Amit ma akarok elmondani, azt tekintsük egyfajta kitérőnek. Amint már jeleztem, szeretnék röviden beszélni három fogalomról. Három olyan fogalomról, amelyeket ha teljesen megértünk, akkor az egyúttal a külső társadalmi élet megértését is elősegíti. Kifejezetten azt mondom: „a külső társadalmi életét”, mert ezt a három fogalmat teljesen az emberek külső együttműködéséből vesszük. Ez a három fogalom: az áru, a munka és a tőke. Már mondtam önöknek, hogy az újabb közgazdaságtan minden változata hasztalanul igyekezett teljes világossághoz jutni e fogalmakat illetően. Ez nem volt lehetséges azóta, hogy az emberek elkezdtek tudatosan közgazdaságilag gondolkodni. Az Atlantisz utáni 5. korszak előtt, tehát a XV század közepe előtt általában nem lehetett arról szó, hogy az emberek a maguk kölcsönös társadalmi viszonyaikat tudatos módon fogják fel. Az élet többé- kevésbé öntudatlanul, ösztönösen haladt abban a tekintetben, ami ember és ember között társadalmilag végbemegy. Akkor a kortól kezdve azonban, amikor a tudati lélek kifejlődése megindult, már egyre tudatosabban kellett gondolkodni a társadalmi viszonyokról is. Ennek következtében minden lehetséges irányzat és szemlélet kialakult az emberi-társadalmi együttélésről. Megjelent a merkantilizmus, azután a fiziokraták iskolája, fellépett Adam Smith, a különböző utópisztikus áramlatok, Proudhon, Fourrier stb., végül egyfelől az újabb szociáldemokrácia, másfelől az újabb iskolai közgazdaságtan.

Érdekes a Marxra, Engelsre és másokra támaszkodó szociáldemokrata teóriát összehasonlítani ezzel az újabb iskolai közgazdaságtannal. Ez az iskolai közgazdaságtan teljesen improduktív. Általában nem ad semmi olyan fogalmat, ami a társadalmi akaratba beleáramolhatna. A modern iskolai közgazdaságtan zavaros, kaotikus fogalmaival semmit sem kezdhetünk, ha ebben az irányban felvetjük azt a kérdést, hogy minek kellene történnie társadalmi vonatkozásban? Mert ez az iskolai közgazdaságtan tele van olyan szemléletmódokkal, amelyek általában az újabb tudományban uralkodnak. Tudják önök is, hogy a természettudományok óriási, csodálatra méltó haladásának köszönhetően - amit a szellemtudomány a legkevésbé sem becsülhet le - a modern iskolai tudomány tulajdonképpen mindazt tagadja, ami a szellemből fakad. Így a közgazdaságtan csak azt akarja megfigyelni, ami a gazdasági életben zajlik. De az újabb időkben megfigyelni azt, ami a gazdasági életben történik, szinte lehetetlen amiatt, hogy ebben az újabb korban az embereknek többnyire nem voltak olyan fogalmaik, amelyekkel a gazdasági tényeket kifejezhették volna. A gazdasági események maguktól haladtak mechanikusan; az emberek csak követték azokat gondolattalanul. Ezért a világpiac ilyen gondolat nélküli tényeinek megfigyelése sem vezethet törvényekhez és nem is vezetett oda, mert nemzetgazdaságunk gyakorlata nélkülözi az elméletet, a szemléletet, a fogalmakat, az eszmét. A szociáldemokrata irányultság viszont olyan elmélet, amely nélkülözi a gyakorlatot. Ha megnézzük, hogy milyen ez a szocialista teória, úgy ebben a formájában sohasem ültethető át a gyakorlatba, hiszen ez egy olyan elmélet, amelynek nincs is betekintése a gyakorlatba. Modern korunk éppen attól szenved, hogy egyfelől olyan gazdasági életünk, olyan gyakorlatunk van, amelyben nincsenek eszmék, másfelől a szociáldemokraták puszta elmélete nélkülözi annak lehetőségét, hogy a tényleges gazdasági életbe be lehessen vezetni. Ebben a vonatkozásban valóban az emberiség történelmi fejlődésének fordulópontjához érkeztünk el. Ezt önök könnyen be fogják látni, hiszen a társadalmi életet az ember emberhez való viszonyára kell felépítenünk. Ez alapul szolgál majd annak, hogy az embereket bizonyos beállítottságra ösztönözze, amennyiben egy társadalmilag igazságos életet akarnak kialakítani. Ezért a társadalmi organizmus hármas tagozódásánál is arról van szó, hogy az egymással összetartozó társadalmi területeken bizonyos beállítottságot teremtsünk meg. Az emberek közötti ilyen beállítottság nélkül a társadalmi élet valójában nem virágozhat ki. És erre a beállítottságra éppen a társadalmi hármas tagozódás érdekében kell tekintettel lennünk. Ma ebben az irányban csak néhány dolgot említenék érintőlegesen.

Ha a társadalmi életet, mint egyfajta organizmust gondoljuk el, akkor el kell képzelnünk - legalábbis a szellemi-lelkibe áthelyezve -, hogy ezt az organizmust átjárja valami. Ahogy például az emberi és állati szervezetben a vér a belélegzett és átalakult levegő hordozója, úgy az egész társadalmi organizmust is kell valaminek hordoznia, valaminek betöltenie, valaminek átjárnia.

Itt jutunk el a tőkéhez, ami a jelenlegi ember számára annyira nehezen érthető meg, mert lelkülete nagyon kevéssé lett erre előkészítve, de amit meg kell értenünk akkor, amikor általában a társadalmi újjáalakulást, a társadalom újjászervezését komolyan fel akarjuk vetni. Meg kell értenünk, hogy a jövő társadalmi életében attól függ minden, amiről az emberek kölcsönösen beszélgetnek, amit az emberek komolyan vesznek, amikor kicserélik eszméiket, érzéseiket egymás között. Nem mindegy, hogy milyen az emberek szemléletmódja, amennyiben társadalmi lényekké szeretnének válni. A jövő számára az szükséges, hogy az általános műveltségben ne csupán olyan fogalmak uralkodjanak, amelyeket a természettudományból vagy a gazdaságból veszünk, hanem olyan fogalmak terjedjenek el, amelyek alapul szolgálhatnak valami imaginatívnak. Ez a mai emberek számára annyira valószerűtlen, de nem fognak szocializálódni, ha egyidejűleg nem tanítjuk meg őket az imaginatív fogalmakra, vagyis az olyan fogalmakra, amelyek az ember érzületét egészen máshogyan alakítják, mint a puszta absztrakt fogalmak az okról és okozatról, az erőről és anyagról stb., amelyeket a természettudomány területén használnak. Az ilyen fogalmakkal, amelyek a természettudomány területéről származnak, és amelyek ma mindent uralnak, még a művészetben is, a jövő társadalmi életében semmit sem kezdhetünk. El kell jutnunk oda, hogy a jövő társadalmi életében a világot ismét képekben értsük meg.

Hogy ez mit jelent, arra már több ízben utaltam, nem egyszer a nevelés kérdésével kapcsolatban is. Erre nézve a következőt mondtam. Ha bizalmasan foglalkozunk a gyerekekkel, akkor mondjuk a lélek halhatatlanságának eszméjét úgy tudjuk velük jól megértetni, ha egyszerűen megmutatjuk nekik egy pillangó bábját, ahogyan ez a báb kinyílik és a pillangó a bábból kirepül. Akkor érthetővé tesszük a gyereknek: nézd csak, amilyen ez a báb, olyan a te tested is; és ott belül él valami, mint egy pillangó, csak láthatatlan. Ha te elérkezel a halálhoz, akkor nálad is kirepül a pillangó a szellemi világba. - Az ilyen hasonlattal képszerűen érzékeltetjük a dolgot. De nem elég csupán az, hogy az ember egy ilyen hasonlatot kigondoljon, ha azt a természettudományos világszemlélet értelmében cselekszi, amikor kigondolja. Mert rendszerint milyen beállítottságot tanúsítanak az emberek a mai kor műveltsége alapján, amikor egy ilyen hasonlatot megfogalmaznak? A mai kor emberei, noha még alig nőttek fel, nagyon okosak, túlontúl okosak. Így egyáltalán nem gondolnak arra, hogy az ember másféle módon talán okosabb lehetne annál, mint amikor ők maguk absztrakt fogalmaikkal azt képzelik, hogy okosak. Egészen különös ugyanis, hogy mennyire odavannak ezzel a mai okosságukkal.

Néhány héttel ezelőtt tartott előadásomhoz kapcsolódott egy gyűlés az illető város államtudományi egyesületében, és az előadásról és az azzal összefüggő dolgokról beszélt egy egyetemi professzor, vagyis korunk egy kétségkívül okos embere. ő úgy találta, hogy nemcsak azok a nézetek, amelyeket az előadásban említettem, hanem azok is, amelyek a könyveimben találhatók: infantilisek, azaz, az emberiség gyermekkorának fokán állnak. Látják, én egészen jól megértem korunk egyik okos emberének egy ilyen ítéletét, főleg, ha ő éppen egy egyetemi professzor. Azért értem meg, mert hiszen a tudományból, amiről itt szó van, minden valódi képszerűség kiszorult, ezért mindent, amit megértenek, vagy jobban mondva nem értenek meg, gyerekesnek tartanak. Ebben éppen az a sajátos, hogy az emberek eljutnak a mai okossághoz, és azt mondják: ha egy olyan képet akarunk alkalmazni, amiben a halhatatlan lelket összehasonlítjuk a pillangóval, amely a bábból kirepül, akkor mi okosak vagyunk, mert természetesen tudjuk, hogy ez egy kép, amit mi hoztunk létre; mi nem azonosulunk azzal, amit egy ilyen kép tartalmaz. De a gyermek gyerekes, csak az ő számára hasonlítjuk össze ezzel a képpel azt, amit fogalmilag tudunk. Viszont mi magunk ebben a hasonlatban nem hiszünk.

A rejtély csak az, hogy akkor a gyermek sem hisz benne. A titok abban rejlik, hogy a gyermeket valójában csak akkor ragadja meg a kép, ha mi magunk is hiszünk benne. De ehhez ismét vissza kell térnünk egy valódi szellemtudományos beállítottsághoz, vagyis hogy a természetben ne azokat a kísértetszerű dolgokat lássuk, amikről a természettudomány beszél nekünk, hanem újból lássuk a képszerűt, az imaginatívet. Ami a bábból előbújik és mint pillangó létezik, az valójában egy az isteni világrend által a természet rendjébe belehelyezett kép a lélek halhatatlanságára. És nem létezne pillangó, amely a bábból előjön, ha nem lenne halhatatlan lélek. Mert nem létezhetne egy kép - hiszen ez egy kép -, ha nem a valóság szolgálna neki alapul. És így van ez az egész természettel. Amit a természettudomány nyújt, az kísértet. Az ember csak úgy férkőzhet hozzá magához a természethez, ha tudja, hogy az egy kép valami másról.

Így az embereknek el kellene fogadniuk azt is, hogy például az emberi fejet úgy tekintsék, mint egy égitest „képét”. Az emberi fej nem pusztán gömbölyű, aminek folytán éppúgy hasonlít egy káposztafejre is, hanem az emberi fej oly módon van kialakítva, hogy egy égitest utánzata. Képszerű az egész természet, és el kell találnunk ehhez a képszerűségéhez, akkor be fog sugározni a szívekbe, a lelkekbe, az érzelmekbe, sőt a fejekbe is, jóllehet ez valami nagyjelentőségű, vagyis az, ami keresztüláramlik az emberen, amikor képeket ragad meg. A társadalmi organizmussal kapcsolatban is olyan dolgokról kell majd beszélnünk, amelyeket képekben kell kifejeznünk. És ezekben a képekben hinniük kell az embereknek. Akkor a tudomány területén megjelennek majd olyan emberek, akik képesek beszélni az áru valódi beillesztéséről a társadalmi organizmusba; mert az áru, amit megtermelnek, az emberi szükséglethez igazodik. Semmilyen absztrakt fogalom nem ragadhatja meg ezt az emberi szükségletet a maga társadalmi értékelésében, hanem csak az az emberi érzület tudhat valamit erről, amelyik át van itatva azzal a hangulattal, ami az imaginatív ábrázolásból származik. Máskülönben semmiféle szocializálás nem lesz. Kinevezhetjük a megfelelő embereket a társadalomban, akik megállapítják a szükségleteket: ha egyúttal nem nevelünk bele a társadalmi organizmusba egy imaginatív szemléletmódot is, akkor nem fogjuk tudni a társadalom organizmusának társadalmi megformálását végrehajtani. Vagyis képekben kell fogalmaznunk. Ezért ha különösen hangzik is a mai szocialista gondolkodók számára, hogy a szocializáláshoz az szükséges, hogy a társadalomban az emberek az emberekhez képekben beszéljenek, amiket imaginációk ösztönöznek, mégis ennek kell történnie.

Ezen múlik a dolog. És hogy mi az áru, azt az ember érzései útján fogja megérteni egy olyan tudományban, amelynek van érzéke a képek iránt, de semmiféle más tudományban nem.

Ezen kívül egy olyan társadalomban, amely a jövő társadalma akar lenni, a megfelelő módon kell uralkodnia a munkának. Ahogyan ma beszélnek az emberek a munkáról, az éppen hogy esztelenség, mert a munkának alapjában véve egyáltalán semmi köze nincs a javak termeléséhez. Karl Marx az árut kikristályosodott munkaerőnek nevezi. Ez tiszta képtelenség, nem egyéb. Mert amikor az ember dolgozik, olyankor arról van szó, hogy egy bizonyos módon önmagát elhasználja. Ezt az önelhasználást önök véghezvihetik ilyen vagy olyan formában. Ha elég pénzük van a bankban vagy a pénztárcájukban, akkor sportolhatnak valamit, miközben erőt fejtenek ki, és munkaerejüket valamely sportban felhasználhatják. De fát is hasogathatnak, vagy valami mást is tehetnek. A munka viszont teljesen azonos, ha önök fát vágnak, vagy sportolnak. Nem attól függ a dolog, hogy önök mennyi munkaerőt használnak fel, hanem hogy ezt a munkaerőt mire fordítják a társadalmi életben. Önmagában a munkaerőnek semmi köze nincs a társadalmi élethez, amennyiben ennek a társadalmi életnek javakat és árukat kell termelnie. Ezért lesz szükséges a hármas tagozódású társadalmi organizmusban, hogy kialakuljon valami olyasmi, ami egészen másféle módon ösztönöz a munkára, mint a javak előállítása. A javakat bizonyos fokig a munka révén kell megtermelni, mivel a munkát éppen hogy valamire alkalmazzuk. De aminek alapul kell szolgálnia ahhoz, hogy az ember dolgozzon, annak kedvet és szeretetet kell a munka iránt kiváltania. Nem jutunk el előbb a társadalmi organizmus társadalmi megformálásához, minthogy megtaláljuk a módszereket ahhoz, hogy az ember dolgozni akarjon, hogy számára magától értetődő legyen az, hogy dolgozik.

Ez nem történhet meg semmilyen más társadalomban, csak egy olyanban, amelyben inspirált fogalmakban beszélnek. Sohasem fogja a jövőben az embereket a munka iránti kedv és szeretet áthevíteni úgy, mint a múltban - ahol a dolgok ösztönösek és atavisztikusak voltak -, ha nem hatjuk át a társadalmat olyan eszmékkel, olyan érzésekkel, amelyek a beavatottak inspirációja által kerülnek a világba. Ezeket a fogalmakat az emberek úgy fogják hordozni, hogy azt mondják: itt van előttünk a társadalom és neki szenteljük magunkat; azaz, maga a munka a lelkükbe árad, mert megértik a társadalom organizmusát. Ilyen megértésük csak azoknak lehet, akikhez inspirált fogalmakkal, vagyis a szellemtudomány alapján szólnak. Vagyis hogy ismét életre keljen a munka az emberek körében, nem olyan üres fogalmakra van szükségünk, amelyeket manapság hangoztatnak, hanem szellemi tudományokra van szükségünk, amelyekkel a szíveket és a lelkeket áthatjuk. Akkor ez a szellemi tudomány a szíveket és a lelkeket annyira át fogja járni, hogy az embereknek kedvük és hajlandóságuk lesz a munkához, a munka pedig az áru mellé kerül. Ezt egy olyan társadalomban lehet megvalósítani, amely nemcsak képekről hallott - azoktól, akik a társadalom pedagógusai -, hanem amely inspirációkról és olyan fogalmakról is hallott, amelyek szükségesek ahhoz, hogy bonyolult társadalmunkban a termelőeszközök működni tudjanak, és hogy megfelelő alapot szolgáltassanak az embereknek.

Ehhez még az szükséges, hogy ebben a társadalomban intuitív fogalmak is elterjedjenek. Azok a fogalmak, amilyeneket önök A társadalmi kérdés lényege című könyvemben találnak a tőkéről, csak egy olyan társadalomban fognak kivirágozni, amely fogékony az intuitív fogalmak iránt. Vagyis a tőkét úgy illesztik be a társadalmi organizmusba, hogy ismét elismerik azt, hogy az emberben intuíciónak is kell lennie. Az árut a helyes módon úgy illesztik be, ha elismerik, hogy léteznie kell imaginációnak; a munkához pedig a megfelelő módon úgy fognak viszonyulni, ha elismerik azt, hogy léteznie kell inspirációnak.

Ha ezt a sémát veszik alapul, vagyis ha a három fogalmat önök nem egymás alá írják, hanem úgy ábrázolják, ahogyan ebben a sémában feltüntettem, akkor ebből a sémából nagyon sokat tanulhatnak, ha átjárják önöket azok a fogalmak, amelyeket kifejtek könyvemben a hármas tagozódásról. Mert mindenféle összefüggések léteznek a munkától az áruhoz, az árutól a tőkéhez, amikor a tőke árut vásárol; összefüggések alakulnak ki a munka és a tőke között is, és így tovább. Csak ezen a módon kell elrendezniük önöknek ezt a három fogalmat. (Lásd az ábrát.)

Mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy helyes ugyan arról beszélni, hogy a jövőben az emberiséget át kell hatnia a társadalmi rendnek, de szükségszerű az is, hogy ezt a társadalmi rendet maguk az emberek valósítsák meg, amennyiben hajlandónak mutatkoznak arra, hogy meghallgassák a beavatottak tudományát az imaginációkról, az inspirációkról és az intuíciókról. Ez komoly dolog, mert ezzel nem kevesebbet mondok önöknek, mint hogy szellemtudomány nélkül semmiféle társadalmi átalakulás nem lesz a jövőben. De ez így igaz. És sohasem szerzik meg azt a lehetőséget, hogy az emberek megértéshez jussanak az intuíció, imagináció, inspiráció útján, ahogy az szükséges lenne az ilyen dolgokkal kapcsolatban, ha például átengedik az iskolát az államnak. Mert mit is tesznek az államok az iskolákkal?

Nézzenek meg valamit, ami valóban az iskolát érinti az egyik oldalról és az államot a másik oldalról. Be kell vallanom önöknek, amit most mondok, azt borzasztónak tartom. De ezt a borzasztó dolgot a jelenkor emberei nem veszik észre. Vagyis azt, ami például az államjoggal a helyzet. Az államjog olyan körülmények között jön létre, amelyeket az emberek ma még, mint helyeset fogadnak el, amennyiben léteznek a parlamentek - a demokratizmust említem, a monarchiától most eltekintek -, amelyek meghatározzák az államjogi dolgokat: itt készül az államjog, minden nagykorú ember a képviselőin keresztül valósítja meg az államjogot. Itt eldöntik a dolgokat, ami azután bekerül a törvénygyűjteményekbe. Majd jön a professzor, tanulmányozza a törvénygyűjteményeket, és azután azt, ami a törvénygyűjteményekben áll, magától értetődően, mint államjogot tanítja, mint államjogot adja elő. Vagyis az állam éppen ezen a ponton a legeminensebb értelemben vontatókötélre veszi a tudományt. Az államjog tanárának semmi egyebet nem szabad előadnia, csak azt, amit az állam jogként megfogalmazott. Az embernek lényegében véve egyáltalán nem is volna szüksége a professzorra, ha módjában állna, hogy az államjogi törvényeket hengerre írja, és egy fonográfba beletegye, akkor a fonográfot is odahelyezhetné a katedrára, aminek csak le kellene játszania, amit a parlament határozott. Ez lenne azután a tudomány.

Ez nem csak egy extrém területen van. Látják, ebben semmi sem inspirált, mert önök aligha fogják azt állítani, hogy mindaz, ami ma a parlamentben többségi határozatként létrejön, valóban inspirált tény lenne. Inkább megfordítva kellene a dolognak történnie. Először a szellemi életen belül, az egyetemeken kellene megalkotni az államjogot, mint tudományt, tisztán az emberi szellemi felfogásból fakadóan. Csak akkor kaphatja meg az állam a helyes formáját, ha azt az emberek adják meg neki. Néhányan azt hiszik, hogy a hármas tagozódás a világot a feje tetejére akarja állítani. Ó nem, a világ van a feje tetején, a hármas tagozódás csak a lábára akarja állítani. Erről van szó.

Ma mindenekelőtt azon múlnak a dolgok, hogy elfogadjuk ezeket a fogalmakat, különben elhatalmasodik a szellem mechanizálódása, a lélek elalszik, azaz vegetarizálódik és elállatiasodik, vagyis a test ösztönszerűvé válik.

Nagyon fontos, hogy áthassuk magunkat azzal a meggyőződéssel, hogy ennyire radikális módon kell gondolkodnunk, hogy a jövő számára valamilyen boldogulást találjunk. Legelsősorban tehát az embereknek azt kell belátniuk, hogy a társadalom organizmusát három egészséges részre kell felosztaniuk. Amit az imagináció jelent az áru vonatkozásában, azt csak úgy fogjuk megtanulni, ha a gazdasági élet tisztán kiformálódott és az embereket rávezetjük arra, hogy a gazdasági életet testvériségben igazgassák. Amit az inspiráció jelent a munka számára - hogy kedvet és szeretetet hozzon létre a munkához -, az csak akkor fog megjelenni a világban, ha az inspirált emberek valóban áthatják azt, ami a parlamentben, mint egyenlő az egyenlőhöz viszonyul, ha valódi egyenlőség uralkodik, azaz, ha mindenki érvényesítheti azt, ami benne van. De ez nagyon különböző lesz az egyik és a másik embernél. Akkor majd uralkodhat ez az egyenlőség a jogi életben, de ennek a jogi életnek inspiráltnak kell lennie, amelyben nem nyárspolgáriságból fakadóan hoznak határozatokat, amire minduntalan törekszik a szokásos demokrácia.

A tőkét pedig majd csak akkor használhatjuk fel helyesen a társadalmi organizmusban, ha az intuíciót felemelik a szabadsághoz, és a szabadság kivirágzik az önmagát kialakító szellemi életből. Akkor a szellemi életből át fog áramolni a munkába mindaz, aminek át kell áramolnia. Ilyen áramlások lesznek. (Lásd a nyilakat.) És ez a három terület éppen a helyes módon fog érvényesülni, ha így tagolódnak.

Az első ellenvetések egyike, amit Németországban tettek, az volt, hogy azt mondták: Steiner a társadalmi életet háromfelé akarja szabdalni. A társadalmi életnek ellenben egységet kell képeznie! - De az emberek csak hipnotizálva vannak ettől az egységtől, mivel az államot mindig valami egységesnek tekintették. Hozzászoktak ehhez a fogalomhoz az egységes államról. De aki erről az egységről beszél, az számomra egy olyan emberre hasonlít, aki azt mondja: Akarok egy lovat, amely négy lábon áll, de a lónak mégis egységet kell képeznie, ami nem szabdalható szét négy lábra. - Ezt természetesen senki sem fogja kívánni. De én nem is egy „ló-államot” akarok, vagy a társadalmi organizmust egyetlen lábra állítani, hanem a maga egészséges három lábára. És ahogyan a ló egysége nem vész el azáltal, hogy négy lábon áll, úgy a társadalmi organizmusé sem azáltal, hogy három egészséges részre tagoljuk. Éppen azzal kapja meg a maga egységét, hogy három részére alapozzuk.

Az emberek manapság egyáltalán nem tudnak elszakadni a megszokott fogalmaiktól. De ma az a legfontosabb, hogy ne higgyük azt, hogy csupán egyes külső intézményeket kell átalakítanunk, hanem az eszméinket, a fogalmainkat, az érzéseinket kell megváltoztatnunk. Már azt kell mondanunk: más fejekre van szükségünk a vállainkon, ha az emberiség jövőjének jótékony módon akarunk elébe menni. Szükséges, hogy másmilyen fejeket kapjunk a vállainkra. De az emberek olyannyira nehezen vehetők erre rá, mert nekik a régi fejek annyira kedvesek, azok a régi fejek, amelyek megszokták, hogy csak azt gondolják, amit már hosszú ideje gondolnak. Nekünk viszont tudatos módon kell átalakítanunk azt, ami a lelkűnkben él. Ám ne tartsák önök ezt könnyű feladatnak: sokan hiszik ma azt, hogy a fogalmaik már megváltoztak, és egyáltalán nem veszik észre, hogy a fogalmaik a régiek maradtak, különösen a nevelés terén. Ekkor érdekes tapasztalatokat tehetünk. Elmondjuk az embereknek mindazt, amiket a szellemtudomány létrehoz, mint fogalmakat a pedagógia területén. Beszélhetnek nagyon-nagyon haladó tanárokkal, tanfelügyelőkkel, iskolaigazgatókkal és így tovább, akik meghallgatják önöket, majd így szólnak: Igen, ezt már régóta így gondolom, teljesen ez az én nézetem is. - De a valóságban az ellenkező nézetet vallja arról, amit az ember mond neki. Valójában az ellenkező nézeten van, mint én, de ezt az ellentétes véleményt ugyanazokkal a szavakkal mondja el, mint én. Ugyanazokat a szavakat mondja, mégis az ellentétes nézetre gondol! És így mennek el az emberek ma egymás mellett. A szavak már régóta elveszítették az összefüggést a szellemiséggel, de ezt az összefüggésüket feltétlenül újra meg kell találnunk, különben nem jutunk előbbre.

A társadalmi feladatok tehát sokkal inkább a lelkiségben rejlenek, mint azt rendszerint hiszik.