"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések és tantervi előadások (6)

6. szemináriumi beszélgetés

[Beszédgyakorlatok. Tanítási példa: egy mese és egy vers megbeszélése. A „stréberkedők” pedagógiai kezelése.]

Stuttgart,1919. augusztus 27.

A tegnapi beszédgyakorlatok ismétlése; majd újabbak:

Redlich ratsam
Rüstet rühmlich
Riesig rächend
Ruhig rollend
Reuige Rose

Protzig preist
Bäder brünstig
Polternd putzig
Bieder bastelnd
Puder patzend
Bergig brüstend

Lessing egyik meséjének felolvasása.

Rudolf Steiner: Át kell gondolniuk, hogy a személyiségtől függően különböző hangfekvésben olvashatunk fel prózát.

A címet lehetőleg leejtjük ilyen esetben, és nem hangsúlyozzuk különösebben.

A csalogány és a páva

Egy barátságos csalogánynak az erdő énekesei közt irigye bőven akadt, de barátja egy sem. „Talán valamelyik másik fajta között találom meg őt” - gondolta és bizalommal alászállt a pávához. „Szépséges páva, csodállak téged!” - „Én is téged, kedves csalogány.” - „Legyünk hát barátok” - beszélt tovább a csalogány. „Nem irigykedhetünk majd egymásra, te olyan kellemes vagy a szemnek, mint én a fülnek. „A csalogány és a páva barátok lettek. Kneller és Pope jobb barátok voltak, mint Pope és Addison.

Rudolf Steiner ehelyett viccesen azt mondta: Franciaország és Olaszország jobb barátok, mint Olaszország és Anglia. Így is mondhatjuk; a legkülönfélébb módokon alkalmazhatjuk ugyanis a dolgot.

Rudolf Steiner: Most a tanítás egy darabkáját szeretném önökkel megbeszélni. Szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy sohasem szabadna egy olvasmány tartalmát - prózaian így mondanám - az érzelmek és a megérzések számára azzal tönkretenniük, hogy felolvassák az olvasmányt, vagy növendékeikkel olvasatják végig, s azután pedánsan megmagyarázzák. A belátó pszichológus nem tenne így, hanem lenne érzéke ahhoz, hogy egy prózaműnek vagy egy versnek úgy kell hatnia a lélekre, hogy az illető lélek, amikor átélte, elégedett lehessen a hatással; mondhatnánk azt is, hogy kielégítse a hatás. De nem szabadna kizárnunk, hogy ez a kielégülés, amelynek az olvasmány tartalmából következnie kell, növendékünkben éppen azáltal nő, hogy az illető növendék minden nüánszot tökéletesen megért, hogy legalább érzésből, ösztönösen megérti, ami a versben benne van. Nem szükséges egy vershez vagy olvasmányhoz valami okoskodást, tudós kommentárt alkotnunk, de teljesen fel kell emelnünk a gyermeket az olvasmány érzésbeli megértéséhez. Ezért mindig próbáljuk meg az adott olvasmány tulajdonképpeni elolvasását a legvégére hagyni, és mindazt, amit a megértés érdekében tenni szándékozunk, azt bocsássuk előre. Ha némiképp megfelelően bocsátjuk előre a helyes dolgokat, úgy nem hatunk a régi vágású tanár pedantériájával, hanem hozzájárulunk, hogy semmi se maradjon értelmezhetetlen az olvasmányban. Ily módon nő a gyönyörködtető műélvezet és a gyermekek elégedettsége.

Ezért - önök valamivel részletesebben csinálnák - valami ilyesmit vezetnék végig az osztályban a diákokkal. Azt mondanám:

„Figyeljetek csak, kedves gyerekek, egész biztosan láttatok már kutyát. Ki is ne látott volna már közületek kutyát! Hiszen annak a kályha mögött kellett tán bujkálnia! És bizonyára észrevettétek, hogy nem minden kutya egyforma. Nagyon-nagyon különbözőek egymástól. Vannak pindurka kutyák, egész kicsi kutyák, nagyobbacska kutyák és egészen nagy kutyák. Néha talán féltetek is az egészen nagy kutyáktól. Az egész kicsiktől, a pindurkáktól nem féltek, vagy esetleg mégis, mert néha az ember vádlijába harapnak.

Nos, ma megnézünk magunknak néhány kutyát. Ugye bizony sokszor láttatok már az utcán hússal megpakolt kocsit és előtte szelindeket. Ha jól megfigyeltétek, akkor láthattátok, hogy egyébként a hentesbódé előtt ül és vigyáz, hogy senki se lopjon a húsból. Ha olyasvalaki jön és vesz el a húsból, akinek nincs joga hozzá, úgy azt az illetőt meg kell harapnia, vagy legalább ugatnia kell. Nos, bizonyára belátjátok, hogy a szelindek nem lehetne valami apró állatka. Nem, ez egy nagy kutya! Azt is láthattátok mindig, hogy pindurka jószágokat nem fognak be a húsos kocsi elé, nem ültetik őket a hentesbódé elé sem.

Nos, egy ilyen szelindeket olyan emberhez hasonlíthatunk, akinek valamire vigyáznia kell. Sokszor lehet állatokat az emberekhez hasonlítani. Amit az állatoknak az ösztönükből kell megtenniük, azt az embereknek gyakran kötelességből kell megtenni. Ilyenformán hasonló dolgokat kell az embereknek és az állatoknak tenniük, és ezért is lehet őket összehasonlítani.

Ha például egy embernek vigyáznia kell valamire, mint a szelindeknek a hentesbódé előtt, akkor kialakul az emberben valamilyen szokás. Ha valaki jön, és el akar venni valamit, akkor az illetőt tarajon (fülön) csípi - igen, így mondjuk, ha valakit figyelmeztetünk, hogy valamit nem szabad tennie; így mondjuk. Azt mondjuk: „tarajon (fülön) csípni”, ha elkapjuk az illetőt. Az embernél a hajról van szó, nem igazi taréjról. Az embert a hajánál ragadják meg. Ez fáj neki, ezért nem tépi ki magát a szorításból; ezért csináljuk. És ilyen dolgokat nem mondunk csak úgy egyenesen, mert ha egyenesen azt mondjuk: „A hajadnál foglak”, az úgy nem hangzik elég tréfásan. Mindig kell valami vicceset vinni az életbe, ezért mondjuk: „tarajon (fülön) csípem”. Az embernek haja van; s az ember néha kicsit pimasz. A kakas szinte mindig pimasz; s neki taraja van. Ezért mondjuk: „Tarajon csíplek!”. Így ugyebár egész jól el tudnánk azt képzelni, hogy például valamilyen más szemtelen állat jön és a hentesbódéból el akar csenni magának egy darab húst, akkor a szelindek azt mondhatná: „fülön csíplek ám téged!” - Egész jó összehasonlítást tettünk volna így az ember és a kutya között.

Nos, tudjátok, gyerekek, vannak még más kutyák is, kicsikék, azok többnyire lustálkodnak, nemes lustálkodók! Párnákon heverésznek, néha a gazdasszonyuk ölébe is fekszenek. Röviden, ezek lusta fickók, ezek a kárpit-ebek, az ölebek. Nem olyan hasznavehetők, mint a szelindek kutya. A szelindek, az szolgálatot teljesít; az ölebek, azok csak játszadoznak, alapjában véve haszontalanok. De a szelindek, ha valaki olyasmit tesz, amit nem kellene neki, tarajon csípi az illetőt, vagyis elkapja, megragadja, és rendesen megrázza. Ez hasznos lesz, hiszen akkor a másik állal nem tudja ellopni a húst. A kárpit- vagy ölebek nem tesznek ilyen hasznos dolgokat, csak vakkantgatnak. Mindenkire rávakkantanak, és főleg, ha nagy kutyák jönnek, máris sarkukban van az öleb, és csak csahol és csahol. De amelyik kutya ugat, az nem harap, így tartja a közmondás; s így gondolják a nagy kutyák is, amint továbbsétálnak. Ezért is láthatjuk, hogy a nagy kutyák egészen nyugodtan sétálnak tovább, a kis csahosokat vakkantgatni hagyják, és azt gondolják: a vakkantgató kutyák, azok nem harapnak. - Nem bátrak azok, kis gyávák. Egy szelindek kutyának ugye mindig bátornak kell lennie. Az ölebek, igen, azok utánuk szaladnak és vakkantgatnak, de ha a másik rájuk néz, akkor mindjárt elszelelnek. Nos hát, látjátok, ezek az ebecskék mindenesetre lustaságok, csak haszontalankodnak és a világon semmire sem valók. Azokhoz az emberekhez hasonlatosak, akikre nem szabadna hallgatnunk, még ha az ilyen emberek igen gyakran ránk vakkantanak is.

