"A mechanizáció nem tartóztatható fel, ... a kultúra arimanizálódást igényel. De mellé kell állítani azt, ami az ember bensejéből fakad, és ami az imaginációban, inspirációban és intuícióban ismét bölcsességet, szépséget és erőt hoz létre. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (15)

XIII.

Ebben az időben élénk társas életet éltem. Sokszor jöttem össze régi barátaimmal. És bár kevés lehetőségem volt azokról a dolgokról beszélni, amelyek foglalkoztattak, intenzív szellemi és lelki kapcsolat fűzött hozzájuk. Gyakran gondolok vissza azokra a sokszor vég nélküli beszélgetésekre, amelyeket Bécsben a Michaelerplatz egy ismert kávéházában folytattunk. Különösen akkor kellett ezekre a beszélgetésekre visszagondolnom, amikor a világháború után a régi Ausztria felbomlott. Mert a felbomlás előfeltételei erőteljesen megvoltak már abban az időben is, csak senki nem akarta akkor magának bevallani. Mindenkinek voltak gondolatai a megoldásra sajátos nemzeti vagy kulturális hajlamai szerint. És ha a felfelé ívelő fejlődésben az ideálok felemelők, akkor a hanyatlásból származók, azt megakadályozni akarók sem kevésbé azok a maguk tragikumában. Ilyen tragikus ideálok éltek Bécs és Ausztria legjobbjaiban.

Sokszor okozott rossz hangulatot ezek között az idealisták között, ha kifejtettem nézeteimet, amelyek szükségképpen alakultak ki bennem a Goethe kora iránti tiszteletem alapján. Szerintem Goethe korában a nyugati kultúra a csúcspontra jutott. Azóta már csak lefelé megy. A természettudományos korszak a maga következményeivel hanyatlást jelent az emberek és népek életében. A továbbjutáshoz egészen új, szellemi oldalról jövő impulzusra lenne szükség. Azokon a szellemi utakon, amelyeken azóta járnak az emberek, nem lehet tovább jutni anélkül, hogy az előbbihez vissza ne kanyarodnának. Goethe csúcspont, de nem kezdet, hanem vég. Levonja annak a fejlődésnek a következményeit, amely az ő fellépéséig tart és benne a maga legteljesebb kifejlődéséhez jut. Ezt a fejlődést azonban nem lehet továbbvinni anélkül, hogy vissza ne nyúlnánk a szellemi átélés sokkal ősibb forrásaihoz. - Ebben a hangulatban dolgoztam Goethe-munkám utolsó részén.

És ebben a hangulatban voltam, amikor először találkoztam Nietzsche írásaival. A „Jenseits von Gut und Bose” (Túl jón és rosszon) volt az első könyv, amelyet tőle olvastam. Szemléletmódja lekötött, de egyszersmind taszított is. Nehezen tudtam Nietzchevel boldogulni. Szerettem a stílusát, szerettem a merészségét; de egyáltalán nem szerettem azt a módot, ahogy a legmélyebb problémákról beszélt, anélkül, hogy ezekbe szellemi átéléssel tudatosan belemerült volna. Viszont úgy láttam, hogy sok olyan dolgot mond, ami saját szellemi átélésemhez nagyon közel állt. Ezért vívódását hozzám közelinek éreztem és úgy gondoltam, hogy ennek kifejezést is kell adnom. Nietzschét az akkori idők egyik legtragikusabb alakjának tartottam. Úgy láttam, hogy ez a tragikum a mélyebb átélésű ember számára szükségképpen velejár a természettudományos korszak szellemi állapotával. Ilyen érzésekkel éltem le utolsó bécsi éveimet.

Mielőtt életem első szakasza véget ért, még Budapestre és Erdélybe is ellátogattam. Erdélyből származó barátom, akiről már szó volt és aki az azóta eltelt években is ritka hűséggel maradt mellettem, megismertetett több Bécsben élő honfitársával. Így kiterjedt társas életem mellett még erdélyiekkel is összejöttem. Ezek között volt a Breitenstein házaspár, akikkel akkor barátkoztam meg és akik azóta is a legbensőbb barátaim. Már régóta vezető szerepet játszanak a bécsi Antropozófiai Társaságban. Az erdélyiekhez fűződő emberi kapcsolat aztán egy budapesti utazáshoz vezetett. Magyarország fővárosa, Bécstől annyira elütő jellegével mély hatást gyakorolt rám. A Bécsből Budapestre vivő út kellemes természeti világon vezet keresztül, amelyet temperamentumos emberi jelleg és valami mély zeneiség hat át. Ha az ember kinéz a vonat ablakán az a benyomása, hogy maga a természet is mintegy poétikussá válik és hogy az emberek, nem sokat törődve ezzel az általuk megszokott poétikus világgal, valamilyen mélyen bensőséges zeneiség szerint élik az életüket. És ha Budapestre ér az ember, olyan világot talál, amelyet a más európai népekhez tartozók a legnagyobb együttérzéssel tudnak szemlélni, teljesen megérteni azonban sohasem tudnak. Sötét tónusú alap, és e fölött valamilyen színjátszó fény ragyog. Mindez egy képpé állt össze bennem, amikor Deák Ferenc szobra előtt álltam. Ez a fej, amely az 1867-1918 közötti időszak Magyarországának a megteremtője volt, nyers és büszke akaratot fejezett ki, amely bátran cselekszik, ravaszság nélkül, de elementáris kíméletlenséggel viszi keresztül akaratát. Éreztem, hogy minden magyar számára milyen szubjektíven igaz az olyan sokszor hallott jelszó: „Extra Hungariam non est vita; si est vita non est ita.” (Magyarországon kívül nincs élet és ha van is, nem ilyen.)

Mint gyermek Magyarország nyugati határán éltem és itt láttam, hogyan éreztették a németekkel ezt a nyers és büszke akaratot. Most Magyarország közepén azt tapasztaltam, hogy ez az akarat a magyar embert valamilyen elkülönültségbe viszi, amely bizonyos naivitással párosulva a számára mintegy magától adódó csillogásban jelenik meg, de nem az emberek nyitott, hanem inkább a természet rejtett szeme számára.

Fél évvel ez után a látogatás után erdélyi barátaim lehetővé tették, hogy Nagyszebenben is előadást tartsak. Ez karácsony táján volt. Azokon a messzi síkságokon utaztam át, amelyek közepén Arad fekszik. Lenau vágyakkal terhes versei jelentek meg előttem, amikor ezt a síkságot láttam. Mindenfelé csak messzeség és a messzeségnek szinte nincs határa. Egy Magyarország és Erdély határán levő kis fészekben kellett az éjszakát töltenem. A fél éjszakát a vendéglő egyik helyiségében ültem át. Rajtam kívül csak egy asztalnál ültek kártyázó emberek. Az összes magyarországi és erdélyi nemzetiségek mind együtt voltak itt. Olyan szenvedéllyel játszottak, hogy ez minden félórában robbant és mintegy az asztal fölött lebegő felhővé változott, amelyben mintegy démonok harcoltak egymással, az embereket teljesen magukba nyelve. És milyen különbözőképpen voltak szenvedélyesek a különböző nációk!

Karácsony napján érkeztem Nagyszebenbe. Az erdélyi szászság világába kerültem, amely itt élt a románok és magyarok között. Nemes népiség ez, amely hanyatlásában is, amelyet nem akar tudomásul venni, derekasan igyekszik fenntartani magát. Olyan németség, amely mint a saját maga évszázadok előtti emléke, ide keletre dobva hű akar maradni eredetéhez. Ebben a lelki beállítottságban azonban van valamilyen világtól való elidegenedés és ez életükben mindenütt bizonyos beléjük nevelt vidámságban nyilatkozik meg. Szép napokat éltem át az evangélikus egyház német papjaival, a német iskolák tanáraival és más ottani németekkel. Melegséget éreztem a szívemben, amikor együtt voltam ezekkel az emberekkel, akik népiségükért aggódva és azt ápolva ezt a mélyen a szívükben élő kultúrát kifejlesztették.

Ez a melegség élt a lelkemben, amikor a régi és újonnan szerzett barátaimmal együtt vastag prémekbe burkolózva, jeges hidegben és csikorgó hóban egy szánutat tettünk a Déli Kárpátok felé. Fekete, erdős sziklafal ez, ha a távolból közeledik felé az ember; vad, szakadékos, sokszor borzongató hegyi táj, ha már ott vagyunk. Élményeim központjában az a barátom állt, akihez évek óta tartó barátság fűzött. Mindig új dolgokat eszelt ki, hogy az erdélyi szászságot minél jobban megismerem. Most is felváltva hol Bécsben, hol Nagyszebenben élt. Akkoriban az erdélyi szászság ápolására hetilapot alapított Nagyszebenben. Ez tisztára idealizmuson alapuló vállalkozás volt, nem volt benne szikrányi gyakorlatiasság sem, de a szászságnak szinte minden képviselője dolgozott a lapban. Néhány hét múlva aztán megszűnt.

