"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Valóság és tudomány (6)

4. Az ismeretelmélet kiindulópontjai

Mielőtt ismeretelméleti kutatásainkat megkezdenénk és mindazok után, amit már láttunk, mindent el kell vetnünk, ami már saját maga is a megismerés területére tartozik. A megismerés olyasvalami, amit az ember maga hoz létre, tevékenysége által keletkezik. Az ismeretelméletnek olyasmit kell kiindulópontjául választania, hogy valóban felvilágosítással szolgáljon a megismerés egész területéről, ami ettől a tevékenységétől teljesen érintetlen marad, sőt, azt még ösztönzi is. Azzal kell kezdenie, ami még kívül esik a megismerésen, saját maga még nem lehet megismerés, de közvetlenül előtte kell keresnünk és így a belőle kiinduló következő lehetséges lépés, amit megteszünk, már megismerőtevékenység. Ezt az abszolút legelsőt úgy kell meghatároznunk, hogy semmi se keveredjen bele, ami a megismeréstől származik.

De csak a világ közvetlenül adott képével kezdhetjük el így, vagyis a világnak az ember elé akkor táruló képével, mielőtt még bármilyen módon alávetette volna a megismerés folyamatának, tehát még mielőtt a legcsekélyebb kijelentést is tette volna róla, mielőtt még a legcsekélyebb mértékben is foglalkozott volna gondolati meghatározásával. Ami ilyenkor vonul előttünk el, és ami mellett ilyenkor megyünk el, a világ összefüggéstelen, de egyedi részletekre mégsem elkülönített képe - az egyedi részletek elkülönítése a világ teljesen megkülönböztetések nélküli képéből már egyfajta gondolati tevékenység -, ahol nem különböznek egymástól és nem vonatkoznak egymásra a dolgok, nem határozzák meg egymást, - ez a közvetlenül adott világ. A létezésnek ezen a fokán - ha használhatjuk ezt a kifejezést - egyik tárgy, egyik esemény sem fontosabb, jelentősebb a másiknál. Egy csökevényes állati szerv, amelynek az állat fejlődése és élete számára talán nincs is jelentősége a lét egy későbbi, a megismerés fényével átvilágított fokán, itt ugyanakkora igényt tart a figyelemre, mint szervezetének legnemesebb, legszükségesebb része. A világ minden megismerőtevékenységet megelőző képében semmi sem mutatkozik szubsztanciának, véletlenszerűnek, oknak vagy okozatnak, nincs még megalkotva az anyag és a szellem, a lélek és a test ellentéte. De távol kell még tartanunk minden más állítást is a világ ezen a fokon rögzült képétől. Nem foghatjuk fel sem valóságnak, sem látszatnak, sem szubjektívnek, sem objektívnek, nem tarthatjuk sem véletlennek, sem szükségszerűnek, ezen a fokon nem dönthetjük el, hogy „magánvaló”-e, vagy csak képzet, hiszen láttuk már, hogy a fizikának és a fiziológiának az adott világ összegzését valamelyik kategóriába való besorolására csábító ismeretei nem kerülhetnek az ismeretelmélet élére.

Ha a semmiből hirtelen előteremne egy teljesen fejlett emberi intelligencia és a világ elé állna, az érzékeit és gondolkodását érő első benyomás lenne az a valami, amit a világ közvetlenül adott képének nevezünk. Persze az ember életének egyetlen pillanatában sem fordul ez elő vele ebben a formában, fejlődése folyamán sehol sincs határvonal a közvetlenül adottak felé tiszta, passzív irányulás és a róluk gondolkodó megismerés között. Ez a helyzet az ismeretelméletünk kiindulópontjáról tett kijelentésünkkel szemben kételyeket támaszthat. Ed.v. Hartmann például azt mondja, hogy „azért nem kérdezzük, milyen a tudatára ébredő gyermek, vagy az élőlények alacsony fokán álló állat tudattartalma, mert a filozofáló embernek nincs róluk tapasztalata, márpedig a tudattartalmat primitív biogenetikus vagy ontogenetikus fokon rekonstruálni iparkodó következtetéseknek mindig személyes tapasztalatokra kell támaszkodnia. Mindenekelőtt tehát azt kell megállapítanunk, hogy amikor elkezd az ember filozofálni, milyen tudattartalomra talál.”[1] Ellene felhozhatnánk azonban, hogy a világ képében a filozófia elmélkedéseinek elkezdésekor már olyan, a megismerés során belekerült állítások vannak, amelyeket gondosan el kell onnan távolítanunk, nem szabad elfogadnunk kritika nélkül. Az adottak és a megismertek között lévő határ az emberi fejlődés egyetlen pillanatában sem esik egybe, hanem mesterségesen kell megvonnunk. Ezt azonban a fejlődés minden olyan fokán megtehetjük, ahol helyesen választjuk el a megismerés előtt gondolatokkal még meg nem határozva elénk kerülő dolgokat attól, amivé a megismerés folytán lettek.

Nos, a szemükre vethetné valaki, hogy már a gondolati meghatározások egész sorát halmoztuk fel, hogy a világ állítólag közvetlen képét kihámozhassuk az ember megismerőtevékenységével kiegészített képéből. Erre viszont a következőket válaszolhatjuk. Felvetett gondolataink a világ képét nem akarják sem jellemezni, sem valamilyen tulajdonságát megjelölni, egyáltalán nem állítanak róla semmit, csupán gondolatmenetünket szeretnék úgy irányítani, hogy elvezessen a határhoz, ahol már a megismerés kezdődik. Azoknak a fejtegetéseknek az igaz vagy téves, helyes vagy helytelen voltáról tehát, amelyek véleményünk szerint megelőzik még azt a pillanatot, ahol az ismeretelmélet megkezdődik, sohasem lehet szó, csak az a feladatuk, hogy célirányosan elvezessenek a kezdethez. Ugyanakkor senki sem áll a megismerés joggal kezdetnek nevezett kezdete előtt, aki az ismeretelmélet problémáival foglalkozni szeretne, hiszen bizonyos fokig kifejlesztett már ismereteket. Csak fogalmak útján fontolóra véve érhetjük el, hogy a világ képéből eltávolítsuk mindazt, amit a megismerés munkájával nyertünk, és hogy az ezt megelőző kezdetet megállapítsuk, de a fogalmakat még nem illeti meg ezen a fokon megismerésbeli érték, csak az a tisztán negatív feladat, hogy mindent, ami a megismeréshez tartozik, távolítsanak el a látóhatárról és a megismerés kezdőpontjához vezessenek. Az efféle megfontolások a megismerés cselekménye kezdetéhez vezető útjelzők csupán, de még nem tartoznak hozzá a megismeréshez. Mindazzal kapcsolatban, amivel előhozakodnak az ismeretelmélet művelői még a kezdet meghatározása előtt, igazságról vagy tévedésről nem lehet szó, csak célirányosságról vagy célszerűtlenségről, de kizárt dolog tévednünk magában a kiindulópontban is, hiszen a tévedés nem előzheti meg a megismerést, csak vele kezdődhet.

Ez utóbbi állítást csak a mi megfontolásainkból kiinduló ismeretelmélet vallhatja magáénak. Ahol a kezdőpontot egy objektumból - vagy egy szubjektumból - kiindulva gondolati úton határozzák meg, már a kezdetnél, vagyis rögtön a meghatározásnál is tévedhetnek. Jogos volta a megismerés cselekményével meghatározott törvényektől függ, ám ez csak az ismeretelméleti kutatások során derül ki. Minden tévedés csak úgy zárható ki, ha azt mondjuk, hogy kiküszöbölünk világképünkből minden gondolat, megismerés útján nyert meghatározást és azt tartjuk csak meg, ami közreműködésünk nélkül került megfigyelésünk területére. Ha elvből tartózkodom minden kijelentéstől, nem is tévedhetek.

Az ismeretelméletileg tekintetbe jövő tévedés csak a megismerés cselekményén belül lehetséges. Az érzéki csalódás nem tévedés. Ha felkeltekor nagyobbnak látjuk a Holdat, mint amikor delel, nem tévedünk, hanem természeti törvényszerűségekkel kellőképpen indokolt ténnyel van dolgunk. A megismerésben csak akkor lenne hiba, ha az adott észleletek összeállítása közben gondolkodva helytelenül értelmeznénk, hogy mi a „nagyobb” és a „kisebb”. Az értelmezés azonban a megismerés cselekményén belül van már.

Ha a megismerést valóban teljes mivoltában akarjuk felfogni, kétségtelenül már azonnal az elején, ott kell megragadnunk, ahol elkezdődik. Világos az is, hogy előfeltételének kell csupán tekintenünk, ami megelőzi kezdetét, magyarázatába nem vonhatjuk be. A tudományos megismerés egyes ágazatainak feladata, hogy előfeltételeink lényegébe hatoljon. De nem erről vagy arról akarunk itt különösen ismeretekhez jutni, hanem magát a megismerést kívánjuk megvizsgálni. Akkor ítélhetjük csak meg, mi a jelentősége a világ tartalmáról a megismerés során tett kijelentéseknek, ha a megismerést mint cselekményt már megértettük.

Ezért tartózkodunk a közvetlenül adottak bármilyen meghatározásától mindaddig, amíg nem tudjuk, hogy a meghatározás milyen viszonyban van a meghatározottakkal. Arról, ami megelőzi a megismerést, semmit sem állítunk, még „a közvetlenül adottak” fogalmával sem. Az a célja csupán, hogy utaljon rá, ráirányítsa tekintetünket. Itt az ismeretelmélet kezdeténél, az első kapcsolat csupán a fogalmi forma, amelybe a megismerés a világ tartalmával kerül. Ez a megjelölés elejét veszi még annak az eshetőségnek is, hogy a világ egész tartalmát saját „énünk” szövedékének tekintsük csupán, vagyis hogy megállná a helyét az exkluzív szubjektivizmus, hiszen arról, hogy ez adott tény, szó sem lehet. Csak a megismerést végző megfontolás eredménye lehetne, vagyis csak az ismeretelmélettől derülhetne ki, hogy helyes, de feltételéül nem szolgálhat.

A világ közvetlenül adott képe tehát mindent magába zár, ami élményeink látóhatárán belül egyáltalán felbukkanhat a legtágabb értelemben véve - érzéseket, észleleteket, véleményeket, érzelmeket, akarati cselekményeket, álom- és fantáziaképeket, fogalmakat és eszméket.

Ezen a fokon a világ tartalmának többi részével teljesen egyenjogúak az illúziók és a hallucinációk is, hiszen csak a megismerő szemlélődés mutathatja meg, hogyan viszonyulnak más észleletekhez.

Ha az ismeretelmélet abból a feltevésből indul ki, hogy a saját tudattartalmunk mindaz, amit mondtunk, természetesen azonnal felmerül a kérdés, hogy tudatunkból kikerülve hogyan jutunk el a lét megismeréséhez, hol van a szubjektívből a szubjektíven túlra vezető ugródeszka. Szerintünk egészen más a helyzet. Egyelőre mind az ismeret, mind az „én” képzete a közvetlenül adottak része csupán, és hogy egymással milyen viszonyban vannak, csak a megismerés eredményéből derül ki. Nem a tudatból kívánjuk meghatározni a megismerést, hanem fordítva, a megismerésből a tudatot, valamint a szubjektív és az objektív állapot viszonyát is. Mivel az adottakról egyelőre semmit sem állítunk, fel kell tennünk a kérdést, hogy egyáltalán hogyan határozhatjuk meg őket, hol kezdhetjük el valahol a megismerést. Hogyan nevezhetjük a világkép egyik részét például észleletnek, a másikat fogalomnak, létnek az egyiket, látszatnak a másikat, ezt oknak, azt okozatnak, hogyan különíthetjük el magunkat az objektív világtól és hogyan tekinthetjük énnek, ellentétben egy „nem én”-nel?

Hidat kell találnunk a világ adott és megismeréssel kialakított képe között. Ekkor azonban a következő nehézségbe ütközünk. Amíg passzív módon rámeredünk csak az adottakra, sehol sem találunk egy támpontot, amelyhez kapcsolódhatnánk, hogy onnan szőjük tovább a megismerést. Ha minden valóban csak adva lenne, annál kellene maradnunk, hogy a külvilágot pusztán csak megbámuljuk és vele teljesen azonos értékű módon belebámuljunk individuumunk belső világába. Ekkor a tárgyakat legfeljebb csak mint kívülállók le tudnánk írni, de megérteni sohasem tudnánk. Fogalmainknak csak tisztán külsődleges kapcsolata lenne azzal, amire vonatkoznak, minden belső kapcsolat nélkül. A valóságnak megfelelő megismerés számára attól függ minden, hogy az adott világban találunk-e valahol olyan területet, ahol megismerőtevékenységünk nem pusztán feltételez csak egy adottat, hanem benne is van tevékenyen az adottban. Más szóval éppen abból kell kiderülnie, hogy nem minden adott, ha a pusztán csak adottakhoz szigorúan ragaszkodunk. Olyasmit kellett megkövetelnünk, amit szigorúan betartva fel is oldja részben magát és azért támasztottunk egy ilyen követelményt, hogy valamilyen kiindulópontot kutassunk fel az ismeretelmélet számára és ne önkényesen szabjuk azt meg. Véleményünk szerint minden lehet adott, még az is, ami legbelső természete szerint nincs adva. Ekkor azonban mint adottal csak formálisan találkozunk vele, alaposabban megvizsgálva saját maga fedi fel igazi mivoltát.

