Először is igaz örömmel, szívélyesen köszönöm meg azokat a kedves szavakat, amelyeket Mr. Collison, az angol Antropozófiai Társaság elnöke mondott el az előbb. Bizonyosak lehetnek abban, hogy mélységes elégedettséggel tölt el, hogy ismét önökkel lehetek, és előadhatok itt egyes témákat az antropozófiai munkánkról. Erről e pillanatban két megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik az, hogy éppen Torquay-ból érkeztünk, ahol egy ideig a szellemi világ ábrázolásával foglalkoztunk, és amit tegnapelőtt úgy jellemeztem, hogy a Dunlop és Mrs. Merry barátaink kezdeményezéséből létrejött nyári rendezvények eddig úgyszólván okkul- tan bensőségesek voltak. A rendezvények egész környezete, a szellemi módon is elementárisan ható természettel körülvéve, vagy legalábbis közel ehhez a természethez, bizonyos belső indítékot adott számunkra, hogy a kifejtett témákkal éppen azokhoz az impulzusokhoz kapcsolódjunk, amelyek az ottani helyhez kötődnek.

A második pedig az, hogy első ízben beszélhetek itt önökhöz, kedves barátaim, a Goetheanumban tartott jelentős Karácsonyi Gyűlés óta. E Karácsonyi Gyűlés jelentőségét elképzeléseiknek megfelelően angol barátaink is megvitatták, átgondolták és átérez- ték Zweig összejöveteleiken. Miután már különböző helyeken beszélhettem a Karácsonyi Gyűlés óta, azt tapasztaltam, hogy az emberek egyfelől megértették - hol jobban, hol kevésbé - a Karácsonyi Gyűlés egész impulzusát, és kezdik már befogadni magukba, bár egyes kedves antropozófus barátaink szívében még bizonyos idegenkedést kelt.

Ez a karácsonyi impulzus azért vált szükségessé, mert az Antropozófiai Társaság fejlődése, miután kivált a Teozófiai Társaságból, és önállósodott, nem öltött olyan alakot, mint amit különösen 1913-ban feltételeztem.

Azután sok olyasmi jelent meg az Antropozófiai Társaságban, ami a szerves, belső életerőt tekintve nem felelt meg annak, amit az antropozófiai mozgalom szellemileg, spirituálisan képvisel. Mindezt kifejtettem a Karácsonyi Gyűlés folyamán, itt csak utalok erre. Bizonyos értelemben merészség volt, hogy a Karácsonyi Gyűlést megelőző hetekben arra az elhatározásra jutottam, hogy átveszem a Goetheanumban megalapított Antropozófiai Társaság elnökségét. Eddig csak tanítóként kívántam az antropozófiai mozgalom hátterében működni, és nem fogadtam el hivatalos tisztséget. Éppen a mai korban megterhelő a tanítóra nézve, hogy a szellemi világ által rárótt kötelezettségek, a szellemi világgal fennálló felelőssége mellett még a Társaság külső irányítását is végezze, amelynek az a feladata, hogy gondozza az antropozófia szellemi javait és bölcsességét. Ennek most mégis meg kellett történnie. Döntésem merészség volt annyiban is, hogy fennállt annak lehetősége, hogy mindennek következtében elveszíthetünk valamit azokból a szellemi eredetű hatásokból, amelyek ma a szellemi világból be akarnak jutni az emberek világába. Az antropozófiai mozgalom feladata éppen e hatások befogadása.

Elmondhatjuk azonban, hogy a dolog nem így történt, a Karácsonyi Gyűlés óta nem csökkentek a szellemi világ megnyilatkozásai felénk, hanem ellenkezőleg, most még nagyobb tetszéssel tekintenek le arra, ami az Antropozófiai Társaságban végbement. A Karácsonyi Gyűlés óta a szellemi világ adományai lényegesen bőségesebbekké váltak, így tehát ezoterikus vonatkozásban is teljes megnyugvással tekinthetünk vissza a Karácsonyi Gyűlésre.

