Az előző fejtegetésekből kiderülhetett, hogy az emberiség fejlődését a szellem - helyesebben a szellemi lények - hatása irányítja, és az emberi lelkek a szellemtől áthatva maguk viszik át korszakról korszakra azt, amit az egyik korban elvégeztek, de azt is, ami vétekként a lelkűkre nehezedett. Mindez lehetővé teszi, hogy mélyen bepillantsunk a kozmosz életébe Emberi lényünket csak ennek révén érthetjük meg. Mert be kell ismernünk, anélkül, hogy gőgösekké válnánk, hogy saját emberi természetünkkel a kozmosz szellemi ősforrásához kötődünk, és ezt az emberi természetet csak akkor értjük meg, ha a kozmoszt szellemileg áthatjuk. A Karácsonyi Gyűlés óta nemcsak az antropozófiával kell foglalkoznunk az Antropozófiai Társaságban, hanem ennek a foglalkozásnak magának az antropozófiának kell lennie. Ennek az antropozófiai tevékenység átalakulásában is kifejezésre kell jutnia. Ezért nem riadtam vissza attól, hogy ezekben az előadásokban fejtegetéseimet az exoterikus jellegtől inkább az ezoterika felé vigyem, és ma szeretnék még az elmondottakhoz néhány dolgot hozzáfűzni, olyasmit, ami szemléltetheti, hogy az emberi lélek hogyan kerül át az egyik korszakból a másikba. Ami nagyban és egészében történik, az az egyes embernél is megtörténik, és ha bizonyos közismert személyiségek karmáját megértjük, akkor saját karmánk is világossá válik. Ezért ma még szeretném tovább folytatni a karmával kapcsolatos konkrét fejtegetéseket.
Korábbi előadásaim során említettem már egy férfi nevét, aki sajátságos módon jelzi, hogy egy akarati természetben hogyan nyilvánulhat meg valamilyen víziószerű jelenség. Az olasz Garibaldinak a nevét említettem, és elmondtam néhány jellemző vonását is. Garibaldi minden megnyilatkozása akarati jellegű volt. Rendkívüli akarat kellett ahhoz, hogy fiatalemberként egy sok tekintetben veszélyes korban, a XIX. század második évtizedében és a harmadik évtized elején saját felelősségére behajózza az Adriát. Többször is elfogták, és saját ereje és bátorsága révén mindig kiszabadult. Rendkívül nagy akarat kifejtésével járt, hogy amikor azt látta, hogy Európában nincs számára hely, akkor átment Dél- Amerikába, és ott, mint a szabad élet harcosa, az egyik legmerészebb emberré vált. Felhívtam a figyelmet arra is, hogy házasságkötésénél is voltaképpen túllépett a szokásos földi viszonylatokon. Amikor aztán visszatért Európába, akkor korunk Itáliája voltaképpen mindent neki köszönhetett.
Amikor egyszer azzal a kérdéssel szembesültem, hogy milyenek lehetnek ennek a személyiségnek a karmikus összefüggései, akkor két kérdés merült fel. Mert a karmikus összefüggések átélése nem egyszerű, hanem bonyolult dolog. Említettem már, hogy néha az élet látszólag jelentéktelen jelenségeinél kell kezdenünk, hogy ezektől a szemléletes, kézzelfogható apróságoktól térjünk rá arra, ami az egyik földi élet tényeit átvezeti egy másik földi élet tényeibe.
Garibaldinál ezt elsősorban az a körülmény mutatja, hogy teljességgel republikánus érzelmű volt, de Itáliában minden akaraterejével a királyságot valósította meg Viktor Emanuel alatt. Ha Garibaldinak csak a külső életrajzát nézzük, akkor tulajdonképpen alapos ellentmondást látunk belső érzülete és cselekedetei között. Másfelől azt látjuk, hogy olyan emberekhez kötődött, mint Mazzini és Cavour, akiknek a gondolkodásával egyáltalán nem értett egyet, egészen más irányú volt a gondolkodásuk. Feltűnik azután, hogy milyen sajátságos az, hogy az 1807-ben született Garibaldi születési ideje és helye voltaképpen közvetlenül a három másik személy születési helyének a közelébe esik, a későbbi királyénak, Viktor Emanuelnek, az államférfi Cavourénak, és a filozófus Mazziniének. Úgyszólván egymás közvetlen közelében születtek. Ez oda vezet, hogy megkeressük e személyiségek karmájának az összefüggéseit.
Ez elvezet egy másik kérdéshez, amely valóban igen mélyenszántó. Hiszen szellemtudományos fejtegetéseinknél mindig fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a régi korokban a legtágabb értelemben léteztek beavatottak, iniciáltak, kozmikus szemlélettel rendelkező emberek. Felmerülhet a kérdés, hogy mivel a régi korok bölcseinek is újra meg kell testesülniük, hol vannak tehát az újabb korban? Azt is meg lehet kérdezni: hol működnek a későbbi korokban a régi korok nagy egyéniségei, akik beavatottak voltak? Ezek a nagy beavatottak visszatértek, de gondolják meg, kedves barátaim, hogy amikor az ember valamilyen korszakban megjelenik, akkor kénytelen azt a testet használni, amelyet ez a korszak nyújt számára. A régi korokban a test alkalmazkodóbb volt, hajlékonyabb és alakíthatóbb a szellem számára. Földi életünkben a testünk arra szolgál, hogy földi megnyilatkozásra és cselekvésre váltsa át azt, amit a földi életbe való leszállásunk előtt felvettünk. Így éppen egy ilyen rejtélyes kérdésnél kell meggondolnunk, hogy az egész újabb kor nevelése már századok óta olyan - ez nem jelent valamiféle kritikát -, hogy az emberi szervezet úgy alakuljon, hogy életünkben egyáltalán ne jelenhessen meg az, ami a beavatottban élt. Sok mindennek teljesen az élet mélyében kell maradnia. Ezért jelenik meg úgy a régi korok számos beavatottja, hogy mai fogalmainkkal nem is vehető észre, hogy egykor beavatottak voltak, mivel korunk testiségét kell használniuk.
Éppen Garibaldinál van előttünk egy ilyen eset. Ha az európai életet visszafelé követjük, akkor az ősi Írországban nagyon mély misztériumokat és beavatottakat találunk. Az ír misztériumok valóban fennmaradtak, egészen a keresztény korig terjedően. Írországban még ma is erőteljes a szellemi élet, amely nem elvont fogalmak útján hat, hanem a valóságnak megfelelően. A külső Írország ma zűrzavarosnak látszik, de szellemi élete intenzív, bár ez csak utolsó maradványa annak, ami egykor létezett. Az írországi Hiberniában mélyre ható misztériumok működtek, ezek a kereszténység felvételének első századaiban is még hatással voltak Európára. Élt akkor ott egy beavatott, aki a kereszténység megalapítása után a VIII-IX. században elvándorolt Írországból körülbelül a mai Elzász vidékére. Ez a beavatott erőteljes tevékenységet fejtett ki az igazi kereszténység érdekében, míg Bonifác valójában keveset tett érte. Ehhez a beavatotthoz három tanítvány érkezett a világ három tájáról, és rábízták magukat. Ez a három tanítvány - az egyik inkább, a másik kevésbé - jól haladt. De éppen az ír misztériumoknak volt egy szigorú szabálya, hogy egy beavatott a következő földi életben nem hagyhatja el a tanítványait, akik rábízták magukat, hanem olyasmit kell véghez vinnie, ami tanítványaival összetartja, köteléket létesít köztük. Arra a beavatottra gondolok, aki a XIX. században, mint Giuseppe Garibaldi jelent meg újra a Földön ilyen erős akarattal, amely a régi korokban egészen másként nyilvánult meg és élhette ki magát, mint egy XIX. századi testben. Korábban a XIX. századitól igencsak eltérő nevelést kapott, mondhatnánk úgy is, hogy igen csekély nevelést. Az említett másik három társ, az a három tanítvány volt, aki a Föld három különböző vidékéről érkezett. Az egyik inkarnációból a másikra ható erő azonban a külső elveknél erőteljesebben hatott. Ahhoz képest, ami az inkarnációkon keresztül köti össze az embereket, apróság, ha azt mondjuk: én republikánus vagyok, te meg királypárti. Ezeknél a dolgoknál tisztában kell lennünk azzal, hogy a földi mája, a nagy illúzió, az élet látszata milyen távol esik a szellemi valóságtól, amely az élet jelenségei mögött működik a maga szellemi impulzusával. Így Garibaldi nem hagyhatta el például Viktor Emánuelt, bár gondolkodásmódja teljesen más volt. A külsőségekre és nem az emberekre vonatkozó érzületek a korszakhoz tartoznak, és nem az individualitásokhoz, akik az egyik földi életből a másikba mennek át.
Elmondok egy másik példát is, amely különösen közel áll hozzám. Volt egy geometriatanárom, akit nagyon kedveltem. Tudják az életrajzomból, hogy nagyon sokat köszönhetek a geometriának. Így ez a tanár is különösen értékes volt számomra. Kiválóan tudott szerkeszteni, és miután és is szerettem a szerkesztést, következésképpen szerettem őt is. De azért is szerettem, mert mindent valóban függetlenül adott elő, a mértani gondolkodás egész egyoldalúságával, minthogy nem is volt matematikus, hanem csak geométer. Ebben zseniális volt, igazi matematikai ismeretekkel azonban nem rendelkezett. Éppen abban a korban élt, amikor az ábrázoló geometria, amely a szakterülete volt, átalakult, ő azonban megmaradt a réginél. Ez jellemző vonása volt. Az okkult kutató számára azonban valami más még sokkal jellemzőbb volt nála. Úgynevezett dongalába volt. Itt az a sajátságos, hogy természetesen nem a fizikai anyag, hanem az az erő, amelyet az ember az egyik inkarnációjában a lábában hordoz, járásának jellege, és ahogy a lábának mozgásával a vétek vagy a jóság mellé áll, metamorfozálódik. Mindaz, ami a lábbal függ össze, az a következő földi életünkben a fej organizációjában jelenhet meg, amit viszont most a fejünkben hordozunk, az a következő földi életünkben a lábak organizációjába mehet át. Ezek a dolgok sajátos módon átalakulnak. Aki jártas ezekben a dolgokban, az valakinek a lépéseiből, lábujjainak, sarkának elhelyezkedéséből képes meglátni, hogy hogyan gondolkodott egy előző inkarnációjában. Aki pedig követi egy ember gondolatainak a sajátosságait, hogy gyorsan, felületesen, kimérten vagy megfontoltan gondolkodik-e, az sokszor eljut annak valódi meglátásához, hogy milyen volt a járása az egy előző inkarnációjában.
A felületesen gondolkodó ember régebbi inkarnációjában gyors, apró lépésekkel járt, szinte szökdécselt a földön. Aki megfontoltan gondolkodik, annak szilárd lépései voltak. Éppen az élet látszólag mellékes apróságai vezetnek mélyebbre, ha az igazi szellemi összefüggéseket keressük, és nem az elvont külsőségeket. Így jutottam el szeretett tanárom régebbi inkarnációjához, amikor képét mindig újra magam elé idéztem. Ekkor ehhez a képhez csatlakozott egy másik, szintén dongalábú ember képe, Lord Byroné. Most ez a két ember állt előttem. Tanárom karmája és az említett sajátosság is annak felismeréséhez vezetett, hogy ez a két lélek egy régebbi inkarnációjában a X. vagy a XI. században Európa távolabbi, keleti részén élt, és ott egy napon egy jelentőségteljes monda befolyása alá került. Ez a legenda, ez a jövendölés arról szólt, hogy a Palládiumot, amely voltaképpen bizonyos varázserővel tartotta fenn a római hatalmat, a régi Trójából Rómába hozták át, és ott elrejtették. Amikor Konstantin császár a birodalom központját Konstantinápolyba akarta áthelyezni, akkor a Palládiumot nagy pompával vitte át Rómából Konstantinápolyba, és ott egy oszlop alá rejtette. Az oszlopot mindenesetre úgy alakította ki, hogy mérhetetlen gőgje kifejezésre jusson. Egy régi Apollón szobrot állíttatott a tetejére, de úgy alakíttatta át, hogy az őt ábrázolja. Fadarabokat hozatott arról a keresztről, amelyen Krisztust megfeszítették, és ezekből font koszorút a szobor feje köré. Valósággal a gőg orgiáját ünnepelte!
Aztán kialakult az a profetikus monda, hogy a Palládiumot Konstantinápolyból egykor majd észak felé viszik, aztán tovább, és valamikor egy rabszolga-birodalomban testesül meg a Palládiumtól függő hatalom. Az említett két ember hallott erről a jövendölésről, és azt a célt tűzte ki maga elé, hogy menjenek el Konstantinápolyba, és a Palládiumot vigyék Oroszországba. Ez nem sikerült nekik. Ez a törekvés azonban különösen az egyikükben maradt meg, Byronban, és olyan impulzussá alakult, hogy küzdjön Görögország szabadságáért, ami őt a XIX. században csaknem ugyanarra a helyre vezette, ahol régebbi földi életében a Palládiumot kereste.
Látják, meg kell találni a régebbi korokba visszavezető szálakat. Ezek egy másik alkalommal egy olyan személyiséghez vezettek el, aki a mai Franciaország északkeleti részén élt a IX. század körül, és aki élete első felében kiterjedt földbirtokkal rendelkezett, az akkori viszonyokhoz képest gazdag ember volt, de emellett harcias is, s így sok kis kalandor hadjáratot élt át, ha nem is nagyokat. Egy bizonyos életkort elérve, embereket gyűjtött maga köré, és kalandozásra indult velük, amely szerencsétlenül végződött, nagy csalódást okozott neki. Ismét haza kellett térnie, anélkül, hogy elért volna valamit. De ahogy ez akkoriban egyes vidékeken történt, amíg ez a személyiség távol volt a házától, udvarától, földjétől és embereitől, valaki más birtokba vette a házát, udvarát, földjét és embereit. Ez a személyiség egyszerűen nem találta már meg a tulajdonát - különös, de így történt -, és a jövőben jobbágyként kellett saját birtokán szolgálnia. Ekkor éjszakánként rendszerint összejöveteleket tartott a szomszédaival, akikkel meglehetősen vad, erőszakos eszmékről beszéltek. Ezekből semmi különös nem származott, csak éppen beszéltek róluk. Azt lehet mondani, hogy ezekkel az erőszakos eszmékkel az uraik elleni lázadás játékát űzték, csaknem úgy, ahogy a régi rómaiaknál volt. Ez a személyiség, akit kiforgattak birtokából és tulajdonából, megfosztottak parancsoló szokásaitól, de aki törhetetlen akarattal az egész környéket felbujtotta, elsősorban az ellen az ember ellen, aki tulajdonát a hatalmába kerítette, érdekes lehet a számunkra, mert a XIX. században, mint Marx Károly, a szocialisták vezére jelent meg újra, miután belső gondolati, lelki mivoltában olyanná vált, amilyen a régebbi inkarnációja révén lehetett. Gondolják meg, kedves barátaim, hogy a világtörténelem milyen világossá válik, ha ilyen módon tudjuk szemlélni, ha valóban követni tudjuk a lelkeket az egyik korból a másikba, úgy, ahogy terheiket is átviszik. Ezáltal az emberiség sorsának alakulásával kapcsolatban konkrét összefüggésekhez juthatunk.
Nemrég hívtam fel a figyelmet Dornachban egy másik összefüggésre, amely arra indított, hogy a háború alatt, és különösen annak végén felhívjam a figyelmet arra, hogy az embereket ne kápráztassa el túlságosan az újabb kornak egy bizonyos személyisége. Már 1913-ban helsingforsi kurzusomban utaltam annak csekély képességeire, akiről itt szó van. Mindez azért történt, mert világos volt számomra az összefüggés Mohamed egyik utóda, a VII. századi Muavija és Wilson között. A Muavija személyiségében élő egész fatalizmus megjelent Woodrow Wilson fatalizmusában, ami különben teljesen érthetetlen, csupán egy akarati fatalizmus akar lenni. Azt lehet mondani, hogy aki a wilsoni 14 pont eredetét keresi, az megtalálhatja a Koránban. Ilyenek az összefüggések, kedves barátaim! Ezeknél a dolgoknál a legcsekélyebb szimpátiának vagy antipátiának sem szabad megjelennie, de kritikának sem, itt a legtisztább objektivitásra van szükség. Ez az objektivitás oda vezet, hogy a történelem egyik pontján megjelenő lélektől elvezessen egy másik ponthoz. Elmondhatjuk, hogy ha az emberiség kissé már túl lesz azon, ami ma még megmaradt a materialista korból, akkor meghallja és meglátja ezeket a dolgokat. Akkor egészen másképpen érzik majd magukat az emberek a modern civilizációban, mivel látni fogják az összefüggéseket nemcsak a halott, hanem az eleven dolgoknak megfelelően. Ezen múlik a dolog. Az egész történelmi fejlődés eleven lesz. Ha az ember túl akar jutni a civilizáció mostani fejlődésének a holtpontján, akkor eleven szellemre van szüksége, nem a puszta eszmék elvont halott szellemére.
A történelmi szemlélet esetleg igen kelletlenül fog közeledni a szellemhez, olyan módon, ahogy néhány nappal ezelőtt nyilvános előadásomon kifejtettem, de mégis meg kell tennie. Mert az a külsőséges történelmi szemlélet, amely csak az okmányokra támaszkodhat, valójában sok mindenben érthetetlen. Valami megjelenik, és egyáltalán nem értjük, hogy honnan származik. Azért, mert nem ismerjük az eredetét. Az eredete elveszett. Ha felkutatjuk ezeket a dolgokat, akkor sok minden feléled a történelmi fejlődésben. De sok olyasmi is kifejeződik, amit olyan emberek cselekedtek, akik egészen fontos dolgokban ferdítették el és hamisították meg a történelmet.
Kedves barátaim, bizonyára különösnek, paradoxnak találják, ha a szellemi kutatónak aránylag a közelmúltból kell megállapítania, hogy egy bizonyos ellenséges szellemi áramlat miatt egyszerűen elveszett egy csodálatos költői alkotás. A keresztény fejlődés első századaiban az európai kultúra délebbi vidékein volt egy művészeti alkotás, amely közvetlenül azután, hogy a kereszténység kifejtette hatását az európai fejlődésre, a haladó kultúra legbelsőbb lényegét írta le. Ez a művészeti alkotás, amely epikus dráma volt, drámai eposz, azt írta le, hogy az ember nem tud Krisztus igazi, valóságos lényéhez közelíteni, miután a kereszténység még túl fiatal, hanem ehhez egy egészen meghatározott misztériumi előkészítést kell átélnie.
Hogy belássuk, hogy miről is van szó, a következőket kell tisztáznunk. Krisztus felvilágosította bizalmas barátait arról, hogy azt a lényt, aki mint Jézus született meg, harmincéves korában betöltötte a Nap-lényként érkező Krisztus, mint kozmikus lény. A Názáreti Jézus Hold-vallásba született bele, mert mi is volt Jahve, Jahve vallása? Ki volt maga Jahve? Ha feltekintek Jahvéhoz, az emberi énhez tekintek fel, amely közvetlenül az ember fizikaiságától függ, a velünk született emberi alakzattól. Ami azonban velünk születik, és azalatt formálódik, amíg az anyai testben énné alakulunk, az a Hold erőitől függ. Jahve valójában Hold-istenség. Amikor Jahvéra feltekintettek, azt mondták: Jahve a Hold-lények vezetője, tőlük származnak azok az erők, amelyek belehelyezik az embert a fizikai földi létbe. De ha az emberben csak a Hold erői működnének, akkor sosem léphetne túl azon, amire a földi életben hajlama volt. Erre az ember most nem képes, de a régi korokban képes volt rá. Ha visszamegyünk a történelemelőtti földi korokba, akkor valami igen különöset találunk, ami a mai embert sajátságos módon érinti. Azt találjuk, hogy az emberek
- bizonyos embercsoportok legnagyobb része - életük harmincadik évében emberi lelkük teljes átalakulását élték át. Bármilyen különösnek, paradoxnak tűnik is a mai emberek számára, ez mégis így volt egy olyan korban, amelyet a Védák csak utórezgések formájában adnak vissza. Voltak akkoriban a régi Indiában olyan emberek, akik, ha találkoztak valakivel, akit három évvel korábban láttak, nem ismerték meg, de bizonyos körülmények között megtudhatták tőle, hogy már látták. Mindent elfelejtettek, ami harmincadik évükig történt, még személyiségük azonosságát is. Így létezett egy olyan intézmény is - ma hivatalnak neveznénk, hiszen minden ilyet hivatalnak, hatóságnak nevezünk - ahová egy ilyen személyiségnek el kellett mennie, hogy megmondják neki, ki volt, és hol született. Ezek a személyiségek aztán a misztériumokban kapták meg annak a lehetőségét, hogy újból visszaemlékezzenek a harmincadik életévüket megelőző életükre. Később „kétszer születetteknek” nevezték őket. Az első életüket a Hold erőinek köszönhették, második földi létüket pedig a Nap erőinek.
Ami a régi korokban ilyen különösen radikális metamorfózisként lépett fel a földi élet folyamán, és kétszer születésnek nevezték, azt a Napnak tulajdonították, és joggal, mert a Nap erői összefüggenek mindazzal, amit az ember szabadon alakíthat ki önmagából. Lassanként azonban úgy alakult az emberiség fejlődése, hogy ez nem tartozott már hozzá, ha az ember a világ messzeségeibe feltekintett nem gondolt arra, hogy ez is fizikai létéhez tartozik. Julianus Apostata fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy ez még létezik, de ezért halállal kellett bűnhődnie. Krisztus azonban, hogy szavainak erőt is adjon, el akarta hozni az embereknek a morál, a vallásosmorális elmélyedés révén azt, amit a természet nem adott meg nekik. Krisztus azt tanította az embereknek : ha úgy éreztek, ahogy én érzek, ha a Nap helyett arra néztek, ami bennem ébredt fel, amikor harmincévesen utolsóként befogadtam a Nap szavát, akkor újra megtaláljátok a Nap-szerűhöz vezető utat. Az első keresztény kor misztériumtanítói egészen pontosan tudták, hogy most az értelem, az intellektus fog kifejlődni, amely elhozza ugyan az embernek a szabadságot, de elveszi a régi szellemi látást, amely elvezette a kozmosz szellemiségéhez.
A régi keresztény misztériumok bölcsei ezért hoztak létre egy olyan tanítást, amelyet az említett epikus drámában, drámai eposzban közöltek. Ebben a keresztény misztériumok egy olyan tanítványát ábrázolták, akinek fiatal korában kellett feláldoznia az intellektusát, így vezették be az igazi kereszténységbe, hogy eljuttassák ehhez a szemlélethez: a Názáreti Jézusban életének harmincadik évétől kezdve a Naplény, Krisztus élt. Ebben a drámában megragadóan írták le, hogy valaki a kereszténység igazi lényegére törekedve fiatal éveiben feláldozza az intellektusát, vagyis megfogadja a világ magasztos hatalmainak, hogy nem az intellektualitásra támaszkodik, hanem belemerül saját belső mivoltába, hogy ne csak hagyományos történelmi módon ismerje meg a kereszténységet, hanem kozmikus jellegében, és úgy tekintsen Krisztusra, mint aki a Nap szellemiségét hordozza magában. Nagyszabású drámai történés volt, nagyszerűen ábrázolva, hogy egy emberi lény hogyan változik meg miközben feláldozza intellektusát. Attól az embertől, aki a kereszténységet csak szó szerint vette fel az evangéliumokból - ahogy ez később történt olyan ember lett, aki megtanult a kozmoszra tekinteni, és meglátta az eleven összefüggést Krisztus és a kozmosz között. Ez a régi epikus dráma leírta, hogy hőse tisztán látta a kereszténység kozmikus mibenlétét. A katolikus egyház gondoskodott róla, hogy a dráma nyomai is megsemmisüljenek. Megvolt a hatalma hozzá, hogy semmi se maradjon meg belőle. Csak a véletlennek köszönhető, hogy egy Kopasz Károly udvarában élő személyiség műveinek fennmaradt egy másolata, mert különben Scotus Eriugenáról sem tudnánk semmit.
Aki ilyesmit lát, az nem találja olyan paradoxnak, ha a szellemi kutatás révén kénytelenek vagyunk rámutatni erre az epikus drámára, erre a drámai eposzra, amely leírja egy ember változását, intellektusának feláldozására tett fogadalma révén. Ezáltal nyíltak meg számára az egek. A hagyomány megőrizte ennek a régi drámai eposznak a nagyon átalakított töredékeit, amelyet nagy összefüggéseiben már nem értettek meg. Elsősorban régi képszerűségét nem értették, mert ennek a művészi alkotásnak a tartalma sokszor lett a festészet tárgya. Ezeket a festményeket is megsemmisítették, csak a hagyományban maradtak fenn. Ezekből a hagyományokból még ápoltak valamit abban a körben, amelyhez Dante tanítómestere, Brunetto Latini is tartozott. Dante tőle értesült valamelyest ezekről a hagyományokról, ha nem is pontosan, és az „Isteni Színjátékéban él még valami ebből a drámai eposzból. De ez a mű éppen úgy létezett valamikor, mint maga az „Isteni színjáték”.
Látják, a történelem nem fedi a valóságot, és sok mindent a tisztán szellemi kutatással kell kiderítenünk abból, amit kiirtottak. Mert bizonyos köröknek érdekük fűződött ahhoz, hogy gyökerestől kiirtsák azt, ami felhívja a figyelmet arra, hogy Krisztus a kozmoszból származik. Krisztus harmincadik évében történt születését a fizikai születés irányába tolták el. Nem tehették volna meg mindezt, hogy azután ez legyen a keresztény tanítás, ha az említett drámát nem pusztítják el. Ha az emberiség tovább akar élni a maga civilizációjában, akkor a szellemi kutatásnak ebben szerepet kell játszania. Ismerik azoknak a megbetegedéseknek a szörnyű, káros hatását, amelyek úgy jelennek meg, mint az egyik jó ismerősömnél, akinek igen tekintélyes állása volt, és egyszer csak elhagyta a házát és családját, vonatjegyet váltott egy távoli állomásra, és hirtelen egész addigi életének élményeit elfelejtette. Intellektusa rendben volt, de emlékezete teljesen elhomályosult. Amikor megérkezett a kérdéses állomásra, váltott egy másik jegyet, és így átutazott Németországon, Ausztrián, Magyarországon, Galícián, és végül, amikor az emlékezete visszatért, Berlinben találta magát egy hajléktalan menhelyen.
Ha elfeledkezünk arról, amit átéltünk, az valóban az egész én pusztulását jelenti. Így a civilizáció énjének, az európai emberiség énjének is a pusztulását jelentené, ha teljesen elfelejtené, amit történelmileg átélt, és amit kiirtottak. Csak a szellemtudomány tudja ezt számára ismét visszahozni.
Pedig a szellemtudomány mondanivalóját ma még aránylag egészen jóakarattá emberek is különösnek találják, kedves barátaim. Nem lehet bizonyos irónia nélkül olvasni, amit egyébként egy olyan reményteljes szellem mond rólam, az antropozófia megalapítójáról, mint Maurice Maeterlinck, „A nagy rejtély” című írása alatt. Maurice Maeterlinck nem tagadja, hogy könyvem első részeiben mindig egészen értelmes dolgok vannak. Ez feltűnik neki. Aztán eljut valahová, ami rendkívül megzavarja, és itt elakad. Lichtenberg mondását megváltoztatva: ha egy ember és egy könyv összeütközik és üresen kong, nem mindig a könyvön múlik a dolog. Maurice Maeterlinck valóban jelenlegi kultúránk színe-javához tartozik, de gondolják el, hogy szinte szó szerint ez a mondat szerepel nála: Steiner a könyveinek bevezetésében és első fejezeteiben mindig mérlegelő, logikus, széleskörű szellemet mutat, de a további fejezetekben mintha megőrült volna. Mi következik ebből? Ez azt jelentené, hogy az első fejezet: mérlegelő, logikus, széleskörű szellem, az utolsó: őrült. A könyv elkészült, jön a következő. Először ismét mérlegelő, logikus, széleskörű szellem, végül megint őrült. Elég sok könyvet írtam, ezt a folyamatot tehát bizonyos virtuozitással űzöm: az elején mérlegelő, logikus, széleskörű szellem vagyok, aztán zavaros, megháborodott. Így bűvészkedem a könyveimben Maurice Maeterlinck szerint. De az őrültek házában még nem fedezték fel, hogy a dolgot ilyen önkényesen közelítsék meg.
Látják, még sokkal nagyobb lesz a zűrzavar, ha olyan emberek könyveihez közeledünk, akik háborodottnak tartják az embert. Iróniával kell ezeket a dolgokat fogadnunk, és ezen keresztül látható, hogy korunk emberei milyen nehezen fogadják el az igazi szellemi kutatást. Pedig ennek el kell jönnie. A Karácsonyi Gyűlés éppen azért jött létre, hogy ne rajtunk múljék, hogy nem fordítunk elegendő erőt a szellemi elmélyedés megvalósítására. Ahogy már kifejtettem, az Antropozófiai Társaság további fejlődése számára ennek mérföldkövet kell jelentenie, mindenekelőtt az antropozófiai mozgalom olyan korszakát kell bevezetnie, amelyben bátran kell a szellemi élet konkrét tényeiről beszélnünk, ahogy ez ma és az előző előadásokban történt. A korábbinál intenzívebb erőfeszítésre van szükség, hogy megjelenjen az a szellem, amelyre az emberiségnek szüksége van.
Ezért szolgált legnagyobb megelégedésemre, kedves barátaim, hogy ezen a nyilvános vagy többé-kevésbé szűk körben tartott tizenegy előadásomon elmagyarázhattam egy kissé a szellemi élet mélységeit. Ezzel a mélységes megelégedéssel szeretnék a legszívélyesebben köszönetét mondani Hauffen professzor úrnak bensőséges szavaiért, amelyeket az óra kezdete előtt mondott el. Szívből köszönöm fogadtatásukat és mindazt, amit lelkük elém tárt ennél a látogatásnál. Legyenek meggyőződve róla, hogy Hauffen professzor úr szép szavait magammal viszem, és belőlük fakadó gondolataimat mindig ide fogom küldeni, hogy célba érve itt legyenek önök között, amikor dolgoznak. Hiszen mint antropozófusok lelkileg együtt vagyunk, még ha térben messze is vagyunk egymástól. Gondoljunk erre, és tudjunk róla, hogy együtt vagyunk. Hiszen sok éven át beszélhettem itt Prágában a szellemi élet legkülönfélébb megnyilvánulásairól, és ez szívbéli örömömre szolgált. Ezúttal meg egészen különösen, mert új igényeket támasztottam lelkűkkel és szívükkel szemben, és még nagyobb elfogulatlansággal kellett fogadniuk azt, amit ezúttal - mondhatnám szellemi megbízásból - el kellett mondanom. Ha azt mondom, hogy szellemi megbízásból, akkor értelmezzék ezt úgy, hogy azt mondják: szellemileg mindig együtt maradunk. A Dornachban kialakított elnökség kicsi, csak azok vannak benne, akik bensőséges kapcsolatban lehetnek velem, hogy elvégezhessék ebből az iniciatívából azt, amit meg kell tennünk. Ez akkor végezhető el, ha minden kedves barátunk egész szívével együtt dolgozik, mindenekelőtt antropozófus szellemi együtt gondolkodással, együttérzéssel és együtt akarással.
Fogadják ezt köszönetem mellett szívélyes búcsúzó üdvözletként, de ez ne legyen elválás, hanem szellemi együttlétünk bevezetése. Minden egyes szavukból derüljön ki ennek az együttlétnek a ténye. Hiszen minden közöttünk elmondott szónak arra kell szolgálnia, hogy kapcsolatunkat egyre szorosabbá tegye. Ennek értelmében szeretném megindult lélekkel azt ígérni, kedves barátaim, hogy együtt leszek önökkel, gondolataim önöknél fognak időzni, hogy az antropozófus akarat és az antropozófus szellemi áramlat helyes működését elősegítsék. Ilyen értelemben elválásunk csak testi legyen, szellemileg szívünkben maradjunk együtt!