapotok megjelenésének, amelyeken éppenséggel azzal segíthetünk, hogy megfelelő módon a lányokat is bevonjuk a szabad játékba. Ily módon megóvjuk őket attól, hogy a belső funkcióik lassanként renyhévé váljanak és ne érjék el, hogy az emésztő-tevékenységből kiindulva megfelelő módon képződjék a vér.

Az ilyen dolgok esetében különösen nehéz manapság teljes megértést találni, abból az egyszerű okból, hogy az a megismerés-mód, amelyet ma elismernek, nem az ember tulajdonképpeni belső lényéből kiindulva kutakodik, hanem különálló tényeket gyűjt össze, és ezekből a különálló tényekből, ahogy mondani szokás, induktív úton összekotyvaszt magának egy általános tudást. Ezáltal egészen biztosan helyes felismeréseket tesznek; de az életben az a lényeg, hogy mindig felismerjük az életfontosságú dolgokat. így bizony megtörténhet, hogy egy a mai tudomány iránt különösen fanatikus ember kerül elő és azt mondja: Nos, te most azt meséled nekünk, hogy a mozgásjátékban való hiányos részvétel miatt alakulhat ki a vérszegénység a fiatal lányoknál; de nekem volt egy esetem - felőlem akár ötöt is megfigyelhetett amikor kint a faluban egyáltalán nem tartották vissza a lányokat attól, hogy kitombolják magukat, és mégis találkoztam ott a vérszegénység eseteivel... Nos, itt arról van szó, hogy akkor éppenséggel utána kell járni, hogy ebben a speciális esetben pontosan miből ered a vérszegénység. Lehet, hogy a fiatal lány kisgyermekként egyszerűen megdézsmált egyszer egy őszi kikericset (colchicum autumnale), és ezzel került a gyermekbe a hajlam, amely később vérszegény állapotokat okoz.

Ami azután még különösen tekintetbe jön itt, az az, hogy a gyermek egészségi állapotát a szellemi túlerőltetéssel is megterheljük. Ha nem vonjuk be a gyereket megfelelő módon mozgás-játékba, akkor helytelenül gondozzuk az anyagcsere-rend- szerét. Ha pedig azokkal a szellemi dolgokkal terheljük túl a gyereket, amelyek a külső világra vonatkoznak, akkor magában a fejben idézünk elő túlzott anyagcserét. Bár az ember háromtagú lény, minden egyes tevékenység, amely egy bizonyos szervrendszerben uralkodó, bizonyos módon a többi szervrendszerben is megtalálható. Ha pedig nem spirituális dolgokkal terheljük túl, hanem azzal, amit a külső világ kínál a tartalmából fizikai téren, akkor bizonyos módon eltereljük a szabályos emésztő-tevékenységet az anyagcsere-rendszerből a fej-rend- szer felé, és ezzel a másik oldalon megint csak egyfajta normálistól eltérő működést idézünk elő az egész emésztő-rendszer- ben.

Ezáltal egészen hasonló jelenségek léphetnek fel, megint csak vérszegény állapotok, a nemi érettség korában. És itt is jöhet valaki, aki kivezet bennünket a faluba, ahol adott körülmények között szintén fellépnek vérszegény állapotok, és egyáltalán nem lehet arra hivatkozni, hogy ezeket a gyerekeket szellemileg túlterhelték volna. Megint csak utána kell néznünk, és azt fogjuk találni, hogy ebben az esetben talán az idézte elő a vérszegénységet, hogy a faluban van egy ház, amelyet úgynevezett vadszőlő fut be; a vadszőlő bogyói egyszer talán felkeltették az illető gyermek érdeklődését - ezt később be lehet látni -, elmajszolt egy-két-három ilyen túlérett bogyót, abban az állapotban, amikor egészen feketék lesznek, és ezzel az egyéb alkati sajátosságaiból következően lefektette a vérszegénységre való hajlam alapját.

Olyan dolgok ezek, amikre mindenképpen tekintettel kell lennünk: az ugye teljesen helyénvaló lehet, ha ilyen különálló tényeket gyűjt össze az ember, és ezekből összekotyvaszt magának egy általános tudást, de egy életszerű, gyakorlatias tudásnál az a lényeg, hogy éppenséggel a tulajdonképpeni életszerű, praktikus dolgokra fókuszáljunk - arra, hogy hol lehet megragadni az élet dolgait, illetve beavatkozni az élet dolgaiba. És csak az ilyen tudás ad a tanárnak és a nevelőnek valódi, belülről jövő emberismeretet, olyan emberismeretet ad, amely rávezet arra, hogy ami lényeges, azt képesek legyünk megtenni, hogy megfelelő módon bevonjuk a gyereket mozgás-játékokba, és hogy ne terheljük túl a gyermeket szellemi vonatkozásban. Ezt nemcsak hogy megtehetjük, hanem ez az elsődleges feladatunk.

Természetesen nem tudunk minden egyes esetben visszatartani egy gyereket attól, hogy őszi kikericset vagy vadszőlőt kóstolgasson. De a megfelelő időben elláthatjuk őt olyan intuíciókkal, amelyek által képessé válik arra, hogy a fizikaiságát minden irányban és nagyobb mozgékonysággal építse ki.