A jövőben mindenféle oktatásnak olyan valódi pszichológiára kell épülnie, amely antropozófiai világismeretből ered. Hogy a tanításnak és általában a nevelés ügyének a pszichológiára kell épülnie, azt természetesen felismerték a legkülönfélébb helyeken, és bizonyára tudják, hogy például a múltban igen széles körben ható herbarti pedagógia a herbarti pszichológiára építette16 nevelési eljárásait. Nos, manapság és az utóbbi évszázadokra visszanyúló múltra is jellemző egy bizonyos tényező, ami egyáltalán nem engedte, hogy valóban használható pszichológia alakuljon ki. Ezt arra kell visszavezetnünk, hogy korunkban, a tudati lélek korszakában, eddig még nem sikerült olyan szellemi elmélyülést elérni, hogy eljuthattunk volna az emberi lélek tényleges megértéséhez. Azok a fogalmak azonban, amelyeket korábban még az Atlantisz utáni negyedik korszak régi tudásából alkottak a pszichológia, a lélektan területén, ma tulajdonképpen többé-kevésbé üresek, frázisokká váltak. Ha valaki manapság kézbe vesz egy pszichológiakönyvet, vagy akár csak valami olyat, amiben pszichológiai fogalmak szerepelnek, az úgy fogja találni, hogy ma már nincs valódi tartalom az ilyen írásművekben. Az embernek az az érzése, hogy a pszichológusok csak játszanak a fogalmakkal. Ki alakít ki manapság valódi, világos fogalmat például arról, hogy mi is a képzet, mi az akarat? Ma definíciót definícióra halmozhatnak a pszichológiai és pedagógiai könyvekben a képzetről, az akaratról, de ezek a definíciók nem fogják elősegíteni, hogy önöknek bármilyen elképzelésük legyen a képzetről vagy az akaratról. Bizony, teljesen elmulasztották - természetesen egy külső történelmi szükségszerűségből következően -, hogy az egyes embert lelkileg is hozzákapcsolják az egész világmindenséghez. Nem voltak képesek arra, hogy megértsék, hogyan áll kapcsolatban az ember lelke az egész világmindenséggel. Majd csak, ha képesek leszünk belátni az egyes ember kapcsolatát az egész világmindenséggel, akkor lesz helyes elképzelésünk az ember lényéről.

Vizsgáljuk hát meg azt, amit szokásosan képzetnek neveznek17. A képzetalkotást, az érzést és az akaratot18 kell ugyebár fejlesztenünk a gyerekeknél. Először is tehát világos fogalmat kell alkotnunk magunknak arról, hogy mi is a képzet. Aki valóban elfogulatlanul tekint arra, ami képzetként él az emberben, annak bizonyára azonnal feltűnik a képzet képi jellege: a képzet ugyanis képi jellegű19. Aki pedig létjelleget keres a képzetben, aki valódi létezést keres a képzetben, az egy nagy illúziónak adja át magát. De minek is kellene lennie számunkra a képzetnek, ha létező volna? Kétségkívül vannak bennünk lételemek is. Vegyük csak a testi lételemeinket, vegyük azt, amit most mondok, csak úgy igen elnagyoltan: például a szemeinket, amik lételemek, az orrunkat, ami egy lételem, vagy akár a gyomrunkat, ami szintén lételem. Azt fogják mondani: bár benne élnek ezekben a lételemekben, de nem tudnak velük elképzelni valamit, nem tudnak képzetet alkotni. Saját lényükkel belefolynak a lételemekbe, azonosítják magukat a lételemekkel. Éppen az teszi lehetővé, hogy a képzeteinkkel meg tudunk ragadni valamit, hogy képi jellegűek, hogy nem folynak úgy össze velünk, hogy magunk bennük volnánk. Tulajdonképpen tehát nem léteznek, csak puszta képek. Éppen azt a nagy hibát követték el az emberiség legutóbbi fejlődési korszakában, az utóbbi évszázadokban, hogy a létet azonosították a gondolkodással, mint olyannal. „Cogito, ergo sum”20 a legnagyobb tévedés, amit az újabb kori világnézet csúcsára állítottak; hiszen a „cogito” teljes körében nem a „sum” rejlik, hanem a „non sum”. Vagyis ameddig az ismereteim elérnek, odáig nem én vagyok, hanem csupán képek vannak.

Nos, ha meg akarják vizsgálni a képzet, a képzetalkotás képi jellegét, akkor mindenekelőtt minőségileg kell megvizsgálniuk azt. Meg kell vizsgálniuk a képzet, a képzetalkotás mozgékonyságát, s egy bizonyos értelemben nem teljesen találó fogalmat kell alkotniuk a működéséről, ami ugye a létezésre utalna. De úgy kell elképzelnünk, hogy a gondolati működésben is21 csak képi jellegű működésről van szó. Tehát minden, ami mozgás a képzetalkotáson belül, az is csak képek mozgása. A képek azonban szükségszerűen valaminek a leképeződései, nem lehetnek képek csak úgy önmagukban. Ha a tükörképekhez való hasonlításra gondolnak, akkor azt mondhatják: bár a tükörképek a tükörből jönnek elő, mindaz, ami a tükörképekben megjelenik, nem a tükör mögött van, hanem tőle teljesen függetlenül létezik valahol másutt, és a tükörnek édes mindegy, hogy mi tükröződik vissza benne; mindenféle dolog tükröződhet... Ha pontosan ebben az értelemben tudjuk a képzetalkotó tevékenységről, hogy képi jellegű, akkor arra kell rákérdeznünk: Minek a leképezése a képzeti kép? Erről természetesen egyetlen külső tudomány sem ad felvilágosítást; erről csak az antropozófiai orientáltságú tudomány tud felvilágosítást adni. A képzet mindazon élmények képe, amiket a születés előtt illetve a fogantatás előtt éltünk át. Másképp nem jutnak el a képzet valódi megértéséhez, csak ha tisztában vannak azzal, hogy a születés, a fogantatás előtt is éltek már.

És ahogy a szokványos tükörképek tükörképként létrejönnek a térben, úgy tükröződik az önök halál és egy újabb születés közötti élete ebben a mostani életükben, és ez a tükröződés a képzetalkotás. Úgy kell tehát elképzelniük - ha képszerűen képzelik el - hogy a két vízszintes vonal között zajlik az életük, amit balról és jobbról a születés illetve a halál határol. Aztán azt kell még hozzáképzelniük, hogy a születésen túlról folytonosan belejátszik a képzet, majd maga az ember-lény visszatükrözi a képet. És ily módon, amikor a tevékenységek, amiket a születés illetve a fogantatás előtt végeztek a szellemi világban, visszatükröződnek a testiségük által, így tapasztalják meg a képzetalkotást. A valódi megismerő ember számára egyszerűen maga a képzetalkotás a születés előtti lét egyik bizonyítéka, mert ennek a születés előtti létnek a leképeződése.

Először is azért akartam ezt ideaként, alapelvként önök elé tárni - még visszatérünk majd a dolgok tulajdonképpeni magyarázatára -, hogy felfigyeljenek arra, hogy így kikerülünk azokból a puszta szómagyarázatokból, amiket a pszichológiai illetve pedagógiai irodalomban találunk, és a képzetalkotási működés valódi megragadásához jutunk el azáltal, hogy megtanuljuk: a képzetalkotásban azt a tevékenységet tükröztük, amit a születés vagy a fogantatás előtt a lélek a tisztán szellemi világban végzett. A képzet minden más definíciója haszontalan, mert nem nyerünk belőlük valódi fogalmakat arról, hogy mi is a bennünk rejlő képzetalkotás.

Most pedig az akaratra kérdezünk rá ugyanígy23. Az akarat a szokványos tudat számára tulajdonképpen rendkívül talányos dolog; kereszt a pszichológusok vállán, egyszerűen azért, mert a pszichológus számára nagyon is reális dologként jelenik meg, alapjában véve azonban nincs igazi tartalma. Hiszen ha utánanéznek a pszichológusoknál, hogy milyen tartalommal ruházzák fel az akaratot, akkor mindig azt találják majd: ez a tartalom a képzetalkotásból ered. Az akaratnak önmagában nincs tulajdonképpeni tartalma. Nos, megint csak az a helyzet, hogy nincsenek definíciók az akarat számára; ezek a definíciók az akarat esetében még annyival is nehezebbek, hogy nincs igazi tartalmuk. De micsoda is tulajdonképp? Nem más, mint egy - már bennünk rejlő - csírája annak, ami a halál után szellemi-lelki valósággá lesz bennünk. Ha tehát elképzelik, hogy mi lesz belőlünk szellemi-lelki valósággá a halál után, és ha csíra-szerűen képzelik el ezt bennünk, akkor megkapják az akaratot. A rajzunkon a halál felőli oldalon végződik az életpálya, és az akarat túlnyúlik ezen.

Ezeket kell tehát elképzelnünk: az egyik oldalon a képzetet, amit a születés előtti élet képeként kell felfognunk; a másik oldalon az akaratot, amit a későbbi dolgok csírájaként kell felfognunk24. Kérem, hogy jól nézzék meg a csíra, illetve a kép közötti különbséget. Hiszen valaminek a csírája a valóság felett álló, realitáson túli dolog, egy kép pedig a valóság, a realitás alatt helyezkedik el; a csírából csak később lesz majd realitás, természete szerint tehát magában hordozza a majdani valóságot, így tehát az akarat valóban erősen szellemi természetű. Schopenhauer25 sejtette ezt; de ő természetesen nem juthatott el addig a felismerésig, hogy az akarat a szellemi-lelki valóság csírája, és hogy hogyan is bontakozik ki ez a szellemi-lelki valóság a halál után a szellemi világban.

Most bizonyos módon két területre bontottuk az ember lelki életét: a képi jellegű képzetalkotásra és a csíra-szerű akaratra; a kép és a csíra között pedig határ húzódik. Ez a határ magának a teljes fizikai embernek a kiélése, aki visszatükrözi a születés előtti dolgokat, és ezáltal létrehozza a képzet képeit, és aki nem engedi, hogy az akarat kiélje magát, és ezáltal folytonosan csíraként tartja meg azt, csupán azt engedi meg, hogy csíra legyen. Arra kell rákérdeznünk, hogy milyen erők által is történik ez tulajdonképpen?

Tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberben jelen kell lenniük bizonyos erőknek, amelyek által létrejön a születés előtti valóság visszatükrözése, illetve a halál utáni valóság csírában való megtartása; és itt jutunk el a legfontosabb pszichológiai fogalmakhoz azokról a tényezőkről, amelyek annak tükröződései, amit már ismernek a „Theosophie” című könyvemből26: az antipátia illetve a szimpátia tükröződései. Minthogy - és most az első előadásban elhangzottakhoz kapcsolódunk - nem maradhatunk tovább a szellemi világban, lekerülünk a fizikai világba. Amikor lekerülünk ide, antipátiát alakítunk ki mindazzal szemben, ami szellemi, hogy így a születés előtti szellemi valóságot egy számunkra tudat alatti antipátiával tükrözzük vissza. Magunkban hordozzuk az antipátia-erőket, és általuk a születés előtti elemet puszta képzeti képpé alakítjuk át. Ahhoz pedig, ami a halál után akarati valóságként sugárzik át a létünkbe, a szimpátia-erőkkel kapcsolódunk. Ez a két dolog, a szimpátia és az antipátia, közvetlenül nem tudatosodik bennünk, de tudat alatt bennünk élnek, és ezek juttatják kifejezésre az érzésvilágunkat, amely folytonosan a szimpátia és az antipátia ritmusából, a közöttük lejátszódó kölcsönhatásból áll össze.

Kialakítjuk magunkban azt az érzésvilágot, amely folytonos kölcsönhatás - szisztolé és diasztolé (összehúzódás és elernyedés) - szimpátia és antipátia között. Ez a kölcsönhatás folytonosan megvan bennünk. Az antipátia, amely az egyik irányba hat, folytonosan képzetszerűvé alakítja a lelki életünket; a szimpátia, amely a másik irányba hat, azzá alakítja a lelki életünket, amit tettvágyként ismerünk, annak csírájává, ami a halál után szellemi valóság lesz. Itt jutunk el a szellemi-lelki élet valódi megértéséhez: a lelki élet csíráját a szimpátia és az antipátia ritmusaként hozzuk létre.

Nos, mit is tükröznek vissza az antipátiával? Azt az egész életet, azt az egész világot tükrözik vissza, amit a születés előtt illetve a fogantatás előtt átéltek. Ennek lényegében megismerő jellege van. Az ismereteiket tehát tulajdonképpen a születés előtti életük beszűrődésének, besugárzódásának köszönhetik. És ezt a megismerést, amely messze nagyobb mértékben van jelen, valóságként van jelen a születés, illetve a fogantatás előtt, ezt az antipátia képpé gyengíti le. Ezért azt mondhatjuk: ez a megismerés találkozik az antipátiával, és ez által képzeti képpé gyengül.

Ha pedig elég erőssé válik az antipátia, akkor egészen sajátos dolog történik. Hiszen a születés utáni szokványos életben sem volnánk képesek képzeteket alkotni, ha nem ugyanazzal az erővel tennénk ezt is, amely megmaradt nekünk a születés előtti időkből. Amikor ma, fizikai emberként elképzelnek valamit, akkor nem egy olyan erővel alkotnak képzetet, amely önökben van, hanem a születés előtti időkből származó erővel, amely még utóhatásokat fejt ki. Azt hihetnénk talán, hogy ez a fogantatáskor megszűnik, azonban még mindig tevékeny, és ezzel az erővel alkotunk képzetet, amely még mindig átsugárzik belénk. Folytonosan megvan önökben a születés előtti időszak elevensége, csakhogy megvan az, az erő is, amellyel visszatükrözhetik azt. Találkozik az antipá- tiájukkal28. Ha pedig most elképzelik, hogy minden ilyen képzet találkozik az antipátiájukkal, és az antipátia elég erőssé válik, akkor emlékkép keletkezik, létrejön az emlékezet. Így tehát az emlékezet nem más, mint a bennünk működő antipátia-erők követ- kezménye29. Itt látjuk az összefüggést az antipátia még tisztán érzésbéli minősége, amely még határozatlanul tükröz vissza, és a határozott visszatükrözés, a most még képszerűen működő érzékelő-tevékenység visszatükröződése között az emlékezetben. Az emlékezés csupán felfokozott antipátia. Nem lehetne emlékezetük, ha oly erős szimpátiával kötődnének a képzeteikhez, hogy „lenyelnék, elnyelnék” azokat; csak azáltal van emlékezetük, hogy egyfajta undorral viseltetnek a képzeteik iránt, visszatükrözik azokat - és ezzel jelenvalóvá teszik őket. Ez a realitásuk.

Ha végigcsinálták ezt az egész procedúrát, ha képszerű képzeteket alkottak, ezt visszatükrözték az emlékezetben, és megőrzik a képet, akkor jön létre a fogalom30. Ily módon önök elé tárul a lelki működések egyik oldala, az antipátia, amely összefügg a születés előtti életünkkel.

Most nézzük meg a másik oldalt, az akarat oldalát, amely csíra- szerűen él bennünk a halál utáni valóságból. Az akarat azért él bennünk, mert szimpátiával fordulunk felé, mert szimpátiával fordulunk a csíra felé, amely majd csak a halál után fejlődik ki. Ugyanúgy, ahogy a képzet az antipátián alapszik, úgy alapszik az akarat a szimpátián. Ha most a szimpátia elég erőssé válik - ahogy azt a képzet esetében láttuk, amely az antipátia által emlékezetté lesz31 -, akkor jön létre a szimpátiából a fantázia. Ugyanúgy, ahogy az antipátiából létrejön az emlékezet, úgy jön létre a szimpátiából a fantázia. És ha a fantázia elég erőssé válik, ami a szokványos életben csak tudat alatt történik meg, ha tehát olyan erőssé válik, hogy teljes ember-lényüket áthatja egészen az érzékekbe hatóan, akkor eljutnak azokhoz a szokványos imaginációkhoz, amelyek által a külső dolgokat elképzelik. Ahogy a fogalom az emlékezetből, úgy születik a fantáziából az imagináció, amely az érzéki benyomásokat adja32. Ezek az akaratból erednek.

Nagy tévedésnek adják át magukat az emberek, hogy folytonosan azt mesélik a pszichológiában: megfigyeljük a dolgokat, azután absztrahálunk, és így kapjuk meg a képzetet... Ez nem így van. Az például, hogy fehérnek érzékeljük a krétát, az akarat használatba vételéből ered, amely a szimpátián és a fantázián keresztül imaginációvá lesz33. Ha ezzel szemben fogalmat alkotunk, akkor annak teljesen más az eredete, hiszen a fogalom az emlékezetből származik.

Ezzel leírtam önöknek a lelki területet. Lehetetlen, hogy megértsék az ember lényét, ha nem értik meg benne a különbséget a szimpátia- illetve az antipátia-elem között. Ezek (t.i: a szimpátiailletve az antipátia-elem, önmagukban, ahogy azt bemutattam) a halál utáni lelki világban jutnak kifejeződésre. Ott leplezetlenül van jelen a szimpátia és az antipátia.

Leírtam önöknek a lelki embert34. Ez a lelki ember a fizikai síkon összekapcsolódik a testi emberrel. Minden lelki dolog kifejeződik, megnyilatkozik a testben, így egyfelől mindaz megnyilatkozik a testben, ami az antipátiában, az emlékezetben és a fogalom-alkotásban kifejeződésre jut. Ez pedig az idegek testbéli szerveződéséhez kötődik. Amikor kialakulnak a testben az idegi szerveződések, ezekben működik minden születés előtti dolog. A születés előtti lelki tartalmak az antipátián, az emlékezeten és a fogalmakon keresztül hatnak az emberi testre, és létrehozzák az idegeket. Ez az idegek helyes fogalma. Mindenféle beszéd az idegek érző- illetve mozgatóidegekre való szétválasztásáról, ahogy azt már többször is kifejtettem önöknek, badarság.

És ugyanígy az akarat, a szimpátia, a fantázia illetve az imagináció is bizonyos formában az emberből kifelé is hat. Ez a csíra-jelleghez kötődik, meg kell maradnia ebben a csíra-jellegben, ezért tulajdonképpen sohasem szabad igazán lezárulnia, hanem keletkezésében máris el kell múlnia. Meg kell maradnia csírának, nem szabad a csírának túlságosan előrehaladnia a fejlődésben; ezért keletkezésében el is kell múlnia. Itt egy nagyon fontos dologhoz érkezünk el az emberben. Meg kell tanulniuk a teljes embert megérteni: szellemileg, lelkileg és testileg. Nos, folytonosan képződik valami az emberben, ami mindig arra hajlik, hogy szellemivé váljék. S mivel az ember nagy szeretetben - mindazonáltal egoista szeretetben - meg akarja tartani azt a testében, sohasem válhat szellemivé, szétolvad a maga testiségében. Van bennünk valami, ami anyagi, de az anyagi állapotából folytonosan át akar kerülni egy szellemi állapotba. Nem engedjük szellemivé válni; ezért megsemmisítjük abban a pillanatban, amikor szellemivé akar lenni. Ez a vér - az idegek ellenpólusa.

				vér
megismerés antipátia emlékezet fogalom			akarat szimpátia fantázia imagináció
	idegek

A vér valóban „különleges folyadék” (Goethe: Faust, lásd a 158- as számú hivatkozást - a ford. megj.). Hiszen a vér az a folyadék, amely, ha el tudnánk távolítani az emberi testből (ami a földi feltételek között nem megy), úgy, hogy még vér maradna, és nem semmisítenék meg az egyéb fizikai hatások, akkor szellemként örvénylene fel. Hogy ez a szellemivé való örvénylés ne történjék meg, hogy amíg a Földön élünk, a vért halálunkig megtarthassuk magunkban, ezért kell megsemmisítenünk. Ezért történik bennünk folyamatosan a vér képződése és megsemmisülése, újra képződése és megsemmisülése, és így tovább, a belégzés és a kilégzés során.

Poláris folyamat zajlik bennünk. Vannak bennünk olyan folyamatok, amelyek a vér mentén, a vér-pályák mentén folynak, amelyek folytonosan arra hajlanak, hogy a létünket kivezessék a szellemibe. Úgy beszélni mozgatóidegekről, ahogy az szokássá vált, badarság, mert tulajdonképpen a vér-pályák volnának a mozgatóidegek. A vérrel ellentétben minden ideg olyan berendezkedésű, hogy folytonosan elhaló félben, materializálódásban van. Ami az ideg-pályák mentén helyezkedik el, az tulajdonképpen kiválasztott matéria; az ideg tulajdonképpen elkülönített anyag. A vér egyre szellemibbé akar válni, az idegek pedig egyre inkább anyagivá. Ebben rejlik a poláris ellentét.

A későbbi előadások során tovább követjük majd ezeket az így megadott alapelveket, és látni fogjuk, hogy követésük valóban megadhatja számunkra azt, ami majd a tanítás higiénikus kialakításánál is szolgálatunkra lesz, hogy lelki és testi egészségre neveljük a gyermeket, ne pedig szellemi és lelki dekadenciára. Azért történik olyan sok félrenevelés, mert sok dolgot nem ismerünk fel. Bármennyire is úgy hiszi a fiziológia, hogy van valami a kezében, amikor érző- és mozgatóidegekről beszél35, ez csupán szójáték. Mozgatóidegekről beszél, mert az ember valóban nem képes járni, ha megsérülnek bizonyos idegek, például azok, amelyek a lábakhoz futnak. Azt mondják, hogy azért nem tud járni, mert lebénultak azok az idegei, amelyek „mozgatóként” a lábakat mozgásba hozzák. A valóságban az a helyzet, hogy azért nem tud járni az ember egy ilyen esetben, mert nem képes érzékelni a saját lábait. A kornak, amelyben élünk, bizony szükségszerűen tévedések sorába kellett bonyolódnia, hogy megint lehetőségünk legyen arra, hogy ezekből a tévedésekből kibogozva magunkat önálló emberekké váljunk.

Nos, bizonyára már észrevették abból, amit itt most levezettem, hogy az ember lényét tulajdonképpen csak a kozmosszal való összefüggésében lehet megragadni. Hiszen amikor képzetet alkotunk, belénk húzódik a kozmosz. Ott voltunk a kozmikus valóságban, mielőtt megszülettünk, és az akkori élményeink most visszatükröződnek bennünk; és megint ott leszünk a kozmikus valóságban, ha majd átléptük a halál küszöbét, s az eljövendő életünk csíraszerűen kifejezésre jut abban, ami az akaratunkban működik. Ami tudat alatt működik bennünk, az nagyon is tudatosan működik a kozmoszbéli felsőbb megismerésben.

Mindazonáltal magában a testi mivoltunkban is háromszorosan kifejeződésre jut ez a szimpátia, illetve antipátia. Három olyan góc van bennünk, ahol egymásba játszik a szimpátia és az antipátia36. Először is a fejünkben van egy ilyen góc, a vér és az idegek együttműködésében, ami által létrejön az emlékezet. Mindenütt, ahol megszakad az idegi továbbítás, mindenhol, ahol ugrás történik, ott egy ilyen góc van, ahol egymásba játszik a szimpátia és az antipátia. Egy további ilyen ugrás történik a gerincvelőben, például amikor egy ideg a gerincvelő hátsó nyúlványához fut be37, egy másik ideg pedig az elülső nyúlványból indul ki. Azután megint csak van egy ilyen ugrás a szimpatikus idegrendszerbe ágyazódó idegdúcokban. Egyáltalán nem vagyunk olyan egyszerű lények, mint amilyennek látszunk. Szervezetünk három helyén, a fejben, a mellkasban és az alsó testben működik ez, itt vannak olyan határok, amelyek mentén összetalálkozik az antipátia és a szimpátia. Az érzékelés és az akarat nem úgy működik, hogy átkerül valami egy érzőidegről egy mozgatóidegre, hanem egy egyenes áram ugrik át az egyik idegről a másikra, és ez megérinti bennünk a lelket: az agyban illetve a gerincvelőben. Ezeken a helyeken, ahol megszakadnak az ideg-pályák, itt kapcsolódunk a szimpátiánkkal és az antipátiánkkal a testiségbe38; azután pedig megint csak belekapcsolódunk ott, ahol idegdúcok alakulnak ki a szimpatikus idegrendszerben.

Benyomásainkkal a kozmoszhoz kapcsolódunk. Ugyanúgy, ahogy olyan működéseink alakulnak ki, amelyek nyomon követhetők a kozmoszban, úgy a kozmosz is folytonosan velünk közös működéseket alakít ki, hiszen folytonosan létrehozza az antipátia-, illetve szimpátiaműködéseket. Ha önmagunkra tekintünk, mint emberre, akkor mi magunk ugyancsak a kozmosz szimpátia- és an- tipátia-erőinek következményei vagyunk. Antipátiát alakítunk ki önmagunkból: a kozmosz is velünk együtt hoz létre antipátiát; szimpátiát alakítunk ki: a kozmosz is szimpátiát hoz létre velünk.

Nos, emberként ugye, ahogy külsőleg megnyilvánulunk, világosan tagolódunk39 a fej-rendszerre, a mellkas-rendszerre, illetve a végtagokat magában foglaló tulajdonképpeni test-rendszerre. Kérem azonban, vegyék figyelembe, hogy a tagolt rendszerekbe sorolás igen könnyen megkérdőjelezhető, mert az emberek manapság, ha rendszereznek, csinosan elkülönítve akarják látni az egyes tagokat. Ha tehát azt mondjuk: az embernél megkülönböztetjük a fej-rendszert, a mellkas-rendszert és az alsótesti rendszert a végtagokkal, akkor az emberek szerint mindegyik rendszernek éles határral kell rendelkeznie. Az emberek határvonalakat akarnak húzni, amikor felosztanak, ezt pedig nem lehet megtenni, ha a valóságról van szó. A fejünkben főként fej vagyunk, de az egész ember fej, a többi rész csupán nem főként az. Hiszen ahogy a fejben vannak a tulajdonképpeni érzékszerveink, úgy az egész testben kialakult például a tapintás-érzék és a hő-érzék; ezért amikor hőt érzékelünk, egészében fej vagyunk. A fejben csupán főként fej vagyunk, másutt pedig „mellesleg” vagyunk fej. Így folynak tehát egymásba a tagok, és nem olyan kényelmes a helyzet a tagokkal, ahogy azt a vaskalapos tudálékoskodók látni szeretnék. A fej tehát folytatódik; magában a fejben csupán különösen jól kialakult. Ugyanez a helyzet a mellkassal. A mellkasunk a tulajdonképpeni mellkas, de csupán főként az, hiszen másfelől a teljes ember is mellkas. Tehát a fej is mellkas egy kissé, és az alsótest is a végtagokkal. A tagok tehát átfolynak egymásba. És az alsótesttel is ugyanez a helyzet. Hogy a fej is alsótest, azt néhány fiziológus észre is vette, hiszen az igen finoman kiformált feji idegrendszer tulajdonképpen nem abban rejlik, ami a büszkeségünk: az agyban, a külső agykéregben, hanem a külső agykéreg alatt. Igen, a művészi felépítmény, a külső agykéreg bizonyos értelemben már visszafejlődés; a komplikált felépítmény itt már visszafejlődésben van; ez sokkal inkább már egy tápláló rendszer. Így tehát az embernek - ha efféle összehasonlítással akarunk élni - semmi különöset sem kell beképzelnie magának az agykérgéről; az a bonyolultabb agy visszafejlődése egy inkább tápláló agyrésszé. Abban működik közre az agykéreg is, hogy a megismeréssel összefüggő idegek rendesen el legyenek látva tápanyaggal. És hogy az állati agyon túlmutató, jobb aggyal rendelkezünk, az csak azért van, mert jobban tápláljuk az agyidegeket. Csak ezáltal van lehetőségünk arra, hogy magasabb szintű megismerést bontakoztassunk ki, hogy jobban tápláljuk az agyidegeket, mint ahogy arra az állatok képesek. Az agynak és az idegrendszernek azonban egyáltalán nincs köze a tulajdonképpeni megismeréshez, hanem csak a megismerésnek a fizikai szervezetben való kifejeződéséhez.

Felmerül a kérdés: miért is van a poláris ellentét a fej-rendszer és - ne vegyük most figyelembe a középső rendszert - a vég-tag- rendszer illetve alsótesti rendszer között? Azért van ez meg bennünk, mert a fej-rendszert egy adott pillanatban a kozmosz „lélegzi ki”. Az ember a kozmosz antipátia-erőinek köszönheti a feje megformálódását. Amikor a kozmosz úgymond olyan erősen „undorodik” attól, amit az ember magában hordoz, hogy kilöki azt magából, akkor jön létre ez a leképezés. A fejben az ember valójában a kozmosz leképeződését hordozza magában40. A kerekre megformált emberi fej egy ilyen leképeződés. A kozmosz az antipátia-erői által saját magán kívül hozza létre a kozmosz leképezését. Ez a fejünk. Azért élhetünk a fejünkkel, mint a szabadságunkat szolgáló szervvel, mert a kozmosz kilökte magából ezt a fejet. Helytelenül tekintünk a fejre, ha ugyanolyan intenzíven a kozmoszba tagozódónak gondoljuk, mint a végtag-rendszerünket, amivel ugye a szexuális szféra is összetartozik. A végtag-rendszerünk beletagozódik a kozmoszba, és a kozmosz magához vonzza, szimpátiával fordul felé, ahogy a fej iránt antipátiát tanúsít. A fejben találkozik a mi antipátiánk a kozmosz antipátiájával, itt ütköznek össze. Itt - a mi antipátia-erőink és a kozmosz antipátia- erőinek összeütközésében - jönnek létre az érzékleteink. Minden olyan belső élet, ami az ember másik oldalán születik, abból ered, hogy a kozmosz szeretetteljes szimpátiával öleli át a végtagrendszerünket.

Így jut kifejezésre az ember testi alkatában, hogy az ember hogyan alakul ki lelkileg is a kozmoszból, és hogy az elkülönülésében mit vesz fel megint csak a kozmoszból. Ezért az ilyen szemlélődések alapján könnyebben belátják majd, hogy nagy különbség van az akarat, illetve a képzet kiformálása, képzése között. Ha különösen a képzetalkotásra hatnak, ha egyoldalúan erre hatnak, akkor tulajdonképpen a teljes embert a születés előtti életre irányítják vissza, és ártani fognak neki, ha racionalista módon nevelik, mert akkor beszorítják az akaratát abba, amit tulajdonképpen már végigcsinált: a születés előtti életbe. Nem szabad túl sok absztrakt fogalmat belekeverniük abba, amit a nevelés során átadnak a gyermeknek. Inkább képeket kell átadniuk. Hogy miért? Ezt kiolvashatják a fejtegetéseinkből. A képek imaginációk, a fantázián és a szimpátián mennek keresztül. A fogalmak, az absztrakt fogalmak absztrakciók, az emlékezeten és az antipátián mennek keresztül, a születés előtti életből származnak. Ha tehát sok absztrakcióval élnek a gyermeknél, akkor azt érik el, hogy a gyereknek különösen rá kell állnia a szénsav-termelés folyamatára41, a szénsav-képződésre a vérben42, a test megkeményedésének, az elhalásnak a folyamatára. Ha a lehető legtöbb imaginációt adják a gyermeknek, ha lehetőség szerint úgy intézik, hogy képekben szóljanak hozzá, akkor a folyamatos oxigén-megőrzés, a folytonos fejlődés csíráját ültetik el benne, mert a jövő felé, a halál utáni lét felé irányítják. A nevelés során bizonyos értelemben újból felvesszük azokat a tevékenységeket, amelyeket a születés előtt végeznek velünk, emberekkel. Ma el kell ismernünk: a képzetalkotás olyan képi tevékenység, ami abból ered, amit a születés illetve a fogantatás előtt átéltünk. Akkor úgy jártak el velünk a szellemi hatalmak, hogy olyan képi működést helyeztek belénk, amely még a születés után is mintegy „utó-tevékenykedik” bennünk. Amikor képeket közvetítünk a gyerekeknek, ahhoz látunk hozzá a nevelésben, hogy újból felvegyük ezt a kozmikus tevékenységet. Olyan képeket ültetünk a gyerekekbe, amelyek csírákká válhatnak, mert egy testi működésbe ültetjük bele őket. Ezért, amikor pedagógusként elsajátítjuk az a képességet, hogy képekkel hassunk, ennek az érzésnek kell folyton bennünk élnie: „a teljes emberre hatsz, a teljes ember rezonál, ha képekkel hatsz rá.”

Az, hogy sajátunkká fogadjuk be az érzést, hogy mindenféle neveléssel a születés előtti érzéken felüli tevékenységek egyfajta folytatását érjük el43, ez adja meg mindenféle nevelésnek a szükséges ünnepi hangulatát, és e nélkül az ünnepi hangulat nélkül egyáltalán nem lehet nevelni.

Így tehát két fogalomrendszert sajátítottunk el: megismerés, antipátia, emlékezet, fogalomalkotás - illetve akarat, szimpátia, fantázia, imagináció; két rendszer, amely aztán a specifikus alkalmazás során mindabban szolgálatunkra lehet, amit a pedagógiai tevékenységünkben a gyakorlatban el kell végeznünk. Erről beszélünk majd tovább holnap.