Ezúttal elsősorban a már megkezdett vizsgálódások terén kívánunk tovább haladni. A hangzók hangulattartalmának vizsgálatától az elhangzottak általánosabb jellegének vizsgálata felé indultunk el. Ezzel azután rátérünk a pusztán csak hangzókból állókról az elhangzottak belső logikájára, vagy érzéseknek megfelelő tartalmára.

Beszéljünk meg ma egyet-mást a hangzókon túlmenően a lélek hangulattartalmáról a költeményben. Van itt azonban ezúttal valami, - később majd általánosságban összefoglalva is elmondjuk, - ami a szóval, vagyis a hangzók összeszerveződésével létrejött dolgoknak mintegy finomítására, árnyalására szolgálhat. Úgy is kimondhatunk ugyanis valamit, hogy elhangzásakor hangsúlyozással fejezhetjük ki pillanatnyi lelkiállapotunkat. Sok minden múlik ugyanis a hangsúlyozáson, ami a hangsúlyon múlik, kérdőjellel, felkiáltójellel és más írásjelekkel jelezzük, ha le is írjuk.

A következő egyszerű példán láthatják be, hogy mi minden múlik a hangsúlyozáson. Azt hiszem Magyarországon, Szegeden történt, ahol egy színtársulat Schiller „Haramiák” című darabját adta elő, mégpedig egy ököristállóval szomszédos pajtában. A színészek nem elég jól ismerték a szöveget, a súgó sem érthette valami jól, lehet, hogy a súgópéldány hibás is volt, a dolog mindenesetre kissé kezdetlegesre sikeredett, ami még fokozódott is, amikor a nézők szeme láttára valóságos vita jött létre annak következtében, hogy egy adott pillanatban áttörte a falat és szarvastul-orrostul bekukucskált a színpadtérbe egy ökör. Amikor a kissé megijedt színész odanézett, így szólt: „Jól van Ön is, apám?” A súgó kijavította, mondván: „Inkább így mondja: Jól van Ön is, apám?” Ez viszont nem tetszett a rendezőnek, így helyesbítve: Itt azt kell mondania: Jól van Ön is, apám?”

Látják tehát, hogy a dolog egyszerűen a hangsúlyon múlik. Mivel pedig az euritmiában mindent ki kell fejeznünk, ami a beszéd alapjául szolgál, lehetőségünk kell legyen arra is, hogy amit egyébként csak beszéd közben hangsúlyozunk, amikor pedig leírjuk, kérdő-, vagy felkiáltójellel látjuk el, szintén ki tudjuk fejezni. Erre a célra van egy olyan mozdulatunk, amiről megérezhető, hogy valamit tartalmaz abból, ami felkiáltó-, vagy kérdőjelet jelent elhangzása során, és amit a következőképpen adhatunk elő.

?, !

Az euritmista így tartja a jobb karját, a balt pedig így (1. a rajzot), közben pedig a kezét (ujjait lazán kissé befelé fordítva) így. Ezt azután a megfelelő helyen kell elhelyeznie. A színekről majd később lesz szó. Most természetesen arról van szó, hogy mindig a megfelelő módon találja ki az euritmista, hogy az összefüggéseken belül hova kell ilyen mozdulatot elhelyeznie. Magától értetődik, hogy a dolgot előbb tanulmányoznia kell, vagyis meg kell állapodnia a recitálóval, hol tart a beszéd közben egy kis szünetet és világosan kell látnunk, hol tér át az euritmista a mondatban egyébként benne lévő mozgásból a viszonylagos, majd a teljes nyugalomba és hogy így valóban azon a helyen tart egy kis szünetet, ahol a mozdulatot csinálja. Ha például ezt mondom:

Wie schön scheint doch heute die Sonne!
Freuen wir uns ihrer.

(De szépen süt le ránk a Nap ma!
Örvendjünk néki most.),

itt arról van szó, hogy a felkiáltást megfelelőképpen euritmizálva adjuk elő. Az egyébként mozgásban lévő mozdulatot tehát abbahagyjuk azon a helyen, ahol a felkiáltójel áll, teljes nyugalomba küldjük a taglejtést és azután folytatjuk az előadást. Így lehetőségünk van arra, hogy a szövegen belül erőteljesen tagoljunk.

Különösen jó lenne, ha ezt a mozdulatot be tudnák illeszteni egy olyan költeménybe, amilyen például a „Bűvészinas”, ami felkiáltásokkal van tele, mert valóban művészi értelemben vett humornak néznének ki benne, ha például ezen a helyen: „In die Ecke, Besen, Besen, seid's gewesen!” (Söprű, söprű, a sarokba, úgy legyen!), vagyis ha az „úgy legyen” után megcsinálnák a felkiáltójelet, majd az ezt követő sor végén: „Denn als Geister...!” (Hisz szellemekként...!). Magánál a bűvésznél ez nem szép lenne, hiszen ő egy tiszteletet parancsoló valaki, de ha az ügyet önök - vagyis a bűvészinas - kísérnék a megfelelő taglejtésekkel, az nagyon szép lenne. Így van ez a „brav getroffen!” (eltalálta!) és az „und ich atme frei!” (megkönnyebbülék!) után is.

Nos, egy további indulat, amit ki lehet fejeznünk, a vidámság. Taglejtése abból áll, hogy a következő mozdulatot próbáljuk megcsinálni, lábujjhegyre állva. Tehát már a vidámság közeledtével lábujjhegyre kell állniuk és azután, amennyiben itt a fejük (1. a rajzot), így tarthatják a karjukat és lehetőleg nyissák széjjel az ujjaikat. Ez lenne majd a „vidámság” mozdulata.

vidámság

Ha azután még mozgatják is szétnyitott ujjaikat, fokozottan jól fejeződik ki a vidámság vele. Nevetésnek hat majd és éppen ez a vidám, nevető mozdulat rendkívül kedves.

Vegyük most ezt a mondatot: „Fellépett az emelvényre és mielőtt belekezdett volna az előadásba, egy légy szállt az orrára! - Mindnyájan megdöbbentek.” („Az orrára” után csinálják a mozdulatot.) Látják kérem, természetesen vidámak lettek még önök is, akik benne vannak a dologban. A vidámságot pedig egészen jól fejezi ki a megfelelő mozdulat, ahogyan látom.

Nagyon sokszor kerül sor majd egy sokatmondó mozdulatra, különösen, ha színművekben beszélnek az emberek, ha önök valamit drámai módon euritmizálnak. Képzeljék el magukat lefelé induló jobb felső karral, de mutatóujjukkal felfelé mutatva, bal karjukat pedig teljesen testükhöz szorítva, képzeljék el ezt a mozdulatot. Most pedig képzeljék azt, hogy valaki ezt mondja: „Sokkal okosabban csináltam volna ezt meg ezt, mint te.” - Euritmizálják most ezt: „Sokkal okosabban csináltam volna, mint te” - ezzel a mozdulattal: itt (bal oldalon) karjukat erősen leszorítva, itt pedig (jobb kézzel) felfelé mutatva. Ez az „átkozottul okos vagyok”-mozdulat.

átkozottul okos vagyok

Így ábrázolja tehát az euritmia a felkiáltást, a kikiáltást, a vidámságot és „az átkozottul okos vagyok”-magatartást.

Itt pedig (a következő rajzon) van valami, amit egyúttal úgy kell tekinteniük, hogy pont ez a mozdulat tanulmányozandó nagyon jól, - abból áll, hogy így tartják (mint a rajzon) a kézfejüket, mutatóujjukkal pedig felfelé mutatnak, mert ennek a mozdulatnak mindig az a sajátossága, hogy tulajdonképpen arra utal, hogy lássanak be valamit. Ha valahol megjelenik ez a mozdulat és nem rámutatnak az ujjukkal valamire, hanem felfelé tartják, kinyújtva, a belátásra utal voltaképpen. Ezzel az „okos vagyok” mozdulata is átmegy a „megismerés” komoly taglejtésébe.

megismerés

Ha tehát felfelé tartják a jobb alkarjukat, a balt pedig úgy tartják, hogy elválasztják vele az ember alsótestétől a ritmikus embert és a fejét, azt, amit kiváltképpen a megismeréskor kell igénybe vennie, könyökük alatt tartva meg a kezükkel, jobb kezükkel pedig felfelé mutatva (1. a rajzot), a megismerés mozdulatát kapják meg. Alapjában véve sokszor használhatják a megismerés mozdulatát. Mert az életben megismerést jelenthet a szó minden egyes hangzója, amely arra utal, hogy valaki észlel, felvesz magába valamit. A költemény hangulatán nagyon sokat segíthetünk, ha a verssor végén elvégezzük ezt a mozdulatot, jelezve, hogy megértettük, amiről szól. Vannak versek, amelyek az efféle közbeszúrásokkal kimondottan nyernek majd. De nyerhetnek vele úgy is, hogy ezzel kezdjük el a verset, mint például Uhland „Des Sängers Fluch” (Az énekes átka) című verse:

„Es stand in alten Zeiten ein Schloss, so hoch und hehr.”
(Állt egykoron az ódon vár, büszkén, fenségesen.)

- mielőtt a vers kezdődne, egyszerűn úgy áll ott valami, hogy már elvégezhető a megismerés mozdulata. Meglátják majd, hogy a költemény mit nyer attól, hogy megértettek benne valamit utána. Úgy csinálják azután, hogy a megismerés mozdulata egész testükben benne van. A megismerés mozdulatába például egy közömbös mozdulatból induljanak ki. Ekkor olyasmiből bontakoztatják ki az egész verset, ami arra utal, hogy voltaképpen egész hangulatát tekintve értelmesnek kell felfogniuk a költeményt. Azonnal egy bizonyos alaphangot adnak a versnek.

Az i-mozdulat, önmaguk fenntartásának mozdulata lenne egy másik, általános ismeretértékű taglejtés. Az i-vel mindig önmagukról állítanak valamit. De ha az, amit önmagukról állítanak, meghaladja azt, ami az i-hangzóban van és nyersen fejezi ki a lelkületet, azzal fejezhetik ki önmaguk előtérbe állítását, hogy jobb térdüket megemelve megy át a mozdulatba: nyújtott bal térddel és mindkét kezüket előre nyújtva állnak, de úgy, hogy emelt jobb lábukat és a két kezüket kissé hátrahúzzák (1. a rajzot). Ez az önmaguk erős állításának mozdulata. Most majd egy mondatot mondok, csinálják meg ezt az euritmia-mozdulatot a végén, menjenek át ebbe a mozdulatba, a „nagyzási hóbort” mozdulatába: „Hát nem én vagyok a kínai császár?” - most pedig a mozdulat. Ilyen módon azután élet kerül az előadandókba és éppen az a lényeg és pont az a fontos, hogy élet legyen bennük.

nagyzási hóbort

Ma éppen ilyen jellegzetes mozdulatokat akarok mutatni önöknek, hogy a következő napokban egyet és mást is láthassanak hozzájuk csatlakozva még.

Van itt még mindenekelőtt egy mozdulat, amely abból áll, hogy meglehetősen elterpeszkednek, majd elvégzik a telhetetlenség mozdulatát, vagyis azt a mozdulatot, amikor egyre többet és még többet akarnak, vagyis erősen megkívánnak valamit (1. a rajzot). Vegyék például a következő mondatot, amit mondani fogok most, a végén pedig ismét menjenek azonnal át a telhetetlenség taglejtésébe. Előbb tehát a komoly mondat következik, utána a mozdulat: „Mindent, de mindent adj oda nekem, amit kértem!” De nem szabad a kezükkel kifelé haladniuk, mert elutasítás lenne. Még ennél is többet akarnak önök, a mozdulatnak befelé, saját maguk felé kell történnie és terpeszben a földön kell állniuk mindkét lábbal.

telhetetlenség

A telhetetlenség mozdulatát nem csak akkor alkalmazzuk, hogy a telhetetlenek mi magunk vagyunk, hanem akkor is, ha valami van, ami ingerel a telhetetlenségre, az elégedetlenségre, arra, hogy egyre többet akarjunk. Az a mondat, amelyet most mondok majd, szintén ezzel a mozdulattal végződjék, de úgy, hogy egyáltalán ne legyen szünetre szükség, a szöveg elhangzása után azonnal csinálják a mozdulatot: „Fulladjon meg az egész ház?” (és most azonnal a telhetetlenség mozdulata). Haladjanak mindig tovább! Itt van a telhetetlenség.

bensőségesség

Most azonban a még jobban az ember belső világába vezető dolgokhoz értünk. Itt van egy olyan mozdulat, amely kimondottan az érzések bensőséges voltát fejezi ki, vagyis az érzés bensőségességét kifejező kedélyállapotot. Úgy fejezzük ki az érzések bensőséges voltát, ha lábfejünk elülső részén állunk, kissé a talaj fölött, de nem nagyon magasan fölötte van a sarkunk, mert az már nem bensőséges, - kissé tehát emeljük meg a sarkunkat, de máskülönben álljunk a lábunkon, - a mozdulat pedig ezután abból áll, hogy úgy nyújtjuk lágyan előre mindkét karunkat, hogy a hüvelykujjunk a mutatóujjunkat érinti. Az érzések bensőséges volta ebben fejeződik ki és ez a taglejtése. Ha azt képzelik, hogy a karjaikban nyugszik egy csecsemő, akinek mintegy az angyalával szeretnének kialakítani bensőséges hangulatot, akkor lenne meg a bensőségességhez tartozó mozdulat, ha így tartanák a karjukban a csecsemőt. Most egy különösen ünnepélyes sort vegyünk és csinálják meg majd a végén ezt a mozdulatot. Próbálják euritmizálni: „Engedjétek hozzám, akiket elnyomott a fáradtság”- most pedig a mozdulat. Ez most egyelőre líra. Ha most ki akarják emelni a lírai keretből és - így mondanám, - monumentálisabb formába akarják önteni, még a felkiáltójelet is odatehetik a végére, tehát így: „Engedjétek hozzám, akiket elnyomott a fáradtság!” - először a bensőségesség, utána a felkiáltójel mozdulatával. Azután tetszés szerinti megfelelő tempóban a dolgot monumentálisan adhatják elő.

szívélyesség

A szívélyesség, mint lelki állapot, olyasvalami, ami a kedélyállapotot tekintve a bensőségesség rokona, de mégis teljesen eltér tőle. Szintén a sarkunkat kissé felemelve fejezzük ki, de utána könnyedén felemeljük a bal karunkat, tehát mintegy itt fent csináljuk meg az előbbi mozdulatot, a másikat pedig itt, jobbra (l. a rajzot). Ez a szívélyesség taglejtése azután. Természetesen érezniük is kell, hogy ez a szívélyesség mozdulata. Azon múlik, hogy könnyedén tartsák a karukat és túlmutassanak önmagukon. Gondoljanak arra, hogy amikor rászoktatjuk a gyerekeket, hogy mutassák meg, milyen nagyra nőttek, mennyire aranyosak. - A gyerekek különösen szívélyesek ilyenkor.

Végződjék tehát a szívélyesség taglejtésével - ha euritmizálni akarjuk - ez a mondat: „Mosolyodnak köszönöm a boldog pillanatot.”

Ismertem egy zeneszerzőt, később messze földön híressé lett. Mindenütt szívesen hívták meg vendégségbe és a háziasszony mindig azon törte magát ilyenkor, hogy különleges művészetet fejtsen ki az ételek összeállításában. Különösen finom érzéke is volt hozzá, hogy ezt meg is értse és távozáskor azt szokta mondani: „Milyen finom volt a szimfónia, amit ma ettünk!” - Mindig így udvarolt a háziasszonynak, mindig ezt mondta, állandóan megismételt, elkoptatott mondata volt, de hát - ő egy nagy ember volt. Csinálják meg csak ezt a mondatot és fejezzék be a szívélyesség taglejtésével (előadják). Látják, bele is illett, beláthatják, tulajdonképpen megérezhetik. De aki mondta, nem tudta volna ezt az euritmia-mozdulatot oly könnyen megcsinálni, mint önök, mert az illető Johannes Brahms volt.

közlés

Ha kapcsolatba kerülünk a külvilággal, egy másik emberrel, egy másik mozdulat is van, amikor valaki valamit közöl valakivel. A közlést így csinálják: egyik lábukon természetesen álljanak, de álljanak könnyedén a sarkukra a másikkal (az elől lévővel), hüvelyk-, mutató- és középső-ujjakat előre tartva emeljék fel jobb karukat, majd a bal karukat is, de kissé alacsonyabbra, előre nyújtva és kissé nyitott tenyérrel, mintha egy ajándékot nyújtanának át. Végezzék el a mozdulatot, de nem ajándékot, hanem a közlést nyújtják át vele. Egyszerre jelzik tehát vele azt, hogy adnak valamit és a közlés taglejtése itt van (a bal kezükben): „Közlöm, hogy...” - Ez lenne azután a szóban forgó közlendő szöveg.

Mondjuk, ez a következő: „Bizony, bizony, mondom néktek”. Ebben már benne van az akarat a közlésre és egy olyan mondat, amely kiválóan fejeződhet be ezzel a taglejtéssel.

szomorúság

Most egy olyan mozdulat következik, amely, ha erről a kedélyállapotról van szó, attól lesz mindig jellegzetes, hogy határozottan állunk, teljesen kinyújtott karjainkat lefelé teljesen testünkhöz szorítjuk ökölbe szorított kezekkel és egyenesen tartjuk a fejünket közben. Az euritmista szemének azután olyannak kell lennie, hogy úgy érezze, mintha megmerevednének, voltaképpen nem is látna velük, így lesz nagyon jó a mozdulat, amelyet többször is elvégezhet a szöveg során:

Blass lag der Kranke, Sein Auge erlosch, Schluchzen umgab ihn.

(Sápadtan fekszik a beteg, Szeme kihúnyt, körülveszik zokogva.)

Az ilyen mondat most különösen szemléltethető lesz, ha sikerül a pontokkal jelölt helyeken megcsinálnia az euritmistának a leírt mozdulatot:

Blass lag … der Kranke, Sein Auge … erlosch, Schluchzen … umgab ihn.

(Sápadtan fekszik … a beteg, Szeme … kihúnyt, körülveszik … zokogva.)

Ha sikerül, különösen szemléltető dolog lesz. Gondolják csak meg, mennyire egyéni, árnyalt lehet ettől. Ez tehát a szomorúság, a gyász taglejtése.

kétkedés

Van még egy olyan mozdulatunk is, amelynél szilárdan állunk mindkét lábunkon, hátratartott karokkal és teljesen hátrahúzott kezekkel. A kételkedést fejezi ki ez a mozdulat. Ha azután ez a sajátos érzés már a karizmaikban is kifejezésre jut, kezdik majd sejteni, hogy a mozdulat a kételkedést fejezi ki.

Most majd Faust monológjának első sorait euritmizáljuk és a „tanultam ám” szavak után megcsináljuk a kételkedés-mozdulatot:

Habe nun, ach! Philosophie,         Juristerei und Medizin Und leider auch Theologie! Durchaus studiert.

(Ó jaj, tanultam ám A filozófiát, a jog- S az orvostudományt, Meg - hajh! - a teológiát. -)

- és most csináljuk meg a kétkedés mozdulatát. Látják kérem, az előtte állókhoz is drámaian csatlakozik, ha a kedélyállapotot valóban kifejezi a taglejtés.

ünnepélyesség

A leírt mozdulatokon végezhető tanulmányokat ma már színezni szeretném csupán, amikor azt mondom, hogy ha majd ilyen mozdulatokat tanulmányoznak, plasztikusan fogják kifejezni majd a kedélyállapotokat az euritmiával. A költemény belső, drámai, lírai, vagy epikus menetét tanulmányozhatják majd vele. Ha pedig át is érzik a taglejtéseket, bele tudnak egy valóban drámai elemet is vinni az euritmizált előadásukba. Itt folytatjuk holnap.