Az ilyen élményeket, mint ezek az utazások is, a sors hozta elém; ezek révén tudtam rávenni magam, hogy figyelmemet a külső világ felé fordítsam, ami nem volt könnyű; ugyanakkor viszont a szellemi világban bizonyos magától értetődöttséggel éltem.

Szomorú emlékekkel utaztam vissza Bécsbe. Ott nemsokára egy olyan könyv került a kezembe, amelynek „szellemi gazdagságáról” széles körben beszéltek: Rembrandt als Erzieher (Rembrandt mint nevelő). Erről a könyvről mindenütt beszéltek, ahol csak megfordult az ember és pedig úgy, mintha valami egészen új szellemiség jelentkezett volna vele. Éppen ezzel kapcsolatban kellett megállapítanom, hogy lelki beállítottságommal milyen egyedül voltam az akkori szellemi életben.

Arról a könyvről, amelyről az egész világ dicshimnuszt zengett, az volt a véleményem, hogy olyan, mintha valaki néhány hónapon át esténként egy jobb vendéglő asztalánál kihallgatott „szellemes” dolgokat aforisztikus formában lejegyezte volna. Ezután az „előkészítés” után a cédulákat, amelyekre a jegyzeteit írta bedobta volna egy kalapba, jól összerázta és újra kivette volna, majd egyiket a másik mellé rakva hozott volna össze egy könyvet. Ez így természetesen eltúlzott. De életszemléletem alapján így kellett elutasítanom azt, amit az „idők szelleme” akkor csúcsteljesítményként dicsőített. A „Rembrandt als Erzieher”-t olyan könyvnek tartottam, amely a szellemesnek tűnő gondolatoknak csak a felszínén marad és egyetlen mondatával sem kapcsolódik az emberi lélek igazi mélységeihez. Szomorúnak tartottam, hogy kortársaim éppen ezt a könyvet dicsőítik, nekem viszont azt kell mondanom, hogy az ilyen sekélyes, szellem nélküli locsogás kiírt a lelkekből minden mélyen emberit.

14 éves voltam, amikor el kellett kezdenem a magánórák adását; és s sorsom úgy hozta, hogy ezt a tevékenységet 15 éven át, egészen a Weimarban töltött második életszakaszom kezdetéig folytattam. Sok ember gyerekkori és ifjúkori fejlődése saját fejlődésemmel esett össze. Eközben megfigyelhettem, hogy a fiúk és a lányok fejlődésük során milyen különbözőképpen illeszkednek az életbe; mert fiukon és fiatalembereken kívül több fiatal lányt is tanítottam. Sőt egy ideig annak a fiúnak az anyját is tanítottam geometriára, akinek a nevelését patologikus állapota miatt elvállaltam; máskor meg az asszonynak és testvérének esztétikát adtam elő.

Ebben a családban több éven keresztül mintegy otthon voltam és ebből adódott, hogy aztán más családokban is nevelőként és tanítóként tevékenykedtem. A fiú anyjával meghitt baráti kapcsolatban voltam és így megosztottam velük örömüket és bánatukat. Különösen szép lelkű valakit ismertem meg benne. Teljesen a négy fiának szentelte az életét. Szinte tanulmányozni lehetett rajta a nagystílű anyai szeretetet. Jó volt nevelési kérdésekben együtt dolgozni vele. Volt adottsága a zenei oktatáshoz is és lelkesedett is ezért. A fiúk gyakorlását, amíg azok kicsik voltak, részben ő maga vezette. Az én legkülönbözőbb problémáimat a legnagyobb érdeklődéssel kísérte és beszélte meg velem. Tudományos és egyéb munkásságomat a legnagyobb figyelemmel kísérte. Olyan időszak volt ez, amelyben lelki szükségletem volt, hogy minden közelről érintő dolgomat megbeszéljem vele. Ha szellemi élményeimről beszéltem, különös módon hallgatta. Értelme szimpatizált ezekkel a dolgokkal, bár kis tartózkodást lehetett érezni benne; lelke azonban mindent befogadott. Emellett megtartott az ember mivoltára vonatkozó bizonyos naturalista szemléletet. Úgy gondolta, hogy a morális lelki beállítottság függvénye az egészséges, vagy beteg testi konstitúciónak. Azt mondhatnám, ösztönösen orvosi módon gondolkodott az emberről és ezért volt gondolkodásának naturalista színezete. Ilyen irányú beszélgetéseket folytatni vele rendkívül érdekes volt. Emellett a külső élettel úgy állt szemben, mint aki feladatát a legnagyobb kötelességérzettel teljesíti, de belsőleg a legtöbb dolgot nem tartja a maga világához tartozónak. Sorsát sok vonatkozásban terhesnek érezte. De nem követelt semmit az élettől; elfogadta úgy, ahogy alakult, amennyiben az nem a fiaira vonatkozott. Velük kapcsolatban mindent a legerősebb emócióval élt át.

Mindezt, az asszony lelki életét, odaadását fiaival szemben, a család életét kiterjedt rokoni és ismeretségi körükkel együtt, mindezt velük éltem át. Zsidó család volt. Nézeteiben teljesen mentes minden felekezeti és faji elfogultságtól. A ház ura viszont - akit nagyon megszerettem - eléggé érzékeny volt a nem-zsidók zsidókra vonatkozó kijelentéseivel szemben. Ezt az akkoriban kezdődő antiszemitizmus váltotta ki.

Akkoriban élénken részt vettem azokban a küzdelmekben, amelyeket a németek Ausztriában nemzeti egzisztenciájukért folytattak. Ez vezetett oda, hogy a zsidóság történelmi és szociális helyzetével is foglalkozzam. Különösen aktív lettem, amikor Hamerling „Homunculusa” megjelent. Ezt a kiváló német költőt e miatt a műve miatt az újságok nagy része antiszemitának kiáltotta ki, sőt a német nemzetiségű antiszemiták is maguk közé sorolták. Engem ez kevéssé érdekelt; de írtam egy tanulmányt a Homunculusról, amelyben - szerintem nagyon tárgyilagosan - foglalkoztam a zsidósággal. A házigazda, akivel jó baráti kapcsolatban voltam, ezt valamiféle antiszemitizmusnak vette. Baráti érzéseit ez egyáltalán nem befolyásolta, de érződött, hogy fájt neki. Amikor a tanulmányt elolvasta, egész feldúlt volt és azt mondta, hogy amit a zsidókról írtam, egyáltalán nem lehet barátinak mondani; de nem ez az ami bántja, hanem hogy csakis a velük és barátaikkal való bizalmas kapcsolatban szerezhettem meg azokat a tapasztalatokat, amelyek ennek a cikknek a megírására késztettek. Ebben tévedett, mert kizárólag szellemtörténeti szempont vezetett. Semmi személyes elemet nem használtam fel. Ezt azonban ő nem tudta. Magyarázatomra azt válaszolta, hogy hát igen, a gyermekei nevelőjéről - tanulmánya alapján — nem lehet mondani, hogy zsidóbarát volna. Ettől a nézetétől nem lehetett eltéríteni; de azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a családjával való kapcsolatomat valamiben is megváltoztassa, mivel ezt szükségesnek látta. Én még kevésbé vehettem az esetet indoknak arra, hogy kapcsolatunk megváltozzék, mert fia nevelését a sorstól adott feladatnak tekintettem. De egyikünk sem tudott mást gondolni, minthogy kapcsolatunkba valamilyen zavaró elem csúszott bele.

Mindehhez még az is járult, hogy az akkori nacionalista küzdelmek hatására sok barátom kezdett antiszemita lenni. Ezek nem vették szívesen, hogy egy zsidó családnál voltam állásban; a velük való baráti kapcsolatom pedig a ház urában csak igazolta azokat az elképzeléseket, amelyek tanulmányom alapján alakultak ki benne.

A család ismeretségi körébe tartozott Ignatz Brüll, a „Goldenes Kreutz” (Arany kereszt) komponistája. Finom lelkű ember volt, rendkívül szerettem. Volt benne valamilyen idegenkedés a világtól, valamilyen magába merülés. Érdeklődése nem irányult csak a zene felé, a szellemi élet más oldalai is vonzották. Ezt az érdeklődését csak azért tudta kiélni, mert a „szerencse fia” volt; a háttérben ugyanis ott volt a családja, amely a mindennapi élet gondjaitól mindenben mentesítette, lehetővé téve, hogy alkotó tevékenységét viszonylagos jólétben élve fejthesse ki. Így nem az életbe nőtt bele, hanem csak a muzsikába. Most nem beszélek arról, hogy zenei alkotó tevékenysége mennyire volt értékes, vagy nem. De rendkívül érdekes volt találkozni vele az utcán és látni, hogyan ébred mintegy fel a hangok világából, amikor az ember megszólítja. Mellénygombjait rendszerint félregombolta. Tekintete szelíden elgondolkodó volt, járása nem volt határozott, de kifejező. Sok mindenről lehetett vele beszélgetni, finom érzéke volt ehhez; de az ember látta, hogy a beszélgetés tartalma rögtön átcsúszott nála a zene területére.

A családban megismerkedtem még Dr. Breuerrel, a kitűnő orvossal is, aki Freuddal együtt ott volt a pszichoanalízis születésénél. De csak kezdetben vallotta ezt a szemléletet és nem értett egyet azzal, amivé Freud azt később fejlesztette. Breuer nagyon vonzó egyéniség volt. Csodáltam, ahogy orvosi hivatásának élt. Emellett sok más is érdekelte. Rendkívül érdekesen beszélt például Shakespeareről. Érdekes volt azt is hallani, hogyan beszélt orvosi gondolkodásmódján Ibsenről. Sőt Tolsztoj Kreutzer szonátájáról is. Amikor barátnőmmel, a fiúk anyjával ilyen dolgokról beszélt, a legnagyobb figyelemmel követtem. A pszichoanalízis akkor még nem született meg, de az ezirányú problémák már megvoltak. A hipnotikus jelenségek az orvosi gondolkodásnak sajátos színezetet adtak. Barátnőm fiatal korától kezdve jó barátságban volt dr. Breuerrel. Előttem van az az eset, amely akkor nagyon elgondolkoztatott. Ez az asszony bizonyos vonatkozásban még orvosibb módon gondolkodott, mint maga a kitűnő orvos. Egyszer egy morfinistáról volt szó, akit dr. Breuer kezelt. Az asszony a következőket mondta: „Képzelje mit csinált Breuer. A morfinistával becsületszóra megígértette, hogy nem szed több morfiumot. Azt hitte, hogy ezzel elér valamit és fel volt háborodva, amikor paciense nem tartotta meg a szavát; sőt azt mondta: hogyan kezelhetek valakit, aki nem tartja be a szavát. Ki hinné - mondta az asszony - hogy egy ilyen kitűnő orvos ilyen naiv lehet. Hogyan lehet valamit, ami olyan mélyen gyökerezik a természetben, ígérettel meggyógyítani akarni?” - Az asszonynak azért mégsem volt egészen igaza; az orvosnak talán a szuggesztiós terápiára vonatkozó nézetei is szerepet játszhattak ebben a gyógyítási kísérletben; de nem tagadható, hogy barátnőm annak a szellemnek az értelmében beszélt, amely az akkor divatos bécsi orvosi iskolában éppen abban az időben élt, ezt a szellemet szólaltatta meg rendkívüli energiával.

Ez az asszony a maga jellege szerint jelentős valaki volt és ilyenként játszott szerepet az életemben is. Már régen meghalt; azokhoz a dolgokhoz, amelyek megnehezítették a Bécsből való távozásomat az is hozzá tartozott, hogy tőle el kellett szakadnom.

Amikor életem első szakaszára visszatekintek és megpróbálom kívülről nézni, azt kell mondanom: a sors úgy vezetett, hogy harmincadik évemben még semmilyen ú.n. polgári foglalkozásom nem volt. A weimari Goethe- és Schiller Archívumba sem úgy léptem be, hogy az végleges állás lett volna, hanem mint a Goethe-kiadványok szabad munkatársa, amely kiadványokat Zsófia nagyhercegnő megbízásából az Archívum jelentetett meg. A jelentésben, amelyet az Archívum igazgatója a Goethe- évkönyv 12. kötetében adott ki, ez áll: Az állandó munkatársak mellett dolgozott 1890 őszétől Rudolf Steiner is Bécsből. Neki osztottuk ki az osteológiai rész kivételével a morfológia egész témáját, a második rész 5. vagy előreláthatólag 6. kötetét, amely a kézírásos hagyatékból fontos anyaggal bővül.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként