Tegnap végeztünk néhány hangulattal, vagyis azzal, hogyan fejezhetők ki az euritmiával, ma pedig ki szeretnénk őket még néhány hasonlóval egészíteni. Itt van mindenekelőtt - ott folytatva, ahol tegnap abbahagytuk, - az áhítat hangulata. Hát igen, - az áhítatos hangulat. Éppen az ilyen hangulatnál kell tisztáznunk, hogy az euritmia nem arra törekszik, hogy közönséges, mimikus taglejtéssel adja vissza, amit vissza akar adni. Hanem az euritmiában arról van szó, hogy az ember egész lényéből emelje ki stílusosan azt, ami a lélek megmozdulásait utánozza, a lélek megmozdulását, amely az ilyen hangulat alapját alkotja az ember egész konstrukciója következtében, ugyanúgy, mint a magánhangzók előadásánál, vagy a mássalhangzók formáinál. Láttuk, hogy a hangzóknál mégiscsak arról van szó, hogy úgy formáljuk meg a mozdulatokat, hogy egyszerűen külsőleg is látható módon utánozzuk le azt, ami a levegő egyfajta mozgásaiképpen van jelen, amikor beszélünk. Ha beszélünk, bizonyos módon formáljuk meg a levegőt. Ha rögzíthetnénk azt, amit megformálunk, valamivel, megkapnánk az elhangzottakat ábrázoló taglejtések mintaképét.

De amikor egy hangulattal, vagy valami ahhoz hasonló dologgal van dolgunk, a szándékos mozdulathoz, vagyis ahhoz a mozdulathoz, amit akkor végzünk, ha a mindennapi életben éppen abban a hangulatban vagyunk, természetesen az ilyesmi már sokkal közelebb van.

Igaz, hogy ma az emberek zöme kerüli a mozdulatokat, mert valószínűleg úgy gondolja, hogy mondanivalójukat taglejtésekkel kísérni nem előkelő dolog. Másfelől viszont annál inkább igényük van mondanivalójukat taglejtésekkel kísérni, minél inkább kikelnek magukból a szóban forgó hangulat során, már attól is, hogy nem a megszokott, mindennapi hangulatban vannak, hanem egy olyanban, ami csak az élet rendkívüli helyzeteinek felel meg. Márpedig az áhítat egy ilyen hangulat.

áhitat

Az áhítatnál már eleve igénye van az embernek bizonyos mozdulatra. Az áhítatos állapotban végzett mozdulat pedig alapjában véve meg is felel az éppen ebben a hangulatban felvett természetes tartásnak. Ezért láthatjuk éppen az áhítatos hangulat esetében, hogyan lesz - így mondanám, - naturalista taglejtés a mozdulatból, bár a mozdulatok többsége nem lehet naturalista taglejtés. Úgy van tehát áhítatos hangulatuk, ha karjukat testük mentén lefelé, a könyöküktől kezdve pedig felfelé tartják, valamelyik magánhangzó - u, vagy á - hangulatának megfelelően tartva kezüket, illetve ujjaikat aszerint, hogy hogyan kívánják színezni az áhítatot.

Arról lesz szó, hogy a mozdulatok megformálása során egyébként előforduló dolgokból lehetőleg emeljék ki ezt az áhítatos hangulatot. Stílus tekintetében úgy ítélhetjük meg a legjobban a dolgot, hogy amikor áhítatról van szó, kezdjünk ezzel a mozdulattal és ezzel is fejezzünk be. Ha egy folyamatosan áhítatot kifejező dologról, mondjuk egy hosszú imáról van szó, a most leírt mozdulatot minden egyes szakasz előtt és után is elvégezhetjük.

Ha alkalmaznák a mozdulatot, amikor ezt mondom:

„Oh, göttlicher Geist, erhöre
meines Herzens Ruf! - „
(Óh, isteni szellem, halld meg
szívem mit kiált! - )

megcsinálnák előtte is, meg utána is. Különösen akkor lenne tehát jó, ha látnánk, hogyan halad a karjuk testhez szorítva lefelé és utána csinálnák az áhítatos mozdulatot (lásd a rajzon.).

Nos, az áhítatot csak még fokozza azután az ünnepélyes hangulat, ami bizonyos módon hasonlít már a megismerés hangulatára, csak a megismerés az ünnepélyesség tükörképe. A megismerésnél tehát jobb felől van az, ami az ünnepélyességnél bal felől van. Ezt csak úgy érezhetjük át, ha az érzéseknek megfelelően már eleve tisztázzuk, hogyan viszonyul egymáshoz a megismerés és az ünnepélyesség (lásd a rajzot).

Nézzék kérem, a megismerés a birtokba vétele annak, ami rajtunk kívül van és össze akarunk saját létünkkel kötni.

Itt tehát arról van szó, hogy nem vesszük bele a mozdulatokba a megismerés mélyen jelentőségteljes lényegét. Nem is lenne ember az ember, ha megismerése nem lenne. Az ember valójában csak megismerőképessége folytán válik emberré. Így tehát a megismerést tulajdonképpen mindig olyasminek kell magunkba fogadnunk, ami ünnepélyesre hangol, másfelől viszont magába foglalja a lélek aktivitását is. Az aktivitást pedig mindig úgy fejezzük ki, hogy jobb felé fordulunk. Az ünnepélyes hangulatot a megismerés során kifejtett hangulat kelti bennünk, passzívvá, áhítatossá változott formában.

De amikor átengedjük magunkat valaminek, tehát amikor passzívak vagyunk, és nem aktívan járunk el, amikor átadjuk magunkat valaminek, bal felé fordulunk. Az ünnepélyes hangulatot tehát azzal fejezzük ki, hogy mintegy bal felére fordítjuk a megismerés mozdulatát. Most vegyünk valamit, amin úgy dolgozhatunk, hogy benne van az ünnepélyes mozdulat, mondjuk azt például, hogy

Über menschlichen Schicksalen
Glänzen heiligen Sterne. -
(Emberek sorsa felett ragyog ott
Sok szent csillag az égen. -)

Csinálják most meg a mozdulatot, az ünnepélyesség mozdulatát, mind az elején, mind a végén. A megismerés mozdulatát jelezve kezdjék, azután folytassák és menjenek át balra az ünnepélyes mozdulatba.

Most arról van szó, hogy a lélek összes tartalma tulajdonképpen a gondolkodás, az érzés és az akarat három kategóriájába foglalható össze és rendszerint a lelki tartalmak kifejezéseivel, megnyilvánulásaival van dolgunk az euritmiában. Nos, amennyiben euritmizálva kívánjuk előadni a költeményt, fontos valóban kifejezésre juttatnunk alapvető jellegét, illetve úgy kifejeznünk, hogy a költemény alapvető jellegének változása esetén az euritmia egész magatartásában is ki tudjuk fejezni, ha a gondolkodás érzésbe, vagy az érzés akaratba csap át.

Induljunk ki ezúttal csak a gondolkodás és az akarat ellentétéből. Ez a kettő az ember-lény két ellentétes tevékenysége. A gondolkodás - amit most a legtágabb értelemben véve képzelek, - a nyugalomban lévő fejre támaszkodó folyamat. A gondolkodás külsőleg úgyszólván nem érzékelhető. A fejben zajlik le, amely nyugalomban marad. Az akarati tevékenység ellentétes vele. Csupán szándék marad, ha nem kerül ki valamiképpen a külvilágba. Az igazi akarati tevékenység látható, a külvilágba kerül. Maga az akarat viszont az ember belső átélése számára teljesen a sötétben marad, ugyanúgy, mint ami az éjjel történik vele. Az ember nem tud arról, mi történik vele éjjel. Ugyanígy nem tud arról sem, ami az akaratát kifejező mozdulat létrejötte során lelke és izomzata, vagy csontjai között zajlik le.

Ha egy egyenes vonaluk van, ez a vonal már eleve meg van határozva. Egy kis darabjára van csak szükség, ami az egész egyenest, mint olyat, már meg is határozza. Az egyenes vonalnál tudják már, hogy miről van szó.

gondolkodás              akarat      

A görbe vonal magával húz minket is, nála tulajdonképpen nem tudjuk sohasem, hogy hova vezet, hogy miről is van szó.

Vannak persze szabályos formájú görbe vonalak is, de élményünk az egyenesnél tapasztalható szabályosság élményének egyiküknél sem felel meg.

Az euritmiában a gondolkodásnak éppen az ilyen rejtett okok miatt felel meg az egyenes, az akaratnak pedig a görbe vonal. Amikor tehát valamit euritmizálnak, a gondolati elemekbe lehetőleg az egyenes, az akarati elemekbe a görbe vonalat kell belevinniük.

Amellett ez mindenképpen felfogás dolga. Mondhatják, hogy a versben az akaratot akarják kifejezni, mások viszont azt, hogy a gondolkodást kívánják kifejezni benne, tisztán csak a közléseket. - Van, aki a dolgot így fogja fel, van, aki amúgy. Amennyiben nincs kifejezetten a dolog kimondva valamelyik irányban, ezt mindenképpen az illető választhatja meg. Amikor tehát egy verset előkészítenek előadásra, azt fogják majd mondani: Hogyan áll felfogásunk szerint a dolog, a költeménynek inkább gondolati jellege van-e, vagyis közöl csupán valamit? Mondjuk, például ez:

Zu Aachen in seiner Kaiserpracht,
Im altertümlichen Saale,
Sass König Rudolfs heilige Macht
Beim festlichen Krönungsmale.
Die Speizen trug der Pfalzgraf des Rheins,
Es schenkte der Böhme des perlenden Weins
Und alle die Wähler, die sieben,
Wie der Sterne Chor um die Sonne sich stellt,
Umstanden geschäftig den Herrscher der Welt,
Die Würde des Amtes zu üben.

(Aachenben, hol álla most nagy vigalom,
Ül cinterem színarany székén
Rudolf, - koronázta a szent hatalom, -
Az ünnepi nap díszebédjén.
A rajnai gróf, aki étkeket hord,
Cseheknél termett a gyöngyöző bor,
De mind a heten körül állnak,
Mint csillagok kórusa járja Napot,
S mi tisztük, sürögvén, hordva a bort
A választók a királynak.)

Nincs is benne egyéb, mint gondolatsorok, mint általában az epikában mindig. De mihelyt a gondolat akaratba menne át, ki kellene fejeznünk azonnal az euritmia magatartásában is. De éppen azzal ábrázolható a legjobban az idézett versszak, hogy lehetőleg egyenes vonalak mentén mozgunk.

Nos, egyenesek jönnek létre akkor is, miközben már a dolognak valamilyen más jellegzetessége felé fordulnak, ha egyenes szakaszokból alakzatokat csinálnak, vagyis három-, négy-, ötszöggel:

gondolkodás

Vagy - ha a gondolat bonyolultabb, - akár egy ilyen vonallal fejezik ki a gondolatot:

Ami viszont az akaratra vonatkozik, amennyire csak lehet, görbe vonalakkal fejezzék ki:

akarat

 

Amikor pedig érzéseket akarnak ábrázolni, rakjanak egyenes és görbe vonalszakaszokat össze. Meglehetősen tág tehát a játékterük.

érzés

Szó lesz majd arról, hogy egyszer kidolgozunk ilyen formákat. De mindig kidolgozhatnak ilyeneket éppenséggel saját maguk is. Az euritmizálás és a vers között lévő belső rokonságot pedig éppen azáltal dolgozhatják ki, hogy saját, maguk próbálnak ilyen formákat találni. Természetesen felvetődik majd utána a kérdés, hogy a megadott szabványformákhoz hogyan viszonylanak azok a formák, amelyeket azért dolgoznak ki majd, hogy valamelyik költemény egyedi voltát fejezzék ki velük. - Meglátják majd ekkor, hogy ami a megadott formákban rejlik, már a legtágabb értelemben véve ki van bennük dolgozva. Mindig úgy találják majd.

Viszont rátalálnak majd arra is, hogy a megkapott formák kidolgozásánál a megfelelő helyeken figyelembe vették már a költemény legbensőségesebb részeit is. Mit is jelent figyelembe venni a költemény legbensőségesebb részeit? Nézzék kérem, az a helyzet, hogy a költeménynek nevezett versek legnagyobb része tulajdonképpen nem is költemény. Mert a költemény követelménye az, hogy mindent, ami lényeges, a nyelvhasználattal fejezzen ki, mondanivalóját ne nyersen és faragatlan prózával fejezze ki, vagyis ne próza módjára használja mondanivalója kifejezésére a nyelvet. Ha a költő így fejezi ki csodálkozását: „Óh, mennyire csodálkozom!”, nem művész módjára jár el. Művészi szempontból arról van szó a valóságban, hogy lehetőleg á-hangzókat használjon, ahol csodálkozást kell kifejeznie. Ha tehát visszatekintésről van szó, lehetőleg u-hangzókat alkalmazzon, amikor pedig valami érintett minket és meg kell szilárdítani belsőleg magunkat, e-hangzókat.

Most már elmondhatjuk, hogy amennyiben egy igazi költő gondolattartalmakat akar kifejezni, különösen sok e-hangzót használ. - Természetesen most teljesen eszmei értelemben beszélek, hiszen a költők nem tehetnek mindig eleget a művészi követelményeknek, különben - azt kell persze mondanom, hogy hála Istennek, - a világon igen kevés költemény születne, nagyon sokáig tartana, míg a költők a megfelelő intuíciókhoz jutnának. A nagyon sok e-hangzót és néhány i-hangzót is alkalmazó költőnél arra következtethetünk, hogy állandóan az epika felé hajlik, gondolati költő. Az á, az o és az u-hangzókat kedvelő költőknél majdnem mindig úgy találják majd, hogy inkább az érzelmi oldalra húznak. A csak kevés magánhangzót és mássalhangzó-halmazokat használó költő viszont inkább az akarat irányába bontakozik ki. Ekkor azután a formaalkotás során kell az ilyen költők nyomában járniuk.

Ha tehát úgy találják, hogy inkább az intellektustól ered a költemény, - ez éppenséggel kedvező értelmű dolog is lehet, - egyenesekből álló formákhoz nyúljanak. Ha úgy tűnik, hogy inkább érzésekből fakadnak a dolgok, a formát egyenes és görbe vonalszakaszokból állítsák össze. Ha pedig sok akaratszerű dolog van a versben, görbe vonalakból álló formákhoz nyúljanak még akkor is, ha az akaratszerűség érzelmi töltéssel is fejeződik benne ki.

Ha az időközben megadott formákat egyszer majd ebben a tekintetben vizsgálják meg, akkor jönnek majd rá tulajdonképpen, hogyan van megalkotva egy költemény bensőségesebb struktúrája, amelynek a számára meg kell egy formát alkotniuk.

Nos, érdekes lenne megpróbálni egyszer, hogyan néz ki valami a tartalomra való tekintet nélkül, amikor a gondolkodásmód, az érzések, vagy az érzelmek szerint, vagy akarati jellege szerint fejezzük ki. Éppenséggel mindhárom módon kifejezhető tartalmakat is elképzelhetünk, mind a háromféle módon szép tartalmakat. Vegyük például az ismert költeményt:

Ich ging im Walde So für mich hin, Und nichts zu suchen,           Das war mein Sinn. Im Schatten sah ich Ein Blümchen stehn. Wie Sterne leuchtend, Wie Auglein schön.

(Az erdőt jártam, Csak úgy, magam, Semmit keresve, Csak gondtalan. Amott az árnyban Virág virul. Kis szem ragyog rám, Csillagvilág.)

Adjuk elő egyszer úgy a költeményt, hogy csak a közléseket, vagyis csak a gondolattartalmat vesszük. Próbálják meg tehát az eszükbe jutó egyenes vonalú mozgásformákkal megcsinálni a verset, ne kerekítsék le tehát a mozdulatokat sem erősen, de különösen a lépések történjenek egyenes vonalak mentén.

Ich ging im Walde So für mich hin, Und nichts zu suchen,            Das war mein Sinn. Im Schatten sah ich Ein Blümchen stehn. Wie Sterne leuchtend, Wie Auglein schön. Ich wollt' es brechen, Da sagt' es fein: Soll ich zum Welken Gebrochen sein?

(Az erdőt jártam, Csak úgy, magam, Semmit keresve, Csak gondtalan. Amott az árnyban Virág virul. Kis szem ragyog rám,  Csillagvilág. Letörtem volna, De így lehelt: Tehát letörve Hervadjak el?)

Ha ezt így fejezzük ki, egyenesen úgy érezzük, hogy közöltek valamit velünk.

Próbáljuk ezúttal tisztán csak kerekded formákkal csinálni:

Ich ging im Walde
(Az erdőt jártam)

Látják kérem, itt minden, ami csak közlés, vagy ami indulatot ábrázol, elsikkad, például az erős felindultságunk, amikor azt mondja a kis virág, hogy „letörve hervadjak el?”, vagy amikor a költő mondja meghatottan: „Kis szem ragyog rám, csillagvilág”. Ez fejeződik ki azután mindig, ha felindultság, vagy akarat, vagy érzés van a versben. Most próbáljanak egyszer felváltva egyenes és görbe vonalakt csinálni:

Ich ging im Walde
(Az erdőt jártam)

Egyenesen olyan a jellege, mint amit átéltek belső úton. Az egyenes és a görbe vonalak együttesen teszik, hogy mindig visszatér önmagába tulajdonképpen, aki euritmizálja a verset, az egyenes szakaszoknál szinte láthatatlanná, absztrakttá válik, és ettől marad meg jobban az egész a belső világában. Sokkal több jelenik meg belőle, amikor áttér a görbe vonalakra.

Ma annak a jelentőségéről szeretnék beszélni, hogy mit fejeznek ki a színek itt, az euritmia-alakzatoknál, mert ez tényleg a hangulatnak megfelelően mélyítheti el az euritmiát.

Már az á-hangzónál céloztam az öltözet színére az egyes euritmia-taglejtéseknél.

Magától értetődik, hogy egyelőre nem lehet úgy kifejeznünk, hogyan adjuk meg a színeket, ahogyan itt jeleztem, hiszen, ha egy olyan verset recitálnak, amelyben előfordul á is, meg o is, jelmezt kellene váltaniuk, ami ma nem vihető még keresztül. Nehézségekbe ütközünk még akkor is, ha két költemény között kell átöltöznünk. Ha egy négyszakaszos költemény során 22-szer, vagy 28-szor át kellene öltöznünk, ez egyelőre nem megy. De mégis helyes, amit most itt előadnak. Mert a dolgok már úgy állnak, hogy csak akkor jövünk bele úgy igazán a hangzókba, ha színeseknek is érezzük őket.

Gondoljanak most csak az á-hangzóra, a rácsodálkozásra, a csodálatra! A szín alapjában véve csak az, ami kedélyvilágunknak rajtunk kívül ad tartalmat. Rajtunk kívül adja meg a szín a kedélyvilágunk tartalmát. A színek mibenlétéről azért van annyi vita, mert a szín tulajdonképpen kedélyvilágunknak a külső világon rögzített tartalma.

Nos, most vegyék a csodálatot, a rácsodálkozást. Az á-mozdulatban érzik meg majd a csodálkozást, mint taglejtést. Fel kell majd vetniük a kérdést, hogy mi késztethetné önöket arra, hogy tisztán csak színekben alkossák meg ezt a taglejtést? Ekkor érzésük szerint a kék és az ibolyaszín, vagyis az úgynevezett sötét színek alapján munkálkodó színösszetételhez jutnak el.

De ha az o-hangulatot, az egybefoglalás, a magába fogadás, az egyesülés hangulatát veszik, a világos színeket használják nála. Ez az: - az euritmiában az o-mozdulat.

Az előbb említett okok miatt nem alkalmazhatják ezeket a színeket úgy, ahogyan itt adták őket elő most. De a legtöbbet akkor jelentik majd önöknek, ha úgy érzik majd a gyakorlás során, hogy az á, vagy az o, vagy az i, vagy akár az u, az aggódás is benne van egy színben, mert ettől nőnek majd bensőségesebben össze a mozdulatok természetével. Így tehát egyenesen jó a dolgot olyan öltözetben csinálniuk, mint itt, az előadáson, már akkor is, amikor csak gyakorolnak. Sőt, még akkor is jó, ha csak gondolatban öltöznek fel így.

Képzeljék el egyszer ebben a halványsárgában, a közepén egy kis zölddel, halványsárgán egy kis zölddel az egész e-hangulatot. Érezni, hogy a zöldben hogyan fakul ki a piros és a kék. Míg a kéknél és az ibolyaszínnél odaadást, á-t és u-t éreznek, addig világos színeket éreznek mindig, amikor önmagukat állítják, vagy amikor magukba fogadnak valamit. Ha valami éri önöket és utána helytállnak, zöldet, e-t éreznek. Zöldet kapnak, ha sárgát a kékkel, vagyis világos színt sötéttel kevernek össze. Egyenesen színekkel kifejezve van egy e-jük. Így forrnak össze a taglejtéssel, ha ezt a színt választják.

De tegyük fel, hogy rájöttek most az efféle dolgok nyitjára, - a szívükkel jöhetnek csak rá, nem az eszükkel, - de mégis tegyük fel, hogy rájöttek, ez (az euritmia e-mozdulata) egy hangulat, az e-hangulat. Ismét maguktól jönnek rá utána, hogy e-hangulatot áraszt az egész költemény. A legkülönbözőbb magánhangzók vannak ugyan benne, de az egész költeménynek mégis e-hangulata van. Vegyenek egy verset, vagy valamit, amit euritmizálniuk kell, ami mondjuk folytonosan kellemetlenül érint bennünket, és amit bizonyos módon mégsem hagyunk folytatódni, ez az e-hangulat. Ha ilyen a költemény hangulata, jól tesszük, ha az egész költemény alatt ezt az öltözéket választjuk. Arról van szó, hogy már magukon a hangzókon elsajátítottuk a színezeteket és akkor már fel tudunk emelkedni az egész költemény öltözékéhez is.

Amit most mondok, különösen bizonyos ok miatt szeretném megemlíteni. Azért, hogy nehogy azt higgyék, ha egyszer megtanulta valaki az á-u-ei-o-t, akkor már tudja is. Bizonyára tudja, de tudnia kellene azután önmagában véve is, mert ez még nem bizonyítja egyáltalán, hogy szemügyre is tudja venni közben. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk arról, hogy hallatlanul fontosak a tudatalatti erők, mihelyt mozdulatokról van szó, a benyomásban, amit keltenek. Egyszerűen nagy különbség, hogyha azt hiszi valaki, hogy megcsinált most egy i-t, - és éppen azok hiszik, hogy egy i-t csináltak, ha egyszerűen csak jó irányba tartják a karjukat, akik az euritmiát röptében kívánják elsajátítani, - vagy meg sem csinálják egyáltalán, mert akkor csinálnák csak meg, ha a mozdulatot így (láthatóan nekifeszülve) csinálnák. Különbség tehát, hogy így csinálom-e, vagy úgy, hogy pusztán csak csinálom, vagy meg is csinálom úgy, hogy látjuk-e benne a feszültséget. Mutassák kérem meg most a különbséget a nyárspolgári karnyújtás és a szabad, művészi i között (bemutatják). Az előbbit általában i-nek nevezik, holott nem az. Most pedig csinálják szabadon, művészi módon.

A szabad, művészi mozdulatnál arról van szó, hogy egész lefolyása során érezzük, hogy az egyes betűkben érzület és érzés van. Nos, kedves Barátaim, ez csak úgy jöhet létre, hogy az egyes betűket valóban megtanuljuk. Most pedig már arra is szükség van, hogy az öltözékben képzeljük el magunkat és úgy tanuljuk meg a betűket. Ezért tehát el kellene sajátítanunk, hogy színesen érezzünk, hogy úgy, mint beszéd közben is, bennünk kell élnie a színeknek és ugyanígy bennünk kell élniük már akkor is, amikor a művészi euritmiát tanuljuk és akkor is, ha az euritmiát pedagógiai okok miatt tanuljuk.

A régi tisztánlátás idejében tulajdonképpen emberi sajátosság volt, hogy színesen éreztek, csak veszendőbe ment. Most már, a Kali-Yuga vége táján, néhány idegbeteg embernél bukkan fel csak egy eltorzult formája. Látunk olyan embereket, akik azt mondják, hogy Bécs kissé sötét-orgonaszínű, Csernovic sárga, Prága sárga árnyalatú narancsszínű, Berlin szürkéssárga, Párizs csillámló vöröses-kék színű, stb. Voltak, akik efféléket kezdtek mondani. Akkor jönnénk csak rá, hogy ezzel mit akartak ezek az emberek mondani, ha lenne egyáltalán érzékünk hozzá, hogy egy városnak van színe.

Ugyanígy megvan minden embernek is a maga színe. Ez persze egyszersmind és lényegében véve asztráltestének színe is, bár változik még indulatai és egyéb tényezők hatására, de egy bizonyos alapszíne mégis van mindenkinek. Megkérdezhetjük: „voltál már itt is és ott is, miféle embereket láttál?” És azt is felelheti valaki, hogy egy kék embert látott valahol. - Másvalaki pedig egy vörös embert. - A dolog mindenképpen helyes, mert ez érezhető ilyen módon, a valóságban ez egy ugyanolyan benyomás, mint amilyen a közönséges, nyers fizikai színeknél jön létre.

Ezért is jó, ha egy itt (az euritmia alakzataival) megadott mozdulatot a hozzáillő szín jellegével együtt képzelünk el, éppenséggel így is gyakorolhatjuk tehát a dolgokat. Gyakoroltassuk be az á-u-ei-o-t, de egyúttal azt is gyakoroltassuk be, hogy kék-violaszín, sárgászöld, sárgás-zöldes, vöröses-sárga, vörösesen-sárgás narancsszínű mozdulatok jöjjenek ki belőle. Amellett ugyanazokat a mozdulatokat csináljuk majd meg, de most ugyanúgy dolgozzunk a színek alapján, ahogyan hangzók alapján szoktunk dolgozni. Ettől lesznek az euritmiában a mozdulatok különösen hajlékonyak, önök pedig észre fogják venni, hogyha ezt meg is csinálják, euritmia-taglejtéseik akkor lesznek igazán stílusosak.

Nos, ezzel fejezzük be ma, holnap azután a lelkiállapotok jellemzésével folytatjuk majd.