Az ölebek ugye egész kicsik, a szelindek nagy. Nos, olyan közepesek is vannak aztán. Egy ilyen kutya nem olyan nagy, mint a szelindek, de nagyobb, mint az ölebek. Ilyen közepes nagyságú kutya a németjuhász. Ennek a németjuhász kutyának a jószágokat kell őriznie. Egyes vidékeken nehezebb dolog ez, mint nálunk. Egyes vidékeken, mint például Oroszországban, farkasok járnak. És a kutyának vigyáznia kell, nehogy farkas jöjjön vagy más állat; ezért mindig a jószágok körül kell szaladgálnia. Így alakult ki az a szokás, hogy a kutya mindig az állatok körül szaladgál. Nálunk is jó ugye, hogy a kutya szaladgál az állatok körül, hiszen a pásztor gyakran elalszik, és olyankor jöhetne valami gonosz és elragadhatna a jószágokból. Ezért a németjuhász körülszaladgál és őrzi a jószágot. Ha nincs farkas a közelben, akkor is jó, ha a németjuhász körülszaladgál és őrzi az állatokat, s néha a pásztort is őrzi és felébreszti. Néha az is előfordulhatna, hogy egy pásztort akarnának elrabolni, amikor az alszik.

A pásztorkutya, a németjuhász tehát ügyes lény, hasznos állat. Hasonlíthatjuk is olyan emberekhez, akik jól állnak hozzá az élethez, akik nem haszontalanok, mint a lustálkodók, a kárpit-ebek, az ölebek. Igen, az emberi életben is van ilyen, megvan a különbség az olyan emberek között, akik olyanok, mint a németjuhász kutya, s akik olyanok, mint a szelindek. Mindketten hasznosak, még ha azok, akik a szelindekhez hasonlóak, néha durvák is. Néha olyanok, hogy pont a helyes dolgot mondják röviden, találó szavakkal; hogy úgy érzik, valamire vigyázniuk kell, őrködniük kell, el kell hárítaniuk az ellenséget. A németjuhászt olyan emberekhez is hasonlíthatjuk, akik inkább csendesen végzik a dolgukat, s közben arra kell várniuk, hogy előjön majd a munkájuk neheze. A németjuhász kutya körülszaladgál. Sokáig nincsen tennivalója, de készenlétben kell lennie, hogy akkor erős legyen, bátor legyen, felkészült legyen, amikor farkas vagy más ellenség jön, hogy a megfelelő pillanatban csaphasson le. Hasonlóképpen egyes embereknek is az a kötelességük, hogy várakozzanak, és éberek legyenek, amíg majd szólítják őket. Bizony nem szabad, hogy az élet mindenféle kis ügyeivel foglalkozva aprópénzre váltsák az erejüket, készenlétben kell maradniuk addig a pillanatig, amikor meg kell tenniük a helyes lépést.”

Látják, így beszélnék a gyerekekkel, hogy egy sajátos módon fordítsák a figyelmüket az állatvilág felé, és gondolataikat az emberek és állatok közötti analógiákra irányítsák. Ha ezeket a dolgokat megbeszéltük, akkor felolvashatjuk a következő szöveggel anélkül, hogy utána magyarázatokat kellene hozzáfűznünk. Ha a következő kis történetet előzetes magyarázat nélkül nyújtanánk a gyerekeknek, akkor nem volnának teljesen felkészültek, mert az érzelmeiket és a megérzéseiket nem irányították rá mindenre. Ha csak utólagosan adnánk magyarázatokat, akkor szőrszálhasogatón szétzilálnánk az olvasmányt, és a gyerekek nem is tudnák megfelelőképpen olvasni.

