Ha az emberiség történelmi fejlődését nézzük, azt látjuk, hogy az időben az egyik esemény követi a másikat. Az újabb korban hozzászoktunk ahhoz, hogy a fellépő történelmi jelenségeket úgy tekintsük, hogy a későbbi korokban a korábbi korok hatásait keressük, és a történelemben ugyanolyan külső okokról és hatásokról beszéljünk, mint a természeti-fizikai világban.
Ha azonban a történelmi életet megfigyeljük, akkor be kell ismernünk, hogy így úgyszólván semmit sem magyarázunk meg. Nem sikerül például, hogy a világháborút egyszerűen levezessük a XIX. század kezdetétől 1914-ig történt eseményekből. A XVIII. század végén kitört francia forradalmat sem lehet pusztán az előzményeiből levezetni. Meg lehet alkotni ugyan bizonyos külső történelmi magyarázatokat, de ezekkel nemigen jutnak előbbre, és végül is kitűnik, hogy ezek csak erőltetett konstrukciók.
Az emberi történelem jelenségei akkor válnak érthetővé, ha a történelmi események alakulásában szerepet játszó történelmi személyiségeknél tekintetbe vesszük az ismétlődő földi életeiket is. Saját karmikus körülményeink vizsgálatához is csak akkor kapjuk meg a megfelelő lelki hangulatot, ha előbb azzal a karmával foglalkozunk, amely az ilyen történelmi személyek ismétlődő földi életein keresztül jelenik meg. Most a történelmi karmába fogunk kissé betekinteni, olyan személyeken keresztül, akik bizonyos közismert tetteket hajtottak végre a történelemben. Ám e tetteket abból vezetjük majd le, ami mintegy a sorsukban volt megírva ismétlődő földi életeik alapján. Ezáltal eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy, ami egy történelmi korszakban létrejön, azt maguk az emberek hozzák át a régebbi korokból. Ha teljes komolysággal, egészen pontosan és konkrétan ragadjuk meg azt, amit a karmára és az ismétlődő földi életre vonatkozóan sokszor csak elméletileg vizsgálnak, akkor azt fogjuk mondani: valamennyi jelenlevő személy már többször itt volt a Földön, és áthozták mostani földi életükbe az előző földi életeik eredményeit.
Csak akkor látunk bele a karmába, ha ezt a szemléletmódot komolyan vesszük. A karma szemléletéből leginkább akkor tanulunk, ha a karmára vonatkozó eszméket a történelmi élet konkrét kérdéseivé alakítjuk át. De ekkor nem azt fogjuk mondani, hogy ami 1913-ban történt, az annak következménye, ami 1910-ben történt, ami pedig 1910-ben történt, az abból következik, ami 1900-ban ment végbe, és így tovább, hanem azt igyekszünk felfogni, hogy az emberi létben megjelenő személyiségek hogyan viszik át a mérvadó jelenségeket a régebbi korszakokból a későbbiekbe. A történelem valóságos, igazi szemlélete csak úgy jöhet létre, ha az emberi sorsok mögött meglátjuk a történelemben külsőleg elénk lépő események hátterét.
A történelem sok rejtéllyel szolgál. De számos rejtély megoldódik, ha az éppen elmondott magyarázattal próbálkozunk.
Kedves barátaim, a történelemben sokszor látunk mintegy meteorszerűen megjelenő személyiségeket. Csodálkozunk, amikor bizonyos korban felbukkannak. Sem korukat, sem neveltetésüket vizsgálva nem derül ki igazán, hogy miért jelennek meg adott jellemzőikkel. Erről csak a karmikus összefüggések világosítanak fel bennünket.
Szeretnék néhány ismertebb személyiségre utalni, akik felől általában kétféle kérdést szoktak feltenni. Ha a jelenkor tájékán éltek, vagyis nem a nagyon múltbeli időkben, akkor azt a kérdést teszik fel, hogy mi jellemezte őket az előző földi életükben, mit hoztak át ebből a korábbi földi életükből, hogy éppen ilyenekké váltak? Ha viszont régen élt személyekről van szó, akik a történelmi fejlődés régmúlt korszakaiban tevékenykedtek, akkor azt szeretnénk megtudni, hogy mikor jelentek meg újra, hogyan tértek vissza? Történelmi életük után a következő földi életük iránt is érdeklődünk? hátha megint történelmileg vagy másként lettek híresek. Az ilyenféle összefüggéseket szeretnék tudni az emberek.
Az efféle összefüggések vizsgálata persze nem könnyű, ezért először is fogalmat szeretnék adni arról, hogy a karmikus összefüggések kutatásához az egész embert kell figyelembe vennünk, nemcsak azt, ami a leglátványosabban és feltűnően nyilvánul meg.
Először egy némileg személyes jellegű példával kezdeném. Volt egykor egy mértantanárom, akit nagyon kedveltem. Nem volt nehéz megkedvelnem, mert a mértant gyermekkoromban különösképpen szerettem. E tanáromnak számos különös tulajdonsága volt. Lenyűgöző tehetsége volt a geometriához, bár könnyen a szárazság, a józanság benyomását keltette az olyan emberekben, akik nem fogékonyak mások mélyebb megismerése iránt. Pedig az embert szárazsága és józansága ellenére megérinthette benne valami rendkívül művészi vonás, ha nem is lírai értelemben. Mindig erős vágyat éreztem, hogy megfejtsem e tanár egyéniségének titkát. Az okkult kutatásnak azokat az eszközeit alkalmaztam, amelyek ilyen esetben célravezetők.
Torquayban már beszéltem arról, de most is elismétlem, mint ahogy tavaly is szó volt róla az itteni „Zweig”-előadáson, hogy ha a lélek okkult erőinek fejlődésében előrehaladunk, akkor kiü- resített tudathoz jutunk. Ezt a kiüresített tudatot azután elárasztja az, ami a szellemi világból közelít, és ha ehhez olyan dolgokat kapcsolunk, mint amiket délelőtt írtam le, akkor eljuthatunk oda, hogy teljesen egzakt impresszióink, intuícióink lesznek, mint amilyenek a matematikai igazságok. Ezek pedig egy ember mostani életének bizonyos jelenségeiből egy régebbi életére utalhatnak.
Ez a tanárom tehát felkeltette érdeklődésemet azzal, ahogyan a geometriát művelte, mondhatnám, kitűnő geometriai hajlamával. Ez az érdeklődésem iránta megmaradt, és e személy előttem volt még akkor is, amikor idős korában meghalt. Noha a sors nem vezetett többé hozzá, miután elhagytam azt az iskolát, ahol tanított, szellemileg azonban egészen haláláig, halála után pedig különösen világosan, reálisan állt előttem tevékenységének, működésének valamennyi részletével.
Ennek az embernek dongalába volt, rövidebb volt az egyik, így kellett járnia. Ez a tény adott lehetőséget számomra arra, hogy jelenlegi élete alapján intuícióhoz jussak az előző, vagy egy jelentős korábbi földi életére vonatkozóan.
Régebbi előadásaimból tudják, hogy valamely földi életnek a következőbe való átmeneténél az előző élet fejorganizációja láborganizációvá alakul, az előző végtag-organizációból pedig fejorganizáció lesz. Ezt megértve beláthatják, hogy az ilyen külső testi jellemzőknek bizonyos jelentőségük van az emberi életben, amennyiben figyelembe vesszük az ismétlődő földi életeket. Éppen ebből a dongalábból kiindulva tudtam visszafelé követni tanárom személyiségét, aki nem volt ugyan híres ember, de intenzív benyomást tudott gyakorolni abban a körben, ahol tevékenykedett, legalábbis rám, de másokra is, sok ember életére. Követni tudtam, hogy e személyiség szemlélése a történelmi fejlődésnek ugyanabba a régiójába vezetett vissza, ahol Byront is keresnünk kell.
Lord Byronnak is dongalába volt. Ezek a sajátosságok vezettek el oda, hogy ez a két személy egy régebbi földi életében együtt volt egymással. Látszólag ezek külsőséges tulajdonságok, de ami az egyik életben külsőleges és testi, az a másik életben szellemi-lelki. Most a két személyiség nem élt ugyanabban a földi életben, dongalábú mértantanárom később élt, mint a dongalábú Byron. Az egyik zseniális költő volt, a másik zseniális mértantudós. Az egyik messze földön híres, a másik csak egyes emberekre gyakorolt meghittebb benyomást, de némelyek számára ez sorsdöntő volt.
Ez a két ember tehát régebbi, középkori földi életében egymás mellett állt. Mindketten hallottak a Palládium legendájáról. Ez egykor Trója kincse volt, az a szent szobor, amely innen Aeneasszal került át később Rómába. Olyan ereklyének tekintették, amelytől Róma szerencséje függ. Azután Konstantin császár vitette át Konstantinápolyba. Megint a Palládiumon múlott Konstantinápoly szerencsés történelme. A legenda a továbbiakban prófétikusan a jövőbe tekint, és elbeszéli, hogy a jövőben az lesz a világ uralkodója, aki megszerzi ezt a Palládiumot.
Itt nincs rá módunk, hogy kitérjünk a legenda jelentőségére és tartalmára. Csak annyit akarok még elmondani, hogy ez a két ember annak idején a mai Oroszországban testesült meg, lelkesen elutaztak Konstantinápolyba, hogy elrabolják onnan a Palládiumot. A Palládiumot nem tudták megszerezni, de lelkesedésüket tovább őrizték szívükben.
Valóban látható, hogy Byron a görög szabadság kivívásának résztvevőjeként mintegy más formában akarta a Palládiumot megszerezni. Byron életét vizsgálva rájövünk arra, hogy a zseniális költő-egyéniségnél milyen sok függött attól, hogy régebbi földi életében ilyen lelkes indítékokat élt át.
Ha viszont mértantanáromra tekintek vissza, feltűnik, hogy merész tulajdonságai mellett kedves, rokonszenves tulajdonságokat tudott felszínre hozni, amelyeket az akkori vállalkozásnak köszönhetett, noha csak másodsorban vett részt benne. Ha ebben Lord Byronnal teljesen egyformán részesedett volna, akkor a későbbi életében is a kortársa lett volna.
Ezt a példát azért hoztam fel, hogy vegyük észre, hogy a karmikus összefüggések kutatásánál az egész embert kell figyelembe vennünk, így például a testi hibákat is. Ha azt találjuk, hogy valakinek az egyik földi életében kiváló szellemi jellemvonása van, esetleg nagy festő, ebből nem szabad azt az elvont következtetést levonnunk, hogy előző földi életében is biztosan nagy festő volt. A lélek felszínén csak a hullámai jelennek meg annak, amit a karma sző. De a karma sokkal mélyebben hömpölyög, és köze van az ember testéhez, lelkéhez és szelleméhez. A földi élet egészét kell érzékelnünk.
Az emberi élet sajátosságait vizsgálva olykor sokkal inkább elvezet a karmikus összefüggésekhez az, ahogy valaki az ujját mozgatja, mint életének mérvadó tevékenységei. Gyakran tapasztaltam, hogy a mellékes vonások révén jöhetünk rá valakinek az intim karmikus vonatkozásaira. Amikor például tanított, mély benyomást tett rám, hogy tanítás előtt mindig elővette a zsebkendőjét, hogy megtisztítsa az orrát. Sohasem kezdte el a tanítást e nélkül, ez mélyen benne gyökerező sajátossága volt. Az így nyert benyomások révén érlelődött meg bennem az a szándék, hogy megkeressem előző földi életének alapvető, lényeges elemeit. Meg kell találnunk az ember azon vonásait, amelyek gyakran jelentős dolgokat jellemeznek bennük: akkor visszatalálhatunk az előző földi életeikhez.
Miután ezekre felhívtam figyelmüket, szeretném megmutatni, hogy a karma kérdése történelmileg milyen érdekessé válik. Vegyünk egyes konkrét eseteket. Például a következőt: a XVIII. században Emanuel Swedenborg egészen figyelemreméltó személyiségét. Tavaly Penmaenmawrban más szempontból beszéltem Swedenborg szellemi sajátosságairól, de akkor nem érintettem a karmát.
Swedenborg különleges személyiség volt. Elmúlt negyven éves, és mindaddig rendkívül komoly, jelentős tudósként működött, annyira jelentékenyen, hogy a tudósok teljesen elismerik sok, tisztán tudományos jellegű művét. Olyannyira jelentékeny, hogy a Svéd Tudományos Akadémia még most is foglalkozik azzal, hogy hagyatékának számos ki nem adott kötetét megjelentesse - ezek kizárólag tudományos írások. Így például Arrhenius gondozza a teljesen egzakt tudományos művei kiadását, és elmondhatjuk, hogy ha ő érdeklődik ezek iránt, akkor a legkevésbé sem lehetnek spirituálisak! Swedenborgra tehát senki sem mondhatná negyvenéves koráig, hogy tudásának bármi köze lett volna a spiritualitáshoz. Ekkor azonban egyszer csak - ahogy a tudósok mondják - megbolondult, hirtelen nagy, átfogó leírásokat kezdett közölni a szellemi világról, ahogyan azt ő látta. Ez Swedenborg életében újszerűen, üstökösként jelent meg. És eltűnődünk, hogy mi lehet a helyzet a régebbi földi életeivel, hogy ez így feltört belőle.
Azután ott van Voltaire - most olyan embereket említek, akik témánkhoz kapcsolódnak - aki úgyszólván teljesen egyedülálló személyiségként jelent meg. Nem is értjük meg azonnal, hogy ez a részben gúnyolódó, részben vallásosan jámbor módon minden hájjal megkent ember hogyan nőtt ki a korából és hogyan gyakorolhatott arra olyan óriási befolyást.
Milyen ironikusan működik itt a sors! Voltairenek nagy hatása volt a porosz királyra, és a porosz királyhoz fűződő kapcsolata révén igen jelentős dolgok játszódtak le az európai szellemi életben. Felmerül bennünk az a kérdés, hogy tulajdonképpen mi rejlik a történelmi fejlődés mélyén?
Felvethetünk egy másik esetet is, éppen mai korunkban, ahol sok minden megint igen erőszakosan bukkan fel az élet hátteréből. Nézzünk meg egy olyan személyiséget, mint a XVI. században meghalt Loyolai Ignác, a Jézus-társaság, a jezsuita rend alapítóját.
Ha rátekintünk a jezsuita rend különös sorsára, azt kell kérdeznünk: Milyen módon élt, vagy - ha már visszatért - él Loyolai Ignác tovább a történelmi fejlődésben, miután a halál kapuján eltávozott földi életéből?
Ha válaszolni tudunk ezekre a kérdésekre, akkor bizonyára módunk lesz arra is, hogy megvilágítsuk néhány esemény történelmi hátterét.
Az intuitív pillantás visszavezetett egy olyan lélekhez, aki nem sokkal Ágoston kora után egy észak-afrikai iskolában tanult, mint maga Ágoston is. A szóban forgó személyiség a keresztény időszámítás V. századához tartozott, és ismertté vált Afrikában, azokban az iskolákban, ahol Szent Ágoston is megfordult. Ismertté vált mindazzal, ami a manicheus tudományból, a mélységes keleti, de a későbbi korokban megváltozott bölcsességből származott. Ez a személyiség életének további vándorútján Spanyolországba került, és itt megismerkedett az úgynevezett korai kabbalista tanítással. A kabbalista tanítás révén a világrend nagy összefüggései tekinthetők át. Így ez a személy Afrikában, Spanyolországban rendkívül széles látókörhöz jutott, de ugyanakkor olyan megismeréshez is, amely részben már hanyatlóban, részben pedig még csak sarjadóban volt, ami bizonyos vonatkozásban elmélyítette a lelket, de egyúttal homályban is hagyta.
Ez a személyiség utazásai után áthaladt a halál kapuján, és karmájának hatására a halál és az újabb születés között egy meghatározott helyen érintkezésbe került egy különleges géniusszal, egy a Mars világához tartozó szellemi lénnyel.
Az a helyzet, hogy az ember a halála és az újabb születése közötti időben azokkal az emberi lelkekkel építi ki szellemileg elkövetkező karmáját, akikkel karmikus kapcsolatban áll, és ezt bontakoztatja ki a következő földi élete során. De a karma kiépítésében nemcsak más emberi lelkek vesznek részt, hanem a különböző szellemi hierarchiák lényei is, akik éppen annak révén kapják meg feladatukat, amit valamely lélek áthoz a régebbi földi életeiből. Így, ez a szóban forgó lélek, következő életének karmikus kiépítésekor egy, a Mars világához tartozó szellemi lény közelébe jutott, éppen annak révén, amit régebbi földi életeiben, főként az imént vázolt földi életében befogadott, cselekedett, gondolt és érzett. Először is erősen agresszív értelmet kapott, de másfelől roppant ügyesen beszélt, mert a kozmoszból a Mars lényei készítik elő mindazt, ami belejut egy nyelvbe, és azt belehelyezik az ember karmájába. Az ember karmájában megjelenő nyelvi ügyesség, nyelvművészet mindig onnan ered, hogy karmikus átéléseinek megfelelően valaki a Mars lényeinek közelébe jutott.
Ez az egyéniség, akiről beszéltem, aki a Mars egy különleges lényének a közelébe került, a XVIII. században, mint Voltaire jelent meg újra. A Mars-lény iránt a legnagyobb mértékben érdeklődni kezdtem, amikor azt megismertem ezzel az emberi lélekkel kapcsolatban. Amit leírtam az észak-afrikai, a spanyol emberről, mindazt Voltaire átdolgozva hordozta magában, és karmájának megformálása ennek a Mars-lénynek, a Mars különleges géniuszának segítségével történt.
Ha megnézik Voltaire nagy nyelvi ügyességét, valamint sok mindenben megnyilatkozó állhatatlanságát, és nem annyira írásainak tartalmára tekintenek, mint inkább működésének egész magatartására és megjelenésére, akkor megértik, hogy Voltaire a leírt karmikus befolyások hatása révén vált ilyenné. Voltaire korábbi földi életeiben erőszakos értelemmel, ügyes beszédkészséggel rendelkezett, sok mindenen gúnyolódott, nem őszinte természetét részben elleplezte, de az újabb igazságok iránt nagymértékben lelkesedett. Ha ezeket egyfelől régebbi földi életeivel összefüggésben szemléljük, másfelől kapcsolatba hozzuk ezzel a Mars-lénnyel, akkor érdeklődni kezdünk Voltaire iránt, okkult szempontból pedig még inkább a Mars-lény iránt.
Bizonyos időben határozott feladatommá vált, hogy utánajárjak ennek a Mars-lénynek. A Mars lénye által viszont fény derült a következő földi eseményekre is. Feltűnik a történelemben Loyolai Ignác sajátos alakja, aki megalapította a Jézus-társaságot. Loyolai Ignác először katona volt, súlyosan megsebesült, és ezalatt különféle lelki gyakorlatokat folytatott. Ezek révén belső spirituális erőhöz jutott, és azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a régi katolikus kereszténységet megmentse a terjedő evangélikus törekvésekkel szemben. Loyolai Ignácnak éppen sebesült lába révén - ez az érdekes - támadtak olyan erői, hogy képes volt megalapítani a jezsuita rendet. Az okkult akarati gyakorlatokat a legintenzívebben viszi át a gyakorlati vallásos életbe. Alapjában véve nagyszerűen, tisztán materialista módon, az akarat edzésével akarja képviselni Jézus ügyét a Földön, és megalapítja a jezsuita rendet. Hogy egyébként hogyan viszonyulunk ehhez, az más kérdés.
Aki Loyolai Ignác életével foglalkozik, azt bizonyos csodálat tölti el különleges élete iránt. Ha pedig okkult tekintettel követjük a dolgot, akkor egy lényeges tényt értünk meg.
Loyolai Ignác révén jött létre a jezsuita rend, amely a kereszténységet a leginkább belemeríti a földi materialista életbe, jóllehet erős spirituális erővel meríti bele. Ennek a jezsuita rendnek van egy olyan szabálya, amely teljesen visszataszító a modern ember számára, de lényegében ennek köszönheti rendkívüli hatékonyságát. A jezsuita rendnek a szokásos szerzetesi fogadalmakon kívül, a gyakorlatokon kívül, mindazon kívül, amit a leendő jezsuitáknak el kell sajátítaniuk, hogy egyáltalán papok lehessenek, még az a szabálya is létezik, hogy feltétel nélkül alá kell vetniük magukat a római pápa parancsainak. Bármit követel a római pápa, a jezsuita rendben nem kérdezik, hogy mit gondoljanak felőle: teljesítik, mivel meggyőződésük, hogy a római pápa révén magasabb szempontok nyilatkoznak meg, és ennek a magasabb hatalomnak a parancsát a Róma iránti feltétlen engedelmességgel kell teljesíteni. Ez aggasztó ugyan, de a jezsuitizmus működésének önzetlen vonása ez, amely erejüket nagymértékben fokozza. Mert ha valaki úgy cselekszik, hogy erejének roppant megfeszítésével és intenzitásával szolgál valamit, és nem puszta fellobbanásból teszi, az hatalmas erőt ad neki. A jezsuitizmusban ez az erő mintegy az anyagiság alacsony felhőjében mozog, de mégis spirituális erő. Ez egészen sajátságos.
Ha követjük ezeket a különös, megdöbbentő, nagyszabású jelenségeket, akkor rájövünk arra, hogy a Marsnak a már említett géniusza, aki Voltaire életének alapját képezi, érzékfeletti befolyásával Loyolai Ignác életét is követte, attól a ponttól kezdve, hogy áthaladt a halál kapuján. Loyolai Ignác lelke állandóan a Mars géniuszának befolyása alatt állt.
Közvetlenül a halál kapuján való áthaladása után egészen más volt Loyolai Ignác helyzete, mint a többi emberé. A többi ember leveti az étertestét, ha nem is azonnal, de néhány nappal a halála után, és mielőtt elkezdené a lélekvilágon átvezető vándorlását, röviden visszapillant földi életére. Loyolai Ignácnak viszont hosszú visszapillantása volt. A Mars géniuszával ugyanis éppen az hozta létre a különösen intenzív kapcsolatot, hogy Loyolai Ignác lelkében olyannyira sajátos gyakorlatok kerültek felszínre. Bizonyos aktivitás, rokonság, vonzódás állt fenn a Mars géniusza és a beteg katona lelki folyamatai között. A katonát lába betegsége döntötte ágynak, és ekkor vált katonából olyan emberré, aki nem tudta a lábát használni.
Mindezeknek roppant erős hatása volt, amit beláthatunk, ha az egész embert vesszük szemügyre. Ez vezette Loyolai Ignácot a Mars géniuszához fűződő kapcsolathoz, akit én más úton már megismertem. A kapcsolat révén alakult ki annak lehetősége, hogy
Loyolai Ignác számára nem szűnt meg ez a fontos visszapillantás, amely másoknál a halálukat követően csak néhány napig tart, nála folyamatosan tartott. Loyolai Ignác megmaradt földi életének visszapillantásában, és e visszatekintésben, kapcsolatban maradt mindazokkal, akik a jezsuita rendben követték őt. Saját életének visszapillantásában tehát kapcsolatban maradt a rendjével.
Loyolai Ignácnak ebben a visszapillantásában alakultak ki azok az erők, amelyek összetartották a rendet. Ezek az erők olyan rendellenesek voltak, hogy a jezsuita rend rendellenes sorsát is meghatározták: feltétlen engedelmességgel vetették alá magukat a pápának, még akkor is, amikor a pápa feloszlatta a rendet, és már üldözték őket. De az előbb leírt sajátos helyzet idézte elő mindazt, amit korábban a jezsuiták a világban véghez vittek.
Ez a példa rámutat még egyébre is, ami úgyszólván éles fényt vet bizonyos történelmi összefüggésekre. Loyolai Ignác életét befejezve voltaképpen mindig a Föld közelében maradt, a halál utáni visszapillantás folyamán még a Föld közelében tartózkodunk. Ha ez a visszapillantás meg is hosszabbodik, mégsem terjedhet ki sok évszázadra, mert ha hosszú időtartamot vesz igénybe, akkor teljesen rendellenessé válik, ám a kozmikus összefüggésekben mindig is előfordulnak ilyen rendellenességek. Loyolai Ignác földi élete után aránylag rövid idő múlva jelent meg újra a Földön, Emanuel Swedenborg lelkében.
Ez rendkívül meglepő, de egyben meg is világít valami különlegeset. Nézzék csak a történelemre vetülő világosságot: A jezsuita rend továbbra is fennállt, de aki egy bizonyos ideig összetartotta, az most teljesen más lett, Emanuel Swedenborg individualitásaként jelent meg. Így Emanuel Swedenborg szellemi beállítottsága által már egészen másféle impulzusok vezették tovább a jezsuita rendet, mint régebbi alapítójuk révén. A karmikus folyamatokat követve azt tapasztaljuk, hogy a történelmi fejlődés során az egyes irányzatok megalapítói, az azokhoz mélységesen hozzákötődő személyek később elválnak ezektől a mozgalmaktól, és ezek a mozgalmak egészen más erőkhöz kezdenek kapcsolódni.
Így beláthatjuk, hogy történelmileg mennyire értelmetlen, ha a mai jezsuita rendet Loyolai Ignácra vezetjük vissza. A külső történelem így jár el. A belső megismerés viszont nem teheti ezt meg, mert látja, hogy az individualitások utóbb elválnak a mozgalmaiktól.
Így a külső folyamatok szerint az emberek végérvényesen összekapcsolnak valamely történelmi jelenséget az alapítójával. Ha azonban ismerjük az alapító későbbi földi életét, akkor tudjuk, hogy már réges-régen megvált attól a jelenségtől, amelyet történelmileg megalapított. A történelem szokásos ábrázolásaiban sok minden elveszíti számunkra jelentőségét, ha a karmikus fejlődésben valóban rá akarunk találni a háttérben meghúzódó okkult tényekre. Ez az egyik dolog.
A másik az, hogy Loyolai Ignác, Swedenborg lelke, olyan organizmusba lépett be, amely a rendkívül egészséges fejet éppen Loyolai Ignác lábának előző életében kapott betegsége révén szerezte meg. Ez a lélek eleinte mindig a Föld közelében maradt, így nem tudott belemerülni abba a földi testbe, amely most Emanuel Swedenborgban volt adva számára. Ez a test olyan maradt, hogy Emanuel Swedenborgnak negyvenéves koráig egy egészséges agyvelővel rendelkező rendkívül egészséges teste volt, egészséges organizációval rendelkező nagyon egészséges éterteste és asztrál- teste. Korának legmagasabb rendű tudományosságát fejtette ki ezzel az organizációval, de csak a negyvenes éveiben, énjének kifejlesztése után, a szellemén fejlődéséhez eljutva érte el az a hatás, amely életútjának első negyven évében még visszaszorult. Ugyanis ugyanannak a Mars-géniusznak a befolyása alá került, akiről már beszéltem. Ez a Mars-géniusz mondja el mindazt, amit a világmindenségről szellemileg ismer. Mert ezután ő beszél Emanuel Swedenborgból.
Így a szellemi világ ragyogó, nagyszerű, zseniális leírója jelenik meg Emanuel Swedenborgban - még ha olyan képekben is, amelyek kérdésesek - amikor Loyolai Ignác hatalmas spirituális akarata ilyen módon formálódik át.
Ez mindig így van: ha a konkrét karmikus összefüggéseket követjük, általában valami megdöbbentő derül ki. Amit olyan gyakran kiokoskodnak az ismétlődő földi életekről, az puszta „okoskodás”. Az igazán egzakt módon kikutatott tények többnyire rendkívül meglepő eredményekhez vezetnek. Mert ami karmikus fejlődésként halad az egyik földi élettől a másikig, az alapjában véve nagyon is rejtve marad mindabban, amit az ember születése és halála között él át.
Ezt a példát olyan személyiségen akartam bemutatni, akit jól ismerhetnek. Így láthatják, hogy a karmikus áramlás milyen rejtett módon halad az egyik földi életből a másikba. Valóságos magyarázathoz csak akkor juthatunk, ha ezeket a rejtett jelenségeket feltárjuk.
Nézzék meg Emanuel Swedenborg életét, minden érthetőbbé válik benne, ha ismerjük az elmondott összefüggéseket.
A század elején több ízben jártam Londonban. Az egyik alkalommal egy rendkívül jelentős személyiségről, Laurence Oliphantról kaptam bizonyos tájékoztatást, először külsőleg, irodalmilag. Mivel akkoriban nagyobb időközök teltek el az odautazásaim között, mint most, ezért kikértem ennek a Laurence Oliphantnak a könyveit a teozófiai könyvtárból.
Laurence Oliphant valóban rendkívül érdekes egyéniség. Ha könyveit tanulmányozzuk, azonnal kiérezzük egész jelentőségét. A különböző vallások azonos jellegéről, a spirituális vallásokról szóló könyvei arról tanúskodnak, hogy jól ismeri az embernek a világmindenség titkaival való összefüggéseit, az egyes folyamatokat tekintve, a testi és lelki folyamatokat is beleértve. Ha Oliphant írásait olvassuk, az a benyomásunk támad, hogy mélységes kozmikus ösztönből írja le az embert a földi életében. Az ember földi életének folyamatait a születésével, embrionális életével, származásával összefüggésben írja le úgy, hogy megvilágításában kiderül, hogy az ember, mint mikrokozmosz milyen csodálatosan gyökerezik a makrokozmoszban.
Oliphant tanulmányozása hamarosan odavezetett, hogy a meghalt Laurence Oliphant alakja előttem állt, de csak nagyon halványan, mint olyan individualitás, ahogy most halála után él. Ezeknek a kozmikus-fiziológiai, kozmikus-anatómiai írásoknak a tartalmából, az elevenné, spirituálissá válásukból nem jelent meg mindjárt teljesen világosan az az alak, amely azután már jelen volt a legkülönbözőbb alkalmakkor. Okkult vizsgálódásokat végezve az egyik vagy másik területen gyakran jelen volt ez az alak, akit azzal hoztam kapcsolatba, ami Laurence Oliphant olvasása nyomán került felszínre bennem. Jelen volt, előttem állt. Sokszor nem is tudtam először számot adni magamnak arról, hogy ez az alak mit akar, mit jelentenek a megnyilatkozásai. Ahogy azonban ennek az alaknak az élete kirajzolódott, akiről pontosan tudtam, hogy Laurence Oliphant individualitása, annak egész jellegéből kiderült, hogy előzőleg hosszú élete volt a halál és az újabb születés között, amikor most Laurence Oliphantként megszületett. Ezt a hosszú időtartamot valószínűleg csak egyetlen földi élet szakította meg, de az nem volt különösebben jelentős a másik világ számára. Így Laurence Oliphant személyisége sok mindent rejthetett magában. Röviden, alakjának ez a megjelenése, mindig valamilyen lényeges karmikus kérdésre utalt.
A karmikus kutatások során megjelent ekkor egy olyan szellemi lény, aki részt vesz az emberi karma kidolgozásában. Ilyenről beszéltem Voltaire és Loyolai Ignác esetében, mint a Mars géniuszáról. Az ilyen géniuszokat a legkülönfélébb módokon ismerhetjük meg. Különösen akkor vannak jelen, amikor olyan kutatásokat végzek, amelyek spirituálisan arra irányulnak, amit az ember fizikailag kap meg a földi világban.
Ez mindig közelről érintett. Már A szabadság filozófiája - itteni fordításában Philosophy of Spiritual activity - az ember akarati életének kozmikus fejtegetéseibe vezet el. Ezek a dolgok mindig igen közel álltak hozzám. Az antropozófiai mozgalom mostani feladatainak köréhez tartozó kérdések is a karmikus vizsgálatokhoz vezetnek el, még ha nem is merülnek ki ezekben, ez csak az egyik részük. A karmikus vizsgálatok viszont olyan géniuszokhoz vezetnek bennünket, mint a Mars említett géniusza. Ilyen géniuszokkal azonban akkor is találkozunk, amikor olyan kutatást végzünk, mint amiről a közeljövőben megjelenő könyv szól, és amit dr. Ita Wegmannal együtt dolgoztam ki az orvostudomány területén. Ennek most nyomtatták az első részét. Ha a természet beavatási tudományát ilyen módon műveljük, akkor a Merkúr géniuszaira bukkanunk, akik az ember karmájában meghatározott szerepet játszanak. Amikor az ember áthalad a halál és újabb születés közötti életen, akkor először is a Hold lényeinek befolyása révén megtisztulnak a morális jellemzői. Majd a Merkúr géniuszai a betegségeit változtatják át spirituális tulajdonságokká. Így az ember életében átélt betegségeit a Merkúr géniuszai spirituális energiákká, kvalitásokká alakítják át a Merkúr-szférában. Ez rendkívül lényeges összefüggés.
Ez az összefüggés elvezet oda is, hogy megvizsgáljuk a karmikus kérdések patológiával összefüggő oldalát. Éppen most Torquayban mutattam be azokat a kutatásokat, amelyek eljuttattak oda, hogy beható módon megismerjek egy olyan szellemet, mint Brunetto Latini, aki Dante tanítómestere volt.
Ha ezekbe a szellemi világokba a leírt módon hatolunk be, akkor ezáltal abban az alakjukban állhatunk szemben az egyes individualitásokkal, ahogyan a maguk korában éltek. Így érdekes módon jelenhet meg előttünk a Kr. u. XIII. században Brunetto Latini is, Dante nagy tanítója. O a természet olyan megismerésével rendelkezett, amelyben a természetet nem szemlélték még olyan elvontan, mint ahogyan ma a természeti törvények alapján teszik, hanem eleven szellemi lények élő hatásait látták. Amikor Brunetto Latini visszatért spanyol követi állásából, akkor szülővárosába, Firenzébe tartva mindenféle nyomasztó hírt hallott, ráadásul enyhe napszúrást is kapott. És ebben az állapotban, valamint a patologikus izgalmak befolyása alatt, beletekintett a természet működésébe, a kozmikus teremtésbe és az embernek a bolygóvilággal való összefüggéseibe. Ezek csodálatosan, de csak mintegy árnyképszerűen kerültek bele Dante hatalmas Isteni színjátékába.
Ha követjük Brunetto Latinit, azt látjuk, hogy egy döntő pillanatban, amikor a megismerés úgyszólván agyon akarja nyomni, és úgy tűnik, hogy az igazi megismeréstől elszakadva téves útra kerülhet: Ovidius lesz a vezetője. Ovidius, a régi római író, az Átváltozások szerzője, aki e művébe, ha józan római, józan latin módon is, de felvette a régi görög kor nagyszerű meglátásait.
Ovidius individualitása tehát Brunetto Latinivel összefüggésben jelenik meg. Ha ezt az összefüggést bensőleg megragadjuk, akkor Brunetto Latini Ovidius individualitásával együtt jelenik meg a Dante előtti korban. Ovidius is ott áll. És éppen a természettudományos-orvosi kutatásokkal kapcsolatban derült ki számomra, hogy Ovidius nem más, mint Laurence Oliphant. E hosszú élet után Ovidius csak egyszer jelent meg a régi Ovidius-kor óta, mellőzve a kereszténységet, a külvilág számára nem jelentős női inkarnációban, majd a modern korba átültetett lelki tartalommal, mint Laurence Oliphant jelent meg ismét.
Brunetto Latinin kívül a középkori szellemi élet más személyiségei is mindegyre megemlítik, hogy Ovidius volt a vezetőjük. Ez egy továbbélő hagyománynak számított, nem igaz?
Az igazi Ovidius valóban sok beavatott vezetője volt a szellemi világban, végül Laurence Oliphantként született meg újra, nagyszerű kozmikus-anatómiai, kozmikus-fiziológiai szemlélettel. Mondhatom, hogy Laurence Oliphant és Ovidius összefüggésében a legragyogóbb és megvilágosítóbb példák egyike tárul fel, egy roppant nagy horderejű példa. A következő előadáson még beszélni fogok ezekről a dolgokról.