Minden nehézség onnan ered a megismerés megértése folyamán, hogy nem saját magunkból hozzuk létre a világ tartalmát. Ha így lenne, nem is lehetne egyáltalán megismerés. Nekem csak akkor lehet kérdéses valami, ha „adott” számomra. Amit magam hozok létre, annak én szabom meg a rendeltetését, nem kell firtatnom tehát jogos voltát sem.

Ismeretelméletünk második pontja a következő követelmény: kell lennie az adottak területén valaminek, ahol a tevékenységünk nem légüres térben lebeg, ahol a világ tartalma maga folyik bele tevékenységünkbe.

Ha az ismeretelmélet kezdetét úgy határoztuk meg, hogy teljes egészében a megismerőtevékenység elé helyeztük, nehogy olyasfajta előítélet legyen a megismerésen belül, ami megzavarhatná. Most fejtegetéseink első lépését is úgy határozzuk meg, hogy tévedésről vagy hibáról ne lehessen szó. Mert nem ítéletet alkotunk valamiről, csak a követelményre mutatunk rá, amelynek eleget kell tennünk ahhoz, hogy egyáltalán megismerés jöhessen létre. Minden azon múlik, teljes kritikus higgadtsággal tudjuk-e, hogy azt a jellemző sajátosságot, amelyet a világtartalom azon részének viselnie kell, ahol megismerőtevékenységünkkel nekivághatunk, mi magunk állítjuk fel követelménynek.

De másképpen nem is lehet. Hiszen a világtartalom mint adott dolog teljesen meghatározatlan. Magától egyik része sem ösztönöz arra, hogy a zűrzavar rendezése érdekében belőle induljunk ki. A megismerőtevékenységnek hatalmi szóval kell tehát most eldöntenie és kimondania, hogy ennek a résznek milyennek kell lennie. Minőségük tekintetében sem érinti az adottakat egy ilyen hatalmi szó és nem visz bele a tudományba sem önkényes állítást. Egyáltalán nem állít semmit, csak annyit mond, hogy rá kell találnunk a fentebb leírtaknak megfelelő területre ahhoz, hogy megmagyarázhassuk a megismerés lehetőségét. Ha van ilyen, a megismerés megmagyarázható, különben nem. Míg az ismeretelmélet kiindulópontját általában az adottak közül vettük, a követelményt most annyiban szűkítjük le, hogy csak egy bizonyos pontját vesszük szemügyre.

Ismerkedjünk meg a követelményünkkel közelebbről. Hol találunk a világképben olyasvalamit, ami nem pusztán csak adott, hanem egyúttal még annyiból is meghatározott, hogy a megismerés cselekménye során hozták létre?

Tökéletesen tisztában kell lennünk azzal, hogy ennek a létrehozásnak szintén teljesen közvetlenül adottnak kell lennie számunkra. Nem kellenek - mondjuk - végkövetkeztetések hozzá, hogy felismerjük ezt, de már ebből következik, hogy követelményünket érzékeink képességei nem elégítik ki. Hiszen nem közvetlenül, hanem a fizika és a fiziológia megfontolásaiból tudunk arról, hogy ezek a képességek nem jönnek létre a mi tevékenységünk nélkül, azt viszont közvetlenül is jól tudjuk, hogy a fogalmak és az eszmék mindig csak a megismerés folyamán és a megismerés következtében kerülnek a közvetlenül adottak körébe. A fogalmak és az eszmék ilyen jellegét illetően tehát senki sem tévedhet. A hallucinációt tarthatjuk ugyan valamiféle kívülről adottnak, de senki sem hiszi a fogalmairól soha, hogy adottak anélkül, hogy gondolkodna. Egy őrült csak olyan dolgokat és körülményeket tart reálisnak, amelyekről azt állítja, hogy „valóság”, holott valójában nem az, de sohasem állítja majd fogalmairól és eszméiről, hogy saját tevékenysége nélkül kerültek az adott világba. Világképünkben minden másnak olyan a természete, hogy adottnak kell lennie, ha át akarjuk élni, csak a fogalmakkal és az eszmékkel fordul elő az ellenkezője, nekünk kell létrehoznunk, ha át akarjuk élni őket. Csak a fogalmak és az eszmék adottak számunkra az intellektuális szemléletnek nevezett formában. Kant és az újabban hozzá csatlakozó filozófusok teljességgel tagadják az embernek ezt a képességét, mert szerintük a gondolkodás minden fajtája csak tárgyakra vonatkozik, önmagától nem hoz létre semmit. Az intellektuális szemléletben a gondolatformával együtt egyúttal már a tartalomnak is adottnak kell lennie. De a tiszta fogalmak és eszmék esetében valójában nem ez a helyzet? (Fogalom alatt a szabályt értem, amely szerint az észlelés összefüggés nélküli elemeit egységbe foglaljuk. Az okság például fogalom. Az eszme is csak fogalom, de bővebb tartalommal. A teljesen elvontan értelmezett szervezet egy eszme.) Csakhogy ezeket még tapasztalat nyújtotta tartalmuktól mentes alakjukban kell szemügyre vennünk. Ha például el akarunk jutni az okság tiszta fogalmához, nem ragaszkodhatunk egy bizonyos oksághoz vagy az okságok összességéhez, hanem pusztán csak a fogalmához. Az okot és az okozatot a világban kell kutatnunk, de még mielőtt rátalálnánk, saját magunknak kell az okságot mint gondolatformát létrehoznunk. Ha ki akarnánk tartani Kant állítása mellett, hogy a fogalmak szemlélet nélkül üresek, az adott világot lehetetlen lenne fogalmakkal meghatároznunk. Hiszen tegyük fel, hogy adott a világ tartalmának két eleme, a és b. Ha kettejük viszonyát akarom megállapítani, egy tartalma tekintetében meghatározott szabály birtokában tehetem ezt meg, de a szabályt csak a megismerés cselekménye során hozhatom létre, mivel az a és b elemekből nem meríthetem, hiszen éppen a szabály segítségével előbb őket kell meghatároznom. A valóság meghatározására szolgáló szabály tehát teljességgel a tiszta fogalom összes tulajdonságai körén belül születik meg.

Mielőtt tovább mennénk, előbb vágjunk még elébe egy várható ellenvetésnek. Úgy tűnik ugyanis, mintha gondolatmenetünkben tudat alatt az „én”, a „személy szerinti alany” képzete szerepet játszana, és gondolatmenetünkben anélkül alkalmaznánk ezt a képzetet, hogy jogos voltát bizonyítottuk volna. Ilyen eset, amikor például azt mondjuk, hogy „(mi) fogalmat alkotunk”, vagy „(mi) valamilyen követelményt támasztunk”. Fejtegetéseinkben azonban semmi sem indokolja, hogy az ilyenfajta mondatokban stilisztikai fordulatoknál többet is lássunk. Mint elmondtuk már, csak megismerésre törekvő mérlegelés alapján állapítható meg, hogy a megismerés cselekménye egy „én”-hez tartozik és belőle is indul ki. Egyelőre tulajdonképpen csak a megismerés folyamatáról kellene beszélnünk, anélkül, hogy hordozóját akár csak meg is említenénk. Hiszen mindössze csak annyi biztos idáig, hogy valami van, ami „adott”, a követelmény pedig ennek az „adottnak” egyik pontjából fakad és végül, hogy a fogalom és az eszme területe tesz eleget ennek a követelménynek. Ezzel nem tagadjuk azt, hogy az „én” az a pont, ahonnan a követelmény fakad, elsődlegesen azonban arra szorítkozunk, hogy most az ismeretelmélet első két lépését tiszta állapotában állítsuk elénk.

 

[1] „Grundproblem...”, 1. oldal

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként