"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata V. (17)

14. --

[A karma kutatásának módszertana.]

Boroszló, 1924. június 13.

Egyre jobban közelítünk egyes olyan személyiségek életelemeinek a megértéséhez, amelyek folytán megsejthetjük, hogy mit jelent a karma személyes életünkben. Ma az lesz a feladatom, hogy az előadások során lassanként elérjük ezt a célt, és rámutassak arra, hogy a karma átéléséből kiindulva a beavatási tudomány képes vizsgálni a karmát, és hogy az ember aztán a beavatási tudomány nélkül is eljuthat a karma működésének megsejtéséhez, ha az életet bizonyos belső érzékkel figyeli meg. Itt felidézzük azt, amit az emlékezetről és azokról a gondolatokról mondtam, amelyek a lélek mélységéből annak hívására, vagy anélkül szabadon törnek fel. Ezek a legutóbbi születésünk óta átélt eddigi földi életünkről adnak képet, még ha ár- nyékszerűen és többé-kevésbé elvontan is. Említettem ezekben a napokban, hogy az embert milyen veszteség éri, ha elveszíti emlékezetét. Továbbra is teljesen értelmesen és okosan tud cselekedni, de nem az eddigi életének összefüggései szerint cselekszik, hanem úgy, mintha a cselekvés kiindulásának időpontjában nem emlékezne eddigi életére. Úgy cselekszik, mintha kész, értelmes, okos emberként jött volna a világra, de eltelt élete egyáltalán nem is a Földön zajlott volna le. Láthatjuk ebből, hogy annak szempontjából, amit a jelenlegi átlagos tudat átél, énünk az emlékezetben gyökerezik, ez az alapja. Az emlékezés útján az én nem jut aztán földi életének folyamán önmagával dűlőre.

De hogyan is van ilyen emlékezetünk? Hasonlítsuk csak össze ezt az emlékezetet azzal a teljesen átélt valósággal, amelyből fakad. Jelen vagyunk az életünkben, örömmel és bánattal éljük át, élményeinkbe egész létezésünkkel beleszövődünk. De hasonlítsuk csak össze ennek intenzitását avval az árnyszerű emlékkel, amelyet lelkünkben őrzünk. Gondoljanak csak életüknek egy nagyon fontos eseményére, egy különösen szeretett barátjuk halálára, vagy édesapjuk, édesanyjuk olyan időben bekövetkezett halálára, amikor lelkiállapotuk ezt különösen mélyen átélte. Hasonlítsák össze az élmény egész intenzitását és átélésnek pillanatát a tíz évvel később átélt árnyszerű emlékekkel! Mégis szükségünk van ezekre az árnyszerű emlékekre, hogy átérezzük énünk folytonosságát, belső helytállását, realitását ebben a földi életben. De nem látható ebből, hogy énünk, amely a mindennapi tudat számára nem is tud az emlékezés nélkül a földi életbe illeszkedni, voltaképpen itt árnyszerűen éli át önmagát, és abban gyökerezik, ami alapjában véve minden éjszaka öntudatlanságba merül? Megszokott földi tudatunkban voltaképpen nem is éljük át énünket nagyon intenzíven. Egyre gondolatszerűbbé válik annak a nem a jelenben létező életnek tulajdonképpeni énje, amelyről mégis tudjuk, hogy összefügg mai énünkkel. Amit jelenleg átélünk, az intenzív, de nem azonos azzal, ami már az emlékezés formájába ment át. Így azt mondhatjuk (lásd a rajzot): ha ez itt a felfogó lelkünk, szellemünk, amely elevenen érintkezik mindazzal, ami kívülről, a külső világból árad felénk, akkor emlékezetünkben az én mögött árnyszerűen éljük át azt, ami ebből megmaradt.

Éppen az jellemzi ezt az emlékezést, hogy az érzések és az akarati impulzusok egyre inkább kihullanak belőle. Bármilyen intenzív érzéssel voltunk is jelen, mint mondtam, egy számunkra rendkívül drága ember halálánál, a megmaradó emlékkép érzése eltompul és egyre homályosabb lesz. Még kevésbé él benünk tovább az, amit akkor akarati impulzusunkból a külső benyomás hatására vállaltunk magunkra! Az érzés és az akarat elhomályosul, rendszerint egy nyugodt emlékkép, az élmény árnyéka marad meg számunkra. Az emlékképpel másképpen állunk szemben, mint jelenlegi élményünkkel.

Ezzel a jelenlegi élménnyel azonban más módon is szembesülhetünk, mint ahogy mindennapi életünkben megszoktuk. Élményeinkkel kapcsolatban új kérdéseket vethetünk fel. Így az élet mindenesetre egészen sajátos alakot ölt, ha visszatekintünk rá. Kérdezzük meg önmagunkat: mik vagyunk voltaképpen ebben a pillanatban tudásunkkal, érzéseink kvalitásával, akaratunk energiájával? Ha ezekkel az újonnan felvetett kérdésekkel térünk vissza élményeinkhez, akkor azt találjuk, hogy bizonyos életkort elérve, előző élményeink nélkül nagyon csekélyek volnánk! Tekintsünk vissza egyes ifjúkori élményeinkre, vonatkoztassuk ezeket az emlékezés segítségével jelen korunkra: milyen örömet jelentettek! Ha életünkre többször visszatekintünk, akkor korunkról nagyon jelentős dolgot mondhatunk el. Azt a könnyedséget, amellyel lelkünket és esetleg fizikai testünket az élethez többé-kevésbé ügyesen alkalmazkodva vezetjük át létünkön, voltaképpen annak a körülménynek köszönhetjük, hogy fiatal korunkban nem depressziókban, hanem örömmel élhettünk, hogy sok mindenhez örömmel jutottunk el. Az öröm lelki benyomásai mélyebb régiókba húzódtak, és későbbi életünkben bizonyos vidámságot nyújtanak számunkra. Kérdezzük meg magunktól, hogy fájdalmaink, szenvedéseink mennyiben járulnak hozzá lelkünk elmélyítéséhez, ahhoz, hogy az életet komolyan vegyük, kérdezzük meg, hogy voltaképpen mi jelenhet meg lelkünkben, ha életünkkel kapcsolatban ilyen kérdéseket teszünk fel? Erre nem értelmünkkel, hanem érzésvilágunkkal kell felelnünk. Az érzés pedig így válaszol: hálával tartozom életem minden eseményének, mert általuk lettem az, akivel többé-kevésbé azonosulni tudok. Nem tudhatom, hogy egyébként nem volnék- e kevesebb, csak hálás lehetek az életemnek, mert az élet kis és nagy fájdalmai és örömei révén lettem ilyen.

Az említett kérdésre az élet iránti hála érzésével kell válaszolnunk. Sokat jelent a földi élet számára, ha az iránta érzett hála költözik az ember lelkébe. A lélek bizonyos elmélyülésénél mindig megjelenik ez a hála, ha az életet nem szenvedéllyel, hanem tiszta lélekkel ítéljük meg. Sok mindent sajnálhatunk, amit az életünk nyújtott, az ilyen sajnálkozás azonban sok tekintetben alapos tévedés. Hiszen ha hiányozna az életünkből az, amit sajnálunk, akkor nem volnánk azok, akik vagyunk. Az élettel kapcsolatos érzés végül mégis az élet iránt érzett hálára redukálódik. Ez a hála akkor is felmerülhet, ha az életünkkel nem teljesen értünk egyet, ha többet szerettünk volna tőle kapni. Egy kis kalácsért is hálásak lehetünk, még akkor is, ha voltaképpen nagyobb kalácsot szerettünk volna kapni. Hálánkat nem csorbíthatja, hogy nagy kalácsra vártunk így azt mondhatjuk: bármit tagadott is meg tőlünk az élet, véleményünk, nézetünk szerint - amely mellesleg téves is lehet - az élet minden körülmények között nyújtott valamit. Amit pedig nyújtott, azt a hála érzésével kell viszonoznunk. Ha azonban teljes komolysággal fejtjük ki hálánk érzését, akkor - csak végig kell gondolnunk, és máris megtehetjük - ez a hála még valami más iránt is megjelenik. Aki valaha is hálát érzett az élet iránt, azt éppen az élet iránti hálája vezérli az emlékek elismerésével és átalakulásával az élet láthatatlan szellemi megajándékozói iránti szeretetteljes odaadáshoz.

Az élet iránt érzett hála vezet el legszebben személyiségünktől az érzékfelettiséghez. Ez a hála az érzékfelettihez vezető út, amely végül az ember életadó szelleme iránt érzett tiszteletnél és szeretetnél köt ki. A hála megteremti a szeretetet. Ha a szeretet az élet iránt érzett hálából született, akkor szívünket megnyitja az életet átható szellemi hatalmak számára. Mivel pedig életünk születésünkkel kezdődött, és hálánk semmiképpen sem kezdődhet a születésünkkel, mert az életbe láthatóan már bizonyos tulajdonságokkal illeszkedünk bele, így kétségtelen, hogy az élet iránti hála ebből az életből átvezet születés előtti létünkbe. A most elmondottak teljes megértéséhez mindenesetre meg kell vizsgálnunk az életünket. Vizsgáljuk csak meg, hogy az élet elfogulatlan szemléletéből származó hálából megszületik-e valóban a szellem megértő szeretete, és azt fogjuk találni, hogy így van. Az itt felvetett kérdésre csak a valóságos élet adhat feletetet. De ez a valóságos élet úgy felel, ahogyan most kifejtettem. Ha azonban ilyen módon közeledünk élményeinkhez, így bontakoztatjuk ki hálánkat és az életet adományozó szellemi hatalmak iránt érzett szeretetünket, akkor élményeinkre tekintve egészen más érzés támad bennünk, mint amikor az emlékezésre tekintünk. Az emlékezésnél azt kell mondanunk: átélésünk eleven, intenzív, reális, az emlékezésnél viszont az élmény puszta árnyéka jelenik meg, sápadt árnyékká alakul. Az emlékezés élményeinknek köszönheti létezését, most azonban olyasmihez közeledünk, ami szokásos énünknél hatalmasabb.

Mert ha a bennünket körülvevő élményekre tekintünk, akkor nem csak árnyszerű emlékeink tárulnak elénk, hanem valami hatalmas dolog, ami nem az időn átáramló énünk árnyéka, hanem ennek az időn átáramló földi énnek a megteremtője. Odakint mindenütt ott vannak azok az események, amelyeknek létünket köszönhetjük, és ha rátekintünk ezekre az eseményekre, akkor földi énünk hatalmas teremtőiként kell látnunk őket. így pillanatnyi, jelenlegi énünkkel a középen állunk: mögöttünk, ha lelkünkbe tekintünk, az élmények árnyszerű utóképeit látjuk, előttünk pedig a működő sorsot, a sors egymást követő élményeit: ezek formálták, alakították énünket erőteljes módon. A sors kialakulásának hatalmas érzéséhez hozzátartozik a gondolkodásból az érzéshez vezető átmenet, mert a hálát és szeretetet csak az érzésben élhetjük át. A szeretet érzésében nyilvánul meg először a sors működésének megsejtése. A kezdet az, hogy megsejtjük a működő sorsot, és miután átéltük a hálát és a szeretetet, átérez- zük a bennünket létrehozó hömpölygő események hatalmát.

Gondoljuk el, hogy valaki negyvenéves korában benne áll az életben. Vitte valamire. Vegyünk egy egészen szélsőséges példát: híres költő lett. Hiszen voltak ilyenek. Azt is mondhatnám, hogy híres fiziológus vagy fizikus, ez közelebb eső példa, de kigondolt példát akarok felhozni. Visszatekint életének tizennyolcadik évéig. Megnézi a negyvenedik évétől a tizennyolcadik évéig terjedő eseményeket, és rábukkan, hogy tizennyolc éves korában megbukott az érettségi vizsgáján. Ez akkor nagy fájdalmat okozott neki. De az életét másképpen kellett elrendeznie, mert nem volt pénze az év ismétlésére, vagy arra, hogy bukott érettségizőként bejárja a nagyvilágot. Minden készen állt: ha jól ment volna az érettségi, akkor derék pénzügyi felügyelő lett volna, rendkívül sok munkával, és nem ért volna rá a lelke mélyén rejlő képességek és erők kibontakoztatására. Persze mondhatjuk, hogy ha ezek a képzelőerők megvannak, akkor olyan erősek, hogy minden körülmények között áthatolnak a pénzügyi, gazdasági tevékenységeken. Ez elvontan kijelenthető, mindig el is mondják, csak éppen nem igaz. Valójában jó néhány költő annak a körülménynek köszönheti különleges temperamentumát, azt amivé válhatott, hogy az említett dologhoz hasonló történt vele. Ha értékeli, hogy híres költő lett, akkor hálát érez azok iránt, akik megbuktatták, és nem akadályozták meg a pályafutását azáltal, hogy minden tárgyból kitűnőt adnak. Akármilyen volt is az életünk, ha reálisan és nem szentimentálisán tekintünk rá, kibontakoztathatjuk ezt a hálát, és azt mondhatjuk: az a sors kovácsolt ki bennünket, amely velünk, és velünk szembe halad. Mégis át kell élnünk ezeket az érzéseket, hogy mintegy magunk előtt lássuk sorsunk működését.

Szeretném ide beiktatni, hogy ugyanezek az élmények hogyan tárulnak az elé, aki beavatási tudománnyal rendelkezik, tehát be tud tekinteni a szellemi világba. A következő módon élheti át ezt a jelenséget.

Akinek az imaginatív és inspiratív megismerés már élessé tette a látását - hogy ezek a kifejezések mit jelentenek, elolvashatják „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben - az így tekintetét valamilyen élményre irányíthatja. Aki ismereteit megszilárdította és megerősítette, az különleges intenzitással tudja ezt az ismeretet valamilyen jelenlegi élményre irányítani. Hiszen a beavatási ismeretek révén az élmény nem gyengébben, hanem erősebben éri az embert, mint ilyen ismeretek nélkül. Akinek beavatási ismerete van, az látszólag sokkal nagyobb higgadtsággal megy el az élményei mellett, mint aki nem rendelkezik ezzel, de ebből nem szabad arra következtetni, hogy ezek kevésbé intenzíven érintik. Sokkal erősebben érintik, mint mást. Csak éppen az élet kemény történéseivel szemben is megszerezte azt az erőt, hogy kifelé higgadtan szemlélje őket, holott lelke mélyén jelentékenyebben érzi át ezeket, mint más. Az imaginációval és inspirációval rendelkező ember elé táruló élmények ezért intenzíven, erősen árnyaltak, és mivel ezeket gyakorolta - hiszen mostani és előző életében is végzett gyakorlatokat -, ezért teljesen tartalmas képekké formálhatja ezeket az eseményeket, imaginációkká alakíthatja őket.

Miben áll ez az átalakítás? Éppen abban, hogy ezekből az eseményekből, élményekből nemcsak az áll előttünk, ami szemmel látható, hanem a mélyebb szellemi összefüggések is, így olyan kép van jelen, amelyet akkor is magunkkal hordozunk, amikor az élmény már nincs előttünk, a kép viszont azonnal ott van. Az átélés intenzív, és az imagináció révén belejátszanak a szellemi összefüggések, intenzíven érintik a lelket, így aztán be lehet tekinteni a szellemiségbe és meg lehet tartani az élményt. Ha egy éjszaka elmúlt, akkor az alvás átviszi az élményt a szellemi világba, az átélés pedig azáltal vált intenzívebbé, hogy az asztráltest és az én kihúzódik a fizikai testből. Amit a fizikai világban a fizikai és étertesttel együtt éltünk át, azt a szellemi világban az énnel és az asztráltesttel külön élhetjük át, felébredéskor azonban újra visszatereljük a fizikai testbe. De most nem úgy tereljük vissza, ahogyan a lassanként elhalványuló emlékezetre ráutalt szokásos tudatunk hozza vissza. Úgy hozzuk vissza, hogy egész lényünket mint valami fantomot hatjuk át, és teljes objektivitással teljes intenzitással hordozzuk magunkban, úgy hogy egyfajta fényként vesz körül bennünket a másik ember igazi realitása, aki elevenen áll előttünk.

Ezután ismét eltelik két-három nappal vagy éjszaka. Két vagy három nappal és éjszaka után a következő történik: amit énünkkel és asztráltestünkkel először felvittünk a szellemi világba, majd újra visszahoztunk, tehát így a fizikai testben fejti ki erejét, él és vibrál, az - ahogy most kiderül - az élmények mögött, mint működő sors szólal meg és van jelen. Az élmények nem önmagukban léteznek, hanem az áramlik át rajtuk, ami a régebbi földi életekben hozta létre őket, és amit még az elkövetkező földi életekben fognak végrehajtani. Ahogyan az emlékezetet árnyszerű utókép alakjában állítjuk magunk mögé, úgy a beavatás tudományának ismerője maga elé állítja az élményeit, így ezek közvetlenül előtte vannak. De üvegszerűen átlátszókká válnak, mögöttük pedig hatalmas kozmikus emlékezésként áll az alakuló karma, az objektív emlékezés. Észrevesszük, hogy az ember nemcsak földi életének árnyszerű emlékeit hordozza magában, hanem a karma belevésődik a körülötte lévő kozmikus térbe, az Akasha Krónikába. Bent az árnyszerű emlékezet van, kívül pedig földi életünk sorsának kozmikus emlékezete, még ha szokásos tudatunk számára ez nem is válik tudatossá.

A világon való áthaladásunkat így rajzolhatjuk le vázlatosan (lásd az ábrát). A Földön járunk, és árnyszerű emlékeket hordozunk magunkban. Ha elképzelnénk egy ilyen árnyszerű emlékeket hordozó embert, akkor ezeket a fejénél, mint valami kis felhőt kellene elképzelnünk, ott, ahol a fej fokozatosan átmegy a testbe, majd a test felé lassanként egyre árnyszerűbbé válik. Ahogyan az ember áthalad a világon mintegy éteri köd veszi körül ebbe valamennyi élménye beleíródott, mindazzal együtt, ami előző földi életéből került bele.

Van belső emlékezetünk, és van a rajtunk kívül eső világ emlékezete. Mindenkit ez az aura vesz körül. Nemcsak jelenlegi földi életünk vésődött belénk emlékezetszerűen, hanem földi életeink is belevésődtek környezetünkbe. Ennek az emlékezetnek a kibetűzése nem mindig könnyű, pedig itt van. Nehéz kibetűzni. Azokat az eseteket sem volt könnyű emlékezetbe idézni, amelyek kibetűzéséről az elmúlt napokban beszéltem. De minden jelen van. Az embernek nemcsak belül van emlékezete, hanem maga körül is van egy aurikus emlékezete. Ezt az emlékezetet nem lehet egyetlen pillanat alatt felidézni, amikor ahhoz közeledünk, amit földi életünkben éltünk át. Ennek az emlékezetnek mindig napokra van szüksége. Ehhez a felébredésnek és elalvásnak is közre kell működnie, ahogy leírtam. Sohasem mondhatjuk, hogy jelen van valamilyen élmény, emlékezzünk vissza, hogy hogyan alakult ki a régebbi földi életekből. Az élményt világosan és imaginatív módon, az azt átható inspirációval együtt kell megfigyelnünk, aztán meg kell várnunk, míg feltárul. A szellemi világgal kapcsolatban sohasem szabad a kutatásokat kiokoskodni, kieszelni, hanem olyan előkészületeket kell tenni, hogy a szellemi világból megnyilatkozhasson valami. Aki úgy véli, hogy a szellemi világot rákényszerítheti valaminek a kinyilatkoztatására, az nagyon téved, és csak a tévedések rabja lesz. Azt kell előkészítenünk, amiről remélhetjük, hogy többé vagy kevésbé kegyelemből megnyilatkozik számunkra a szellemi világból.

Látják, ez az a megismerési út, amely a beavatási tudomány útján megismerteti velünk a karmát. Ez tárja fel, hogy a karmát minden ember, mint valamilyen aurát hordozza maga körül. Amit azonban így magán visel az ember, arról a hála érzése révén támadhat sejtelme az életében, ahogyan leírtam. Sejtelmünk támadhat arról, hogy ilyen karmikus auraköpenybe vagyunk bezárva. Ez azonban nem történik meg néhány nap leforgása alatt, mint a beavatás útján történő megismerésnél, hanem lassanként jelenik meg, sokszor a távoli múlt eseményeire vonatkozóan, ha az ember bensőségesen figyeli meg önmagát, és éppen ezekre veti a tekintetét. Akkor támad ilyen sejtelmünk, ha földi életünk valamely eseménye megérett rá, hogy úgy ítéljük meg, hogy meglássuk benne a régebbi földi életek előkészítő erőinek működését. Sajnos, ma meglehetősen ritka az ember lelki életében az a jelenség, amely olyan mélyen átkutatja saját lelkét, hogy eljusson saját élményeinek olyan felfogásához, amelyet csak a hála érzésével közelíthetünk meg. Az emberek ma túlságosan külsőségesen fogják fel az életüket. Átviharzanak az életen, nem állnak meg az egyes élmények átérzésénél. Ha az emberi élet kozmikus jelentőségének bizonyos megérzésével nőttünk fel, akkor korunkban néha egészen sajátságosnak tűnhet, hogy az emberek valójában milyen kevéssé felelnek meg voltaképpen saját elképzeléseiknek, és az élet sokszor milyen intenzíven magával sodorja őket, anélkül, hogy individuálisan helytállnának benne.

Itt is egyes konkrét esetekhez szeretnék kapcsolódni. Látják, életem során találkoztam egyszer egy történelemtanárral, aki nagyon okos ember volt, és ezt a benyomást keltette tanítványaiban is. Azt mondhatjuk, hogy ha akarta, akkor a történelmet bizonyos belső lelkesedéssel adta elő, ezt beszédének hangsúlyozásába is belevitte, így a megfelelő pillanatban lelkesedés támadt iránta. Volt benne valami sajátságos. Láttam úgy megjelenni, hogy tanítványait valóban fel tudta lelkesíteni. Aztán foglyul ejtette őt az élet ott, ahol lakott, hanyaggá vált, nem volt már meg benne az a lelkesedés, amelyet eleinte előadásaiba belevitt. Olyan könyvekből olvasott fel, amelyekről azt hitte, hogy tanítványai nem ismerik, és nem is juthatnak hozzájuk. Egyszer az egyik tanítványa kifürkészte ezt, és utána nézett, hogy melyik könyvből olvasott fel. Minden tanítványa beszerezte és meg is tanulta kívülről, „kitűnő” tanulók lettek. Végül olyan felületessé vált, hogy egyáltalán nem is figyelt arra, hogy mit tanít az osztályban a tanulóinak. Ez a változás aránylag rövid idő alatt ment végbe, és meglepő volt, hogy milyen kevéssé figyel oda, holott nemrégen még lelkesítő volt. Ugyanaz a történelemtanár, akiről sok tanítványa igazi lelkesedéssel mondta, hogy ez az ember rajong a történelemért, ettől lehet valamit tanulni - néhány év elteltével egészen az élet legtriviálisabb elposványosodásánál végezte. Néhány év alatt annyira beleveszett a triviális élet mocsarába, hogy a városon kívül kellett laknia, mert a tekintélye annyira lecsökkent, hogy nem lakhatott tovább abban a városban, ahol tanított.

A sors ilyen fordulata mégiscsak nagy rejtélynek tűnik, és ha az életet elég komolyan vesszük, akkor éppen az ilyen sorsfordulóknál kezdünk karmikus kérdéseket feltenni. Mert nagyon sok ember - hogy is mondjam - úgy éviekéi tovább, hogy olyan marad, mint volt, és nem változik meg ilyen radikális módon. Ha a szellem igazi megismerésében élünk, akkor az ilyen, most elmondott sorsok nagy problémát jelentenek. A szellemi megismerés egyfelől olyan nagy problémákhoz vezet, mint amilyen tegnap Woodrow Wilsont mutatta meg egy inkarnáció-sorozat végén, másfelől viszont a közvetlenül körülöttünk lévő életben gondolatilag elvezet az emberi sors nagy kérdéseihez. Ha az ilyesmit egészen elfogulatlanul nézzük, akkor rá kell jönnünk arra, hogy ez nem származhat ebből a jelenlegi életből. Egy földi élet során számos egyéb eset is felmerül, ahol nem történik ilyen sorsfordulat. Akkor az egész kutatásnak arra kell irányulnia, hogy megpróbáljuk megérteni az ilyen sorskérdéseket. Ekkor más esetek is felsorakoznak az ilyen esetek mellé. Megemlítek még egy példát. Mindig úgy tűnt számomra, hogy éppen ezeket a példákat saját karmám hozta elém, hogy megadja a karmáról alkotott szemléletem számára a megfelelő színezetet.

Személyesen ismertem egy másik személyiséget, aki szintén tanár volt. Voltaképpen még jobban tisztelték a tanítványai, mint a másikat, akiről beszéltem, őt különösen tisztelték. A tanítványok úgy gondolták, hogy ő a legnagyobb bölcs, aki itt él most a világon. Ilyen benyomást keltett a tanítványaiban, bár nem mindegyikben - bennem például nem, de ez magánügy és nem jellemző -, de igen sok tanítványában. Ekkor egészen sajátságos dolog történt. Abból, ahogy a tanítványaihoz viszonyult, azt hihettük volna, hogy a tanítás látszólag kielégítette - hiszen teljes lelkesedéssel, lelkének minden rostjával ebben élt -, de egyszerre csak rájöttünk, hogy rendkívül boldog volt, hogy már nem kell tanítania, mert kinevezték egy sokkal gyengébb iskola igazgatójának, mint ahol előzőleg tanított. Örült, hogy olyan igazgatói teendőket láthat el, amelyek sokkal triviálisabbak voltak, mint a tulajdonképpeni tanítás. Az volt a legfeltűnőbb és legmegdöbbentőbb, hogy ugyanaz az ember, aki lelkesen tudott Homéroszról és Aiszkhüloszról beszélni, és csodálatosan fejtegette a földrajzot tanítványainak, triviális politikai pártügyeknél végezte. Egyszerűen felfoghatatlan!

Éppen csak példaképpen érintem ezt, hiszen az említettekhez szép számmal hozzáfűzhetnék még többet is. A jelenkor olyan személyiségeit, akiknél az az érzésünk támad, hogy az élet kevéssé ragadta meg az énjüket, akiket az élet nem annyira individuálisan, mint inkább kívülről ragadott meg. Ha akkor érinti meg őket, amikor még közel vannak a szemináriumi vizsgájukhoz, egyetemi képzésükhöz, akkor lelkesedéssel merülnek bele. Ha viszont triviálisan érinti meg őket, akkor ebbe is beilleszkednek, beletörődnek, lelkűket semmi sem érinti meg mélyebben. Ha az okosság, az értelem volna az irányadó, akkor ma sok antropozófus volna! Mert ma sok millió ember elég okos az antropozófiához. Korunkban éppen az gátolja meg az antropozófiához való közeledést, hogy a lélek felületesen szemléli az életet, nem is jut el hozzá, csak hagyja, hogy elszálljon felette, mélységével és felszínességével, banalitásával együtt. Az egyik életbe ugyanúgy belemerül, mint a másikba, egy ideig az iskola kis reformátora, aztán naphosszat a kávéházban ül és biliárdozik, szünet nélkül, egész nap. Ilyesmi előfordul az életben.

Látják, itt merül fel az a nagy kérdés, hogy ez hogyan jön létre? Sok léleknél kiderül, hogy ez milyen sajátságosán alakul ki. A két példában leírtakhoz hasonló személyiségek az első keresztény századokba vezetnek vissza bennünket, ahol mérvadó régebbi földi életüket élték. Ezekben a keresztény századokban a kereszténység Dél-Európában és némileg már Közép-Európában is olyan alakot öltött, amely a későbbiek során is megmaradt. Ekkor már elhamvadt az a misztériumbölcsesség, amelyről „A kereszténység mint misztikus tény” című könyvemben kimutattam, hogy belőle sarjadt ki a kereszténység vagyis Krisztus kozmikus átélése, annak felismerése, hogy Krisztus a kozmoszban lévő szellemi Napról indult el és jött le a Földre, hogy az legyen a Föld számára, amit jelentett. A mérvadó keresztényeknek ez a tudása, amely a Földről kiterjedt a kozmikus szellemiségbe, még megvolt az első században, és a negyedik, ötödik, hatodik, hetedik században aludt ki. Annyira kialudt, hogy ma odajutottunk - de ez már akkor elkezdődött -, hogy az antropozófia Krisztusról alkotott felfogása ellen a legnagyobb kifogás éppen az, hogy Krisztust Nap-lénynek tartja. Ellenfeleinknél mindenütt azt látják, hogy az antropozófia legnagyobb vétkéül azt róják fel, hogy Krisztust kozmológiai módon fogja fel. Azt mondják, hogy ez az egykori gnosztikus kereszténység felmelegítése. Holott az emberek nem is ismerik a gnosztikus kereszténységet. A gnózis csak az ellenfelek írásaiból vált ismertté az utókorban, néhány műtől eltekintve, amelyekből csak igen kevés meríthető, mint például a Pistis Sophiá-ból. A gnózist voltaképpen nem ismerik, csak az ellenfelek írásaiból. Gondolják el, ha az antropozófiából csak a mai ellenfeleim írásai válnának ismertté, ha ellenfeleim írásain kívül mindent megsemmisítenének, akkor hogyan írnák le az utókorban az antropozófiát!

Néhányan arra törekszenek, és a kritizálok is, hogy a számos antropozófus könyvet úgy kezeljék, mint a gnosztikus írásokat. Akkor csak az ellenfelek írásai léteznének: ezekre néznének, az ellenfelek könyveire. Roppant érdekes volna. A gnózisra vonatkozóan az emberek semmi egyebet nem kaphattak a külső kutatás számára, mint az ellenfelek könyveit. így egyszerűen ostoba kijelentés, hogy „a régi gnózist melegítik fel”. Mert ezt senki nem teheti meg, aki magát a gnózist nem annak írásaiból ismeri. Ezek azonban elvesztek. Olyan írásokból nem ismerhető meg, amelyeket többnyire az ellenfelek írtak. Egyéb azonban nem maradt az utókorra. Mindenesetre ez is azt mutatja, hogy a legnagyobb véteknek azt tartják, hogy Krisztust a kozmosz szellemével kapcsoljuk össze. Az evangéliumok valóságos felfogásánál azok minden lapjának, minden mondatának Krisztus kozmikus mivoltára kell utalnia. Ezt azonban lassanként eltörölték. Abban a korban, amikor leginkább eltörölték, többnyire olyan emberek testesültek meg, akik ma visszatérve azért nem tudnak az élethez kapcsolódni, mert előző inkarnációjukban okosak és eszesek voltak ugyan, de koruk műveltsége révén semmit sem tudhattak meg a Föld és a kozmosz szellemi életének összefüggéseiről. Amikor újra megtestesülnek, azért fordulnak mintegy támolyogva a reális élet hatásai felé, mert annak idején úgy mentek keresztül életükön, mintha a Föld teljesen magába zárult volna, és odakint csak fizikai csillagokat lehetne látni.

Így láthatunk bele az emberek sorsába. Rájöhetünk, hogy a kor műveltsége az emberek nagy tömegét úgy befolyásolta, hogy felületessé váltak, és már a felületesség hajlamával jelentek meg ebben az életben, ahogy leírtam. Mert így élhetik át azokat az embereket, akik egy régebbi inkarnációjukban elvesztették a kozmosz szellemi hatalmaival való kapcsolatukat: nem találnak kapcsolatot a földi élettel abban a következő inkarnációban, amelynek számára ez a bizonyos megtestesülés mérvadó volt. A kozmikus gondolatokat azonban nemcsak elmélkedéssel kell az életünkbe belevinni, hanem akarattal és cselekvéssel is. De meg kell fontolnunk, hogy mi történik a jövőben, ha a kozmikus szellem meg nem értéséhez még a földi élet meg nem értése is hozzájárul, ha az élet mélységein úgy haladunk át, mint a trivialitásokon? - A karma szemlélésének itt valóban komollyá kell válnia. Csak a legkomolyabb módon élhet közöttünk.

A karmát ma elsősorban az érzés felől akartam megközelíteni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként