"Miért szolgálná szeretetből végrehajtott cselekedetem kevésbé az általános jólétet, mint ha csak azért hajtom végre, mert kötelességemnek érzem az általános jólét szolgálatát? A puszta kötelesség fogalma kizárja a szabadságot, mert nem ismeri el az individuális elemet."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az euritmia mint látható beszéd (15)

13. A hangzók mozdulataiban fellelhető kedélyállapotok

Dornach, 1924. július 10.

Elsősorban az olyan formák kidolgozásában jutunk előbbre majd, mint amilyenekről tegnap volt szó. Itt elsősorban azokat a formákat szeretném megbeszélni, amelyek bizonyos kapcsolatok létesítésére szolgálhatnak a mondottak és a válasz között. Tegnap a spirálokról beszéltem és láttuk, hogy a belülről kifelé haladó spirális az ember kifelé fordulását, az ellenkezője pedig az önmagába visszahúzódását érezteti. De a spirálisok egymással összekapcsolt formába is hozhatók. Vegyék úgy a spirálokat, hogy egyszer eleinte tisztán csak anapesztusokban lépkednek és egymás után végig járják mind a kettőt. Próbálják meg egyszer. Ön (II.) vegye a kívülről befelé tartó spirálist, Ön pedig (I.) a belülről kifelé tartót, most megfordítva és mondjuk hat anapesztus-lépésben. Tehát így csinálhatják meg.

De ha valaki - mondjuk - összefüggőn beszél, tegyük fel, hogy egy drámában egy párbeszéd hangzik el kérdésekkel és feleletekkel, az még jó, ha belülről kifelé haladó, tehát a feleletnek megfelelő spirált a két utolsó anapesztus helyén egyszerűen két erős és hosszú lépéssel teszi meg, mintha pusztán csak hosszakat, vagy fősúlyokat akarna csinálni. Most így csinálják meg: négy anapesztus, két fősúly. Így kapnak egy olyan formát, amelyet, ha arról van szó, hogy például egy drámában euritmiával fejezzenek ki egy párbeszédet, vagy általában egy párbeszédet fejezzenek ki, nagyon megfelelőnek is érezzenek.

De ennek a gyógypedagógiában is lehet bizonyos jelentősége. Tegnap elmondtam, hogyan használhatják fel az egyik spirált olyan gyerekeknél, akik csibészek, pajkos kölykök, verekedősek, a másikat pedig a flegmatikusaknál, akik még odáig sem jutnak el, hogy a saját kezüket felemeljék.

Ha külön-külön csináltatják meg a gyermekcsoportokkal a dolgot, bizonyára sikerük lesz. Ha viszont két csoportot alakítanak és az egyikben kolerikus, a másikban flegmatikus gyermekek vannak, majd a spirálmozgást mindkét csoport egyszerre - végzi, de úgy, hogy állandóan egymás szemébe kelljen nézniük, kölcsönösen kiigazítják egymást. A gyakorlat különösen hatékonnyá válik attól, hogy az egymáson végrehajtott kiigazítást hasznosítják.

Az idők folyamán éppen ilyen rejtett alapokon állva használtunk egy sor - mondhatnám - egészen biztosan euritmiára jellemző mozdulatot. (Az egyik euritmistának:) Csinálja meg kérem a Halleluja-alakzatot. Egyelőre csinálhatja egyedül, ötágú csillag alakjában. Álljon a pentagram leghátul lévő pontjára és a „Halleluját” a csillag egyik szárát használva adja meg. A h-val kezdi, az á-ra megy át, az 1-let hétszer csinálja, utána áttér az e-re, most az 1-let - a másodikat - háromszor csinálja meg, majd az u-t, az i-t és az á-t is, mindegyiket egyszer. De eközben le kell járnia a csillag egyik szárát. Ugyanígy kell a második oldalon is végigmennie. Vagyis arról van szó, ha egyedül végzi a gyakorlatot, ötször kell megcsinálnia.

Most vegyünk öt embert és mindegyik végezze el ugyanezt a gyakorlatot és ez lesz a „Halleluja”. Az I. az első, a II. a következő, a III. a harmadik vonalon menjen végig, a IV. a negyediken és az ötödik vonal az V.-é.

Kezdjék egyszerre mindnyájan. Pontosan ki kell számítaniuk, hogy miután mindezt megcsinálták, a helyükre kerüljenek vissza.

Így egy változó, állandóan változó, bonyolult formát kapnak a pentagramból. Ha jól tanulják be, rendkívül magasztosnak látszik, és tényleg kijön belőle a „Halleluja” egész jellegzetessége.

De van rá lehetőség, hogy másféleképpen érezzék meg ugyanezt. Ide áll az első, ide a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik (lásd a rajzot), de még egy hatodik és egy hetedik is van. Azután mindegyik így, a nyíl irányában mozog.

Így egészen más a hatása. A mozdulatokat ugyanúgy tagolják, mint egyébként. Az elől lévőknek mindig úgy kell állnia, hogy aki hátul áll, középen álljon két elől lévő között, hogy látni lehessen mindenkit. Nos, próbálják meg: 1 a 2-höz, 2 a 3-hoz, 3 a 4-hez, 4 az 5-höz, 5 a 6-hoz, 6 a 7-hez, 7 pedig egy nagy körívvel hátul az 1-hez.

Nos, láthatják, hogy a lassú tempó következtében milyen különösen magasztos a „Halleluja”, amit így kapnak.

Egy további változatot kapunk, ha a maga helyére érkezve még ezt az ívelő mozgást is hozzáveszi (1. a rajzon) mindenki és mindannyian egyidejűleg végzik ezt is. Mindkét mozgást ki kell újból tölteniük ugyanazzal a taglejtéssel. Így azonban valamivel gyorsabban kell előadniuk a „Halleluját”. Az efféle taglejtéseket sokkal jobban ki lehet képezni.

Csináljuk meg például így. Ezúttal két euritmistát vegyünk, a többiek rendeződjenek el ötágú csillag-alakban. Ön ezúttal a Napot képviselje (A), amint tegnap csináltuk, és amíg a többiek bejárják a pentagramot, végezze a Nap-mozdulatot. Ön pedig (B) nyugodtan a Hold-mozdulatot végezze, míg a többiek a pentagramon járnak. Így egy bizonyos módon előadott „Halleluja”-formát kaptunk.

Egy nagyon magasztos „Halleluja”-mozgást kapunk, ha most a másodiknak megadott mozgásokra - de az ívelések nélkül - erről térünk rá. Majd a Nap és a Hold, miközben áttérünk az előbbiről a másodikra, úgy soroljon be, ahogyan korábban voltak.

Ezután térhetünk rá a legutolsóra, amely tehát egy gyorsabb tempót követel meg. Amellett a „Halleluja” a legkülönbözőbb módokon érvényesülhet. Egy olyan formát kapnak, amely igazán nagyon komolyan hathat a nézőre. Próbáljuk csak meg: „Halleluja!”

Látják kérem, így kapnak lehetőséget rá, hogy egyénileg bánhassanak a formák alkalmazásával.

Ezúttal az Evoé-t alkalmazzuk. (Az egyik euritmistához:) Ezt megcsinálhatja egyedül. Az e-nél egyet lépünk, a v-(fau)-nál kinyújtjuk az egyik karunkat, a másikkal úgy teszünk, mintha valamit meg akarnánk fogni, az o-nál magunkhoz húzzuk a karunkat és felfelé, magasra mutatunk, az e-nél visszalépünk. Ha elvégzik ezeket a mozgásokat, megkapják a formát.

Most meg fogják látni, milyen hatással van ez, ha hárman csinálják. Így olyan közel kerülhetnek egymáshoz, hogy (a v-nál) finoman kezet is foghatnak. Természetesen annál szebb lesz, minél többen vesznek benne részt.

Ezek lennének bizonyos formákra a példák, amelyeket különösen azzal munkálhatunk ki, hogy elmerülünk a bennük lévő hangulatokba, és ha a hangzókhoz tartozó mozdulatok alapján találunk rá a lelkiállapotokra, mindenképpen megtartja az euritmia jellegzetességét.

De ahogyan az euritmiában kiemeltük a hangzókat, a lelki hangulatokból kiemelt taglejtésekkel kapcsolatban láthatjuk éppen, hogyan adhatjuk vissza teljesen egyenértékű módon a lélek hangulatait. Csinálják meg kérem a következőket. Egy euritmista ránéz a másikra, a bal lába ujjhegyére áll és most egy s-(sz)-mozdulatot végez, közben folyton a másikra nézve. Azt hiszem, félreérthetetlen, hogy gúnyolódik vele, ha a helyes értelmezésben végzi el az euritmia-mozdulatot, a csipkelődő irónia magától értetődő módon kiderül belőle.

Tegyük fel, hogy a következő mozdulatot akarná csinálni ez az euritmista, - előbb csak érzékeltetni akarja, hogy gúnyolódik, majd a csipkelődést belülről, akarattal, aktívabban akarja kifejezni. Most az következne előbb, amit már megcsinált, majd amikor leállt a lábujjhegyről és az s-(sz)-mozdulatot kitartva, simán csak áll, áttér arra, hogy az állát félrehúzza és sandán néz. Térjenek tehát át az első mozdulatról a másikra, előbb ironikusan, majd csipkelődve szórakozzunk vele.

Ha valóban a megfelelő taglejtéseket keresik meg, kétségtelenül egyenértékű azzal, amit kapnak belőle. Ezt látták ebben. Éppen ezen a példán akartam megmutatni, hogyan érzik meg valóban a dolgokat.

Arra a pontra, ahová jutniuk kell, voltaképpen csak akkor érkeznek el az euritmiában, ha művészi euritmiát akarnak csinálni, ha képesek ugyanúgy szükségesnek érezni minden egyes magánhangzó, mássalhangzó, vagy valami más számára megadott mozdulatot, amint ezt a kissé erősen kifejezett mozdulatot, vagy taglejtést is szükségesnek érezték most. Éppen ezen a taglejtésen tanulják meg, hogyan kell beletalálniuk magukat a dolgokba.

Most még egyszer meg szeretném önöknek mutatni, hogyan kell tulajdonképpen formákat alkalmazni. Emlékezzenek azokra, akik odafent, a színpadon álltak tegnap a béketáncnál, amelybe bele volt azután szőve az „én és te”-gyakorlat, emlékezzenek arra, hogyan volt elrendezve a négy hármas-csoport. Kérem, menjenek ismét fel oda, ahol tegnap álltak és rendeződjenek el ugyanúgy, mint tegnap. Most a következőket csináljuk. Ahelyett, hogy csak szöveg nélkül a formát csinálnák, mint tegnap, csinálják meg most háromszor az első formát, a háromszögformát az első sor mintájára: „Es keimen der Seele Wünsche” (Csírázik a lélek vágya), majd a második sorra a második, a harmadik sorra pedig a harmadik mozgást. Csak most érnek el oda, ahol az „én és te” kezdődik a tegnapi felállás szerint. De most ez az „én és te” ne egy „én és te” legyen, hanem újból az „én és te” mintájára végezhető sorok legyenek. Tehát most az „én és te” mintájára végzett néhány sor következik. Végezetül ismét olyan három sor következik, ahol ugyanolyan módon visszakerülnek ahhoz, amit béketáncnak jártunk el.

Es keimen der Seele Wünsche,
Es wachsen des Willens Taten,        
Es reifen des Lebens Früchte.
Ich fühle mein Schicksal,
Mein Schicksal findet mich.
Ich fühle meinen Stern,
Mein Stern findet mich.
Ich fühle meine Ziele,
Meine Ziele finden mich.
Meine Seele und die Welt
Sind eines nur.
(Csírázik a lélek vágya,
Az akarat tettre váltott,
Az élet gyümölcse beérett   
Érzem a sorsom,
A sors rám talál,
A csillagom érzem,
Rám talál a csillag,
Érzem a célom,
A cél megtalál.
Világ, meg a lelkem
Azonban egyek.



(közeledni egymáshoz)
(vissza)
(közeledni)
(vissza)
(közeledni)
(vissza)

(keresztbe menjenek)

A három utolsó sor most a béketánc:

Das Leben, es wird heller um mich,
Das Leben, es wird schwerer für mich,        
Das Leben, es wird reicher in mir.
Az élet köröttem fényesebb lesz,
Az élet nekem nehezebb is lesz,
Az élet bennem gazdagabb lesz.)

Ebben az összefüggésben nem pusztán csak sémaszerűen van benne az „én és te”, stb. és a formája sem pusztán csak egy száraz forma, hanem egy olyan összefüggés, amely a soroknak ha nem is mindig tökéletes, de mégis valamiféle felépítésében mutatja meg, hogyan alkalmazhatjuk ezt a formát. Most már meg tudják jobban érteni. Csináljuk meg még egyszer. Meg fogják látni, hogy tökéletes egyenlőséget hoz létre a forma és a sorok tartalma között.

Ezzel egyúttal példát adtam az euritmia nyelvezetének az egyébként használatos beszéddel való bensőséges kapcsolatára is.

Megpróbáltam válaszolni a kérdésre, - ami persze egy halvány próbálkozás csupán, amely magától értetődően csak példával magyaráz, - hogyan jönnek létre költemények bizonyos misztériumokból, olyan misztériumokból, ahol éppenséggel megvolt az a mozgásművészet, amelyet az euritmia formájában meg kívánunk újítani. - Ott elsősorban nem a költemények nyelvezete, nyelvi formája volt meg, hanem előbb még csak megérezték - mert az őseredeti emberben éppen az érzés volt meg, - megérezték a mozgást, a taglejtést, a formával együtt. A költemény formáját pedig a forma, a taglejtés és a forma alapján keresték meg hozzá. Akkoriban a költeményt megelőzte az euritmia mozgásformája és a költemény építkezésének taglejtése.

Ami pedig alapjában véve egyáltalán bensőséges kapcsolatot mutat az euritmia és a földi nyelv között, az is ez. Egy kissé már, mint euritmistáknak, kell érzékünknek lenni aziránt, hogy tulajdonképpen nem lehet euritmizálni minden költeményt. Nézzék kérem, költeményeket írnak, egyiket a másik után, de a 99%-uk tulajdonképpen eléggé művészietlen, legfeljebb 1%-uk marad meg. Az irodalomtörténet-könyvek nem lennének túl vastagok, ha csak azt vennék figyelembe, ami valóban költemény. Mert az igazi költeményben mindig benne van az euritmia és úgy is néz ki, mintha a költő elvégezné előzőleg étertestében a megfelelő euritmia-mozdulatokat és taglejtéseket, mintha a fizikai teste csak azért lenne, hogy a hangzó beszédbe ültesse át az euritmia mozdulatait és taglejtéseit. Csak így jöhet igazi költemény létre.

Nos, ennek persze nem kell intellektuális tudattal lejátszódnia. Ezért már azt mondhatjuk, hogy van már manapság olyan igazi költő, aki az étertestével már akkor járja a táncot, mielőtt a versét még formába öntené és régebben is volt már ilyen költő, mint például Schiller az igazán szép verseiben, - vannak nála is elvetendők, de nem azokra gondolok, hanem a valóban költői teljesítményeire. Goethe költeményeinek többségével úgy állunk, hogy tulajdonképpen érezzük is a mögöttük lévő euritmia-taglejtéseket. Egy egész sereg költőnél elmondhatjuk, hogy amit előadtam, tudattalanul mindenképpen megvan. Tudattalanul megvolt náluk egyszer.

De persze az euritmistának rendje és módja szerint éreznie kell, hogyan működik a szervezetében, hogy a költemény euritmizálható-e, vagyis, hogy tud-e válaszolni a kérdésre: Mint euritmista, értem-e a költőt? Volt-e benne olyasvalami, amit én akarok a formában kifejezni? - Akkor, igen, akkor lesznek majd bizonyos belső kapcsolatban a költeménnyel, ha ezt érzik.

Ezt persze nem lehet túlzásba vinni és az antropozófia talaján állva sohasem vagyunk fanatikusok, nem szabad eltúloznunk a dolgokat. Egyáltalán nem kell megkövetelnünk, hogy misztérium-költeményeket, vagy olyan költeményeket euritmizáljunk, amelyeket a misztérium-művészet mintájára alkottak meg. De olyan kísértésnek sem engedünk, hogy euritmiával fejezzük ki - mondjuk - Wildenbruch egyik versét. Mindenképpen az euritmistáknak kell megéreznie az efféle dolgokat, különben nem jutnak el az euritmia igazi területére.

Nos, talán megértették ezen az euritmia és a beszéd bensőséges kapcsolatát. Most azt kérném, euritmizálják a következőt:

Mein Freund, kannst du es nicht lassen,
Mir das Traurige immer wieder
In die Seele zu rufen?

(Barátom, nem hagynád,
Hogy újra felidézzem
Lelkemben, ami bús?)

Úgy csinálják kérem, hogy egy egyszerű hullámmozgást vegyenek formának, de úgy, hogy amikor az első sorban „Mein Freund, kannst du es nicht lassen” ide érnek, kezdjék lényegesen felgyorsítani a tempót, hogy a néző lássa, hogy a „lassen” (hagynád) szó után gyorsítanak és a hátralévő két sort lényegesen gyorsabban végzik. Csinálják meg még egyszer. Most pedig, amikor a még hátralévő sort csinálják, csinálják meg az ellenkezőjét:

Was seh' ich? Es ist der Morgensonne Glanz!
(Mit látok? A reggel Napja ragyogását!)

Próbálják az „ich” szó után lényegesen lassítani a túl gyorssá vált tempót. Itt (az előbbi esetben) a lassú tempó megy át a gyorsabba, itt pedig (a második esetben) a túl gyors megy át a lassabba.

Ha valamiben, mint az első mondatban, akarat, törekvés lappang, ha vissza akarjuk fojtani kissé, ahol lappang az akarat, - nem szeretném, hogy újra lelkem elé idéznéd, - gyorsabb tempóba váltunk át a lassabból.

Ha egy külső esemény búvik meg valamiben, amely úgy van valakire hatással, hogy felkelti a figyelmét, felhívja valamire a figyelmet, amikor tehát az észrevétel a fontos, mint a második mondatban, a gyors tempóból átváltunk a lassabba.

Mein Freund, kannst du es nicht lassen,
Mir das Traurige immer wieder
In die Seele rufen?
Was seh' ich? Es ist der Morgensonne Glanz!   


(akarat)
(észrevétel)

Fogják majd érezni, hogy valóban az fejeződik ki mindkét tempóban ismét, amit bizonyos módon úgy mondhatunk, hogy „akaratot és észlelést, vagy érzést viszünk a mozdulatba”. A költeményeket pedig majd aszerint fogják kikeresni, hogy inkább az akaratnak, valamivel szemben való ellenszegülésnek felel-e meg, vagy egyfajta elhárítandó dolog, vagy odaadás bújik-e meg benne, mondjuk, ha mozdulattal akarják kifejezni, tiszteletet, alázatot fejtenek-e ki.

Természetesen hozzá kell még vennünk a megfelelő mozdulatot is, amelyet kaptunk például az alázatra. Annál jobban felmagasodik a dolog. Mert a dolgokat, amelyeket ki szeretnénk fejezni, többféleképpen is kifejezhetjük.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként