"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata VI. (15)

11. --

[Nagy Károly. Harun al-Rasid és udvara, mint hatalmas, szellemi-kozmikus kultúra művelésének helye, és bölcs tanácsadója. Találkozásuk a szellemi világban Arisztotelésszel és Nagy Sándorral 869 körül, a nyolcadik ökumenikus zsinat idején. Arisztotelész és Nagy Sándor egy elmélyült kereszténységet követően ragadja meg Michael impulzusát, rátekintve Michael új korszakára. Harun al Rashid és tanácsadója, a mohamedánizmus által hat.]

Torquay, 1924. augusztus 14.

Felvetettem azt a kérdést: hogyan találhatjuk meg néhány történelmi vagy akár nem történelmi személyiségnél - aki azonban életével számot tarthat érdeklődésünkre - a későbbi földi életének a korábbi földi életéből adódó magyarázatát? Ma először is szeretnék bizonyos összefüggésekre utalni, amelyek különböző személyiségek egymást követő földi életei között állnak fenn, hogy megteremtsem a további fejtegetések alapját. Először a szellemi kutatás bizonyos eredményeit tárom önök elé, hogy a kezdetben elbeszélő formában előadottak alapján bemutassam a megismerésnek azt a módját, ahogyan eljuthatunk az emberek egymást követő földi életeinek megfigyeléséhez.

Olyan jellegzetes személyiségekre tekintünk rá, mint akiknek nevét legutóbb említettem. Hiszen éppen az ilyen személyiségek világítják meg azt, hogy az eltérő szellemi impulzusok hogyan kerülnek be jelenlegi civilizációnkba. Már a múltkori fejtegetésekben elmondtam, hogy a kereszténység csaknem két évezrede terjed Nyugaton és gyarmatainak nagy részén, és jobban beleáramlott minden kultúrába, mint hinnénk. Alapos tanulmányozás során sok olyasmiben is észrevehetjük az erőteljes keresztény impulzusok jelenlétét, ahol ezek nem tűnnek azonnal a szemünkbe. De azt is megemlítettem, hogy civilizációnkban tagadhatatlanul olyasmi is érvényesül, aminek nincs közvetlen kapcsolata a kereszténységgel.

Az európai civilizációban ugyanis megjelennek bizonyos olyan szemléletmódok és az élet egyes olyan jellemzői, amelyek nincsenek összhangban a kereszténységgel. Aki a mélyebb belső okok alapján akarja szellemi életünk történelmi alakulását megérteni, és ehhez a szellemi kutatás segítségét is igénybe veszi, az olyan összefüggésre bukkan, amelyet egyáltalán nem vesznek figyelembe, azok, akik a nyugati civilizációról beszélnek. Az ilyen ember azonban kénytelen lesz arra a történelmi jelenségre pillantani, amely Nagy Károly nyugati megjelenésével és működésével haladt párhuzamosan. Tekintete azon a keleti udvaron állapodik meg, amelynek élén Nagy Károly kortársa, Harun al-Rasid állt, mégpedig elmondható, hogy igazi keleti pompában. Nagy Károly minden nyugati teljesítménye kezdetlegesnek és halványnak tűnik a Harun al-Rasid udvarából ugyanakkor kisugárzó ragyogáshoz és fenséghez képest.

Csak meg kell gondolnunk, hogy milyen szellemi élet folyt ebben az elő-ázsiai udvarban. Arra kell gondolnunk, hogy a régebbi korokban Nagy Sándor hadjáratai révén a görög kultúra olyan formában került át Ázsiába, amelyről ma még kevés sejtelmünk van. Nagy Sándor zseniális módon vitte át Ázsiába mindazt, ami a görög kultúra mélyén élt. Nagy Sándor olyan intézményeket hozott át Ázsiába, amelyek révén a Kelet számos művelt helyén olyan élet- és világszemlélet terjedt el, amely híven megőrzött sok mindent a régi hagyományokból, egyúttal nem lépett arra az útra, amely később nyugaton elsöpörte a régi szemléletet.

