Ahogyan a beszéd megformálásának belső értése miatt szükséges a szavakat beszéd közben tagolnunk, alanyi, tárgyi, stb. esetekbe sorolnunk, úgy, ahogyan a gondolkodásból következnek, ugyanúgy szükséges tekintetbe vennünk őket az euritmiai előadás során is. Magától értetődően el kell közben kerülnünk a szőrszálhasogatás mindenféle fajtáját és elsősorban nem szabad elfajulnia az euritmiában a tanításnak abban az irányban, amelyet ki kell ma kissé jobban fejtenünk, mint ahogyan sokszor a nyelvtanítás fajul el az iskolában. Az euritmistának azonban mindenképpen tudnia kell, hogy az egyes szavakkal hogyan kell bánnia, - például egy főnévvel, stb., - hiszen ezek a dolgok itt vannak, az ember beszéd útján történő megnyilatkozásainak teljes összefüggéseiben nyújtva át legkülönbözőbb módon a gondolatokat. Itt meg kell különböztetnünk a dolgok tulajdonságait kifejező szavakat a ténykedéseket kifejező szavaktól. A dolgokon lévő tulajdonságokat jelölő szavakat úgy fejezzük ki az euritmiában, hogy abban a pillanatban, amikor arról van szó, hogy egy tulajdonságot euritmiával nyilatkoztassunk meg, álljunk le a mozgással és a taglejtéseket nyugalomban végezzük el, vagyis nyugalomban végezzük a mozdulatokat. Ha viszont valamilyen lelki tartalmat fejezünk ki, amikor tehát a hétköznapi beszéd igét, verbumot használ, különösen az a fontos, hogy a taglejtéseket kifejezetten mozgás közben végezzük. Így tehát az igét, az igazi verbumot a mozgás közben végzett, vagyis a mozgásban lévő emberen jelentkező taglejtés fejezi ki.

Nos, azt, amit az ige, a verbum fejez ki, úgy különböztethetjük meg, hogy azt mondjuk: valami úgy fejeződik ki, hogy egy passzív, vagy egy aktív dolgot, vagy egy tartós ténykedést fejezünk vele ki. Az euritmia taglejtéseit a pillanatnyi ténykedés, pillanatnyi szenvedés, vagy a tartós ténykedés, tartós szenvedés szerint különböztethetjük meg. A passzív ténykedést, a passzív magatartást úgy fejezhetjük ki, hogy a taglejtéseket az előre mozgó, vagyis nem a hátráló ember végzi, - minden olyan belső magatartást, amely szenvedésen alapul, vagyis, mint mondtuk, amit a passzív magatartás fejez ki, úgy fejezzük ki, hogy a taglejtéseket előre haladva végezzük. Minden aktivitást pedig a taglejtéseket hátralépés közben végezve fejezünk ki, minden tartós tevékenységet, vagy tartós szenvedést úgy fejezünk ki, ha egyszerűen előrehaladva járás közben jobbra, vagy balra végezzük a taglejtéseket.

Így nyílik rá lehetőségünk, hogy valóban úgy fejezzük ki az igéket, hogy a nézővel képesek legyünk megértetni, ami bennük rejlik voltaképpen.

Ezúttal a mondottakat egy kis versike előadásakor vegyük csak tekintetbe, ahol a belső magatartásnak megpróbálnánk kifejezni azt a három formáját, amelyeket kifejez az ige. Menjünk végig a versikében lévő igéken:

Konnt' schlafen nicht,

(Nem alhattam,)

Az alvás egyfajta tartós dolog, legalábbis eltart egy ideig az egészséges embereknél, tehát egy huzamos belső állapotot kell kifejeznünk (1. a sémát is a 158. oldalon).

Konnt' träumen nicht,

(Nem álmodtam,)

Nos, az „álmodásról” megkérdezhetjük, - és mindenképpen így kell a verset előkészítenünk euritmizálásra, - hogy természetesen szintén olyasmi-e az „álmodás”, ami tartós állapotra utal és könnyű szenvedés-e egyúttal? Megpróbáljuk tehát az előre haladót a hátrafelé lépővel összekapcsolni, vagyis nem menetelünk majd előre katonásan, hanem az előre lépést mintegy átlós irányú haladással kombináljuk. Tehát:

Konnt' schlafen nicht, Konnt' träumen nicht, Da hört' ich drauss Wie dass Eis zerbricht.

(Nem alhattam, Nem álmodtam, De hallottam, Kint tört a jég.)

A „hallottam” ismét egy ige, világosan szenvedő, passzív magatartás, előre haladás. „Kint tört a jég”, - itt gondolkodhatunk rajta, hogy kijelent-e valamit a jégről. Szenvedés ez? - kérdezhetjük. Vagy tartós állapot? Csak érzéssel felfogva érthetjük meg, hogy úgyszólván egy tartós állapottal van dolgunk, amely azonban voltaképpen egy olyan tevékenységet fejez ki, ami megsejtet valamit, hiszen a hallottakra éppen az az indíték, hogy megtört a jég. Egy pusztán csak passzív magatartás ellentéte tehát. Sőt, ellenünk elkövetett agresszió. Azt mondjuk: megtörik, - a hozzá tartozó reccsenés azonban továbbra is tart. - Tehát úgy adjuk elő, hogy miközben kifejezzük a tevékenységet, kissé hátrafelé haladunk.

Egy ige nélküli sor következik utána, legalábbis csak egy segédige van benne, de most ne legyünk rá tekintettel:

's war, als ob aus der Fern,         Ob es sich nahete, - Wehete, lüftete, Und in den Lüften es Atmete, düftete. -

(Mintha messziről Most jönne közelebb, Szellőket fújna el, S miközben lengeti, Terjeszti illatát.)

„Közelebb jönne, elfújna, lengeti” - tartós magatartások. A fúvás, lengetés csupa tartós állapot, de egyúttal valamiféle tevékenység is van bennük. Tehát ismét csak hátrafelé haladva fejezzük ki majd, hogy „közelebb jönne, elfújna, lengeti” (1. a sémát a 158. oldalon). „Und in den Lüften” - itt nincs ige, (a magyar fordításban van: „lengeti”), a „terjeszti illatát”-nál, mint az előbb, az „elfújna, lengeti”-nél. Ha itt újból hátrafelé mentünk, ismételten menjünk tovább és még tovább hátrafelé (1. a sémát).

Über die Felder her Talerhalb, berghinauf: Wenn das der Frühling wär         In vollem Lauf!?

(Földek felől, le völgynek, S hegyeknek felfelé, Tavasz, az lenne már Teljes iramban?)

Csinálják most meg a verset, így jelölve meg a szavak jelentését:

Vorfrühling Konnt' schlafen nicht, Konnt' träumen nicht, Da hört' ich drauss Wie dass Eis zerbricht. 's war als ob aus der Fern, Ob es sich nahete, - Wehete, lüftete, Und in den Lüften es Atmete, düftete, Über der Felder her Talerhalb, berghinauf: Wenn das der Frühling wär         In vollem Lauf?

Kora tavasszal Nem alhattam, Nem álmodtam, De hallottam, Kint tört a jég. Mintha messziről Most jönne közelebb, - Szellőket fújna el, S miközben lengeti, Terjeszti illatát.) Földek felől, le völgynek, S hegyeknek felfelé, Tavasz, az lenne már Teljes iramban?

A szavak jelentését megjelölve tehát:

Most a főnévi vonatkozások. Itt elsősorban az érzékekre tett benyomásokat jelölik meg a főnevek, az érzékekre hatással lévő valamiket jelölnek meg, amelyeket konkrét tárgyaknak nevezünk a mindennapi életben.

Az ugye, hogy mi a konkrét és mi az absztrakt, kinek-kinek a maga lelki állapota szerint olyasvalami, ami meghatározatlan. Hegel például vitába szállt a szó megszokott absztrakt és konkrét értelmezésével szemben. Azt mondta, hogy egy mosónő nagyon absztrakt valami, a bölcsesség pedig nagyon konkrét. - Tényleg arról van szó, hogy valaki belső szemlélete közben az olyasvalamit, mint a bölcsesség, megérez-e teljesen konkrét voltában és éppenséggel egy mosónőt is teljesen absztrakt lénynek érezhet. Annak, akinek konkrétum a bölcsesség, a mosónő egy pusztán csak elképzelt valami tulajdonképpen, amit csak elgondolni lehet, de egyáltalán nem valóságos. A mosónő nem a valóság. A valóságos lény a benne élő ember, de maga a mosónő mégsem valóságos dolog.

De éppen ezért jobb ezt úgy kifejeznünk, hogy azt mondjuk: A tárgyakat, amelyek érzéki benyomásokat keltenek, olyan szavakkal jelöljük, amelyeket hátrafelé megtett, szögalakú mozgásokkal fejezünk ki, vagyis hátrafelé szögben mozogva minden tárgyat:

Azokat pedig, amiket a mindennapi életben absztraktnak nevezünk, tehát nem az érzékekre hatnak, hanem meg kell őket a léleknek élnie, mint a bölcsességet, a gondolat erejét, a lángészt, a fantáziát, stb. és még számos egyebet is, előrehaladó, kerekded mozdulatokkal fejezzük ki.

Azt mondjuk tehát, hogy szellemi úton szemlélhető és kétféle dolgot jelöltünk meg ezzel, ami a főnevek közé tartozhat.

De főnév lehet az is, ami rögzít egy állapotot, mondjuk például a fehérség, a szépség, a nagyság tárgyszerűen rögzített állapotok. Ezeket fordítva csináljuk meg, mint ahogyan az érzékekkel észlelhető tárgyakat jelöljük. Elől csináljuk a szögeket.

Hátra lenne még az, ami tisztán csak a lélekben rögzülteket fejezi ki, olyasmiket, amelyek megrögződtek a lélekben. Ekkor bonyolultabb görbületeket csinálunk.

Ami megrögződött a lélekben: Egyrészt alkalmunk lesz rá, hogy kifejezzük, mi van a lélekben, - vágyat, szenvedést, fájdalmat, részvétet, jóleső érzést és hasonló dolgokat. Azt kell tehát mondanunk, hogy az előrehaladó szögekkel a külső tárgyakon megjelenő állapotokat fejezzük ki. Viszont mindent, ami a lélek belső világában tárgyszerűen rögzül, az utóbbi módon fejezzük ki.

Így kapnak meg olyan mozdulatokat, amelyek végül is a nézőt lelki állapotának olyan módosulására késztetik, hogy a belső okokat iparkodjon követni, hogy egy bizonyos lelki dolog állapota miért a hangzóknak bizonyos kapcsolatában jelenik meg.

Nem lesz rá szükség, hogy a beszéd minden egyes részletének utánajárjunk az euritmiában, például azzal, amit névelőnek neveznek, aligha kell foglalkoznunk, mert őket az euritmia taglejtései szempontjából a melléknevekhez hasonlóan, tehát nyugalomban tartott mozdulatokkal kell megcsinálnunk, mint a számneveket is. Velük sem kell másképpen bánnunk az euritmiában, mint más tulajdonságokkal.

Viszont az indulatszavaknak, amilyen például az „óh”, vagy az „ah”, az euritmiai előadás számára különös jelentősége van, mert az euritmiába szépséget és könnyedséget viszünk bele velük. Az összes indulatszavakkal úgy kell bánnunk, hogy vagy valamiféle testhajlítással hozzuk létre, vagy könnyedén ugorva, egy kis, könnyed ugrást végezve.

Éppen most, amikor az ugráshoz, a kis ugráshoz érkezünk, még egyszer fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy minden egyes ugrást okvetlenül úgy kell az euritmiában végeznünk, hogy a lábunk elülső részére ugorjunk és csak azután lépjünk a sarkunkra, minden egész talppal végzett ugrás egészségtelen, - ezt hangsúlyoznunk kell. Ebből az alkalomból meg kell mondanunk, hogy az utóbbi időben mindenféle térdfájásról panaszkodtak az euritmisták és ez onnan van, hogy nem eléggé figyeltek arra, amit minduntalan erősen hangsúlyoztunk, hogy ugyanis minden ugrást - a zenei euritmiához tartozó ugrásokat is - csak az ujjpárnákra ugorva szabad megcsinálnunk és csak azután szabad kecsesen rálépnünk a teljes talpunkra.

Most, kedves Barátaim, következik az a fejezet, amelyet egészen biztosan megtámadnak majd materialista szempontból nézve, amely azonban az euritmia, a pedagógia egész területére nézve mégis fontos és fontos a művészet és a gyógyeuritmia terén is. Tényleg arról van szó, hogy voltaképpen e szerint a három szempont szerint úgy kell minden mozdulatot előadnunk, amit joggal kecsességnek nevezhetünk. Az olyan euritmia-előadás, vagy euritmia-tanítás, ahol nem látunk kecsességet ücsörögni valamelyik sarokban, - persze, szellemi értelemben gondolom ezt, - az ilyen előadás nem is lenne jogos. Úgy kell érezzük, hogy okvetlenül olyannak kell lennie mindenféle euritmizálásnak, - úgy a pedagógiainak, mint a művészinek, - hogy a kecsességnek szégyenkezés nélkül jelen és láthatónak kell lennie.

Ez azonban azt jelenti, hogy minden ügyetlenkedést a legerélyesebben le kell küzdenünk az euritmizálás során. Ha teljesen talpra ugrunk, a legnagyobb ügyetlenkedések közé tartozik. Okvetlenül lábfejünk elülső részére kell ugornunk, mint mondtam. A kecsesen végzett euritmizálás okozza a pedagógiában azt, hogy érzésben a gyermekek ténylegesen növekednek minden irányban. Ügyelnie kell az euritmia-tanárnőknek arra, hogy az érzelmek terjeszkedése az euritmia következtében érjen célba.

Művészi vonatkozásban ez úgy van, hogy a szépséghez egyes-egyedül csak a kecsességen keresztül találhatunk utat. A gyógypedagógiában pedig a kecsességnek ott kell valahol leselkednie, - még ha nem is kell láthatónak lennie, - de ott kell ólálkodnia, - és ezt hiszik el a legkevésbé, pedig így igaz, - mégpedig azért, mert valamiképpen mégis az étertest megmerevedéséhez járul hozzá minden, amit éppen nem kecsesen adnak elő a gyógypedagógiában, tehát nem azt idézi elő, amit voltaképpen általában elő szeretne idézni.

(Az egyik euritmistához:) Euritmizáljon nekünk kérem kecsesen hajladozva valamit. Elrendezheti majd teljes érzése szerint és kecsesen ugorjon is, mondjuk, majd a harmadiknál, amit mondok. Az elsőnél azonban próbáljon zseniálisan kitalált módon hajlongani majd. Három példát mondok, mindet magánhangzó szerint euritmizálja és közben a megbeszélt mozdulatokat végezze;

A kutya ugat!

Próbáljon meg kitalálni egy ugatást kifejező hajlongást.

A macska nyávog!

Most pedig három kis kecses ugrással csinálja meg a harmadikat, az utolsó ugráshoz tegyen hozzá még valamiképpen egy kis hajladozást is közben:

Szól a kakas: kukurikú!

Itt tehát indulatszavak vannak.

Vannak azután elöljáró szavak (prepozíciók) is. A dolgokat persze ismernünk kell, tudnunk kell, hogy ezek a szavak olyan viszonyulásokat fejeznek ki, amelyekben egymáshoz képest állnak a dolgok, mint például: ki, kívül, mellett, szemben, vele, utána, legközelebb, amellett, -tól, -től, -hoz, - hez, -höz, ellenére, stb. Ezek - így mondják, - a részeshatározó esettel, datívusszal járó viszonyszavak, mindig datívusz következik utánuk, a dolgokat az úgynevezett harmadik esetbe kell helyezni. De még mások is vannak. Minden viszonyszót oldalra hajtott fejjel és testtel kell kifejeznünk.

Arról is lesz szó, hogy itt is megtanuljunk különbséget tenni. A datívusszal járó viszonyszavaknál a testünket úgy hajlítjuk meg, hogy átlósan kissé előre, jobbra, vagy balra, vagyis oldalra hajoljon, míg a tárgyesettel járóknál teljesen jobbra vagy balra hajlítjuk, a birtokos esettel járóknál pedig kissé oldalra ugyan, de hátrafelé is.

Így különbséget is tehetnek. Mondjuk például, ki akarjuk fejezni a viszonyszót a következő versben:

Was mag es bedeuten?

(Mit jelentsen ez?

Ez egy kérdés; itt volt az a spirális, amit most alkalmazhatnak.

Was mag es bedeuten? Mein Herz pocht so geschwind,         Die Glocken sie läuten Im Morgenwind.

(Mit jelentsen ez? Oly gyorsan ver szívem, Harangok konganak Hajnal szelében.

(hajoljanak oldalvást előre)

Így fejezhetnek ki viszonyszavakat. De ha testük tengelyében mozgatják a fejüket is, kötőszavakat fejeznek ki vele, vagyis olyan szavakat, amelyek összekötnek: és, azonban, stb.

Most még azt szeretném mondani önöknek, hogyan érhetjük el, hogy a költeményeket - mondjuk - saját formájuk szerint euritmizáljuk. Természetesen szó kell legyen arról, hogy lehetőleg teljességre törekedjen a tanfolyam, vagyis szert tegyünk arra is, ami a költemények saját formájuknak megfelelő euritmizálásához vezet. Itt elsősorban azt szeretném önöknek megmutatni, hogyan kezelhetjük az olyan versszakokat, amelyek úgy vannak felépítve, hogy minduntalan visszatér belső tagolódásuk. Tegyük fel, például, van egy négysoros versszak, amelyet a következőképpen építhetünk fel. Természetesen még néhány másféle feladatunk is lehet. Nem mondom, hogy így kell felépíteni minden négysoros versszakot, de éppen így is lehet (lásd a rajzot).

Az egyik euritmista (I.) itt áll és ezt a formát csinálja. Az első sor alatt ebbe a formába próbál beletalálni. Itt áll a második (II.) és ezt a formát csinálja. Megpróbálja felfogni a saját verssorát, - a második sort, - és bele is élni magát a mozgásba miközben recitálják. A harmadik euritmista (III.) itt áll és ezt a mozgást próbálja eltalálni előre haladva, míg recitálják a harmadik sort. A negyedik (IV.) a negyedik sor alatt ezt a mozgást végzi (az előtérben). De most látjuk a rímek helyét a versben, az első sorra a harmadik sor, a másodikra pedig a negyedik rímel. Ezt a versben mindenesetre úgy fejezhetjük ki, hogy akié az első sor, megáll az i-mozdulat közben és meg kell az i-mozdulat közben állnia annak is, akié a harmadik sor. Akié a második sor, az u-mozdulat közben áll meg, tehát az u-mozdulat közben kell annak is megállnia, akié a negyedik sor.

Ezzel az alapelvet akartam csak megmutatni önöknek, hogyan építhetjük fel az euritmia-alakzatokat a vers építkezése alapján. Nos, álljanak kérem négyesével fel, - elhaladtukban csak a táblára kell nézzenek és azonnal tudják is már, - most pedig egy olyan verset olvasok fel, amelynek megfelel ez a forma, mert így van felépítve. Kitűnhet belőle majd, hogyan juthatnak el odáig, hogy formákat alkossanak. Mert a formákban mindenképpen ahhoz kell kapcsolódnunk, - a mondottakat tekintetbe véve, - ami a szövegben valóban benne is van, nem pedig mindenféle játszadozással kiagyalt formákat kell alkotnunk, - még ha csak gondolati és érzésbeli játszadozással kiagyaltakat is.

Először majd pusztán csak ezt a formát hozzák, de ha valóban gyakorolják majd, meg kell próbálniuk belevinni egy ilyen formába ezen kívül azt is, amit a nyelvtannal kapcsolatban mondtam. Azt is bele kell vinniük majd, csak nehogy úgy képzeljék, hogyha arról van szó, hogy egy mozgást előrefelé csinálnak, azonnal meg kell tenniük tíz lépést is előre, elég pusztán csak jelezniük és a dolog akkor a legszebb, ha csak jelzik csupán. Először tehát csak egy nehézséggel terhelem meg önöket, azzal, hogy csinálják meg ezt a formát, a nyelvtant még ne fejezzék ki. De ha ez viszonylag nehéz is, mégis lehet jelezniük mindazt, amit ma a nyelvtanról mondtam, feltéve, hogy kellőképpen gyakorolják. A költemény így hangzik:

Scheiden Was mag es bedeuten? Mein Herz pocht so geschwind,         Die Glocken, sie läuten Im Morgenwind. Was mag es bedeuten? Mein Herz ist Wund: Die Glocken, sie läuten Die Abschiedstund. Die Glocken, sie klagen, Mein Herz tut mir veh, Die Stund hat geschlagen: Adé! Adé! Die Stund hat geschlagen, Das Herz klopft so sehr, Ich sitz in dem Wagen, Komm nimmermehr!

Búcsú (Ó, mit jelentsen ez? Oly gyorsan ver szívem, Harang zúgása ez, A szélben, reggelen. Ó, mit jelentsen ez? Szívem sebes: A harang jelez, Búcsúóra ez. Harangnak nyelve jár, Szívemnek vére bő, Ütött az óra már: Agyő, agyő! Ütött az óra már, Szívem nagyon zörög, Oly messze visz batár, Hogy vissza sem jövök!)

Így építhetnek fel tehát egy költeményt (lásd a rajzot). Holnap egy kissé még alaposabban megbeszéljük majd a költemény felépítését, ma már csak a következőket szeretném mondani. Az euritmistánál is csak arról lehet szó, hogy a kifejező mozdulatok megérzése és érzékelése iránt egy bizonyos hangulat mindig újból vissza-visszatérő felélesztésével tegye magát fogékonnyá. És ekkor lehet arról szó, hogy az euritmista az emberi szervezet titkaival foglalkozó meditációval eljusson ehhez a finom érzékeléshez, amit - mondjuk, - azzal érhetnek el, hogy a szavakban benne lévő dolgok teljes bensőséges voltával, erőteljes belső átérzésével együtt meditálnak úgy, hogy önökben valóban le is zajlik, ami a szavakban van, amin meditálnak, nem pusztán csak szavak, vagy elvont fogalmak, - ekkor jutnak el majd oda, amit éppen most jelöltem ki.

Ich suche im Innern Der schaffenden Kräfte Wirken,         Der schaffenden Mächte Leben, Es sagt mir Der Erde Schweremacht Durch meiner Füsse Wort, Es sagt mir Der Lüfte Formgewalt, Durch meine Hände Singen, Es sagt mir Des Himmels Lichteskraft Durch meines Hauptes Sinnen, Wie die Welt im Menschen Spricht, singt, sinnt.

(Keresve magamban Teremtő erők hogyan hatnak, Teremtő hatalmak hogy élnek, Azt mondja nekem A Föld-tömeg ősereje, A lábam majd közli velem, Azt mondja nekem A formaadó levegő, Dalolja majd el a kezem, Azt mondja nekem Az égbolt fényereje, Töprengjen el rajta fejem, Hogy az emberben a világ Megszólal, dalol s tűnődik.)

Ha elvégeztek egy ilyen meditációt, meg fogják látni, hogy elmondhatják magukról: olyanok, mintha egy kozmikus alvásból az euritmia mennyei voltába ébredtek volna fel. Ha ezt a hangulatot életre keltik magukban, mindig úgy kerülnek bele az euritmiába, mintha az éjszakából a nappalba ébrednének fel.

(Rudolf Steiner egyik jegyzetfüzetéből.)