Az utóbbi előadásokból, amiket itt tartottam, láthatták, hogy a jelenkort foglalkoztató sok kérdés közül a nevelés kérdése a leglényegesebb. Ki kellett hangsúlyoznunk, hogy a társadalmi kérdés feltevése, mint legfontosabb mozzanatot foglalja magában éppen a nevelés kérdését. És miután nyolc nappal ezelőtt már beszéltem a nevelés átformálásáról, megváltoztatásáról, érthetőnek fogják találni, hogy a nevelés kérdésén belül a legjelentősebb kérdés maguknak a tanároknak a képzése. Ha az elmúlt korszak jellegét a XV század közepétől pontosabban meghatározzuk, akkor a következő megállapításhoz jutunk, mint önök is tudják: ebben a korban az emberiség fejlődésén keresztül- áramlott a materialista kutatások hulláma. A jelenben annak szükségszerűségében élünk, hogy a materialista áramlatból kiszabadítsuk magunkat és visszataláljunk a szellemhez vezető útra. A szellemhez vezető út, amit ismertek az emberiség régebbi kultúrkorszakaiban, de amin akkoriban az emberiség többé-kevésbé csak ösztönösen, öntudatlanul járt, mára elveszett, de azért, hogy most az emberiség már a saját törekvéséből, a saját szabadságából fakadóan keresse azt. Immár tudatosan, teljesen tudatos módon kell keresnie.

Az átmenet, amin az emberiségnek keresztül kellett mennie a XV. század közepe óta, éppen az, amit az emberiség materialista megpróbáltatásának nevezhetnénk. Ha megfigyeljük e materialista korszak jellegét, és azután annak tükrében, amit ezáltal belátunk, megvizsgáljuk a kulturális fejlődést az utóbbi három-négy évszázadban, egészen a jelenig, akkor azt találjuk, hogy amit a leginkább hatalmába kerített ez a materialista hullám, amibe a legintenzívebben behatolt ez a materialista áramlat, az éppen a tanárképzés volt. Semmi egyéb nem tudott ennyire tartós hatást gyakorolni, mint a materialista érzületű pedagógiai-didaktikus szemlélet. Csak értő módon meg kell néznünk a részleteket a jelenlegi oktatásügyben, és előttünk van az egész nehézség, ami a valóban gyümölcsöző fejlődést megakasztja. Gondolják meg, hogy éppen azok az emberek, akik azt hiszik, hogy hozzáértően nyilatkozhatnak a nevelés témájában, újra meg újra azt ismételgetik, hogy minden tanításnak már a legalsó iskolai fokoktól kezdődően szemléletesnek kell lennie - már amit ők neveznek szemléletesnek. Gyakran felhívtam a figyelmüket arra, hogy az emberek például a számtantanítást szemléletessé akarják tenni: számológépeket állítanak fel az iskolákban. Nagy jelentőséget helyeznek arra, hogy a gyermek bizonyos fokig már mindent meg tud szemlélni, és azután a szemléletből csak kialakítja a képzeteit lelkének bensejéből. Ez a szemléletességre való törekvés a nevelésben a pedagógia nagyon sok területén bizonyára teljesen jogosult. Mégis kikényszeríti a következő kérdést: mi lesz az emberrel, ha túlnyomóan ilyen szemléletes oktatásban részesül? Akkor lelkileg teljesen kiszárad, és fokról fokra elhalnak lelke belső mozgatóerői; majd az egész emberi lény összeolvad a szemlélhető környezettel. Aminek pedig a lélek bensejéből ki kellene sarjadnia, az fokozatosan elhal a lélekben. Sok minden éppen a jelenlegi oktatás szemléletessége miatt a lélek elhalását eredményezi. Az emberek persze nem tudják, hogy ölik a lelket, de valójában ezt teszik. És ennek az a következménye - amiről már beszéltem más nézőpontból -, amit a jelenkor emberén tapasztalunk. Korunk sok embere tulajdonképpen problematikus természetű. A jelen emberei érettebb korukban nem tudják kihozni a saját bensejükből azt, ami számukra a nehezebb időkben vigaszt és reményt nyújthatna, és amivel az élet különböző helyzeteit legyőzhetnék. Sok megtört embert látunk, és előfordulnak olyan pillanataik, amikor nem tudnak eligazodni.

Mindez összefügg oktatásügyünk hiányosságaival, különösen a tanárképzés hiányosságaival. A kívánatos jövő érdekében mire kellene törekednünk éppen a tanárképzésre vonatkozóan? A tanár végül is azt tudja, amit szokás szerint kikérdeznek tőle a vizsgákon, ami tulajdonképpen valami mellékes dolog, mert ekkor többnyire azokat a dolgokat kérdezik tőle, amiket valamilyen kézikönyvből elolvashat az órák előtt, amikből felkészülhet, ha használja azokat. Amire azonban a vizsgákon egyáltalán nincsenek tekintettel, az a tanár általános lelkisége, ami pedig szellemileg majd szakadatlanul átsugárzik belőle a tanítványaira. Nagy különbség van aközött, amikor az osztályterembe az egyik tanár lép be, vagy a másik. Amikor az ajtón belép a terembe az egyik tanár, akkor a gyerekek, vagy a tanulók bizonyos rokonságot éreznek vele a lelkiségükben. Ha egy másik tanár lép be a terembe, akkor ilyenfajta lelki rokonságot sokszor egyáltalán nem éreznek. Ellenkezőleg: szakadékot éreznek maguk között és a tanár között, és a közönyösség minden lehetséges fajtáját, egészen odáig, hogy a tanárt komikusnak találják és kicsúfolják. Minden e két véglet között található árnyalat is sokszor a valódi oktatás, a valódi nevelés rombolásához vezet.

Ezért a legfőbb kérdés mindenekelőtt a következő: hogyan változtatható meg a jövőben a tanárképzés? Másképp nem változtatható meg, csak úgy, hogy a tanár megismeri mindazt, amit a szellemtudomány mond az ember természetéről. A tanárnak tisztában kell lennie azzal az összefüggéssel, ami az ember és az érzékfeletti világ között létezik. A felnövő gyermekben annak tanúságát kell látnia, hogy ez a gyermek a fogamzáson és születésen keresztül leereszkedett az érzékfeletti világból, vagyis ami leereszkedett, egy testtel burkolta körül magát, azért, hogy elsajátítson valamit - amiben a tanárnak segítenie kell neki itt a fizikai világban -, mert azt a gyermek nem sajátíthatná el a halál és az újabb születés közötti életében.

Mint ahogy az érzékfeletti világ kérdést intéz a fizikai világhoz: tulajdonképpen így kellene állnia minden gyermeknek a tanítással és neveléssel foglalkozók érzülete előtt. Ezt a kérdést az emberek nem tudják konkrét és átfogó értelemben feltenni, főként nem minden egyes gyermekkel kapcsolatban, jóllehet módjukban áll felhasználni a szellemtudomány ismereteit az emberi természetről. Az utóbbi 3-4 évszázad folyamán az emberiség fokozatosan hozzászokott ahhoz, hogy az embert, mondhatnám, pusztán fiziológiailag lássa, csupán a külső testi felépítését vegye tekintetbe. Ez a szemlélet az emberről a legkárosabb a nevelő, a tanító számára. Ezért mindenekelőtt arra van szükség, hogy egy az antropozófiából kiinduló antropológia váljon a jövő pedagógiájának alapjává. Ez azonban csakis azáltal történhet meg, hogy az embert valóban olyan nézőpontok alapján vegyük szemügyre, amelyeket itt már gyakran érintettem, és amelyek az embert különféle vonatkozásban mint három részből álló lényt írják le. El kell szánnunk magunkat, hogy ezt a hármas tagoltságot bensőleg valóban felfogjuk. A legkülönbözőbb szempontok szerint ismételten felhívtam a figyelmet arra, hogy az ember, ahogyan előttünk áll, először is idegi-érzékszervi ember. Ezt népszerűen úgy fejezhetünk ki, hogy az ember először is „fej-ember.” Az emberi lény második része - külsőleg tekintve - mindaz, ami az emberben főképpen, mint ritmikus folyamat történik, ez a „mellkas-ember.” Majd pedig, mint tudják, összefüggésben az egész anyagcsere-rendszerrel harmadik részként létezik a „végtag-ember”, vagy „anyagcsere-ember”, amelyben éppen az anyagcsere, mint olyan megy végbe. Ami az ember, mint belsőleg működő lény, az kifejeződik az emberi természet e három részében, ami külsőleg is megmutatkozik a képi alakban, az ember fizikai alakjában.

Jegyezzük meg az emberi természet e három részét: fejember, vagy idegi-érzékszervi ember; mellkas-ember, vagy ritmikus ember; és azután végtag-ember - természetesen tágabb értelemben -, vagy anyagcsere-ember.

Arról van szó, hogy az emberi természet e három részét a maguk sajátosságában fogjuk fel. A jelenkor embere számára ez kényelmetlen, mert ő szereti a sematikus felosztásokat. Azt szeretné, ha így beszélnénk: az ember fej-emberből, mellkas-emberből és végtag-emberből tevődik össze, a legszívesebben pedig egy vonalat húzna itt a nyaknál, és ami afelett van, az a fej-ember. Majd máshol ismét húzna egy vonalat, egy határvonalat, hogy elhatárolja a mellkas-embert, és a felosztott részeket így akarná egymás mellett látni. Ami nem helyezhető ilyen sematikusan egymás mellé, azzal a jelenkor embere nem szívesen foglalkozik.

De így ez a valóságban nem létezik, a valóság nem húz meg ilyen vonalakat. Noha az ember a vállai fölött főképpen fejember, idegi-érzékszervi ember, de nem csupán a vállai fölött az: a tapintásérzék, a hőérzék például az egész testre kiterjed, úgyhogy a fej az egész testtel kapcsolatban áll. Tehát a következőképpen is fogalmazhatnánk: az emberi fej legfőképpen fej (fejszerű). A mellkas kevésbé fej, de fej (fejszerű) is. A végtagok, vagy minden, ami anyagcsere-rendszer, még kevésbé fej ugyan, de fej (fejszerű) is. Ily módon tehát tulajdonképpen azt kell mondanunk: az egész ember - fej, de a fej főképpen a fejrészben van. Ha tehát sematikusan akarnánk lerajzolni, akkor így kellene a fej-embert ábrázolnunk (ld. dőlt vonalak az ábrán).

A mellkas-ember szintén nem csupán a mellkasban van; mindenekelőtt a mellkasi szervekben található, azokban, amelyekben a szív és a légzésritmus a legvilágosabban kifejeződik. De a légzés folytatódik a fejben is, a vérkeringés a maga ritmusával beleáramlik a fejbe és a végtagokba is. Úgyhogy azt mondhatjuk: az ember leginkább mellkas-ember ezen a tájékán, de - bár kisebb mértékben - mellkas-ember itt is és itt is (ld. függőleges vonalak). Tehát ismét csak az egész ember mellkas (mellkasszerű), de a fődologban ez a mellkas, és ez a fej.

Végül a végtag- és anyagcsere-ember alapvetően ez (ld. vízszintes vonalak), de ezek a végtagok ismét csak úgy folytatódnak, hogy egy kissé érvényesülnek a mellkasban és nagyon kicsit a fejben is.

Vagyis éppúgy igaz, ha azt mondjuk: a fej - a fejrész, de azt is mondhatjuk: az egész ember is fej. Éppúgy igaz, ha azt mondjuk: a mellkas - a mellkasi rész, de mondhatjuk azt is: az egész ember mellkas, és így tovább. A valóságban a dolgok egymásba folynak. Felfogásunk hajlamos arra, hogy a részeket egymás mellett lássuk. Ez arról tanúskodik, hogy megismerési képzeteink még nagyon messze esnek a külső valóságtól. A külső valóságban a dolgok egymásba folynak. Tudatosítanunk kell, hogy ha az egyes részekről beszélünk, a fej-emberről, a mellkas-emberről és az anyagcsere-emberről, ezeket az elkülönített részeket ismét össze kell kapcsolnunk. Tulajdonképpen sohasem szabad pusztán elkülönültségükben elgondolnunk a dolgokat, hanem mindig ismét összefüggésükben kell felfognunk őket. Egy olyan módon gondolkodó ember, aki csak elkülöníteni akar, ahhoz az emberhez hasonlít, aki csakis belélegezni szeretne, de kilélegezni már nem.

Ezzel rögtön megértettünk valamit, amivel rendelkezniük kell különösen a jövő tanárainak a maguk gondolkodásában: alaposan el kell sajátítaniuk egy ilyen belsőleg mozgékony gondolkodást, egy ilyen nem sematikus gondolkodást. Mert a lelkükkel csak akkor juthatnak a valóság közelébe, ha megszerzik maguknak ezt a nem sémaszerű gondolkodásmódot. De nem jutunk el a valósághoz, ha ezt a közelkerülést nem bizonyos magasabb nézőpontból tesszük, ami még kortünet. A jelenhez való egyre növekvő vonzódásunkat az élet egyes részleteihez kell igazítanunk, és amennyiben a tudományosságot tarjuk szem előtt, akkor ezt a kitüntetett vonzalmunkat a jelenhez mérsékelnünk kell és oda eljutnunk, hogy az élet egyes részleteit a nagy életkérdésekkel kapcsoljuk össze.

Így a jövőben fontossá válik egy kérdés a szellemi kultúra fejlődése szempontjából: a halhatatlanság kérdése. Tudatában kell lennünk annak, hogy az emberiség nagy része tulajdonképpen tud a halhatatlanságról, és tudott abban a korszakban is, amikor sokan már tagadták a halhatatlanságot. Mert mi él valójában a legtöbb emberben, akik ma a szokásos vallások alapján vetik fel a halhatatlanság kérdését, mi él ezekben az emberekben? Az a vágy él bennük, hogy megtudjanak valamit arról, hogy mi történik a lélekkel, amikor áthalad a halál kapuján.

Ha megnézzük, hogy az embereket miért érdekli a halhatatlanság kérdése, jobban mondva, az ember belső lényének örökkévalósága, akkor azt a feleletet kapjuk, hogy az emberi lény örökkévalóságának kérdésére irányuló alapvető érdeklődés ahhoz kapcsolódik, hogy mi lesz az emberrel, ha átlépi a halál kapuját. Az ember tudja, hogy ő egy én. Ebben az énben él a gondolkodása, érzése és akarata. Elviselhetetlen számára az a tudat, hogy ez az én megsemmisül. Az embereket mindennél jobban az érdekli, hogy átvihetik-e énjüket a halálon, illetve hogy mi vár az énjükre a halál után. Hogy tehát ezt a kérdést felvetettük, az lényegében azon alapul, hogy amikor a vallási rendszerek - legalábbis azok, amelyek számunkra mindenekelőtt tekintetben jönnek - a halhatatlanságról, az emberi lény örökkévalóságáról beszélnek, akkor legfőképp arról a kérdésről van szó, hogy mi történik az emberi lélekkel, amikor az ember átmegy a halál kapuján.