Nagy Sándor révén mindenekelőtt egy racionális, egészséges, tudományos misztika jutott át Ázsiába, így a kozmikus intelligencia elterjedése mindenütt megfigyelhető volt a világon azok számára, akik ezt az Ázsiába érkező filozófiai szemléletet vallották. A kozmikus intelligencia mindent áthat a világban. De odaát Ázsiában az emberek nem azt mondták: én kigondolok valamit, én intelligens lény vagyok, hanem így szóltak: minden, ami bennünk gondolatként jelen van, azt az istenek gondolják, mindenekelőtt az egyetlen Isten gondolja, aki már az arisztotelizmusban is szerepel. Az egyes ember intelligenciája a mindenség intelligenciájából egy csepp, amely az egyes ember lényében nyilatkozik meg. Ezért érezte úgy az ember, hogy fejével és szívével mintegy „benne van” az egyetemes intelligenciában. Ez az érzület uralkodott.

Ez az érzület volt megfigyelhető Harun al-Rasid udvarában is a Krisztus utáni VIII-IX. században. Már korábban átjöttek azok a görög tudósok, akiknek menekülniük kellett, mivel Európában betiltották a görög filozófia művelését. De sok minden megmaradt a keleti bölcsességből is. Mindaz egybeáramlott tehát, ami csak lehetséges volt akkoriban, a misztikus irányultságú asztronómia, a hatalmas, bensőséges formálhatósággal átitatott építészet és más művészetek, még a költészet is. Ugyancsak megtaláljuk Harun al-Rasid udvarában a különböző tudományokat és az élet egyéb gyakorlati megnyilvánulásait, mert ez a pompakedvelő és lényegében rendkívül tehetséges szervező összegyűjtötte udvarába kora legtudósabb embereit, akik még sok mindent megőriztek a régi misztériumok bölcsességéből, és akik ha nem is voltak már közvetlenül beavatottak, mégis elevenen benne éltek a misztériumok bölcsességében.

Különösen az egyik személyiséget kell közelebbről megfigyelnünk: Harun al-Rasid igen bölcs tanácsadóját. A neve nem sokat számít, nem maradt fenn az utókorra. De rendkívül bölcs személyiség volt. Megértéséhez olyasmire kell tekintenünk, amit éppen a szellemtudomány ismerői csodálhatnak meg.

Kedves barátaim, felvethetnének egy kérdést. Azt mondhatnák: a szellemtudomány, az antropozófia elbeszéli, hogy valamikor éltek beavatottak. Valóban voltak beavatottak, akik átfogó tudással rendelkeztek, mélységesen bölcsek voltak. Mivel azonban az emberek ismétlődő földi életekben mindig visszatérnek a Földre, hogyan lehetséges, hogy manapság nem látunk magunk körül ilyen régi beavatottakat? - Ez egy jogos kérdés.

Aki ismeri a földi élet feltételeit, az tudja, hogy amikor karmája szerint meg kell születnie egy embernek a születés előtti létből valamely korba, akkor fel kell vennie azokat az öröklött tulajdonságokat, amelyek abban a korszakban lehetségesek, és be kell fogadnia mindazt, amit a nevelés adott formái nyújtanak. Ezért a dolog úgy áll, hogy ha valaki a régi korokban beavatott volt, de amit, mint beavatott akkor tudott, az a későbbi korszakban tudat alatt marad benne. Éber nappali tudata jelentékeny személyt mutat, de közvetlenül nem tudja megnyilatkoztatni azt, amivel, mint beavatott rendelkezett a régebbi földi életében.

Ilyen személyiség volt az is, akit Harun al-Rasid bölcs tanácsadójának nevezek. A régi, nagyon ősi misztériumokba volt beavatva. Ismét megszületett, és mint újraszületett beavatott úgy élt Harun al-Rasid udvarában, hogy régebbi beavatásának tartalma zseniális szervezőkészségében, a Harun al-Rasid udvarában élő többi tudós nagyszerű irányításának képességében jelent meg, de közvetlenül nem keltette egy beavatott benyomását. Az ősi beavatási tudományt saját lényében hordozta, de nem pusztán beavatás révén, nem látszott rajta, hogy beavatott. Harun al-Rasid igen nagyra becsülte ezt a férfit. Rábízta mindazon tudományok, művészetek szervezését, amelyek udvarában felragyogtak. Örült, hogy mellette él, és mindenképpen a barátjának tekintette.

Most nézzük meg Harun al-Rasidot és bölcs tanácsadóját, figyelembe véve, hogy a VIII. és IX. században, Európában, Nagy Károly udvarának keresztény kultúrájában még éppen csak hozzákezdtek ahhoz, hogy a társadalom felső rétege elsajátítsa az írásbeliséget - ez érvényes magára Nagy Károlyra is - és az udvarában élő Eginhart a nyelv nyelvtanba foglalásának csupán kezdetleges alapjait rakta le. Európában minden primitív volt, amikor odaát Elő-Ázsiában az egyébként Nagy Károly által nagyra becsült Harun al-Rasid körül terjedelmes és káprázatos szellemű kultúra bontakozott ki. Ez a szellemi kultúra azonban mit sem tudott Krisztusról, és teljesen elutasította a kereszténységet. A mohamedánizmus, az arabizmus legjobb elemei éltek benne, valamint az arisztotelizmus régi formái, amelyek Európában nem is terjedtek el, ugyanis Európában inkább az arisztotelizmus logikája, dialektikája terjedt el, amit a keresztény egyházatyák és később a skolasztikusok dolgoztak fel.

Odaát Ázsiában Nagy Sándor tettei nyomán inkább Arisztotelész belső misztikus-természettudományos megismerésével foglalkoztak. Mindezt az arabizmus roppant erős, de kinyilatkoztatottnak, inspiráltnak tekintett intelligenciájának befolyása alatt alakították ki. Harun al-Rasid udvarában tudtak a kereszténységről, de akkori formájában primitívnek tartották az általuk művelt hatalmas szellemi csillogáshoz képest.

Induljunk ki most ebből a két személyiségből, Harun al-Rasidból és bölcs tanácsadójából, és kövessük tovább a történelem folyamatát. Ez a két személyiség, Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója a leírt tevékenységük után áthaladt a halál kapuján, és felvitték magukkal azt az erős impulzust, hogy az udvarukban művelt érzésvilág, világszemlélet és szellemi beállítottság továbbterjedjen a világban.

Kövessük nyomon ezeket a történéseket a lehető legnagyobb higgadtsággal és komolysággal. Két személy indul el, tehát Ázsiából: a bölcs tanácsadó és uralkodója, Harun al-Rasid. Egy darabig együtt haladnak. Amit lelkükbe felvettek, azt az alexandrinizmusnak és arisztotelizmusnak köszönhették. De felvették magukba azt is, ami az arisztotelizmus és alexandrinizmus későbbi átformálása során alakult ki.

A világnak valójában csak kis töredékét értjük, ha nem vesszük figyelembe azt, ami a szellemi világban történik, mialatt idelent a földi életben a fizikai világ szokásos eseményei zajlanak.

Mint a történelemből tudjuk, Nagy Károly és Harun al-Rasid kora után más következett. De mialatt mindaz megtörtént, amit a történelem elmond Ázsiáról, Európáról a IX. és X. századtól a középkorba terjedően, egy hatalmas másik folyamat játszódott le a fizikai lét felett, a szellemi világban. Ne feledjük, hogy amikor ide- lent a fizikai élet, odafent pedig a szellemi élet tovább alakul, akkor a földi életet állandóan befolyásolják azok a lelkek, akik nem a Földön élnek, hanem a halál és az újabb születés közötti létben tartózkodnak. Így tehát azt mondhatjuk, hogy az is fontos, amit fent, a szellemi világban élő lelkek azokban a korszakokban élnek át és hajtanak végre, amikor nem a Földön vannak, hanem a halál és az újabb születés közötti létben. Az emberi élet csak akkor válhat számunkra teljesen világossá és átláthatóvá, különösen történelmi folyamatában, ha tekintetbe vesszük azt, ami mintegy a külső világtörténelem színfalai mögött történik a szellemi világban.

Azok a benyomások, amelyekre a lelkek a halál kapuján túl tesznek szert, gyakran rendkívül erősen eltérnek azoktól a benyomásoktól, amelyeket ezek a lelkek földi életükben átéltek. Aki a szellemi életet nem elfogulatlanul nézi, az nem ismeri fel egykönnyen azt a földi embert, aki áthaladt a halál kapuján, és azután megmutatkozik a szellemi megfigyelés számára. Léteznek azonban olyan szellemi eszközök, amelyek révén nemcsak a földi élethez közvetlenül kapcsolódó szellemi élet követhető. Erről már a délelőtt tartott más témájú előadásokban is beszéltem. Ezekben az előadásokban is tárgyalom majd a halál és újabb születés közötti élet további fejleményeit, akkor majd meglátják, hogy az úgynevezett halottak milyen módon követhetők a továbbiakban.

Éppen ilyen eszközökkel figyelhetjük meg az olyan életeket, mint Harun al-Rasidé és bölcs tanácsadójáé. Rendkívül fontos, hogy e két személyiségnél észrevegyük a gondolkodásmódjukban és cselekvésmódjukban fennálló belső hasonlóságot, hogy ezáltal az európai civilizáció későbbi eseményei mögé tudjunk látni. Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója rendkívül erős vonzódást és vágyódást vitt át a halál kapuján, hogy valóságosan találkozzon Nagy Sándorral és Arisztotelésszel, akik évszázadokkal megelőzték őket a földi életben. Ez a találkozás megtörtént, és ennek roppant nagy jelentősége volt.

Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója tehát egy ideig az érzékfeletti világban vándorolt, és az érzékfelettiségből letekintett arra, ami a nyugatabbra fekvő civilizációkban látható volt, így Görögországban és a mai Fekete-tengertől északra elterülő civilizációkban. Úgyszólván lenéztek erre a területre, és pillantásuk többek között arra az eseményre vetődött, amelyről más összefüggésben is sokat beszéltem az antropozófiai előadásokon: ez az esemény a 869-ben összehívott konstantinápolyi 8. ökumenikus zsinat volt.

Ez a 8. ökumenikus zsinat nagy jelentőségű a nyugati civilizációban, mert itt határozták el, hogy a trichotomia, vagyis az a szemlélet, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, ezentúl eretnekség, és az igazi kereszténynek csakis arról szabad beszélnie, hogy az ember két részből áll, testből és lélekből, a léleknek pedig vannak bizonyos szellemi tulajdonságai is. A nyugati keresztény civilizációnak azért volt később oly kevés hajlandósága a spiritualitás, a szellemiség iránt, mert a szellem megismerését a 8. általános zsinaton 869-ben eretnekségnek nyilvánították.

Ez jelentős, mélyreható esemény volt. Fogalmazhatunk úgy, hogy Európában ekkor törölték el a szellemet, az ember csak testből és lélekből állhat. Ezt a meghatározó, alapvető eseményt az emberek nem fogják fel a maga teljes súlyával. Aki azonban megfigyeli és főként át is éli a szellemi életet, annak számára megrendítő, hogy amikor itt a Földön 869-ben bekövetkezett a szellem eltörlése, akkor találkozott fent a szellemi világban Harun al-Rasid és tanácsadója Nagy Sándorral és Arisztotelésszel, vagyis a szellemi világban tartózkodó lelkükkel.

Gondolják meg a következőt. Meg kell szokniuk, hogy az antropozófia területén most már ugyanolyan magától értetődően beszélünk az érzékfeletti történésekről, mint a fizikai világ eseményeiről. Gondolják meg tehát: Nagy Sándor és Arisztotelész élete olyan volt abban a Nagy Sándor-, illetve Arisztotelész- inkarnációban, hogy bizonyos módon befejeződött. A régi kultúrákkal adott és Görögországban részben tovább alakuló impulzust Arisztotelész foglalta fogalmakba, amelyek hosszú időn át, mint a nyugati és általában az emberi civilizáció ideái uralkodtak. Nagy Sándor Arisztotelész kortársa, tanítványa és barátja, aki roppant erővel terjesztette el az arisztotelészi gondolkodásmódot az akkor ismert világ nagy részén. Ez azután tovább hatott Ázsiában, egészen Harun al-Rasid koráig terjedően, sokáig Alexandriában volt ragyogó központja, de ugyanakkor számos rejtett csatornán át meghatározóan befolyásolta a keleti kultúrát.

Ez azonban valamilyen befejezést is jelentett. Az alexandriniz- musban és az arisztotelizmusban egybeáramlottak a régi szellemiség legkülönfélébb áramlatai. De elkezdődött a kereszténység. Végbement a Golgotai Misztérium. Olyan korban ment végbe, amikor Nagy Sándor és Arisztotelész individualitása, lelke nem a Földön, hanem a szellemi világban élt, és ott bensőséges kapcsolatban volt azzal, amit Michael-impulzusnak nevezünk. Michael uralma akkor véget ért a Földön, mert az uralkodó korszellem Oriphiel lett. A Golgotai Misztérium után további századok teltek el. Amit Nagy Sándor és Arisztotelész alapozott meg a Földön, egész lényüket latba vetve, egyikük a gondolkodásával, másikuk átfogó uralkodói képességével, az nagy hatással volt a földi világra. Mindketten a szellemi világból szemlélték ezt a következő századok során. E századokban ment végbe a Golgotai Misztérium is. Figyelemmel kísérték mindazt, ami a Golgotai Misztérium tanításának terjedése érdekében történt a továbbiakban. E századokban nyomon követték művük lenti elterjedését is, amit olyan lángelmék is terjesztettek, mint Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója.

De Nagy Sándor és Arisztotelész saját egyéni lényében valami újnak az igénye merült fel, az a követelmény, hogy egy egészen új irányt kezdjenek el, és ne azt folytassák tovább, ami már létezik lent a Földön. Ennek az igényüknek természetesen következménye is lesz. Ezzel a régit nem iktatták ki a világból, de Nagy Sándort és Arisztotelészt átjárta egy hatalmas, új impulzus, az, hogy a kereszténységet egy meghatározott módon bevezessék a földi kultúrába.

A karmájuk azután levitte őket a földi életbe, mielőtt Harun al-Rasidékkal találkoztak volna. Voltaképpen észrevétlen, ismeretlen és korán meghalt személyiségekként éltek, bár Európának az antropozófia számára fontos szögletében, de úgyszólván csak rövid időre pillantottak be a nyugati civilizáció ablakán. Ekkor benyomásokat, impulzusokat vittek magukkal, de jelentősebb hatást nem tettek a világra. Ezt későbbre halasztották.

Azután ismét visszamentek. Már megint a szellemi világban tartózkodtak, amikor 869-ben összeült a Földön a 8. ökumenikus zsinat. Ekkor történt meg a találkozás odafent egyfelől Arisztotelész és Nagy Sándor, másfelől Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója között. Nagy, kimagasló jelentőségű megbeszélés volt ez az érzékfeletti világban, mert tudnunk kell, hogy a szellemi világban egy tanácskozás nemcsak pusztán szavakban történő megvitatást jelent. Az emberek a Földön együtt ülnek és vitatkoznak, szavak röpködnek ide-oda, de anélkül, hogy egymásnak fájdalmat okoznának: ez még halvány képmását sem jelenti annak, ami az érzékfeletti világban történik, amikor a szellemi életben jutnak nagy elhatározásokra.

Arisztotelész és Nagy Sándor kiálltak amellett, hogy amit régebben megalapoztak, azt a szó legszigorúbb értelmében be kell vezetni majd a Michael-uralmába. Hiszen tudták, hogy a XIX. században ismét Michael korszaka kezdődik el a világon.

Értsék meg ezt jól, kedves barátaim! Az emberiség fejlődése úgy zajlik, hogy a földi civilizáció legfőbb vezetője mindig egy-egy arkangyal három és fél évszázadon keresztül. Amikor Nagy Sándor átültette az arisztotelészi kultúrát Ázsiába és Észak-Afriká- ba, egy olyan korban, amikor a kultúrának ez a terjesztése valódi internacionális értelemben történt, akkor Michael-korszak volt a Földön, vagyis a michaeli hatalom érvényesült a földi szellemi életben. Nagy Sándor idejében tehát Michael uralkodott. A Michael- uralmat azután az Oriphiel-uralom váltotta fel. Ezt Anael uralma követte, majd pedig Zacharielé. Mindezek három-négy századon át tartottak. Utána a Raphael-uralom következett, majd a Samael-uralom, mígnem elérkezünk a XIV. századhoz. A XV. századtól a XVIII. században Gábriel uralmát látjuk, és a XIX. század utolsó harmadától ismét Michael-korszak veszi kezdetét. Hét arkangyal váltja egymást. Miután Nagy Sándor korának michaeli uralmát hat másik arkangyal követte, a XIX. század végén ismét Michael uralma jelenik meg. A mi korunkban most ez dominál. Ha a földi szellemi életet helyesen értjük, láthatjuk, hogy ránk közvetlenül a Michael-korszak impulzusa hat.

A Harun al-Rasiddal való találkozás századában tehát Nagy Sándor és Arisztotelész visszatekintett Michaelnek arra a régi korszakára, amelynek során ők maguk is működtek, rátekintettek a Golgotai Misztériumra, amelyet Michael közösségével együtt éltek át, de már nem a Földön, hanem a Nap-szférában, mert a Michael- korszak addigra befejeződött. Michael nem földi nézőpontból élte át a Golgotai Misztériumot övéivel, akikhez Nagy Sándor és Arisztotelész is tartozott. Ok nem azt látták, ahogy Krisztus a Földre érkezik, hanem azt, hogy Krisztus elbúcsúzik a Naptól. Mindaz pedig, amit átéltek, most egy impulzussá alakult bennük: minden körülmények között azon kell dolgozniuk, hogy Michael újabb uralma, amelyhez Nagy Sándor és Arisztotelész lelke minden rezdülésével hű akart maradni, ne csak egy szélesen elterjedt, hanem egy igazán intenzív kereszténységet hozzon el. Ennek 1879-ben kell elkezdődnie, hogy azután három-négy évszázadon át tartson. Most mi ennek a Michael-uralomnak a korában élünk, és mindenekelőtt az antropozófusoknak kell megérteniük, hogy mit jelent ebben a Michael által vezetett korszakban élni.

Ám erről Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója hallani sem akart. Mindenekelőtt azt akarták, hogy a világon azok az impulzusok uralkodjanak, amelyek a mohamedanizmusban vertek gyökeret. A IX. században zajló szellemi küzdelem résztvevői erősen szemben álltak egymással, az egyik oldalon Harun al-Rasid és tanácsadója, a másikon Arisztotelész és Nagy Sándor, vagyis azok az individualitások, akik bennük éltek.

Ami itt szellemi küzdelemként lejátszódott, annak utóhatása megjelent az európai civilizációban, és máig is hat. Mert ami odafent történik, az a földön is működik. Ez, mint impulzus éppen attól az ellenállástól erősödött fel, amelyet Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója fejtett ki Arisztotelésszel és Nagy Sándorral szemben, így ebből a találkozásból két áramlat hatása indult ki: az egyik az arabizmust, képviseli, a másik Michael impulzusai segítségével át akarja vezetni az arisztotelizmust és alexandrinizmust a kereszténységbe.

E találkozás után Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója nyugat felé folytatta útját, és állandóan figyelte, ami a földi életben történik. Egyikük az érzékfeletti létből hatékonyan részt vett mindabban, ami ezután Észak-Afrikában, Dél-Európában, Spanyolországban és Franciaországban játszódott le. A másik körülbelül ugyanebben az időben átélte mindazt, ami a keleti szellemi életben a Fekete-tengernél, illetve az európai vidékeken tovább haladva egészen Hollandiáig és Angliáig történt. Mindketten ugyanabban a korszakban érkeztek meg az európai kultúrába, amikor újból megszülettek.

Az újraszületéseknél nem kell külső hasonlóságoknak megjelenniük. Általában egészen téves úgy vélni, hogy aki bizonyos szellemiséggel rendelkezik, az pontosan ugyanazzal a szellemiséggel születik meg még egyszer. Ha az újraszületésről és az ismétlődő földi életekről helyesen akarunk beszélni, akkor az emberi lélek alapvető impulzusaiba mélyebben kell belepillantanunk. Volt például egy híres pápa, VII. Gergely, aki eredetileg Hildebrand közép-európai szerzetes volt, erős, igen intenzív katolicizmust hozó pápaként tevékenykedett, és a középkorban különösen naggyá tette a pápaságot. A XIX. században Ernst Haeckelként született meg újra, aki éppen a pápaság ellen küzdött. De Haeckel az újraszületett Hildebrand apát, vagyis VII. Gergely volt. Ezzel csak azt akarom megmutatni, hogy az ember nem szellemi alkatának külső hasonlóságát viszi át egyik földi életéből a másikba, hanem a benső lelki impulzusait.

Harun al-Rasid és tanácsadója védelmezően, segítően tudta az arabok hadjáratait támogatni, amikor az arabok harcai átcsaptak Afrikán át Spanyolországba. Ezután a mohamedánizmus megszűnt ugyan, mint külső fenyegetés, de belső lelki irányultságát átvitte ez a két szellem a múltból a jövőbe, miközben áthaladt a halál és az újabb születés közötti szellemi életen. Majd Harun al-Rasid újra megszületett, és új földi életében Francis Bacon lett. Szinte vele egy időben született meg bölcs tanácsadója is, és Amos Come- niusként, a nagy pedagógusként jelent meg.

Tekintsenek arra, hogy mi származott egyfelől Bacontől, aki csupán külsőleg volt keresztény, és teljesen az arabizmus elvontságát hozta át az európai tudományba, és nézzék meg, hogy Come- nius mit hozott a pedagógiába a tanítás külső materialista szemléletességében és a tananyag egész kezelésében. Ennek a vonásnak közvetlenül semmi köze nincs a kereszténységhez. Bár Comenius együttműködött a Morva testvérekkel és másokkal, közvetlen hatását egyfelől az világítja meg, hogy előző életében azon a módon viszonyult az emberiség egész fejlődéséhez, ahogy a Harun al- Rasid udvarában virágzó szellemi kultúra.

Másfelől vegyék tekintetbe Bacon minden sorát, és mindazt, ami Comenius úgynevezett szemléletes tanításának elvéből fakad: rejtélyt találunk bennük, nem jutunk velük dűlőre. Nézzük Bacont. Valóságos düh fogja el, amikor az arisztotelizmus ellen hadakozik. Mindenben ott van ez a düh, látjuk, hogy lelke mélyéről tör fel. A szellemi kutató a dolgokat szellemi módon vizsgálja, rátekint Baconra és Comeniusra, visszaköveti életüket az érzékfeletti világba is, ahol az ember a halál és újabb születés között él. Belenézünk Francis Bacon és Amos Comenius írásaiba, hangvételükben és mindenben ellenszegülést találunk az arisztotelizmussal szemben. Mivel magyarázhatjuk ezt?

Meg kell gondolnunk: amikor Bacon és Comenius leszállt földi életébe, akkor már elmúlt az a kor, amikor Nagy Sándor és Arisztotelész a középkori kultúrába ismét inkarnálódott, és már vég- hezvitték azt, amit az arisztotelizmusért meg kellett tenniük. Ekkor már egy másik arisztotelizmus volt jelen, mint amit Bacon illetve Harun al-Rasid művelt, hiszen bennük ugyanaz a személyiség van.

Képzeljék most el ezt az egész helyzetet. Vegyék a 869 körül történt megbeszélést - ha szabad így kifejeznem - gondolják meg, hogy ennek hatása alatt Harun al-Rasidban kialakul egy lelki szándék, majd észreveszi, hogy a Földön kezdetét vette valami, miután Nagy Sándor és Arisztotelész ismét lent voltak, de az, amit ők meg akartak valósítani, nem annak folytatása, amit a kereszténység előtti ókorban műveltek, mint földi emberek. Ha ezt megfontoljuk, akkor teljesen megértjük azt a lelki hangulatot, amely annál a találkozásnál kialakult. Bacon és Comenius meglátták, hogy mi jött létre az arisztotelizmusból és alexandrinizmusból, és ebből a körülményből megérthetjük, hogy írásaikban bizonyos ellenséges hangnem uralkodik az arisztotelizmussal és alexandrinizmussal szemben, különösen Baconnél, de Comeniusnál is.

Látjuk, kedves barátaim, a történelem igazi szemlélete elvezet a Földről az égbe. Meg kell ismernünk azokat az eseményeket is, amelyek az érzékfelettiségben zajlanak le. Ha Bacont és Comeniust érteni akarják, akkor vissza kell követniük őket régebbi földi életükhöz. A skolasztika által kidolgozott arisztotelizmust ugyancsak vissza kell követniük addig a megbeszélésig, amely 869 körül történt, az ökumenikus zsinat idején, és vissza kell menniük odáig, amikor Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója az arisztotelizmust és alexandrinizmust művelte, ahogy ez az ő korukban lehetséges volt. Így a földi élet történései csak az érzékfeletti világnak a fizikai világba való behatásaiból válnak érthetővé. Ezt szeretném hangsúlyozni, hogy belássuk, hogy csak az ismétlődő földi életek követése révén világosodhat meg számunkra, hogy mi mozgatja belülről az ilyen személyiségeket.

Az idő túlságosan előrehaladt, hogy kifejtsem a továbbiakat ezen a területen, csak arra utalok még néhány szóval, ami lekerekíti és befejezi ezeket a gondolatokat.

Ha az emberiség civilizációjának előrehaladását úgy szemléljük, ahogyan eddig tettük, akkor azt találjuk, hogy a keresztény fejlődésbe egy olyan elem nyomult be, ami nem illeszkedik hozzá, hanem erősen az arabizmus felé hajlik. Ez éppen olyan egyéniségek révén történt meg, mint Harun al-Rasid és a későbbi Amos Comenius. Így jelenkorunkban, mondhatnám, egyfelől a kereszténység egyenes vonalú előrehaladását látjuk, másfelől a fejlődésre hat az arabizmus is, különösen az elvont tudományok területén.

Főképpen a következőket szeretném kiemelni: két áramlatot követtünk, amelyek spirituális vizsgálatakor fel kellett, hogy emeljük tekintetünket az olyan érzékfeletti történésekhez is, mint amilyen Arisztotelész és Nagy Sándor találkozása volt Harun al-Rasiddal és bölcs tanácsadójával. Sok minden bontakozott ki ilyen módon, ami azután egyfelől az igazi kereszténység elterjedésének impulzusává vált, másfelől az igazi kereszténység fejlődését akadályozó impulzusnak bizonyult.

Mivel azonban a szellemi világban a michaeli fejlődés a már jelzett módon halad előre, azért a jövő számára fennáll az a perspektíva, hogy a kereszténység Michael impulzusának jegyében kapja meg a maga igazi alakját. Mert az érzékfelettiségben is a Michael-impulzus jegyében zajlott a más áramlatokkal való konfrontáció.

Még azt szeretném mondani, hogy az Antropozófiai Társaságban sokféle személyiség van együtt. Ezeknek a személyiségeknek is olyan karmájuk van, amely visszavezet a régebbi korokba, de különbséget találunk, ha először a születésük előtti szellemi életükre tekintünk, majd pedig a régebbi földi életeikhez megyünk vissza. Kevesen vannak ugyanis az antropozófiai mozgalomhoz őszintén közeledők között, akik a szellemi világban karmájukkal nem vettek részt a most leírt folyamatokban. Akik őszintén törekednek arra, hogy csatlakozzanak az Antropozófiai Társasághoz, azok valamilyen módon kapcsolódtak az olyan történésekhez, mint Nagy Sándor és Arisztotelész találkozása Harun al-Rasiddal és bölcs tanácsadójával. A karma elvezette őket oda, ami úgy jelenik meg a mostani földi életükben, hogy a spiritualitást olyan módon igyekeznek megszerezni, ahogyan azt az antropozó- fiai mozgalomban művelik.

Itt még meg kell jegyeznem valamit. A Michael-korszak különleges voltának köszönhetően azok a személyek, akik most karmájukkal ehhez a michaeli irányhoz kötődve lépnek be az antropozófiai mozgalomba, azokkal az fog történni, hogy nem lesz számukra érvényes az újratestesülés bizonyos törvénye, és a XX- XXI. század fordulója körül újra meg fognak jelenni a Földön - vagyis egy századnál kevesebb év elmúltával - hogy teljes kifejlethez juttassák el azt, amit majd akkor kell megtenni a Michael- impulzus antropozófiai művelésében. Ha a kellően intenzív érdeklődés kialakul az emberben az ilyen témák iránt, mint amelyekről ma is beszéltem, akkor abban kifejeződik az a belső törekvés is, hogy valaki valóban antropozófus legyen. És éppen e dolgok megértésével veszi fel magába azt az impulzust is, hogy egy évszázadnál rövidebb idő múlva ismét megjelenjen a Földön, hogy kiteljesítse azt, amit az antropozófia akar.

Kedves barátaim, gondolkodjanak el ezen, érezzék át ezt a néhány tájékoztató megjegyzést, amelyet hozzáfűztem mai fejtegetésemhez. Esetleg több mindent találnak ebben a néhány szóban, ami helyesen illesztheti önöket az antropozófiai mozgalomba, megfelelően orientálhatja önöket, és így az antropozófiai mozgalommal való összetartozásukat is mélyen a karmájukhoz tartozónak érezhetik.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként