Szeretnék ma még néhány dolgot hozzáfűzni azokhoz a művészetről szóló vizsgálódásokhoz, amelyeket a múlt heti előadások alkalmával tartottam. Több ízben kellett már hangsúlyoznom, hogy az emberiség egész szellemi fejlődése olyasvalamiből indult ki, amiben a tudomány, a művészet és a vallás még egységes egészet alkotott. Így, ha mai szellemi életünkben egyrészt van tudományunk, másrészt van művészetünk, s ezenkívül van vallásunk, akkor némiképp visszatekinthetünk egy olyan korra, amelyben az ember szellemi életének ez a három áramlata ugyanattól az anyától eredt. A legintenzívebben akkor mutatkozik meg, hogy milyen volt ez a közös anya, ha visszatekintünk arra, ami az emberiségfejlődés ősrégi koraiban, mondjuk talán négy, öt évezreddel ezelőtt a költészet volt, jobban mondva az, amit ma költészetnek nevezünk. Ha ki akarjuk nyomozni, hogy milyen volt a költészet nem a mai primitív népeknél, amelyeknél egészen értelmetlen ma ezt az ősi kultúrát keresni, hanem a régi korok kultúrnépeinél, akkor ahhoz kell folyamodnunk, amivé az emberiség szellemi fejlődése a misztériumok révén vált ezekben a régi időkben.

Vegyük szemügyre azokat az időket, amikor az emberek még kevéssé keresték a Földön azt, amit szellemi életük tartalmaként ki akartak fejezni, amikor a Földről feltekintettek a kozmoszba, ha lelkük legmélyebb szükségletének akartak tartalmat adni. Vegyük szemügyre azokat a korokat, amikor az emberek tisztán látó képességeikből merítve megfigyelték az állócsillagok helyét, a planéták mozgását és mindazt, ami a Földön volt, annak visszfényeként szemlélték, ami a Föld kozmikus környezetében történt. Csak meg kell gondolnunk, hogy a régi egyiptomiak azt, ami életük számára a Nílus volt, a Szíriusz megjelenéséhez mérték[1], egy bizonyos csillag feljöveteléhez, hogy abban, amit életükben a Nílus jelentett, valaminek az eredményét látták, amit csak úgy tudtak kipuhatolni, ha kitekintettek a kozmoszba, és egy bizonyos csillag állását szemlélhették a többi csillaghoz viszonyítva. Amit egy csillagnak a többivel együtt kellett képeznie kint, a világmindenségben, visszatükröződött számukra itt a Földön, például a Nílus tevékenységében. Ez egy példa a sok közül arra, hogy ilyen volt egykor a szemlélet, hogy a Földön csak az történik meg, ami minden egyes helyen annak a képmása, ami kívül a kozmoszban, a csillagos égbolt titkaiban megfigyelhető. Csak természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy azokban a régi korokban az emberek a csillagos égbolton egészen más dolgokat láttak, mint amit ma az úgynevezett égi mechanikával vagy égi kémiával számítanak ki vagy kutatnak ki. De ma főként az érdekel bennünket, hogy az emberek abban a korban, amelyben ilyen módon kapták meg lelkük, érzésviláguk számára a szellemi tartalmat, hogyan fejezték ki magukat mondjuk költőileg.

Ezzel egyúttal egy olyan korra utalunk, amelyben a költészeten kívül más művészetek még kevésbé fejlettek voltak. Megvoltak, de kevésbé fejletten, mivel az ember ezekben a régi korokban tudatában volt annak, hogy a szóval, amelyet organizációjának legbensőbb titkaiból hoz létre, valami érzékfelettit fejezhet ki úgy, hogy a szó lehetett a legjobb kifejeződése annak, ami Földön túli módon, a csillagkonstellációk és -mozgások által jelenik meg, jobb kifejeződése lehetett mindezeknek, mintha az ember egy másik anyagot használna fel a művészetben, ami végül is közvetlenül a Föld anyagaiból kell hogy vétessen. A szó az ember szellemiségéből ered, így érezték a régi korokban. Ezért illik ez a legintenzívebben ahhoz, ami a kozmikus magasságokból letekint a Földre, ahhoz, ami itt lent megnyilatkozik. Először a költészetben, ami a régi korokban nem csupán a fantázia, hanem a szellemi látás közvetlen gyermeke volt, a szóban, a költészetben tanulta meg azt az ember, amit más művészetekbe is belevitt. De a költészetben, ami szavakkal fejezi ki magát, mindenestől olyasvalamit érzett az ember, amivel tulajdonképpen lelki rokonságban érezte magát a Földön túlival.

Az, hogy az ember a Földön túlival, a csillagszerűséggel érezte magát lelki rokonságban, lényegében a költői hangulat volt. E lelki rokonság által érezte az ember, amint a gondolat, amit még a dolgoktól nem választott el, az emberi fejben, a fej felső részének a mennybolthoz hasonló boltozatában képszerű módon fejeződik ki, maga egy szellemi mennyboltot, szellemi égboltot jelenít meg. Azt, amit gondolatnak érzett az ember, az egész kozmoszba helyezve érezte. Az egyes gondolatok azon a módon fejeződtek ki, ahogyan a csillagok álltak egymáshoz képest, ahogyan egymás fölött mozogtak. Ezekben az ősi korokban az ember nem csupán saját belső erejéből kiindulva gondolkodott. Ezt csak a későbbi kor szabad embere tudta először megtenni. Minden gondolati mozgásban egy csillagmozgás képmását érezte, minden gondolatképben, gondolatformában egy-egy csillagkép képmását az égen. Amikor gondolkodott, a csillagtérbe helyezve érezte magát. Ezért érezte úgy, hogy valójában nem a nappali napfény irányítja őt a bölcsesség felé, amely elvakítja azzal szemben, ami kint, a kozmoszban a gondolatok tényleges irányítója, amidőn a valódi fény ugyan a napfény, de úgy, ahogyan a csillagvilágon belül a Holdról sugárzik. Az ember azt mondta, s ez teljesen megfelel a régi misztériumbölcsességnek: nappal a fényt a fizikai testtel látjuk, éjjel azonban nemcsak a napfényt látjuk, hanem a napfényt felfogja a Hold ezüstserlege. A Hold volt az ezüstserleg, amely éjjel felfogta a napfényt. S a Napnak ezt a fényét, amelyet éjjel felfogott a Hold ezüstserlege, úgy itta az ember, mint a szómaitalt, ezt itta a lélek. Ettől a szómaitaltól átszellemülve a lélek minden gondolatot meg tudott ragadni, amelyek valójában a csillagos égbolt eredményei, képmásai voltak.

Úgy érezte az ember, amikor gondolkodónak élte át magát, mintha gondolkodásának ereje nem az ő földön vándorló szervezetében nyugodna, hanem mintha ez a gondolkodási erő ott lenne, ahol a csillagok köröznek és csillagképeket formálnak. Úgy érezte, mintha lelkével ki lenne árasztva az egész világba. S nem úgy keresett volna logikai törvényeket, hogy a gondolatok kapcsolódását vagy elválasztódását kutatta volna, hanem a csillagok útját, a csillagképeket kutatta volna az éjszakai égbolton, ha tudni akarta volna, hogyan kapcsolódnak a gondolatok egymáshoz, hogyan válnak el egymástól. Gondolkodásához az égen kereste a törvényeket és a képeket.

S amikor érzéseire tekintett, amikor észlelte érzéseit, akkor ez nem az az elvont érzés volt, amiről ma, absztrakt korunkban beszélünk, hanem az a konkrét érzés volt, ami összekapcsolta a lélegzés, a vérkeringés, az emberi test egész eleven működésének benső élményét azzal, amit ma absztrakt módon érzésnek hívunk. Az ember érezte, ahogyan a lélegzés és a vérkeringés összekapcsolódásával működik benne a lelkiség. De nem csupán a fizikai földön érezte magát, hanem a bolygók terében is. Nem mondta azt, hogy milliónyi vértest kering az emberi szervezetben, hanem azt, hogy a Merkúr és a Mars pályája kereszteződik a Nappal és a Holddal. Úgy érezte, hogy érzésvilága is kiárad a világmindenségbe. Amikor gondolkozott, inkább az állócsillagoknál és csillagképeinél érezte magát, míg érzéseiben inkább a bolygók szférájában, a mozgó planétáknál. Csupán akaratában érezte magát a Földön. Amennyiben a földiséget a kozmosz képmásának tekintette, azt mondta magának, ha a Jupiter, a Hold, a Vénusz, a Nap erői belehatnak a Földbe, akkor a Földet áthatják szilárd, folyékony, levegőszerű elemében, majd ezekből a szilárd, folyékony, levegőszerű elemekből ugyanúgy hatolnak az emberbe az akarati impulzusok, mint ahogyan a gondolati impulzusok az állócsillagokból, az érzés impulzusai pedig a bolygómozgásokból hatolnak az emberbe.

Amikor az ember így érzett, akkor még ezzel az érzéssel vissza tudott helyezkedni abba a korba, amikor az emberiség ősművészete keletkezett. Mi is ez az ősművészet? Ez semmi más, mint maga az emberi beszéd. Ma már csak kevéssé érezzük, hogy a beszéd a valóságos ősművészet, mivel beszédünk a földi-anyagisághoz van láncolva. A beszédünk már nem olyan, mint egykor, amikor az emberek az állatövbe belehelyezve érezték magukat, és az állatövi csillagképek érzésében a tizenkét mássalhangzót, a csillagképek előtt elhaladó planéták mozgásában pedig a magánhangzókat élték át. S ha nem azt akarták kifejezni, amit a Földön éltek át, hanem a beszéddel azt akarták kifejezni, amit a lélek akkor élt át, amikor átszellemülve a Földről kifelé, a kozmoszba törekedett, akkor a beszéd azzá lett számukra, ami a költészet volt a régi korban. Akkor jött létre az emberben a beszéd által annak képmása, amit a szellemi kozmosszal lelki közösségben élt át. Valójában ebből a szellemi kozmosszal való lelki közösségből keletkezett minden régi költészet. Ennek a költészetnek a legutolsó maradványait a Védákban találhatjuk meg, illetve abban, amit már igen elvont módon az Edda tartalmaz. Ezek még annak utóképei, ami azonban sokkal nagyobb dicsőséggel, magasztossággal és fenségességgel magából a beszédből, a nyelvek kialakításából jött létre azokban a korokban, amelyekben az emberek saját lelki életüket bensőséges közösségben érezhették a kozmikus mozgásokkal és tapasztalásokkal.

Mi maradt még meg a jelenlegi költészetben ezekből az ősrégi időkből? A költészet nem lenne többé költészet - hiszen korunkban sok költemény már nem költészet többé -, ha nem maradt volna mégis valami benne a földi ember és a kozmosz közös életéből. Ami megmaradt benne, az az, hogy a szó prózai jelentésén túl a ritmusba, a rímbe, az imaginációba, a nyelvi formálásba megy át, amelyeket mindig a szó prózai jelentése mögött kell keresnünk. Mert valójában csak az az igazi költemény, amely nem abból áll, amit szavakban megfogalmaz. Ott van a leírt, vagy inkább elszavalt, vagy deklamált költemény, a maga prózai szövegével. A prózai szövegbe bele kell zengenie a ritmusnak, taktusnak vagy imaginációnak. Ez valami olyanra utal, ami a prózai szövegben nincs benne, egy háttérre, amit minden valódi költeménynél meg kell sejteni, ki kell találni, ami nem megérthető, mivel érteni azt értjük, ami a szavak prózai tartalmában rejlik. Hogy a költeményben van valami, ami nem a szavakban rejlik, amihez a szavak bizonyos fokig csak eszközök, hogy a költeménynek hangulati háttere, egy olyan háttere van, ami bizonyos fokig a kozmikus harmónia, a kozmikus melódia és kozmikus imagináció utócsengése, ez teszi még ma is a költeményt költeménnyé. Homérosznál még sejtjük, mit jelent számára: „Énekelj, nékem, ó, múzsa, Péleidész Akhilleusz haragjáról”. - Nem az ő lelke énekel, hanem az a lélek énekel benne, amely közösségben van a kozmikus mozgásokkal. A múzsák a planétákon élnek. Az epika múzsája is az egyik planétán él. Ehhez a planétához felemelkedve Homérosz ezt érzi: Énekelj, ó, múzsa, zendítsd meg nékem a planéta égi dallamát, mondd el, mit visznek véghez a Földön az emberek, Agamemnon, Akhilleusz, Odüsszeusz, Idoméneusz, Menelaosz, énekelj úgy nékem, ahogyan akkor láthatunk, ha pillantásunkat nem itt egy pontból vetjük a Földre, hanem fentről, a csillagvilágból, kívülről tekintünk a Földre. Mert hihetjük-e valaha is komolyan, hogy azok az átfogó, nagyszerű képek, amelyek az Iliászban találhatók, békaperspektívából keletkeztek? Nem, ezeknek nem csupán levegő-, hanem csillagperspektívájuk van. Ezért amit az Iliászban csillagperspektívából mesélnek el, nem úgy mesélik, ahogyan ott az embernek emberekkel van dolga, hanem belejátszanak az istenek, a cselekvő személyek között egyidejűleg isteni cselekedetek zajlanak. Ez nem a Föld békaperspektívája, ez az ég csillagperspektívája, ahová fel akart szárnyalni a költő lelke, miközben kinyilvánította: énekelj, nékem, ó, múzsa, Péleidész Akhilleusz haragjáról!

Ezzel azonban erőteljesen kifejezzük azt, hogy a földi eszköz, amellyel a művészetet szolgálhatjuk, jelen esetben a költészetet, csupán egy eszköz, és hogy a valódi művészi jelleg abban rejlik, amit az eszköz kezelésében a szellemi háttérből megsejthetünk, a szellemi világokból, ahová a szó, de a színek, a hang és a forma is elvezethet. Ha ismét fel akarjuk ébreszteni a valódi művészi hangulatot az emberiségben, akkor ismét bele kell helyezkednünk azokba a régi korokba, ahol a költői hangulat, az égi hangulat benne élt az emberi lélekben. S ha ezt tesszük, egyfajta benyomást kapunk arról, hogyan vehetünk igénybe más művészi eszközöket, hogy a művészetet úgy vigyük közelebb a szellemi világhoz, ahogyan szükséges, ha valódi művészet akar lenni. Látják, érzésvilágunk ma annyira eltompult, hogy ami viszonylag nem is olyan régen a művészetet művészetté tette, azt már egyáltalán nem érezzük helyesen.

Közvetlen fizikai környezetünkben látunk egy anyát, aki egy gyermeket hordoz, egy kisgyermeket tart a karján. Bizonyos, hogy ez hallatlanul felemelő látvány a Földön. De hozzászoktunk, ha látjuk az anyát a gyermekkel, hogy a közvetlen formai benyomást, amit befogadunk, csak egy rövid időre, szinte csak egy pillanatra rögzítsük. Hozzászoktunk ahhoz a fizikai világban, hogy az anya fejtartása a következő pillanatban más lesz, mint az előző pillanatban volt. Megszoktuk, hogy a gyermek az anya karjában valamiféle mozdulatot tesz, minden pillanatban változik valami előttünk a fizikai világban. Pillantásunkat Raffaello Sixtusi Madonnájára irányítjuk. Látjuk, íme az anyát a gyermekkel. Nézzük meg most, nézzük meg egy óra múlva, nézzük meg egy év múlva - semmi sem változott. A pillanat rögzült, sem a gyermek, sem az anya nem mozdul. Amihez hozzászoktunk, hogy a földi világban egy pillanatot rögzítsünk, azt látjuk, de itt ez csak megkövültnek tűnik a pillanatban. Ma már nem érezzük, amit Raffaello egész bizonyosan érzett: Szabad-e ezt tennem? Szabad-e egyetlen pillanatot rögzítenem? Nem hazugság-e ez a világban, hogy egyetlen pillanatot rögzítek? Szabad-e olyan valótlannak lennem, hogy egy nap múlva még azt a benyomást keltsem, hogy az anya ugyanúgy tartja a gyermeket, mint egy nappal korábban? Feltételezhetem-e valakiről, hogy ezt a pillanatot hosszú ideig engedi magára hatni? - A jelenkor emberének paradoxnak, talán értelmetlennek is tűnik ez a kérdés. Raffaello egész bizonyosan érezte ezt. Mi jött létre benne ezzel az érzéssel szemben? Raffaello ezzel az érzéssel szemben egyfajta művészi kötelességvállalást érzett: amit a valóság ellen vétkezel, azt szellemi módon kell levezekelned. Azt, ami a pillanatba van ágyazva, ki kell emelned az időből és a térből. Nem szabad meghagynod az időben és a térben, mert az időben és a térben valótlanság volna. Örökkévalóságot kell kölcsönöznöd ennek a pillanatnak. Azzal, amit a felületre festesz, sejtetned kell valamit, ami egyáltalán nem lehet a felületen.

Látják, ez az, amit ma, absztrakt módon, Raffaello idealisztikus festészetének neveznek. Ez a raffaellói idealisztikus festészet az önigazolás azért, hogy rögzíti a pillanatot. Amit színei, színharmóniája mélységével elér, azáltal éri el, hogy a festészetben a felületen a harmadik térdimenzió már eleve ki van zárva, ámde át van szellemítve. Így azt, amit különben materiálisan a harmadik dimenzióban látunk, a színalkotással emelte fel a szellemibe. Tehát az, ami nincs a felületen, ami a kék szín révén a felület mögött van, a vörös által pedig a felület előtt, szellemi módon kilép a felületből - míg különben a világban a harmadik térdimenzió lép ki a felületből materiális módon -, ez az, ami a pillanatnak örökkévalóságot kölcsönöz. S a pillanatnak örökkévalóságot kell kölcsönözni. A művészetben az örökkévalónak kell hatnia, különben a művészet nem művészet. Ismertem embereket az életben, akik gyűlölték Raffaellót, különösen művészeket, akik gyűlölték őt. Miért? Mert egyáltalán nem tudták megérteni, meg akartak maradni annál, hogy közvetlenül azt imitálják, amit a pillanat kínál, de a következő pillanatban már nincs ott. Ismertem egy ilyen Raffaello-gyűlölőt, aki saját festészetében a legnagyobb haladást abban látta, hogy - mint mondta - elsőnek merészelt a meztelen emberen minden szőrös helyet szőrösre is festeni, hogy ezáltal ne vétsen a természet ellen. Érthető, hogy egy olyan ember, aki ezt a legnagyobb előrelépésnek tartja, Raffaello-gyűlölővé válhatott. De ez azt bizonyítja, hogy korunk a művészetben mennyire eltávolodott a tényleges szellemet hordozó elemtől, attól a szellemiséget hordozó elemtől, amely például a festészetben tisztában van azzal, miért kell a festészet alapjának, elsődleges alapjának a felületet tekinteni. És a térperspektívát meg kell értenünk. Szabadsággal megáldott korunkban egyszer szükséges lett, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszakban megértsük a térperspektívát, ami tulajdonképpen a plasztikust, nem a festőit szeretné a felületre varázsolni. De a színperspektíva a valóságos, amely nem rövidülésekkel és hasonlókkal, valamint enyészpontokkal uralja a harmadik dimenziót, hanem a kék és a vörös vagy a kék és sárga közötti szellemi-lelki viszony segítségével. A színperspektívát, ami szellemi módon győzi le a teret, kell éppen a festészetben meghódítani. Az ilyen dolgok által jutunk el ismét a művészi alkotásban ahhoz, ami egykor a művészet volt, ami az emberiséget közvetlenül elvezette a szellemi világhoz.

Egykor, amikor így érzett az ember, még érezni tudta a tudomány, a vallás és a művészet közötti harmóniát is. Ennek az érzésnek ismét az emberiség osztályrészévé kell válnia. Ennek az érzésnek az utócsengéséből valóban volt még valami Goethében. S éppen az volt nagy Goethében, hogy volt még valami benne ennek az érzésnek az utórezgéséből. Bizonyos, hogy ezt a három gyermeket, a tudományt, a művészetet és a vallást az embernek szabadságában egymástól elkülönítve kellett átélnie. De ezáltal elveszett számára mindhárom mélysége, mindenekelőtt pedig elveszett számára a kozmosszal való közösség. Csak meg kell néznünk egyszer a maga extremitásában a mai kapcsolatot a művészet és a tudomány, a költészet és a tudomány között. Talán majd azt fogják mondani, hogy nem kellett volna ennyire eltúlozni a dolgot, hogy bemutassam a mai, kétes rokonsági kapcsolatot a költészet, azaz a művészet és a tudomány között. De ebben a radikálisan extrém formában mutatkozik meg az egész félresikerült rokonsági kapcsolat.

Látják, volt egyszer egy városban egy természettudós-konferencia. Ezen a gyűlésen igen komolyan beszéltek az emberek a tudomány nagy materiális problémáiról. Hiszen tudják, milyen hallatlan komolysággal beszélnek az ilyen találkozókon a tudományos problémákról, olyan komolysággal, hogy az ember ezt többnyire oly nagynak érzi, hogy személyiségével egyáltalán nem éri fel, közvetlen személyiségével egyáltalán nem merészkedik e komolyság közelébe. Ezért maga elé állít egy pulpitust, arra ráhelyez egy kéziratot, majd felolvassa, vagy ha egy konferenciáról van szó, akkor tulajdonképpen szép sorjában felolvassák a résztvevők ezt a komoly tudományt. A személyes jelleg nem objektív. Olyan erővel hat a komolyság, hogy az ember személyiségéből mintegy kihelyezi a pulpitusra, hallatlanul komolyan. S ezt a komolyságot látja az ember minden arcon az ilyen gyűléseken. Csak éppen úgy tűnnek számára ezek az arcok, mint a pulpitus tükörképei, ám rendkívül komolyak. Nos, ezen a természettudományos konferencián, amelyről beszélek

-   már nem tudom, ki, valószínűleg a hivatalban lévő titkár - a kortárs költői kollégiumhoz fordult. Ezeknek költői vénájuknál fogva verseket kellett írni, amelyeket e természettudományos konferencia ünnepi lakomája alatt az egyes fogások között el akartak sütni. Ott voltak tehát az urak, talán már hölgyek is jelen voltak, akik elmentek erre a komoly természettudományos ülésre, s később az egyes fogások között elővezették az egész históriát, csupa gúnyverset mondtak, külön verset minden egyes tudományról! Látják, ez a tudomány és a művészet félresikerült kapcsolata. Az urak először megismerő módon vették sorra a cserebogár csápjainak állását, avagy a cserebogárpete kromoszómáit, hallatlan komolysággal s ezután a pecsenye és mit tudom én, mi között következett egy gúnyvers erről a kutatásról. Először hallatlan komolyságnak adták át magukat az urak, azután pedig nevettek. Nem mondhatjuk, hogy valami bensőséges kapcsolat volt tudomány és művészet között. Azt mondhatják, hogy nem kellene ilyen extrém példákat hoznom civilizációnkból. De mégis felhozhatom ezt, mert ez a jellemző. Csupán radikálisan extrém módon jelenik meg az, hogy egyáltalán milyen ma a kapcsolat a megismerés jellegű és a művészi közötti, azaz éppenséggel semmi. Azok az urak, akik az ünnepi étkezéshez a dalokat költötték, természetesen semmit sem értettek abból, amit a természettudományos konferencián részt vevő urak felolvastak. A fordítottját talán nem lehet egészen mondani, mármint, hogy az érdemes természetkutatók semmit sem értettek a költeményekből. Ámbár a költők ezt feltételezték. Ezt egész biztosan gondolom, mivel a verseket igen mély értelműnek tartották. De az ilyen költeményeken nincs sok érteni való, s így feltételezhetjük, hogy az ihletett gyülekezet többnyire megértette őket, legalábbis egy bizonyos fokig!

De korunk számára éppen az a legfontosabb, hogy figyelembe vegyük, amint az egységes emberi szellemi élet egyfajta hármassággá hasadt szét, és ahogyan ma ez a hármasság is szét- esőben van. Legsürgetőbben éppen az a szükséglet jelentkezik, hogy ismét meglássuk az egységet. Ha ma egy filozófus az egységről és kettősségről, a monizmusról és a dualizmusról spekulál, meglehetősen semleges hangulatban tárgyalja ezt. Absztrakt fogalmakat hoznak fel, amelyekkel feltételezik ezt vagy azt. Mindkettő egyforma joggal igazolható. Ha azokban a régi korokban, amelyekről a művészet szempontjából ma úgy beszéltem, ahogyan azt vázoltam Önöknek, például az egységről és a kettősségről, ahogyan abban a korban beszélni szokás volt, vagy az egyről egy második nélkül, és az egyről egy másodikkal együtt beszéltek, abban minden lelkierő megelevenedett. Az a régi vita, hogy egységes formálásnak köszönhető-e a világ, vagy hogy a jó és a rossz két elvileg különböző hatalom-e, a monizmus és a dualizmus közötti vita a régi korokban művészi-vallási ügy volt, ami az emberi lélek minden erejét átizzította, amitől az ember úgy érezte, hogy saját üdve és boldogsága függ. Arról, amiről ma egészen közömbösen beszél az ember, egykor úgy érezte, hogy üdve és boldogsága kapcsolódik hozzá. De anélkül, hogy korunkba ismét ne kerüljön bele annak a művészi, vallásos, megismerésszerű lelki hangulatnak egy lehelete, ami egykor jelen volt, nem érjük el az igazi impulzust a művészethez, a valóban nagy művészethez!

De ezekben a korokban még valami mást is éreztek. Látják, a szómaitalról beszéltek, arról, amiről az ember tudta, hogy mint napfényt az ezüst Hold-serleg fogja fel, ami lelkileg átjárta az embert, hogy ezáltal értse meg a kozmosz titkait. Az ember erről a szómaitalról beszélt, és tudta, hogy ezáltal közvetlen lelki közösségben van a kozmosszal. Ilyenkor a lélek a Földön tapasztal, de ugyanakkor a kozmoszban is, egyidejűleg benne van a kozmoszban, ha ilyen dolgot él át. S ezért úgy érezte: igen, az istenek a csillagok, a nyugalomban lévő állócsillagok és a mozgó planéták által nyilatkoznak meg. A képmásokon keresztül, amelyek az állócsillag-alakzatok és a planétamozgások révén képződnek le a Földön, a lélek valami kozmikusat él át. Ha issza a szómaitalt, áldozatot mutat be kultikus-művészi- megismerő módon, akkor a lélek a felszálló áldozati füsttel, a vallásos-művészi, költői szóval ismét visszaadja az isteneknek, amire azoknak szükségük van, hogy továbbformálják a világot. Mert az embert nem ok nélkül teremtették az istenek, hanem azért van a Földön, hogy azt, ami csak benne jöhet létre, ismét visszavehessék az istenek a világ további formálására. Igen, az ember itt van a Földön, mivel az isteneknek az emberre van szükségük, hogy benne gondolkozzon, érezzen, akarjon az, ami a kozmoszban él. Akkor, ha az ember helyesen gondolja, érzi és akarja azt, ami a kozmoszban él, az istenek ismét felveszik, és tovább plántálják azt a világ alakításába, s így az ember együtt építi velük az egész kozmoszt, ha az áldozatban és a művészetben ismét visszaadja azt, amit az istenek, önmagukat megnyilatkoztatva, a csillagvilágon keresztül nyújtanak számára. Így áll kapcsolatban az ember a világfolyamattal, azáltal, hogy lelki rokonságban átéli ezt a világfolyamatot.

Ha áthatjuk magunkat azzal a szemlélettel, hogy az ember lelki rokonságban él az isteni-szellemi-fizikai világfolyamattal, akkor ezt a szemléletet természetesen a jelenre is alkalmazhatjuk. Igen, nézzük csak meg a mai megismerést, amely csak azt akarja kutatni, ami a Földön van, és maga a csillagászat is csak a Földre irányul, a csillagokra vonatkozó számításokat csupán azokkal a számítási műveletekkel végzi, amelyeket az ember a Földön ismert meg. Ez az ismeret, amelyet ma igazán tudományosnak tartanak, csak magára a Földre érvényes. Jelentősége megszűnik, olyan mértékben, ahogyan a Földnek tovább kell formálódnia Jupiterré, Vénusszá és Vulkánná. Amit ma tudománynak nevezünk, annak csak földi jelentősége van, csak azért van, hogy általa az ember a Földön szabaddá válhasson, de az istenek nem tudják felhasználni a világ kozmikus továbbépítésére.

A legszélsőségesebb absztrakcióhoz, a szellemi világ holttestéhez jutottunk el absztrakt gondolatainkkal. Annak, amit tudományosan létrehoznak, csak a Föld számára van jelentősége, gondolatként csak a Földre hat, és széthullik, eltemetődik, nem él tovább. S azt kell mondanunk, ha Adalbert Stifteru, a költő nagyanyja, Ursula Karin mondott valamit az ifjú Stifternek az alkonypírról, akkor ez sokkal erősebben tartozott a kozmoszhoz, mint amit ma megismerésként lehet olvasni az alkonypírról a tudományos könyvekben. Foglalják össze mindazt, amit ma tudományos könyvekben mondanak a Nap sugarairól, amelyeknek a felhők között így és így kell viselkedniük, hogy létrehozzák az alkonypírt, szedjék össze mindazt, amit a természeti törvényekről írnak, úgy mindennek csupán földi jelentősége van. Az istenek nem veszik ezt vissza a Földtől, hogy felhasználják a kozmoszban. Adalbert Stifter nagyanyja azt mondta a fiúnak: Gyermek, tudod-e, mi az alkonypír? Amidőn megjelenik az alkonypír, akkor teregeti ki az Isten-anya a ruháit, mert neki sok ilyen ruhája van, hogy minden este kiaggathassa az égboltra.

Adalbert Stifter nagyanyja arra tanította a kisfiút, hogy az Isten-anya kiteregetett ruhái alkotják az alkonypírt. Olyan beszéd ez, amiből az istenek meríteni tudnak a világ további alakításához. A mai tudomány azt akarja fogalmakba önteni, ami most van, olyan pontosan, ahogyan csak lehetséges. De ebből sohasem lesz jövő, ez a jelen. Adalbert Stifter nagyanyja, aki még sokat megőrzött abból, ami a régi lelkekben élt, olyasmit mondott, amin a mai tudós természetesen csak nevetne. Talán szépnek találná, de semmit sem tudna arról, hogy nagyobb jelentősége van a kozmosz számára, mint az ő minden tudományának, ha Stifter nagyanyja arra tanítja a gyermeket, hogy az alkonypír az Isten-anya kiaggatott ruhái. Mert ezt az isteni-szellemi hatalmak felveszik, hogy ezáltal a kozmosz jelenét tovább formálják a jövőbe. S abból, ami ilyen módon felhasználható, ami nem az időből és térből teremt képzeteket, hanem örök tevékeny képzeteket hoz létre, abból származott minden valódi művészet. Ahogyan Adalbert Stifter nagyanyjának e mondása, amely a gyermeket költővé tette, a száraz materialista szemlélethez viszonylik, éppen úgy viszonylik az, amit a pillanaton túllépve Raffaello a Sixtusi Madonnában létrehozott, miközben a pillanatban megragadta az örökkévalót, ahhoz, amit akkor látunk, ha a fizikai Földön látjuk az anyát gyermekével.

Ezt akartam még elmondani Önöknek, hogy a korábbi szemlélődéshez hozzáfűzzem azt, ami talán e szemlélődést még egy kissé el tudta mélyíteni.