Észre kell viszont vennünk, hogy a halhatatlanság így felvetett kérdésének egy rendkívül erős egoisztikus mellékíze van. Alapjában véve ez egy egoista vágy, amely beleárasztja az emberbe azt az igényt, hogy megtudja, mi lesz a lényével, amikor átlépi a halál kapuját. Ha a jelenkor emberének több önismerete lenne, mint amennyi van, ha jobban átgondolná a dolgot, és nem adná át magát az illúzióknak, mint ahogyan ez történik, akkor észrevenné, hogy az egoizmusa mennyire erősen közrehat abban az érdeklődésében, hogy megtudjon valamit a lélek sorsáról a halál után.

Az effajta lelki érdeklődés egészen különösen felerősödött a materialista vizsgálódások korszakában az utóbbi 3-4 évszázad folyamán. Ami így az ember lelkét érzés- és gondolatbeli belső szokásként hatalmába kerítette, azt nem győzhetjük le olyan elméletek és tanok által, amelyek csak az absztrakt formákig jutnak el. Mégis felvethető a kérdés: maradhat-e ez így? Az ember örök lényére vonatkozó kérdésnél csak az emberi természet egoista oldalát említhetjük meg?

Ha mindazt tekintetbe vesszük, ami ezzel a kérdéskörrel összefügg, akkor meg kell állapítanunk: hogy ilyenné vált az emberi szemléletmód, ahogy most jellemeztem, az lényegében abból fakad, hogy a vallások elhanyagolták a másik nézőpontot, azt, hogy rátekintsenek az emberre, ahogyan megszületik, ahogyan belenő a világba az első gyermeki felsírástól kezdve, azon a csodálatos módon, ahogy a lélek egyre inkább behatol a testiségbe; és hogy rátekintsenek arra, ahogyan feléled az emberben az a valami, ami a születés előtt a szellemi világban élt. Vajon hányszor kérdezik meg az emberek, hogy a szellemi világból kiindulva mi az, ami folytatódik a fizikai testet öltéssel, amikor az ember megszületik? Mert újra és újra csak azután tudakozódnak, hogy mi folytatódik akkor, amikor az ember meghal. Ám azt már nemigen kérdezik meg, hogy mi folytatódik akkor, amikor az ember megszületik.

A jövőben viszont erre fog irányulni az igazi érdeklődés! A felcseperedő gyermekben bizonyos értelemben meg kell tanulnunk meglesni a szellemi-lelkiségnek azokat a megnyilatkozásait, amilyen az a születés vagy a fogamzás előtt volt. És meg kell tanulnunk meglátni a növekvő gyermekben a szellemi világban való tartózkodásának folytatódását. Akkor az ember örök lényéhez való viszonyunk is egyre önzetlenebb lesz, egyre kevésbé lesz egoista. Ha ugyanis valakit nem érdekel, hogy mi az, ami - miután áthozta a szellemi világból - folytatódik a fizikai élettel, hanem csakis az érdekli, hogy mi folytatódik a halál után, akkor az az ember belsőleg egoista. Bizonyos értelemben egy nem-egoista lelki beállítottságot alapoz meg, amikor azt kutatjuk, ami a szellemiből jön át a fizikai létezésbe.

Az egoizmus azért nem kérdez rá arra, hogy a szellemi folytatódik-e a fizikaiban, mert biztos abban, hogy ő, vagyis az ember létezik, és megelégszik azzal, hogy már létezik. Csupán abban nem biztos, hogy a halál után is létezik-e. Ezért szeretne valamilyen bizonyítékhoz jutni. Erre hajtja őt az egoizmusa. Igazi megismerés azonban nem származik az egoizmusból, de abból a szublimált egoizmusból sem, amit most írtam le, amely a lélek halál utáni létezése iránti érdeklődésre sarkall. Mert tulajdonképpen tagadhatjuk-e, hogy a vallások sokat spekulálnak a most jellemzett egoizmus alapján? De ezt a spekulálást az embernek le kell győznie magában. Aki belelát a szellemi világba, az tudja, hogy ennek legyőzése nem csupán ismereteket hoz majd magával, hanem az ember egy egészen másfajta viszonyulását is eredményezi a saját emberi környezetéhez. Így teljesen másképpen fog érezni a növekvő gyermekkel kapcsolatban, ha mindig figyelembe veszi, hogy egy olyan lénynek folytatódik a léte, aki nem maradhatott ott a szellemi világban.

Gondolják meg, mennyire megváltozik a kérdés ebből a nézőpontból. Azt mondhatjuk: az ember ott volt a szellemi világban, mielőtt a fogamzás vagy születés révén leereszkedett a fizikai világba. Ott fent viszont már nem találta meg a mindenkori célját. A szellemi világ már nem adhatta meg neki azt, amire a lélek törekszik. És a szellemi világ hatására felébredt benne az a vágy, hogy amikor elközelgett a születésének ideje, leszálljon a fizikai világba, és magára öltsön egy testet, azért, hogy a fizikai világban keresse azt, amit nem találhatott meg a szellemi világban.

Az élet rendkívüli elmélyültségét eredményezi, amikor egy ilyen nézőpontra teszünk szert, de most már érző módon, átélve. Ahogy az egoista szemléletmód állandóan arra ösztökéli az embert, hogy egyre absztraktabb legyen, megrekedjen a teóriák szintjén, hajlamos legyen a fej gondolkodásra, úgy a másik, a nem-egoista szemléletmód egyre fokozottabban arra ösztönzi, hogy a világot szeretettel megismerje, és a szeretet által ragadja meg. Azoknak az elemeknek az egyike tehát, amelyeket majd a tanárképzés részévé kell tennünk, hogy vegyük figyelembe a születés előtti embert, tehát hogy az élet viszonylatában ne csak a halál rejtélyét érzékeljük, hanem a születés rejtélyét is.

Ehhez azonban meg kell tanulnunk felemelni az antropológiát az antropozófiához, valóban elsajátítva egy érzéket azok iránt a formák iránt, amelyek a hármasan tagolt embert fejezik ki. A múltkor már említettem: az ember feje, az, ami főképpen fej, vajon nem gömbalakú-e egy egészen másik formában, és felhelyezve az organizmusunk egyéb részeire? (Ld. az ábrát.) És ugyancsak, amikor a mellkas-embert nézzük, hogyan jelenik meg előttünk? Tulajdonképpen úgy jelenik meg, hogy vehetnénk a fej egy darabját, csak megnagyobbítva, ahol itt van a hátgerinc. (Ld. az ábrát.) Ahogy a fej a maga középpontját magában hordja, a mellkas-emberben a középpont jóval távolabbra helyeződik. És ha ezt most elképzeljük, mint egy nagy fejet, akkor ez a nagy fej úgyszólván egy hátán fekvő emberhez tartozna. Úgyhogy, ha a gerincoszlopot egy nem teljes fejnek vesszük, akkor kapunk egy vízszintesen fekvő embert, és egy függőlegesen álló embert.

Még bonyolultabb, és egyáltalán nem is lehet síkban lerajzolni, ha az anyagcsere-embert vesszük szemügyre. A formai szemlélet számára, a plasztikus-szemléletes forma vizsgálata szempontjából tehát az emberi természet három része teljesen különbözőnek mutatkozik. A fej - teljesség, a mellkas-ember nem teljesség, hanem egy töredék; és még inkább az az anyagcsere-ember.

Mármost minek köszönhetően ilyen lezárt magában az emberi fej? Azáltal, hogy az ember részei közül az emberi fej illeszkedik bele a legjobban a fizikai világba. Bármennyire is különösnek tűnhet önöknek, mivel megszokták, hogy a fejet az ember legnemesebb részének tekintsék, mégis éppannyira igaz az is, hogy ez az emberi fej idomult a leginkább a fizikai léthez. A fej fejezi ki a leginkább a fizikai létet. Így azt mondhatjuk: ha a fizikai testet a fődologban akarjuk jellemezni, akkor a fej alapján kell rátekintenünk. Az ember a fejet illetően a leginkább fizikai test. A mellkasi szervek, a ritmikus szervek vonatkozásában az ember a leginkább étertest. Az anyagcsere szervei tekintetében pedig az ember a leginkább asztráltest. Az én általában még semmi világosat nem fejez ki a fizikai világban.

Ezzel eljutottunk egy nézőponthoz, amit rendkívül fontos figyelembe vennünk. Erre a nézőpontra úgy készíthetik elő magukat, hogy azt mondják: ránézek az emberi fejre - amit az előbb dőlt vonalakkal jelöltem a korábbi ábrán -, úgy előttem van a legfontosabb dolog a fizikai testről is. A fej a leginkább azt juttatja kifejezésre, ami nyilvánvaló az emberben. A mellkas-emberben főként az étertest a tevékeny. A fejben a legkevésbé tevékeny az étertest, sokkal inkább a mellkasi részben tevékenykedik. Ezért az ember mellkasi része fizikailag tekintve tökéletlenebb, mint a fej. Fizikai értelemben tökéletlenebb. És még tökéletlenebb az anyagcsere-ember, itt az étertest megint csak igen kevéssé tevékeny, és az asztráltest az, ami a leginkább tevékeny benne. Ahogy pedig gyakran hangsúlyoztam már: az én még csak csecsemő, még alig van fizikai megfelelője.

Látjuk tehát, hogy az embert leírhatjuk úgy is, hogy azt mondjuk: az embernek fizikai teste van; ha meg akarjuk válaszolni azt a kérdést, hogy mi a leghasonlóbb az ember fizikai testéhez, a válasz ez lesz: a fej. Az embernek éterteste van. Mi hasonlít a legjobban az étertesthez? A mellkasi rész. Az embernek asztrálteste van. Mi hasonlít a leginkább az asztráltesthez? Az anyagcsere-ember. Az én számára pedig alig utalhatunk valamire a fizikai emberben. Így lesz az ember mindhárom része, a fej, azaz az idegi-érzékszervi ember, azután a mellkas-ember, azaz a ritmikus ember, végül az anyagcsere-ember a tükröződése valami mögötte állónak. A fej a fizikai test tükröződése, a mellkas az étertest tükröződése, az anyagcsere pedig az asztráltest tükröződése. Ezt meg kell értenünk, és nem úgy kell néznünk az embert, ahogy ma teszik, amikor vizsgálják a holttestet a klinikán, megnéznek egy darab szövetet vagy mást, nem foglalkozva azzal, hogy a mellkasban vagy a fejben van-e. Fel kell fognunk ugyanis azt, hogy a fej-, a mellkas- és az anyagcsere-ember más és más vonatkozásban áll a kozmosszal, és más és más mögöttük állót fejeznek ki képletesen. Ez a mai puszta antropológiai tárgyalásmódot tovább tágítja számunkra az antropozófiai nézőpont felé. Tisztán fizikailag tekintve a mellkasi organizmus és a fej-organizmus egyenértékű. Amikor a tüdőt vagy az agyat boncolják, fizikailag tekintve végül is az egyik éppolyan anyag, mint a másik. Szellemileg tekintve viszont a legkevésbé sem ez a helyzet. Szellemileg ez úgy van, hogy amikor az agyat boncoljuk, akkor valóban elég világosan előttünk van az, amit boncolunk. Ha viszont a mellkast, például a tüdőt boncoljuk, akkor már sokkal homályosabb számunkra az, amit boncolunk, mert benne rendkívül fontos szerepet játszik az étertest, amikor az ember alszik.

A most kifejtett dolognak van valamilyen szellemi vonatkozása is. Aki már valamennyire előrehaladt a meditációban az olyan gyakorlatok révén, amelyeket megtalálnak az antropozófiai irodalmunkban, az fokozatosan eljut oda, hogy az embert tényleg hármasan tagolja. Erről a hármas tagoltságról beszélek egy bizonyos nézőpontból a Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című könyvemnek abban a fejezetében, ahol a Küszöb őréről van szó. De erős koncentrációval az ember önmagán is megvizsgálhatja a hármas tagoltságot, hogy az ember valóban fej-emberre, mellkasemberre és anyagcsere-emberre oszlik. Akkor észrevesszük, hogy a fej tulajdonképpen mi által fej. Ha belső koncentrációval a fejet toldalékaival együtt kiemeljük az egyéb emberi organizmusból, és azután, mint puszta fej van előttünk az emberi természet más részeinek befolyása nélkül, akkor ez a fej halottá válik, többé már nem él. Szellemi látással lehetetlen a fejet elkülöníteni az emberi organizmus egyéb részeitől anélkül, hogy ne halottként látnánk. A mellkas-embernél azonban megtehetjük ezt: az élő marad. És ha az asztráltestet magában nézzük meg oly módon, hogy elkülönítjük az anyagcsere-embert, akkor az asztrális ember tovatűnik előlünk, nem marad meg a helyén, hanem követi a kozmikus mozgásokat, mert asztralitást hordoz magában.

Most pedig gondolják el, hogy ott állnak egy gyermek előtt, olyan ismeretekkel néznek rá elfogulatlanul és értelmesen, amelyekről most beszéltem. Akkor rápillantanak az emberi fejre: ez a halált hordozza magában. Azután rápillantanak arra, ami a fejet befolyásolja a mellkasból: itt minden élettel teli. Most megnézik azt, amikor a gyermek szaladni kezd, és megállapítják: tulajdonképpen az asztráltest az, ami ekkor a futásban tevékeny. Így az emberi lény belsőleg átláthatóvá vált önök előtt. A fej - magában holttest. A magát kibontakoztató élet leállna az emberben, ha az ember teljesen mozdulatlan lenne. De abban a pillanatban, amikor valaki futni kezd, rögtön észrevehetjük: valójában az asztráltest az, ami fut. És képes is futni, mert ez az asztráltest a futáskor, a mozgáskor anyagokat használ el: működik az anyagcsere egy bizonyos módon.

Ám hogyan figyelhetjük meg az ént? Tulajdonképpen most már mindent kimerítettünk. Ha nyomon követtük a fejholttestet, a mellkas-ember életteliségét, és a futást, mi marad akkor még, hogy az ént külsőleg is szemügyre vegyük? Azt mondtam önöknek, alig van valami, ami az énnek a fizikaiban megfelel. Az én csakis abban figyelhető meg, ha az embert növekedő fejlődésében nézzük. Egy évesen egészen kicsi, kétévesen már nagyobb, és így tovább. Amikor az embert egyre nagyobbnak és nagyobbnak látják, amikor egybeillesztik mindazt, ami az egymásra következő időkben történt vele, csak akkor tapasztalhatják az ént fizikailag. Közvetlenül sohasem láthatják az ént az emberben, hanem csakis azáltal figyelhetik meg, hogy az embert fejlődésében követik nyomon. Ha az emberek nem adnák át magukat illúzióknak, hanem a valóságot keresnék, akkor tisztában lennének azzal, hogy egy emberben - akivel egyszerűen csak összetalálkoznak - fizikailag egyáltalán nem érzékelhető az én minden további nélkül, hanem az én igazából csak úgy észlelhető, ha az embert különböző életkorokban figyeljük meg. Amikor valakit később, húsz év múlva ismét viszontlátnak, akkor nagyon erősen érzékelhetik az énjét abban a változásban, ami történt vele, különösen, ha húsz évvel ezelőtt gyermekként látták.

Arra kérem önöket, hogy amit mondtam, azt ne pusztán elméletként fogják fel, hanem leheljenek életet a képzeteikbe, és gondolják végig, amikor így nézik az embert: fej - holttest; mellkas - életteliség; futás - asztráltest; és növekedés az én által. Ekkor az egész ember, aki korábban, mint egyfajta viaszbábu állt önök előtt élettel telítődik.

Mert végül is a fizikai szemünkkel, és az értelmünkkel is, rendszerint mit látunk az emberből? Egy viaszbábut! És ez csak akkor kel életre, ha hozzáillesztjük mindazt, amiről az imént beszéltem.

Ennek megértéséhez mindenesetre szükségünk van arra, hogy szemléletünket áthassuk azzal, amit a szellemtudomány belejuttathat az érzéseinkbe, az érzületünkbe, az ember egész világhoz való viszonyába. Egy futó gyermek már az asztráltestet tükrözi önök számára. Ami a futás egyes mozdulataiban jelenik meg - hiszen minden gyerek másképp fut -, az a különböző asztráltestek felépítéséből származik. És ami a növekedésben, a változásban jut kifejezésre, az az énből mutat meg valamit számunkra.

Látják, itt a karma már nagyon erősen hat az ember lényére. Vegyünk egy olyan példát, ami már távol esik a jelenkortól: Johann Gottlieb Fichtét. Fichtét már több oldalról jellemeztem. Egyszer leírtam, mint nagy filozófust, egyszer mint „bolsevistát” mutattam be, és így tovább. De most egy másik nézőpontból tekintsünk rá. Fichtét úgy is leírtam, mint aki teljesen a „bolsevisták” közé lenne sorolható. Most egy másik oldalról vizsgáljuk meg. Képzeljék el, hogy állnak az utcán és Fichte halad el maguk mellett. Utánanéznek: nem túl magas ember, zömök. Miről árulkodik az, ahogyan felnőtt? Az akadályozott növekedésről. Súlyosan teszi le a lábait, különösen erősen a sarkakat, amikor az ember utánanéz és látja, ahogy elmegy. Az egész Fichte-én benne van ebben. Amivé férfiként lesz valaki, még annak bármiféle árnyalata sem rejtheti el azt, hogy ne lássuk meg ezt az akadályozott növekedést, mivelhogy gyerekkorában éhezett: zömök, a test vissza van fogva, a sarkait súlyosan odacsapja. Az ember szinte hallotta a beszédjét is, amikor őt így hátulról megfigyelte.

Látjuk, hogy az élet külsőségeibe is belejátszik a szellemi elem. De ezt az emberek nem fogják észrevenni, ha nem vesznek fel valami mást az érzületükbe, mint ami ma még a lelki beállítottságukat jellemzi. A mai emberek számára az embertársaikba való ilyen bepillantás ebből a szempontból igen durva indiszkréciónak számít. Az emberek nem nagyon szeretnék, hogy ez elterjedjen, mert napjainkban többnyire olyanok a materializmus következtében - ami mindjobban elhatalmasodott -, hogy csakis amiatt nem bontják fel azt a levelet, ami nem az övék, mert meg van tiltva nekik, különben ugyanis megtennék. Az ilyenfajta emberi érzület nem óhajtja, hogy az emberek megváltozzanak. Mégis, a XV század közepe óta a Földet betölti valami, amit az emberek a földi létben más módon nem sajátíthatnak el, mint azáltal, hogy az ember az emberhez egészen a fizikaiság szintjéig is már szellemileg viszonyuljon. Minél inkább belenövünk a jövőbe, annál inkább meg kell tanulnunk, hogy mindazt, ami fizikailag körülvesz bennünket, szellemileg is megragadjuk. És ezt a tanár pedagógiai tevékenykedésével kell kezdenünk, aki a felnövekvő gyermekkel foglalkozik. Fiziognómiai pedagógia: a nevelésen keresztül az ember e legnagyobb rejtélyét akard megfejteni minden egyes emberben!

Érezhető tehát, hogy mennyire erőteljes korunkban az, amit az emberiség megpróbáltatásának neveztem. Amit kifejtettem, azzal tulajdonképpen azt akartam mondani: egyre inkább individualizálódnunk kell, minden embert úgy kell tekintenünk, mint egy önmagában álló lényt. Ez nagy ideálként lebegjen előttünk: senki sem azonos a másik emberrel, mindenki egy önmagában álló lény. Ha a Föld elérkezne végpontjához anélkül, hogy mi emberek elsajátítottuk volna azt, hogy elismerjük minden egyes emberről, hogy önmagában álló lény, akkor az emberiség nem érné el a célját itt a Földön. De milyen messze vagyunk ma még attól a gondolkodásmódtól, amely e cél felé törekszik! Manapság nivelláljuk az embereket. Úgy nézünk az emberekre, hogy egyáltalán nem az individuális tulajdonságaikat vesszük tekintetbe.

Hermann Bahr, akiről gyakran beszéltem már, egyszer Berlinben jelét adta, hogy a kor kultúrája mennyire nem törekszik az individuális megkülönböztetésre. Amikor Bahr az 1890-es években egy ideig Berlinben élt és részt vett a berlini társasági életben, akkor minden este ott ült mellette egy-egy hölgy a jobb és bal oldalán. De amikor a következő este ismét két hölgy között ült, legfeljebb csak a meghívó kártyájukból tudta meg, hogy ezek más hölgyek. Nem nézte meg őket elég figyelmesen, mert alapjában véve a tegnapi hölgyek és a mai hölgyek teljesen ugyanolyannak tűntek számára. Amit belőlük látott, az teljesen ugyanaz volt. Így a társadalmi, főként a gazdasági kultúra az emberekből külsőleg is azonos lényeket hoz létre, nem engedi az individualitásukat kibontakozni. És így törekszik az ember a jelenkorban a nivellálásra, miközben az emberiség legbelsőbb céljának éppen annak kellene lennie, hogy az individualizálódásra törekedjen! Korunkban többnyire elkendőzzük az individualitást. Ezért a legszükségesebb számunkra, hogy végre rátaláljunk az individualitásra minden egyes emberben.

Az ember oktatásában kell megkezdenünk azt, hogy belső lelki pillantásunkat teljesen ráirányítsuk az individualitásra. A tanárképzésnek abból a felfogásból kell kiindulnia, hogy az emberekben az individuálisat fedezzük fel. Ez csak úgy lehetséges, ha az emberről való képzetünket olyannyira élettel telítjük, ahogy azt leírtam, és ha ténylegesen tudatosítjuk magunkban például azt, hogy nem egy mechanizmus, hanem az asztráltest az, ami mozgatja, és ami a fizikai testet magával vonja. Ami így a lelkükben keletkezhet belsőleg életteli és mozgékony képként az emberről, azt hasonlítsák össze azzal, amit ma a szokásos tudomány nyújt számunkra, ami bizony csak egy homonkulusz, nem több mint egy homonkulusz! A tudomány semmit sem mond az emberről, csak valami homonkuluszról prédikál. De nekünk mindenekelőtt a valódi embert kell bevonnunk a pedagógiába. Mert az teljesen kiszorult a pedagógiából.

A nevelés kérdése tehát a tanárképzés kérdése, és ameddig az előbbit nem így értjük, addig messze vagyunk attól, hogy a nevelésben valami hasznos történjen. Magasabb nézőpontból tekintve minden összefügg egymással, ha az egyik dolgot valóban a másikhoz tudjuk kapcsolni. Ma az emberek az emberi tevékenységeket, a belső tevékenységeket is legszívesebben úgy alakítanák ki, ahogy a fiókok vannak egymás mellett. Tanul az ember antropológiát, azután vallást - de ezeknek nem sok közük van egymáshoz. Csakhogy, mint láttuk, mindaz, amit az emberben találunk, valójában összefügg a halhatatlanság kérdésével, az emberi természet örök lényének kérdésével is. Ezért az emberi természet örök lényének kérdését összekapcsoltuk az ember közvetlen szemlélésével. A lelki átélés e mozgékonyságának különösen a pedagógiába kellene behatolnia. Akkor majd egészen másféle belső képességek fejlődnek ki, mint amiket ma alakítanak ki a tanárképzés intézményei által. Ennek különösen nagy fontossága lenne.

A mai vizsgálódással érzékeltetni akartam azt, hogy a szellemtudománynak valójában mindent át kell hatnia, és hogy a szellemtudomány nélkül korunk nagy társadalmi problémái nem oldhatók meg.