Kíséreljük meg egyszer, hogy összehasonlítjuk a születés és a halál közötti élethez fűződő viszonyunk közvetlen tapasztalatait azzal az érzéssel, amelyet lelki-morális magatartásunknak, gondolkodásunknak és cselekvésünknek az eredményeivel való összevetése kelt bennünk. Hiszen ezeken az estéken éppen ilyen fejtegetésekből indultunk ki, és elmélkedéseink végezetül ilyen fejtegetésekbe fognak torkollni. Ha rátekintünk egyfelől arra, ahogyan morális-lelki cselekedeteink a szándékainkból, egész lelki hangulatunkból erednek, akkor - ha elfogulatlanul szemléljük magunkat - tetteink egy részét, amelyek beleilleszkednek a világfolyamatba, erkölcsileg jónak kell neveznünk, más tetteket viszont erkölcsileg rossznak, tökéletlennek kell tartanunk, ezek ugyanis lelkileg nem képesek a világfolyamatba beilleszkedni. Ugyanakkor ami az ember által történik, annak nem lehet csupán pillanatnyi jelentősége - ezt voltaképpen mindenki elismeri -, mint ahogy a természetben sincs semminek csupán pillanatnyi jelentősége. Mindennek megvan a hatása és következménye, minden valami másnak lesz az oka vagy valami másnak a hatása.

Az emberi élet nem is illene a világ eseményeinek a menetébe, ha a magában hordozott tartalom nem volna ok és következmény. Míg azonban a természet szemlélésekor teljesen elégedettek lehetünk azzal, ahogyan valami saját oka révén történik, addig mindazzal, amit morálisan-lelkileg átélünk a világban, nem lehetünk elégedettek. Látjuk, hogy a fizikai történésekben nem nyilvánul meg közvetlen összefüggés a fizikai élet valósi történései és morális-lelki alkatunk eredményei között. A tágabb emberi környezet eseményeinek hatása alatt azt is észrevehetjük, hogy egy lelkileg morálisnak, jónak ismert embert szerencsétlenség, rossz sors ér, míg egy lelkileg gyengének, rossznak, nem jó szándékúnak látszó embert olyan külső események érnek, amelyek nem minden tekintetben torolják meg azt, ami lelki alkatában él. A természetet áttekintve nem találunk tehát összefüggést az ember sorsszerű élményei és akarati lényének természete között.

Azt mondhatjuk, hogy teljesen felelőtlen illúzió volna, ha az ember azzal áltatná magát földi életében, hogy sorszerű életének folyása morális akarati hatásának következménye. A gonosz ember lehet szerencsés, a jó pedig szerencsétlen. Ez a két állítás mégis azt foglalja össze, ami először érthetetlenné teszi ezt a földi életet a magasabb rendű emberiség számára. Meg fogjuk ebből látni, hogy ahogy az ember itt áll a világban, nem képes a cselekedeteinek megfelelő következmények felidézésére: a moralitás az egyes földi életekben, vagyis a lélek belső állapota, és hangulata nem tud közvetlenül a külső fizikai világban megnyilvánulni. Az mindenesetre fennáll, hogy a lelkiállapot, a morális lelki hangulat reális hatásként jelenhet meg. Belsőleg, lelkileg elégedettek lehetünk jó magatartásunkkal, még ha olyan szerencsétlenség ér is bennünket, amely éles ellentétben áll tulajdonképpeni cselekvéseinkkel, amit azonban ilyen módon hajtottunk végre, az mégis belső lelki téren marad meg. Az embernek el kell ismernie, hogy belső lényének morális-lelki tartalmát nem tudja fizikai életében külsőleg a fizikai világban megvalósítani.

Hogyha a karmát úgy szemléljük, ahogy az utóbbi napokban a régebbi földi életeknek a későbbiekre gyakorolt hatását vizsgáltuk, akkor lelki-morális területen jutunk el a régebbi és újabb életek megfelelő belső összefüggéseihez. Ez röviden azt jelenti, hogy az embernek itt, fizikai földi életében olyan organizációja van, amely morális magatartásának lelki következményeit lelkiségébe veti vissza, és egyetlen földi életben nem engedi érvényre jutni. Az ember nem képes arra, hogy ebben a földi életben megvalósítsa mindazt, amit erkölcsileg lelkében hordoz. Erre az ember képtelen. Külső fizikai testisége, éteri szubsztanciája lehetetlenné teszi. Az ember a halál és az újabb születése közötti életében éppen olyan hatalomra tesz szert, mint amilyen tehetetlen itteni fizikai életében. Ha azonban itt, fizikai életében fizikai és éterteste akadályozza és tehetetlenné teszi, akkor a halál és egy újabb születés közötti életében hatalmat kell kapnia valahonnan, hogy ott, és későbbi fizikai életeiben fizikailag is megvalósíthassa azt, amit lelkében hordoz. Itt fizikai és étertestünkkel a természet birodalmában élünk. Amit fizikai földi életünkben a természet birodalmából kell merítenünk fizikai és étertestünk számára, az tehetetlenné tesz bennünket. A halál kapuján saját lelki-szellemi lényünkkel haladunk át, és ezzel hatalomra teszünk szert halálunk után, mert a halál és az újabb születés között a magasabb hierarchiák lényeivel vagyunk kapcsolatban, mint ahogyan a Földön a természet birodalmaihoz kötődünk. A magasabb hierarchiák lényei három birodalomra tagolódnak. A tulajdonképpeni legalsó birodalom az angyalok, arkangyalok és archék birodalma, a középső birodalom az exuziák, dünamiszok és küriotészek birodalma, a legfelső pedig a trónok, kerubok és szeráfok birodalma. Előadásaim során leírtam, hogy az ember halála és újabb születése között a csillagok tulajdonképpeni lényeivel és ezáltal a magasabb hierarchiákkal él együtt. De hogy földi életünkben megjelenhessen a morális-lelki elem, ahhoz a következőknek kell történnie.

Először valóban a lelkünkben kell tartanunk morális-lelki, gondolati, érzelmi és akarati hangulataink hatását, és meg kell várnunk, míg a halál és újabb születés közti életben segítséget kapunk a magasabb hierarchikus lényektől. Amit lelkünkben hordozunk ekkor átkerül a szellemi világba, majd az új földi életben ismét felmerül, és akkor jelenik meg megfelelő alakjában. Mi is lenne belőlünk akkor, ha a földi életben közvetlenül megvalósíthatnánk azt, amit lelkileg-morálisan hordozunk magunkban! Nem volnánk a földi élet emberei. Gondolják el, hogy morálisan-lelkileg olyasmit hordoznak magukban, amiről jogosan úgy látják, hogy a világ boldog helyzetét kellene létrehoznia, és ez meg is történne, meg is tudnák valósítani. Mik volnánk ekkor? Varázslók, és nem a földi élet emberei. Mert ha ilyen szellemi-lelkiség közvetlenül jön létre, az lényegében mágikus hatás. Az ember a születése és halála közti egyedi földi életében a világ jelenlegi szakaszában nem varázsló, de a magasabb hierarchiák lényeivel együtt varázsló lesz, amikor a halál és az újabb születés között tevékenykedik, és ezt akkor is folytatja, amikor ismét leszáll a földi életbe.

Az ember karmikus fejlődése létének két ilyen teljesen eltérő alapja révén történik a földi és a halál és az újabb születés közötti élet révén, és az ember ezen a területen valóban mágikus módon működik. Ha megnézzük a külső életben előttünk álló fizikai embert, akkor - ahogy a „Lélek rejtélyei” című könyvem végén kifejtettem - az idegérzékszervi, a ritmikus és az anyagcsere-végtag-emberre tagolódik. Az anyagcsere összefügg a végtagokkal. Végtagjaink használatánál anyagcserénk felélénkül, működnie kell, az embernek erőket kell felhasználnia. Az anyagcserének működnie kell még a belső átélésben is. Ez a kettő rokonságban van. Ahogy először rátekintünk az ember anyagcsere-rendszerének a fizikai testben való működésére, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt az ember legalacsonyabb rendű rendszerének tekintsük. Némelyik ember azért tartja magát idealistának, mert bizonyos lenézéssel szokott tekinteni az anyagcsere-végtag- rendszerre. Ezt a legalacsonyabb rendű rendszert a tisztességes idealista legszívesebben nélkülözné. A földi életben azonban nem lehet nélküle élni, ez az ember tökéletlenségét jelzi.

A helyzet a következő. A fizikai ember kialakítása szempontjából az anyagcsere-végtagrendszer a legalsóbb rendű, és ezért kevés tennivalója van a földi ember igazi mivolta számára, de már a földi életben kapcsolatban van a legmagasabb hierarchia lényeivel, a trónokkal, kerubokkal és szeráfokkal. Amikor a világban jövünk-megyünk vagy kezünkkel dolgozunk, akkor ebben a titokzatos tevékenységben benne van a trónok, kerubok és szeráfok tevékenysége, ők segítőink maradnak akkor is, amikor az ember a halál után folytatja az életét, és a halál és újabb születés közötti időszakban tartózkodik. Teljesen téves azt hinnünk, hogy a morális-lelkiség a fejből származik. Valójában magasabb szempontból nézve a fej nem is annyira fontos szerve az embernek. A fej többé-kevésbé a külső világ tükre, és ha csak fejünk volna, akkor a külső világon kívül semmiről sem tudnánk. A fejben egyszerűen a külső világ tükröződik. A fej élményei csak a külső világ tükröződései A bennünk élő erkölcsi, lelki impulzusok nem a fejből erednek, hanem ugyanabból a régióból, ahol az anyagcsere-végtagrendszer van, de nem annak fizikai mivoltából, hanem abból a szellemi-lelkiségből, amelyben a trónok, kerubok és szeráfok élnek.

Így a következőket kell elképzelnünk, hogy megfelelő szemléletet kapjunk az emberről ezen a területen (lerajzolja). Az ember lényének harmadik tagja, az anyagcsere-végtagrendszer, először látszólag tökéletlen, sőt mondhatnánk méltatlan az emberhez fizikai és éteri organizációjára vonatkozóan. De benne rejlik valami egyéb is, vagy inkább ez a rendszer rejlik valami másban: itt benne élnek a trónok - természetesen ez csak vázlat -, benne működnek a kerubok és benne lángolnak a szeráfok is. Amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor lehullik róla mindaz, ami a fizikai anyagcsere-végtagrendszer alapját képezi, és én-lényével azon a területen marad, ahol már életében is volt: a trónok, a kerubok és a szeráfok birodalmában, majd tovább él a kerubok és a szeráfok ölén. Később elválik tőlük, ők azonban tovább alakítják azt, ami már megvolt lelki-erkölcsi hajlamaiban, erre is utaltam ezekben a napokban. Említettem, hogy az ember itt a Földön az égre tekint fel, hogy megsejtse a magasabb szellemi érzékfelettiséget. Ezt addig teszi, míg a Földön él. Halála és újabb születése közötti életében letekint, és azt nézi, hogy mi lesz lelki-erkölcsi magatartásából a kerubok, szeráfok és trónok cselekvése nyomán. Amikor újra leszáll a Földre, akkor ezeknek a következményeknek a megvalósulását látja, ekkor a kerubok, szeráfok és trónok együttműködnek a szellemiség megvalósításában. Ha ezt figyelemmel kísérjük, akkor azt látjuk, hogy az ember mágikus módon küldi át tetteinek hatásait jelenlegi földi életéből a következő földi életeibe.

Miután megnéztük az anyagcsere-végtagrendszert, nézzük most meg a polárisán ellentétes ideg-érzékszervi rendszert, amely szintén kiterjed ugyan az egész emberre, de főképpen a fejben helyezkedik el. Vegyük szemügyre a fejet. Az ember a fej révén valóban csak a jelenlegi külvilág tükröződését éli át. Említettem, hogy csak gondolatban és képzeteiben van ébren, ezeket pedig voltaképpen csak a fej tükrözi kívülről. Ha azonban felemelkedünk a beavatás tudományához, először az imaginatív megismeréshez, akkor, mint tudjuk, eljutunk általa - amennyiben átalakítjuk - az inspiratív megismeréshez, majd az intuitív megismerés révén a régebbi földi életekhez. Ekkor betekintünk a régebbi földi életekbe, de ezeket szellemi alakjukban látjuk. A szellemi világban a megismerés is teljesen reális. Aki valóságos beavatási ismerettel éli át a régebbi földi életekbe való bepillantást, az nem úgy képzeli el önmagát, mintha csak most, 1924. június 24-én volna itt, hanem úgy érzi, hogy jelen van régebbi földi életeiben is, nemcsak bepillant azokba, de saját lényét is újra éli. Ez nemcsak elvontan megismerő betekintés, hanem visszaváltozás, egyesülés, régebbi mivoltunkkal való azonosulás. Belső lényünk nagyon elevenné, mozgékonnyá, mozgalmassá válik, ha régebbi földi életeinkbe térünk vissza. A visszatérés által megkapjuk azonban annak a lehetőségét is, hogy megváltoztassuk világszemléletünket.

Voltaképpen milyen szempontok szerint alakítjuk ki külső világnézetünket? A fejünk szerint. Ha régebbi földi életünkbe térünk vissza, akkor világszemléletünk alapja nem lehet a fej fizikai organizációjának az alakja, hiszen régebbi, sőt már az előző földi életünkben hordozott fejünk sem létezik, régen eltűnt. Világszemléletünk kiindulópontjául csak a fej szellemisége szolgálhat. A beavatás tehát abban áll, hogy az ember régebbi földi életeibe való visszatérése által szellemivé válik. Voltaképpen minden szellemi látás a szó legjobb értelmében a régebbi földi életekbe való visszatérést jelenti. A beavatás azt jelenti, hogy az ember nem áll meg jelenlegi földi életénél, hanem annak szemével szemléli a világ dolgait, aki előző földi életében volt. Míg földi életünkben a világ szokásos folyamatainál olyan tökéletlen lények vagyunk, hogy csak a külső fizikai világot látjuk, addig régebbi földi életeink időközben megvilágosodnak előttünk. Rendszerint az a helyzet, hogy amikor az utolsóelőtti földi életünkhöz térünk vissza, akkor felfedezzük, hogy akkori lényünk voltaképpen már sokkal tökéletesebbé vált.

Miből ered az, hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyenek régebbi földi életünk szerint lehetnénk? Miért van ez így? Látják, ha az embernek csak feje volna, és így menne át egyik földi életéből a másikba, akkor következő földi életében az előzőhöz képest olyan tökéletes volna, mint ahogy elmondtam. De hát nemcsak fejünk van, hanem a többi rendszer is hozzátartozik. Mivel anyagcsere-végtagrendszerünkben van az ember mágikus princípiuma, amely a karmában hat, így a karma átviszi az ember fejét az egyik földi életből a másikba. A karma tehát egészen közvetlenül részt vesz a fej kialakításában. Ha az elfogulatlan szemléletet ezen a területen kezdjük kialakítani, akkor lassanként sok mindent le tudunk majd olvasni a karmáról az emberi fej fiziognómiája útján. Ha viszont az ember fejét úgy nézzük, ahogyan az a mai szokásos tudattal történik, az olyan, mintha Goethe „Faust”-ját elkezdenénk betűzni: „O j-a-j a f-i-l-o-z-ó-f-i- á-t” - mivel nem tudunk olvasni. Nem mondhatjuk, hogy ó, jaj, a filozófiát. Ha azonban olvasni tanultunk, akkor megértjük ezeket a különös jeleket, és felfogjuk, hogy mit olvasunk. Említettem már, hogy ezt az az apróság okozza, hogy míg különben mindig csak mintegy harminc különböző betűformát észlelnénk a könyvekben, addig az egyikben Goethe „Faust”-ját, a másikban Hegel „Logiká”-ját, a harmadikban a Bibliát látjuk. Ez pedig onnan ered, hogy megtanultunk olvasni. Ugyanígy megtanulhatunk olvasni abban is, ami elevenen körülvesz bennünket. Amikor az emberi fej formájának a kibetűzésétől felemelkedünk annak olvasásához, akkor ez bevezet bennünket az emberi karma titkaiba. így azzal kapcsolatban, ami külsőleg valóban láthatóvá válik a fej formájában, azt mondhatjuk, hogy minden embernek megvan a saját feje, senkinek a fejformája sem teljesen azonos a másik ember fejformájával. Az emberek gyakran hasonlítanak ugyan egymásra, karmájuk azonban eltérő. A fej kialakításában a fizikai érzékszervi szemlélet számára az ember múltjának karmája nyilvánul meg. Az anyagcsere-végtagrendszerben pedig az eljövendő karma jelenik meg, szellemileg rejtett, láthatatlan alakban. Ha tehát szellemileg rejtett módon beszélünk az emberről, akkor azt mondhatjuk: az ember egyfelől abból áll, hogy elmúlt karmáját láthatóvá teszi, másfelől pedig, hogy eljövendő karmáját láthatatlanul hordozza magában.

Így emelkedhetünk fel az ember bensőséges szellemi szemléletéhez. Ha az anyagcsere-végtagembert nézzük, ennek csak fizikai és éteri mivolta alacsonyrendű, az anyagcsere-vég- tagemberben a legmagasabb rendű hierarchia lényei élnek. A fejhez érve fizikai-érzéki szempontból mindenesetre ez az ember legtökéletesebb része, mert külsőleg láthatóan hordozza magában azt, ami a régebbi földi életekből hat szellemi módon. Szellemi vonatkozásban azonban mégsem a legtökéletesebb, bár általában azt becsülik a legtöbbre. Míg azonban az anyag- csere-végtagrendszerben trónok, kerubok és szeráfok élnek, addig a fejrendszerben angyalok, arkangyalok és archék. Lényegében ők rejlenek minden mögött, amit fejünkkel az érzéki-fizikai világban átélünk. Bennünk, fejrendszerünkben élnek, tudatunk mögött tevékenykednek, rátalálnak a pusztán fizikai-érzéki világ hatásaira, ezeket tükrözik vissza, és bennünk csak a tükörképek válnak tudatossá. Ami fejrendszerünkben tudatossá válik, az csak az archék, arkangyalok és angyalok tetteinek a látszata (rajzol). A vázlatot folytatva azt kell mondanom: az ember fejrendszerében a másik póluson az archék, arkangyalok és angyalok működnek. A szellemi lényeket másképpen is megnevezhetjük, de én mindig a régebbi keresztény világfelfogás kifejezéseit használom, amelyekben megvan még a spiritualitás, a szellemiség.

Az ember az elsősorban a fejében gyökerező ideg-érzékszervi rendszere és az anyagcsere rendszere között ritmikus rendszerét hordozza. Ebben a ritmikus rendszerben találhatók a tüdő és a szív között lezajló folyamatok. Mindezekben az exuziák, a dünamiszok és a küriotészek hierarchiája él.

A karma vizsgálatát befejezve tehát ismét ahhoz a meglátáshoz jutunk, hogy az ember előtt mintegy a természet három földi birodalma jelenik meg, mögötte viszont a hierarchiák egymás felett álló szellemi birodalmai tárulnak fel. Itt a Földön fizikai teste fogadja be, és megakadályozza abban, hogy morális-lelki életét mágikus módon valósítsa meg, halála után viszont a hierarchiák világa fogadja be, és lehetővé teszi, hogy mágikus módon élje meg következő földi életei számára azt, amit egyetlen földi életében nem valósíthatott meg. Amikor az ember az egyik földi életéből átmegy a másikba, akkor szabályos fejlődés mellett előző földi életének fejrendszerével mindenképpen szellemi látást érne el, az archék, arkangyalok és angyalok szellemi látáshoz juttatnák. Ha tehát az ember valóban megérti a szellemiséget, azt, amit - babonás sarlatánság nélkül - szellemi látásnak nevezhetünk, akkor mintegy kozmikus érzülettel kell előző földi életébe illeszkednie, bár a külső világban jelenlegi földi életéhez haladt előre.

Ha tehát valaki, mondjuk, a XX. században él, akkor olyan testet hordoz, amelyet a XX. század nyújthat neki, és a megismeréshez ezt a fejet kell használnia. Így nem lehet szellemi látó. Tételezzük fel azonban, hogy egy előző földi életbe helyeződik át például a X. vagy a XI. századba, és lelki gyakorlatai révén visszahelyezi magát a XX. század idején élő személyiségébe. Ezáltal nem lesz azonos akkori mivoltával, hanem saját erejéből érte el szellemi módon, hogy a XX. század számára most az, aki akkor volt: egy szellemi látó személyiség. A fizikai életben valóban ez lehet a szellemi látás eredménye a beavatási megismerés számára. Ha azonban betekintünk az emberi létbe, akkor voltaképpen reálisan a szellemi megismerés elé tárul, hogy az emberi természet mélyebb impulzusaiban, a lélek mélyebb alapjaiban egy előző földi élet tartalma más alakban kel életre. Ilyen vonatkozásban sok mindent átélhetünk, és itt arról van szó, hogy ha komolyan meg akarjuk közelíteni az olyasmit, mint a karma működése, akkor földi életünket a szokásos intimebb lelki-szellemi módon kell kialakítanunk.

Ezt szeretném egy példán bemutatni. Tudják, hogy mindezt valóban felelősségteljes szellemi kutatás alapján mondom el. A példa a következő.

Valamivel a kereszténység megalapítása előtt az európai-ázsiai keleten élt egy individualitás, akinek a lelkét kevéssé kielégítő feladata az volt, hogy valakinek bizonyos számú rabszolgájára felügyeljen. Ebben a korban még a rabszolgaság intézménye fennállt. Az érzékfeletti észlelés azt mutatja, hogy akkoriban ennek a léleknek, aki a rabszolga-felügyelő testében inkarnálódott, végre kellett hajtania mindazt, amit a rabszolgák kemény gazdája elrendelt. A rabszolgáknak mindenekelőtt a felügyelővel volt dolguk. Erkölcsi impulzusok bontakoztak ki a rabszolgák és a felügyelő között. A felügyelő lelkében voltaképpen nagy meghasonlottság jött létre. Ellenére volt, hogy végrehajtsa azokat a sokszor kemény, kegyetlen intézkedéseket, amelyekkel a gazdája megbízta. Mégis megtette, mert alkalmazkodott a kor viszonyaihoz, amely ezt a magatartást természetesnek tartotta. Gondolják csak el, hogy mindig olyanok-e a mai emberek, mint amilyenek voltaképpen lenni akarnak? Nem is gondolnak rá, hogy olyanok-e, mint amilyeneknek lenniük kellene. Altatják magukat, hogy saját lelkük összhangban van azzal, amit szeretnének. Ez a lélek nem volt tehát olyan, mint amilyennek lennie kellett volna, hanem alapjában véve mélységes együttérzést, szeretetet érzett minden szerencsétlen rabszolga iránt, akivel kegyetlenkednie kellett. De mintegy szociális megszokásból sok rosszat tett a rabszolgákkal. Ezáltal ős is felelőssé vált, bár elsősorban természetesen a rabszolgák gazdáját terhelte a felelősség.

Mindkét individualitás visszatért a középkor derekán, mégpedig mint házaspár. A volt rabszolga-tulajdonos ismét férfi inkarnációban, a rabszolgák felügyelője pedig nőiben. Az újra testesült egykori rabszolga-tulajdonosnak valamilyen falusi közösségben volt nem túl kellemes állása. Bizonyos értelemben valamilyen rendőrségi poroszló volt. A közösség minden bajával őt terhelték meg. Voltaképpen nagyon is rosszul érezte magát. Ha utána nézünk annak, hogy ez miért volt így, akkor rájövünk, hogy a falu lakói nagyrészt az ő egykori rabszolgái voltak, akiket felügyelője révén kegyetlen bánásmódban részesített. Ez karmikusan most úgy jelent meg, hogy a tulajdonos megint magasabb hivatalt viselt, de mégis a falu poroszlója lett, akit mindennel megterheltek, de ezáltal a feleségét is megterhelték. A felesége is megszenvedte mindazt, amivel a falu közösségévé alakult rabszolgák a férjét megterhelték, és ezáltal beteljesült a rabszolga-tulajdonos és az egykori rab- szolga-felügyelő felesége közötti karma is. Kettőjük kapcsolata feloldódott. De csak az ő kapcsolatuk oldódott fel, a női inkarnációban megjelent rabszolga-felügyelő és a falu közössége közti kötelék még nem. ők ismét találkoztak, mégpedig a XIX. században. Az egykori rabszolga-felügyelő, aki már bizonyos módon rendezte az egykori gazdájához fűződő viszonyát, most mint Pestalozzi, a nagy pedagógus jelent meg, és az akkori rabszolgákkal sok jót cselekedett.

Ez már így van. Ezeket a dolgokat nemcsak száraz értelemmel kell néznünk, hanem kedéllyel, érzéssel és szeretettel, de úgy, hogy a kedély, az érzés és a szeretet olyan tiszta és világos legyen, mint egyébként csak az értelmünk, Így bontakozhat ki valóságos megismerés. Az értelem csak a külső természet képét tudja kibontakoztatni, tévedés azt hinni, hogy máshoz is eljutunk, mint a természet képéhez. Ezt a mást csak úgy kapjuk meg, ha a kedély, érzés és szeretet megismerő erővé válik. Ha karmikus fejlődésünkbe az említett módon helyezkedünk vissza, akkor ezáltal oda jutunk, hogy lassanként beledolgozzuk magunkat abba, hogy a karma működését szemlélni tudjuk. Akkor azonban egész lelkünknek együtt kell működnie ebben. Ezért kell a karmáról szóló fejtegetéseknek az egész embert megragadniuk.

Látják, ezeknek a dolgoknak el kell jönniük, hogy lelkünk bensőségesen beleélje magát az antropozófiai mozgalomba. Nemrégen valóban mélyen meghatódtam. Amit most Pestalozziról elmondtam, azt Domachban is el kellett mondanom, és aztán a dornachi elnökség egyik tagjával meglátogattam egy baseli hivatalt. A várószobában ott volt az a közismert kép, amit velem lévő barátunk is sokszor látott már Pestalozzi gyerekekhez fűződő kapcsolatáról. De az ezoterikus domachi elnökség tagját mélyen megragadta ez a kép, és azt mondta: ha megnézzük ezt a képet, amely hűen fejezi ki Pestalozzi személyiségét, akkor ez a helyzet voltaképpen csak úgy jöhetett létre, ahogy az antropozófia leírja. Látják, ilyesminek gyakrabban meg kellene jelennie, akkor abba, amit közvetlenül átélünk belekerülhetne az, ami az antropozófiai megértésből adódik. Ezért a karmáról szóló fejtegetések - amelyeket nagy örömmel tartottam meg itt - nem csupán intellektuális megértést igényelnek. Amit ezen a nyolc napon keresztül elmondtam, az nemcsak az értelmükhöz szól, hanem szívükhöz, egész érzületükhöz is. Ezekből a fejtegetésekből csak akkor indulhat ki az egyes emberek személyiségében működő karma átfogó megértése, ha összefoglalják azt, amit a történelmi személyiségek megtestesüléséről, az egyes ember karmájának szemléléséről, az alvásnak és az ébrenlétnek a karmikus fejlődésbe való belejátszásáról elmondtam, és ha ezek hatását szívükbe és lelkünkbe befogadják.

Hiszen hanyatlóban lévő civilizációnkon csak az segíthet, ha az, amit ma legszívesebben csak intellektuálisan fognak fel, az egész emberre hat. Mit mond ma a keleti ember a nyugatiról? A keleti embernek ma nincs olyan spiritualitása, amit egyszerűen átvehetünk, de olyan spiritualitása van, amellyel a régi korokban valóban mélységesen belelátott a szellemi világba. Ennek már csak a nyomai vannak meg, de lelkében mégis érzéke van ahhoz, ami egykor megvolt keleten: a mindenben benne élő szellemmel való együttéléshez. Ez annál van meg, aki nem olvad bele a materializmusba. Egy keleti ember, akinek van érzéke a keleti bölcsességben élő spiritualitás iránt, azt mondta a nyugati civilizáció láttán: mi a jellemző erre? Az, hogy csak homlokzata van, alapfalak nélkül. A homlokzat közvetlenül a földön áll, alapfalak nélkül. Aztán így folytatta: a nyugati ember voltaképpen csaknem minden dologban, ami a civilizációjához tartozik, az énből indul ki, az egyetlen földi életbe zárt énből, ami úgy működik, hogy nincs realitása. Ez csak akkor realitás, ha önmagából kilépve átvezet az egymást követő földi életekbe.

A keleti ember az egymást követő földi életekben való létezést tekinti alapfalnak, homlokzatnak pedig azt, hogy ha a születés és a halál közé bezárt énnél megállunk. Ma azt láttuk, hogy ha az ember betekint a szellemiségbe, akkor újra a múltjába tekint bele. Ha a karmikus fejlődésre ismét mágikus értelemben tekint, akkor az egymást követő földi életekre kell támaszkodnia. Énje ekkor kitágul, és már nem lesz egoista. A keleti ember azt mondja, hogy az európaiak csak a születés és a halál között találják meg az ént, ezt nevezi az európaiak egoizmusának. Ezért mondja azt, hogy az európai és általában a nyugati civilizációnak csak homlokzata van, alapfalak nélkül, és ha a nyugati civilizáció továbbra is megáll a születés és a halál között élő énnél, akkor egy napon olyan állapot következhet be, hogy az alapfalak nélküli homlokzat egyes kövei kihullanak. A keleti emberek sokat élnek imaginációkban, ezért voltaképpen sok lélekben felmerült az alapfalak nélküli homlokzatból kihulló kövek képe. Éppen azoknak a dolgoknak a megértése, amelyeket a napokban fejtettünk ki, adhat újra alapfalakat, és vezethet túl a puszta homlokzaton. Ha az egyik földi életből a másikba átvezető karmára tekintünk, ez kivezeti az embert korlátozott, behatárolt, csupán egyetlen földi életre tekintő tevékenységéből.

Ma az antropozófia kultúrtörténeti feladatának távlatait szerettem volna lelkük elé tárni, ebben az utolsó előadásban. Ha ez lelkűkben tovább hat és megindít benne egyet s mást, akkor hozzá fogunk járulni ahhoz, hogy megteremtsük a nyugati civilizáció igazi homlokzatának alapkövét. A keleti ember, ha olyasmit fejt ki, mint amit itt elmondtam, ehhez mindig hozzáfűz valamit. Nekem voltaképpen nincs hozzáfűzni valóm mindehhez, ezeket a dolgokat a keletiek sokszor kimondták már.

Amikor a keleti ember kimond egy ilyen mondatot, akkor úgy érti, hogy a nyugat túlságosan eltávolodott a szellemtől, és már nem találja meg az alapfalakat. A keletnek hozzá kell tennie azt, ami még megvan a régi korokból, hogy a földi civilizáció el ne pusztuljon. Az antropozófia törekvésén fog múlni, hogy sikerül- e elhárítani a nyugati civilizáció elől azt a szörnyű sorsot, amelyet ma valamennyi értő keleti ember jósol neki. Jó szándékra van szükségünk, hogy behatoljunk a szellemi világba, és a szellemiséget újra befogadjuk az emberi szívekbe, az emberi érzületbe. Az ilyen szellemi munkára egyesült emberi közösség, mint az önöké is, csak akkor fogja fel a dolgát helyes értelemben, ha ebből olyan feladata támad, hogy a lelkének rendelkezésére álló teljes akaraterejével ismét a szellem átéléséért dolgozzon az emberiség számára. Ezeken az előadásokon az volt a célom, hogy elvezessem önöket a szellemiség lelki átéléséhez és morálisam átfogó mivoltához. Ezért akartam éppen ilyen módon felépíteni ezeket az órákat, amikor ismét együtt lehettünk. Az antropozófiának azonban nemcsak minden órában, de minden pillanatban komolyan kellene vennie a spiritualitást. Ezért azt a mondást is meg kell valósítania: ha a térben együtt vagyunk, akkor fizikailag vagyunk együtt, de a szellem megértése révén tudjuk, hogy akkor is együtt vagyunk, ha fizikailag elválunk. Mivel tudom, hogy egyeseknek már ma az előadás után el kell utazniuk, ezért azt mondom: amikor most elválunk, búcsúzóul úgy üdvözöljük egymást, hogy azt mondjuk: úgy akarunk igazán antropozófusok lenni, hogy lelkileg a világszemléletünkből megelevenedő szellemben maradunk együtt, még ha térben el is válunk egymástól. Üdvözöljük távozó boroszlói barátainkat és azt mondjuk: mi is visszagondolunk arra, amit velük együtt tehettünk saját lelkünkért és a többi ember leikéért. Akkor is velük érzünk, amikor ezt a termet elhagyják, és reméljük, hogy boroszlói barátaink is gondolnak azokra, akik mélységes örömmel náluk lehettek ebben az időszakban.