Az antropozófiai világszemlélet területén mindig újra hangsúlyozni kell, hogyan jön létre általa a művészet, a vallás és a tudomány egységes forrásának a tudata. Az antropozófiai világszemléletben gyakran hangsúlyozzuk, hogy a régi korokban az emberiség fejlődésében egyáltalán nem különült el vallás, művészet és tudomány, hanem e három egységet alkotott. Hármójuknak ezt az egységét a misztériumokban ápolták. A misztériumokban valójában mindaz egyesült, amit ma iskolának, templomnak és művészeti intézménynek nevezünk. Mert amit akkoriban a misztériumokban nyújtottak, nem egyoldalúan, szavakkal mondták el. A szó, amit az ember érzékelt, amikor a beavatott a megismerés szavaként kimondta, az ember akkori érzése szerint olyan volt, mint magából a szellemből jövő megnyilatkozás, a szó mellett ott volt a kultikus, beavatási cselekmények bemutatása, amelyek hatalmas képekben fedték fel a hallgatók és nézők előtt azt, amit a szó által akartak tudatni velük.
S így amellett, amit a földi megismerés adott, kibontakoztak a vallásos-kultikus cselekmények, amelyek révén a hallgatók és nézők szeme előtt tükröződött vissza az, amit az ember sejtett, vagy talán látott is, mint az érzékfeletti világ tényeit, eseményeit. Vallás és megismerés egységként hatott. De ezekbe az ábrázolásokba, az érzékfeletti e képszerű ábrázolásaiba belevitték a szépet, a művészit. Ily módon a kultikus cselekmény és a kultikus kép egyúttal művészi kifejezés, művészi megnyilatkozás volt. A misztériumokban az ember érezte a művészi szépséget. Akaratát a vallásos impulzus serkentette, amely a kultikus cselekményekben adott volt, és bensőleg megvilágosodott a szó által, ami a szépet, művészi kultikus cselekményt kísérte. Bensőleg megvilágosodott a megismerésben. A vallás, tudomány és művészet ezen - mondhatni - testvéri egységének minden igazi antropozófiai világszemléletben és kutatásban mindig jelen kell lennie. S ez nem valahogy pusztán mesterséges módon, hanem egészen magától értetődően, természetesen adódik.
Ha az ember a mai intellektuális, materialista tudomány értelmében a megismerésnek szenteli magát, akkor gondolatokon keresztül próbálja megismerő módon felfogni a világot. Végül egy sor gondolattal rendelkezik, amelyek számára a természeti jelenségeket, a természet lényegét gondolatilag, képzetszerűen reprezentálják. Az ember a természeti törvényeket gondolatokban fejezi ki. Mármost csupán a legutóbbi, valóban intellektuális, materialista korban volt az a tulajdonsága azoknak, akik a megismerésnek szentelték magukat, hogy bensőleg többé-kevésbé elidegenedtek a művészi érzéstől. Ha az ember a mai, szokásos tudománynak szenteli magát, akkor holt gondolatoknak adja át magát, és holt gondolatokat keres a természeti jelenségekben. Mindaz, amit természettörténetnek nevezünk, és amire mai tudományunk olyannyira büszke, holt gondolatok, olyan gondolatok, amelyek hullái annak, ami a lelkünk volt, mielőtt a Földön túli létből az érzékelhetőbe szállt alá.
Látják, igen tisztelt hallgatóim, ha megpillantjuk egy ember holttestét, akkor tudjuk a formájából, hogy pusztán az általunk ismert természeti törvények nem hozhatták volna ebbe a formába, hanem előzőleg meghalt. Először élt, majd meghalt, s így vált holttestté. Aki valóban megismerésre törekszik, tudja, hogy gondolatai, amelyek benne vannak, a holttestei annak az eleven lelki lényiségnek, amelyben benne élt, mielőtt leszállt a Földre. Földi gondolataink földi létünket megelőző lelki életünk holttetemei. Ez okozza a gondolatok absztraktságát, hogy éppenséggel holttestek. S amíg az utóbbi évszázadban egyre inkább megkedvelték ezeket az absztrakt gondolatokat - befészkelték magukat a gyakorlati élet egészébe -, az emberek egyre hasonlóbbá váltak elvont gondolataikhoz. Különösen a tudományosan, magasan képzettek váltak egész lelki életükkel, éspedig magasabb rendű lelki életükkel absztrakt gondolataikhoz hasonlóvá. Ez azonban elidegenedik a művészettől. Minél inkább feloldódik az ember tisztán elvont gondolatokban, annál idegenebbé válik számára a művészet, mert a művészet az élőt akarja, és a gondolatok halottak.
Az ellentétes állapot akkor jelenik meg a lélekben, amikor az ember valóban elmélyült a megismerésben, az antropozófiai megismerésben. Amíg az absztrakt értelmi megismerésnél egy bizonyos idő után fellép az igény, hogy mindent csak tisztán logikailag lássunk be, és magát a művészit is logikailag magyarázzuk, addig az antropozófiai megismerésnél egy bizonyos pillanatban fellép a művészet iránti igény. Mert az antropozófiai megismerés, ha valóságos megismerés, egy bizonyos ponton odavezet, hogy az ember azt mondja önmagának: amit gondolataiddal átfogsz, az nem a teljes, eleven valóság, szükséged van még valami másra is. - S így, mivel az antropozófiai megismerésnél az egész lelki élet eleven marad, nem ölik meg a holt gondolatok, az embernek igénye támad arra, hogy művészileg érezze és művészileg tapasztalja a világot. Ha az ember az absztrakt, halott gondolatokban él, a művészet mégiscsak egyfajta luxussá válik számára, amelyet az emberek illúzióikból és álmaikból kiindulva mintegy ráadásként formálnak meg az élethez. Ha antropozófiai módon ismerünk meg, akkor egy bizonyos ponton azt mondjuk: gondolataid egyáltalán nem az eleven valóság valamiféle képei, gondolataid olyanok, mint mozdulatok. Gondolataiddal csak utalsz az eleven valóságra. A gondolataid holt mozdulatok. - S egy bizonyos ponton úgy érzi az ember, most el kell kezdenie, hogy művészileg hozzon létre valamit, különben egyáltalán nem jut el a valósághoz. Tehát az antropozófus a megismerés egy bizonyos pontján úgy érzi, tovább kell lépnie a művészethez. S akkor valóban az a nézet keletkezik benne, hogy az ember a világot tartalmilag egyáltalán nem adhatja vissza eszmékben, hanem mindenképpen hozzá kell fűznie a világ megismeréséhez a művészi elemet.
Az antropozófia a lélek számára a művészi érzékelés és művészi alkotás valóságos előképzője. Az absztrakt gondolatok megölik a művészi fantáziát. Az ember egyre logikusabb és lo- gikusabb lesz, kiöli a művészi fantáziát, majd kommentárokat gyárt a műalkotásokhoz. A materialista korban lép fel az a szörnyűség, hogy a tudósok kommentárokat, tudós magyarázatokat fűznek a műalkotásokhoz. Ezek a tudós magyarázatok, ezek a Faust-kommentárok, Hamlet-kommentárok, Leonardo, Raffaello, Michelangelo művészetének tudós leírásai, ezek koporsók, halotti koporsók a valódi művészi érzés számára. Ezekbe ölik bele mindazt, ami eleven művészet. S ha az ember kezébe vesz egy Faust-kommentárt, akkor tulajdonképpen azt érzi: most a „Faust” holttestét veszed a kezedbe, vagy egy Hamlet-kommentár esetében a „Hamlet” holttestét, mert ezekben az absztrakt gondolatok megölték a műalkotást.
Az antropozófiai megismeréssel az ember az eleven szellemből próbál a műalkotáshoz közeledni, ahogyan én tettem egyszer például Goethe „Mese a zöld kígyóról és a szép Liliomról” című meséjével[1], amelyhez nem írtam kommentárt, hanem valami elevenséget próbáltam a közvetlenül élőbe belevinni. A rengeteg esztétika, a művészet tudós szemlélete egy művészietlen korban keletkezett. Az esztétikák tulajdonképpen művészietlenek. De amennyiben mindezt kimondják - az ember tudatában van ennek -, jöhetnének az igazán tudós emberek és mondhatnák: nos, igen, ámde a világ művészi megismerése elvezet a valóságtól; nem tudományos, ha a világot művészileg fogjuk fel. S akkor a valódi tudósok azt fogják szavalni: az embernek el kell nyomnia a fantáziát, ki kell kapcsolnia az imaginációt, ha meg akarja ragadni a valóságot, és a pusztán logikusra kell korlátoznia magát. - Igen, ezt szavalhatja az ember, ezt követelheti. De gondolják csak meg egyszer: ha a valóság, a természet maga is művész, akkor semmit sem ér, ha az emberektől azt követelik, hogy mindig mindent csupán logikus módon fogjanak fel. Ha a természet maga művész, akkor éppenséggel nem pusztán logikai fogalmakkal kell a természetet megközelíteni. S a természet művész. Ezt éppen az antropozófiai megismerésen keresztül, a megismerés egy bizonyos pontján fedezi fel az ember. Az embernek itt fel kell azzal hagynia, hogy eszmékben éljen. El kell kezdenie, hogy képekben gondolkodjék, hogy megérthesse a természetet, különösen a legmagasabb rendűt a természetben, a fizikai embert a maga formáiban. Semmilyen anatómia, fiziológia sem tudja az embert saját formáiban megérteni. Erre egyedül csak a művészi érzés által ösztönzött eleven megismerés képes.
S így teljesen természetes volt az, hogy a megismerés a művészi teremtésbe torkollott: amikor például megjelent az idea, hogy megépítsük a Goetheanumot. Itt azt, amit az antropozófia egyébként ideákban hozott létre, művészi formákban kellett megteremtenünk. Ez ugyanaz volt, csak más módon nyilatkozott meg. De a művészet, az igazi művészet mindig is ilyen módon bontakozott ki a világban. S Goethe, aki valóban képes volt művészien érezni, mondta ezt a szép mondást[2]: A művészet olyan titkos természeti törvények megnyilatkozása, amelyek nélküle sohasem nyilvánulnának meg. Megérezte azt, amit éppen az antropozófiának kell éreznie. Ha az ember átdolgozta magát a világ megismerő felfogásáig, akkor jelenik meg az eleven szükséglet, hogy most már ne csak ideákat alakítson ki, hanem művészien - szobrászi vagy festői módon, zeneileg vagy költői módon formáljon. Itt különben történik néha valami - bocsássanak meg, ha kemény szót használok - igazán rossz. Az ember például megpróbálja, mint ahogyan én magam is tettem, hogy azt, amit ideákban nem lehet kifejezni az ember lényéről, „misztériumdrámákban” mutassa be, ahogyan én is tettem négy misztériumdrámában. Ekkor előkerülnek olyan jóindulatú, de nem egészen megértő emberek, akik ezeket a misztériumdrámákat megmagyarázzák, egyfajta kommentárt is fűznek hozzájuk. Nos, ez valami szörnyű, valami borzalmas, ha ez történik, de hát éppen ez történik, hiszen gyakran magába az antropozófiai mozgalomba is beleviszik az absztrakt gondolatok életet kioltó erőit. A valóságban az antropozófiai mozgalomban folyamatosan életre kellene kelteni az absztrakt gondolatokat. Akkor ez odavezet, hogy amit az ember gondolatokban már nem tud átélni, eleven alakokon keresztül élvezze, maga előtt lássa, szemlélje, ahogyan a drámai képekben lépnek fel; és valóban engedje magára hatni a dráma alakjait, ne pedig absztrakt módon magyarázza azokat. Az igazi antropozófia egy bizonyos ponton igazi művészetbe megy át, mivel nem gondolatot ölő módon, hanem inspirálóan működik, és pezsgésbe hozza a művészi forrást az ember lelkivilágában.
Akkor nem is azt próbálja meg az ember, hogy szimbolikus módon formáljon ideákat vagy allegorikus módon utánozza őket, hanem azzal próbálkozik, hogy minden ideát egy meghatározott pontba áramoltasson, és tisztán a művészi formát kövesse. Így a Goetheanum, mint architektúra - ha szabad erősebb kifejezéssel élnem - egészen ideák nélkül keletkezett, pusztán azáltal, hogy éreztük a formákat, de a szellemből kiindulva éreztük. S így a Goetheanumot is szemlélni kellene, nem pedig magyarázni. Amikor abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Goetheanumba érkező vendégeket vezethettem, akkor általában azzal vezettem be mondandómat, hogy ezt mondtam: Önök természetesen azért jöttek ide, hogy a Goetheanumot elmagyarázzam Önöknek, miközben Önöket kísérem; de valójában ez számomra szörnyen ellenszenves valami. A következő félórában, amíg vezetem Önöket, igazán visszatetsző dolgot kell vállalnom, mert a Goetheanum arra való, hogy megnézzék, nem pedig, hogy megmagyarázzák. - Ezt mindig újra hangsúlyoztam, mivel éppenséggel képekben kellett élnie annak, ami ott volt, nem elvont, holt gondolatokban. Természetesen magyarázni kellett, de megpróbáltam úgy magyarázni, hogy ez valójában ne elvont magyarázat legyen, hanem vezetés, mintegy a formákon, a képeken, a színeken keresztül segítve az érzékelést. Az ember ugyanis nemcsak szavakban, hanem a formákban, színekben, hangokban is élhet szellemileg. Így lehet csak átélni a valóban művészit. Mert a művészi mindig az érzékfeletti megjelenése érzéki világunkban. S ilyesmit minden művészetben észrevehetünk, ha ez a művészet olyan formákban jelenik meg előttünk, amelyek tisztán az emberi természetből születtek.
Tekintsék először azt a művészetet, amely ma a legjobban szolgálja a külső célszerűséget, nézzék az építészetet!
Hogy az építészetet a maga formáiban valóban átérezve megérthessük, magát az embert, az emberi formát kell művészi módon átéreznünk. S ha művészi módon érezzük az emberi formát, akkor ebben az érzésben erőteljesen fellép annak érzékelése is, hogy az ember tulajdonképpen elhagyta azokat a világokat, amelyekhez tartozik. Ha egy medvét szemlélek a bundájában, akkor úgy érzem, hogy jól felruházta őt a természet, mivel bundába öltöztette. S egy teljességet érzékelek, midőn a medvét bundájával vagy egy kutyát az irhájával együtt érzékelem; egy teljességet érzékelek. Ha művészileg szemlélek egy embert, akkor valami hiányzik nekem ennél az embernél, ha csak érzékszerveimmel tekintek rá. Ő nem kapta meg azt az univerzumtól, amit a medve vagy a kutya a bundájával vagy szőrével megkapott. Külső látványát tekintve úgyszólván pőrén áll a világban az ember. Létrejön az igény, hogy a fizikai helyett, a fizikai helyén, körülötte, tisztán a művészi érzékelésben egy képszerű szellemi legyen, amely beburkolja őt.
Ma ez a tiszta művészi érzékelés az építészetben mintegy el van takarva, nincs tisztán jelen. De nézzék csak meg az építészetnek a kiindulópontját, amikor mindenekelőtt azáltal érte el tetőpontját, hogy burkokat alakított ki az elköltözőknek, a halottaknak. Nézzük meg egyszer, ahogyan az építészet kezdetén értelemszerűen a síremlékek, a temetkezési épületek állnak, amelyeket a sírhelyek fölé emeltek. Miközben az ember mintegy elhagyta földi börtönét, fizikai testét, és - az őseredeti, ösztönös tisztánlátás értelmében - a pőre lélek nem kíván a kozmoszba távozni anélkül, hogy ne burkolná be magát azokkal a formákkal, amelyektől azt akarja, hogy felvegyék őt. Az ember mégsem engedheti ki - így mondták - egyszerűen a lelket a kaotikus levegőáramlatokba; mégsem lehet kiengedni a lelket a kaotiku- san egymásra ható időjárási áramlásokba: ez szétszaggatná a lelket. A lélek, ha elhagyta a testet, szabályos térbeli formákon keresztül akar kitágulni a világba. Az ember beburkolja őt a sír architektúrájával, mivel ott - az épített sírban - tájékozódni tud. Nem tud tájékozódni a lélek az időjárás viharaiban, amelyekkel szembekerül, a szélviharokban, amelyekkel találkozik; ám tájékozódni képes a művészi formákban, amikkel az építész a temetkezési helyek fölött kialakítja a síremléket: itt alakulnak ki az utak a lélek számára kifelé a kozmikus messzeségekbe. Ez az érzékfelettiből a lélek számára adatott burok, héj - mivel az ember nem kap, miként az állatok vagy a növények, az érzéki, természetes elemektől egyfajta burkot, héjat.
S így elmondhatjuk: az építészet eredetileg azt fejezi ki, hogy az ember milyen módon akarja, hogy a kozmosz távlatai befogadják. - Ha egy házban tartózkodom, a művészi érzékelésnek akkor is ilyennek kellene lennie bennem. Látom a felületeket, a vonalakat. Miért vannak itt ezek? Hogy felmutassák nekem: így akar a lélek e vonalak irányában kitekinteni a tér távlataiba. De egyben így akarja a lélek megvédeni magát a rázúduló fénytől. S ha a léleknek az univerzummal, a környező térbeli univerzummal való kapcsolatát nézzük, és valóban felismerjük, hogy miként fogadja be a térbeli univerzum az ember lelkét megfelelő módon, akkor ebből megkapjuk az építészet művészi formáját.
Van azonban az építészetnek egy művészi ellenképe. Az ember, amikor kilép a világból, elhagyja fizikai testét. Lélekként beletágul a tér formáiba. Minden architektonikus elem az embernek ezt a látható világtérhez, a látható kozmoszhoz való viszonyát akarja megnyilatkoztatni. Ha az ember a születéssel belép a fizikai létbe, akkor öntudatlanul emlékszik a földi élete előtti létezésére. Azután alámerül lelkével fizikai testébe. A mai embernek a tudatában lényegében semmi sincs erről az alámerülésről. De a tudatalattijában, a mély lelki érzékelésben - nevezetesen ott, ahol ez az érzékelés naiv művészi érzéssé válik - ott tudja a lélek, miközben alámerül a testbe: előzőleg, mielőtt alámerültél egy testbe, valami más voltál. S nem akar olyan lenni, amilyen a testben, hanem olyan akar lenni, amilyen akkor volt, mielőtt testébe alámerült.
Figyelemre méltó módon fedezzük fel ezt az érzést a primitív embereknél. Művészi módon érzik ilyenképpen, hogy tulajdonképpen milyenek akarnak lenni a testükben, s először is feldíszítik magukat, majd felöltöznek. Itt vannak az öltözék színei, mert az ember lelkiségét ki akarja fejezni testiségében. Testisége, amelybe alámerült, nem elégíti ki; színesen akar belehelyezkedni a világba, ahogyan lelkileg érzi át önmagát. Aki művészi érzékkel szemléli a primitív emberek színes, pompás öltözékét, az a léleknek kifelé a térbe irányuló működését látja - ahogyan az építészeti formákban a léleknek a térbe befelé irányuló működését látja. Ha a lélek el akar oszlani a kozmikus távlatokban, akkor az építészeti formákat követi. Ha azonban a lélek a legmélyebb belső középpontból akar kibontakozni a térbe, akkor kifejleszti az öltözködés művészetét. Ez az öltözködésművészet később más művészetek életébe is belekerül. S nem mindegy az, hogy Önök azokban a korokban, amelyekben az ember sokkal művészibb módon érzett, mint ma - mondjuk az itáliai reneszánsz mesterek képein - úgy látják, hogy Magdolna mindig egy egészen más, meghatározott ruhát hord, mint Mária. Hasonlítsák össze a sárgát, amely igen gyakran jelenik meg a Magdolnák öltözetén, a kék és vörös együttesével, ami a Máriáknál látható, s ekkor Önök előtt áll az egész lelki különbség azon a módon, ahogyan ezt a még teljesen a művészi elemben élő festők az öltözék megfestésekor is lelkükből megalkották.
Mi, akik legszívesebben szürkét szürkével hordunk, a külvilágban is éppen lelkünk holttá lett képmását mutatjuk meg. Jelen korunkban absztrakt módon öltözködünk, nem csupán absztrakt módon gondolkodunk. S ha - no, ezt már csak zárójelben merem mondani - nem absztrakt módon öltözködünk, akkor gyakran éppen a színek összeállításával mutatjuk meg, milyen kevés maradt meg számunkra az eleven gondolkodásból, amit akkor éltünk át, mielőtt leszálltunk a Földre. Ha ma nem absztrakt módon kezdünk öltözködni, akkor a legtöbbször ízléstelenül öltözünk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy egész civilizációnk éppen a művészi elem révén igényli felemelkedését, hogy az embert ismét eleven, művészi módon kell a világba helyezni. De akkor a világ lényegét és a világ életét ismét művészi módon kell látnunk. Akkor nemcsak kutatóintézetekbe kell mennünk, és felállítanunk az ismert, akasztófaszerű készüléket, hogy megvizsgáljuk vele az arcélszöget, hogy lehetőleg absztrakt módon mérjük a faji tulajdonságokat, hanem arra van szükség, hogy az ember lényének minőségeibe elmélyedve, érző módon tudjuk a formát megismerni.
S akkor már az emberi fejnél fel fogjuk ismerni csodálatos módon a homlok és a fejtető kerekdedségében - nem csupán allegorikus módon, hanem egész bensőségesen reális módon - a felettünk ívelő égboltnak a képmását. Az egész világmindenség leképeződése adja a homlokot és a fejtetőt, s amit azalatt élünk át, amíg a Napot körüljárjuk, amíg horizontális mozgással bolygónkkal körbehaladunk a csillag körül, ennek a kozmikus mozgásnak a követését érezzük művészi módon az orr és a szem kialakításában. Gondolják el az állócsillagos égbolt nyugalmát a homlok és a fejtető nyugodt domborulatában, a köröző mozgást a kozmoszban, a szem mozgékony pillantásában, s mindabban, amit az orr és a szaglás útján bensőleg átélünk. S ha valóban művészi módon tudjuk az ember száját és állát tanulmányozni, akkor ebben annak képmását láthatjuk, ami mélyen magába az emberi bensőbe vezet. A száj az állal az egész ember, ahogyan lelkileg testiségében él. Íme, itt van művészi módon az egész világ. A homlok és a fejtető domborulatában, az univerzum nyugvó kerekdedsége; a szemben és az orrban, a felső ajakban a mozgás a kozmikus téren keresztül; a szájban és az állban az önmagunkban nyugvás.
Mármost mindez nem absztrakt gondolatokban, hanem elevenen, képben szemlélve, egyáltalán nem akar a fejben maradni. Ha az ember ezt, amit éppen leírtam, valóban érzékeli az emberi fejjel kapcsolatban, akkor azt is kezdi érezni: te egyébként egy elég értelmes ember voltál, oly sok jó ötleted volt. Most hirtelen üres a fejed. Egyáltalán nem tudsz elgondolni semmit. Egészen jól érzed a homlokot, a fejdomborulatot, a szemet, az orrot, a felső ajkat, a szájat, az alsó ajkat. De gondolkodni már nem vagy képes. A gondolatok elhagynak. - S az ember többi része kezd mozogni, mégpedig a karok és az ujjak kezdenek gondolati eszközökké válni, csakhogy itt a gondolatok formákban élnek. S az ember szobrásszá, képfaragóvá válik.
Nos, amikor az ember szobrásszá akar válni, fel kell hagynia a fejnek a gondolkodással. Az a legszörnyűbb, ha az ember szobrászként a fejével gondolkodik. Ez képtelenség. Ezt nem teheti az ember, teljességgel lehetetlen. Akkor a fejnek pihenni kell tudnia, üressé kell lennie, s a karnak és a kéznek kell elkezdenie képekben, formákban alakítani, a világot megfelelő módon utánformálni. Különösen akkor, ha az emberképet akarjuk megformálni, akkor a saját ujjainkból kell kiáradnia az emberi formának. Akkor azt is kezdi megérezni az ember, hogy a görögök, akik igen művészi módon éreztek, miért formálták meg olyan különleges módon Athéné fejének felső részét, még sisakot is tettek rá, amely a fej egy részét képezi, hogy a nyugvó tér, a kozmosz formálóját utánozva átérezzék. Ezt a görögök még a fejfedővel is kifejezésre juttatták. S amikor az ember az orrformának a sajátos kialakítását látja, ahogyan egyenesen a homlokhoz illeszkednek a görög profilokon, akkor ebben megérzi az ember, hogy a görögök hogyan érezték át a mozgást, a lendületet, s ezt a kozmikus mozgással együtt haladást juttatták kifejezésre az orr felépítésében.
Csodálatos dolog, ha megérezzük egy görög fej művészi ábrázolásában, hogyan váltak a görögök szobrásszá, képfaragóvá! S látják, a világ szellemi átérzése és szemlélése - semmiképpen sem a fejgondolkodás - így vezet a művészethez, s ezt éppen az antropozófiai szemlélet ösztönzi, mivel itt az ember egy bizonyos ponton eljut oda, hogy azt mondja: van valami a világon, amihez gondolatokkal nem tudsz hozzáférni, el kell kezdened művésszé válni, hogy egyáltalán a közelébe férkőzhess. S ekkor úgy jelenik meg számára a materialista, intellektuális tudományosság, ahogyan az olyan ember, aki kívülről járja körül a dolgokat, és mindig logikusan írja le őket, de mégiscsak kívülről járja körül őket, míg az antropozófiai megismerés mindenekelőtt azt követeli, hogy magukba a dolgokba merüljünk bele, hogy újrateremtsük azt, amit a kozmosz teremtett - eleven formaerővel teremtsük újjá.
Így fokozatosan világossá válik az embernek: ha antropozófusként elsajátítod a fizikai test helyes megértését, ami kihullik a kozmikus térformákból, holttestté válik, ha elsajátítod annak megértését, hogy a lélek, miután elhagyta a fizikai testet, miként akarja, hogy a térbeli formák befogadják, akkor építész leszel. Ha megérted, mit akar a lélek, amikor a földi életét megelőző lét öntudatlan emlékezetével akar belehelyezkedni a térbe, akkor - bocsássák meg, hogy ezt a kifejezést használom, korunkban ez már egyáltalán nem szokásos, mivel az ember amúgy is teljesen leszokott ezekről a dolgokról, a földi életet megelőző lét tudatával együtt azt az indíttatást is elveszítette, amelyre utaltam -, akkor öltözködésművész leszel. Ez az architektonikus elem másik pólusa.
S az ember akkor lesz szobrász, ha valóban eleven módon éli bele magát az emberi formába, ahogyan az kiemelkedik, kialakul a világból. Ha az ember megtanulja, hogy minden oldalról megértse a fizikai testet, akkor művészként építésszé válik. Ha az ember valóban megismeri az éter- vagy képzőerőtestet, ahogy ezt az antropozófiában nevezem, belső elevenségében, sajátos életében és működésében, ahogyan az étertest a homlokot domborítja, az orrot formálja, ahogyan engedi a szájat hátrahúzódni - mivel ezek mind képzőerők -, akkor az étertest valódi felfogásából szobrásszá, képfaragóvá válik. Hiszen a szobrász semmi mást sem tesz, mint az étertest formáját utánozza.
Ha a lelki elem mindenfajta működésére és életére tekintünk, akkor ez a sokoldalú, tarka színvilág egy egész kozmosszá válik. S itt az ember fokozatosan bekapcsolódik abba, amit én a világ asztrális megértésének, felfogásának szeretnék nevezni. Ekkor az, ami színesen nyilatkozik meg az embernek, a lelki elem megnyilatkozásává válik a világon mindenütt. Nézzük meg egyszer a növényt, ahogy zöldell. Ha a növény zöldell, akkor a zöldet nem csupán szubjektív valamiként láthatjuk, és rezgéseket képzelhetünk el a növényben, ahogyan a fizikusok teszik. Már nem a növény van előttünk, ha elgondoljuk a fákon ezeket a rezgéseket, amelyeknek a színeket kellene előidézniük. Ezek absztrakciók. A valóságban a növényeket nem tudjuk eleven módon elképzelni a zöld nélkül, ha elevenségükben képzeljük el őket. A növény önmagából teremti meg a zöldet. Igen, de hogyan? Nos, a növénybe a holt földi anyagok vannak beépülve. Ám ezek a holt földi anyagok egészen meg vannak elevenítve. A növényben van vas, szén, valamilyen kovasav stb., a növényben mindenféle olyan földi anyag található, amelyeket az ásványvilágban is fellelhetünk: mindez azonban a növényben élettel van átszőve. S miközben szemléljük, ahogyan az élet egészen áthatja a holtat, a halotton keresztül egy képet, nevezetesen a növény képét teremti meg magának, megérez- zük, hogy a zöld az élet halott képe. Mindenütt láthatjuk zöld környezetünket. Tudjuk, hogy a növényekben a Föld anyagai élnek - a Föld holt anyagai. Magát az életet nem érzékeljük. A növényeket azáltal észleljük, hogy a holt anyagokat tartalmazzák. De ezáltal zöldek a növények. A zöld az élet halott képe, amely a Földön hat, működik. Most tekintsünk így a zöldre azzal, hogy a zöldben egyfajta kozmikus szóval van dolgunk, amely elmondja nekünk, hogyan él és tevékenykedik az élet a növényekben.
Majd tekintsünk az emberre! Ha kitekintünk a természetbe, úgy találjuk, hogy az egészséges emberi színhez leginkább a friss őszibarackvirág színe hasonlít tavasszal. Másik ilyen szín, az emberi testszínhez, az inkarnátumhoz hasonló szín nem létezik kinn a természetben. De azt is érezzük: ebben az őszibarackszerű testszínben fejezi ki magát az ember belső egészsége. Megértjük, hogy a testszínben, az inkarnátumban az ember eleven, közvetlenül az élettől ajándékozott egészségét ragadjuk meg. S úgy érezzük: ha a testszín zöldessé változik, akkor az ember beteges, akkor a lélek nem találja meg a megfelelő hozzáférést a fizikai testhez. Ezzel szemben, ha a lélek egoista módon túlságosan igénybe veszi a fizikai testet, például az irigy vagy fösvény embernél, akkor az ember sápadt, fehéres színű lesz. Az aggodalomban is túlságosan igénybe veszi a lélek a fizikai testet; ekkor az ember elsápad, elfehéredik. A fehéres és a zöldes között van az inkarnátum egészséges, életteli színe, az őszibarackvirág-szerű pírral. S éppen úgy, ahogyan a növények zöldjét az élet holt színének érezzük, az inkarnátumban, az egészséges ember sajátos őszibarackvirág-színében a lélek eleven képét érezzük. Látják, most megelevenedett, a színekben megelevenedett a világ. Az élő a halotton keresztül a zöld látványává formálódik. A lelkiség az emberi bőrt az őszibarackvirág-szerű inkarnátum képévé alakítja.
Nézzük tovább! A Napot fehéresnek látjuk. A fehérséget közeli rokonságban érezzük a fénnyel. Ha éjjel a fekete sötétségben felébredünk, úgy érezzük: ez nem a mi megfelelő emberi környezetünk, ahol teljes mértékben érezhetjük emberi énünket. Szükségünk van a fényre közöttünk és a tárgyak között, hogy énünket teljesen érezhessük. Bizonyos mértékig szükségünk van a fényre közöttünk és a fal között, hogy a fal a távolból hatni tudjon ránk. Itt felgyullad én-érzésünk; ha a fényben, vagyis a fehérrel rokonságban lévőben ébredünk fel, akkor érezzük énünket. Ha sötétségben, vagyis a feketével rokon közegben ébredünk, idegennek érezzük magunkat a világban. Azt mondom: fény. Vehetnék más érzékszervi észleletet is. S Önök ebben egy látszólagos ellentmondást találnak majd, mivel egy vakon született sohasem lát fényt. De nem arról van szó, hogy az ember közvetlenül látja-e a fényt, hanem arról, hogy milyen az alkotottsága. Az ember, még ha vakon született is, éppenséggel a fényre van alkotva; s az én-energia számára az az akadály, ami a vaknál mutatkozik, a fény hiánya miatt van. A fehér rokon a fénnyel. Ha a fehéret, azaz a fényszerűt érzékeljük, akkor éppen azt érezzük, hogy a fehér színen a térben énünk felgyullad belső erejére, s ekkor azt mondhatjuk, amennyiben most a gondolatot elevenné tesszük, nem pedig absztrakttá: a fehér a szellem lelki megjelenése. Ezért is érezzük mindenütt, ahol a képeken fehérrel találkozunk: igen, itt a szellemre gondoltak.
Nézzék ezzel szemben a feketét! Ha látják a feketét, ha ezt valahol előhozzuk, akkor ezt legkönnyebben a holt szellemi képeként lehet felhasználni - ahogy mi magunk holtnak, bénult- nak érezzük magunkat, ha felébredve a fekete sötétségbe kell szellemünkkel belehelyezkednünk. S így az ember a feketét a holt szellemi képének érezheti.
Gondolják el mármost, hogyan tud a színekben élni az ember. A világot, mint fényt és színt tapasztalja az ember, ha átéli a zöldet, mint az élet halott képét; az őszibarackvirág-színt s az emberi bőr, az inkarnátum színét, mint a lélek eleven képét; a fehéret, mint a szellem lelki képmását; a feketét, mint a holt szellemi képét. Amíg ezeket kimondtam, valójában egy kört jártam be. Figyeljék meg, hogyan kell ezt leírnom: zöld - az elevenség halott képe. Az élőnél megállok. Őszibarackvirág-szín és inkarnátum - a lélek eleven képe. A léleknél állok. Fehér - a szellemi képe. A léleknél megálltam, és felemelkedem a szellemhez. Fekete - a holt szellemi képe. A szelleminél megálltam, felemelkedtem a holthoz, ám ismét visszatértem, amennyiben a zöld az eleven holt képmása volt. Bezártam a kört. Ha ezt egy táblán sematikusan felvázolhatnám[3] Önöknek, akkor látnák, hogy ez az eleven mozgás a színességben - a következő előadásban a kék színről is beszélünk majd -, a világban lévő asztralitás valóban művészi átélésévé válik.
Ha az embernek ilyesfajta művészi átélése van, ha számára halál, élet, lélek, szellem mintegy az életkerékben ábrázolódik, miközben a lelkiség, a szellemiség életén keresztül a holttól a holthoz tér vissza, a fényen, színen keresztül ábrázolódik számára a halál, az élet, a lélek és a szellem, ahogyan az imént leírtam, akkor az ember tudja, ezzel nem maradhat a térben, ki kell törnie a térből, el kell jutnia a térből a síkhoz. Ott a síkon kell a tér rejtélyét megoldania, s ekkor elveszti a tér képzetét. Ahogyan szobrászként elvesztette a fejgondolkodást, úgy veszíti el most a tér képzetét. Számára minden a fénybe és színbe sűrűsödik, s az ember festővé válik. Az ilyen szemlélettel a festőiség forrása magától nyílik meg. S az ember nagy, bensőséges örömöt érez, amikor ezt vagy azt a színt viszi fel, hogy a másik mellé tegye, mert a színek ekkor az élő, a holt, a szellemi, a lelki valóság eleven megnyilatkozásaivá válnak. Így az ember, ha leküzdi a holt gondolatokat, valóban eléri azt a pontot, ahol közvetlenül arra indíttatva érzi magát, hogy már ne szavakban beszéljen, ne eszmékben gondolkodjék, és formákat se alakítson, hanem a színben és a fényben adjon vissza életet és halált, szellemet és lelket, ahogyan a világban létesülnek és élnek.
Látják, ilyen módon az antropozófiai megismerés ténylegesen bensőleg serkenti a művészi alkotást, mivel ez visszaadja az embernek az életet, és nem veszi el tőle, mint az absztrakt, idealisztikus, empirikus megismerés. De Önök érzik, hogy ezáltal még egyelőre egészen kívül maradtunk az emberen. Eljutottunk az embernél a felszínig, az egészséges testszínig, az őszibarack- virág-színig, vagy ha túlságosan erősen árasztja bele a szellemet a fizikai testbe, a sápadtságig, a fehérségig, vagy ha lelkével nem tudja betölteni fizikai testét, tehát nem egészséges, a zöldes színig, de még mindig az ember felületénél maradtunk meg.
Menjünk most beljebb az emberi bensőbe, s akkor ahhoz érkezünk, ami az emberben bensőleg szembehelyezkedik a külsővilág-alakulással. Eljutunk ahhoz a csodálatos összhanghoz, ami a légzés és a vérkeringés ritmusa között van. A légzés ritmusa átterjed az ember idegfolyamataira. Látják, olyasmi ez, amit a fiziológia igen kevéssé ismer, hogy a légzés ritmusa - az átlagembernél percenként 18 lélegzetvétel - átterjed az idegrendszerre. Ezt finoman, lelki-szellemi módon tartalmazza az idegrendszer. A vérkeringés ritmusa az anyagcsererendszerből származik. Normális, felnőtt embernél négyszerese a légzés ritmusának: négy érverés felel meg egy lélegzetvételnek; ez egy perc alatt 72 érveréssel egyenlő. Látják, ez úgy van, hogy ami a vérben él - és a vérben él az én jellegű, a napszerű az emberben -, az játszik, muzsikál a légzőrendszeren és ezáltal az idegrendszeren.
Lépjünk be az emberi bensőbe, lépjünk be például a szem belsejébe, ott futnak a vérerek a szemben, úgy futnak, hogy rendkívül kifinomulttá válnak. A vér lüktetése találkozik itt a szemben kiterjedő látóideg idegáramlataival. Csodálatos, művészi folyamat ez, ami a vérkeringésben zajlik, s a látóidegen játszik. A látóideg lassabban, négyszer lassabban mozog - csodálatos, művészi folyamat ez a vérkeringés és a látóideg között.
De közelítsenek csak a teljes emberhez, nézzék meg gerincvelő-fonadékát, a minden irányba belőle kifutó idegeket, kövessék az ereket, a vérereket: látják az egész vérrendszer - amit tulajdonképpen a Napról ültettek be az emberbe - belső játékát az idegrendszeren, amit a Földtől kapott az ember. Ezt érezték a görögök a maguk annyira művészi módján. Ők a napszerűt, a vér jellegű művészi játékot az idegrendszeren Apolló istenként látták s Apolló lantjának tekintették a gerincvelő-fonadékot csodálatos, kifutó húrjaival, amelyen a vérrendszer, a napszerű játszik.
Ahogyan az építészettel, a szobrászattal, az öltözködésművészettel és a festészettel találkozunk, ha a külvilág felől közelítünk az emberhez, úgy a zeneiséggel, a ritmussal találkozunk, ha a belső emberhez közeledünk, és követjük a csodálatos, művészi alakítást és működést a vér- és az idegrendszer között.
Mindenfajta külső zenéhez képest az a zene, ami az emberi szervezetben a vér- és az idegrendszer között játszódik, valami sokkal, sokkal fenségesebb. S amikor a zeneiség a költőiségbe megy át, érezzük, hogy ez a belső muzsika, ami a vér és az idegek között játszódik le, kifelé ismét szavakba oldódik. S akkor például érezzük a hexameterben, a görög versben, amelynek három hosszú szótagja van és utána egy cezúra, ahogyan a lélegzet a fél hexameteren át eljut a cezúrához, felveszi azt, és érezzük, ahogyan a vér lüktetése belejátszik a kilélegzett levegőbe, ami négy hosszú szótagot hordoz. A pulzus lüktetése ülteti bele a négy hosszú szótagot a lélegzetvételbe; itt van a fél hexameter. S ha a fél hexametert helyesen szavaljuk, akkor éppen a hexameter skandálásával adjuk meg azt a mértéket, ahogyan a vér lüktetése idegrendszerünkhöz csapódik.
A belső, isteni művész rejtélyét próbáljuk az emberben kibogozni, ha deklamálni és recitálni kezdünk. Erről részletesen a következő előadásban szeretnék beszélni. De látják, ha kívülről, az építészettől, a szobrászattól és festészettől hatolunk az emberi bensőbe, és eljutunk a zenei-költői-művészi elemhez, akkor a világ és az ember eleven felfogása mindenütt művészi érzületbe és művészi alkotásra való törekvésbe megy át.
Ha ekkor az ember úgy érzi: ide vagy lehelyezve a világba, s a földi létben nem teljesíted be azt, ami ebben az ősképben rejlik, a te ősképed valójában az égben van, akkor, ha művészi módon érzi, ez azzá a szükségletté válik, hogy ennek az ősképnek most létrehozza külső képmását is. Látják, ekkor az ember maga válik művészi eszközzé, amivel az ember önmaga által fejezi ki kapcsolatát a világgal. Az ember euritmista lesz. Az euritmista tulajdonképpen azt mondja: mindaz, amihez én itt a Földön az emberi végtagok mozgását használom, nem tökéletesen elegendő az ember mozgó ősképéhez. Nekem az ember ideális ősképe kell, de előbb bele kell tudnom helyezkedni az ideális emberi őskép mozdulataiba. Ez a mozgás, amelyben az ember bizonyos fokig a térben is le akarja képezni égi ősképének mozgását, ez jut kifejezésre az euritmiában. Ezért nem lehet az euritmia puszta mozdulatművészet, sem csupán táncmű Középen van a tánc- és a mozdulatművészet, a mimikai művészet között. A mimikai művészet bizonyos mértékig csupán a kimondott szó alátámasztására szolgál. Ha az ember valamit ki akar fejezni egy összefüggésben, amihez a szó nem elegendő, a mozdulattal akarja alátámasztani a szót, akkor lép előtérbe a mimikai művészet; kifejezve azt, hogy a puszta szavak elégtelenek. Ezért a mimikai művészet egyfajta sejtető, utaló mozdulat.
A táncművészet akkor lép fel, ha a szó többé már egyáltalán nem jöhet számításba, ha az akarat olyan erősen éli ki magát, hogy a lélek kilép önmagából és követi testét, ami a mozgásokat előírja számára. Ez a túláradó mozdulat: a táncművészet.
Így azt mondhatjuk: a mimika, a mimikai művészet = sejtető mozdulat. Táncművészet = túláradó mozdulat. Ezek között van az euritmia valóságos, látható beszéde, ami se nem csupán sejtető, se nem csapongó mozdulat, hanem kifejezés-teli mozdulat, mint ahogyan maga a szó is kifejezés-teli mozdulat. Mert hiszen a szó is csak levegőmozdulat. Ha a szót megformáljuk, akkor a levegőt egy bizonyos mozdulattal préseljük ki. Aki érzéki-érzékfeletti módon tudja látni azt, ami az emberi szájból kifelé megformálódik, az látja a levegőben a mozdulatokat, amelyek ott történnek, s ezek a szavak. Ha ezeket után- képezi, megkapja az euritmiát, ami éppúgy kifejezés-teli, látható mozdulat, ahogyan a beszédben a levegőmozdulat láthatatlan mozdulat, amelybe bejut a gondolat, a mozdulat hullámokat vet s ezáltal válik hallhatóvá az egész. Az euritmia a levegőmozdulat átvitele a végtagok látható mozdulatára, kifejezés-teli mozdulatba.
Ezekről a dolgokról azonban, kiegészítve az „Antropozófia és művészet” témáját, mégis a következő előadásban kell majd beszélnem, amelynek témája az „Antropozófia és költészet” lesz. Ha részletesebben beszélünk az antropozófiáról és a költészetről, mindezt érinthetjük. Ma főleg arra akartam utalni, hogy az antropozófiai megismerés, ellentétben az intellektuális-materialista megismeréssel, az ember gondolatait nem teszi halottá úgy, hogy a művészet kommentátora lesz, miáltal eltemeti a művészetet, hanem az antropozófiai megismerés pezsgésbe hozza a fantáziával teljes művészi forrást. Magát az embert vagy a művészet élvezőjévé, vagy alkotójává teszi, tehát ma is valóságosan igazolja azt, amit mindig újra hangsúlyoznunk kell, hogy a művészet, a vallás, a tudomány egykor testvérek voltak, csak elidegenedtek egymástól, de ha az ember teljes emberként akarja érzékelni és érezni magát, akkor újra testvéri kapcsolatba kell kerülniük. S így nemcsak akkor ismeri el gőgösen a műtárgyat a tudós, ha kommentálni tudja, általában pedig ridegen elfordul a műalkotásoktól, hanem ezt mondja magának: amit én gondolatmozgással értelmezhetek, az vezet éppen ahhoz az eleven igényhez, hogy művészi, építészeti, szobrászi, festői, zenei, költői módon megformálják.
Igazzá válik a goethei mondás[4]: A művészet a megismerés egy fajtája - mivel a többi megismerés egyáltalán nem teljes világmegismerés. A művészetnek előbb társulnia kell az absztrakt megismeréssel, ha valódi világmegismerésnek kell létrejönnie. Igaz marad azonban az, hogy amikor fellép az ilyen megismerés, amely eljut a megformálásig, akkor ez oly mélyen hatol az emberi lélekbe, hogy a művészetnek és a tudománynak az egyesülése vallásos hangulatot is sugároz. Ezért, mivel a Goetheanumban erre törekedtünk, nemcsak a német, hanem éppen a német nyelvterületen kívüli barátaink is azt igényelték, hogy a dornachi épületet „Goetheanum”-nak nevezzük, hiszen éppen Goethe mondta:
„Kit művészet és tudomány
éltet, az vallásos is egyben;
kit ez nem éltet, legalább
vallásos hadd lehessen.”
(Szelíd Xéniák, fordította: Eörsi István)
Mert az igazi tudományból és az igazi művészetből, ha elevenen áradnak egybe, vallásos élet születik. Ahogyan a vallásos életnek sem szükséges megtagadnia sem a tudományt, sem a művészetet, hanem éppen hogy minden energiájával és életvalóságával törekszik mindkettő felé.
[1] Lásd: Goethes Geistesart in ihrer Offenbarung durch seinen Faust und durch das Marchen „Von der Schlange und der Lilie” (Goethe szellemiségének megnyilatkozása a Fauston és „A kígyóról és a liliomról” szóló mesén keresztül), Dornach, 1955.
[2] „A szépség titkos természeti törvények megnyilatkozása, amelyek a szépség megjelenése nélkül örökre rejtve maradnának számunkra.” Goethe: Sprüche in Prosa (Prózai mondások), 11. rész: „Kunst” (Művészet). Naturwissenschaftliche Schriften (Természettudományos írások), kiadta Rudolf Steiner, Kürschners Deutsche National-Litteratur, IV. kötet 2. rész. - Rudolf Steiner megjegyzi ehhez: „A művészetet és a szépséget az ember nem akaratlagosan hozta létre. Ezek az általános kozmikus folyamat magasabb formái, amely folyamat éppen úgy megjelenik művészi produkciókban, mint a kő esésében. A művész műveket hoz létre, amelyek magasabb értelemben a természet művei. Csak érdemes dolgot teremthet, ha a természet titkai feltárulnak számára. Ezeket testesíti meg műveiben.”
[3] Lásd a 130. oldalon lévő rajzot.
[4] „Miként az egyszerű utánzás a nyugodt létezésen és a szeretetre méltó jelenen nyugszik, a modor könnyed, rátermett lélekkel ragad meg egy jelenséget, úgy a stílus a megismerés legmélyebb fundamentumán, a dolgok lényegén alapul, amennyiben megengedett számunkra, hogy ezt látható és megragadható formákban ismerjük fel.” 1788, „Ferneres über Kunst” (További dolgok a művészetről). Lásd: Rudolf Steiner: Einleitung zu Goethes Naturwissenschaftlichen Schriften (Bevezetés Goethe természettudományos írásaiba), II. kötet, Kürschners Deutsche National-Litteratur.