Tegnap utaltam már néhány dologra, amely összefügg az ember földi életein folyamatosan áthúzódó karmával, az emberi sors alakulásával. Most arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy hogyan is történik a sors kialakulása. Tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor az ember átlép a halál kapuján, akkor olyan szellemi világba érkezik, amely eseményeiben, lényeiben nemcsak hogy nem szegényebb fizikai világunknál, hanem végtelenül gazdagabb. Bármennyire érthető is, hogy ennek a szellemi világnak kiterjedt környezetéből mindig csak az egyik vagy a másik dolgot írhatjuk le, ezekből a leírásokból mégis kiderül, hogy az ember milyen végtelenül gazdag, változatos életet folytat halála és újabb születése között. Születésünk és halálunk közti életünket a földi téren töltjük, itt a természet különböző világai vesznek körül bennünket: az ásványok, a növények, az állatok és az emberek fizikai világa. Az emberi világon kívül jogosan tekintünk úgy ezekre a birodalmakra, hogy az embernél alacsonyabb rendű lényeket tartalmaznak, így az ember földi életében bizonyos mértékben úgy érezheti, hogy ő ezeknek a birodalmaknak a legmagasabb rendű tagja. A halál kapuján átlépve viszont olyan birodalomba kerül az ember, ahol ennek épp az ellenkezője igaz. Ott az ember olyan lénynek érzi magát, aki a fölé rendelt lények sorában a legalsó helyet foglalja el. Hiszen tudják, hogy az antropozófiai irodalomba felvettem az ember felett álló hierarchiák neveit. Ezeknek a lényeknek a megnevezésére a régebbi korból fennmaradt terminológia szerint először is azt a hierarchiát különböztettem meg, amely közvetlenül az ember felett áll, tehát úgy csatlakozik az emberhez felfelé, ahogy földi területen az állatok lefelé csatlakoznak őhozzá. Ehhez a hierarchiához tartoznak az angyalok, az arkangyalok és az archék. Ezután felfelé haladva az a hierarchia következik, amely az exuziákat, a dünamiszokat és a küriotészeket öleli fel. A legfelső hierarchia pedig a trónokat, a kerubokat és a szeráfokat tartalmazza. Kilenc - háromszor három - rend van az ember felett. Lentről felfelé haladva hármasával párhuzamba állíthatjuk ezeket a lefelé haladó fokozatokkal: az állatok, a növények és az ásványok három fokozatával. Csak így kapjuk meg azt a teljes világot, amelyhez az ember tartozik.

Az emberi életet úgy is leírhatnánk, hogy az ember a fogantatás és a fizikai születés révén lép be a tisztán szellemi életből az állati, növényi és ásványi természetű rendszerek területére. A halál kapuján áthaladva viszont a felette álló lények birodalmába lép be. Az első esetben az ember olyan fizikai testben él, amely összeköti a természet világaival, a másikban, a halál és az újabb születés között pedig szellemi testben él - ha használhatom ezt a kifejezést -, ez azonban ugyancsak összeköti a magasabb hierarchiák lényeivel. Itt a földi területen először is környezetünkre tekintünk, és ezt velünk azonos színvonalúnak érezzük; erről a földi területről tekintünk fel - a különböző szemléletmódok elnevezései szerint - az égi, a szellemi birodalomhoz. A földi ember sejtelmeivel, vallásosságával, mindazzal, amire leginkább törekszik földi élete során felfelé tekint. Ha képzetet akar alkotni a felső szellemi birodalomról, akkor ezt a földi életből vett elemekből alakítja ki, a magasabb régiót a földi jellegnek megfelelően képzeli el. Halála és újabb születése közti életében ez fordítva van. Ekkor az ember, ha meg akarja nevezni azt, amire rápillant, lefelé mutat. Talán azt mondják erre, kedves barátaim: hiszen az ember akkor éppen a kevésbé értékesre mutat. De ez nem így van. Fentről letekintve egészen másmilyenek a földi területen lévő dolgok, mint idelent. Éppen a karma fejtegetésével válhat számunkra igazán érthetővé, hogy fentről nézve mennyire más az ember számára mindaz, ami a Földön történik, mint amilyennek itt a földi területen látszik.

Amikor a halál kapuján át belépünk a szellemi világba, akkor legelőször a legalsó hierarchia területére érkezünk, az angyalok, arkangyalok és archék birodalmába. A felettünk álló legközelebbi hierarchiához való csatlakozásunkat éljük át, és észrevesszük, hogy ugyanúgy, ahogy a földi világban környezetünknek az érzékszervek számára van jelentősége, a szellemi birodalomnak a lélek legbelső mivolta számára van jelentősége. Ásványokról, növényekről, és állatokról beszélünk, amennyiben szemünkkel látjuk, és kezünkkel érintjük őket, tehát érzékelhetőek az érzékeink számára; a halál és az újabb születés között eltöltött hosszú életünkben viszont angyalokról, arkangyalokról és archékról beszélünk, mint olyan lényekről, akik lelkünk legbelső mivoltával vannak összefüggésben, és lassanként megtanuljuk, hogy beleilleszkedjünk azoknak a hozzánk legközelebb álló hierarchiáknak a lényei közé, akiknek közük van hozzánk és egymáshoz, ők kötnek össze bennünket a szellemi külvilággal. A halálunk és újabb születésünk közti életben önmagunkkal is intenzíven foglalkozunk, mert belső mivoltunkkal a harmadik, a legalsó hierarchiának van dolga. Bizonyos idő múlva azonban tekintetünk kitágul, és a rajtunk kívül lévő objektív szellemi világot is megismerjük. Itt az exuziák, dünamiszok és küriotészek a vezető lények, ők ismertetik meg velünk a szellemi külvilágot. Azt lehet mondani, hogy ahogyan itt a Földön a körülöttünk lévő hegyekről, folyókról, erdőkről mezőkről és egyebekről beszélünk, úgy ott arról van szó, amihez a második hierarchia lényei közelítenek bennünket. Ott ez a környezetünk. De ez a környezet nem olyan értelemben tárgyi jellegű, mint a Föld, hanem lényszerű környezet. Itt minden él, mégpedig szellemi módon él. A halál és az újabb születés között nemcsak lényekkel és dolgokkal ismerkedünk meg, hanem a lények egymás közötti tetteivel is, felismerjük és érezzük, hogy mi is beleszövődünk ezekbe a tettekbe, és átadjuk magunkat nekik.

Azután elérkezik egy olyan idő, amikor érezzük, hogy a harmadik hierarchia lényei, az angyalok, arkangyalok és archék, a második hierarchia lényeivel, az exuziákkal, dünamiszokkal és küriotészekkel valamint velünk együtt azon dolgoznak, hogy milyenek legyünk a következő földi életünkben. Ekkor megrázó, hatalmas perspektíva tárul fel előttünk a halál és az újabb születés közötti életben. Látjuk a harmadik hierarchia lényeinek, az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak a tevékenykedését és egymáshoz fűződő kapcsolatát. Képet kapunk a harmadik hierarchia lényeinek viszonyáról, de valamennyi kép úgy jelenik meg, hogy miránk is vonatkozik. Amikor a harmadik hierarchia tetteinek képeit szemléljük, felismerjük, hogy azok legutóbbi földi életünk érzületének, belső lelkiállapotának vetületei. Ekkor nem elvont lelkiismereti képzetekkel gondolunk arra, hogy olyan emberek voltunk, akik egyik-másik embernek rosszat tettünk, helytelenül gondolkodtunk, hanem az angyalok, arkangyalok és archék tetteinek hatalmas képekben való megjelenéséből meglátjuk, hogy mi lett abból a lelki hangulatból, lelki tartalomból, gondolkodás- módból, amellyel a legutóbbi földi életben rendelkeztünk. Látjuk, ahogy ez a harmadik hierarchia tevékenysége folytán képpé alakul. A más emberek, más földi jelenségek iránti érzületünk szétterjed a távoli világokban, a szellemi szférában. Átéljük, amit gondolunk és érzünk. Itt a földi látszat-világban úgy tűnik, mintha minden bőrünk határai közé volna bezárva; a halál és az újabb születés közötti életben ez másképpen van. A halál és az újabb születés közötti életben minden úgy jelenik meg, hogy megtudjuk: a belső mivoltunkban kibontakoztatott gondolatok, érzelmek, érzületek az egész világhoz tartoznak, az egész világra hatással vannak.

A keletiek nyomán sokan beszélnek a májáról, a körülöttünk lévő külső világ illúziójáról, de ez elvont gondolat marad. Ha olyan fejtegetésekbe bocsátkozunk, mint ezek a lelkünkön áthullámzó gondolatok, akkor észrevesszük, hogy milyen komoly ez a mondás: a körülöttünk lévő világ mája, nagy illúzió - és hogy mennyire illuzórikus a lelki folyamatok szemlélése. Azt hisszük, hogy egyedül lehetünk velük. Az igazság csak a halál és az újabb születés közötti élet átélésekor jelenik meg előttünk. Ekkor meglátjuk, hogy ami látszólag bennünk van, az egy nagykiterjedésű hatalmas szellemi világ tartalmát alkotja. A továbbiak folyamán aztán észrevesszük, hogy a második hierarchia lényei, az exuziák, dünamiszok és küriotészek kapcsolatban állnak azzal, amit itt a Földön szorgalommal, igyekezettel és a földi dolgok iránti érdeklődéssel elsajátítottunk. Mert ezek a lények először hatalmas képekbe foglalják azt, hogy a legutóbbi földi életünkben mennyire voltunk szorgalmasak és érdeklődők, majd kialakítják a következő földi életünkre vonatkozóan képességeink és tehetségünk képeit. Hogy a következő földi életünkben mennyire leszünk tehetségesek és milyen képességeink lesznek, ezt azokon a képeken látjuk, amelyeket a második hierarchia lényei vetítenek elénk.

A továbbiakban aztán, amikor eljutottunk a halál és az újabb születés közti lét közepe tájára, akkor különleges dolog történik. Ha itt állunk a Földön - különösen olyan pillanatokban, amikor feltekintünk a világmindenségre és ránk ragyognak a fénylő csillagok -, akkor átérezzük a fenti égi világ birodalmának fenségét. Amikor a szellemi világban vagyunk, akkor még sokkal nagyszerűbb érzés hat át bennünket, ha lefelé tekintünk. Mert ekkor meglátjuk, hogy az első hierarchia lényei a szeráfok, a kerubok és a trónok egymással közös összefüggésben, milyen sajátságos módon hajtják végre tetteiket. Most, amikor a lenti égre tekintünk - hiszen ekkor ez a mi egünk a szellemi történés hatalmas képei bontakoznak ki előttünk. Ahogy most a fizikai földi életben felfelé tekintve szemléljük a csillagok írását, úgy akkor lefelé tekintve meglátjuk a szeráfok, kerubok és trónok tetteit. Ebben a szellemi létben megérezzük, hogy ami e magasrendű lények körében fenséges és nagyszerű képekben végbemegy, annak köze van saját mostani és eljövendő lényünkhöz. Azt is átérezzük, hogy ami a szeráfok, kerubok és trónok között történik, az megmutatja, hogy előző földi életünk tetteinek milyen következményei lesznek következő földi életünkben. Látjuk, hogy az egyik emberrel így viselkedtünk, a másikkal másképpen, együtt érzőek vagy közönyösek voltunk, jó vagy rossz tetteket hajtottunk végre. Az érzületnek a harmadik hierarchiához van köze, a tetteknek viszont az első hierarchiához, a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz. Azután megrendítő módon, mintegy kozmikusán bennünk ható emlékezésként lelkünk elé tárul, amit legutóbbi földi életünkben, születésünk és halálunk között cselekedtünk. Ezután letekintünk, és meglátjuk a szellemi világ tetteit. Mit tesznek a szeráfok, a kerubok és a trónok? Képek formájában megmutatják nekünk, hogy mit kell átélnünk azokkal az emberekkel, akikkel előző földi életünkben együtt éltünk, hogy az új együttlétünkben kiegyenlítsük az előző földi élet történéseinek következményeit. A szeráfok, kerubok és trónok együttműködéséből megértjük, hogy ez a nagy probléma megoldódik. Ha az egyik földi életemben közöm van valakihez, akkor az egész kiegyenlítést én magam készítem elő. De hogy ez a kiegyenlítés bekövetkezzen, meg is valósuljon, azt a szeráfok, a kerubok és a trónok dolgozzák ki. ők teremtik meg az összhangot ahhoz, hogy az a másik ember, akihez ismét közöm lesz, megtaláljon engem, és én is megtaláljam őt. Amit a magasabb hierarchiák tetteinek fenséges képeiben átélünk, azt a Hold-lények jegyzik fel, és amikor leszállunk, beírják az asztráltestünkbe. A halál és az újabb születés közötti életünk során a Hold-lények velünk együtt szemlélik azt, hogy mi történik annak érdekében, hogy egy következő földi életben létrejöjjön előző földi életünk kiegyenlítése.

Amit így elmondhatok, abból megsejthetik, kedves barátaim, hogy az érzéki világhoz képest milyen nagyszerű és hatalmas jelenség az, ami itt megnyilvánul. De azt is látják, hogy amivel az érzéki világban találkozunk, az sokkal többet elleplez, mint amennyit megnyilatkoztat.

Amikor az ember áthaladt a szeráfok, kerubok és trónok régióján, akkor a lét további régiói felé halad. Egyre jobban vágyódik az új megtestesülés után, amelyben megtalálja annak a kiegyenlítését, amit előző földi életében átélt.

Kedves barátaim, az antropozófia nem az igazi, ha csak eszmék és fogalmak összefoglalása, ha csak elvontan beszélünk arról, hogy létezik egy karma, és a hatások az egyik földi életből átjutnak a másikba. Az antropozófia általában véve csak akkor helyes, ha nem csupán a fejünkhöz szól, hanem a szívünkben ébreszti fel annak az érzését és érzékelését, hogy az érzékfeletti világban milyen benyomásokat kaphatunk annak lényei révén. Mert úgy tűnik, hogy még a nyitott, befogadásra kész emberek sem tudják befogadni az érzékfeletti világról szóló közléseket anélkül, hogy lelkükben az érzelmek egész skálája nem támadna fel. Voltaképpen azt kellene mondanunk: itt a Földön sok mindent átélünk, a legmélyebb fájdalomtól a legnagyobb örömig és boldogságig, átéljük az emberi érzések egész skáláját, de amit a szellemi világról megtudhatunk, annak voltaképpen intenzívebben kellene ránk hatnia, mint a legmélyebb fájdalomnak vagy a legnagyobb örömnek. A szellemi világhoz csak akkor viszonyulunk helyesen, ha azt mondjuk: a Földön érzett nagy fájdalomhoz vagy örömhöz képest mindenképpen árnyékszerű az, amit a szellemi világ tényeivel és lényeivel kapcsolatban érzünk. A beavatott számára azonban ez nem marad árnyékszerű, csak annak, aki csupán a beavatási tudomány ismeretéhez jut el. De azt is ki kellene jelentenünk: mégis úgy érzem azonban, hogy a szellemi világról való közléseknek mélyen és intenzíven kellene hatniuk a lélekre, ha az elég szilárd és erőteljes lenne. Az ember voltaképpen csak saját földi gyengeségének tulajdoníthatja, hogy nem éli át az érzelem minden válfaját a legnagyobb lelkesedéstől a legmélyebb fájdalomig, amikor a szellemi világról és annak lényeiről hall. Ha az ember saját gyengeségének tulajdonítja, hogy ezt nem tudja helyesen átérezni, akkor lelke elért már valamit a szellemi világhoz fűződő helyes beállítottságból. Végül is mit ér minden szellemi megismerés, ha nem képes a konkrét tényekkel foglalkozni, ha nem tud rámutatni arra, ami a szellemi világban valójában történik. Hiszen itt a Földön sem kívánjuk, hogy az emberek úgy beszéljenek egy mezőről, ahogy a panteisták, monisták vagy elvont filozofusok beszélnek az istenségről, hanem, hogy részleteiben írják le ezt a mezőt. Így van ez a szellemi világgal is. Itt is szükség van, a konkrét részletekre. Ezt a mai ember nem szokta meg. Ha a szellemiségről általánosságban elmondják, hogy létezik egy szellemi világ, és így tovább, ezt sokan elfogadják, ha nem mereven materialisták. Ha azonban részleteiben írjuk le ezt a szellemi világot, akkor az emberek gyakran felbőszülnek, mivel nem akarják elismerni, hogy a szellemi világ lényeiről és történéseiről konkrét részletességgel lehet beszélni. Pedig a szellemi világról egyre reálisabban kell beszélnünk, nehogy az emberi civilizáció belesüllyedjen a zűrzavarba. Mert a földi események is homályban maradnak, ha nem ismerjük, hogy mit rejtenek.

Kedves barátaim, ilyen vonatkozásban valóban olyasmi rejlik az Antropozófiai Társaság sorsában, ami olykor tragikusan érinti az embert. Ha azonban legalább az Antropozófiai Társaságban elterjed ezeknek a dolgoknak a szükséges megértése, akkor remélhető, hogy ebből a tragikumból kibontakozik az, amire szükségünk van, és az Antropozófiai Társaságból valóban kiindulhat az emberiség külső civilizációjának megtermékenyítése, hiszen láthatóan a materialista zűrzavar felé tart. De akkor meg kell értenünk valamit, amit eleinte nem talált megértésre, most viszont könnyebben érthetővé válik, hiszen az antropozófiai irányzat megalapozása óta már több mint két évtizedes munka telt el.

Tudják, hogy az antropozófiai mozgalom kezdetben a teozófiai mozgalom kebelében kelt életre. Amikor Berlinben megalakítottuk azt a teozófiai szekciót, amelyből aztán az Antropozófiai Társaság kibontakozott, akkor az első összejövetelünk olyan volt, hogy, mondhatnám, valóban meg akartam adni egyfajta alaphangot a tulajdonképpeni teendők számára. Utalhatok talán most valamire, amit eddig kevéssé vettek figyelembe, mivel most kíséreltük meg, hogy a dornachi Karácsonyi Gyűlés révén a Goetheanumban újra szervezzük az Antropozófiai Társaságot. Tudomásom szerint csehországi barátaink akkor nem voltak jelen, így erről nem is tudhattak. Annak idején legelső előadásom, amely a későbbi ágazati előadásokkal folytatódott, különös címet viselt. „Praktikus karma gyakorlatok” volt a címe, ami akkor nagy merészségnek számított. Voltaképpen egészen elfogulatlanul akartam a karma hatásának módjáról beszélni.

Az összejövetelen mindenekelőtt ott voltak a korábbi teozófiai mozgalom tekintélyei, akik jelenlétemet akkor betolakodásnak érezték, és eleve meg voltak győződve arról, hogy voltaképpen nincs is jogom belső, szellemi dolgokról beszélni. Úgy adódott, hogy a korábbi teozófiai mozgalom tekintélyei akkor mindig azt hangsúlyozták, hogy tudományra van szükség, számolnunk kell a jelenkor tudományával, a dolog jó úton halad, de csak az első lépéseket tettük meg. Ezt kell folytatnunk, csak akkor jutunk el ahhoz, amire szükség van. - Ez szép, de nem vezetett sokra. Így ez az akkori szándék meglehetősen elméleti maradt. Bejelentettem a „Praktikus karma gyakorlatok”-at, de ezeket akkor senki sem értette volna meg, legkevésbé a Teozófiai Társaság tekintélyei. Ez aztán olyan feladat maradt, amelyet mintegy az antropozófiai áramlat felszíne alatt kellett művelni, először a szellemi világgal kellett megegyezni róla. Ma - ahogy már sokszor tettem az antropozófiai mozgalom fejlődése során - fel kell idéznem ezt a címet, amelyet voltaképpen a legelső antropozófiai ágazati előadásnak kellett volna viselnie: „Praktikus karma gyakorlatok”. Még arra is emlékszem, hogy az említett tekintélyek mennyire megrémültek akkor, hogy ilyen merész cím jelent meg.

Látják, azóta több mint két évtized telt el, az idő halad, sok mindent előkészítettünk, de ennek az előkészítésnek hatnia is kell. Ezért ma lehetségessé kell válnia egy olyan hatásnak, hogy bizonyos vonatkozásban megjelenhessenek azok a „praktikus karma gyakorlatok”, amelyekkel - kissé merészen nekiindulva - akkoriban akartuk kezdeni. Hiszen a Karácsonyi Gyűlés éppen ezt akarta: valóban erőteljes ezoterikát belevinni az egész antropozófiai mozgalomba. Ezt komolyan kell vennünk. Mert puszta formalizmussal nem fog antropozófiai mozgalmunk újjászervező erővel hatni civilizációnkra. A jövőben nem fogunk ezért visszariadni attól, hogy helyesen, nyíltan beszéljünk a szellemi világ viszonyairól.

Ma a földi történés, a földi emberiség néhány szellemi alapvonásával szeretném kezdeni. Látják, a Golgotái Misztérium történése jelen van az egész Föld fejlődésében. Hiszen már többször felhívtam a figyelmüket arra, hogy a Föld-fejlődés voltaképpen a Golgotái Misztérium révén kapta meg az értelmét, ami pedig azt megelőzte, az - ha mélyebb szemlélettel közelítjük meg - mintegy előkészítette ezt a Golgotái Misztériumot. Bár a Golgotái Misztérium óta az emberi gyengeségek, szellemi részről pedig az ahrimáni és luciferi hatalmak miatt az emberi haladás akadályai egyre szembetűnőbbek, mégis a fizikai és a szellemi világból kiindulva minden megtörtént, hogy az embert előbbre vigyék a fejlődésében. Amit a kereszténység hozott az emberiségnek, az csak a jövőben fog megmutatkozni, ha az emberiség méltónak bizonyul arra, hogy szellemileg elmélyedjen benne. Az impulzus azonban - mindahhoz is, amit az antropozófia hozhat létre - a Golgotái Misztériumban rejlik.

Tudják, hogy a Golgotái Misztérium először Dél-Európán át fejtette ki hatását Közép-Európa felé. De ma nem erről szeretnék beszélni. Csak azt szeretném, hogy vegyék figyelembe azt a tényt, hogy a kereszténység Észak-Afrikán át terjedt el az európai világban. Tudják, hogy több mint egy fél évezreddel azután, hogy a Golgotái Misztérium létrehozta a kereszténységet, Ázsia felől elterjedt egy másik vallásos áramlat: a mohamedanizmus. A Mohamed nevéhez kötődő szellemiség a kereszténységhez képest jobban benne él az absztrakciókban. Azt lehet mondani, hogy a kereszténységben sokkal több található a szellemi világ közvetlen leírásából, mint a mohamedanizmusban. A mohamedanizmusnak azonban az volt a sorsa, hogy sok mindent felvegyen a régi tudományokból és kultúrából. Így azt látjuk, hogy a mohamedanizmus mintegy követve a kereszténységet, Ázsiából terjedt el. Érdekes ennek a sajátságos elterjedésnek a követése. Látjuk, hogy a keresztény áramlat észak felé halad, majd megérkezik Közép-Európába, a mohamedanizmus pedig mintegy átfogja ezt a keresztény áramlatot Észak- Afrikán és Spanyolországon át egészen Franciaországig, így keríti be a kereszténységet.

Könnyen belátható, hogy az európai kultúra egészen másmilyen lett volna, ha egyedül a kereszténység hatása érvényesül. Külső politikai vonatkozásban az európai kultúra visszaverte a mohamedanizmust, helyesebben az arabizmust. Aki azonban megnézi Európa szellemi életét, az tudhatja például, hogy mostani világszemléletünk nem létezne - egyfelől a materialista szellem, másfelől a tudomány éles gondolkodása és arabeszkszerűen kifejlesztett logikája -, ha az arabizmus visszaszorítása ellenére nem hatott volna tovább. Spanyolországból, sőt Franciaországból, a Dél-Itália előtt fekvő Szicíliából és Afrikából erőteljes hatások érkeztek, és befolyásolták Európa gondolkodásmódját. Mindent másképpen alakítottak ki, mintha csupán a kereszténység hatása érvényesült volna. Mai tudományunkban több az arabizmus, mint a kereszténység!

Később feltárult még egy másik út is: a keresztes hadjáratoké, ezeknél az európaiak közvetlenül megismerkedtek a már hanyatlásban lévő keleti kultúrával. Sok mindent kaptak éppen a keleti kultúra útján, így a nyugati civilizációban az orientalizmus olyan rétege telepedett rá a kereszténységre, amely áthaladt az arabizmuson. De voltaképpen mindez érthetetlen, ha csak kívülről szemléljük. Belülről kell megnéznünk. Akkor úgy tűnik, hogy az arabizmust a háborúk és a megnyert csaták folytán mindenképpen visszaszorították, és akik a mohamedanizmust hordozták, az arabok, a mórok és a többiek visszaszorultak. De ezeknek az embereknek a lelke újra megtestesült, visszatért, és tovább hatott. Nem ér semmit, ha elvont módon leírjuk, hogy az arabok Spanyolországból érkeztek Európába, a dolgot csak akkor kezdjük megérteni, ha ismerjük a belső tényeket.

Vegyünk egy ilyen tényt. Abban a korban, amikor az európai történelemben Nagy Károly uralkodik, a VIII. századból a IX. századba menően Ázsiában, Bagdadban Harun al Rasid élt csodálatos fényességben és nagyszerű keleti műveltségben. Harun al Rasid udvarában megvolt mindaz, amivel akkoriban az elő-ázsiai, és általában az ázsiai műveltség rendelkezett. Mindez át volt itatva a mohamedanizmussal, de az egész létező műveltség együtt volt: matematika, filozófia, építészet, kereskedelem, ipar, földrajz, orvostudomány, csillagászat - és mindezeket Ázsia legragyogóbb szellemei művelték. Az embereknek ma nem igen van fogalmuk arról, hogy milyen hatalmas és nagyszerű volt mindaz, amit Harun al Rasid udvarában műveltek. Harun al Rasid maga is megértő uralkodó volt, aki nem azért hívta meg Elő-Ázsia legnagyobb bölcseit, hogy dicsekedjék velük, hanem olyan személyiség volt, aki vallás tekintetében ugyan teljesen a mohamedanizmusban hitt, de nyíltan és szabadon fogadta be a keleti civilizáció minden adományát. Míg Nagy Károly épp hogy megtanult írni és olvasni, a bagdadi udvarban sokkal nagyobb volt a ragyogás, és Harun al Rasid teljesítményét össze sem lehet hasonlítani Nagy Károlyéval.

Ebben a korban az akkori elő-ázsiai világ nagy részét már meghódította a mohamedanizmus, Afrika nagy részét is, és ami Harun al Rasid udvarában olyan ragyogóan működött, azt mindenhová elvitték. A földrajz, a természetkutatás, az orvos- tudomány művelői között Harun al Rasid udvarában voltak jó néhányan, akik még korábbi inkarnációjukban egy régi misztériumiskolához tartoztak. Az emberek ugyanis nem mindig úgy születnek meg újra, hogy egy régebbi életük beavatottsága mindjárt észrevehető rajtuk. Hiszen minden korszakban az annak a kornak megfelelő testiségtől függ, hogy milyen szellemiséghez, milyen lelki alkathoz juthatunk hozzá, még ha a régebbi misztériumokban beavatásunk volt is. Ha a valóságos lelkiségre tekintünk, akkor ez nem egyezik meg az ember lelkiségéről alkotott dialektikus-logikus képzetekkel. A lelkiség voltaképpen sokkal mélyebb alapokon nyugszik, mint ahogy általában felfogják.

Mondok egy példát. Gondoljanak csak egy olyan személyiségre, mint Ernst Haeckel. Mindenekelőtt az a feltűnő nála, hogy világszemlélete materialista színezetű, nemcsak a természetet, hanem a lelki életet is mechanisztikusan képzelte el, súlyos csapásokat mért a katolicizmusra, olykor elragadó, máskor fanatikus és néha ízléstelen módon fejezte ki magát. Aki az ember különböző földi életeinek összefüggéseit megfigyeli, az nem ezekre a tulajdonságokra fog tekinteni, hanem inkább a lélek mélyebb tulajdonságait vizsgálja meg. Ha valaki gyakorlati karma-módszerekkel foglalkozik, csak akkor jut el Haeckel előző inkarnációjához, ha nem vakítja el az, ami legelőször szembeötlik nála. Aki ugyanis Haeckel előző inkarnációjához akar eljutni, annak azt a módot kell tekintetbe vennie, ahogy a nézeteit képviselte. Materialista képzettségét abból a korból kiindulva lehet értelmezni, amelyben élt. Ez azonban nem igazán lényeges, a dolog a lélek belső felépítésén múlik. Ha a lélek belső felépítését meg tudjuk ragadni, és okkult látással rendelkezünk, akkor tekintetünk - például éppen Haeckelnél - VII. Gergely pápához vezet vissza, az egykori Hildebrand szerzeteshez, aki a katolicizmus egyik legerősebb, legintenzívebb képviselője volt. Aki összehasonlítja ezt a két alakot, és tudja, hogy miről van szó, az megtalálja a hasonlóságukat, és meglátja, hogy az emberiség nagy ügyeire vonatkozóan mi jelentéktelen és mi fontos. Az elméleti ideák egyáltalán nem lényegesek. Ezek csak elméleti, elvont, materialista korunkban fontosak. A világtörténelem kulisszái mögött a lélek jellege a lényeges. Aki ezt átlátja, az megtalálja a hasonlóságot VII. Gergely és Haeckel között, akiben újra megtestesült.

Ha a karma konkrét mibenlétével foglalkozunk, akkor először el kell sajátítanunk ezt a fajta szemléletet, hogy mondjon számunkra valamit az, hogy például Harun al Rasid udvarában olyan emberek éltek, akik külsőleg, fizikai testük szerint a VIII-IX. századhoz tartoztak, neveltetésük és adottságaik szerint pedig a régi misztériumi beavatottak újratestesülései voltak. Ha szellemi tekintetünket Harun al Rasid udvarára irányítjuk, akkor különösen feltűnhet számunkra egy személyiség, aki Harun al Rasid fontos és tevékeny tanácsadójaként működött, és univerzális szelleme volt az akkor kornak. Ennek a szellemiségnek az volt a sajátossága, hogy egyik előző inkarnációjában részt vett valamennyi beavatásban azon a területen, ahol Harun al Rasid uralkodott - akkor ott még egészen más népek éltek -, és egy későbbi inkarnációjában, mint másik személyiség, mélyen vágyakozott arra, hogy beavatáshoz jusson, de azt nem tudta akkor elérni, mert sorsa nem tette lehetővé számára. Egy ilyen személyiség élt Harun al Rasid udvarában, akinek tehát lelke legmélyére kellett rejtenie azt, amit mint régi beavatott hordozott magában. Ez a beavatás utáni vágyakozása egy későbbi inkarnációjában következett be, ezután jött az az inkarnációja, amelyben Harun al Rasid udvarában élt. Ott viszont olyan személyiséggé vált - hiszen a régi értelemben akkor már nem lehetett beavatott -, aki hatalmas erővel és fantáziával, egzakt, logikus fantáziával rendelkezett, és rendkívül serkentően hatott mindarra, ami az udvarnál történt, mert ő volt a szervező. Harun al Rasid udvarában mindenféle tudós, művész és költő élt, minden tudományt képviseltek. Bagdad akkoriban valamennyi tudományos és művészi tevékenység központja volt, ami csak létezhetett a kalifátusban. Amit pedig szervezni kellett, az voltaképpen mind ettől a személyiségtől indult ki, minthogy óriási kezdeményező készséggel rendelkezett. Az ilyen individualitások csakugyan nagyon jelentősek az emberiség további fejlődése szempontjából.

Most nézzük meg Harun al Rasid személyiségét. Aki okkult tekintettel tudja megragadni ennek a személyiségnek a lelkiségét, és újra fel tudja keresni az újabb megtestesülését, az úgy találja, hogy valóban továbbra is kapcsolatban maradt azzal, amit a Földön létrehozott. Továbbvitte magával, amikor áthaladt a halál kapuján. Szellemi módon haladt tovább az emberiség földi fejlődésével, sok minden befolyásolt a szellemi világból, de ő maga is sok mindent felvett magába. Azután úgy jelent meg, ahogy a kornak megfelelően lehetséges volt: ez a személyiség az újabb tudományosság megalapítójaként, mint Lord Verulami Bacon testesült meg újra. Hiszen Verulami Bacon Angliából kiindulva nagyon erőteljesen hatott az európai gondolkodásra. Azt mondhatják, hogy élesen eltér Harun al Rasid személyiségétől. Mégis ugyanaz az individualitás. A külsőleg megjelenő különbség a külsőségekhez tartozik. Látjuk, amint Harun al Rasid lelke Ázsiából halála után mintegy tovább fejlődik, hogy az új materializmus megalapítójaként Nyugatról fejtse ki hatását az újabb európai civilizációra, úgy ahogy ez lehetséges volt.

A másik személyiség, aki Harun al Rasid udvarának nemcsak jobb keze, hanem lelke is volt, és szellemi vonatkozásban olyan sajátságosán alakult a sorsa, ez a lélek más úton járt. A halál kapuján áthaladva nem sokat törődött azzal, hogy még egyszer külső ragyogásban éljen. Ennek a léleknek inkább az volt a törekvése, hogy belsőleg élje ki magát. Ezért nem járhatott olyan úton, amely a következő inkarnációban Nyugatra vezette volna. Figyeljék csak meg, hogyan élt Harun al Rasid: óriási pompa, a civilizáció bensőséges ápolása, de ugyanakkor az a törekvés is, hogy a mohamedanizmus minden adottságát külsőségessé tegye. Ennek egy következő inkarnációban kellett megjelennie. A tudományosságnak széles körben kellett megnyilvánulnia. Ez meg is történt. Ami Harun al Rasid udvarában külső pompa volt, az Baconnál került napvilágra.

A másik személyiség Harun al Rasid udvarának a lelke volt ugyan, de nagyon bensőséges személyiség. Hiszen nagyon közel állt ahhoz, amit a régi misztériumokban ápoltak. Ezt azonban nem lehetett kiélni, legalábbis egészen a mi korunkig nem, amikor letelt a káli juga, kezdődik Micahel kora, és egészen elfogulatlanul beszélhetünk a szellemiségről. Amit azonban így vettek fel az emberek, azt átfogó, energikus módon úgy tudták beleárasztani a civilizációba, hogy intenzív hatást gyakorolhatott. Ez történt a másik személyiséggel. Miután áthaladt a halál kapuján, úgy fejlődött a szellemi világban, hogy amikor végül megjelent a Földön, akkor mondhatnánk, nem köthetett ki Nyugaton, ahol a materializmus jött létre, hanem Közép-Európában kellett kikötnie, ahol kiélhette azt, ami a régi misztériumokból származott, bár ezt a kor megváltozott körülményeihez kellett igazítani. Ez a személyiség lett Amos Comenius. Így azt lehet mondani, hogy ez a két lélek, aki Harun al Rasid udvarában élt, a következő időszakban úgy haladt át a világtörténelmen, hogy két különböző úton járt. Az egyik, mondhatnánk, Dél-Európa mentén, hogy Nyugat felől az újkori történelem, filozófia és más tudományok szervezője legyen, ez volt Verulami Bacon, míg a másik mintegy szárazföldi úton haladt, ahol a keresztes hadak is jártak, ő a közép-európai utat választotta, ő is nagy szervező lett, de ez egészen másképpen hatott. Valóban nagyszerű, hatalmas színjáték, ahogy Amos Comeínius és Verulami Bacon némileg eltérő időben éltek - ezt nem szabad félreérteni, ez a világtörténelmi karmával függ össze -, és különböző úton jártak. Mégis az volt a helyzet, hogy a legutóbbi időszakban - ha használhatom ezt a kifejezést - Közép-Európában újra találkoztak. Sok mindennek így kellett történnie a civilizációban, amire szükség volt, hogy Amos Comenius működésének ezoterikus vonatkozásai összekapcsolódjanak a technikában megjelenő erővel és mindazzal, amit Verulami Bacon alapozott meg. A világtörténelem egyik legcsodálatosabb példája ennek a két léleknek a megjelenése, akik a VIII-IX. században működtek együtt Harun al Rasid udvarában. Harun al Rasid maga mintegy Afrikán és Dél- Európán át megy Angliába, hogy onnan fejtse ki hatását Közép-Európára. Amos Comenius Közép-Európába jön át, hogy az, amit kialakított, találkozhasson a másikkal.

A történelemszemlélet csak így válhat realitássá, kedves barátaim. Hiszen ami a világtörténelem egyik korszakából a másikba megy át, az nem elvont fogalmak útján kerül oda, hanem a történéseket maguk az emberi lelkek viszik át. Hogy az a tartalom, ami az egyik korban létrejön, hogyan bontakozik ki az előző korból, ezt csak akkor értjük meg, ha követjük a lelkek fejlődésének útját az egyik korból a másikba. Mindenütt komolyan kell vennünk az úgynevezett máját és a belső valóságot. Kívülről nézve a történelem is mája, és csak akkor értjük meg, ha ettől a májától eljutunk az igazsághoz.

Jó volna, ha most a Karácsonyi Gyűlés hatása alatt helyesen fognák fel azt, amit kezdetben - talán kissé naivan - mint „praktikus karma gyakorlatokat” jelentettünk be, és most elkezdjük megvalósítani. Mert ezeket a fejtegetéseket a tagok következő összejövetelén folytatni fogjuk. Évtizedeken át tartó előkészítés után talán elviselik már az Antropozófiai Társaságban a karmáról szóló gondolatok és praktikus gyakorlatok valóban szellemi fejtegetéseit, anélkül, hogy ebből félreértések és tévedések származnának.