A mai és a holnapi előadást szeretném úgy felépíteni, hogy egyfelől iránymutatást kaphassunk belőlük a karma működéséről, másfelől hogy megvilágítsam az emberi karmára vonatkozó ismeretek jelentőségét, amelyek az általános fejlődés- történettel és különösen a szellemi élet fejlődésével kapcsolatosak. Nem érthetjük meg a karma működését, ha valamilyen individualitásnak csak az egymást követő földi életeire tekintünk. Bizonyos, hogy földi életünkben nagy hangsúllyal jelenik meg számunkra saját magunk vagy mások földi pályafutása, és így mindenekelőtt az a kérdés érdekel bennünket, hogy az előző földi életek eredményei hogyan nyúlnak át a későbbiekbe. Ha azonban csak a földi életeknél maradnánk, akkor a karmikus hatás sohasem válna érthetővé, hiszen az ember földi életei között mindig átéli a halál és az újabb születés közötti életét is. A karma kidolgozása a halál és az újabb születés közötti életben történik, egyrészt mindazzal összefüggésben amit a földi életben a velünk karmikus kapcsolatban álló és már test nélküli lelkekkel együtt átéltünk, akik szintén a halál és az újabb születés közötti életben tartózkodnak, másrészt egyetértésben a magasabb és alacsonyabb hierarchikus lényekkel. A karmánk ilyen kidolgozása tehát csak akkor válik érthetővé, ha rá tudunk tekinteni a csillagok földöntúli lényeire is, hiszen ezek, bár fizikai szemünk előtt megjelennek, csak a külső oldalukat mutatják felénk.

Mindig újra elmondom, hogy a fizikusok mennyire csodálkoznának, ha egyszer valóban eljutnánk oda, ahol a távcsöveikkel vizsgált csillagok találhatók, amelyeknek anyagait, összetételét színképelemzés segítségével leírják. Csodálkoznának, amikor meglátnák, hogy ott egyáltalán nem azt találják, amit vártak! A földi megfigyelés számára ugyanis valamely csillagból csak saját létének meglehetősen lényegtelen külső oldala mutatkozik meg. Egy csillag belső mivolta azonban szellemi jellegű, és ami belőle fizikai, az a szelleminek csak valamilyen, mondhatnám, maradványaként jelenik meg.

Kedves barátaim, ezeket a tényeket legjobban a következőképpen képzelhetjük el. Gondoljanak arra, hogy egy távoli csillag valamely feltételezett lakója hasonlóképpen figyelné a Földet mint ahogyan a mi csillagászaink és asztrofizikusaink tanulmányozzák a csillagokat: leírna egy korongot, amely a világmindenségben fénylik, csillog, esetleg sötét és világos foltokat találna rajta, és ezeket valahogyan értelmezné is. Valószínű, hogy ez az értelmezés nem egyezne meg azzal, amit mi földi lakókként ismerünk. Ha ez az idegen csillagász megfigyelné a Vezúv kitörését, talán arról beszélne, hogy kívülről üstökösök szálltak oda. Amit egy ilyen csillagász leírna, annak mindenesetre igen kevés köze lenne ahhoz, ami valójában Földünk lényegét alkotja.

De mi alkotja Földünk lényegét? Gondolják meg: mai Földünk a „Szellemtudomány”-ban leírt Szaturnusz-létből származik. Ekkor nem létezett még sem levegő, sem gáz, sem folyadék, sem a földi szilárd elemek, csak hőkülönbségek léteztek. De ezekben a hő-különbségekben csírájában benne volt mindaz, amiből később az ásvány-, növény- és állatvilág kifejlődött, sőt az emberek világa is. Mi emberek is tehát már benne voltunk a Szaturnuszban, ebben a hő-létben.

Ez azután tovább alakult: a levegő kivált a hőből, majd kivált a víz, végül a szilárd is. De ezek tulajdonképpen csupán valamilyen hátrahagyott maradékok, amelyeket mindig az emberlények vetettek ki saját magukból, hogy tovább fejlődhessenek. Hiszen minden szilárd ásványiság hozzánk tartozik, és csak valamiféle maradvány, ahogy a folyékony és a légnemű is az. Így Földünkön nem az a lényeges, ami a természet világában van, vagy amit csontjainkban és izmainkban hordozunk, mert ezek abból állnak, ami valamiből - és éppen hogy az emberből - kivált, visszamaradt, és amit később újra felvettünk magunkba. A lényeges ezzel szemben a lelki részünk! A többi alapjában véve csak valamiféle látszat vagy maradvány.

A Földet tehát csak akkor írhatjuk le a valóságnak megfelelően, ha az emberi lelkek kozmikus lakóhelyének tekintjük. Így minden csillag is szellemi lények lakóhelye a világűrben, amelybe betekinthetünk. Amikor lelkünk áthalad a halál kapuján, akkor a csillagok ilyen telephelyei között vándorol az újabb földi születésig. Ekkor fejlődésének további útját teszi meg azokkal a lelkekkel együtt, akik már ott tartózkodnak, de a magasabb vagy alacsonyabb hierarchiák lényeivel is találkozik. Azután pedig karmája alakulásának megfelelően ismét visszatér a Földre, amint megérett arra, hogy fizikai testet öltsön. Ha tehát meg akarjuk érteni a karmát, akkor ismét el kell jutnunk egyfajta csillagbölcsességhez, illetve ahhoz, hogy az ember halála és újabb születése közötti útját és a csillagok szellemi lényeivel való kapcsolatát kikutassuk.

Az újabb kor embere számára azonban Michael uralmának kezdetéig nagy nehézséget jelentett, hogy megközelítse a csillagok kozmikus bölcsességét. De az antropozófiának mégis el kellett hatolnia a csillagbölcsességhez, ezért hálás annak a körülménynek, hogy a XIX. század utolsó harmadában megkezdődött Michael uralma a földi emberiség történelmében. Sok mindent köszönhetünk Michael uralmának, többek között azt is, hogy ismét akadálytalanul közeledhetünk ahhoz, ami a csillagok világában rejlik, hogy ezzel valóban megérthessük a karmát, a karma alakulását az emberi világban.

Ezt most egy példán szeretném bemutatni, hogy lassanként bevezessem önöket a karma vizsgálatával kapcsolatos bonyolult kérdésekbe. Olyan példát mondok el, amelyen mintegy képszerűen láthatják, hogy mi mindennel függ össze az, hogy a karma működéséről olyan módon beszéljünk, mint ahogyan ezeken az előadásokon tesszük. Ha az ilyenféle előadások tartalmáról ma a szokásos nyilvánosság előtt beszélnénk, akkor ezt az egészen egzakt kutatást ostobaságnak, őrültségnek neveznék. Ez azonban valóban egzakt kutatás, amelynél át kell éreznünk azt a felelősséget, ami egy ilyen kutatással együtt jár, és tisztában kell lennünk azzal is, ami azt megnehezíti, azaz, hogy ennek során miféle „tüskés bozótokon” kell áthaladnunk. Szükség van arra, hogy bizonyos számú ember már tudjon mindezekről, a Michael áramlathoz tartozás minden karmikus sajátosságával együtt, amire már utaltam a korábbiakban, és megértse azt, hogy ez a téma komoly szellemi kutatást igényel. Nem olyasmiről van szó, amit ma az antropozófiai mozgalmon kívül álló, tájékozatlan emberek gondolnak róla.

Kedves barátaim, bizonyára a legtöbben emlékeznek a misztériumdrámáimban mindig újra megjelenő egyik személyre, Straderre. Strader alakját bizonyos értelemben az élet alapján rajzoltam meg, ahogyan ezt a művészetben ismerjük. Már említettem, hogy Strader személyiségének volt egy élő, eredeti alakja, aki átélte a XIX. század végének fejlődését, és valamiféle racionalista kereszténységhez jutott el. Olyan személyiség volt, aki rendkívül nehéz ifjúsága után - Strader ábrázolásánál átcsillan ebből valami - kapucinus lett, de nem bírta ki az egyházban, és a professzori hivatásban találta meg további útját.

Amikor a teológiától a filozófiához sodródott, Lessing szabadszellemű vallásának lett lelkes hirdetője. Ez a személy bizonyos belső konfliktusba került a hivatalos kereszténységgel, és céltudatosan meg akart alapítani valamilyen, az értelemre támaszkodó racionalista kereszténységet. Azok a lelki tusák, amelyek Stradernél a misztériumdrámáimban találhatók, bizonyos eltérésekkel e személy életében is lejátszódtak.

Tudják, hogy Strader meghal az utolsó misztériumdrámában. Ha visszapillantok arra, ahogyan személyisége beleszövődött misztériumdrámáim egészébe, akkor azt kell mondanom: bár semmiféle külső akadálya nem lett volna annak, hogy Strader is életben maradjon, ahogy a többi szereplő, mégis belső szükségszerűségből meg kellett halnia! így halála még a misztériumdráma meglepetésének is tekinthető. Strader tehát egy bizonyos pillanatban meghal. Úgy éreztem ugyanis, hogy nem vihetem őt tovább.

Miért volt ez így? Látják, kedves barátaim, azért, mert időközben meghalt az „eredeti” Strader, ha szabad ezt így mondanom. Gondolhatják, hogy az eredeti személy fejlődésének folyamata mennyire érdekelt, amikor Strader alakját megformáltam. És továbbra is érdekel, miután már áthaladt a halál kapuján.

Van itt azonban egy sajátságos dolog. Amikor valakit látó szemmel követünk a halála után, a fizikai-földi életének mintegy a harmadát kitevő időn keresztül - minthogy a földi élet bizonyos módon fordított irányban megismétlődik -, tulajdonképpen mit él át az ember ezekben az évtizedekben, amelyek közvetlenül határosak az éppen befejezett földi életével?

Az ember földi élete nappalokra és éjszakákra, éber és alvó állapotokra tagolódik. Az alvó állapotokban mindig ott találjuk a nappali élet képszerű emlékeit. Amikor visszagondolunk az életünkre, csak a nappali állapotokra emlékezünk, az ébren töltött időre, az alvás állapotait viszont egyáltalán nem vesszük figyelembe. Az emlékezést tulajdonképpen így kellene kialakítanunk: most felidézem a reggeltől estig tartó időt, de ez egyszer csak megszakad; aztán egy újabb reggeltől estig tartó időszak következik, majd ez is megszakad; megint egy rész reggeltől estig, és újra megszakad.

Éjszaka semmi sincs az emlékezetünkben, de mi egyszerűen húzunk egy vonalat, amivel meghamisítjuk az emlékeinket, mert csak a nappalokat fűzzük egymáshoz. Halálunk után azonban intenzív realitásként kell átélnünk azt, ami életünk mintegy harmadrészében, éjszakánként történt velünk, mégpedig ellenkező irányban. Éppen ez a sajátságos: amivel a Földön találkozunk, az bizonyos életérzést, mondhatnám, valóságérzetet kelt bennünk. Ha nem volna ilyen valóságérzetünk, akkor álomnak is tarthatnánk mindazt, ami nappal történik velünk. Van tehát bizonyos valóságérzetünk. Tudjuk, hogy a dolgok valóságosak, nekünk ütődnek, s amikor beléjük ütközünk, fényt, hangot bocsátanak ki magukból. Röviden: sok minden okozza, hogy a születésünk és halálunk közötti földi élet során ilyen valóságérzettel rendelkezünk.

Ha azonban erre a földi valóságérzetre tekintünk, és mindarra, amit a Földön tapasztalt emberi valóságnak mondunk, akkor ennek intenzitása valójában csak valami álomszerű valóság lesz ahhoz a roppant intenzív valósághoz képest, amelyet közvetlenül a halálunk utáni évtizedekben élünk át, és amivel az is együtt él, aki szemléli. Ez a lét tehát sokkal reálisabb, a földi élet pedig hozzá képest puszta álomnak tűnik, mintha a lélek csak most ébredne rá az élet igazi intenzitására. Ez a sajátságos.

Amikor Strader eredeti alakját követtem, akkor a halál utáni valóságos individualitása természetesen sokkal inkább érdekelt, mint földi életének múltbeli eseményei, amelyek már csupán álomszerűnek tűntek ahhoz képest, ami a halála után történt vele. Így a halott személy erőteljes benyomásai miatt már nem tudtam olyan érdeklődést tanúsítani a korábbi élő személy iránt, hogy azt leírhassam.

Így tehát saját tapasztalatomból is mondhatom, hogy a földi élet intenzitása sokkal csekélyebb mértékű ahhoz a nagyon erőteljes élethez képest, amely elénk tárul, amikor valakit a halála után követünk. A jelentkező nehézségeket az ember éppen akkor veszi észre, amikor megkísérli, hogy a további folyamatokat figyelemmel kísérje, amikor a földi események után most a halált követő szellemi események felé fordul. Ha ilyenkor megfigyelésünk helyes és alapos, akkor azt látjuk, hogy amikor a halál után visszafelé él az ember - ez az eltelt élet idejének nagyjából a harmadrészét igényli akkor máris kezdi előkészíteni karmája kialakítását. Ehhez a fordított irányú, visszafelé élésnél az ember életének minden élményét megpillantja. Átéli azt, amikor valakit megbántott. Ha 73 évesen halok meg, és valakit 60 éves koromban megbántottam, akkor ezt a visszafelé vándorlásom során átélem. De most nem a sértés elkövetésekor érzett saját érzéseimet élem át, hanem azokat, amelyek a sértésem nyomán a másik emberben jöttek létre. Most teljesen beleélem magam a másik emberbe, így a saját átélésemmel valójában azokban élek benne, akiket ezek az élmények jó vagy rossz értelemben érintettek. Ekkor készül elő bennünk az a tendencia, hogy megteremtsük a karmikus kiegyenlítést.

Strader eredeti földi alakja most érzékfeletti lényként állt előttem, és személyét illetően különösen az a vonás érdekelt, hogy ő a kereszténységet éles elméjű, racionalista módon akarta megragadni. Csodálhatjuk mint gondolkodót, de földi életében írt könyveiben mindenütt, amikor a kereszténységet ilyen racionalista módon ábrázolja, észrevehető, hogy a fogalmakból való építkezés olykor megszakad. Alapjában véve borzasztóan elvont dolog jön létre, nem tud a kereszténység spirituális megértéséhez eljutni, hanem filozófiai fogalmakkal barkácsol magának valamilyen fogalmi vallást. Röviden: modem korunk intellektualizmusának minden gyengesége megjelenik ennél a személyiségnél.

Ez viszont sajátságos módon jelentkezett a halál utáni életútjában. Akiknél ilyenfajta nehézségek nem alakultak ki, azoknál azt látjuk, hogy lassanként beleélik magukat a Hold-szférába, amely az első állomás. Amikor mint halottak megérkezünk a Hold szférájába, akkor ott találjuk sorsunk valamennyi „jegyzőjét”. Ők egykor az emberiség bölcs tanítói voltak, már sokszor beszéltem róluk. Amikor a Hold fizikailag elvált a Földtől, és már nem volt a Föld része, hanem külön égitest lett, akkor ezek a lények követték a Holdat. Így amikor ma, mint halottak áthaladunk a Hold-szférán, akkor először az emberiség ősi tanítóival találkozunk, akik annak idején nem fizikai testben éltek a Földön, de megalapították azt az ősi bölcsességet, amelynek már csak puszta visszfénye jelenik meg a ránk maradt irodalomban. Ha nincsenek különösebb nehézségek, akkor a halál után szinte akadálytalanul lépünk be a Hold-szférába.

Annál a személynél, aki Strader eredeti alakja volt, olyasmi történt, mintha a közvetlenül a halálát követő szellemi életet nem tudná a Hold-szférában megkezdeni, állandóan akadályok gördültek elé, mintha a Hold-szféra nem akarná ezt a lelket magához engedni.

Képszerű imaginációval mindezt a következőképpen ábrázolhatnám: úgy tűnt, mintha az emberiség ősi tanítói, azok a szellemek, akik egykor elhozták az emberiségnek az ősi spirituális tudományt, mindig azt kiáltották volna Strader eredeti alakja felé: nem jöhetsz hozzánk, mert saját emberi jellemzőid miatt még semmit sem szabad megtudnod a csillagokról. Vámod kell, előbb különböző dolgokat meg kell ismételned, nemcsak az előző, hanem a régebbi inkarnációid élményeiből is, hogy éretté válj arra, hogy megtudhass valamit a csillagokról és a rajtuk élő szellemi lényekről.

Itt tehát az a különös, hogy egy olyan személyiség áll előttünk, aki a csillagvilág szellemiségéhez kezdetben egyáltalán nem vagy csak nagy nehézségek árán tud felnövekedni. Természetesen fel fog hozzá növekedni, még ha nem is könnyen, így éppen ennél a személyiségnél tettem azt a sajátságos felfedezést, hogy a mai racionalista, intellektualista egyéneknél karmájuk kialakításakor nehézséget jelent az, hogy nem közeledhetnek akadálytalanul a csillagok szellemi lényeihez. További kutatásaim során az derült ki, hogy ez a személy abból a korból merítette racionalizmusához az erőt, amely még megelőzte Michael korszakát. Michael hatása tehát még nem érintette meg őt a megfelelő módon.

Ez azonban arra késztetett, hogy megvizsgáljam ennek a karmának a múltra vonatkozó összefüggéseit. Azt kellett ugyanis mondanom: itt olyasmiről van szó, hogy valami az elmúlt földi életek alapján karmikusan úgy alakította ki ezt a személyiséget, hogy az nemcsak a földi életben hatott, hanem betört a halála utáni életébe is. Ez igen különös dolog.

Ekkor kiderült, hogy az az élet, amely megelőzte Strader alakjának vázlatosan leírt földi életét - tehát amely a szellemi világban zajlott le - a kemény megpróbáltatás időszaka volt, az érzékfelettiben átélt igazi próbatétel: hogyan viszonyuljak a kereszténységhez?

Azt mondhatnánk, hogy az érzékfelettiben valami előkészült, ami földi életében bizonytalanná tette ezt a személyiséget arra vonatkozóan, hogy hogyan fogja fel a kereszténységet. Ez is átcsillan a Strader-figurán: semmiben sem igazán biztos, bizonyos módon elutasítja az érzékfelettiséget, csak értelmével akarja felfogni, mégis látni akar valamit. Gondoljanak vissza arra, ahogy Stradert ábrázoltam. Ez a lelkület a valóságos személynél a régebbi karmájából fakadt. A XIX. század végén és a XX. század elején leélt földi élete előtt a halál és az újabb születés közötti életében ugyanis igen erősen letompított tudatállapotban haladt át a csillagok világán. A halál és az újabb születés közötti szellemi életen tehát letompított tudattal haladt át. Ennek reakciójaként jelent meg nála azután a következő földi életében az, hogy minél világosabb és szilárdabb fogalmakat alakítson ki magában, ellentétben a fogalmak homályos képeivel, amelyeket halála és újabb születése között élt át.

Ezt a csillagvilágot mintegy ködbe burkolva érzékelő személyen keresztül eljutunk egyik előző földi életéhez, ahol egy igen sajátságos dolgot találunk. A kutatás elvezetett - legalábbis engem elvezetett - a wartburgi dalnokversenyhez, amely 1206-ban zajlott le. Ez éppen az a kor, amelyről már elmondtam, hogy a chartres-i iskola régi platonistái a szellemi világba távoztak, viszont a többiek, az arisztotelikusok még nem jöttek le, hanem megbeszélést folytattak a michaeli irány jövőjéről, egyfajta mennyei konferenciát tartottak. Erre az időre esett a wartburgi dalnokverseny.

Mindig érdekes azt követni, hogy mi van itt a Földön, és mi van odafent. A wartburgi dalnokverseny olyan esemény volt, amelynek nincs közvetlen összefüggése Michael áramlatával.

Kik voltak jelen a wartburgi dalnokversenyen? A legjelentősebb német költők voltak együtt, és énekükkel vetélkedtek. Tudjuk, hogy miben állt ez a dalnokverseny, hogyan küzdött a fejedelem elismeréséért és saját érvényesüléséért többek között Walter von der Vogelweide, Wolfram von Eschenbach, Reinmar von Zweter, de egyikük alapjában véve szembeszegült az összes többivel: Heinrich von Ofterdingen. Benne találtam rá arra az individualitásra, aki Strader eredeti alakjának mélyén rejlett.

Heinrich von Ofterdingennel van tehát dolgunk, és most azt kell megnéznünk, hogy miért voltak nehézségei a halál kapuján való áthaladása után, amikor letompított tudatállapotban haladt át a csillagok világán. Miért történt ez így?

Ehhez ismernünk kell a dalnokverseny eseményeit. Heinrich von Ofterdingen felveszi a küzdelmet a többiekkel. Már hívják a hóhért: felakasztják, ha veszít. Úgy húzza ki magát a bajból, hogy az újabb küzdelemhez Klingsort, a varázslót hívja el Magyarországról. És valóban el is hozza magával Eisenachba.

Most Klingsor közreműködésével már másképpen folytatódik a wartburgi dalnokverseny. Heinrich von Ofterdingen énekével beveti magát a küzdelembe, de világosan látszik, hogy a mögötte álló Klingsor nem egyedül harcol, hanem szellemi lények bevonásával. Egy ilyen szellemi lényt például arra kényszerít, hogy megszálljon egy ifjút, aki helyett aztán ez a lény énekel. Majd még erősebb szellemi lényeket idéz meg.

Wolfram von Eschenbach az, aki a leginkább szemben áll mindazzal, ami Klingsor felől árad. Klingsor egy olyan eseményt idéz elő, amelynek során egy szellemi lénynek ki kell derítenie, hogy Wolfram von Eschenbach tudós ember vagy nem. Wolfram sarokba szorítja Klingsort, mert amikor észreveszi, hogy szellemi események játszódnak le, akkor az úrvacsoráról, az átlényegülésről, Krisztusnak az úrvacsorán való jelenlétéről kezd énekelni, és ekkor a szellemnek meg kell hátrálnia, mert ezt nem tudja elviselni. Ezek mögött az események mögött teljesen valóságos realitások állnak, ha szabad ezt így mondanom.

Klingsor szellemi lények segítségével mégis rábizonyítja Wolfram von Eschenbachra, hogy kereszténysége nem a csillagokra támaszkodik, vagyis olyan kereszténység, amely már nem számol a kozmosszal, és hogy teljesen tudatlan minden kozmikus bölcsességben. Most ezen múlik minden. Klingsor bebizonyítja, hogy a Grál dalnoka abban a korban már csak azt a kereszténységet ismeri, amely letért a kozmikus útról. Hiszen maga Klingsor is csak azáltal jelenhet meg szellemi támogatással, hogy rendelkezik ezzel a csillagbölcsességgel. Ahogyan azonban ezt ő alkalmazza, abból kiderül, hogy mesterkedéseibe belekeveredik az úgynevezett „fekete mágia”.

Látjuk tehát, hogy Wolfram von Eschenbachhal, aki a csillagokat már nem ismeri, milyen helytelen módon állítják itt szembe a csillagbölcsességet. Ez a XIII. század kora, a dominikánusok megjelenése előtti kor, amelyben a kereszténység már nem tudott betekinteni a csillagok kozmikus világába, és a csillagbölcsesség alapjában véve csak azoknál volt még megtalálható, akik viszont belsőleg távolodtak el a kereszténységtől, mint a magyarországi Klingsor.

Heinrich von Ofterdingenn hívta oda Klingsort, tehát szövetséget kötött ezzel a kereszténység nélküli csillagbölcsességgel. Ezáltal bizonyos módon nemcsak Klingsor személyével került kapcsolatba, aki később ugyan eltávozott érzékfeletti életéből, hanem a középkor Krisztustól megfosztott kozmológiájával is. Így él tovább a halál és az újabb születés között, azután olyan módon születik meg újra, ahogyan leírtam, egyfajta bizonytalanságban a kereszténységet illetően.

A lényeges azonban a következő: újra meghal, és a lélekvilágban visszafelé haladva lépten-nyomon azzal a szükségszerűséggel találja magát szembe, hogy a csillagok világához való közeledésében keményen végigküzdje azt a harcot, amelyet Michaelnek kellett megvívnia uralmának megszerzéséhez - éppen a XIX. század utolsó harmadában — azokkal a démoni hatalmakkal, akik a középkor kereszténység nélküli kozmológiájához kapcsolódtak. Hogy kiegészítsem ezt a képet: egészen pontosan látható, hogy a Michael ellen keményen küzdő szellemek között, akik ellen Michael szellemei harcolnak, még most is ott vannak azok a szellemi lények, akiket annak idején Klingsor idézett Wartburg várába, hogy szembeszálljanak Wolfram von Eschenbachhal.

Itt tehát az a helyzet, hogy egy olyan valaki nem tudja megközelíteni a kereszténységet, akit egyéb karmikus hatások átmenetileg még a kapucinusok közé is elküldték, de azért nem tudja megközelíteni, mert a kereszténységgel szemben azt az ellentétet hordozza magában, amelyre akkor tett szert, amikor Klingsort segítségül hívta Magyarországról Wolfram von Eschenbach, a Parsifal költője ellen. Nem tudatos lényében még mindig egy homályos, kereszténység nélküli kozmológia uralkodott, mindennapi tudatában viszont egy nem különösebben érdekes racionalista kereszténység élt. Életének csak az a küzdelme érdekes, hogy ezzel a keresztény racionalizmussal valamilyen racionalista vallást akart létrehozni.

Látják, kedves barátaim, itt az a legfontosabb, a legjelentősebb számunkra, hogy észrevesszük az összefüggést az elvont racionalizmus, az absztrakt, bár éles elméjű gondolkodás és a tudatalatti gomolygás között, ahogyan a csillagokra vonatkozó korábbi tompa, bénult képzetek és a csillagokhoz fűződő kapcsolatok most absztrakt gondolatok formájában kelnek életre a tudatban.

Ha aztán nyomon követjük, hogy korunk materialista módon legokosabb embereinek milyen jellegű karmája van, akkor kiderül, hogy ezeknek az embereknek régebbi földi életeiben többnyire valamilyen dolguk volt a fekete mágiába forduló kozmológiai eltévelyedésekkel. Ez jelentős összefüggés.

A parasztok ösztönösen idegenkedést éreznek azokkal szemben, akik racionális téren túlságosan is okosak. Ezt ők nem szeretik. Mert ösztönösen rátapintanak valamire, ami ilyen összefüggéseket érint.

A XIX. század utolsó harmadában és a XX. század elején sok ilyen személlyel találkozhattunk. A legérdekesebb emberek közé tartoztak. Ilyen volt az újraszületett Heinrich von Ofterdingen is, akinek Klingsorral, kora legsötétebb mágusával akadt dolga, és aki a jelenben éppen absztrakt, racionalista értelmével tűnt ki.

De itt megmutatkozik az is, hogy milyen nehézségek jelentkeznek, ha helyesen akarjuk megközelíteni a csillagbölcsességet. A karma áttekintéséhez szükségünk van a csillagbölcsesség helyes elsajátítására is. Ez azonban csak a Michael-uralom valódi megértése útján lehetséges, illetve annak belátása útján, hogy Michaelhez tartozunk.

Ez ismét azt bizonyítja, hogy az újabb kor egész valóságában a szellemi életnek egy olyan áramlata is megtalálható, amely megnehezíti számunkra, hogy elfogulatlanul közeledjünk a csillagok tudományához, és így a karma tudományához is. Ezt ma egyetlen példán mutattam be, Strader eredeti alakjának példáján. Holnap majd arról beszélek, hogy hogyan juthatunk el mégis a csillagbölcsességhez és a karma alakításához, és hogy hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ellent tudunk állni azoknak a kísértéseknek, amelyek ma az említett irányból érhetnek bennünket.