Ma a lelki élet olyan jelenségeire akarunk utalni, amelyek úgy hozhatnak közel önmagunk megfigyeléséhez, hogy ebben személyes karmánk, személyes sorsunk mintegy az élet felvillanásaként jelenik meg. Ha lelki életünkhöz többé-kevésbé felületes önismerettel közeledünk, akkor először mégis az a benyomásunk, hogy ebben a lelki életben csak az érzéki benyomások és a róluk alkotott gondolatok olyan világosak és határozottak, hogy teljesen éberek vagyunk bennük. Érzéki benyomásainkkal és a róluk alkotott gondolatokkal voltaképpen ki is merül az a terület, amelyben szokásos tudatunk teljesen éber. A gondolati életen, az érzéki benyomások és észlelések életén kívül mindenesetre érzelmi élettel is rendelkezünk. Aki az élet jelenségeit elfogulatlanul össze tudja hasonlítani, annak azt kell mondania, hogy az érzéseihez közeledve a gondolatokhoz képest minden bizonytalan. Az érzelmi élet személyesen közelebb áll ugyan hozzánk, mint gondolati életünk, de lefolyása és a vele szemben támasztott igények is bizonytalanok. Gondolatainknál nem engedjük meg magunknak egykönnyen, hogy tetszés szerint eltérjünk mások gondolataitól, amikor arról van szó, hogy valamiről olyan gondolatokat kell alkotnunk, amelyeknek igazaknak kell lenniük. Akkor olyan határozatlan érzés él bennünk, hogy gondolatainknak, érzéki benyomásainknak egyezniük kell a többi emberével. Érzéseinknél ez nincs így. Érzelmeink bizonyos intim, személyes jellegét teljesen jogosnak találjuk. Ha érzéseinket álmainkkal hasonlítjuk össze, akkor azt mondhatjuk: bár álmaink éjszakai életünkből merülnek fel, érzéseink pedig nappali életünk során jönnek elő lelkünk mélyéről, de voltaképpen az érzések is ugyanolyan bizonytalanok, mint az álomképek. Aki a tudatába jutó álmokat valóban jól össze tudja hasonlítani ezekkel, az megérzi, hogy álmaink voltaképpen éppen olyan bizonytalanul merülnek fel bennünk, mint érzéseink. Így azt mondhatjuk: voltaképpen csak érzéki benyomásainkban és gondolatainkban vagyunk éberek, érzéseinkben még éberen is álmodunk. Az érzések még a szokásos éber nappali életben is álmodóvá tesznek bennünket.

Hát még az akarat! Mi is jut a tudatunkba, ha azt mondjuk valamiről: most ezt akarom! Amikor hozzá akarok fogni valamihez, akkor először az a képzetem alakul ki, hogy ezt meg akarom csinálni, ez a képzet aztán alámerül a teljes bizonytalanságba, és szokásos tudatomban semmit sem tudok arról, hogy hogyan megy át az idegeimbe, izmaimba, csontjaimba az, ami az „akarom”-ban rejlik. Ha azt gondolom: meg akarom fogni az órát - mit tudok szokásos tudatomban arról, hogy ez hogyan jut el a karomhoz, amely aztán megragadja? Ismét csak érzékszervi benyomás és képzet révén észlelem, hogy mi történik. Szokásos tudatomban éppen úgy átalszom a két benyomás közti folyamatot, mint ahogy éjszaka is átalszom a szellemi világban átélt dolgokat. Egyik sem kerül a tudatomba. Így azt mondhatjuk, hogy éber életünkben voltaképpen három teljesen eltérő tudatállapotunk van. A gondolkodásban csakugyan éberek vagyunk, érzésünkben álmodunk, és akaratunkban alszunk. Az akarat lényegét mindig átalusszuk, mert az egészen a tudattalan mélységében rejlik.

Valami mindenesetre éber állapotban is mindig újra felmerül lelkünk mélyéről: az emlékezés. Gondolataink arra vonatkoznak, ami jelen van, és ez bizonyos benyomást gyakorol ránk. Ebbe azonban gondolatok és emlékek formájában állandóan beleszól földi életünk múltja. Tudják, hogy ezek az emlékezetben felidézett gondolatok jelenlegi benyomásainknál sokkal halványabbak és bizonytalanabbak. Mindenesetre felmerülnek, és keverednek mindennapi éber életünkkel. Ha emlékezetünk uralkodhat életünk minden élményén, akkor működésén keresztül megláthatjuk, hogy bennük rejlő lelki életünk merül fel ismét. Átérezzük, hogy ebben a földi életben valójában azzal vagyunk azonosak, amire vissza tudunk emlékezni. Képzeljék csak el, hogy mi lesz az olyan emberből, aki nem emlékszik életének valamelyik időszakára. Ha egy időszakra vonatkozóan kihagy az emlékezete. Vannak ilyen esetek. Egyetlen példát hozok fel. Egy aránylag igen tekintélyes állású ember életének normális időszakában visszaemlékezett minden cselekedetére, gyermekkori neveltetésére, diákköri élményeire, aztán hivatásának eseményeire. De egy napon kialudt az emlékezete. Már nem tudta, hogy ki volt. A sajátságos az - valóságos esetről beszélek -, hogy értelme, jelenlegi gondolkodása nem aludt ki, csak az emlékezete. Semmit sem tudott már arról, hogy gyermekként, ifjúként ki volt, csak azt tudta átgondolni, ami a jelenben gyakorolt rá valamilyen benyomást. Mivel nem tudta, hogy ki volt, mint gyermek, ifjú és férfi, ezért jelenlegi életét sem tudta elmúlt életéhez kapcsolni, az emlékezet elhalványulásának pillanatában erre nem volt képes.

Éppen egy ilyen eset megfigyelésénél látjuk meg könnyűszerrel, hogy miért is teszünk valamit egy bizonyos időpontban. Nem azért, mert a jelen rászorít, hanem mivel földi múltunk során sok mindent átéltünk. Mit gondolnak, mi mindent tennének vagy nem tennének meg, ha nem az emlékezetük alapján cselekednének! Az ember sokkal jobban függ az emlékezetétől, mint hinné. Ezt az embert azonban egy napon az a szerencsétlenség érte, hogy kialudt az emlékezete. Ekkor nem az emlékezés impulzusaihoz tartotta magát, csak ahhoz, amit a jelen indítékai sugalltak neki. Felöltözött, elhagyta a családját, mert a családjához is csak kialvó emlékezete révén kötődött.

Olyan indítékai támadtak, amelyeknek semmi közük sem volt a családjához fűződő emlékezéshez. Értelme megmaradt, olyan pillanatot választott, amikor családja nem volt jelen, mivel értelmetlen lett volna mindezt akkor megtennie, amikor a többiek is ott vannak. Ravasz volt és értelmes, csak éppen nem emlékezett. Kiment a vonathoz és jegyet váltott egy távoli állomásra. Amit ki lehetett gondolni, az teljesen világos volt számára, beszállt és elutazott. Élményeinek emléke azonban mindig kialudt, még a vonatjegy váltására sem emlékezett. Mindig csak a jelen létezett számára, az emlékezés teljesen kialudt. A jelennek úgy adta át magát, hogy még a végállomáson is tudta: most itt van, és ezt össze tudta hasonlítani a menetrenddel. Ami már szokássá vált és nem kellett hozzá az emlékezés, vagyis az olvasni tudás, az megmaradt, csak az emlékezet aludt ki. Kiszállt és újra jegyet váltott egy másik állomásra, a következő vonatra. Így utazgatott a világban, anélkül, hogy tulajdonképpen önmaga lett volna. Egy napon visszatért a kihunyt emlékezete, csak arról nem tudott semmit, hogy az első vonatjegy megváltása óta mit csinált. Amikor visszatért az emlékezete, Berlinben volt a hajléktalanok menhelyén. Itt talált ismét magára. Ekkor kioltódott mindaz, ami a vonaton és az érintett helyeken történt, ez nem tartozott a jelenhez. Gondolják csak el, milyen zűrzavarba, bizonytalanságba kerül egy ilyen ember! Ebből következtethetnek arra, hogy emlékezésünk kincse milyen szorosan összefügg azzal, amit énünknek nevezünk. Egyszerűen nem ismerünk magunkra, ha elveszítjük emlékezésünk kincsét.

Milyenek is a bennünk élő emlékek? Lelkiek. Ezek az emlékek lelkileg vannak bennünk, de az egész emberben nemcsak lelkileg vannak jelen, hanem még másképpen is. Lelkileg voltaképpen csak huszonegyedik, huszonkettedik és a további évek elérése után vannak jelen. Azelőtt az emlékek nem csak lelkileg hatnak. Intenzíven tudatában kell lennünk annak, amit ezekben a napokban mondtam el, hogy földi életünk első hét évében voltaképpen a szüleinktől örökölt fizikai-anyagi testiségünkkel élünk. Hiszen a fogváltáskor nemcsak első, úgynevezett tejfogaink lökődnek ki, ez csak a legutolsó mozzanat, teljes első testünket levetjük. Második testünket a nemi érésig viseljük, de ezt már abból a szellemi-lelkiségből építjük fel, amelyet akkor hoztunk magunkkal, amikor a szellemi világból fizikai-földi életünkhöz szálltunk le. De születésünktől a fogváltásig a benyomások egész tömegét vettük fel a környezetünkből. Átadtuk magunkat mindannak, ami a nyelv megtanulásával áramlott belénk. Gondolják csak el, hogy milyen nagyszerű mindaz, ami a nyelvvel áramlik belénk! Ha ezt elfogulatlanul megfigyeljük, bizonyára igazat adunk Jean Paulnak, aki azt mondta, világosan átlátja, hogy életének első három évében többet tanult, mint a főiskola három évében.

Teljesen megérthetjük, hogy ez valójában mit is jelent. Mert ha a főiskolai éveket most öt-hat évre emelték is - feltehetően nem azért, mert ezalatt túl sokat tanulnak, hanem inkább túl keveset -, ez mégis elenyészően csekély tanulás ahhoz képest, amit emberi mivoltunk számára az első három életévben és az ezeket követő, a fogváltásig terjedő években vettünk fel. Mindez egy bizonyos időponttól kezdve valamilyen bizonytalan emlék marad. De gondolják csak el, hogy az élet első hét évére való visszaemlékezés a későbbiekhez képest mennyire halvány és elmosódott! Próbálják csak meg az összehasonlítást: olykor az emlékezés szétszórt törmelékeként merül fel, összefüggés nélkül. Miért van ez így? Amit első hét évünkben veszünk fel, annak egészen más a feladata, mint a később befogadott tartalomnak. Amit az élet első hét évében veszünk fel, az intenzíven dolgozik agyunk plasztikus kialakításán, belejut az organizmusba. Amikor belépünk földi életünkbe, agyunk aránylag fejletlen és nagyon eltér a fogváltás utáni szépen kimunkált agyvelőnktől. Ez aztán az agyvelőből átterjed az egész testre. Valóban csodálatos munkát végez életünk első hét évében az a belső művész, akit születés előtti életünkből hozunk le fizikai testünkhöz. Látják, ha most elkezdjük megtanulni ennek leolvasását - és nem csak betűzgetjük, hogy mi költözik be egy gyermekbe -, akkor csodálatosnak fogjuk találni, ahogyan az arckifejezés, a tekintet a mimika, a karok mozgása beleköltözik a gyermekbe első napjától kezdve, amikor még minden elmosódott. Az egyik legnagyobb megfigyelés, ha meglátjuk, ahogyan a felvett benyomások bejutnak a gyermekbe, ahogy lénye nagyszerű módon szellemivé válik, ahogy a szellem áthatja életének első hét évében. Ha a gyermeki fiziognómia vagy taglejtés kialakulását születésétől a fogváltásig megfigyeljük, és úgy meg tudjuk fejteni, ahogy egy könyv betűiből fejtünk meg valamit, ha a mozdulatok és az arc formáit, ahogy egymás után következnek, úgy össze tudjuk kapcsolni, mint egy szó betűit, amikor olvasunk, akkor az agyvelő működését látjuk. Ez a munka azonban olyan benyomásoktól kapja az indítékait, amelyek csak gyér emlékeket alkotnak, mivel itt plasztikus munkát kell az agyvelőn és a fiziognómián végezni.

Amikor az élet tovább halad a fogváltástól a nemi érésig, akkor többé-kevésbé elrejtőzik az, ami az emberen dolgozik. Ez a munka még mindig folyik, mint elmondtuk, a huszonegyedik év kezdetéig működik a szervezet megformálásán, kialakításán, plaszticitásán, de a hetedik évtől kezdve már kevesebb munka folyik az ember testi felépítésén, mint azelőtt, a nemi érettségtől a huszonegyedik év kezdetéig pedig még kevesebb. Bekövetkezhet viszont valami más. Ha érzékünk van egyáltalán az ember ilyen megfigyeléséhez, és ezt az érzéket azon a csodálatos jelenségen észleljük, hogy a gyermek fiziognómiája hónapról-hónapra. évről-évre hogyan tárul fel, különösen ha meglátjuk azt, ami a mozdulataiban nyilvánul meg, ahogy a rugdalózásból a végtagok csodálatosan átszellemült mozgása jön létre - ha tehát mindezeket kifinomult szemlélettel figyeljük meg, akkor ezt a szemléletmódot elmélyíthetjük, és belső lényünkben egyfajta finom lelki érzékszerv alakul ki. Amikor egy gyermek a hetedik és tizennegyedik éve között, a fogváltás és a nemi érettség között fejlődik, és fiziognómiájának, taglejtésének a fejlődése már nem olyan nyers, inkább leplezettebb alakban nyilvánul meg, akkor a gyermekkel szemen állva lehetőségünk nyílik arra, hogy egy szellemi szemhez hasonló biztonsággal működő belső megérzéssel lássuk meg, amint testét rejtettebb módon alakítja tovább. Ha elsajátítunk egy bensőséges szemléletmódot, hogy a test hetedik és tizennegyedik éve közötti alakulást megfigyeljük, akkor létrejöhet bennünk egy olyan érzék, amellyel belelátunk a földi életet megelőző életbe, amelyet a halál és az újabb születés között töltöttünk, mielőtt leszálltunk ehhez a földi életünkhöz.

Látják, ezekhez a dolgokhoz kell ismételten eljutnunk. El kell jutnunk oda, hogy azt mondhassuk a gyermeknek élete első hét évében: ember, körülötted nem csak az a természet él, amely az érzékszervi észlelésekben tárul fel. A szellem mindenben ott él, ami az érzékszervi észlelések számára megnyilvánul a színekben és formákban. De csodálatos, ha mindenben meglátjuk a szellem beszédét, és aztán mintegy tükörben visszaverődve észleljük a gyermek egyre szellemibbé váló fiziognómiájában. Ha ezt megfelelő bensőséges elmélyedéssel éljük át, és az élet iránti bizonyos áhítattal tudjuk lelkünkben mindig újra megeleveníteni, akkor az élet iránt érzett áhítatból megértjük a hetedik és tizennegyedik év közötti gyermeken, hogy a Földön élő emberre hogyan hat a halála és újabb születése közti földi lét előtti élete. Akkor lelkileg érezzük át az ember külső testi fejlődését, és megérezzük, hogy ebben most már nem földi környezete működik, hanem az ember kialakulásán az a második fizikai organizmus működik, amelyet mi magunk formálunk meg az első mintája szerint. Ez hatalmas dolog lehet az életünkben. Az emberiségnek meg kell tanulnia, hogy meglássa magát az embert. Ekkor leszünk csak képesek olyan elmélyülten élni hogy civilizációnkat előbbre vihessük. Mert civilizációnk teljesen, tökéletesen elvonttá vált! Átlagos tudatunkban már csakis gondolkodni tudunk, és voltaképpen csak a belénk oltott dolgokról tudunk gondolkodni. A szemlélet most leírt finomságaihoz már egyáltalán nem is juthatunk el. Hiszen ezért mennek el ma az emberek egymás mellett. Az ember megtanul egyet és mást az állatokról, növényekről és ásványokról, de az emberi fejlődés finomságairól semmit sem tanul meg. Az egész lelki életnek bensőségesebbé, bensőleg finomabbá, érzékenyebbé kell válnia, csak akkor látunk meg valamit ebből az életből. Akkor magából az emberi fejlődésből látunk majd rá a születés előtti életre.

Ezután érkezik el az, ami a nemi érettséghez csatlakozik, bekövetkezik a nemi érettség és a huszonegyedik, huszonkettedik év közötti időszak. Mi mindent nyilatkoztat meg ekkor az ember? A szokásos tudat számára eddigi életének teljes átalakulását nyilatkoztatja meg, de ez voltaképpen nyersen történik. Kamaszkorról beszélünk, és így utalunk arra, hogy tudatában vagyunk az élet megváltozásának. Az ember jobban megnyilatkoztatja belső lényét. Ha azonban az élet első két szakaszának finomabb megérzését elsajátítjuk, akkor az, amit az ember a nemi érés után létrehoz, mintegy második emberként fog megjelenni, valóban második emberként. Ez már az előttünk álló fizikai ember révén is láthatóvá válik, és ami a bárdolatlanságokba, de a sok szépbe is belevillan, az egy második, ködszerű emberként jelenik meg bennünk. Ma mindenütt felmerül ennek a második embernek a kérdése. Civilizációnk azonban nem ad rá feleletet.

A XIX. és XX. század fordulóján rendkívül sok minden történt a Föld szellemi-fizikai fejlődésében. Ezt már a régi keleti emberek is sejtették, amikor arról beszéltek, hogy a káli juga, a sötét korszak, a XIX. század végével lezárul, és világos korszak következik. El is kezdődött, de nem tudnak róla, mivel az emberek lelke még a XIX. században tartózkodik, és a gondolatok szívükben és lelkűkben lustán gördülnek tovább. Körülöttünk azonban már fényes, ragyogó világosság van. Csak oda kell figyelnünk arra, ami a szellemi világból meg akar nyilatkozni, hogy meghalljuk. A fiatal lelkület különösen fogékony, ezért támad a századfordulón az a bizonytalan vágyakozás a fiatalok lelkében, hogy az embert pontosabban megismerjék és bensőségesebben tekintsenek rá. Aki e korszak körül született, vagyis a XIX. és a XX. század fordulója körül, az egészen ösztönszerűen érzi, hogy az emberről sokkal többet kellene tudnunk, mint amennyit el tudunk mondani róla. Ahogyan most élünk és felnövekszünk, ösztönszerűen megérezzük, hogy az emberről sokkal többet kellene tudnunk, de senki nem mondja el, amit tudni szeretnénk. Keressük az embert és kereséséért mindent megteszünk. Amikor gyermekek vagy fiatalabb emberek voltunk, akkor egészen kínosan éreztük magunkat az öregekkel szemben, mert valamit meg szerettünk volna tudni tőlük, de ők semmit sem tudtak az emberről. A modern civilizáció ugyanis az emberi szellemről semmit sem tud elmondani vagy kijelenteni. Ezt azonban az emberek nem hasonlítják össze a régebbi korokkal. Akkoriban az emberről sok mindent mondtak el igaz szívvel a fiataloknak. Amikor a képzetek még elevenek voltak, akkor az öregek sok mindenről tudtak még beszélni, most nem tudnak mit mondani. Bárhová elmentünk volna, hogy megtudjunk valamit az emberről. Vándorok, cserkészek lettünk, elfutottunk azoktól az emberektől, akiknek nem volt mondanivalójuk, olyasmit akartunk keresni, amiből meg is tudunk valamit.

Ebből ered a XX. század ifjúsági mozgalma. Mit is akar voltaképpen ez az ifjúsági mozgalom végső soron? Azt a ködszerű embert szeretné megragadni, amely a nemi érettség után jelenik meg, és benne él az emberben. A fiatalság azt szeretné, ha úgy nevelnék, hogy megragadhassa ezt az embert. De ki ez az ember? Mit is jelent voltaképpen? Mi lép elő abból az emberi testből, amelynek fiziognómiáját, taglejtését kialakulása közben láttuk, és ahol azt is láthatjuk, hogy a fogváltástól a nemi érésig terjedő második életszakaszban kiformálódik a születés előtti léte. Most egy egészen idegen vonás jelenik meg és tör ki az emberből, amikor a nemi érettség után, szabadságának tudatára ébred, elmegy egy másik emberhez, és olyan belső impulzusból keres összefüggéseket, amely megindokolja ezt a neki és a többieknek is elérhetetlen vonást, az ember belső lényének egészen meghatározott vonását. Mi ez a megjelenő második ember? Az, aki az előző földi életben élt, és most árnyékszerűen idejött ebbe a földi életbe. Az emberiség lassan megtanulja, hogy figyelembe vegye a karmát abban, ami a nemi érettség körül tör bele különös módon az emberi életbe. Az életnek abban a pillanatában, amikor az ember képessé válik magához hasonló emberi lény létrehozására, megjelennek benne régebbi földi életeinek impulzusai is. De az emberi érzületben sok mindennek fel kell merülnie ahhoz, hogy a most leírt dolgokat világosan átélhesse.

Nézzék csak meg azt a hatalmas különbséget, amely a szokásos tudat számára áll fenn önmagunk szeretete és a mások iránt érzett szeretet között. Önmaga szeretetét elég jól ismeri minden ember, hiszen annyira szereti magát! Ezt nem is vonhatjuk kétségbe. Akik úgy vélik, hogy nem szeretik magukat, azok is szeretik. Nagyon kevés ember mondja, hogy nem szereti önmagát, és ezeknek a karmáját először pontosan meg kell vizsgálnunk. A mások iránti szeretetnél már valamivel nehezebb a dolog. Ez egészen biztosan nagyon valóságos lehet, és mégis igen gyakran elhomályosítja a hozzákeveredett önszeretet. Azért szeretjük a másik embert, mert megtesz nekünk valamit, mert velünk van - számos olyan okból, amely szorosan összefügg önmagunk szeretetével. De megtanulhatjuk az életben az önzetlen szeretet is. Ez is létezik. Megtanulhatjuk, hogy lassanként kiűzzük a szeretetből önmagunk szeretetét. Akkor megismerjük a másik emberben való feloldódást, a másik ember iránti igazi odaadást. Látják, a másik ember iránti odaadáson, az önzetlen szereteten megint csak azt az érzést ápolhatjuk, amely ahhoz szükséges, hogy megsejtsük előző földi életeinket. Mert tegyük fel, hogy, mondjuk valaki 1881- ben született, mostanáig él (ti. 1924-ig - a ford.), régebbi földi életében pedig, mondjuk 737-ben született és 799-ben halt meg. Most ez a „B” személyiség a XIX-XX. században jön- megy, azelőtt személyisége a VIII. században élt. A kettőt, a halál és az újabb születés közötti élete köti össze. Hogy viszont az illetőnek sejtelme lehessen a VIII. században élt személyről, ahhoz csak annyira szabad önmagát szeretnie, ahogy egy másik embert szeret. Mert aki a VIII. században élt, az benne van a mostani személyben, de ugyanolyan idegenné vált, mint egy másik ember. Az előző inkarnációhoz úgy kell viszonyulnunk, mint most egy másik emberhez, különben nem jutunk az előző inkarnáció megsejtéséhez. Nem is jutunk annak a második, ködszerű embernek az objektív felfogásához sem, aki a nemi érettség idején jelenik meg az emberben. Ha azonban az önzetlen szeretet megismerő erővé válik, ha az önszeretet olyan objektív lesz, hogy önmagunkat ugyanúgy meg tudjuk figyelni, mint a másik embert, akkor ez megnyitja az utat ahhoz, hogy először legalább sejtésszerűen visszatekintsünk régebbi földi életeinkre. Ennek pedig az ember most jellemzett megfigyeléséhez kell kapcsolódnia, ezáltal értjük meg az ember sajátosságait. Ma már tehát lényegében világosan látható, hogy a káli juga lejárta óta az emberiség arra törekszik, hogy megértse a karmát, az ismétlődő földi életeket. Csak az emberek nem beszélnek róla, mert nem érzik ilyen világosan. De képzeljék el, hogy például a mai ifjúsági mozgalom valamelyik teljesen becsületes tagja egyszer reggel úgy ébredne fel, hogy amit éjszaka átélt, az egy negyedórára egészen intenzíven a tudata elé tárulna, és ekkor megkérdeznék tőle: mi a lényege voltaképpen annak, amit akarsz? És akkor ez az illető azt felelné: végre az egész embert meg akarom érteni, aki áthaladt az ismétlődő földi életeken. Tudni akarom, hogy mi él bennem régebbi életeimből. Minderről nem tudok semmit, mert nem mondanak róla semmit.

Az emberi lelkület ma a karma átlátására, megismerésére törekszik. Ezért is időszerű, hogy a történelem olyan szemléletére törekedjünk, ahogy azt egyes példákban már önök elé tártam. Ha ezeket egészen komolyan és intenzíven követjük, akkor ez elvezet oda, hogy saját életünket az ismétlődő földi életek és a karma megvilágításában lássuk. Ezért kapcsolom össze ezekben az előadásokban az ilyen történelmi fejtegetéseket avval, hogy fokozatosan rátérek az egyes ember egyéni karmájának megfigyelésére. Hiszen ez az előadások témája. A legutolsó előadásig aztán fejtegetéseink során el fogunk jutni oda, hogy világos elképzelésünk legyen arról, hogy az ember hogyan sejtheti meg önmagában a karmáját. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a dolgokat előbb a világtörténelem hatalmas felépítésén keresztül látjuk meg. Ez az előadás először az ember belső lényébe akart bepillantani, és megvilágította a kor egyik reményteljes mozgalmának a belső indítékait, most pedig azzal szeretném ezt a fejtegetést lezárni, hogy ismét egy világtörténelmi képet állítok önök elé.

A jövőben a történelmi fejtegetéseknek az emberhez kell kapcsolódniuk, hogy kiderüljön belőlük, hogy a történelmi fejlődésben rejlő impulzusokat az ember maga viszi át az egyik földi korszakból a következőbe. Nézzük azt a kort, amikor Európában Nagy Károly élt, aki 768-tól 814-ig uralkodott. Vegyék számba lelkűkben mindazt, amit Nagy Károly történelmi működéséről tudnak. Mivel az iskolában sokat tanultak róla, ezért most sok mindennek kell a lelkűkben felmerülnie. Nagy Károllyal és mindazzal egy időben, ami most lelkűkben felmerül, odaát keleten egy igen jelentékeny személyiség élt: Harun al Rasid. ő teljesen abból a műveltségből nőtt ki, amely akkoriban a mohamedanizmusban összegyűlt, és az a szándék lelkesítette, hogy ezt a keleti műveltséget egyetlen középpontban ápolja egészen sajátos módon. Udvaránál rendkívül sok mindennel foglalkoztak, mert itt egy- beáramlott mindaz, amit abban a korban a legkiválóbb fizikai, asztronómiai, alkímiai, kémiai és földrajzi törekvésekkel el tudtak érni. A művészi, irodalmi, történelmi és pedagógiai törekvések mind egybeáramlottak Harun al Rasid udvaránál. Itt sokkal több nagyszerű dolgot találhatunk - ha képesek vagyunk ezeket meglátni - mint Nagy Károly udvaránál, különösen szellemi tekintetben. Nagy Károly hadjárataiban akadnak olyan dolgok, amelyek korunkban nem tűnnek valami szívderítőnek. Harun al Rasiddal egy időben élt az udvarnál egy másik személyiség, aki akkor csak átfogóan bölcs volt, egy jóval régebbi inkarnációjában viszont beavatásban részesült. Hiszen mondtam, hogy egy előző inkarnáció beavatása visszahúzódhat egy későbbi életben. Valóban nagyszabású akadémia alakult ott keleten. Ez a másik személyiség azonban szervező egyéniség volt, a tudományok, a művészetek, a költészet, az építészetet és a szobrászat akkori formáját szervezte meg Harun al Rasid udvaránál.

Mindkét lélek, Harun al Rasin és ez a bölcs ember is áthaladt a halál kapuján és továbbfejlődött. Tudjuk, hogy az arabizmus ebben a korban terjedt át Európába, de kiterjedésének vége szakadt. Harun al Rasid és ez a bölcs ember viszont megmaradt a maga művénél. Míg Harun al Rasid keletről mintegy az arabizmus útját követte Észak-Afrikán keresztül, majd Spanyolországon át tovább Nyugat-Európába, és úgy fejlődött a halál és a az újabb születés közötti életében, hogy tekintetét az arabizmus kibontakozására irányította, addig bölcs tanácsadója úgy fejlődött, hogy keletről a Fekete-tengertől északra, egészen Közép-Európáig mérte fel a dolgokat. Igen sajátságos, hogy egy ember halála és újabb születése közti életét úgy is követhetjük, hogy mi az, amit letekintve különösen megnéz. Bár, mint kifejtettem, a szeráfok, kerubok és trónok hatásait látja, de ezek kapcsolatosak azzal, ami még a Földön történik. Ahogyan mi itt feltekintünk az égre, úgy ott a lelkek a Földre tekintenek le, amikor a halál és az újabb születés közti életüket élik. Ez a két lélek tovább folytatta, amit elkezdett, akkor is, amikor fizikai életük külsőleg már régen elmúlt. Egészen eltérő tartalmakat vettek fel. Harun al Rasidból Lord Verulami Bacon lett, az újabb világszemlélet megalapítója. Aki elfogulatlanul tudja a dolgokat szemlélni, annak számára az egykori keleti tevékenység valóban új kiadásban jelenik meg mindabban, amit Bacon erőltetett a világra. Keleten a kereszténység idegen volt számukra. Bacon külsőleg keresztény volt, de belsőleg szándékai szerint nem volt az. Bölcs tanácsadója a Feketetengertől északra követte az utat Közép-Európába. ő egészen más, sokkal bensőségesebb módon hozat át az arabizmust, mint Bacon, de teljesen átformálva: ő lett Amos Comenius.

Látják, így működik együtt az ilyesmi az újkori szellemi élet hajnalán. Csak így értjük meg ezt a történelmi fejlődést, ahol egyfelől az egyik ember teljesen megfeledkezik a kereszténységről és teljesen külsőségessé válik a tudományos képzettség, másfelől viszont a másik embernél annál bensőségesebb lesz. Amos Comenius inkarnációjában, keletről érkezve, éppen Közép-Európa elmélyült életét vette fel, és együttműködött azzal, ami nyugatról érkezett oda. Itt Közép-Európában az áramlott egybe, ami mindkét oldalról jött, de sok volt benne a keleti vonás. Az emberi nem belső alakulásának a megértését nem azáltal tanuljuk meg, hogy a történelmi fejlődésre csak úgy tekintünk, hogy felütünk egy könyvet és „bebiflázzuk” - így nevezik bizonyos körökben, nem tudok rá jobb kifejezést -, hogy kicsoda Lord Bacon és Amos Comenius, hanem azáltal, hogy megnézzük ahogyan az emberek maguk alakítják ki a különböző korszakokat, úgy, hogy a régebbi impulzusokat beleviszik a későbbi korokba. Kíséreljék meg tisztázni, hogy itt mi történik. A kereszténység elterjedt, és bizonyos módon megragadta Közép- és Észak-Európa vidékeit. De az olyan emberek révén, mint Verulami Bacon, az újra megtestesült Harun al Rasid, és Amos Comenius, az újra megjelent bölcs tanácsadó, benyomul valami ebbe, ami közvetlenül nem kereszténység, és összekeveredik mindazzal, ami szellemi áramlatként működik a világ fejlődésében. Csak ezáltal értjük meg, hogy voltaképpen mi is történik, és hogy az ember a világ milyen összefüggésébe illeszkedik bele.

Ha Harun al Rasid korától régebbre megyünk vissza, Mohamed egyik közvetlen követőjéhez, akkor tisztáznunk kell, hogy mi jutott be a keleti szellemi életbe éppen a mohamedanizmus révén. Ha az eredeti kereszténységet követjük, akkor láthatjuk, hogy mélységesen kötődik a Szentháromsághoz. Amikor minden természeti létben azt a szellemiséget nézzük, amely fizikai emberként állít bennünket a világba, azt a szellemiséget, amely a természeti törvények szelleme, az Atya lénye, akkor megkérdezhetjük: mik volnánk akkor, ha csak az Atya lénye működne bennünk? Születésünktől halálunkig, egész életünkön ugyanolyan szükségszerűséggel haladnánk át, mint ahogy az a körülöttünk lévő világban működik. Mi azonban, bizonyos életkorunkban szabad emberekké válunk, és ezáltal nem veszítjük el emberi mivoltunkat, hanem magasabb emberi formában ébredünk fel. A Szentháromság második alakja, Krisztus, a Napszellem működik bennünk, amikor szabad emberré válunk, és teljesen elválunk a természettől. Az úgynevezett Szent Szellem impulzusaként pedig az él bennünk, ami annak elismeréséhez adja meg az impulzust, hogy nemcsak testben élünk, hanem, ha áthaladtunk a testi fejlődésen, akkor ismét szellemként ébredünk és támadunk fel. Az ember teljes lényét csak a Szentháromság együttes működésében ismerhetjük meg, itt láthatjuk kézzelfogható módon. A mohamedanizmus ez ellen a konkrétum ellen szegzi szembe a következő absztrakciót: az Atyaistenen, az egy Istenen kívül nem létezik más isteni lény. Minden az Atya. Az Istenség hármas alakját nem ismeri el. Mohamed és követői az Atyaisten közvetlen hirdetői.

Olyan korban, amelyben az ember legmagasabb rendű képességeként csak az elvont, tisztán gondolati jelleg, a száraz józanság alakulhat ki, lassanként egyre jobban a gondolkodással azonosítottak egy elvont Istent, mivel csak őt ismerték, és az ember a gondolati életet istenítette. Amikor elfelejtették, hogy a gondolkodásnak altruista színezete van, akkor még mindig ezt az emberi gondolkodást, emberi intellektust istenítették. Mohamed követőinek eredeti, nagyszerű tehetsége éppen abban állt, hogy a világot elvontan képzelték el. Követőinek egyike, Muavija volt, akinek történetét érdemes elolvasni. Sajátos szellemi jelleget találhatunk benne, az igazán absztraktnak nevezhető emberfajta kezdeti példányát, azokét, akik a világon mindent bizonyos egyszerű mondatokból akarnak kialakítani. Muavija, Mohamed egyik követője korunkban visszatért, és ő lett Woodrow Wilson. A mohamedanizmus elvontsága éledt fel benne, az volt a véleménye, hogy tizennégy hideg, elvont tartalmatlan mondatból ki lehet alakítani a világot. Valójában ez volt a legnagyobb történelmi illúzió, és egyik világtörténelmi illúziónak sem dőltek be annyira, mint ennek, szinte az egész emberiség. Helsingforsi előadásaimban már a háború előtt rámutattam Woodrow Wilson személyiségének fogyatékosságaira - a hírneve akkor volt emelkedőben de nem akarták megérteni, pedig mindig újra utaltam rá, ahol elmondhattam, hogy a felködlő szerencsétlenség azzal a bálványozással függ össze, amelyet a világ Woodrow Wilsonnal művel.

Most karácsonyi impulzusunk után elérkezett annak az ideje, amikor elfogulatlanul beszélhetünk ezekről a dolgokról, és a közvetlenül hatékony impulzusokról alkotott történelmi szemléletnek is így kell létrejönnie. Mert egész antropozófiai mozgalmunkat az ezoterikának kell áthatnia, hogy feltáruljanak a külső fizikai létezés fátyola mögött rejlő jelenségek. Az emberiség csak akkor birkózik meg újra a világ jelenségeivel és saját tennivalóival, ha eljut a karma megértéséhez, és az egyes ember a karma megvilágításában fogja látni önmagát és a világtörténelmet is.