Az antropozófiai mozgalom ezoterikus jellege az, hogy ennek a kifejezésnek egyre igazabbá, egyre valóságosabbá kell válnia. Az antropozófiai mozgalom alapvonásának mindinkább ezoterikus jelleget kell öltenie. Ezt csak akkor fogják helyesen érteni, ha belátják a Goetheanum elnökségének teljesen ezoterikus küldetését, és azt, amit a Karácsonyi Gyűlésen mondtam, hogy kezdeményező elnökségnek kell lennie, meg kell valósítania azokat a feladatokat, amelyeket a szellemi világból tűznek ki az antropozófiai mozgalom elé. Ezeket magába kell fogadnia, és be kell vezetnie a világba, nem lehet olyan elnökség, amely pusztán csak igazgat.

Látható, kedves barátaim, hogy a szívek nagy fogékonysággal veszik fel azt az ezoterikumot, amely a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése óta valamennyi előadáson is átáramlik. Reméljük, hogy ez így lesz a jövőben is, még ha az is a helyzet, hogy az angol konzervatív beállítottság miatt itt még némileg észrevehető, hogy szívesebben folytatnák a régi megszokottabb dolgokat, mellőzve, ami a Goetheanumból indul ki az antropozófiai mozgalom szándékai szerint. De ebbe a konzervativizmusba idővel talán beszivárog az előrelépés vágya is. Remélhetjük, hogy ami ma még jellemző, de amit általában nem is vesznek észre, az magától elmúlik, és lassanként az emberek maguk mögött hagyják. Tudom, hogy mennyire ragaszkodnak a már polgárjogot nyert viszonyokhoz. De fel kell emelnünk érzelmeinket ahhoz, hogy az antropozófiai mozgalom a világ minden jelenségéhez képest újat hoz, és rendkívül nehéz, sőt több területen lehetetlen is, hogy ezt az újat a régi formákban műveljük tovább. Másfelől természetesen nem könnyű az új tartalom számára megtalálni az új formát.

Ebből kiindulva arra is felhívom figyelmüket, hogy ahogyan az antropozófiai mozgalom, különösen spirituális áramlatában, most ki akar alakulni, az alapjában véve az eredeti szándékaihoz való visszatérésnek tekinthető. Hiszen ezek a szándékok nemcsak azt foglalták magukban, ami annakidején Berlinben megvalósult, amikor a Teozófiai Társaságon belül megalapítottuk a német szekciót. Az alapításkor Antropozófia címmel előadássorozatot tartottam, és így akkor a német teozófiai szekció megalapítása mellett mintegy már ott állt az antropozófiai mozgalom is. Valójában, amit a Teozófiai Társaságban nyújtottam, az sohasem volt egyéb, mint antropozófia.

De nemcsak erről volt szó, hanem arról is, hogy már akkor komolyan elhatároztam, hogy beviszem az antropozófiai mozgalomba az ezoterikus jelleget. Ezért volt az első előadás címe: Praktikus karma gyakorlatok, annak keretében, amit a Teozófiai Társaság német szekciójában kívántam elmondani.

Csakhogy az alapításkor jelenlevő személyek halálra rémültek, meghallván ezt a címet. Még ma is szemléletesen le tudnám írni annak a reszketésnek és viszolygásnak asztrális hullámait, amiket különösen a teozófiai mozgalomhoz tartozó idősebb urak kisugároztak, amikor meghallották, hogy gyakorlati karmáról akarok beszélni. Ilyen szavakkal illettek: „Hát egyetlen nap alatt sírba akarja tenni sok évtizedes munkánkat?” Az emberek ugyanis úgy vélték ott, hogy ők már sok évtizedes munkát végeztek. Állandóan magánüléseket tartottak, hogy azokon megértessék velem, hogy ez nem lehetséges. Ilyenkor nemcsak a reszketés, a remegés hullámainak asztrális és én-benyomását észleltem, hanem az öregurak vacogásának szinte asztrális libabőrösségét is.

Így hát lehetetlen volt, hogy ennél a programnál megmaradjak, mert kilátástalan volt. A német teozófiai mozgalom teoretikusabb vizekre evezett, mint ahogy a Teozófiai Társaságban általában is ez volt a helyzet, és a tulajdonképpeni ezoterikának várnia kellett.

De ez talán jót is tett neki. Hiszen közben eltelt több mint háromszor hét év, ezalatt pedig sok minden beszivárgott a nem tudatos és tudatalatti szférába mindabból, ami a tudatosba még nem akart bekerülni. Ez valóban megtörtént. Akkor nem sikerült megvalósítani a goetheanista karácsonyi impulzust olyan ezoterikus formában, most pedig éppen ezzel kezdjük, annak átélésével, hogy a karma területén keressük a világ, a kozmosz és az emberiség fejlődésének okkult impulzusait. Kérdezünk, és feleletet kapunk az emberiség és az egyes ember karmájára vonatkozóan, amennyiben már választ kaphatunk ezekre a szellemi világból. Így válnak szemléletessé azok az impulzusok, amelyek teljes erővel be akarnak jutni az érzékfeletti világból az emberiség jelenkorába.

Témánkat azzal vezetném be, hogy az ősi időkben az embereknek olyan volt a tudatállapota, hogy mindennapi életükben még közvetlenül, elementáris erővel érzékelték a karmát. Később azonban olyan tudatállapotok következtek, amelyekben fokozatosan elveszett a karmába való közvetlen betekintés lehetősége. Így képet kaphatunk arról is, hogy a karma hogyan kötődik ma az egyes emberhez és az emberiség fejlődéséhez, és hogy ebből kiindulva hogyan közelíthetünk az egyes karmikus tényekhez. Ma az a helyzet, hogy az ember éber nappali tudatában már semmit sem tud a karmájáról. Felébredéstől elalvásig olyan világban él, amely visszatartja attól, hogy a karmájáról közvetlenül, elementáris módon megtudhasson valamit. Az emberiség azonban nem mindig élt abban a tudatállapotban, amelyet ma normálisnak nevezünk. Régebbi korokban, más tudatállapotokban élte mindennapi életét, még a Föld Atlantisz utáni fejlődésének időszakában is. Többször jellemeztem mai életünk normális tudatának háromféle állapotát: az éber tudatot, azután az álomtudatot, amelyben, tudatunkban még felmerülnek nappali élményeink egyes emlékei, de már belejátszik a szellemi világ bizonyos behatása is. Végül pedig az alvástudatot, amelyben tompultság, homály, sötétség veszi körül az emberi lelket, és mintegy öntudatlanságba zuhanunk.

1. Éber tudat
2. Álomtudat
3. Alvástudat

De ez nem volt mindig így az emberiség életében. Az emberi fejlődésnek voltak olyan korszakai, amelyekben a mindennapi tudat egészen másmilyen formát öltött. Ha visszatekintünk azokra az egészen távoli időkre, amelyek közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után következtek, amikor a korábbi tengerek helyén szárazföldi területek alakultak ki, a tenger pedig olyan helyeket árasztott el, ahol régebben szárazföld terült el, és a Földnek egy eljegesedési perióduson kellett átmennie, ha tehát nyolc-tízezer évvel ezelőttre tekintünk vissza, amikor jelentős régi kultúrák pusztultak el, akkor egy olyan emberiséget találunk, amely három másféle tudatállapottal rendelkezett. Így tehát a régi atlantiszi katasztrófát túlélő emberiségnek is ugyancsak három tudatállapota volt, de ezek lényegesen más jellegűek voltak, mint a mai ember tudatállapotai.

Azokban a régi korokban ugyanis nem létezett egy olyanfajta tudat, mint amilyen a mai embernek a felébredéstől az elalvásig terjedő józan mindennapi tudata, amellyel a többi embert és a természet más lényeit és folyamatait éles körvonalakban látja maga előtt. Akkoriban azt látták, hogy az ember alakja éles körvonalak nélkül, mintegy folytatódik a szellemiségbe, az auraszerűbe, és ebben tekintettek a lelkére. Az állatokat is hatalmas aurájukkal együtt látták. Ebben az aurában érzékelték azok belső folyamatait, az emésztésüket, a lélegzésüket. Úgy látták, hogy a növények virágjaikkal, mintegy felfelé törekszenek valamilyen felhőfélébe, amely állandóan beburkolja a Földet. E tudat számára minden dolog egy kihunyóban levő asztrális fényességbe merült. Azt mondhatjuk tehát, hogy a régi, az atlantiszi katasztrófa utáni emberiség nappali tudatállapota a fizikai világot egy kihunyóban levő asztrális szemlélés révén érzékelte.

Kihunyónak nevezem, mert fényerejében fokozatosan legyengült. Az atlantiszi katasztrófa előtt az asztrális ragyogásban való látás sokkal erősebb és intenzívebb volt, mint ma. Ebbe a kihunyó asztrálisan látó tudatállapotba való belépést, ennek átélését a mai ébredéshez hasonlíthatjuk, mégis másmilyen volt, mint amikor ma az ember kiemelkedik az alvásállapotból, és olyankor zűrzavaros álmok kavarognak benne, mielőtt teljesen felébredne.

Amikor a régi korok emberei felébredtek, akkor ez olyan volt számukra, mintha tudatukba nem pusztán álomképek hatolnának be, hanem egy valóságos világ képei, amelyből éppen felmerültek, és tudták is, hogy most onnan lépnek ki. Ebben a világban szellemi lényekkel érintkeztek, a magasabb hierarchiák szellemi lényeivel és az elementáris szellemi lényekkel. Ez a felébredés valóban olyan volt, mint amikor a mai ember sok mindent átél valahol, és azután később máshol új élményei között visszaemlékszik valamire, amit előzőleg átélt. Ha azokban a régi korokban az ember megkezdte reggel a napját, akkor újabb nappali élmények vártak rá, de megvolt benne az az emlékezés is, hogy korábban egy másik helyen tartózkodott, ahol másféle lényekkel volt együtt, nem a fizikai emberekkel, akik az állatokkal és a növényekkel körülveszik itt a Földön, hanem a haláluk és újabb születésük között élő testnélküli emberi lelkek vették körül, és olyan más lényekkel is együtt volt, akik sohasem élnek semmilyen inkarnációban sem a Földön.

Miután az ember elhagyta a világmindenség e szellemi lakóit, érezte, hogy most egy másik világba kerül, a születés és halál közötti fizikai átélés világába. De világosan emlékezett a szellemi világra is, ahol halála és újabb születése között él. Az említett kihunyó asztrális látás tehát magában foglalta a szellemi világ közvetlen szemlélését.

Így akkoriban nem is létezett az a tudatállapot, amelyben az ember tisztán a fizikai lények között tartózkodik, mint ma. Az ember akkor nem álomszerűen, hanem nagyon is valóságosan érezte, hogy a nappali tudatba kilépve fákat, állatokat, hegyeket, sziklákat és felhőket lát, de ebben a világban éppúgy megtalálhatók azok a szellemi lények és azok az emberi lelkek is, akik a Földön nem testesültek meg, és akikkel a halál és újabb születés között él együtt. Ekkor ezeknek az embereknek az a reális érzete támadt, hogy ébredésük folyamán az említett lények megközelítenek minden fát, minden kiugró sziklát, a hegyek mélyét, a felhők magasságát, beléjük bújnak, belemerülnek a külső fizikai természet egyes lényeibe, tárgyaiba.

Az erdőben járva például megláttak egy különös fát. Tudták akkoriban, hogy egy olyan éjszakai lény bújt bele, akivel a szellemi létben együtt voltak. Világosan látták, ahogy a beavatott még ma is láthatja: a szellemi lények úgy bújnak be a fizikai dolgokba, mint saját házaikba. Nem csoda, hogy mindez bekerült a mítoszokba, és az emberek a fák, források, felhők, hegyek szellemeiről beszéltek. Hiszen látták, hogy akikkel éjszaka együtt voltak, azok belebújnak a hegyekbe, hullámokba, felhőkbe, növényekbe, fákba.

Ilyen volt reggel a lelki ébredés, amelynek során az ember akkoriban látta, ahogy a szellemek világa a fizikai-érzéki világba beleereszkedik. A nagyszerű, magasztos szellemekről áhítatosan azt mondták: napközben a fizikai helyeken időznek nyugvóhelyükön. Az ember alatti alacsonyabb rendű elemi lényekről, amelyek gyakran az állatok alatti fejlődési fokon éltek, tréfásan mondták, hogy beléjük bújtak. Tréfásan fejezték ki a dolgot. Amit azonban egyfelől fenségesen, másfelől tréfával fejeztek ki, az pontosan megfelelt annak, amit reggel a lelki ébredéskor éreztek.

Képzeljük el, azonban, kedves barátaim, hogy az ember alvásának utolsó szakaszában benne volt a szellemi világban, de csak reggel jutott ennek tudomására. Csak a felébredéskor vált teljesen világossá számára, hogy ott tartózkodott. Miért volt ez így? Ezt a szellemi-érzékfeletti világot, amelyben egyébként mindig benne él a halál és újabb születés között, miért csak ébredéskor látta meg, amikor a szellemek eltűntek? Azért, mert ahogyan az ember alvásának utolsó szakaszában a szellemi világ észlelésének ilyen állapotába jutott, azelőtt tudatának egy harmadik állapotában volt. Olyan tudatállapotban, amely megint csak egészen másféle világot varázsolt lelke elé. Az ember földi életében az alvás során a szellemi világban találta magát, és ekkor karmájának fejlődésére tekintett vissza.

A közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után élő emberek harmadik tudatállapota tehát a karma szemlélése volt. A karma ebben a korban egyszerűen realitás volt számukra.

1. kihunyó asztrális szemlélés: éber tudat
2. a szellemi világ szemlélése: álomtudat
3. a karma szemlélése: alvástudat

Ahogyan a mai három tudatállapot - az éber tudat, az álomtudat és az alvástudat - váltakozik mindennapi életünkben, úgy váltotta egymást az akkori ember számára a kihunyóban levő asztrális szemlélésnek, a szellemi világ szemlélésének és a karmikus fejlődés szemlélésének a tudatállapota.

A helyzet az, hogy ezekben az ősi korokban a karma szemlélése egyszerűen tudati realitás volt az ember számára, és így joggal mondhatjuk, hogy valamikor létezett az emberiségben egy olyanfajta tudat, amelyben egyszerűen ráláttak a karma valóságára.

A fejlődés azután a következőképpen folytatódott: először elhomályosodott a karma szemlélésére irányuló alvás, amely persze nem is volt alvás, hiszen eközben visszatekintettek a karmára. Már csak a beavatottak, a misztériumok bölcsei láttak bele a karma tényeibe. Ekkor tudássá alakult át az, amit az emberek régebben a karma tapasztalásaként éltek át. Ami tehát régen közvetlen tapasztalat volt, az tudásbeli ismeretté változott a későbbi korokban. Mert eltompult, elpárolgott ez az ősi tudatállapot, és az emberiség számára már csak a szellemi világ érzékelése maradt meg. Ez így volt a régi káldeai, babiloni vagy egyiptomi korban.

Ebben az időben, vagyis a keresztény fejlődést megelőző évezredekben az emberek olyan tudattal éltek, amelyben még teljesen magától értetődő volt az érzékfeletti világ szemlélése, de a karmát már csak, mint ismeretet tanították. A szellemi világról, ahol az ember halála és újabb születése között tartózkodik, még világos tudatuk volt, a karma tudata azonban már elhamvadt, kialudt bennük. Így érthető, hogy a keresztény fejlődést megelőző korban az emberiség általában teljesen elveszítette a karmáról való tudatát, és a keresztény fejlődés kezdetére ez már úgyszólván nem is létezett. De ekkor még erősen hangsúlyozzák a testét levetett ember kapcsolatát a szellemi világgal. Ezt különösen erősen érezzük a régi egyiptomi szemléletben: itt a szellemi világ roppant intenzív tudatát találjuk, arról a világról való megtisztult, finom tudatot, ahová az ember a halál kapuján keresztül lép be, és ekkor Ozirisz lesz. De az egyiptomiaknak az ismétlődő földi életekről már nincsen tudatuk!

Lassanként elérkezett azután az a kor, amely napjainkban érte el tetőpontját az emberiség fejlődésében, ez a mi korunk. Az asztrális látás lesüllyedt abba a józan prózai tudatba, amellyel a felébredés és elalvás közötti szokásos életünkben rendelkezünk. Ezután az embernek már csak jelentéktelen részletét látjuk, a bőr által körülzárt húst, csontokat és ereket, ez az ember legjelentéktelenebb része, ahogyan azt mai nappali tudatunkkal láthatjuk. Teljesen érthető, hogy megjelenik az a tendencia, hogy az ember e jelentéktelen részeit külsőleg mindenféle tetszetősnek tartott ruhadarabokba öltöztessék, hogy valahogy kinézzen, de eközben érzik tudatuk mélyén, hogy ez tulajdonképpen nem lényeges, és inkább az aura, az asztralitás és az én-lény sugárzóan meleg köntöse illene hozzájuk.

Amikor észrevették az átmenetet az emberi aura látása és a mostani jelentéktelen ember látása között, akkor a ruházatban kezdték utánozni az ember auraszerű látványát. Így a régi divatok - ha használhatom ezt a kifejezést - bizonyos értelemben az aura látványának képmásai voltak. Biztosíthatom önöket, hogy az újabb divatok már egyáltalán nem ilyenek.

Az érzékfeletti világról való tudat ezután olyan alakot öltött, hogy az ember most zűrzavaros álmokat lát. A karmáról való tudatot pedig teljességgel átalussza. A karmáról akkor volna tudata, ha tudatának az a része, amely az elalvás és a felébredés között álom nélkül zajlik, egyszerre csak beleáradna a tudatba. Akkor megjelenne a karma tudata.

Így a jelzett kor óta, mintegy tízezer év alatt, az a változás ment végbe az emberiség fejlődésében, hogy az ember a fizikai világban jelen lévő szellemiséget „átvirrasztja” - mert a szellemiséget nemcsak átalusszuk, hanem át is virrasztjuk - a tulajdonképpeni szellemi világot „átálmodjuk”, a karmát pedig „átalusszuk”.

Mint többször kifejtettem, minderre azért volt szükség, hogy megjelenhessen az emberben a szabadságtudat. Az emberiségnek ugyanakkor ismét ki kell jutnia mostani tudati állapotából.

Azt mondhatjuk, hogy a régi kor természetes tudatállapota, noha bizonyos értelemben álomszerű tudatállapota - tudniillik az érzékfeletti világ és a karma érzékelése - fokozatosan elhomályosult, letompult, és az érzékfeletti világról való tudomás már csak misztériumi tanításként jutott el az emberekhez. Az újabb materialista korszakban pedig mindez teljesen elveszett. De ebben a materialista korszakban ismét lehetővé kell válnia annak, hogy hidat verjünk az érzékfeletti világ és nem kevésbé a karma tudatához.

Az elmondottak azt jelentik, hogy az ősi korokban az emberek elalvástól felébredésig szellemi lények társaságában éltek, akik a hajnal derengésével szellemi formában belebújtak a fákba, felhőkbe, hegyekbe és sziklákba, így az ember napközben azt mondhatta, amikor odament egy ilyen fához, sziklához vagy forráshoz: ebbe egy olyan szellemi lény varázsolta bele magát, akivel alvástudatom során együtt voltam. Az embernek így először az újabb beavatási tudomány megszerzésével oda kell eljutnia, hogy ébernappali tudatának szellemi megismerésével meglássa, és ismét kicsalogassa a különféle szellemi lényeket minden sziklából, fából, felhőből, csillagból, a Napból és a Holdból.

El kell indulnunk ezen az úton, felkészítve magunkat arra, hogy amiként a régi emberek számára ébredéskor fákba, sziklákba bújtak bele a szellemi lények, akikkel éjszaka együtt voltak, úgy az újabb emberiség számára most majd kibújnak a fákból és forrásokból az azokban rejtőző szellemi lények. És ez így lehetséges. Ennek az a feltétele, hogy az ember levesse megszokott előítéleteit, amelyekbe beleélte magát, és amelyeket már a gyermekekbe is belesulykolnak egészen óvodáskori nevelésüktől kezdve. Magunk mögött kell hagynunk azt az elfogultságot, hogy az egészséges emberi értelemmel nem lehet a szellemi világba betekinteni. Ha a beavatott elbeszéli a szellemi világban zajló jelenségeket és folyamatokat, akkor ezek a szellemi világról szóló közlések átvilágítják az emberi értelmet, amennyiben azt elfogulatlanul használjuk, még akkor is, ha az ember hétköznapi tudatával ma még nem tud a szellemi világba közvetlenül bepillantani. Mindenestre mindenki számára ez az első helyes lépés.

Persze sok minden szól ez ellen. A múlt évben előadást tartottam a szellemi világ észleléséről, és ezután egy eléggé tekintélyes lapban jó szándékú írás jelent meg - „jó szándékúnak” mondom az antropozófia iránti heves ellenálláshoz képest, amit korunkban tapasztalhatunk. Ebben az előadásban is felhívtam a figyelmet arra, hogy nem szükséges azonnal szellemi látónak lenni ahhoz, hogy valóban tudjunk a szellemi világról, mert a szellemi látó közlései nyomán mindezek a dolgok az egészséges emberi értelemmel is jól megérthetők. Ezt igen erősen hangsúlyoztam. Ennek jó szándékú ismertetője a következő mondatot írta le. „Steiner az érzékfeletti világ megismerésében az egészséges emberi értelmet akarja alkalmazni. De ameddig ez az emberi értelem még egészséges, addig bizonyára semmit sem tud az érzékfeletti világról, ha viszont tud róla, akkor már biztosan nem egészséges!”

Még talán sohasem hallottam, hogy ilyen egyenes belső őszinteséggel mondják ki azt, amit voltaképpen minden bensőleg becsületes embernek meg kellene állapítania, aki az „egészséges emberi értelem” alapján utasítja el az érzékfeletti világ megismerését, és a szokásos értelemben beszél a megismerés határairól. Mert vagy fel kell adnia mai szemléletét, vagy ezt kell megállapítania, egyébként nem lehet bensőleg becsületes.

A mai beavatott valóban azt mondhatja, hogy a megismerő tudat minden csillagból szellemi lényt vált meg, ahogyan a növényekből más szellemi lényeket vált meg. Megjelennek előttünk, ha nem maradunk meg a külső érzékszervi szemléletnél. Valahányszor kimegyünk a természetbe és meglátjuk, például a köves hajlékukból előjövő koboldszerű elementáris lényeket, akik mindenütt megbújnak, ahol a természet egy kissé elementárissá kezd válni, akkor, ha megismerkedünk és megbarátkozunk ezekkel az elementáris lényekkel, úgy nemsokára meglátjuk mögöttük - különösen az ásványvilág elementáris lényei mögött - azokat a magasabb lényeket, akik végül elvezetnek egészen az első hierarchiához, a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz.

Ha következetesen végezzük azokat a gyakorlatokat, amelyeket A magasabb világok megismerésének útja című könyvben adtam meg - angol címe Initiation - tehát ha ezeket a gyakorlatokat következetesen, nagy belső energiával, áldozatkészséggel és odaadással végezzük, akkor megfelelő belső bátorság elsajátítása mellett először arra jövünk rá, hogy a különleges ásványi hasadékokban, kint a hegyekben, egyetlen kődarabban az elementáris lények egész világa rejtőzik. Előbújnak, mindenfelől megjelennek, megnövekednek, és bizonyságot tesznek arról, hogy az elementáris világ egyes részeiben mintegy összegömbölyödve, összezáródva léteznek. Ezek elsősorban az ásványi természet lényei, különösen ott, ahol a föld az eleven sarjadás állapotában van, és annyira friss, hogy földzamata van, és a növények is ilyen földzamatúak. Amikor belépünk az elementáris lények világába, akkor ezek a lények félelmet és szorongást kelthetnek bennünk. Ezek az előbújó elementáris lények hihetetlenül okosak. Elég szerényeknek kell lennünk ahhoz, hogy azt mondjuk magunknak, amikor ezek a manók kioldódnak a természeti tárgyakból: itt vagyok én, egy tudatlan ember, de mennyire okos is ez az elementáris világ! - Ezek az elementáris lények először éppen azért vonják el magukat az ember tekintete elől, mert ezt sok ember nem mondaná komolyan, ahogyan azt sem, hogy az újszülött csecsemő - belsőleg tekintve - sokkal okosabb azoknál, akik rengeteget tanultak. Ha azonban foglalkozni kezdünk velük, akkor látókörünk kitágul, és az az előtér, amelyet ezek az incselkedő, okosságukkal ingerkedő manók megmutatnak számunkra, olyan háttér felé vezet bennünket, amely elér az első hierarchiáig, a szeráfokig, kerubokig, trónokig.

Ha tudatunkat azzal élesítjük, amit az emberiség éppen a természettudomány révén tanult meg az utóbbi évszázadban, akkor az említett gyakorlatok segítségével még inkább beléphetünk az elementáris lények világába, onnan pedig egy még magasabb világba. Ha a természet révén, a természetbe való szeretetteljes elmerülés révén olyan tudatra teszünk szert, amelyet nem rontott meg a mai elismert, tekintélyt követelő tudás, akkor beavatási ismereteinkben lassanként ismét felemelkedünk ahhoz a megismeréshez, amit az emberiség mára elveszített.

Aki eljut odáig, hogy a fákból megjelennek előtte a fák szellemei, akik a régiek számára belebújtak a fákba reggel a lélek hajnali ébredésekor, este pedig újra kiáramlottak a lélek esti lenyugvásakor, az az ember lényéhez is megfelelőképpen fog tudni, közeledni, és a jelenkori emberből kiindulva meglátja saját régebbi földi életeinek alakulását a karmikus evolúcióban. Mert ez a szemlélet az ember számára végül beletorkollik a karmába.

Az ásványvilágnál, ahol mindenekelőtt az okosságukkal ingerkedő manók bújnak elő, a szemlélet a szeráfoknál, keruboknál, trónoknál végződik, a növények esetében az exuziáknál, dünamiszoknál és küriotészeknél. Az állatoknál, ha szellemi lényüket látjuk belőlük így megjelenni, ez a szemlélet az archéknál, arkangyaloknál és angyaloknál végződik. Az embernél pedig a karmába torkollik.

A világban megjelenő szeráfok, kerubok, trónok mögött, a magasabb hierarchiák többi lénye mögött, az összes elementáris lény mögött, akik okosságukkal az ásványokból ijesztenek ránk, a növényi létből esetleg kedves bizalmaskodásuk ijeszt meg, vagy a mögött, ami az állatokból olykor vehemenciával, tüzes izzással, de borzongást keltően is előtör, mindezek mögött, az előtérben megjelenő lények mögött, feltárulkozik előttünk a karma lenyűgözően hatalmas jelensége. Az ember számára a karma titka tulajdonképpen a világ összes titka mögött rejtőzik.

Ha így megfelelőképpen előkészítettük érzelmeinket, akkor rátérhetünk az egyes karmikus tények konkrétabb megbeszélésére a következő előadásokon, amelyeket még ezen a helyen tarthatok önöknek.