"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések és tantervi előadások (5)5. szemináriumi beszélgetés [Beszédgyakorlatok. Egyénre szabás és temperamentum-csoportok az osztályban. A melankolikusok. Temperamentum, reinkarnáció, öröklődés. Nép-temperamentum és nyelv. A gyermekek temperamentuma és a nyelvtanulás. Rendetlenkedésre való felbujtás az osztályban.] Stuttgart, 1919. augusztus 26. Rudolf Steiner: Tényleg nagyon fontos, hogy egyéb dolgaink mellett valamelyest a tiszta beszédet is ápoljuk. Annak bizonyos befolyása, bizonyos hatása van. Nos, egyszer egy másik alkalommal összeállítottam olyan mondatokat, amelyek kevésbé szolgálnak arra, hogy valami különös mélységű mondanivalót közvetítsenek, mint arra, hogy a beszédszerveket általuk, úgymond szerves módon mozgásba hozzuk, minden irányú mozgásba. Most azt szeretném, hogy anélkül, hogy feszélyezve éreznénk magunkat, járassuk körbe ezeket a mondatokat, és mindenki ismételje el őket, mert hogy az efféle mondatokkal, ha többször gyakoroljuk őket, rugalmassá tesszük beszédszerveinket, s egyúttal meg is tornáztatjuk őket. Dr. Steinerné fogja e mondatokat művészien előmondani nekünk, és arra kérem az egyes kurzusrésztvevőket, hogy azután mondják utána a mondatokat. Ezek a mondatok nem a megértés, nem az értelem, hanem a beszédszervek tornáztatásának céljából készültek.[1] Daß er dir log uns darf es nicht loben[2] Valós beszédhangszínben nem így ejtjük ki, de most bele kellene helyezkedniük a szótagokba és minden hangot felváltva kiejteni. Nimm nicht Nonnen in nimmermüde Mühlen Az „n” hang mindig visszatér, de más-más hangkapcsolatokban, s ilyenkor rendesen tornáznak a beszédszervek. Az is előfordul itt, hogy két „n” hang egymás mellé kerül; az „m”-eknél időzzünk el hosszabban ebben a részben: „in nimm”. Hosszú „i”, rövid „i”. Rate mir mehrere Rätsel nur richtig A szerveink így igazi tornászműködésbe jönnek. Azt ajánlanám önöknek, figyeljenek rá különösen, hogy a hangokba, a szótagokba formálisan helyezkedjenek bele, formálisan nőjenek össze velük - tényleg koncentráljanak egy ilyen határozott beleolvadásba, hogy tudatossá váljon önökben: minden hangot kiejtenek. Minden egyes hangot felemelnek a tudatukba. Ez ugye az a gyengénk, amely nagyon gyakran jellemző a beszédünkre, hogy átugrunk hangok felett, miközben a beszéd arra szolgál, hogy megértsék, és inkább úgy kellene hangoznia, hogy eleinte egy bizonyos karikírozott módon olyan szótagokat is hangsúlyozunk, amelyek egyáltalán nem is hangsúlyosak. A színészek gyakorolják, hogy ne „barátocskám”-at mondjanak, hanem „barátocskám”-at. Tehát ejtsünk ki tudatosan minden hangot! Sőt, az is jó lesz, ha olyan procedúrákat csinálnak végig, ha nem is rendszeresen, mint Demosztenész. Tudják ugye, hogy amikor már másképp nem ment, kavicsokat tett a nyelvére és gyakorlással úgy megerősítette a hangját, hogy áthangzott a vihar zúgásán, hogy így olyan beszédet tegyen magáévá, amelyben meghallhatták őt az athéniak. Most megkérném B. kisasszonyt, beszéljen nekünk a temperamentumok kérdéséről. Mivel az egyénre orientáltan szeretnénk tanítani, helyénvaló, hogy éppen a temperamentumok alapjaival nagyon gondosan foglalkozzunk. Természetesen, ha osztályunk van, nem lehet minden egyes gyermekkel egyénre szabottan dolgozni. De sokat individualizálunk azáltal, hogy egyfelől, mondjuk, flegmatikus és melankolikus, másfelől szangvinikus és kolerikus gyermekeik vannak, s elevenen váltogatva hol ezeket, hol amazokat vonják be, hol az egyik temperamentumcsoporthoz címeznek valamit, és a válaszadásnál megint a másik csoportot veszik elő, az egyik csoportnak ezt, a másikaknak azt mondják. Így magától működik az individualizálás az osztályban.
Rudolf Steiner: Ez az ön levezetése. Nos, nagyon szépen levezette, amit így társalgásszerűen elmondott. De azért az talán túlzás, amint a melankolikus temperamentumról egyenesen azt állítja, hogy kimondottan jámborságra hajlamos. Csupán az a kis szócska hiányzik innen, hogy „gyakran”. Mindazonáltal viszont az az eset is előfordulhat, hogy egyes gyerekek melankolikus jellege kimondott egoizmuson alapul, és egyáltalán nem egy vallásos hajlamról van szó. A felnőtteknél elhagyhatjuk a „gyakran” szócskát; a fiatal gyermeknél a melankolikusság igen gyakran egy kifejezett egoizmus maszkja. A melankolikus gyerekek gyakorta függnek az időjárástól, ami előre is jelzi magát a melankolikus gyermekekben. A szangvinikus gyerekek is időjárásfüggők, de inkább hangulatilag, lelkileg, míg a melankolikus gyerekek inkább testileg függenek tőle öntudatlanul. Ha ezt a kérdést behatóan szeretném tárgyalni a szellemtudomány szerint, be kellene mutatnom önöknek, hogy hogyan illeszkedik be a gyermeki temperamentum a karmába, hogyan jelentkezik valójában olyasmi a gyermeki temperamentumban, amit korábbi földi létek élményeinek következményeiként nevezhetünk meg. Vegyünk példaként konkrétan egy embert, akinek az egyik életében nagyon erősen önmagával kell foglalkoznia. Az által, hogy nagyon gyakran kell foglalkoznia önmagával, különösen képes lesz arra, hogy kiformálja lelkiségét testiségének függvényében, a körülmények által kényszerítve, és a következő inkarnációba magával hoz egy a külvilághoz való viszonyában igen erősen kiformálódott testiséget. Szangvinikus lesz. Ezért előfordulhat, hogy ha valaki az inkarnációja által magányosságra van kényszerítve, és ezáltal visszamaradna, úgy azt a következő inkarnációban azzal egyensúlyozza ki, hogy szangvinikus lesz, aki mindenre fel tud figyelni. Nem szabad morálisan szemlélnünk a karmát; kauzálisan kell szemlélnünk. Hogy valaki szangvinikussá válhat, a külvilág megfigyelésére utalttá, az ugyebár nagyon is jó lehet az életben, ha megfelelő módon nevelik ezt az adottságot. A temperamentum kiemelkedő mértékűén összefügg az emberlény általános előzményeivel, az ember lelki életével.
Rudolf Steiner: Ha emlékeznek az egyik előadás-sorozatra, amelyet egyszer Kasselban tartottam, „A János-evangélium a másik három evangélium viszonyában”[3] címmel, úgy abban megjegyzéseket találnak a kapcsolatokról gyermek és szülei között. Ott megtalálják annak levezetését, hogyan hatnak a fizikai testben és az énben igen erősen az apai alapok, s hogyan uralkodnak az étertestben és az asztráltestben az anyai alapok. Goethe megsejtette ezt, midőn ezt a szép megállapítást tette: „Vom Vater hab” ich die Statur, / Des Lebens ernstes Führen, / Vom Mütterchen die Frohnatur / Und Lust zu fabulieren”[4] - vagyis:
Ezekben a szavakban tulajdonképp egészen rendkívüli bölcsesség rejlik. Látják, különösképpen vegyül benne össze, ami tulajdonképpen az emberben van. Az ember rendkívül bonyolult lény. Bizonyos rokonság áll fenn az én és a fizikai test, s rokonság az étertest és az asztráltest között. Az élet során ezért átválthat az egyik a másikba. Átvált tehát például a melankolikus temperamentumnál az én főuralma a fizikai test főuralmába. Sőt, a kolerikusaknál még az öröklődést is átugorhatja és az anyaiból az apaiba vált át, hiszen átvált az asztralitás túlsúlyából az én túlsúlyába. A gyermeki melankolikus temperamentumnál az én kerekedik felül, a felnőttnél pedig a fizikai test. A gyermeki szangvinikus temperamentumnál az étertest van uralmon, a felnőttnél pedig az asztráltest. A gyermeki flegmatikus temperamentumnál a fizikai test uralkodik, a felnőttnél pedig az étertest. A gyermeki kolerikus temperamentumnál az asztráltest az uralkodó, a felnőttnél pedig az én. Ezeket a dolgokat csak akkor fogják helyesen látni, ha szigorúan megjegyzik, hogy nem lehet a dolgokat párhuzamba állítani, s annál kevésbé, minél magasabb szellemi régiókba hatolnak.
Rudolf Steiner: Azokban ott olyan átalakulás van, amely teljesen megfelelhet a tényeknek. Ezeket a misztériumokat úgy kell értelmezniük, hogy lehetőleg kevésbé teoretikusan fogadják be őket. Egyáltalán semmilyen felvilágosítást nem tudok adni, ha elméletileg teszik fel a kérdést, mert az alakok éppen csak úgy, ahogy ott szerepelnek, tisztán tárgyszerűen álltak előttem. A személyeket mind csak a valóságból merítettem. Nemrég előadtam itt egy bizonyos alkalommal, hogy élt egy Felix Balde nevű ember[6] Trumauban, és az öreg cipészt, aki még ismerte Felix Balde őstípusát, és Scharingernek hívják, Münchendorfból való. Ott a hagyomány is őrzi még Felix alakját. Hasonlóképp mindazok az alakok, akikkel a misztériumaimban találkoznak, valós egyedi személyiségek.
Rudolf Steiner: Az első helyénvaló, a második nem teljesen. Reális értelemben beszélhetünk nép-temperamentumokról. A népeknek valóban megvan a maguk temperamentuma, az egyén viszont könnyen kiemelkedhet a nép-temperamentumból, az nem hat meghatározóan az egyénre. Tekintettel kell lennünk arra, hogy ugye nem azonosíthatjuk az egyén individualitását az egész nép temperamentumával. Teljesen téves lenne például egy mai oroszt, mint egyént, az orosz nép temperamentumával azonosítani. Ez utóbbi melankolikus volna, miközben az orosz egyén, mint olyan ma talán inkább szangvinikus. Mindenkinek lehetősége van arra, hogy saját temperamentumát élje meg. A nép-temperamentum jellege önmagában az egyes nyelvben jut kifejeződésre. Ezért nyugodtan mondhatjuk: az egyik nép nyelve ilyen, a másiké amolyan. Mondhatjuk: az angol nyelv erősen flegmatikus, a görög pedig a legeminensebb értelemben szangvinikus. Ilyen dolgokat nyugodtan tekinthetünk reális valóságelemek megnevezésének. A német nyelvnek, ahogy a németben ugyebár sok szempontból adott egyfajta középen állás, igen erős melankolikus és igen erős szangvinikus vonásai vannak. Láthatják ezt, amikor a német nyelv - különösképpen a filozofikus beszédben - alapformájában nyilvánul meg. Emlékeztetem önöket a filozofikus beszéd csodálatos veretességére Fichténél, valamint egyes helyeken Hegel Esztétikájában. Úgy fogják találni, hogy itt a német nyelv alapkaraktere egészen határozottan kifejeződésre jut. Az olasz népszellem sajátos rokonságban áll a levegővel; a francia sajátosan összefügg minden folyékonnyal; az angol-amerikai, nevezetesen az angol, a szilárddal van kapcsolatban, sőt, az amerikai a földalatti minőséggel, nevezetesen a Föld-mágnesességgel és a Föld-elektromossággal. Azután az orosz a fénnyel, de a Föld, a növények által visszavert fénnyel. A német a hővel, amiről mindjárt érezhetik, hogy kettős jellege van: nevezetesen belső és külső, vérmelegség és atmoszférikus hő. Itt rögtön tetten értünk egy poláris jelleget, az elemi jelenségekhez való besorolásban is. Itt is megtaláljuk a németségnek ezt a polaritását, ezt a kettéhasítottságát, ami tehát mindenben benne van.
Rudolf Steiner: Ez az a dolog, amit a kulisszák mögött kell tartanunk. Nagyon sok múlik azon, hogy a tanár tapintatosan tudja, mit kell a kulisszák mögött tartama. Mindaz, amit itt megbeszélünk, arra szolgál, hogy a kellő tekintélyt kölcsönözze a tanárnak. Ha elárulná magát, nem tudna helytállni. A diákok ülésrendjét nem teljesítményük szerint kell beosztani. Ha nem vesszük figyelembe a diákok arra vonatkozó kívánságait, hogy ki mellett ülhessenek, az egyenesen hasznos.
Rudolf Steiner: Igen, még a főiskolás korba nyúlóan is, de a huszonötödik életév után már nincs rá szükség. Akkor már nem is fogadnák el önöktől.
Rudolf Steiner: Ez elméletileg ugyan helyénvaló lenne, de nem ajánlatos a mai körülmények között tekintettel lenni erre. Egyáltalán nem is lesz lehetőségünk arra, hogy csak arra legyünk tekintettel, ami csupán a gyermek adottságaiból következően helyes, hanem arra is tekintettel kell lennünk, hogy a gyermeknek előre kell jutnia a világban, és hogy azt adjuk neki, amire az előrejutáshoz szüksége lesz. Ha az elkövetkező időben kiderülne, hogy nagyon sok német gyermek nem volna alkalmas az angol nyelv befogadására, akkor is jó lenne, ha nem engednénk ennek a gyengeségnek. Pontosan azoknak lesz igazán szükségük az angol nyelvre, akik ilyen gyöngeséget mutatnak majd.
Rudolf Steiner különböző megjegyzéseket fűz ezekhez: Ha azon munkálkodunk, hogy unalmassá váljék egy ilyen dolog, hogy azután a gyerekek maguktól abbahagyják, ne folytassák tovább, ez bizony egészen célravezető. - Mindig meg kell különböztetnünk, hogy rosszindulatból vagy vakmerőségből történik-e valami. Meg szeretnék jegyezni valamit: A legjobb tanár sem tudja elkerülni a rosszalkodást. Ha azonban az egész osztály benne van, akkor bizony leginkább a tanár a hibás. Ha nem hibás a tanár, úgy a diákok egy része mindig a tanár oldalára áll és kiáll mellette. Csak ha ő a hibás, akkor vesz benne részt az egész osztály. Ha azonban tárgyi kár keletkezett, akkor bizony helyénvaló, hogy helyre kelljen állítani azt, és a gyerekeknek maguknak kell helyreállítaniuk, de a saját tevékenységük által, nem csak úgy, hogy fizetnek érte. Lehet ugye a vasárnapot, vagy két-három vasárnapot erre szánni, hogy közösen megint helyreállítsák a dolgot. Aztán meg igaz, hogy jó eszköz a dolog ad abszurdummá tételéhez a humor is, különösen kisebbfajta rendetlenkedéseknél. A mi esetünkben azonban minden felbujtáson múlott. Azért ezt a feladatot adtam, hogy lássák, hogyan avatkozunk be olyan dolgoknál, amelyek felbujtásra történnek. Figyelembe kell vennünk ilyenkor az eset előzményeit. Hogy rámutassak a lényegre, elmesélném önöknek a következő valóságos esetet: Egy osztályban, ahol gyakran előfordultak ilyen dolgok, és a tanárok nem tudták, hogyan segítsenek magukon, egy óraközi szünetben az egyik fiú, aki úgy tíz-tizenkét éves lehetett, fellépett a katedrára és így szólt: Csirkefogó uraim, nem szégyellitek magatokat, hogy újra és újra ilyen dolgokat műveltek? Gondoljatok csak bele, hogy mindnyájan borzasztó hülyék maradnátok, ha a tanárok nem tanítanának nektek semmit. Ennek volt a legnagyobb hatása. Ebből az esetből a következőt tanulhatjuk: Ha olyasvalami történik, hogy egyvalaki, vagy egynéhány egyén felbujtására egy osztály nagy része ilyesmit tesz, akkor ugyebár elvárható, hogy megint csak egy kevesek befolyására a dolgot újra rendbe lehet hozni. Ha van egynéhány egyén, aki felbujtó, úgy lesznek mások, ketten-hárman, akik megmondják az osztálynak a véleményüket. Legtöbbször vannak vezetők. Ezért a tanárnak két-három ilyen vezetőt ki kellene választania, megbeszélést kellene folytatnia két vagy három olyan egyénnel, akiket egy ilyen megbeszélésre alkalmasnak tart. Nekik kellene, hogy megvilágítsa a tanár, hogy ugye az ilyen dolgok ellehetetlenítik a tanítást, és hogyan kellene ezt felismertetniük és befolyást gyakorolniuk az osztályra. Nekik azután ugyanolyan befolyásuk lesz a felbujtókra és meg tudják értetni a dolgot az osztálytársaikkal. Egy ilyen esetnél bizony tekintetbe kell vennünk, hogy hatnak a gyerekek egymásra. Itt mindenekelőtt érzelmek felébresztéséről van szó, amelyek oda vezetnek, hogy visszalépnek a dologtól. A nyers büntetés a tanár részéről ugye csak félelemhez és hasonlókhoz vezetne. Azzal nem ébresztünk olyan érzelmeket, amelyek javuláshoz vezetnek. A tanárnak minden esetre lehetőleg meg kell őriznie a nyugalmát, s azután objektívan kell viselkednie. Ezen nem azt értem, hogy nem kellene magát tekintélyként kezelnie. Nyugodtan mondhatja: „Semmit sem tanulnátok, és buták maradnátok a tanár nélkül”. Ne legyen a tanár túl szerény ahhoz, hogy azzal a három diákkal megbeszélje a dolgot, akik fellépnek mellette. De a büntetést már az osztálytársakkal kellene végrehajtatnia, amidőn azok társukban a szégyen érzését ébresztik. Ezáltal az érzelemre apellálunk, nem az ítéletre. Ha azonban ismételten szembekerül velünk az egész osztály, akkor önmagunkban kell keresnünk a hibát. A rosszalkodások jó része abban a körülményben rejlik, hogy a gyerekek unatkoznak és nincs kapcsolatuk a tanárral. Az is nagyon jó, ha nem valami nagyon súlyos esetről van szó, hogy amit a diákok tesznek, azt a magunk részéről szintén megtesszük; például ha a diákok brummognak, azt mondja a tanár: „Nos, hát brummogni én is tudok ám”, s ezzel úgymond homeopátiásan kezeli a dolgot. Az erkölcsi nevelés szempontjából rendkívül jó homeopátiásan eljárni. Szintén jó módszer az érdeklődést egyszerűen valami másra terelni. Sohasem apellálnék viszont a diákok becsvágyára. Általában nem lesz okunk arra, hogy gyakran panaszkodjunk ilyen rendetlenkedésekre. Ha egy osztály rendetlenkedésének korrektúráját magukra az osztálytársakra bízzuk, akkor az érzelmekre hatunk, hogy ez által a megsérült tekintélyt ismét helyreállítsuk. Ha egy másik diák áll elő a hálával, amelynek meg kell lennie a tanárral szemben, akkor újra helyreáll a tekintély. Arról kell gondoskodnunk, hogy a megfelelő diákokat válasszuk ki. Ismernünk kell az osztályt és meg kell találnunk azokat, akik alkalmasak lehetnének egy ilyen misszióra. Ha volna osztályom, amelyet tanítok, vállalkozhatnék erre. Megpróbálnám pont a fő fogaskereket kihalászni, és rávenni, hogy szitkozódjék. Amennyire csak tudja, szidja a dolgot, és nem hagynék kétséget afelől, hogy ő maga tette. Azután gyorsan lezárnám a dolgot, hogy visszamaradjon valamennyi homályosság, bizonytalanság, s látni lógják, hogy éppen e homályosság füstje alatt, amely visszamarad, egyet s mást elérnének. Az, hogy megbízunk egy a dologban érintett kis csibészt, hogy helyesen és objektíven jellemezze a dolgot, nem vezet majd álszentséghez. Minden valódi büntetést feleslegesnek tartanék, sőt, egyenesen károsnak. Ami számít, az az, hogy megéreztessük az objektív kárt, amit okoztak, és annak a szükség- szerűségét, hogy ezt a kárt ismét helyreállítsák. És ha időpocsékolás történt a tanítás megzavarása által, akkor az elvesztegetett időt, nem büntetésből, hanem hogy az elmulasztottakat bepótoljuk, a rendes iskolaidőn kívül pótolni kell. A büntetés gesztusát egyáltalán nem szabad alkalmazni. Egészen nyugodtan újra helyre kell állíttatni a status quót, szükségszerűség formájában. Most egy inkább már a pszichológiába nyúló kérdést vetnék fel: Ha úgynevezett káros szenteskedők vannak az osztályban, akik a legkülönfélébb módokon akarják magukat megkedveltetni, akik ilyen karakterűek, hogy mindenfélével odajönnek hozzánk, és mindig újra jönnek, hogyan bánnának velük? Természetesen roppant egyszerűen elintézhetik a dolgot. Azt mondhatják: Egyszerűen nem foglakozom velük. - Alikor azonban másfelé terelődik el ez a tulajdonság azoknál a gyerekeknél, akik ilyen természetűek. Olyasvalamivé fejlődnek ezek a „jó gyerekek”, ami hátrányos az osztályra nézve, ha csupán elutasítóan viselkedünk. El kell gondolkodnunk azon, mi is a legjobb, amit tehetnénk velük az egész oktatás és nevelés menetében. [1] A következő beszédgyakorlatokhoz lásd „Methodik und Wesen dér Sprachge- staltung ” („A nyelvi megformálás metodikája és lénye”), GA bibliográfiai sorszám: 280; „Die Kunst der Rezitation und Deklamation” („A recitáció és a deklamáció művészete”), GA bibliográfiai sorszám: 281; „Beitráge zűr Rudolf Steiner-Gesamtausgabe” („Adalékok a Rudolf Steiner-összkiadáshoz") című kiadványsorozat 53, 65/66, 73/74 füzetei; valamint „Sprache und Sprachgestaltung” („Nyelv és nyelvi megformálás ”) című tematikus füzetsorozat. [2] Itt, és a többi beszédgyakorlatnál is úgy fogunk eljárni, hogy az eredeti német szövegeket, mint példákat változatlanul hagyjuk, hiszen Rudolf Steiner azokat hangzásuk alapján választotta ki, ezért a tartalmuk magyar fordítása nem vezetne célhoz. A magyar nyelvű alkalmazáshoz olyan szövegek keresendők helyettük, amelyek hangzásukban megfelelnek Rudolf Steiner eredeti javaslatainak, elképzeléseinek. - (a fordító megjegyzése) [3] „A János-evangélium a másik három evangélium viszonyában, különös tekintettel Lukács evangéliumára ”: lásd „ Vierzehn Vortrage, Kassel 24. Juni - 7. Juli 1909" („Tizennégy előadás, Kassel 1909. június 24 - július 7.”), GA bibliográfiai sorszám: 112. [4] „Vom Valer hab” ich...”: Zahme Xenien (Szelíd xéniák) VI. [5] „A küszöb őre” és „A lelkek ébredése”: lásd Rudolf Steiner - „Vier Mysteriendramen” („Négy misztériumdráma"), 1910-1913, GA bibliográfiai sorszám: 14. [6] „Nemrég előadtam itt, (...) hogy élt egy Felix Balde nevű ember”: lásd az 1919. június 22-i előadást - in „Geisteswissenschaftliche Behandlung sozialer und pedagogischer Fragen” („ Szociális és pedagógiai kérdések szellemtudományos kezelése”), GA bibliográfiai sorszám: 192; valamint a harmadik fejezetet - a „Mein Lebensgang"-ból („Életutam”), GA bibliográfiai sorszám: 28. |