A németjuhász

Egy öreg pásztorkutya, aki hűen őrizte gazdája jószágait, este hazaindult. Az utcácska ölebei rávakkantgattak. Ő csak ment előre és rájuk se nézett. Ahogy a mészárszék elé ért, egy szelindek megkérdezte. hogy bírja ezt az ugatást elviselni, és miért nem csíp fülön egy lármázót. „Nem”, mondta a pásztorkutya, „hisz egyik se tép vagy harap meg engem, a fogaimat a farkasokra kell tartogatnom.”

Aztán már egyáltalán semmit sem kell mondanunk a gyerekeknek; előtte kell előkészítenünk, hogy a gyerekek megértsék.

Egy másik alkalommal a következőket mondják a gyerekeknek: „Kedves gyerekek! Sokszor mentetek már sétálni. Sétálni a mezőn, a termőföldek között, de az erdőben is, néha ott a szélén is, ahol az erdő a mezővel határos. Ha bent jártok az erdőben, akkor teljesen árnyékban jártok, de ha az erdő szélén mentek, akkor az egyik oldalról a nap még igen erősen is süthet. Akkor, ha az erdő egy réttel határos, egészen nyugodtan megfigyelhetitek, hogy nőnek ott a virágok. Mindig jól jártok, ha különösen azokat a helyeket választjátok ki sétáitokhoz, ahol erdő és mező határosak. Akkor mindig hol az erdőben, hol a mezőn találhattok valami érdekességet. Így mindig újra megnézhetitek, hogy nő a fű, és hogy nőnek a növények és a virágok a fű között.

De nézzétek csak, egészen különösen kedves és kellemes dolog ám, ha nem csupán az erdőkön és a mezőkön keresztül járhatunk, hanem ezek a mezők ráadásul hegyek között terülnek el, a völgyben. Az ilyen réteken még sokkal érdekesebb dolgokat találunk, mint azokon a mezőkön, amelyekre túl erősen tűz a nap. A völgyek rétjein, amelyeket védenek a hegyek, nagyon szép virágok nyílnak, és ezek a virágok nagyon sokszor úgy nőnek, hogy a moha közt is találkozunk velük, ami bizony igen gyakran nő itt, az ilyen völgyben fekvő réteken. Különösképpen az ibolya az, ami éppen ott nő, ahol moha van a szomszédjában.”

Most azután tovább lehet beszélgetni a gyerekekkel a moháról és az ibolyáról, esetleg felszólíthatunk egy gyermeket, hogy írja le az ibolyát, és egy másikat, akinek a moháról kell beszélnie. Sőt, megpróbálhatunk, ha épp van belőlük, aznap ibolyát és mohát bevinni az osztályba. Hiszen egyidejűleg kellene mindkettőnek rendelkezésre állnia.

Azután valahogy így folytatjuk: „De nézzétek csak, kedves gyerekek, ha egy ilyen völgyrét van a közeletekben, akkor az is megeshet veletek, hogy kimentek oda, és csak mohát láttok. Akkor nyolc nap múlva megint kimentek hát. Mit láttok akkor? A mohás avarban az ibolyákat! Igen, csak mostanra nőttek ki, azelőtt a mohában bújtak meg. Ezt megjegyzitek magatoknak. És amikor a következő évben kimentek oda, még nagyobb örömetek lehet. Azt gondoljátok akkor: „Tavasszal még nem voltak itt ibolyák! Még egyet sem láttunk.” - Most megpróbáljátok a mohát széjjelhúzni. Nahát, ott van benne az ibolya!

A természetben, kedves gyermekeim, gyakran éppen úgy állnak a dolgok, mint ahogy az emberek között. Jóság és szépség itt is gyakran rejtve van. Valamely embert nem veszünk észre, mert rejtve van benne a jóság, mert nem találták még meg. El kell sajátítanunk egy érzéket az iránt, hogy megtaláljuk a tömeg rejtekében a jó embereket.

Bizony, nézzétek, kedves gyerekek, tovább is összehasonlíthatjuk az emberi életet a természettel. Képzeljetek el magatok egy igazán jó emberkét, s ti is úgy fogjátok találni, hogy egy ilyen jó embergyerek mindig igazán jó, szépen is beszél. Nos, vannak ugye szerény emberfiák és vannak szerénytelenek. A szerény emberpalántákat kevésbé fogják észrevenni. A szerénytelen emberkék azonban észre akarják vetetni magukat.

Nézzétek, az ibolya ugye igen szép, s hajói megnézitek ezt az ibolyát, ahogy úgy felfelé feszíti azokat az igazán kedves kis ibolya-szirmocskáit, akkor bizony rá fogtok jönni: az ibolya észre akarja vétetni magát, azt akarja, hogy ránézzenek. Nem hasonlíthatom az ibolyát egy szerény gyerekecskéhez, aki háttérbe húzódik, és a sarokban marad. Csak egy olyan gyermekhez hasonlíthatnátok, aki tulajdonképpen nagyon szeret szem előtt lenni. Igen ám, de hiszen nem mutatja magát, mikor a mohában búvik meg? Bizony, látjátok, ha így tekintetek az ibolyára, ahogy a levelei közül előbújik, s az egész megint csak onnan a moha közül araszol kifelé, ez ugyebár éppen olyan, mintha az ibolya egyáltalán nem csupán azt szeretné, hogy lássuk, s nem csupán meg szeretné szagoltatni magát; olyan ez ugye, mintha kerestetné magát: „Igen, igen, igen, igen, igen, itt vagyok hát! De keresned kell!” - Ez az ibolya. Olyan, mint egy nem túlzottan szerény emberfia, de olyan is, mint egy huncut, pajkos emberfia.”

Nagyon jó, ha átbeszélünk a gyerekekkel ilyen párhuzamokat, analógiákat a természet és az emberlény között, hogy minden, ami a gyermek közelében van, élettel teljen meg.

Jó lenne minden ilyen beszélgetést a gyerekekkel előkészítésképpen levezetni, amikor azt akarjuk, hogy a gyerekek élvezzenek valamit. Az olvasmányok után egyáltalán nem szabad már magyarázatokat adni. Badarság volna ugyebár, ha most el akarnék kezdeni önöknek kínaiul előadni valamit. Azt mondanák: Nahát, hiszen ennek semmi értelme; hisz nem tanultunk kínaiul. - Ha azonban mindnyájan értenének kínaiul, s úgy beszélnék önökhöz, akkor rendkívül unalmasnak találnák, ha utólag mindent meg akarnék magyarázni önöknek. Így kell bizony az olvasmányokkal is eljárnunk: tegyünk meg mindent, ami a „fogyasztásukat” élvezetessé teszi.

Valamivel részletesebben, úgy, hogy igen sok mindenbe bevonják közben a gyerekeket, így beszélnek hát az emberek szerénységéről és szerénytelenségéről és kokettálásról, s azután felolvassák a gyerekeknek a verset:

Ej, mi virít így titkon a napsugárban?
A kedves ibolyák azok, ők virítanak a csendes völgyben,
Így titkon virítanak a mohában megbújva,
Ezért is nem bukkantunk mi gyerekek ibolyára.

És mi dugja elő csendesen a fejecskéjét?
Mi susog ki a mohából oly halkan, halkan?
„Keressetek, s úgy találtok! Keressetek meg hát!”
Ej, várj csak ibolya, várj csak, rád találunk mi még!

Hoffmann von Fallersleben

Ha megtanították a gyermeknek a vers nyelvét, akkor a gyermek minden nüánszot követni tud, s akkor nem kell, hogy utólagos kommentárral és szőrszálhasogató pedantériával elrontsák az élményét. Ez az, amit az olvasmányok feldolgozásával kapcsolatban ajánlani szeretnék önöknek, mert ezáltal lehetőségük lesz arra, hogy sok mindent megbeszéljenek a gyerekekkel, aminek egyáltalán az iskolai oktatás részét kell képeznie, és mert a gyermeknek osztatlan kielégülést nyújthatnak az ilyen olvasmánnyal. Ez az tehát, amit szeretném, ha megszívlelnének az olvasmányok feldolgozásával kapcsolatban.

Most haladjunk tovább a gyermeki lélek kezelésében. Tegnap arra kértem önöket, gondolkodjanak el róla, hogyan kellene bánnunk a szenteskedőkkel, stréberkedőkkel; a stréberekkel, akik álszentségükkel, stréberkedésükkel törnek előre, de nem élik ki magukat az osztály javára.

A jelenlévők fejtegetései következnek.

Rudolf Steiner: Különösen annak okán tettem fel ezt a kérdést, mert nehéz különbséget tenni káros ill. hasznos stréberkedők között. Meg kell figyelnünk, hogy vajon olyanokkal van-e dolgunk, akik később egyszer valóban fontos szerepet játszanak majd. Ők is ilyenek. Hasznos stréberkedők, de kellemetlenek.

Ilyenkor elmesélhetnénk annak a történetét, hogy hogyan kapta a szamár a füleit.[1]

Keményebb eszközökkel is élhetünk rendkívüli stréberkedőkkel szemben. De nem szabad őket az osztály előtt lejáratni és megszégyeníteni. Az túllőne a célon. De adhatunk egy strébernek teljesítményét meghaladó feladatot, például rúdgyakorlatokat, és aztán hagyhatjuk a tényeket beszélni, hogy a gyerek belássa, nem tudja hozni az adott teljesítményt, s ezt meg kelljen mondania a tanárnak. Ezáltal megmutatkozik, hogy a stréberség valódi-e.

Más kurzusrésztvevők is beszámolnak a témáról.

Rudolf Steiner a végén a következő összefoglalást adja: Igen, lényegében ugye már megszületett ebből a beszélgetésből, ami ide vág.

Az első dolog, hogy megpróbáljuk gondosan megállapítani, hogy vajon nagyobb teljesítményre képes tehetséges diákok jogos fellépéséről van-e szó. Náluk arra kell ügyelnünk, hogy a nagyobb tehetség ne folyjon át becsvágyó egoizmusba. Meg kell próbálnunk a többiek számára gyümölcsözővé tenni azt a többletet, amit ők tudnak. Egy ilyen stréberkedő gyerekkel nagyobb tudása folytán olyasvalamit tehetünk, ami a többieknek javára válik, hogy így ne csak önmaga, hanem a többiek számára is tevékenykedjék. Ha ügyesebben számol, úgy a többiek előtt számoltatjuk, és így a többiek mintegy „fölkapaszkodhatnak” rá. Ha azután elismerést kap tanárától, az így hangozhat: „Kovács jó fiú. Látjátok, igen sokat tud. Az ilyen emberek sokat használhatnak a többieknek. És most mindnyájatokat megdicsérlek azért, hogy olyan sokat tanultatok Kovácstól.” - Tehát vezessük át az egy személy dicséretét mindnyájuk dicséretébe!

Ha elkülönítettük az ilyen igazi kiemelkedő tanulói tehetséget, és kiválogattuk a valódi strébereket, akik mindig léteznek, akkor ismerjük a személyüket, és majdnem mindig két módszernek az egyesítésével kell foglalkoznunk velük.

Az első az, hogy nem egyenesen az osztály előtt, hanem négy- szemközt beszélünk velük. Hogy így belássák, átlátunk rajtuk. Igen behatóan beszélünk velük: „Ezt csináljátok, azt csináljátok”, és jellemezzük is ezeket a tulajdonságokat, s azután személyes hangot ütünk meg ebben az esetben. „Mindig viselkedhettek így, újra és újra. Azt hiszitek, hogy ez nekem kellemes, hogy szívességet tesztek nekem ezzel? Nem, egyáltalán nem akarom ezt. Nekem ez kellemetlen.” Nem az osztály előtt, de négyszemközt így beszélünk velük. Ez az egyik dolog. Teljesen világossá tesszük a diák számára, hogy átlátunk rajta.

A másik ez: olyan feladatokat állítunk elé, amelyek túl nagyok neki, és megpróbáljuk világossá tenni számára, hogy ha ilyen túl nehéz feladatokat kell megoldania, az azért van, mert kiválóskodni akar. Nehezebb neki ezeket a tulajdonságokat legyőzni, mint túlzottan nehéz feladatokat megoldani. Viszont kellemetlenebb számára elvégezni ezeket a feladatokat. Ezért igyekezni fog. Meg kell mondanunk neki, hogy azért kap ilyen feladatokat, mert előtérbe tolja magát. De ha legyőzi ezeket a tulajdonságokat, nem kell majd más egyéb feladatokat végeznie, mint a többieknek az osztályban.

Különösen összekapcsolhatjuk viszont a két dolgot egy bizonyos diák számára és azáltal, hogy megmondjuk neki, hogy átlátunk rajta, s megmondjuk, hogy azért kap ilyen feladatokat, mert előrenyomul. E két dolog összekapcsolásával biztosan sokat el fogunk érni. Látni fogják, hogy egy idő után kikúrálták majd az illető diákot, ha alkalmazzák ezeket a módszereket.

Még nehezebb feladatokat is meg kell majd oldanunk ezeken a szemináriumi órákon. Holnapra azonban még egy hasonló feladatot szeretnék adni, amely az utóbbival valamelyest rokon, de mégiscsak más, s amelynek a megoldásánál az euritmiát is számításba kell venni. Nézzék el nekem, hogy ezt a feladatot adom, de ez is a didaktika területére tartozik: Mit kell tennünk, ha a diákok (fiúk vagy lányok) között rendkívüli rajongás alakul ki tanáruk ill. tanárnőjük iránt?

„Rajongás”, van valaki, aki nem érti? Ha egy diákfiú rajong egy tanárnőért, illetve fordítva, egy diáklány egy férfi tanárért, vagy egy diáklány egy tanárnőért vagy egy diákfiú egy férfi tanárért. Ugyebár mindezek az említett nüánszok előfordulnak. Ez a tényleges igazi rajongás, amely nagyon zavaróan hathat a tanítás folytatására nézve, erről kérem, hogy gondolják át, hogyan kell kezelni.

Egy bizonyos mértékben kell jelentkeznie ahhoz, hogy valóban zavarja a tanítást. Természetesen egyáltalán nem az igazi tekintélykövetésre, a valódi tiszteletre gondolok, és nem is a valódi szerelmes vonzódásra a tanárnő vagy tanár iránt, hanem éppenséggel arra, ami zavarja a tanítást az egészségtelen rajongás által, ahogy az ugye gyakorta előfordul az osztályokban.

 

[1] „Hogyan kapta a szamár a füleit”: Itt utalhatnánk a következő elbeszélésre, amely Dr. Oskar Dahnhardt „Naturgeschichtliche Volksmárchen” („Természetrajzi népmesék”) című művének l. kötetében szerepel, 5. kiadás Leipzig 1918., Ni: 64, 93. oldal.

Miért vannak a szamárnak hosszú fülei? (Magyarországról)

Amikor az Úristen a világot megalkotta, összehívott minden állatot és nevet adott nekik. „Hívjanak téged lónak, téged oroszlánnak, téged farkasnak, téged medvének, téged rókának” - mondotta nekik. Azután megparancsolta, hogy másnap ismét járuljanak a színe elé, hogy meggyőződhessen róla, nem felejtették-e el a nevüket. A szamár akkortájt kecses, bájos állat volt, nem voltak hosszú fülei, és az Úristen az egyik legszebb nevet adta neki, s figyelmeztette, hogy el ne felejtse. Mikor az állatok másnap újra felsorakoztak, mindegyik meg tudta mondani a saját nevét, csak a szamár nem tudta, elfelejtette. Felbőszült ezen az Úristen, megragadta az állat két fülét, jót húzott-nyújtott rajtuk és így szólt: „ Szamár vagy te, ki nevét oly gyorsan elfelejtette Azóta a szegény pára szamár maradt, s a fülei megmaradtak hosszúnak.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként