A Magazin körével kapcsolatban állt egy másik társaság is, a „Dráma-Társaság7’. Ez nem tartozott olyan szorosan hozzá, mint a „Freie literarische Gesellschaft”; de ugyanazok voltak a vezetőségében, mint amazéban. Amikor Berlinbe jöttem, engem is mindjárt beválasztottak a vezetőségbe.

Ennek a társaságnak az volt a feladata, hogy olyan drámákat adasson elő, amelyeket sajátos, a mindennapi ízléstől eltérő voltuk miatt a színházak nem adtak elő. A vezetőség számára nem volt könnyű feladat, hogy a „félreismert” tehetségek drámai kísérleteivel boldoguljon.

Az előadásokhoz minden esetben egy színészegyüttest kellett összehozni a különböző színpadokon működő művészekből. Ezek játszottak aztán a délelőtti előadásokon, valamely bérelt, vagy egy színház által ingyen átengedett színpadon. A színészek igen áldozatkészek voltak a társasággal szemben, mert az csekély anyagi eszközeivel nem tudott megfelelő fizetést adni. A színészeknek és a színigazgatóknak elvben semmilyen ellenvetésük sem volt a megszokottól eltérő művek előadása ellen. Csak azt mondták, hogy az átlag közönség előtt esti előadásokon ezek a darabok nem mehetnek, mert ezzel minden színház tönkre menne. A publikum nem elég érett ahhoz, hogy a színház csak a művészetet szolgálja.

A Dráma-Társasággal kapcsolatos tevékenységem és főleg a darabok rendezése nagyon kedvemre való volt. Hartlebennel együtt vettem részt a próbákon. Tulajdonképpen rendezők voltunk. Mi állítottuk színpadra a darabokat. Éppen ezzel a művészettel kapcsolatban mutatkozott meg, hogy semmiféle teoretizálás és dogmatizálás nem ér semmit, ha nem abból az eleven művészi érzékből származik, amely a részleteket egybefogva valamilyen átfogó stílust alakít ki. Minden átlagos szabályt mellőzni kell. Mindannak, amit ezzel együtt az ember tenni „képes”, az adott pillanatban kell létrejönnie, a jelenet rendezésére, az egyes mozdulatokra vonatkozó biztos stílusérzékből. És amit azután így minden értelemre támaszkodó megfontolás mellőzésével, egyszerűen az eleven stílusérzékből csinál az ember, az a szereplőkre jótékonyan hat; ezzel szemben az értelemre épített rendezésnél úgy érzik, hogy az belső szabadságukat korlátozza.

Az ezen a területen szerzett tapasztalataimra később mindig nagy megelégedéssel emlékeztem vissza.

Első így színre vitt drámánk Maurice Maeterlinck „Der Ungebetene” (A hívatlan) c. műve volt. Hartleben fordította. Maeterlinck akkoriban az esztetizálók szerint az a drámaíró volt, aki a láthatatlant, azt, amit az élet durvább jelenségei eltakarnak, közel tudja hozni a fogékony néző lelkéhez. Amit a drámában egyébként „cselekménynek” neveznek, azt, ahogy egy párbeszéd lefolyik, Maeterlinck úgy alkalmazta, hogy a megsejtendő dolog mintegy a szimbólumban fejeződött ki. Ez a szimbolizáló mód sok ember ízlésének megfelelt, aki a naturalizmustól irtózott. A szimbolizmus azokat elégítette ki akik valamilyen szellemiséget kerestek, de nem igényelték azokat a kifejezéseket, amelyekben a „szellemi világ” közvetlenül nyilatkozik meg, mert olyan nyelvet beszélt, amely nem naturalista módon fejezi ki magát és a szellemiségre csak annyiban törekszik, amennyiben valamilyen misztikus-sejtelmes módon, elmosódott formában szólal meg. Minél kevésbé „világosan” hangzott el az, ami a szimbólumok mögött van, annál jobban el voltak egyesek ragadtatva.

Nekem nem tetszett ez a szellemi csillogás. Mégis szívesen vettem részt a dráma rendezésében. Mert éppen az ilyen szimbólumok megfelelő eszközökkel való színre állítása igényli különösen azt a rendezői tevékenységet, amelyről az előbb beszéltem.

Ezen kívül az a feladatom is volt, hogy az előadást rövid beszéddel vezessem be, konferáljam. Akkoriban ezt a franciaországi szokást egyes drámáknál Németországban is alkalmazták. Természetesen a többi színháznál nem, csak azoknál, amelyek hasonló orientáltságúak voltak, mint a Dráma-Társaság. És itt sem minden darab előtt; csak akkor, ha szükségesnek tartottuk, hogy a közönséget egy számára szokatlan művészi élménybe vezessük be. Nekem kedvemre voltak ezek a rövid színpadi beszédek, mert alkalmat adtak arra, hogy a beszédbe belevigyem azt, ami a szellemi világból áradt felém. És ezt szívesen csináltam olyan emberek számára, akiknek egyébként nem volt füle a szellemiséghez.

Egyáltalán jelentős volt, hogy benne voltam a színházi világban. Ezért magam írtam a Magazinba a színházi kritikákat is. A szokásos „kritikáról” is megvolt a magam külön felfogása, de ezt nem igen értették. Nem tartottam helyesnek, hogy egy valaki mondjon „ítéletet” egy drámáról és annak előadásáról. Az ítéletet tulajdonképpen a közönségnek magának kellene kialakítania.

Aki egy színházi előadásról ír, annak úgy kellene írnia, hogy az olvasó előtt valamilyen művészi-eszmei képben jelenjenek meg a dráma mögötti fantázia-képek és ezek összefüggései. A költőben nem tudatosan élő drámai magnak kellene művészileg megformált gondolatokban mintegy utánköltve az olvasó előtt állnia. Mert én a gondolatokat soha nem láttam csak arra valóknak, hogy a valóságot absztraktan, intellektuálisan fejezze ki velük az ember. Láttam, hogy a gondolatokkal éppen úgy lehet művészi tevékenységet kifejteni, mint a színekkel, formákkal, vagy a színpad eszközeivel.

És aki egy színházi előadásról ír, annak egy ilyen kis gondolati műremeket kellene adnia. A művészi élet szükséges követelményének tartottam, hogy így írjanak, amikor a közönségnek egy drámáról írnak.

Mármost, hogy egy dráma „jó”, „rossz” vagy „közepes”, az egy ilyen gondolati műremek hangvételéből, irányából ki fog tűnni. Mert ez nem rejthető el, még ha nem is mondjuk ki egyenesen. Ha művészileg rossz felépítésű, ez kiérezhető lesz a gondolat művészi megfogalmazásából. Mert bár a gondolatokat közöljük, de ezek nem mondanak semmit, ha a műalkotás nem igazi, a valóságban élő fantáziából született.

Azt akartam, hogy a Magazinban ilyen eleven együttműködés legyen az élő művészettel. Így létrejöhetett volna valami, ami mellett a lap a művészetet és a szellemi életet nem csak elméletileg tárgyalja és ítéli meg, hanem maga is ennek a szellemi életnek, ennek a művészetnek egy része.

Mert mindazt, amit a gondolat-művészettel a drámai költészetért tenni lehet, meg lehet tenni a színművészetért is. A gondolati fantáziával ki lehet alakítani azt, amit a rendezői művészet a színpadképbe beleállít. Így követni lehet a színészt; és ami a színészben él, azt nem lehet kritizálni, hanem „pozitívan” értékelni. Akkor a produkcióról író ember részt vesz a kor művészi életének az alakításában és nem lesz egy sarokban ülő „rettegett”, „lesajnált” vagy éppen megvetett és gyűlölt kritikus. Ha ezt a művészet minden területén keresztül tudja vinni, akkor áll benne egy irodalmi-művészeti folyóirat a való életben.

Az ilyen dolgokkal kapcsolatban azonban az ember mindig ugyanazt tapasztalja. Ha íróknál akar valamit elérni, azokat vagy egyáltalán nem érdekli, mert gondolati szokásaiknak ellentmond és ezekkel a szokásaikkal nem akarnak felhagyni, vagy odafigyelnek és azt mondják, hogy igen, ez helyes, de ezt ők mindig is így csinálták. Nem veszik észre a különbséget aközött, amit az ember el akar érni és aközött, amit ők „mindig is csináltak”. Aki szellemi űtján magányosan jár, azt mindez nem kell, hogy különösebben érdekelje. Akinek azonban emberekkel kell szellemi síkon dolgoznia, azt ezek a körülmények lelkileg nagyon is érintik. Különösen akkor, ha a maga belső útja olyan határozott és annyira összenőtt vele, hogy lényegileg nem is tud eltérni tőle. - Sem a Magazinban megjelent írásaim, sem előadásaim abban az időben nem elégítettek ki. Aki viszont ma olvassa ezeket és azt hiszi, hogy a materializmust akartam képviselni, az nagyon is téved. Ezt sohasem tettem.

Ez egyébként tanulmányaimból és előadásaimból világosan kitűnik. Csak egybe kell vetni az egyes materialistának tűnő részeket azokkal, amelyekben szellemiségről, az örökkévaló dolgokról beszélek. Így az „Ein wiener Dichter” (Egy bécsi költő) c. cikkben Peter Altenbergről azt mondom: „Úgy látszik idegen a számára az, ami az örök világharmóniában elmélyedő embert a leginkább érdekli... Az örök eszmékből nem jut sok fény Altenberg szemébe...” (Magazin, 1897. júl. 17.). És hogy az „örök világharmónián” nem érthettem mechanikus-materialista világharmóniát, az világos az olyan kitételekből, mint amelyek a Rudolf Heidenhainre vonatkozó cikkemben jelentek meg (1897. nov. 6.): „Természet- szemléletünk világosan a felé a cél felé törekszik, hogy az organizmusok életét ugyanazokkal a törvényekkel magyarázza, mint amelyekkel az élettelen természet jelenségeit is. Mechanikai, fizikai, kémiai törvényszerűségeket keres az állati és növényi testben. Abból indul ki, hogy ugyanazok a törvények működnek az organizmusban is, amelyek a gépen uralkodnak, csak végtelenül bonyolult és nehezen felismerhető formában. És ezekhez a törvényekhez nem kell semminek sem hozzájárulnia ahhoz, hogy az a jelenség, amelyet életnek nevezünk, lehetséges legyen... Az életjelenségek mechanisztikus felfogása egyre jobban tért hódít. Azt azonban, aki képes mélyebben belenézni a természeti folyamatokba, ez sohasem elégíti ki... A mai természetkutatók gyávák gondolkodni. Ahol mechanisztikus magyarázataikkal nem tudnak továbbmenni, egyszerűen azt mondják, hogy a dolog nem megmagyarázható... A merész gondolkodás magasabb szemlélethez vezet. Megpróbálja magasabb törvényekkel magyarázni azt, ami nem mechanisztikus. Egész természettudományos gondolkodásunk lemarad természettudományos tapasztalataink mögött. Ma nagyon odavannak a természettudományos gondolkodástól. Azt mondják, hogy természettudományos korszakban élünk. De alapjában véve ez a korszak a legszegényesebb azok között, amelyeket a történelem feljegyzett. Jellegzetessége, hogy megmarad a puszta tényeknél és a mechanisztikus magyarázati módoknál. Ez a gondolkodásmód azonban sohasem fogja megérteni az életet, mert ehhez magasabb gondolkodásmód kell, mint egy gép magyarázatához.”

Nem magától értetődő-e, hogy aki így beszél az „életről”, az a „szellemről” sem gondolkodhat materialista módon.

Többször beszéltem akkor arról, hogy a „szellem” a természet világából „jön az ember felé”. Mit kell mármost itt „szellemen” érteni? Mindazt - mondtam - ami az emberi gondolkodásból, érzésből és akaratból a kultúrát teremti meg. Valamilyen más „szellemről” beszélni akkor teljesen céltalan lett volna. Mert senki sem értette volna meg, ha azt mondom, hogy ami az emberben és a természetben mint szellem jelenik meg, az sem nem szellem, sem nem természet, hanem a kettő tökéletes egysége. Ez az egység: a teremtő szellem, amely az anyagot a teremtéssel létrehozza és ezáltal ő maga egyszersmind anyag is, amely aztán mint szellem nyilatkozik meg. Ezt az egységet az akkori szemlélettel egyáltalán nem lehetett felfogni. Az egységnek erről az eszméjéről pedig beszélni kellett volna, ha az ember szellemi módon akarta volna leírni a Föld és az emberiség ősi állapotait és az emberben még ma is tevékeny szellemi-anyagi hatalmakat, amelyek egyrészt a testét alakítják ki, másrészt azt az élő szellemet árasztják ki magukból, amellyel az ember a kultúrát hozza létre. A külső természeti világot pedig úgy kellett volna leírni, hogy az eredetileg benne tevékeny szellemi-anyagi princípium az absztrakt természeti törvényekben mint halott valami jelenik meg.

Mindezt nem lehetett elmondani.

Csak a természettudományos tapasztalatokhoz lehetett kapcsolódni, a természettudományos gondolkodáshoz nem. A tapasztalati eredményekben volt valami, ami a szellemi gondolkodás révén a világot és az embert érthetően tudta az ember elé állítani. Valami, amiben újra meg lehetett találni azt a szellemet, amely a tradicionális vallásokból kiveszett. A szellemi természet- szemléletet akartam a természeti világból nyert tapasztalatokból levezetni. Arról akartam beszélni, ami a fizikai világban szellemi-természeti, ami valóságosan létező isteni princípium. Mert a tradicionális vallásokban ez az isteni princípium „túlvilági” valami lett, mert az „evilági” létben a szellemet nem ismerték el és ezért kirekesztették az észlelhető világból. Ezért az emberi tudat számára egyre mélyebb sötétségbe merült. Nem az isteni-szellemi princípium elutasítása, hanem éppen a világba való beleállítása, az „evilágba” való behozása nyilatkozott meg a Freie literarische Gesellschaft számára tartott előadásomban, amelyben ezt mondtam: „Azt hiszem, a természettudomány szebb formában adhatja vissza nekünk a szabadság tudatát, mint amilyen formában valaha is az emberekben élt. A lelki életünkben ható törvények éppúgy természetiek, mint azok, amelyek az égitesteket a Nap körül mozgatják. De ezek a törvények egy olyan Valamit nyilatkoztatnak meg, ami magasabb rendű minden egyébnél a természetben. Ez a Valami csak az emberben van, sehol másutt. Ami ebből jön, abban szabad az ember. A szervetlen és szerves világ törvényszerűségének merev szükségszerűsége fölé emelkedik, csak saját magára hallgat, csak saját magát követi.” (Az utolsó mondatok csak itt vannak aláhúzva, a Magazinban nem voltak. Magazin 1898. február 12.)