Eddig megpróbáltuk úgy megragadni az embert, ahogy megértése számunkra a gyermek neveléséhez szükséges, azaz a lélek oldaláról. El kell majd különítenünk a háromféle megközelítést - a szellemi, a lelki, illetve a testi nézőpontot - és ahhoz, hogy teljes antropológiához jussunk, mindhárom nézőpontból meg fogjuk vizsgálni az embert. A legkézenfekvőbb az, hogy a lelki megfigyelést elvégezzük, mert a szokványos életben a lelki oldal áll legközelebb az emberhez. És bizonyára azt is érezték, hogy amikor az ember megragadásához fő fogalmakként az antipátiát illetve a szimpátiát használtuk, ezzel a lelket céloztuk meg. Nem bizonyul megfelelőnek számunkra, ha a lelkiről mindjárt a testire térünk rá, hiszen szellemtudományos vizsgálódásainkból tudjuk, hogy a testi csak úgy érthető meg, ha a szellemi és egyszersmind a lelki megnyilvánulásaként fogjuk fel. Ezért a lelki szemlélethez, amelyet általános vonalakban felvázoltunk, most az ember szellemi nézőpontból vett szemléletét fűzzük hozzá, és csak ezt követően térünk majd rá közelebbről az úgynevezett antropológiára, az ember-lény olyan megközelítésű szemléletére, ahogy a külső fizikai világban megnyilvánul.

Ha bármilyen nézőpontból célszerűen kívánják megvizsgálni az embert, akkor újra és újra vissza kell térniük arra, hogy hogyan tagolódik az ember lelki tevékenysége a gondolkodásban lezajló megismerésre, az érzésre, illetve az akaratra. A gondolkodást illetve a megismerést, az érzést valamint az akaratot eddig az antipátia és a szimpátia atmoszférájába helyeztük. Most pedig kifejezetten szellemi nézőpontból kívánjuk szemügyre venni az akaratot, az érzést és a megismerést.

Szellemi szempontból vizsgálva is különbséget fognak találni az akarat, az érzés, illetve a gondolkodó megismerés között. Figyeljék csak meg a következőket. A gondolkodó megismerés során érezniük kell - ha szabad először is képileg kifejeznem magam, a képek pedig fogalmakhoz segítenek majd bennünket -, hogy bizonyos értelemben a fényben élnek. Megismernek, és az „én”- ükkel teljesen benne érzik magukat a megismerő tevékenységben. A tevékenységnek, amelyet megismerésnek neveznek, bizonyos értelemben minden része, minden darabja benne van mindabban, amit az „én”-ük tesz; és hasonlóképpen: amit az „én”-ük tesz, az benne van a megismerő tevékenységben. Teljesen a világosságban vannak, egy teljesen tudatos tevékenységben élnek, ha szabad így kifejeznem magam. Baj is volna, ha a megismerésben nem lennének teljesen tudatos tevékenységben. Gondoljanak bele, hogy a következő érzéssel kellene élniük: miközben ítéletet alkotnak, valahol a tudatalattiban történik valami az „én”-ükkel, és e folyamat eredménye volna az ítélet! Mondjuk, kijelentik: „Ez az ember jó.” Vagyis ítéletet alkotnak. Tudatában kell lenniük, hogy az, amire szükségük van ennek az ítéletnek a megalkotásához - alany: „ez az ember”, állítmány: „jó”-, egy olyan folyamat részeit alkotja, amely teljesen jelenvaló az önök számára, amelyet teljesen átjár a tudat fénye. Ha azt kellene feltételezniük, hogy valamiféle démon, vagy a természet egy mechanizmusa gyúrná egybe az „embert” a „jósággal”, miközben önök ítéletet alkotnak, akkor nem volnának benne teljesen tudatosan ebben a megismerő gondolkodási aktusban, és az ítélet egy részével mindig a tudatalattiban lennének. Az a lényeg a gondolkodó megismerésnél, hogy a tevékenység egész működése folyamán önök teljesen tudatosak.

Nem így van ez az akaratnál. Nagyon jól tudják, hogy amikor a legegyszerűbb akarati tevékenységet, a járást alakítják ki, akkor tulajdonképpen csak e járásról alkotott képzetben élnek teljesen tudatosan. Ami az izmaikban történik, amikor egyik lábukat a másik elé teszik, ami eközben a testük mechanizmusában és az egész szervezetben zajlik, erről semmit sem tudnak. Gondoljanak csak bele, hogy mi mindent kellene megtanulniuk a világról, ha mindazokat a tevékenységeket tudatosan kellene végrehajtaniuk, amelyek a járás akarásához szükségesek! Akkor pontosan tudniuk kellene, hogy mennyit is használnak fel azokból a működésekből, amelyeket a lábaik izmaiban és testük más izmaiban a tápanyagok előidéznek, miközben önök azon fáradoznak, hogy járjanak. Sohasem számolták ki, hogy mennyit is használnak fel abból, amit a táplálékokból kapnak. Egész jól tudják: mindez nagyon is tudat alatt történik az önök testiségében. Amikor akarunk, a tevékenységünkbe folytonosan belekeveredik egy mély tudat alatti elem. Nem csak akkor van ez így, ha a saját szervezetünkben vizsgáljuk az akarat lényegét, mibenlétét. Amit akkor teszünk, amikor a külső világra terjesztjük ki az akaratunkat, semmiképpen sem ragadjuk meg azt sem teljesen a tudat fényével.

Képzeljék el, hogy van két oszlopszerű rúdjuk. Elhatározzák, hogy keresztbe raknak rájuk egy harmadik rudat.

Most különböztessék meg pontosan azt, ami abban, amit mindezzel tettek, teljesen tudatos megismerő tevékenységként él, attól, ami abban a teljesen tudatos tevékenységükben él, amikor azt az ítéletet alkotják: „az ember jó”, amelyben teljesen benne élnek a megismeréssel. Kérem, hogy különböztessék meg, ami ebben megismerő tevékenységként él attól, amiről semmit sem tudnak, annak ellenére, hogy a teljes akaratukkal volt dolguk: miért is támasztja ez a két oszlop bizonyos erők által ezt a rajtuk fekvő gerendát? Erről a fizikának ugye a mai napig csak hipotézisei vannak. És ha az emberek azt hiszik, hogy tudják, hogy miért is tartja meg a két oszlop a gerendát, akkor ezt csak beképzelik maguknak. Mindaz, ami a kohézió, az adhézió, a vonzó- illetve taszítóerő fogalmaként a rendelkezésünkre áll, a külső tudás számára alapjában véve csak hipotézis. Számolunk ezekkel a külső hipotézisekkel, amikor cselekszünk, számítunk arra, hogy a két oszlop, amelynek a gerendát kell tartania, nem fog összeomlani, ha megfelelő a vastagságuk. De nem vagyunk képesek átlátni a teljes folyamatot, amely ezzel összefügg, ugyanúgy, ahogy a lábunk mozgását sem vagyunk képesek átlátni, amikor előre haladunk. Így itt is belekeveredik az akaratunkba egy olyan elem, amely nem ér fel a tudatunkba. Az akarat a legszélesebb körben magában hordoz egy tudatalatti elemet.

Az érzés pedig középen áll az akarat illetve a gondolkodó megismerés között. Az érzéssel is az a helyzet, hogy részben áthatja a tudat, részben pedig egy tudatalatti elem. Az érzés ily módon részesül a megismerő gondolkodás sajátosságaiból is, másfelől pedig az érző illetve megérzett akarat sajátosságaiból. Mi is áll itt tulajdonképpen előttünk, ha szellemi szempontból nézzük?

Csak akkor fognak eligazodni, ha a fent jellemzett tényeket a következő módon fogják fel. A szokványos életben az ébrenlétről, az éber tudatállapotról beszélünk. Ezzel az éber tudatállapottal azonban csak a megismerő gondolkodás tevékenységében rendelkezünk. Ha tehát egészen pontosan akarnak arról beszélni, hogy mennyiben is éber az ember, akkor azt kell mondaniuk: igazán csak addig éber az ember, ameddig és amennyiben valamit gondolatilag ismer meg.

Hogy is van ez az akarattal? Mindannyian ismerik az alvás tudatállapotát (vagy nevezzük ezt akár tudattalan állapotnak). Tudják, hogy miközben alszunk, az elalvástól a felébredésig, nincs a tudatunkban az, amit átélünk. De ugyanígy van ez mindazzal, ami tudatalatti elemként az akaratunkat áthatja. Amennyiben akarattal bíró lények vagyunk emberként, alszunk, akkor is, ha ébren vagyunk. Mindig magunkban hordozunk egy alvó embert, nevezetesen az akarattal bíró embert, és az éber, a gondolkodva megismerő emberrel kísérjük őt. Amennyiben akarattal bíró lények vagyunk, a felébredéstől az elalvásig is alszunk. Mindig alszik bennünk valami, nevezetesen az akarat belső lénye. Ennek sem vagyunk erősebben tudatában, mint amennyire tudatában vagyunk azoknak a folyamatoknak, amelyek alvás közben játszódnak le velünk. Nem ismerjük meg teljesen az embert, ha nem tudjuk, hogy amikor akar valamit, alvó állapota hatással van az ébrenlétére.

Az érzés középen áll, és most feltehetjük magunknak a kérdést: „Milyen is a tudat az érzésben..?” Nos, ez is középen áll az ébrenlét és az alvás között. A lelkükben élő érzéseket ugyanúgy ismerik önök, mint az álmaikat, de az álmokra csak emlékeznek, az érzéseket pedig közvetlenül élik meg. De a belső lelkiállapotuk illetve a lelkületük, amelyben az érzéseikről tudnak, nem más, mint az, amellyel az álmaik iránt viseltetnek. Az ébrenlétben nem csupán éber emberek önök, amikor gondolkodva ismernek meg valamit, illetve alvó emberek, amennyiben akarnak valamit, hanem álmodó emberek is, amikor éreznek. Így tehát valóban háromféle tudatállapottal rendelkezünk, amikor ébren vagyunk: a tulajdonképpeni értelemben vett ébrenléttel a gondolkodó megismerésben, az álmodással az érzésben, és az alvással az akaratban. A szokványos álom nélküli alvás szellemi szempontból nem más, mint az, hogy az ember teljes lelki lényével feladja azt, aminek az akaratában átadja magát, miközben éli a nappali életét. Csak az a különbség, hogy a tulajdonképpeni alvásban a teljes lelki lényünkkel, az ébrenlétben pedig csak az akaratunkkal alszunk. Az álmodás esetében - amit a szokványos életben így nevezünk - az a helyzet, hogy teljes ember-lényünkkel átadjuk magunkat annak a lelkiállapotnak, amelyet álomnak hívunk, az ébrenlétben pedig csak érző emberként adjuk át magunkat ennek az álmodó lelkiállapotnak.

Pedagógiai tekintetben most már nem fognak csodálkozni, ha úgy tekintenek a dologra, hogy a gyerekek tudatuk éberségének vonatkozásában különbözőek. Hiszen úgy fogják találni, hogy azok a gyerekek, akiknél hajlamuk szerint az érzelmi élet dominál, álmodozóak, náluk gyermekkorban még nem ébredt fel a teljes gondolkodás, így könnyen átadják magukat álmodozó lényüknek. Ez aztán indítékul szolgálhat az önök számára, hogy erős érzésekkel hassanak egy ilyen gyermekre. És akkor az lehet a reményük, hogy ezek az erős érzések a világos megismerést is felébresztik majd nála, hiszen az életritmus alapján mindenféle alvásnak az a tendenciája, hogy bizonyos idő után felébredjen. Ha tehát erős érzésekkel közelítünk egy olyan gyermekhez, aki álmodozva töpreng az érzelmi életében, akkor ezek a gyermekbe oltott erős érzések egy idő múlva majd gondolatként maguktól felébrednek.

Azok a gyerekek, akik még inkább magukban töprengők, sőt, akik tompák az érzelmi élet irányában, ez azt jelenti majd az önök számára, hogy nekik különösen az akarati hajlamaik erősek. Azt látják itt: ha végiggondolják ezt, megismerően állhatnak a gyermeki élet egyes rejtélyei előtt. Kerülhet önökhöz olyan gyermek az iskolában, aki teljesen tompa felfogásúnak látszik. Ha ekkor mindjárt kimondják az ítéletet: ez egy gyengeelméjű, tompa felfogású gyerek, ha megvizsgálnák a kísérleti pszichológia módszereivel, szép emlékezetvizsgálatokat végeznének vele és mindenféléket, amiket manapság ugye már pszichológiai-pedagógiai laboratóriumokban is végeznek, és azután azt mondanák: ez a gyerek képességeit tekintve teljesen gyengeelméjű és a gyógypedagógiai iskolába való, vagy pedig a mostanság oly kedvelt gyengébb képességűek iskolájába, akkor az ilyen ítélettel nem kerülnének közel a gyermek lényéhez. De ez a gyermek talán különösen erős az akarati hajlamaiban, talán egyike azoknak a gyerekeknek, akik a későbbi életük során a kolerikusságukból következően tetterős cselekvőkké válnak. Az akarat azonban először is alvó állapotban van. Ha pedig a gondolkodó megismerés ennél a gyermeknél arra ítéltetett, hogy majd csak később lépjen napvilágra, akkor a megfelelő módon kell bánnunk vele, hogy azután később megszólítható legyen, hogy valamilyen tetterős cselekedetet hajtson végre. Előbb igazi tompa-felfogásúként nyilvánul meg a gyerek, de talán egyáltalán nem is az. És akkor képesnek kell lennünk annak a meglátására, hogy hogyan ébreszthetjük fel egy ilyen gyermekben az akaratot; vagyis úgy kell hatnunk az éber alvó-állapotára, hogy fokozatosan eljusson oda - mert ugye mindenféle alvásnak az a tendenciája, hogy felébredjen -, hogy egy későbbi életkorban felébressze az alvását, mint akaratot, amely talán igen erős, most azonban alszik, az alvó lény uralkodik rajta. Úgy kell bánniuk vele, hogy lehetőleg kevéssé épüljön a megismerő-képességére, a felfogására, hanem bizonyos értelemben belekalapálnak néhány igen erősen az akaratára ható dolgot, például miközben beszél, tegyen lépéseket. Kiemelik az ilyen gyermeket az osztályból - nem lesz ugyebár túl sok ilyen gyermekük -, (a többi gyerekre ösztönzően hat majd ez, ezt a gyermeket pedig fejleszti), és miközben mondatokat mond, mozdulatokkal kíséri a szavait. Tehát: „Az (lépés) - ember (lépés) - jó! (lépés)”. Ily módon a teljes embert összekapcsolják az akarati elemben a puszta intellektualitással a megismerésben, és fokozatosan eljuthatnak oda, hogy egy ilyen gyermeknél az akarat gondolattá ébredjen. Csak annak belátása, hogy az éber emberben különböző tudatállapotokkal van dolgunk - ébrenléttel, álommal és alvással -, csak ennek belátása juttat el bennünket az alakulóban lévő emberrel szembeni feladataink felismeréséhez.

Most azonban rákérdezhetünk valamire. Azt kérdezhetjük: hogyan viszonyul az ember tulajdonképpeni centruma, az „én”, ezekhez a különböző tudat-állapotokhoz? Úgy igazodnak el e téren a legkönnyebben, ha először is feltételezik, hogy amit világnak, kozmosznak nevezünk, az tevékenységek, működések összessége, ami ugyebár tagadhatatlan. Számunkra az elemi élet különféle területein nyilvánulnak meg ezek a működések. Tudjuk, hogy ebben az elemi életben erők működnek. Életerő működik például körülöttünk. Az elemi erők és az életerő közé pedig beszövődik mindaz, amit például a hő és a tűz idéz elő. Gondoljanak csak bele, hogy mennyire olyan környezetben élünk, amelyben igen sok mindent idéz elő a tűz.

A Föld bizonyos tájain, például Dél-Olaszországban, csak meg kell gyújtaniuk egy papírgalacsint, és abban a pillanatban erőteljesen füst kezd jönni a talajból. Miért történik ez? Azért történik, mert a papírgalacsin meggyújtásával, illetve az így fejlődő hő által felhígítják ott a levegőt, és az egyébként a földfelszín alatt működő erőket a felfelé szálló füst által felfelé húzzák, s így abban a pillanatban, amikor meggyújtják a papírgalacsint és ledobják azt a földre, egy füstfelhőben állnak. Ez egy olyan kísérlet, amelyet minden utazó elvégezhet, aki Nápoly környékére érkezik. Arra hoztam fel ezt példának, hogy ha nem felületesen szemléljük a világot, azt kell mondanunk: olyan környezetben élünk, amelyet mindenütt erők járnak át.

Nos, léteznek a hőnél magasabb rendű erők is. Ezek is ott vannak a környezetünkben. Mindig keresztülhaladunk rajtuk, amikor fizikai emberként a világban járunk. Igen, a fizikai testünk - anélkül, hogy a szokványos megismerésben tudnánk erről - olyan, hogy kibírjuk ezt. Képesek vagyunk a fizikai testünkkel így járni- kelni a világban.

Az „én”-ünkkel, amely az evolúciónk legfiatalabb képződménye, nem tudnánk keresztülhatolni a világnak ezeken az erőin, ha ennek az „én”-nek közvetlenül át kellene adnia magát ezeknek az erőknek. Ez az „én” nem tudná mindennek átadni magát, ami a környezetében van, illetve amiben saját maga benne él. Ezt az „én”-t most még meg kell óvnunk attól, hogy ki kelljen áramolnia a világ erői közé. Egyszer eljut majd a fejlődésében odáig, hogy beleáramolhasson a világ erőibe. Erre most még nem képes. Ezért szükséges, hogy a teljesen éber „én” szempontjából ne kerüljünk ki a környezetünkben lévő valós világba, hanem csak a világról alkotott képbe. Ezért a gondolkodó megismerésünkben éppenséggel csupán a világról alkotott képek vannak jelen, amire a lelki nézőpontból már utaltunk.

Most szellemi szempontból is megvizsgáljuk ezt. A gondolkodó megismerésben képekben élünk; és a jelenlegi fejlődési fokon álló emberekként a születés és a halál között a teljesen éber „én”- ünkkel csak a kozmosz képeiben élhetünk benne, a valós kozmoszban még nem. Ezért kell a testünknek, amikor ébren vagyunk, először is előhívnia számunkra a kozmosz képeit. Azután az „én”- ünk ezekben a kozmoszról alkotott képekben él.

A pszichológusok rettenetesen sokat fáradoznak azon, hogy feltárják a test és a lélek közötti viszonyokat. A test és a lélek közötti kölcsönhatásról beszélnek, pszicho-fizikai parallelizmusról, és hasonlókról. Mindezek a dolgok alapjában véve gyerekes fogalmak. Hiszen a valós folyamat ebben az esetben a következő. Amikor az „én” reggel átmegy az ébrenlét állapotába, akkor behatol a testbe, de nem a test fizikai folyamataiba, hanem abba a képi világba, amelyet a test legmélyebb belső világában alkot a külső folyamatokról. Ez közvetíti az „én”-nek a gondolkodó megismerést.

Az érzésnél más a helyzet. Itt már a valós testbe hatol be az „én”, nem csupán a képekbe. Ha azonban teljesen tudatos volna ennél a behatolásnál, akkor szó szerint - tekintsék most ezt lelki szinten - lelkileg elégne. Ha ugyanaz történne önökkel az érzésben, ami a gondolkodásban történik, amikor az „én”-ükkel behatolnak azokba a képekbe, amelyeket a testük alkot, akkor lelkileg elégnének. Nem bírnák ki. Ezt a behatolást, amit az érzés jelent, csak álmodó, letompított tudatállapotban tudják megélni. Csak az álomban bírják ki azt, ami az érzés során tulajdonképpen történik a testükben.

Ami pedig az akaratban lejátszódik, azt egyáltalában csak akkor tudják megélni, amikor alszanak. Igen rémisztő volna, amit átélnének, ha a szokványos életben mindazt meg kellene élniük, ami az akaratukkal történik. A legszörnyűbb fájdalom hasítana önökbe például, ha - amire már utaltam - valóban át kellene élniük, hogy mit is élnek fel a szervezetbe juttatott táplálék által bevitt erők a lábakban a járás során. Szerencséjük, hogy nem élik meg ezt, illetve hogy csupán alvó állapotban élik ezt át. Mert ébren átélni ezt az elképzelhető legnagyobb fájdalmat jelentené, szörnyű fájdalmat. Sőt, azt is mondhatnánk: ha az akaratban elérhetnénk az éber állapotot, akkor a fájdalom - amely különben látens marad, az alvásállapot eltompítja az akaratban - a tudatba lépne.

Ezért meg fogják érteni, ahogy most leírom önöknek az „én” életét aközben, amit a szokványos életben ébrenlétnek nevezünk - ami tehát felöleli a teljes ébrenlétet, az álmodó ébrenlétet illetve az alvó ébrenlétet -, ahogy leírom, hogy mit is él át tulajdonképpen az „én” a valóságban, miközben a szokványos ébrenlét során a testben él. Ez az „én” úgy él a gondolkodó megismerésben, hogy beleébred a testbe; itt teljesen éber. De csak képekben él a testben, így az ember a születés és a halál közötti életében, hacsak nem végez olyan gyakorlatokat, amilyenekre a „A magasabb világok megismerésének útja” („Wie erlangt man Erkentnisse der höheren Welten?”) című könyvemben utalok, folytonosan csak képekben él a gondolkodó megismerés által.

Azután az „én”, miután felébredt, az érzést meghatározó folyamatokba is belemélyed. Az érzésben élni: itt nem vagyunk teljesen éberek, hanem álmodva vagyunk ébren. Hogyan éljük meg tulajdonképp azt, amit ebben az álmodó ébrenlétben érezve átélünk? Ezt valóban abban éljük meg, amit mindig is inspirációknak neveztek, inspirált elképzeléseknek, tudatalatti inspirált képzeteknek. Itt van mindannak a gócpontja, ami a művésznél az érzésekből az éber tudatba emelkedik. Itt dolgozza át először ezeket a dolgokat. Szintén itt dolgozunk át mindent, ami az éber emberben gyakran ötletként emelkedik fel az éber tudatba, majd pedig képpé válik.

érző élet álmodóan éber tudatalatti inspirált képzetekben		gondolkodó megismerés teljesen éber a képekben
akaró cselekvés alvó, tudat alatti az intuíciókban

Amit az említett könyvben inspirációknak nevezek, az csupán világos, teljesen tudatos megélése annak, ami minden embernél mélyen az érzelmi életben inspirációként jelen van. És ha sajátos adottságú emberek beszélnek az inspirációikról, akkor tulajdonképpen arról beszélnek, amit a világ beleoltott az érzelmi életükbe, és ami a hajlamaik szerint felemelkedik a teljesen éber tudatukba. Ez ugyanúgy világtartalom, mint ahogy a gondolati tartalom is világtartalom. A születés és a halál közötti életben azonban ezek a tudat alatti inspirációk olyan világfolyamatokat tükröznek, amelyeket csak álmodva élhetünk át; máskülönben „én”-ünk elégne ezekben a folyamatokban, vagy pedig megfulladna. Ez a fulladás néha el is kezdődik az embernél, abnormális állapotokban. Képzeljék csak el, hogy lidércnyomás gyötri önöket. Ekkor egy olyan állapot, amely önök illetve a külső levegő között játszódik le, abnormális módon át akar csapni valami másba, ha az embernél nincs minden rendben ebben a kölcsönhatásban. Amikor ez át akar menni az „én”-tudatukba, nem egy normális képzetként tudatosodik önökben, hanem gyötrő képzetként: lidércnyomásként. És amilyen gyötrő az abnormális légzés a lidércnyomásban, olyan gyötrő volna az egész légzés, minden egyes lélegzetvétel, ha az ember teljesen tudatosan élné meg a légzést. Érzően élné át, de ez gyötrő volna a számára. Ezért letompítjuk, és így nem fizikai folyamatként, hanem csak az álmodó érzésben éljük meg.

Hát még azok a folyamatok, amelyek az akaratban játszódnak le, már utaltam erre önöknek: szörnyű fájdalom volna mindez! Ezért harmadik dologként azt tehetjük még hozzá: az akaró cselekvésben alszik az „én”. Azt éljük át itt, amit erősen letompított tudattal - alvó tudattal ugyebár - élünk meg tudatalatti intuícióként. Az embernek folyamatosan vannak tudatalatti intuíciói, de ezek az akaratában élnek. Az akaratában alszik az ember. Ezért nem is tudja felszínre hozni az intuícióit a szokványos életben. Csak az élet szerencsés pillanataiban kerülnek felszínre; akkor az ember egészen letompítva megéli a szellemi világot.

Nos, van egy sajátos dolog az ember szokványos életében. A teljes éberség teljes tudatosságát a gondolkodó megismerés során, ezt ugye mindannyian ismerjük. Itt úgymond a tudat világosságában élünk, tudunk a dolgainkról. Néha aztán, ha elgondolkodnak a világról, azt kezdik mondani az emberek, hogy intuícióik vannak. Ilyenkor határozatlanul megérzett dolgokat merítenek ezekből az intuíciókból. Amit ilyenkor mondanak, nagyon kusza is lehet, de lehet tudat alatt szabályozott is. És végül is, amikor a költő az intuícióiról beszél, akkor úgy van rendjén, hogy nem elsősorban a gócpontból meríti azokat, ahol a legközelebb állnak hozzá, az érzelmi élet inspirált képzeteiből, hanem az alvó akarat régióiból meríti a teljesen tudatalatti intuícióit.

Aki belelát ezekbe a dolgokba, az még az élet látszólagos véletlenszerűségeiben is mély törvényszerűségeket lát. Az ember elolvassa például Goethe „Faust”-jának második részét, és egészen alaposan meg akarja tudni, hogy hogyan is lehetett felépíteni ezeket a különösen figyelemre méltó verssorokat. Goethe már idős volt, amikor megírta a „Faust” második részét, legalábbis a legnagyobb részének írásakor. Úgy írta meg, hogy John, a titkára ült az íróasztalnál, és leírta azt, amit Goethe diktált. Ha Goethének magának kellett volna írnia, akkor valószínűleg nem tudott volna ilyen különösen cizellált verssorokat alkotni a „Faust” második részében. Goethe, miközben diktált, folyamatosan fel-alá járkált kis weimari szobácskájában, és ez a fel-alá járkálás hozzátartozik a „Faust” második részének koncepciójához. Amikor Goethe kialakította ezt a tudatalatti akarati cselekvést a járkálásban, felszínre került valami az intuícióiból, s külső alkotótevékenységében azután megnyilvánult az, amit másvalakivel íratott le a papírra.

Ha sémát akarnak alkotni maguknak arról, hogy hogyan él az „én” a testben, és a következő módon csinálják ezt:

akkor nem tudják majd megfelelően érthetővé tenni a maguk számára, hogy miért is emelkedik fel könnyebben a mindennapi képszerű megismerésbe az intuitív oldal - amelyről ösztönösen beszélnek az emberek -, mint a közelebb álló inspirált érzés. Ha most helyesen rajzolják meg maguknak a sémát - hiszen itt fentebb hibásan rajzoltuk -, ha úgy csinálják meg, ahogy a lenti rajzon látható, akkor könnyebben megértik majd ezt a dolgot.

Hiszen akkor azt mondják majd: Az 1-es nyíl irányában a képszerű megismerés alámerül az inspirációkba, majd megint felszínre kerül az intuíciókból 2-es nyíl. Ez a megismerés azonban, amelyet az 1-es nyíllal jelzünk, a testbe való alámerülés. Most pedig figyeljék meg saját magukat; kezdetben egészen nyugodtak, ülnek vagy állnak, csak a gondolkodó megismerésnek adják át magukat, a külvilág szemléletének. Ekkor képekben élnek. Amit az „én” még ezen kívül megél a folyamatok mentén, az alászáll a testbe, előbb az érzésbe, azután az akaratba. Ami az érzésben él, arra nem figyelnek, s ami az akaratban él, kezdetben arra sem. Csak amikor elkezdenek járkálni, amikor elkezdenek cselekedni, akkor tekintenek rá külsőleg, először nem az érzésre, hanem az akaratra. És itt, a testbe való alászálláskor, illetve az újbóli felszínre emelkedéskor, ami a 2-es nyíl irányában történik, itt az intuitív akarat közelebb áll ahhoz, hogy a képszerű tudatba kerüljön, mint az álmodó inspirált érzés. Ezért úgy találják majd, hogy oly gyakran mondják az emberek: „Határozatlan intuícióm van.” Ekkor aztán azt, amit az előbb említett könyvemben intuícióknak nevezek, összekeverik a szokványos tudat felületes intuícióival.

Most szeretném, ha megértenének valamit az emberi test felépítéséből. Képzeljék el magukat egy pillanatra, amint járkálnak, de közben a világot szemlélik. Képzeljék el, hogy nem az alsótestükön volnának a lábaik, hanem a fejüknek közvetlenül lábai volnának, és annak kellene járnia. Akkor egybeszövődne a világszemléletük, illetve az akaratuk, és ennek az lenne a következménye, hogy csak alva tudnának járni. Amikor a fejük a vállak és a test többi része felett ül, a test többi részén nyugszik. Nyugalomban van, és úgy hordozzák önök a fejüket, hogy csak a testük többi részével mozognak. A fejnek ott kell tudnia nyugodni a testen, különben nem lehetne a gondolkodó megismerés szerve. El kell különülnie az alvó akarattól, hiszen abban a pillanatban, amikor átvezetik a mozgásba, amikor viszonylagos nyugalmi helyzetéből önerőből végzett mozgásba vezetnék át, akkor elaludna. A fej a tulajdonképpeni akaratot a testtel hajtatja végre, ő maga pedig úgy él benne ebben a testben, mint egy hintóban, és ezen a kocsin szállíttatja magát. Csak azáltal, hogy a fej mintegy hintóban ülve a test kocsiján szállíttatja magát, és e fuvarozás közben, ebben a nyugalmi helyzetben cselekszik, csak ez által éberen cselekvő az ember. Csak ha így vetik egybe a dolgokat, akkor jutnak el az emberi test felépítésének valódi megértéséhez is.