Sok idő kellett ahhoz, hogy a Kürschner féle „Deutsche National-Literatur” számára Goethe természettudományos eszméit interpretáló bevezetéseket megírjam. A nyolcvanas évek elején kezdtem a munkába és még nem voltam kész, amikor Bécsből Weimarba költöztem és életem második szakaszába léptem. A munka elhúzódásának az oka a természettudományos és a misztikus kifejezésmóddal kapcsolatos előbb említett nehézség volt.

Miközben azon dolgoztam, hogy Goethe természettudományos álláspontját helyes megvilágításba helyezzem, azoknak a szellemi élményeknek a leírásában is előbbre kellett jutnom, amelyeket a kozmikus történések szemlélése közben éltem át. Így hol arra kényszerültem, hogy hátat fordítsak Goethenek és a saját világnézetemet közöljem, hol meg arra, hogy az így nyert gondolatokkal jobban interpretáljam Goethe gondolatait. Goethenél mindenekelőtt azt éreztem lényegesnek, hogy a mérhetetlenül gazdag valóság megismerésében idegenkedett minden elméletileg könnyen áttekinthető gondolati képtől. Amikor a növényi és állati alakok sokféle formáit írja le, akkor racionális. Amikor a Föld geológiai felépítését, vagy a meteorológiai jelenségeket akarja megérteni, olyan eszméket keres, amelyek a természeti világban hatnak. De eszméi nem absztrakt gondolatok, hanem a lélekben gondolatokként élő képek.

Amikor megértettem, hogy mit ábrázolt ezekben a képekben, lelkem legmélyéig kielégített. Az eszmék képekben megnyilatkozó tartalma volt ez, amelyről azt kellett hinnem, hogy - továbbfejlesztve - valóban a természeti történéseket tükrözi az emberi szellemben. Világosan láttam, hogy az uralkodó természettudományos gondolkodást ehhez a goethei gondolkodásmódhoz kell felemelni.

Goethe természeti megismerésének megértése azonban egyúttal magában rejti azt a követelményt is, hogy az eszme kép-tartalmát úgy írjuk le, ahogy az magához a szellemi valósághoz viszonyul. Hiszen az eszmei képeknek csak akkor van jogosultságuk, ha arra a szellemi valóságra utalnak, amely az érzékelhető valóság alapja. - Goethe azonban, a valóság mérhetetlen gazdagságával szemben érzett szent elfogódottságában kitér az elől, hogy a szellemi világ leírását megkísérelje - miután az érzékelhető világot lelkében a szellemiségnek megfelelő képformáig emelte.

Mármost ki kellett mutatnom, hogy Goethe, bár tudott lelkében úgy élni, hogy megismerésével eljutott a fizikai természettől a szellemi természethez, lelki életét más ember csak akkor tudja teljesen megérteni, ha Goethén túlemelkedve megismerésével magának a szellemi világnak az eszmei megértéséhez jut el.

Goethe amikor a természetről beszélt, benne élt a szellemiségben. De félt attól, hogy absztrakttá válik, ha ettől a szellemben-éléstől továbbmegy és az erről alkotott gondolatokban él. Erezni akarta önmagát a szellemiségben; de nem akarta gondolni önmagát a szellemiségben.

Gyakran hűtlennek éreztem magam a goethei gondolkodásmódhoz, amikor gondolatokat közlök Goethe világnézetéről. És szinte minden egyes Goethét interpretáló részletnél, mindig újra meg kellett találnom a magam számára a módszert, hogy Goethéről goethei módon szóljak.

Goethe eszméinek az interpretálása évekig tartó küzdelem volt. Küzdelem, hogy Goethét egyre jobban megértsem a saját gondolataim segítségével. Amikor erre visszagondolok, azt kell mondanom: sokat köszönhetek neki, hogy szellemi megismerésemben előrejutottam. Fejlődésem így sokkal lassabban ment végbe, mintha a Goethével kapcsolatos feladat nem került volna sorsszerűen az életembe. Akkor követtem volna szellemi élményeimet és úgy írtam volna le őket, ahogy azok megjelentek előttem. Élményeim sokkal hamarabb vittek volna a szellemi világba, de nem lett volna semmi, ami arra késztetett volna, hogy küzdjek a saját belső világom megismeréséért.

Így Goethe-munkám révén átéltem, mi a különbség az olyan lelki alkat, amelynek a szellemi világ mintegy kegyelemben nyilatkozik meg és az olyan lelki alkat között, amely saját belső világát előbb fokozatosan hasonlóvá teszi a szellemhez, hogy aztán amikor a lélek önmagát már mint szellemet éli át, benne éljen a világ szellemiségében. Mert csak ebben a benn-élésben lehet igazán átélni, milyen bensőségesen forr össze az emberi lélekben az emberi szellem és a világ szellemisége.

Abban az időben, amikor Goethe-interpretációmon dolgoztam, Goethe mintegy figyelmeztetően mindig ott állt mellettem és állandóan azt súgta nekem, hogy aki a szellemi úton túl gyorsan megy előre, juthat ugyan bizonyos határok között szellemi élményekhez, de az élet gazdag valósága vonatkozásában szegény marad.

A Goethe-munkához való viszonyom nagyon szemléletesen mutatta „hogyan működik a karma az emberi életben”. A sors a dolgok két irányú alakulásából tevődik össze, amely kettősség az emberi életben egybeárad. Az egyik a lélekből árad kifelé; a másik a külső világból jön az ember felé. Belső világom a szellemiség szemlélésére törekedett; a külső világ szellemi élete a Goethe-munkát hozta felém. A tudatomban találkozó két áramlatot nekem kellett összhangba hozni. - Életem első periódusának utolsó éveit azzal töltöttem, hogy váltakozva igazoljam magam saját magam és Goethe előtt.

Belső világomban ekkor már kialakult doktori disszertációm témája: „Hogyan értheti meg az emberi tudat önmagát.” Mert láttam, hogy az ember csak akkor értheti meg, mi az igazi valóság a külső világban, ha ezt az igazi valóságot saját magában már meglátta.

A külső világ igazi valóságának és a lélek belső világa igazi valóságának ezt az egybeesését a megismerő tudatnak intenzív szellemi tevékenységgel kell megszereznie. Az aktív, a cselekvő tudat számára ez az egybeesés mindig akkor következik be, ha az ember cselekvésében szabadnak érzi magát.

Hogy a szabadság az elfogulatlan tudatban mint valamilyen lény egyszerűen benne él, de a megismerés számára mégis probléma, ennek az az oka, hogy az ember számára saját igazi léte, igazi én-tudata nem eleve adott, hanem azt neki magának kell megszereznie azzal, hogy tudatával megérti saját magát. Ami az ember legnagyobb értéke: a szabadság, ezt csak megfelelő előkészítés után lehet megérteni.

Pbilosophie der Freiheit c. művem az emberi tudat önmaga-megértésének élményén alapszik. Az akaratban gyakorolja, az érzésben átéli, a gondolkodásban megismeri az ember a szabadságot. De hogy ezt elérje, nem szabad a gondolkodásban az életnek elvesznie.

A Philosophie der Freiheit írása közben állandóan azon igyekeztem, hogy belső átélésemet a gondolatok kifejezésében teljes elevenséggel megtartsam. Ez adja meg ugyanis a gondolatoknak a belső látás misztikus jellegét és teszi ezt a látást egyszersmind a világ külső fizikai látásához hasonlóvá. Ha az ember eljutott ehhez a belső átéléshez, nem érez már ellentétet a természeti és a szellemi megismerés között. Tudja, hogy az utóbbi csak metamorfozált folytatása az előbbinek. És mert ezt így láttam, írhattam később a Philosophie der Freiheit elé mottóként, hogy „Természet- tudományos módszerekkel elért lelki megfigyelési eredmények”. Mert ha a természettudományos módszert szellemi területen is pontosan betartjuk, akkor az itt is a megismeréshez vezet.

Sokat jelentett számomra akkoriban, hogy behatóan foglalkoztam Goethenek „A zöld kígyóról és a szép liliomról” szóló meséjével, amely az „Unterhaltungen deutscher Ausgewanderter” c. műve végén található. Ennek a „rejtélyes mesének” sok magyarázója akadt.

Számomra nem volt fontos a tartalom magyarázata, ezt egyszerűen elfogadtam a maga költői-művészi formájában ügy, ahogy van. Mindig ellenszenvesnek találtam, ha a szárnyaló fantáziát értelmi magyarázatokkal boncolgatják.

Tudtam, hogy ez a mese Goethe és Schiller szellemi kapcsolatából született. Amikor Schiller megírta „Briefe über die asthetische Erziehung des Menschen” (Levelek az ember esztétikai neveléséről) c. művét, szellemi fejlődésében a filozófiai korszakot élte át. Igen erősen foglalkoztatta „az emberi tudat önmaga megértésének” lelki problémája. Látta, hogy az emberi lélek egyrészt teljesen átadja magát az értelmi tevékenységnek. Erezte, hogy a tiszta értelemben mozgó lélek nem függ a fizikai testiségtől; de érezte azt is, hogy ez az érzékfeletti tevékenység nem elégíti ki. A lélek a „szellemiségben” van, amikor az értelem „logikai szükségességének” adja át magát; de ebben az odaadásban nem szabad és belsőleg, szellemileg nem élő. A szellem valamilyen absztrakt árnyképének adja át magát, de nem tevékenykedik, magában a szellemben. Másrészt Schiller megfigyelte, hogy az ember egy az előbbivel ellentétes tevékenységben egészen a fizikai világnak - az észlelésnek és ösztönös impulzusoknak - adja át magát. Ilyenkor nem a szellemi árnyképek szerint tevékenykedik; de olyan természeti törvényszerűségben áll benn, amely nem az övé.

Schillernek az a nézete, hogy az ember egyik tevékenységben sem „igazán ember”. De saját tevékenységével el tudja érni azt, amit sem a természet, sem az ő saját közreműködése nélkül jelentkező értelmes szellem nem ad meg neki. Értelmet tud vinni a fizikai tevékenységbe; a tudat magasabb szférájába tudja emelni az érzékelhető világot és akkor az úgy hat, mint a szellemiség. Így a logikai és a természeti kényszer közötti közbülső állapothoz jut. Schiller szerint az ember akkor van ilyen állapotban, amikor a művészi elemben él. Aki esztétikailag nézi a világot, nézi ugyan a fizikai dolgokat, de úgy, hogy megtalálja bennük a szellemet. Az esztétikai szemlélet a szellem árnyékában él, de az alkotásban, vagy műélvezetben fizikai alakot ad a szellemnek úgy, hogy az elveszti árnyékvoltát.

Schiller küzdelme az „igazi emberre” vonatkozó nézet kialakításáért már évekkel korábban is foglalkoztatott; amikor azután Goethe „talányos meséje” nekem magamnak is talánnyá lett, újra elkezdett foglalkoztatni. Láttam hogyan értelmezi Goethe az „igazi ember” schilleri elképzelését. Benne is legalább annyira elevenen élt a kérdés, mint barátjában: hogyan találja meg a lélekben levő árnyszerű szellemiség a fizikai-testi elemet és hogyan küzdi fel magát a fizikai testben levő természeti elem a szellemiséghez.

A két barát levelezése és amit még szellemi kapcsolatukról tudhatunk, azt bizonyítja, hogy Schiller megoldását Goethe túl absztraktnak, egyoldalúan filozófiainak találta. Goethe ezzel szemben költői képet fest a két világot elválasztó folyóról, a lidércekről, akik keresik az egyik világból a másikba vezető utat, a kígyóról, aki fel kell, hogy áldozza magát, hogy híd legyen a két világ között, a „szép Liliomról”, akit a „folyón túlinak” és csak a szellemiségben élőnek sejtenek azok, akik a folyón „innen” élnek és még sok másról. Schiller filozófiai megoldásával szemben Goethe meseszerű költői szemléletet adott. Úgy érezte, hogy ha az ember saját igazi mivoltát keresve, filozófiai fogalmakkal akarja megközelíteni a lélek Schiller által észlelt talányát, csak szegényebbé válik; ő a talányt a gazdag lelki átélésben akarta megközelíteni.

A Goethe-mese képei azokra az imaginációkra utalnak, amelyeket a szellemi átélés keresőinél Goethe több helyen is ott látott maga előtt. Így a mese három királyát némi hasonlatossággal megtaláljuk a „Chymische Hochzeit des Christian Rosenkreutz” c. műben. A mese más alakjaiban pedig azok jelennek meg újra, akik régebben a megismerési út különböző képeiben jelentek meg. - Csakhogy Goethe-nél ezek a képek szépen, művészi fantázia által teremtett formában jelennek meg, míg azelőtt többé-kevésbé művészietlenek voltak.

Goethe ebben a mesében teremtő fantáziájával eljutott oda, ahol ez a fantázia már belső lelki tevékenységgé válik, amely a szellemi világot megismerésként éli át. Úgy gondoltam, a legmélyebben akkor láthatunk Goethe lelkébe, ha ebbe a költői művébe mélyedünk el.

Számomra nem a mese magyarázata volt a fontos, hanem az, hogy a vele való foglalkozás impulzusokat adott a lelki átélésre. Ezek az impulzusok azután tovább hatottak lelki életemben, még a később írt misztérium-drámáimban is. A Goethével kapcsolatos munkám számára azonban éppen a meséből nem sokat tudtam menteni. Mert úgy látszott, mintha Goethe, akit a mese megírására valamilyen félig öntudatlan belső kényszer hajtott, világnézetében itt túlnőtt volna önmagán. Ebből azután komoly nehézségeim származtak. A Kürschner-féle Deutsche National-Literatur számára írandó Goethe-magyarázatomat csak a már megkezdett stílusban folytathattam, ez azonban nekem egyáltalán nem tetszett. Mert azt mondtam magamnak, hogy Goethe a mese írása közben mintegy a szellemi világ küszöbén állva belelátott a szellemi világba. Abban azonban, amit azután még a természeti világokról írt, ezt a látását figyelmen kívül hagyja. Ezért nem is lehet őt ennek a szellemi világba való látásának az alapján interpretálni.

S habár Goethe-írásaim számára a mesébe való elmélyedéssel semmit sem nyertem, mégis sok impulzust adott. Amit a mesével kapcsolatban lelki tartalomként kaptam, fontos meditációs anyagommá lett. Erre mindig újból visszatértem. Ezzel a tevékenységgel készítettem elő magamnak azt a hangulatot, amellyel később weimari munkámba belefogtam.