"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Általános embertan (4)

3. --

[Átfogó áttekintés a világegyetem törvényeiről, mint a tanárság alapja. Az ember-lény kettős tagozódása, mint a mai pszichológia nagy tévedése. Az erőmegmaradás félrevezető törvénye; új erők és anyagok képződése az emberben. Az elhalás megragadása a természetben az értelem által, illetve a keletkezés megragadása az akarat által. Az „én”-élmény testi alapjáról. A szabadság mozzanata az érzéklettől mentes gondolkodásban. A természet az ember nélkül: az elhalás veszélye. Az emberi holttest fermentáló funkciója a Föld fejlődésében. Halálhozó erők működése az (elhalt) csontrendszerben és az (elhalóban lévő) idegrendszerben, illetve életadó erők működése a vér- és az izomrendszerben; az angolkórról (rachitis). A csontok „geometrizálása”. A geometria, mint a kozmikus mozgások tükröződése. Az ember, nem, mint a világ történéseinek nézője, hanem azok „színtere”. Új anyagok és erők létrejötte a vér és az idegek érintkezése által. A tudományos módszertanról: posztulátumok univerzális definíciók helyett.]

Stuttgart, 1919. augusztus 23.

A mai tanárnak mind ahhoz, amit az iskolában végez, a világegyetem törvényeiről, átfogó áttekintéssel, kellene rendelkeznie. Magától értetődik, hogy éppen a legalsó osztályokban, az iskola alsóbb osztályaiban való tanítás megköveteli, hogy a tanár lelke összekapcsolódjék az emberiség legmagasabb ideáival. Az eddigi iskolaszerkezet egyik rákfenéje bizonyára az, hogy az alsóbb osztályok tanárát úgymond egyfajta függőségben, nevezetesen egy olyan szférában tartotta, amely által az ő egzisztenciája alacsonyabb rendűnek tűnt, mint a magasabb osztályok tanárainak egzisztenciája. Természetesen nem kötelességem, hogy ezen a helyen a szociális organizmus szellemi tagjának44 erről az általános kérdéséről szóljak. De mégiscsak fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a jövőben mindennek, ami a tanári tevékenységhez tartozik, egyenértékűnek kell lennie egymással, és hogy a közéletben erős érzést kell kialakítani arról, hogy az alsóbb osztályok tanára mindenképpen egyenrangú - szellemi konstitúciója, alkata tekintetében is - a magasabb osztályok tanárával. Ezért nem fognak elcsodálkozni azon, ha ma éppen arra utalunk, hogy mindenféle tanítás hátterében - a legalsóbb osztályokban is - ott kell állnia annak, amit természetesen nem lehet közvetlenül alkalmazni a gyerekekkel való foglalkozásban, de tanárként feltétlenül tudnunk kell, hiszen máskülönben nem lehetne eredményes a tanítás.

A tanítás során egyfelől a természet világába vezetjük be a gyermeket, másfelől pedig a szellemi világba. Emberként, amíg itt a Földön, a fizikai síkon élő emberek vagyunk, és a születés és halál közötti létünkben járunk, egyfelől a természet világával, másfelől a szellemi világgal vagyunk rokonok.

Nos, éppen a pszichológiai megismerés pontosan az a dolog, ami korunkban rendkívül gyengén fejlett. A pszichológiai ismeretek különösen annak a dogmatikus egyházi megállapításnak az utóhatásaitól szenvednek, amely a 869. évben látott napvilágot45, és amellyel elhomályosítottak egy régebbi, ösztönös felismerésen nyugvó belátást: annak belátását, hogy az ember testre, lélekre és szellemre tagozódik. Szinte mindenütt, ahol pszichológiáról beszélnek manapság, azt hallhatják, hogy pusztán az ember kettős tagozódásáról esik szó. Azt hallhatják, hogy az ember testből és lélekből, vagy testből és szellemből áll - ahogy éppen veszik -, és ahogy a test mindkét esetben ugyanaz, a szellemet és a lelket is nagyjából azonos jelentésűnek tekintik. Szinte az összes pszichológiai tan az ember e kettős tagozódásának tévedésére épül fel. Egyáltalán nem tudunk betekinteni az ember lényébe, ha csak ezt a kettős tagozódást tekintjük érvényesnek. Ezért alapjában véve szinte minden, ami ma a pszichológiában felmerül, teljesen dilettáns, néha pedig csak szójáték.

Ez pedig általánosságban azon a nagy tévedésen alapszik, amely csak a XIX. század második felében hatalmasodott el annyira, mert félreértelmeztek egy tulajdonképpeni nagy eredményt, amelyhez a fizika tudománya eljutott. Tudják, hogy a jó heilbronni emberek a városuk közepén emlékművet állítottak annak a férfiúnak, akit életében az őrültek házába zártak: Julius Robert Meyer46-nek. És tudják, hogy ez a személy, akire ma a heilbronniak természetesen nagyon büszkék, az úgynevezett energia- vagy erőmegmaradás törvényéhez kapcsolódik. Ez a törvény azt mondja ki, hogy az összes, a világegyetemben meglévő energia, illetve erő összege állandó, hogy ezek az erők csupán átalakulnak, így tehát egy bizonyos erő egyszer hőként, másszor pedig mechanikai erőként jelenik meg és hasonlók. Ebbe a formába azonban csak akkor öltöztetjük Julius Robert Meyer törvényét, ha alaposan félreértjük azt! Hiszen számára arról volt szó, hogy felderítse az erők metamorfózisát, nem pedig egy ilyen absztrakt törvény felállításáról, mint amilyen az energia-megmaradásról szól.

Ha a nagy összefüggéseket nézzük, kultúrtörténetileg mi is ez a törvény az energia, illetve az erő megmaradásáról? Nagy akadálya ez annak, hogy egyáltalán megérthessük az embert. Ha ugyanis úgy gondoljuk, hogy sohasem jönnek létre valóban új erők, nem juthatunk el az ember valódi lényének megismeréséhez. Hiszen az ember valódi lénye éppen abban rejlik, hogy általa folytonosan új erők képződnek. Abban az összefüggésben, ahogy a világban élünk, mindenféleképpen az ember az egyetlen lény, akiben új erők, sőt - ahogy arról később még hallani fogunk -, új anyagok is képződnek. De mivel a mai világnézet egyáltalán nem hajlandó ilyen elemeket magába fogadni, amelyek által az ember is teljességében megismerhető, így ezzel az erőmegmaradásról szóló törvénnyel hozakodik elő, amely bizonyos értelemben nem zavaró, ha csak a többi természeti birodalmat - az ásványvilágot, a növényvilágot és az állatvilágot - vesszük figyelembe, amely azonban azonnal eltöröl minden valódi megismerést, ha az emberhez akarunk eljutni.

Tanárként az lesz a feladatuk, hogy egyfelől érthetővé tegyék diákjaik számára a természetet, másfelől pedig eljuttassák őket a szellemi élet bizonyos felfogásához. Az ember a szociális életbe sem illeszkedhet bele manapság anélkül, hogy ne ismerné a természetet, legalább egy bizonyos fokig, és a nélkül sem, hogy kapcsolata ne volna a szellemi élettel. Fordítsuk ezért a tekintetünket először is a külső természet felé.

A külső természet úgy fordul felénk, hogy egyfelől a képzeti, a gondolati életünk áll szemben ezzel a külső természettel, ami - mint tudják - képi természetű, és a születés előtti élet egyfajta visszatükröződése, másfelől pedig mindaz ott áll a természettel szemben, ami akarati természetű, ami csíraként a halál utáni életünkre utal. Ily módon mindig odafordulunk a természethez. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy kétféleképpen fordulunk a természet felé, és ez is hozzájárult az ember kéttagúságáról szóló tévedés előidézéséhez. Erre majd még visszatérünk.

Ha úgy nézünk szembe a természettel, hogy a gondolati, a képzeti oldalunkkal fordulunk felé, akkor tulajdonképpen csak azt ragadjuk meg belőle, ami a folytonos elhalás benne. Ez egy rendkívül fontos törvény. Legyenek teljesen tisztában ezzel: ha mégoly szép természeti törvényeket is tapasztalnak meg, amelyekre az értelem segítségével, a képzetalkotó erők segítségével találunk rá, úgy ezek a természeti törvények mindig arra vonatkoznak, ami elhal a természetben.

Valami teljesen mást tapasztal meg a csíra-szerűen jelenlévő eleven akarat, amikor a természet felé fordul, mint ezek a természeti törvények, amelyek a halott dolgokra vonatkoznak. E téren - mivel bizonyára még némely olyan képzet tölti el önöket, amelyek a jelenkorból, illetve a jelenkor tudományának tévedéseiből erednek - meglehetős nehézségeik akadhatnak a megértésben. Ami először is az érzékeinkben, a tizenkét érzék teljes terjedelmében, kapcsolatba hoz bennünket a külvilággal47, az nem ismereti, hanem akarati természetű. A jelenkor embere számára tulajdonképpen teljesen megszűnt az ebbe való belelátás. Ezért gyerekesnek tartja, ha azt olvassa Platónnál48, hogy a látás tulajdonképpen azon alapszik, hogy valamiféle csápok nyúlnak ki a szemből a dolgokhoz. Mindazonáltal ezek a csápok nem ismerhetők fel érzéki eszközökkel; de hogy Platón tudatában volt ezeknek, az éppenséggel azt bizonyítja, hogy behatolt az érzéken túli világba. Amikor ránézünk a dolgokra, akkor valóban nem más játszódik le, mint csupán finomabb formában egy hasonló folyamat, mint ami akkor megy végbe, amikor megfogjuk a dolgokat. Amikor például megfognak egy darab krétát, akkor ez egy olyan fizikai folyamat, amely nagyon hasonlít ahhoz a szellemi folyamathoz, amely akkor játszódik le, amikor éteri erőket küldenek ki a szemükből, hogy a látásban megragadják az adott tárgyat. Ha az emberek képesek volnának egyáltalán a jelenben megfigyelni, akkor a természeti megfigyelésekből kiolvashatnák ezt a tényt. Ha megfigyelik például a ló kifelé irányuló szemeit, akkor az lesz az érzésük, hogy a ló egyszerűen a szemei állása által más viszonyba kerül a környezetével, mint az ember. Ami ennek az alapja, azt azzal világíthatom meg legjobban az önök számára, hogy a következő hipotézist állítom fel. Képzeljék el, hogy a két karjuk olyan kialakítású volna, hogy lehetetlen volna, hogy elöl összeérintsék a karjaikat, így sohasem tudnák átkarolni önmagukat. Az euritmiában mindig meg kellene állniuk az Á-nál, sohasem tudnának eljutni az Ó-hoz, egy ellenállási erő által lehetetlenné válna az önök számára, hogy amikor előre tartják a karjaikat, elöl összeérinthessék azokat. Nos, a ló a szemei érzékfeletti csápjai tekintetében ebben a helyzetben van: sohasem érintheti meg a bal szeme csápját a jobb szeme csápjával. Az ember szemének állása következtében bizony olyan helyzetben van, hogy folytonosan összeérintheti a szemei e két érzékfeletti csápját. Ezen alapszik az - érzékfeletti természetű - „én”-élmény. Ha egyáltalán sohasem kerülnénk abba a helyzetbe, hogy érintkezésbe hozzuk a jobb és a bal oldalt, vagy ha olyan csekély jelentőséggel bírna a jobb, illetve a bal oldal érintkezése, mint az állatok esetében, akik sohasem használják úgy igazán a mellső lábaikat, mondjuk, imádkozásra vagy valamilyen hasonló szellemi célból49, akkor nem jutnánk el saját „én”-ünk átszellemült érzékeléséhez sem.

Ami a szem vagy a fül érzéki benyomásainál mindenütt fontos, az nem annyira a passzív oldal; az aktív oldal fontos, az, amivel akaratilag közeledünk a dolgokhoz. Az újabb filozófiának persze néha voltak valamiféle helyes sejtései, és azután mindenféle szavakat talált ki, amelyek azonban rendszerint azt bizonyítják, hogy milyen messze is van az ember a dolog megértésétől. Így a Lotze-féle filozófia „helyzet-jelei”-ben50 vannak efféle sejtések az akarati-érzéki élet aktív mivoltának felismeréséről. Az érzékelő-szervezetünk azonban51, amely a tapintás-érzékben, az íz-érzékben, a szagló-érzékben egészen világosan megmutatja az anyagcseréhez való kötődését, a felsőbb érzékekig menően összekapcsolódik az anyagcserével, az pedig akarati természetű.

Ezért megjegyezhetik maguknak: Az ember - amikor szembenéz a természettel - értelmi mivoltával fordul a természet felé, és ez által mindazt megragadja, felfogja belőle, ami halott benne, és ebből a halott természetből törvényeket sajátít el. Ami viszont a halott természet öléből kiemelkedik, hogy a világ jövőjévé váljék, azt a számára oly bizonytalannak tűnő akarata által ragadja meg az ember, amely az érzékekbe hatolóan kiterjed.

Képzeljék csak el, milyen eleven is lesz a természettel való kapcsolatuk, ha alaposan átgondolják az imént elhangzottakat. Akkor azt mondják majd maguknak: ha kimegyek a természetbe, fények és színek ragyognak felém; s amikor befogadom a fényt és a színeit, egyesítem magammal a természetből azt, amit az a jövőbe küld, és amikor azután visszatérek a szobámba és elgondolkodom a természetről, törvényeket ötlök ki róla, akkor azzal foglalkozom, ami folytonosan elhal benne. A természetben összekapcsolódik a folytonos elhalás és a keletkezés. Hogy megragadjuk az elhalást, az onnan ered, hogy magunkban hordozzuk a születés előtti életünk tükörképét, az értelem világát, a gondolkodás világát, amely által képesek vagyunk rátekinteni a természet alapját adó halott dolgokra. És hogy rá tudunk tekinteni arra, ami a jövőben lesz a természetből, az onnan ered, hogy nemcsak az értelmünkkel, a gondolati életünkkel fordulunk a természethez, hanem hogy képesek vagyunk azzal is feléje fordulni, ami mibennünk akarati természetű.

Ha az ember nem volna képes arra, hogy átmentsen valamit a születés előtti életéből, ami folyamatosan megmarad a földi életén át, ha nem tudna valamit átmenteni abból, ami a születés előtti élete során52 végül puszta gondolati életté vált, akkor sohasem juthatna el a szabadsághoz. Hiszen akkor a halott dolgokhoz kapcsolódna, és abban a pillanatban, amikor a szabadságra akarná indítani azt, ami saját magában a halott természettel rokon, a szabadságra egy elhaló dolgot akarna megszólítani. Ha pedig azzal akarna élni, ami akarati lényként kapcsolja őt össze a természettel, akkor elkábulna; hiszen abban, ami akarati lényként köti őt össze a természettel, még minden csíraszerű. Természeti lény volna, de nem volna szabad lény.

E két elemen felül - vagyis, hogy az elhalást az értelem, az elevenséget pedig az akarat útján fogja fel - van még valami az emberben, amit csak ő hordoz magában a születéstől a halálig, semmilyen más földi lény nem: ez a tiszta gondolkodás, az a gondolkodás, amely nem a külső természetre irányul, hanem csakis arra az érzékfeletti tartalomra, ami magában az emberben van, ami autonóm lénnyé teszi, olyan lénnyé, amely még felette áll annak is, ami a halál alatti illetve az életen felüli világban van. Ezért ha az ember szabadságáról akarunk beszélni, akkor erre az autonóm elemre kell tekintenünk az emberben, a tiszta, érzékletektől mentes gondolkodásra, amelyben mindig benne él az akarat is53.

Ha viszont ebből a szempontból tekintenek magára a természetre, azt fogják mondani maguknak: rátekintek a természetre, bennem van az elhalás áramlása, és az új keletkezés áramlása is: meghalni - újból megszületni. Ebből az összefüggésből vajmi keveset ért az újabb tudomány, hiszen számára a természet bizonyos értelemben egységet alkot, így folyton összekeveri az elhaló és a keletkező dolgokat, ezért minden, amit ma sokféleképp kimondanak a természetről és annak lényéről, mibenlétéről, az teljes zagyvaság, mert folyton összekeverik az elhalást és a keletkezést. Ha tisztán külön akarjuk tartani ezt a két természeti áramlást, akkor azt a kérdést kell feltennünk: „Mi is volna a természettel, ha az ember nem volna benne?”

E kérdés tekintetében az újabb természettudomány alapjában véve erősen zavarban van a filozófiájával. Hiszen képzeljék csak el, hogy egy igazi újabb természettudósnak feltennék a kérdést: „Mi lenne a természettel, magával és működésével, ha nem volna benne az ember?” Először természetesen kissé sokkolná a kérdés, mert különösnek tűnne a számára. Azután pedig végiggondolná, hogy milyen adatokat is szolgáltat számára a tudománya e kérdés megválaszolásához, és azt mondaná: akkor az ásványok, a növények és az állatok ott lennének a Földön, csak az ember nem volna ott, és a földfejlődés folyamata úgy alakult volna a kezdetektől, amikor a Föld még a Kant-Laplace-féle ősköd-állapotban volt54, hogy minden úgy ment volna végbe, ahogy az végbement, csak az ember nem volna benne ebben a folyamatban. Más válasz alapjában véve nem születhetne. Talán még hozzáfűzhetné az illető: az ember földművesként felássa a talajt, és ezzel megváltoztatja a földfelszínt, vagy gépeket alkot, és ez által eszközöl változásokat; ezek azonban nem olyan jelentékenyek a többi átalakuláshoz képest, amelyek maga a természet által történnek. A természettudós tehát mindig azt mondaná: kifejlődnének az ásványok, a növények és az állatok anélkül, hogy jelen volna az ember.

Ez nem igaz. Ha ugyanis az ember nem volna benne a Föld evolúciójában, akkor az állatok nagy részben nem volnának jelen; hiszen nagy részük - különösen a magasabb rendű állatok csoportja - csak azért alakult ki a Föld evolúciója során, mert az ember rákényszerült - természetesen képekben beszélek most -, hogy használja a könyökét. Földi fejlődése egy bizonyos fokán a saját lényéről, amelyben akkor még teljesen más rejlett, mint ami ma rejlik benne, le kellett választania a magasabb rendű állatokat, le kellett vetnie őket, hogy tovább léphessen. Ahhoz szeretném hasonlítani ezt a „levetkezést”, hogy azt mondom: képzeljenek el egy keveréket, amelyben fel van oldva valami, és képzeljék el, hogy ez az oldott anyag kiválik és lerakódik a fenékre. Így volt együtt az ember a korai fejlődés-állapotaiban az állatvilággal55, majd később efféle lerakódásként kiválasztotta magából az állatvilágot. Az állatok a Föld fejlődése során nem ezekké a mai állatokká váltak volna, ha az embernek nem kellett volna olyanná válnia, mint amilyen most. Az ember nélkül tehát az állatvilág és a Föld teljesen másképp nézne ki, mint amilyen ma.

De térjünk most át az ásvány- és a növényvilágra. Itt tisztában kellene lennünk azzal, hogy nemcsak az alacsonyabb rendű állatok, hanem a növények és az ásványok is régen megmerevedtek volna, nem keletkeznének, nem létesülnének folyamatosan, ha az ember nem volna a Földön. Így aztán szükségszerű, hogy a mai, egyoldalú természetszemléleten alapuló világnézet azt mondja: Jó, az emberek meghalnak, a testüket pedig elégetik vagy eltemetik és ezzel átadják a földnek; ennek azonban nincs jelentősége a Föld fejlődése számára, hiszen ha nem kerülnének a földbe az emberi testek a Föld fejlődése során, az akkor is ugyanúgy folyhatna, mint ahogy most folyik, miközben a földbe kerülnek az emberi testek. Ez azonban azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy az a tény, hogy az emberi holttestek folyamatosan bekerülnek a földbe - attól függetlenül, hogy elhamvasztás vagy eltemetés által történik-e ez - valós folyamat, amely folytonosan működik, és tovább hat56.

A vidéki parasztasszonyok még inkább tisztában vannak azzal, mint a városi nők, hogy az élesztőnek megvan a maga jelentősége a kenyérsütésben, bár csak keveset adnak hozzá a kenyérhez; tudják, hogy a kenyér nem kelne meg anélkül, hogy élesztőt ne adnának a tésztához. De ugyanígy rég végső szakaszába ért volna a Föld fejlődése is, ha nem adódnának hozzá folyamatosan az emberi holttest erői, amelyek a halállal különválnak a lelki-szellemitől. Ezek az erők folyamatosan hozzáadódnak a Föld fejlődéséhez az emberi holttestek által. Ezek a holttestekben rejlő erők tartják fenn a Föld evolúcióját. Ez indítja arra az ásványokat, hogy még ma is kifejtsék kristályosító erőiket, amelyeket már rég nem bontakoztatnának ki ezek nélkül az erők nélkül; rég szétmorzsolódtak volna, feloldódtak volna az ásványok. Ez indítja arra a növényeket, amelyek rég nem nőnének már, hogy még ma is nőjenek. És az alacsonyabb rendű állatok esetében is ez a helyzet. Az ember a testével - mintegy élesztőként - fermentumot, kovászt ad a Földnek a továbbfejlődéshez.

Ezért nem jelentéktelen, hogy él-e ember a Földön vagy sem. Egyszerűen nem igaz, hogy a Föld fejlődése az ásványvilág, a növényvilág és az állatvilág vonatkozásában akkor is továbbmenne, ha nem volna itt az ember! A természet élete egy egységes, zárt folyamat, amelyhez hozzátartozik az ember. Csak akkor alkotunk helyes képzetet az emberről, ha úgy gondolunk rá, hogy még a halálával is belehelyezkedik a kozmikus folyamatba.

Ha átgondolják ezt, akkor aligha fognak elcsodálkozni azon, ha még a következőket is hozzáteszem: Az ember, amikor a szellemi világból alászáll a fizikaiba, megkapja a fizikai testének palástját. A fizikai test azonban természetesen másmilyen akkor, amikor gyermekként megkapja az ember, mint amikor valamely életkorban a halál által leveti azt. Addigra történik valami a fizikai testtel. Ami történik vele, az csak azáltal történhet, hogy ezt a testet átjárják az ember szellemi-lelki erői. Végül is, mi ugyanazt esszük, amit az állatok, vagyis úgy alakítjuk át a külső anyagokat, ahogyan az állatok, de közrejátszik még egy olyan tényező, ami az állatokban nincs meg, olyasvalami, ami a szellemi világból száll alá, hogy egyesüljön az ember fizikai testével. Mi ezáltal valami mást teszünk az anyagokkal, mint amit az állatok vagy a növények tesznek. Azok az anyagok pedig, amelyeket az emberi holttest átad a Földnek, átalakult anyagok, mások, mint amit akkor kapott az ember, amikor megszületett. Ezért azt mondhatjuk: Azokat az anyagokat, amelyeket megkap az ember, és azokat az erőket is, amelyeket a születésekor kap, megújítja az élete során, és átalakított formában adja tovább a földi folyamatoknak. Nem ugyanazokat az anyagokat, illetve erőket adja tovább halálakor az ember a földi folyamatoknak, mint amiket a születésekor megkapott. Ezzel tehát olyasvalamit ad át az ember a földi folyamatoknak, ami általa az érzékfeletti világból folyamatosan belefolyik a fizikai-érzéki földi folyamatba. Születésekor lehoz valamit az érzékfeletti világból. Ezt kapja meg azután az ember halálakor a Föld, miután beillesztette azt azokba az anyagokba és erőkbe, amelyekből az élete folyamán összeáll a teste. Ezáltal az ember folyamatosan közvetítője annak a folyamatnak, ahogyan az érzékfeletti világ „alácsordogál, lecsöpög” az érzéki, a fizikai világba. Elképzelhetik, hogy ugyanígy folyamatosan lecsepeg valami esőszerűen az érzékfeletti világból az érzékibe, ezek a cseppek azonban teljesen terméketlenek maradnának a Föld számára, ha nem fogadná magába őket az ember, majd nem közvetítené őket maga által a Földnek. Ezek a cseppek, amelyeket az ember a születésekor magába fogad, és amelyeket továbbad a halálakor, ezek a Föld folyamatos megtermékenyítői az érzékfeletti erők által, és ezek a megtermékenyítő erők tartják fenn a Föld evolúciójának folyamatát. Emberi holttestek nélkül ezért régen halott volna már a Föld.

Ha ezt előre bocsátottuk, akkor most megkérdezhetjük: „Mit is tesznek a halott erők az emberi természettel?” Az emberi természetre hatnak azok a halált hozó erők, amelyek kint a természetben uralkodnak; hiszen ha az ember nem keltené folytonosan életre a külső természetet, akkor annak el kellene halnia. Hogyan is működnek tehát a halált hozó erők az emberi természetben? Úgy működnek, hogy általuk hozza létre az ember mindazokat az organizációkat, amelyek a csontrendszertől az idegrendszerig húzódó vonalon helyezkednek el. Ami felépíti a csontokat és mindazt, ami velük rokon, teljesen más természetű, mint az, ami a többi rendszert építi fel. Belejátszanak lényünkbe a halált hozó erők: olyannak hagyjuk őket, amilyenek, és ezáltal csont-emberek vagyunk. De még tovább is hatnak ránk: legyengítjük őket, és ezáltal idegi emberek vagyunk... Mi is egy ideg?57 Egy ideg olyasvalami, ami folytonosan csonttá akar válni, amit csak az akadályoz meg abban, hogy csonttá váljék, hogy az emberi természet nem csont-szerű illetve nem idegi elemeivel áll kapcsolatban. Az ideg folytonosan el akar csontosodni, folytonosan arra hajlik, hogy elhaljon, ahogy a csont az emberben mindig valami nagymértékben elhalt dolog. Az állati csontoknál mások a viszonyok, azok sokkal elevenebbek, mint az emberi csont. Úgy képzelhetik el az emberi természet egyik oldalát, hogy kimondják: a halált hozó áramlat működik a csont- és az idegrendszerben. Ez az egyik pólus.

A folytonosan életet adó erők, a másik áramlat, az izom- és a vér-rendszerben működnek, és mindabban, ami hozzájuk tartozik. Az idegek egyáltalában csak azért nem csontok, mert úgy állnak kapcsolatban a vér- és az izom-rendszerrel, hogy a bennük rejlő törekvés, hogy csonttá váljanak, szembekerül a vérben és az izmokban működő erőkkel. Az ideg csak azért nem válik csonttá, mert szembekerül vele a vér- és az izomrendszer, és megakadályozza az elcsontosodását. Ha a növekedés során hibás kapcsolat jön létre egyfelől a csontok, másfelől a vér és az izmok között58, akkor kialakul az angolkór (rachitis), ami abból áll, hogy az izmok és a vér természete megakadályozza a csontok megfelelő elhalását. Ezért rendkívül fontos, hogy megfelelő kölcsönhatás jöjjön létre az emberben egyfelől az izom- és a vérrendszer, másfelől a csont- és az idegrendszer között. Mert a csont- és az idegrendszer valamelyest belenyúlik a szemünkbe, a csontrendszer visszahúzódik a burokba és csak a legyengített változatát59, az ideget küldi belülre, ezért jön létre a szemben annak a lehetősége, hogy összekapcsolódjék az akarati lény, amely az izmokban illetve a vérben él, és a képzetalkotásszerű tevékenység, amely a csont- és az idegrendszerben rejlik60. Itt megint olyasvalamire bukkanunk, ami a régebbi tudományban nagy szerepet játszott, de a mai tudomány gyermeteg elképzelésként kineveti. Az újabb tudomány viszont mégiscsak visszatér majd ehhez, csupán más formában.

A régiek a tudásukban mindig is rokonságot éreztek az idegvelő, az idegek szubsztanciája, illetve a csontvelő, a csontok szubsztanciája között, és úgy gondolták, hogy éppúgy gondolkodunk a csonti résszel is, mint az idegi résszel. És ez az igazság. Ami absztrakt tudományunk van, azt mind a csontrendszerünk képességének köszönhetjük. Miért is képes az ember például arra, hogy megalkossa a geometriát? A magasabb rendű állatok nem ismerik a geometriát; ez meglátszik az életmódjukon. Badarság, amikor némelyek azt mondják: talán a magasabb rendű állatok is ismerik a geometriát, csak talán nem látjuk rajtuk... Az ember tehát megalkotja a geometriát. De mi által alakítja ki például a háromszög képzetét? Aki valóban elgondolkodik erről a tényről, hogy ti. az ember kialakítja a háromszög képzetét, annak valami csodálatos dolognak kell tartania, hogy az ember a háromszöget, az absztrakt háromszöget, amely a konkrét életben sehol sem fordul elő, tisztán a geometriai-matematikai fantáziájából alkotja meg. Sok ismeretlen dolog szolgál az olyan történések alapjául a világban, amelyek nyilvánvalók. Képzeljék el például, hogy e szoba valamely meghatározott pontjában állnak. Bizonyos időszakokban érzékfeletti ember-lényként különös mozgásokat hajtanak végre, melyekről rendesen mit sem tudnak, valahogy így: elindulnak egy kicsit az egyik irányban, azután egy kicsit visszafelé, majd megint odaérkeznek a kiindulási helyükre. A tudat alatt maradó vonal a térben, amelyet leírnak, ténylegesen háromszög-forma mozgásként halad.

Efféle mozgások ténylegesen végbemennek, önök persze nem észlelik, de azáltal, hogy a gerincoszlopuk függőleges helyzetű, benne vannak abban a síkban, amelyben ezek a mozgások végbemennek. Az állatok nincsenek benne ebben a síkban, az állatok gerincoszlopa más helyzetű; itt nem mennek végbe efféle mozgások. Mivel az ember gerincoszlopa függőleges helyzetű, benne van abban a síkban, ahol végbemegy ez a mozgás. Így nem jut el a tudatába, hogy azt mondja: „Folytonosan háromszögben táncolok.” De háromszöget rajzol, és azt mondja: „Ez egy háromszög..!” A valóságban ez egy tudat alatt végbemenő mozgás, amelyet a kozmoszban végez az ember.

Ezeket a mozgásokat, amelyeket a geometriában rögzítenek, amikor geometriai alakzatokat rajzolnak, a Földdel együtt végzik.

A Föld nem csak olyan mozgásban van, amit a kopernikuszi világnézet szerint ismerünk: még egészen más, folyamatosan végzett, művészi mozgásai is vannak. És sokkal bonyolultabb mozgások is végbemennek, olyan mozgások például, amelyek olyan vonalakban futnak, mint a geometriai testek: a kocka, az oktaéder, a dodekaéder, az ikozaéder stb. alkotói. Ezek a testek nem ki- talációk, hanem valósak, csupán a tudattalan valóság részei. Ezekben és más test-formákban különös egybecsengések rejlenek ezzel az ember számára tudatalatti tudással. Ez onnan ered, hogy a csontrendszerünk egy lényeges felismeréssel bír; azonban önök nem érnek el a tudatukkal a csontrendszerig. Az erről való tudat elhal, ám tükröződik a geometria képeiben, amelyeket az ember képként megalkot. Az ember igen nagymértékben bekapcsolódik a kozmoszba. Amikor megalkotja a geometriát, olyasvalamit képez le, amit saját maga tesz a kozmoszban.

Egyfelől tehát egy olyan világba tekintünk bele, amely bennünket is magába foglal, s amely folytonosan elhalóban van. Másfelől pedig betekintünk mindabba, ami belehúzódik a vér- és az izomrendszerünk erőibe: ez az oldal folytonos mozgásban van, folytonosan fluktuál, folytonosan keletkezik és születik; egészen csíraszerű, nincs benne semmi halott. Feltartóztatjuk magunkban az elhalás folyamatát, s csak mi emberek tudjuk feltartóztatni azt, és keletkezést viszünk az elhalásba. Ha nem volna ember itt a Földön, akkor a halál rég elhatalmasodott volna a földi folyamaton, és a Föld egészében belekezdett volna egy nagy kristályosodásba. Nem maradtak volna meg viszont az egyes kristályok. Mi szakítjuk ki az egyes kristályokat a nagy kristályosodásból, és fenntartjuk őket, amíg szükségünk van rájuk az emberi evolúciónkban. De ezzel mozgásban tartjuk a Föld életét is. Mi emberek vagyunk tehát azok, akik mozgásban tartjuk a Föld életét, akiket nem lehet kiemelni a Föld életéből. Ezért reális gondolat volt Eduard von Hartmann61 gondolata, aki pesszimizmusából következően azt akarta, hogy az emberiség egy nap olyan éretté váljék, hogy minden ember megölje magát. Egyáltalán nem is szükséges, hogy még azt is hozzáfűzzük, amit Hartmann a természettudományos világnézet korlátoltságából következően akart: az ugyanis nem lett volna elég neki, hogy egy nap minden ember megölje magát, egy nagyszabású vállalkozással még a Földet is a levegőbe akarta röpíteni. Erre nem is lett volna szüksége. Csupán a nagy öngyilkosság napját kellett volna kitűznie, és a Föld lassan magától levegőbe röpült volna! Hiszen a nélkül, amit az ember ültet el a Földbe, nem mehet tovább a Föld fejlődése. Ennek a felismerésnek kell megint érzésszinten eltöltenie bennünket. Szükség van arra, hogy a jelenkorban megértsük ezeket a dolgokat.

Nem tudom, emlékeznek-e arra, hogy a legelső írásaimban62 mindig visszatér egy gondolat, amely által más alapra akartam állítani a megismerést, mint amelyen ma áll. A külsőleges filozófiában, amely anglo-amerikai gondolkodásra vezethető vissza, az ember tulajdonképpen csak puszta szemlélője a világnak; belső lelki folyamatával csak nézője a világnak. Ha nem volna ember - úgy vélik -, ha a lelkében nem élné át újra, ami odakint a világban történik, akkor is minden ugyanolyan volna, mint amilyen most. Ez érvényes a természettudományra, arra a tényfejlődésre vonatkozóan, amelyet felvázoltam, de a filozófiára is érvényes. A mai filozófus a világ szemlélőjének érzi magát, vagyis csak a megismerés halált hozó elemében áll. Ebből a halált hozó elemből akartam kivezetni a megismerést. Ezért újra és újra elismételtem: az ember nem pusztán szemlélője a világ történéseinek, hanem a történések színtere, ahol újra és újra lejátszódnak a nagy kozmikus események. Mindig újra elmondtam: az ember a lelki életével az a színtér, amelyen a világ történései lejátszódnak. Így lehet ezt filozófiai-absztrakt formába is öltöztetni. És ha elolvassák az „Igazság és tudomány” („Wahrheit und Wissenschaft”) című írásom szabadságról szóló záró fejezetét63, akkor különösen úgy találják majd, hogy erősen hangsúlyozom ezt a gondolatot: hogy ami az emberben lejátszódik, az nem olyan, mint a többi természeti folyamat, hanem hogy a többi természeti folyamat behatol az emberbe, és hogy ami az emberben lejátszódik, az egyúttal kozmikus folyamat is, így az emberi lélek olyan színtér, amelyen kozmikus folyamatok mennek végbe, nem csupán emberiek. Ezzel a nézettel bizonyos körökben ma még természetesen nehezen értenek meg bennünket. De anélkül, hogy keresztülvinnénk ezeket a nézeteket, lehetetlen igazi nevelővé válnunk.

Mi is történik ténylegesen az ember-lényben? Az egyik oldalon ott van a csont-idegi természete, a másik oldalon pedig a vér-izom természete. E kettő együttműködése által folytonosan új anyagok és erők jönnek létre. A Földet az menti meg a haláltól, hogy magában az emberben új anyagok és erők teremtődnek. Most már össze tudják kapcsolni azt, amit épp az imént mondtam: hogy a vér az idegekkel való érintkezése által új anyagok és erők létrejöttét eredményezi; azzal, amit az előző előadásban mondtam: hogy a vér folytonosan a szellemivé válás útján van, és hogy feltartóztatják ebben. Ezeket a gondolatokat, amelyeket ebből a két előadásból nyertünk, össze fogjuk kapcsolni egymással, és a továbbiakban építünk majd rá. De azt máris látják, hogy mekkora tévedés az erő és az anyag megmaradásának gondolata, ahogy azt rendszerint értelmezik, hiszen az által, ami az emberi természet mélyén történik, mindez megdől, és az ember-lény valódi felfogásában csakis gátat jelent. Majd ha megint az az összegző gondolat él bennünk, hogy bár valóban semmi sem jöhet létre a semmiből, azonban az egyik dolog átalakulhat oly módon, hogy megsemmisül, és egy másik dolog keletkezik - csak ha ezt a gondolatot állítottuk az erő- és az anyag-megmaradás gondolatának helyébe, akkor kaphatunk valamiféle üdvös eredményt a tudomány számára.

Látják, hogy néhány dolog, ami a gondolkodásunkban él ki van fordítva. Felállítunk valamit, mint például az erő és az anyag megmaradásának törvénye, és világtörvényként proklamáljuk. Ennek a képzeti életünk, egyáltalában a lelki életünk egyfajta hajlama az alapja, hogy egyoldalúan írjunk le dolgokat, miközben csak posztulátumokat kellene felállítanunk abból, amit a képzetalkotásunkban kibontunk. Így például a fizikakönyveinkben axiómaként találják meg a testek áthatolhatatlanságának törvényét: a térnek azon a helyén, ahol egy adott test helyezkedik el, nem állhat ugyanabban az időben egy másik is... Ezt a testek általános tulajdonságaként értelmezik. De csak azt kellene mondanunk: azok a testek illetve lények áthatolhatatlanok, amelyek olyanok, hogy a térnek azon a helyén, ahol elhelyezkednek, ugyanabban az időben nem állhat egy másik ugyanolyan természetű lény is. Csak arra kellene használnunk a fogalmakat, hogy egy bizonyos területet elkülönítsünk egy másiktól, csak posztulátumokat kellene felállítanunk, nem szabadna definíciókat létrehoznunk, amelyek igényt tartanak arra, hogy univerzálisak legyenek. Így az erő és az anyag megmaradásáról sem szabadna törvényt felállítanunk, hanem azt kellene kiderítenünk, hogy mely lények számára van jelentősége ennek a törvényszerűségnek. Éppen az volt a XIX. század egyik törekvése, hogy felállítottak egy törvényt és azt mondták: ez mindenre érvényes. Ahelyett, hogy arra használnánk a lelki életünket, hogy közel kerüljünk a dolgokhoz és megfigyeljük, hogy mit is tapasztalunk, mit élünk át általuk.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként