Tegnap az akarat lényegéről, mibenlétéről beszéltünk, arról, ahogy az akarat az emberi szervezetbe tagozódik. Most pedig szeretnénk az akaratnak azokat az emberhez fűződő viszonyait, amelyeket megismertünk, gyümölcsözővé tenni az ember-lény többi tagjának szemléletében is.

Bizonyára észrevették, hogy az ember-lény eddigi tárgyalása során főként az intellektuális, a megismerő tevékenységre voltam tekintettel egyfelől, másfelől pedig az akarati tevékenységre. Azt is bemutattam önöknek, hogyan áll kapcsolatban a megismerő tevékenység az ember idegi lényével, és hogyan függ össze az akaraterő a vér működésével. Ha elgondolkodnak a dolgon, azt fogják kérdezni: mi is a helyzet a harmadik lelki képességgel, az érzéssel? Erre kevéssé voltunk még tekintettel. De éppen azáltal, hogy az érzést vesszük ma jobban szemügyre, adódik arra is lehetőségünk, hogy az emberi természet másik két oldalát, a megismerő illetve az akaratjellegű részét is alaposabban megvizsgálhassuk.

Egy dolgot kell csak még tisztáznunk magunkban, amit persze különböző összefüggésekben már megemlítettem. Nem lehet a lelki képességeket pedánsan különválasztani - gondolkodás, érzés, akarat -, mert a teljes eleven lélekben az egyik működés mindig átmegy a másikba.

Nézzük csak meg az egyik oldalon az akaratot. Bizonyára tudatosítani tudják magukban, hogy nem képesek akarni azt, amit nem hatnak át egyfajta képzetalkotással, vagyis megismerő jellegű tevékenységgel. Próbáljanak meg, még ha csak felületes önvizsgálatban is, az akaratukra koncentrálni. Mindig azt találják majd, hogy az akarati aktusban valahogy mindig benne van a képzetalkotás. Egyáltalában nem is lennénk emberek, ha nem volna képzetalkotás az akarati aktusunkban. Egy tompa, ösztönös tevékenységből hajtanánk végre mindazt, ami az akaratunkból áramlik, ha nem hatnánk át képzeti működéssel a cselekvést, amely az akaratból buzog elő.

Nos, ugyanúgy, ahogy minden akarati működésben benne van a képzetalkotás, úgy mindenféle gondolkodásban benne van az akarat. Egy önmegfigyelés - még ha csak igen felületes is - pedig arra a felismerésre vezeti majd önöket, hogy amikor gondolkodnak, gondolataikba mindig beleáramlik az akarat is. Ahogy megformálják magukat a gondolatokat, ahogy az egyik gondolatot összekapcsolják a másikkal, ahogy ezek átmennek az ítéletalkotásba és a következtetésbe, mindezt finoman áthatja egy akarati működés.

Ezért tulajdonképpen csak azt mondhatjuk: az akarati tevékenység főként akarati tevékenységből áll és magában hordozza a gondolkodó tevékenység beáramlását; a gondolkodó tevékenység főként gondolkodó tevékenységből áll és magában hordozza az akarati tevékenység beáramlását. Az egyes lelki működések esetében tehát nem lehetséges pedáns különválasztás, mert az egyik működés belefolyik a másikba.

Amit felismerhetnek a lélekben - ti. a lelki tevékenységek egymásba áramlását -, azt a testben is, ahol a lelki tevékenységek megnyilvánulnak, határozottan meglátják. Figyeljék meg például az ember szemét. A szembe hatolva - ha teljességében vizsgáljuk - folytatódnak az idegek, de a szembe hatolva folytatódnak a vérpályák is. Azáltal, hogy az idegek az ember szemébe hatolva folytatódnak, beáramlik a szembe a gondolkodó, a megismerő tevékenység, azáltal pedig, hogy a vérpályák hatolnak bele a szembe, beáramlik a szembe az akarati működés. Így az érzékelő tevékenységek perifériájáig menően a testben is összekapcsolódik az akarat és a képzetalkotás, illetve a megismerés. Ez minden érzék esetében így van, de minden mozgásszervünkben is, amely az akaratot szolgálja, ugyanígy igaz: az akaratunkba, a mozdulatainkba az idegpályákon keresztül behatol a megismerés, a vérpályákon keresztül pedig az akarat.

Nos, meg kell ismerkednünk a megismerő tevékenység sajátos működésével is. Utaltunk már erre, azonban teljesen tudatában kell lennünk, hogy mi minden is rejlik ennek az emberi működésnek teljes komplexumában, amely a megismerés, a képzet irányába hat. Már elmondtuk: a megismerésben, a képzetalkotásban tulajdonképpen antipátia él. Bármily különös is ez, mindent, ami a képzetalkotás irányában működik, antipátia hat át. Azt mondhatják: hiszen ha valamire rátekintek, akkor ebben a rátekintésben mégsem antipátiával élek..! De igen, azzal élnek! Antipátiát gyakorolnak, amikor ránéznek egy tárgyra. Ha csak idegi tevékenység működne a szemükben, akkor minden tárgy, amelyre ránéznek, utálatossá válna, antipatikus volna az önök számára. Csak azáltal, hogy az akarati működés, amely szimpátiából áll, szintén belefolyik a szem tevékenységébe, azáltal, hogy testileg behatol a szemükbe a vérszerű, csak ezáltal törlődik ki a tudatukból az antipátia érzése az érzéki rátekintésben, és a szimpátia illetve az antipátia közötti kiegyenlítődés hívja életre a látás objektív, elfogulatlan aktusát. Úgy jön ez létre, hogy egyensúlyba kerül a szimpátia és az antipátia, és számunkra egyáltalán nem tudatosodik a szimpátia és az antipátia egymásba áramlása.

Ha tanulmányozzák a goethei színtant83, amelyre ebben az összefüggésben egyszer már felhívtam a figyelmet - főképp a fizikai-didaktikai részét84-, akkor látni fogják: mivel Goethe belemegy a látás mélyebb működésébe, ezáltal az ő vizsgálódásában mindjárt előbukkan a színárnyalatokban a szimpátia és az antipátia. Csak egy kicsit kell belemenniük egy érzékszerv tevékenységébe, és mindjárt rátalálnak, hogyan bukkan fel a szimpátia, illetve az antipátia az érzékszervi működésben. Ugyanis az érzékszervi működésben85 a tulajdonképpeni megismerő részből, a képzetalkotó részből, az idegi részből ered az antipátia, a szimpátia pedig a tulajdonképpeni akarati részből, a vérrészből.

Jelentős különbség van, amelyet már az általános antropozófiai előadásokban is többször kiemeltem, az állatok illetve az ember között a szem berendezésének tekintetében. Igen sajátos, hogy az állatok szemében sokkal több a vér-működés, mint az emberében. Sőt, bizonyos állatoknál olyan szerveket találunk, amelyek ezt a vérműködést szolgálják, mint az úgynevezett „kard-szár” vagy a „legyező”. Ebből kiderül, hogy az állat a szemébe is - és a többi érzékszervvel is így van ez - sokkal több vér-működést küld, mint az ember. Ez azt jelenti, hogy az állat az érzékeiben sokkal több szimpátiát, ösztönös szimpátiát alakít ki a környezet iránt, mint az ember. Az embernek igazából több antipátiája van a környezet felé, mint az állatoknak, ez azonban a szokványos életben nem jut el a tudatba. Csak akkor jut el a tudatba, ha a környezetre való rátekintés addig a benyomásig fokozódik, amelyre undorral reagálunk. Ez csupán minden érzéki észlelés felfokozott benyomása; undorral reagálunk a külső benyomásra. Ha egy olyan helyre mennek, ahol rossz szag van, és undort éreznek e rossz szag szférájában, akkor ez az undorodás nem más, mint annak a fokozódása, ami minden érzékelési működésben megtörténik, csakhogy a szokványos érzékelésben a tudati küszöb alatt marad, hogy undor kíséri az érzékletet. Ha azonban nekünk, embereknek nem volna több antipátiánk a környezetünk irányában, mint az állatoknak, akkor nem különítenénk el önmagunkat oly erősen a környezetünktől, mint ahogy valójában elkülönülünk. Az állatokban sokkal több szimpátia van a környezet iránt, ezáltal sokkal inkább összenőttek a környezettel, és ezért sokkal inkább rá is vannak utalva a klímától, az évszakoktól stb. való függőségre, mint az ember. Mivel az embernek sokkal több antipátiája van a környezet iránt, ezért személyiség. Az a körülmény, hogy a tudatküszöb alatti antipátiánk által el tudjuk különíteni magunkat a környezettől, ez a tény adja az elkülönült személyiségtudatunkat.

Ezzel azonban olyasvalamire utaltunk, ami nagyon lényegesen hozzájárul az ember-lény teljes felfogásához. Láttuk, hogyan folyik egybe a megismerő-, illetve képzetalkotó tevékenységben: a gondolkodás (testi értelemben az idegi működés) és az akarat (testi értelemben a vérműködés).

De ugyanígy az akarati működésben is egybefolyik a képzetalkotási, illetve a tulajdonképpeni akarati működés. Ha akarunk valamit, mindig szimpátiát alakítunk ki az iránt, amit akarunk. De mindig teljesen ösztönös akarat maradna ez, ha nem volnánk képesek arra is, hogy az akarat szimpátiájához hozzáadott antipátiával személyiségként elkülönítsük önmagunkat a tettől, az akart dologtól. Csakhogy most az akart dolog iránti szimpátia kerekedik felül, és csupán egy kiegyenlítést érünk el a szimpátia mellett azzal, hogy antipátiát is adunk hozzá. Ezáltal azonban a szimpátia, mint olyan, megmarad a tudati küszöb alatt, csupán ennek a szimpátiának egy része hatol be abba, amit akarunk. Abban a nem túl számos cselekvésben86 persze, amelyeket nem pusztán az értelemből eredően hajtunk végre, hanem amelyeket valódi lelkesedéssel, odaadással, szeretettel végzünk, itt oly erősen felülkerekedik a szimpátia az akaratban, hogy a tudatunk küszöbén is átjut, és akaratunk maga szimpátiával áthatottan jelenik meg számunkra, miközben máskor objektív dologként kapcsol össze bennünket a környezettel, így jelenik meg. Ugyanúgy, ahogy csak kivételes esetben - és nem mindig - szabad a környezet iránti antipátiánknak a tudatunkba emelkednie a megismerésben, úgy a mindig meglévő, a környezet iránti szimpátiánknak is csak kivételes esetekben, a lelkesedésben, az odaadó szeretetben szabad a tudatunkba kerülnie. Máskülönben mindent ösztönösen hajtanánk végre. Sohasem lennénk képesek beilleszkedni abba, amit a világ - például a szociális életben - objektíve megkövetel tőlünk. Éppen azért kell gondolkodással áthatnunk az akaratot, hogy ez az akarat beilleszthessen bennünket az emberiség egészébe, illetve a világfolyamatba87.

Talán világossá válik az önök számára, ami eközben történik, ha belegondolnak, milyen pusztítást is végezne valójában az emberi lélekben, ha ez az egész dolog, amelyről az imént beszéltem, a hétköznapi életben tudatos volna. Ha ez a dolog a szokványos életben folytonosan tudatos volna az ember lelkében, akkor egy jókora adag antipátia volna az ember tudatában, amely minden cselekvését kísérné. Ez rettenetes lenne! Akkor az ember úgy járna- kelne a világban, hogy folyton az antipátia atmoszférájában érezné magát. Bölcs elrendezése a világnak, hogy erőként bár szükség van erre az antipátiára a cselekvéseinkhez, de nem válik számunkra tudatossá, hanem a tudati küszöb alatt marad.

Nos, hogy úgy mondjam, az emberi természet egy különös misztériumába tekintenek itt bele, egy olyan misztériumba, amelyet tulajdonképpen minden jobb ember megérez, amelyet azonban a nevelőnek illetve a tanárnak teljesen a tudatába kellene emelnie. Miután kezdetben gyermekek vagyunk, többé-kevésbé persze tisztán szimpátiából cselekszünk. Bármily különösen hangozzék is, minden, amit a gyermek tesz, ahogy tombol, azt a cselekvés illetve a tombolás iránti szimpátiából teszi. Amikor a szimpátia megszületik a világban, akkor nem más, mint erős szeretet, erős akarat. De nem maradhat így, át kell járnia a képzetalkotásnak, bizonyos értelemben folytonosan meg kell, hogy világítsa a képzetalkotás. Ez átfogó módon történik meg, amikor a puszta ösztöneinkbe belehelyezzük az ideálokat, az erkölcsi ideálokat. És most jobban megérthetik majd, hogy mit is jelent tulajdonképpen e téren az antipátia. Ha az ösztön-impulzusok88, amelyeket a kisgyermekben megfigyelünk, egész életünkön át csak szimpatikusak maradnának, ahogy a kisgyerekben szimpatikusak, akkor az ösztöneink befolyása alatt, animálisan fejlődnénk. Ezeknek az ösztönöknek antipatikussá kell válniuk számunkra, antipátiát kell beléjük töltenünk. Ha antipátiát töltünk beléjük, akkor ezt az erkölcsi ideáljaink által tesszük, amelyek számára antipatikusak az ösztönök, és amelyek a születés és a halál közötti életünkben először adnak hozzá antipátiát az ösztönök gyermeki szimpátiájához. Ezért az erkölcsi fejlődés mindig aszketikus dolog. Csupán helyes módon kell értelmezni ezt az aszketizmust. Mindig egyfajta gyakorlatozás ez az animális leküzdésében.

Mindezek meg kell, hogy tanítsanak bennünket arra, hogy az akarat milyen nagymértékben nem csupán az ember gyakorlati cselekvésének az akarata, hanem hogy a képzetalkotás, a megismerő tevékenység is mennyire áthatja.

Nos, a megismerés, a gondolkodás illetve az akarat között ott van középen az ember érzelmi működése. Ha képzetet alkotnak arról, amit most az akaratról és a gondolkodásról levezettem, akkor a következőt mondhatják. Egy bizonyos középső határvonaltól áramlik ki egyfelől mindaz, ami szimpátia: az akarat; a másik oldalon pedig kiáramlik mindaz, ami antipátia: a gondolkodás. De az akarat szimpátiája visszahat a gondolkodásra is, és a gondolkodás antipátiája szintén visszahat az akaratra. És így válik egésszé az ember, amikor az, ami főként az egyik oldalon alakul ki, a másik oldalra is kihat. A két oldal között tehát, a gondolkodás és az akarat között, ott az érzés, így az érzés egyfelől rokon a gondolkodással, másfelől pedig az akarattal. Ahogy már a teljes emberi lélekben sem vagyunk képesek szigorúan különválasztani a megismerő, illetve gondolkodó tevékenységet és az akarati működést, úgy még kevésbé lehetséges az érzésben elkülöníteni a gondolkodási illetve az akarati elemet. Az érzésben egészen erősen egymásba folynak az akarati és a gondolkodási elemek.

Itt ismét meggyőződhetnek az elmondottak helyességéről pusztán önmegfigyelés útján, még ha az csak felületes is. Már amit eddig elmondtam, rávezeti önöket arra, hogy ezeknek a dolgoknak a helyességét belássák, hiszen azt mondtam önöknek: az akarat, amely a szokványos életben objektíven működik, lelkesedésből, szeretetből jövő működéssé fokozódik. Itt egészen határozottan azt látják, hogy az egyébként a külső élet szükségszerűségei által létrejövő akaratot átjárja az érzés. Ha lelkesen, szeretetteljesen végeznek valamit, akkor úgy teszik meg azt, ami az akaratból jön, hogy átitatják szubjektív érzéssel. De az érzékelési működésekben is láthatják, ha alaposabban megfigyelik - éppen a goethei színtan kapcsán -, hogyan keveredik bele az érzékelési tevékenységbe az érzés. És ha az undorodásig, a csömörig fokozódik az érzékelési tevékenység, vagy a másik oldalon a kellemes virágillat beszippantásáig, akkor az érzékelési tevékenységbe itt is minden további nélkül belefolyik az érzelmi működés.

De a gondolkodási tevékenységbe is belefolyik az érzelmi működés. Volt egyszer egy - legalábbis külsőleg - igen figyelemreméltó filozófiai vita (a világnézetek történetében ugye sok filozófiai vita adódott) Franz Brentano89 pszichológus és Sigwart90 filozófus között Heidelbergben. A két úriember arról vitatkozott egymással, hogy mi is rejlik az ember ítéletalkotó tevékenységében. Sigwart úgy vélte: Amikor az ember ítéletet alkot - mondjuk, ezt az ítéletet: „Az embernek jónak kell lennie” -, akkor egy ilyen ítéletben mindig megszólal az érzés is; az érzés hozza meg a döntést. Brentano úgy vélte: Az ítéletalkotás illetve az érzelmi működés, amelyek kedélymozgásokból állnak, olyannyira különbözőek, hogy az ítéletalkotó funkciót, az ítéletalkotás működését egyáltalán nem érthetnénk meg, ha azt hinnénk, hogy ebbe belejátszik az érzés. O úgy gondolta, hogy ezzel valami szubjektív dolog kerülne az ítéletbe, miközben az ítéletünkben objektívek akarunk lenni.

Egy ilyen vita csak azt mutatja meg a rálátással rendelkezőnek, hogy sem a pszichológusok, sem pedig a filozófusok nem jöttek rá arra, amire rá kellett volna jönniük, hogy a lelki működések egymásba folynak. Gondolják át, hogy mit is kell itt valójában megfigyelnünk. Az egyik oldalon ott van az ítélőképesség, amelynek természetesen valamilyen teljesen objektív dologról kell döntést hoznia. Hogy az embernek jónak kell lennie, ennek nem szabad a szubjektív érzésünktől függnie. Az ítélet tartalmának tehát objektívnek kell lennie. De amikor ítéletet alkotunk, még valami teljesen más dolog is számításba jön. A dolgok, amelyek objektíve helyesek, ettől persze még nem lesznek tudatosak a lelkünkben. Előbb tudatosan a lelkünkbe kell kerülniük. Márpedig semmiféle ítélet nem kerül tudatosan a lelkünkbe anélkül, hogy ebben ne működne közre az érzelem. Ezért azt kell mondanunk, hogy Brentanónak és Sigwartnak meg kellett volna egyeznie abban, hogy mindketten azt mondják: igen, az ítélet objektív tartalma szilárdan az érzelmi működésen kívül áll; ahhoz azonban, hogy az ember szubjektív lelkében létrejöhessen a meggyőződés az ítélet helyességéről, ki kell alakulnia az érzelmi működésnek.

Látják ebből, hogy milyen nehéz is a filozófiai szemlélet pontatlanságával, ahogy az manapság jellemző, egyáltalán pontos fogalmakhoz eljutni. Az ilyen pontos fogalmakhoz előbb fel kell emelkednünk, és ma nincs más, ami ránevel a pontos fogalmakra, mint a szellemtudomány. A külső tudomány úgy véli, hogy pontos fogalmakkal rendelkezik, és igen dölyfösen tekint arra, amit az antropozófiai orientáltságú szellemtudomány felmutat, mert fogalma sincs arról, hogy az erről az oldalról származó fogalmak a ma használatosakkal szemben sokkal pontosabbak és egzaktabbak, mert a valóságból erednek, nem pedig puszta szójátékból.

Amikor így nyomon követik az érzés elemét egyfelől a megismerésben, a képzetalkotásban, másfelől az akaratban, azt mondják majd: az érzés középső lelki működésként áll a megismerés és az akarat között, és mindkét irányba kisugározza a lényét, lényegét. Az érzés még nem teljesen kialakult megismerés, sem pedig teljesen kialakult akarat. Visszafogott megismerés és visszafogott akarat. Ezért az érzés is szimpátiából és antipátiából áll, amelyek elrejtőznek, ahogy látták, mind a megismerésben, mind az akaratban. Mindkettő, a szimpátia és az antipátia is, jelen van a megismerésben és az akaratban, ahogy testileg egymásba folyik az idegi- és a vér-tevékenység. Azonban elrejtőznek. Az érzésben válnak nyilvánvalóvá.

Hogy is néznek ki ezért az érzés testi megnyilvánulásai? Az emberi testben mindenütt láthatják, hogy a vérpályák valamilyen módon érintkeznek az idegpályákkal. És mindenütt, ahol a vérpályák és az idegpályák érintkeznek, tulajdonképpen érzés keletkezik. Csakhogy például az érzékszervekben mind az idegek, mind a vérpályák olyannyira finomak, hogy már nem érezzük meg az érzést. A teljes látásunkat és hallásunkat áthatja egy csendes érzés, de nem érezzük; annál is kevésbé érezzük, mert az érzékszervek elkülönülnek, elválnak a szervezet többi részétől. A látásnál, a szem tevékenységében szinte egyáltalán nem érezzük az érzésszintű szimpátia-, illetve antipátia-tevékenységet, mert a szem a csontüregbe ágyazottan szinte teljesen elkülönül a szervezet többi részétől. És egészen finomak azok az idegek, amelyek behatolnak a szembe, miként az oda behatoló vérpályák is. Az érzésszintű érzékelés erősen el van nyomva a szemben. Kevésbé van elnyomva az érzés a hallás-érzékben. A hallás sokkal inkább szerves összefüggésben áll a szervezet egészének működésével, mint a látás. Mivel sok olyan szerv található a fülben, amelyek teljesen más jellegűek, mint a szem szervei, a fül sok vonatkozásban hű leképeződése annak, ami a teljes szervezetben történik. Ezért azt, ami érzékelési működésként zajlik a fülben, igen erősen kíséri az érzelmi működés. És itt még az olyan embereknek is, akik jól meg tudják érteni azt, amit hallanak, nehezükre esik, hogy valóban világossá tegyék, hogy abban, amit hallanak, különösen, amit művészileg hallanak, mi is pusztán a megismerés, és mi az, ami érzésszerű. Ezen alapszik az újabb kor egy nagyon érdekes jelensége, amely közvetlenül hatással volt a művészi alkotásokra is.

Önök mindnyájan ismerik Richard Wagner91 „Mesterdalnokok” című művéből Beckmesser figuráját. Mit is kellene tulajdonképpen Beckmessernek megjelenítenie? Egy olyan zenei felfogást valló embert, aki teljesen elfelejti, hogy a teljes ember érzésszerű alkotóeleme is hatással van arra, ami a hallásban megismerésszerű. Wagnert - aki Walter alakjában jelenítette meg a saját felfogását - ugyancsak teljesen egyoldalúan hatotta át az, hogy főleg az érzésnek kell a zenében élnie. Az, ami itt Walter illetve Beckmesser alakjában egy félreértelmezett felfogásból adódóan - úgy értem: mindkét esetben félreértelmezett felfogásból - szembekerül egymással, ellentétben a helyes felfogással, vagyis hogy hogyan hat egymásra az érzésjellegű és a megismerés-jellegű a zenei hallásban, egy történelmi jelenségben azáltal jutott kifejezésre, hogy a wagneri művészet megjelenésekor - különösen pedig amikor ismertté vált Bécsben - ellenzőjére talált Eduard Hanslick92 személyében, aki mindazt a zeneiséggel ellentétesnek tekintette Wagner művészetében, ami az érzelmi szférában áramlott. Talán kevés olyan pszichológiai szempontból érdekes írás van a művészet területén, mint Eduard Hanslick „Vom Musikalisch-Schönen” („A zenei szépségről”) című írása. Ebben főként azt fejti ki, hogy nem valódi zenész az, nincs valódi zenei érzéke annak, aki mindent az érzésből akar előhozni a zenében, hanem csak az zenész, aki a hangot hanggal összekötő objektív kapcsolódásban látja a zeneiség tulajdonképpeni erejét, a minden érzelmességet nélkülöző arabeszkben, amely hang és hang kapcsolódásából áll össze. Csodálatos tisztasággal fejti ki Eduard Hanslick említett könyvében azt a követelményt, mely szerint a legmagasabb rendű zeneiségnek csakis a hangképben, a hangok arabeszkjében szabad rejlenie, és minden lehetséges gúnyt bevet azzal szemben, ami éppen a wagneriség veleje, hogy ti. az érzés eleméből hozza létre a hangzást. Hogy egyáltalán megjelenhetett a zeneiség terén egy ilyen vita, mint amilyen a Hanslick és Wagner közötti, az éppen arról tanúskodik, hogy pszichológiai téren bizonytalan elképzelések voltak az újabb kori lelki működésekről, máskülönben egyáltalán nem is születhetett volna meg egy olyan egyoldalú nézet, mint amilyen Hanslicknál jelentkezett. Ha azonban átlátjuk az egyoldalúságot, és átadjuk magunkat Hanslick filozófiailag erős fejtegetéseinek, akkor azt fogjuk mondani: a „Vom Musikalisch-Schönen” című könyvecske igen szellemes mű.

Látják ebből, hogy az egyik érzékszerv esetében több, a másik esetében kevesebb hatol be a teljes emberből - aki először is érző lényként él - a perifériába a megismerés szintjén.

Ez bizonyára - és ennek így is kell lennie - éppen a pedagógiai belátásukból eredően felhívja valamire a figyelmüket, ami nagy pusztítást végez a jelenkor tudományos gondolkodásában. Ha nem beszéltünk volna itt előkészítésképpen - és nem beszélnénk most is - arról, aminek el kell vezetnie önöket egyfajta reformátori tevékenységhez, akkor a most hozzáférhető pedagógiai művekből, a létező pszichológiai és logikai művekből és a nevelési gyakorlatokból kellene összeszedniük, amit az iskolai tevékenységükben el akarnak végezni. Azt kellene belevinniük az iskolai tevékenységükbe, ami a külső világban szokásossá vált. Csakhogy az, ami manapság megszokottá vált, kezdettől fogva nagy visszásságokat mutat már a pszichológia terén is. Minden pszichológiai műben találunk persze először is egy úgynevezett „érzékeléstant”. Amikor megvizsgáljuk, hogy min is alapszik az érzékelés, képet kapunk a szem, a fül, az orr stb. működéséről. Mindezt összefoglalják egy nagy absztrakcióban „érzékelő tevékenység” címén. Ez nagy hiba, jelentős tévedés. Hiszen vegyék csak azokat az érzékeket, amelyek mindenekelőtt ismertek a mai fiziológusok illetve pszichológusok számára, s akkor, ha először is csak a testi dolgokra tekintenek, meg tudják majd figyelni, hogy a szem, mint érzékszerv tulajdonképpen teljesen más, mint a fül. A szem és a fül két teljesen különböző lényegű dolog. Hát még a tapintás-érzék szervezettsége, amely egyáltalán nincs is kikutatva, még csak annyira kielégítő módon sem, mint a szem vagy a fül esetében! De maradjunk csak a szemnél és a fülnél. Teljesen különböző a működésűk, így a látás és a hallás összefoglalása „érzékelő tevékenység” címszó alatt csak szürke teória. Ha helyesen szeretnénk itt hozzálátni a dolgokhoz, akkor először is egy konkrét rátekintő képességgel voltaképpen csak a szem működéséről, a fül működéséről, a szaglószerv működéséről stb. kellene beszélnünk. Ekkor oly nagy eltéréseket találnánk, hogy elmenne a kedvünk attól, hogy egy általános érzékszervi fiziológiát állítsunk fel, ahogy ez a mai pszichológiai művekben található.

Ha az emberi lelket vizsgáljuk, akkor tekinthetünk bele igazán, ha megmaradunk azon a területen, amelyet megpróbáltam körülhatárolni fejtegetéseimben, az „Igazság és tudomány” („Wahrheit und Wissenschaft”), valamint a „A szabadság filozófiája” („Die Philosophie der Freiheit”) című műveimben. Ekkor beszélhetünk az egységes lélekről, anélkül, hogy közben absztrakciókba bocsátkoznánk. Hiszen itt biztos talajon állunk; itt abból indulunk ki, hogy az ember fokozatosan „éli bele” magát a világba, és nem övé a teljes valóság. Ennek utánanézhetnek az említett könyvekben. Az embernek kezdetben nem áll rendelkezésére a teljes valóság. Továbblép a fejlődésben, és a további fejlődés során válik számára igazi valósággá az, ami korábban még nem volt valóság, azáltal, hogy a gondolkodás és a szemlélet összeolvad. Az ember előbb meghódítja a maga számára a valóságot. Ebben az összefüggésben a kantianizmus, amely mindenbe belerágta magát, a legszörnyűbb pusztításokat vitte véghez. Mit is tesz a kantianizmus? Kezdettől dogmatikusan azt mondja: a világra, amely körülvesz bennünket, először is csak rá kell tekintenünk, és tulajdonképpen csak e világ tükörképe él bennünk. Így vezeti le az összes többi dolgot. Kant nincs tisztában azzal, hogy mi is van a környezetben, amelyet az ember érzékel94. Hiszen a valóság nem a környezetben van, nem is a jelenségekben, hanem az a helyzet, hogy a valóság csak fokozatosan bukkan fel azáltal, hogy meghódítjuk ezt a valóságot, így az a valóság, amely elénk tárul, csak a legutolsó dolog. Alapjában véve az volna az igazi valóság, amit az ember abban a pillanatban lát meg, amikor már nem tud beszélni róla, nevezetesen abban a pillanatban, amikor átlépi a halál küszöbét.

Nagyon sok téves elem szivárgott bele az újabb szellemi kultúrába, és ez a pedagógia területén hat a legélesebben. Ezért törekednünk kell arra, hogy a téves fogalmak helyébe odaállítsuk a helyeseket. Akkor képesek leszünk arra, hogy amit meg kell tennünk a tanítás érdekében, azt helyesen is hajtsuk végre.