"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata IV. (6)

6. --

[Julianus Apostata — Herzeloyde — Tycho de Brahe individualitása. Verulami Bacon démon bálványai. A XVIII és XIX. század fordulóján az érzékfeletti kultusz. Mihály áramlatának értelmében inspiráló hatások Tycho de Brahe individualitása révén. Schelling és Jakob Frohschammer.]

Dornach, 1924 szeptember 16.

A korunk szellemi életéig terjedő fejlődés fonalát Julianus Aposztatánál, illetve a benne élő individualitásnál szakítottuk meg, akiről elmondtam, hogy később abban a személyben testesült meg, akiről csak legendaszerű hagyományok maradtak fenn, és akit Herzeloydeként ismerünk a Parsifal-mondából. Ekkor elmélyült lelki élet költözött a régebbi Julianus Aposztata lelkébe, amire szüksége is volt ennek a személyiségnek azokkal a lelki viharokkal és belső küzdelmekkel szemben, amelyeket mint Julianus Aposztata élt át. Olyan élet volt ez, amely mint békülékeny, meleg felhő vonult át a korábbi Julianus Aposztata- személyiségen. Így vált ez a lélek bensőleg intenzívebbé. A legkülönfélébb belső impulzusokkal gazdagodott.

Ez a lélek azonban azok közé tartozott, akik átvettek valamit a régi misztériumokból, akik még benne éltek a régi misztériumok tartalmában, abban a korban, amikor ezek a misztériumok még nem vesztették el teljesen ragyogásukat. Így ez a lélek sokat felvett a kozmosz spiritualitásából. A Herzeloyde-inkarnációban ez bizonyos mértékben visszaszorult, de később feltört ebben a lélekben, és a XVI. században így találunk rá újra erre az individualitásra. Felismerjük nála, ahogy kereszténnyé váltan jelenik meg benne az, amit Julianus Aposztataként élt át. Ez a lélek, mint Tycho de Brahe jelenik meg a XVI. században, és szembekerül a nyugati civilizációban jelentkező kopernikuszi világnézettel.

Ez a kopernikuszi világnézet olyan képet adott a világmindenségről, amely végső következményeit tekintve arra irányul, hogy teljesen kiűzze a kozmoszból a spiritualitást. A kopernikuszi világkép végső soron a világmindenség teljesen mechanikus-gépies térbeli felfogásához vezet. Ennek a világképnek az alapján mondta Napóleonnak az ismert csillagász, hogy ebben a világmindenségben nem találja sehol sem Istent, bár mindent átkutatott, de Istent nem találta. Ez minden spiritualitás tagadása volt.

Ehhez a szemlélethez a most Tycho de Brahéban megjelenő lélek nem tudott alkalmazkodni. Látjuk ezért, hogy Tycho de Brahe felveszi világnézetébe azt, ami a kopernikuszi világképből felhasználható, de elutasítja például a Földnek tulajdonított abszolút mozgás elvét, amit Kopernikusz hangsúlyozott. Tycho de Brahénál ezt a kozmikus spiritualitáshoz kötődve látjuk, és ha élete folyását nyomon követjük, akkor éppen itt láthatjuk, ahogy a régi karma teljes erejével ismét feltör, és tudattartalommá akar válni. Dán hozzátartozói mindenképpen a jogi pályán akarták tartani. Lipcsében egy házitanító felügyelete mellett kellett jogot tanulnia, és csak azokat az éjszakai órákat hasznosíthatta a maga számára, amíg az aludt. Ilyenkor mintegy kilépett a kozmoszba, és érintkezett az isteni lényekkel. Egészen sajátságos dolgokat találunk az életrajzában.

Látni fogjuk, hogy ez lényeges lesz a Tycho de Brahe-Herzeloyde-Julianus Aposztata individualitás későbbi megítélésénél. Azokkal az igen egyszerű eszközökkel, amelyeket saját maga készített, alapvető számítási hibákat fedezett fel a Szaturnusz és a Jupiter pályájának meghatározásában. Sajátságos esemény Tycho de Brahe életében, hogy fiatalemberként egy napon azt a törekvést érzi magában, hogy megkeresse az égen a Szaturnusz és a Jupiter pontos helyét, mégpedig olyan kezdetleges műszerekkel, amelyekről másnak eszébe sem jutott volna, hogy jók lehetnek valamire. Ezeket a dolgokat teljesen áthatja nála a spiritualitás, amely fokozatosan bevezeti őt a kozmikus világ megismerésébe, amire mindenképpen szükség van akkor, ha a modem beavatásra törekszünk. Ekkor eljutunk oda is, hogy a szellemi lényekről ugyanúgy beszéljünk, mint a fizikai földi emberekről, mivel valójában mindig kapcsolatban állunk velük. Hiszen alapjában véve csak a lét kvalitásában különböznek az éppen a fizikai síkon tartózkodó emberi lények azoktól, akik testetlenül élnek a halál és az újabb születés között.

Mindez Tycho de Brahénál oda vezetett, hogy be tudott tekinteni azokba a fontos összefüggésekbe, amelyekre csak akkor találunk rá, amikor itt a Földön már nem úgy tekintünk mindenre, mintha egyedül csak földi erők okoznák, és már nemcsak matematikailag számítjuk ki a csillagok járását, hanem amikor belátjuk a csillagok és az emberiség történelmi impulzusainak egymásra hatását. Julianus Aposztata olyan ösztönös erőket hozott magával a lelkében, amelyeket az ő életében még nem hatott át a racionalizmus vagy intellektualizmus, hanem intuitív és imaginatív volt - ez jellemezte belső életét - de mindezek révén egy igen feltűnést keltő dolgot tudott tenni.

Kortársaiban nem keltett mély benyomást a Kopernikusztól eltérő csillagászati nézeteivel, és azzal, amit a csillagászatban elért. Számtalan csillagot figyelt meg, és megszerkesztett egy csillagtérképet, ami lehetővé tette Kepler számára, hogy nagyszerű eredményeit elérje. Mert Kepler Tycho de Brahe csillag- térképe alapján jutott el saját törvényeihez. Kortársaiban azonban mindez nem keltett akkora benyomást, mint egy önmagában nem is lényeges, ám mégis feltűnő dolog. Szulejmán szultán halálát ugyanis szinte napra pontosan megjósolta, ami be is következett, ahogyan előre megmondta. Tycho de Brahéban tehát azt látjuk, hogy az újabb korban a spirituális intellektualitással együtt az a régi szemlélet is feldereng, amelyet mint Julianus Aposztata ismert meg. Mindez személye révén átkerül az újabb korba. Tycho de Brahe valóban a legérdekesebb lelkek közé tartozott, amikor a XVII. században áthaladt a halál kapuján, és belépett a szellemi világba.

A Julianus Aposztata-Herzeloyde-Tycho de Brahe személyiséget mindig ott találjuk abban az áramlatban, amit Michael áramlataként írtam le, valamilyen érzékfeletti működésben alapjában véve állandóan jelen van. Ezért találjuk meg az érzékfeletti világ olyan jelentős eseményeinél is, amelyek Michael áramlatával függnek össze a XVIII. század végén és a XIX. század elején.

Már utaltam arra a nagy érzékfeletti iskolára, amely magának Micahelnek a vezetése alatt zajlott le a XV. és a XVI. században. Akik részt vettek ebben az iskolában, azok számára olyan élet kezdődött, amelynek során erőket kellett kifejteni, és olyan tevékenységeket kellett véghez vinni a szellemi világban, amelyek kihatottak a fizikai világra, teljesen annak érdekében történtek. Így éppen ennek az iskolának az idejét követően fontos feladat jutott egy személységnek, Nagy Sándor individualitásának akinek folytatódó életeiről már beszéltem.

Arra is felhívtam már a figyelmüket, hogy Verulami Baconban az újratestesült Harun al Rasidot kell látnunk. Bacon nézetei éppen a finomabb szellemi törekvések tekintetében gyakoroltak jelentős, mértékadó befolyást az egész azutáni szellemi fejlődésre, de érdekes, hogy Baconban a régi spiritualitásnak valamilyen, mondhatnánk, beteges kifejlődése figyelhető meg, ami nála már Harun al Rasidként is jelen volt. Így azt látjuk, hogy Bacon impulzusából démoni lények egész serege árad szét. Ez érzékfeletti módon szinte betölti a világot - fizikai, bár természetesen nem látható alakban -, úgy értem ezt, hogy a fizikai világot démoni lények árasztják el. Főként Nagy Sándor individualitásának jutott az a szerep, hogy szellemileg küzdelmet folytasson Lord Bacon e démoni képzetei ellen.

Hasonló rendkívül fontos tevékenységek történtek lent is, különben a XIX. század materializmusa még sokkal pusztítóbb módon tört volna be. A szellemi és a fizikai világ kölcsönhatásában lejátszódó ilyen irányú tevékenységek azután Michel áramlatába tömörültek, mígnem a XVIII. század végén és a XIX. század elején az érzékfeletti szférában végbement egy jelentős kultusz, amit egyszer már említettem.

Az érzékfeletti világban akkoriban végrehajtott kultusz reális imaginációkban szellemi módon játszódott le. Azt mondhatjuk, hogy a XVIII. század végén és a XIX. század elején közvetlenül a fizikai világgal határosan, egészen közel - természetesen szellemi értelemben - egy érzékfeletti történés bontakozott ki kultikus cselekvések formájában. Ez a szellemi élet, a kozmikus lények, a hierarchikus lények megnyilatkozása volt hatalmas képekben a kozmosz nagy éteri hatásaival és az ember földi működésével összefüggésben. Érdekes, hogy ebből az érzékfeletti kultikus cselekvésből egy alkalmas pillanatban, mondhatnám, egy miniatűr képecske áramlott be Goethe lelkébe. Ezt az átalakított képecskét írta le „A zöld kígyóról és a szép Liliomról” szóló meséjében. Ez egy olyan eset, amikor csak enyhén tör át valami. Ezen az érzékfeletti kultuszon elsősorban azok voltak jelen, akik mindig is részt vettek Michael áramlatának érzékfeletti és fizikai megnyilatkozásában.

Mindezekben rendkívül nagy szerepet játszott az a személyiség aki legutóbb Tycho de Brahéban élt. Mindig azon munkálkodott, hogy az úgynevezett pogányság és a régi misztériumok lényegének nagy, alapvető impulzusait megőrizze a kereszténység jobb megértése érdekében. A kereszténységhez akkor csatlakozott, amikor Herzeloyde lelkeként élt. Most arra törekedett, hogy mindazt bevezesse a keresztényégbe, amit Julianus Aposztata beavatásakor kapott.

Éppen ez volt különösen fontos azoknak a lelkeknek, akikről nemrégiben beszéltem. Ugyanis ezzel az áramlattal áll kapcsolatban az a nagyszámú lélek, akiket most az antropozófiai mozgalomban találunk, vagy akik őszintén közelednek az antropozófiához. Michael áramlatának belső természete és lényege vonzza őket. Tycho de Brahénak jelentős befolyása volt arra, hogy ezek a lelkek a XIX. század végén és a XX. század elején előkészítve érkezzenek le a Földre, vagyis, hogy Krisztust ne csak úgy lássák és érezzék, ahogyan a különböző vallási felekezetek látják és érzik, hanem ismét egészen magasztos kozmikus nagyszerűségében, mint kozmikus Krisztust. Erre készítették fel őket érzékfeletti módon a halál és az újabb születés között Tycho de Brahe hatása révén is. Ez a személyiség tehát éppen Michael áramlatában játszott rendkívül jelentős szerepet.

Hiszen mindig Michael hamarosan bekövetkező korszakára tekintettek, mindenkor erre utaltak, a régi érzékfeletti iskolában a XV. és XVI. században, és később is, az érzékfeletti kultusz idején, amikor az érzékfeletti világból kiindulva mintegy be kellett vezetni Michael földi korszakát.

Jeleztem már, hogy chartres-i működése után számos platóni irányultságú lélek a szellemi világban maradt. A chartres-i képek gyűjteményéből ma más képeket raktam ki: a próféták képeit, és Chartres egészen csodálatos építészetének képeit. A platóni szemléletű chartres-i tanítók individualitásai tehát fent maradtak a szellemi világban. Inkább az arisztotelikusok szálltak le. Sokan dominikánusok lettek, de bizonyos idő múlva kapcsolatba kerültek és érzékfeletti módon együttműködtek a szellemi világban tartózkodó platonistákkal. Így azt mondhatjuk, hogy a platonista lelkek hosszú ideig fent maradtak. Legnagyobb személyiségeik máig sem jelentek meg újra a Földön, hanem megvárják a XX. század végét.

Az antropozófiai mozgalom áramlatába azok a lelkek érkeznek nagy számban, akiket Michael érzékfeletti tettei vonzottak, és őszinte szívvel közeledtek ehhez a spirituális mozgalomhoz. Azt mondhatjuk, hogy ami az antropozófiában él, annak Michael XV-XVI. századi iskolája adott először ösztönzést, valamint az az érzékfeletti kultusz, amely a XVIII. század végén és a XIX. század elején ment végbe.

Ez az oka annak, hogy misztériumdrámáimban erre az érzékfeletti kultuszra utalva az első misztérium hasonló vonásokat mutat, mint Goethének „A zöld kígyóról és a szép Liliomról” szóló meséje, jóllehet sokban el is tér tőle. Ezeket a dolgokat, amelyek reális szellemi impulzusokat akarnak kifejezni, hogy úgy mondjam, nem szophatjuk az ujjunkból, hanem teljesen a szellemi világgal való összhangban kell megragadnunk őket.

Korunkban az antropozófia mozgalma kapcsolódott Michael időközben elérkezett uralmához, és az a hivatása, hogy megértse és kifejezze Michael jelenlegi korszakának lényegét évszázados, sőt évezredes működésének értelmében, és hogy a jelenben, amikor Michael egy különösen jelentős pillanatban kezdi meg ismét szellemi vezetését a Földön, ilyen irányban tevékenykedjen. Michael áramlatának belső ezoterikus jellegében rejlik, hogy egészen határozottan kirajzolódik az, ami ebben az évszázadban történni fog.

Látják, kedves barátaim, ha az antropozófiát mai tartalmának megfelelően visszafelé követjük, akkor nem nagyon találjuk meg annak földi előkészítését. Ha a ma megjelenő antropozófiától csak egy kissé megyünk vissza, és elfogulatlanul keressük annak forrásait a XIX. században, és értelmünket nem homályosítja el semmiféle filológiai szőrszálhasogatás, nem találunk rájuk. Legfeljebb a spirituális szemlélet bizonyos nyomaira bukkanhatunk, amelyeket csírákként használhattunk fel az antropozófia felépítéséhez, de csak nagyon gyéren. Az antropozófia korábbi földi előkészítése tulajdonképpen nem történt meg.

Az érzékfeletti világban azonban annál intenzívebb volt ez az előkészítés. Mindannyian tudjuk, hogy Goethe működése mennyiben járult hozzá még halála után is az antropozófia kialakulásához, még ha könyveimből ez nem is tűnik ki. A legfontosabb dolgok azonban éppen az érzékfeletti síkon zajlottak le. Ha visszafelé követjük a XIX. század szellemi életét Goethéig, Herdeng vagy akár Lessingig, kétségkívül már akkor is igen erőteljes szellemiséget látunk, ami hatott a XVIII. század végének és a XIX. század első felének egyes szellemeire. Ez Hegelnél például erőteljes absztrakciókban jelenik meg, Schellingnél inkább elvont képekben, de mindenesetre határozottan szellemi módon.

„A filozófia rejtélye” című művemben Schelling és Hegel jellemzéséből felismerhető, hogy ennek a világszemléleti fejlődésnek a szellemi-lelki mivoltában olyasmire akartam rámutatni, ami később beleáramolhatott az antropozófiába. „A filozófia rejtélyéiben, mondhatnám mintegy a kedélyvilág útján próbáltam megragadni a megjelenő absztrakciókat. Itt különösen a Hegelről szóló fejezetre gondolok, és néhány Schellingről kifejtett témára.

Itt azonban még mélyebbre kell hatolnunk. A XIX. század első felének szellemi életében sajátságos jelenségek tűnnek fel, amelyek később nagyrészt eltűntek a XIX. század második felének materializmusában. Mégis mindebben megjelenik valami, amiben ha elvont formában is, de mégiscsak ott van a szellemiség, a spirituális élet és lendület.

Különösen érdekes Schelling, a filozófus, akit minél többet olvas az ember annál érdekesebb lesz. Azt lehet mondani, hogy csaknem úgy kezdi, mint Fichte: akarattal átitatott, élesen körvonalazott tiszta eszmékkel. Fichte ugyanis teljesen ilyen. Johann Gottlieb Fichte egyike volt a világtörténelem kevés személyiségeinek, bizonyos vonatkozásban talán egyedülálló is volt, aki a legsűrűbb elvont fogalmakat összekötötte a belső lelkesedéssel és az akarati energiákkal, ezért nagyon érdekes személyiségként lép elénk. Az alacsony, zömök Fichte, aki fiatalkori nélkülözései folytán némileg elmaradt a növekedésben, mindig roppant erőteljes léptekkel haladt, ha az ember utána nézett. Teljességgel akarati lény volt, nála az akarat még a legelvontabb fogalmak leírásában is ott lüktetett, és még ezekkel az elvont fogalmakkal is képes volt egy olyan mű megalkotására, mint a „Beszédek a német nemzethez”, amellyel számtalan embert rendkívül fellelkesített.

Schelling kezdetben csaknem Fichte-szerűen lép fel, nem olyan erővel ugyan, de olyan jellegű gondolkodással. Nemsokára azt látjuk azonban, hogy szelleme kitágul. Fiatalkorában Fichtéhez hasonlóan ő is az „én”-ről és „nem-én”-ről, és egyéb ilyen absztrakciókról beszél, magával ragadva a jénaiakat. Ez azonban hamarosan megszűnik, szelleme kitágul, és bár fantáziával kialakított, de mégis szinte imaginációkhoz közelítő képzetek megjelenését látjuk nála. Egy idő után olyan szellemeket tanulmányoz, mint Jakob Böhme, és olyan dolgokat ír, amelyeknek egész hangvétele és stílusa teljesen eltér korábbi irányultságától: az emberi szabadság alapját kutatja, mintegy feléleszti Jakob Böhme eszméit. Látjuk azután, amint Schellingben szinte életre kel a platonizmus. Megírja „Bruno” című filozófiai beszélgetéseit, ami valóban Platón dialógusaira emlékeztet, igen mélyreható módon. Érdekes egy másik kis írása is, a „Clara”, amelyben fontos szerepet játszik az érzékfeletti világ.

Ezután Schelling nagyon sokáig hallgat. Filozófus kollégái, mondhatnám, élő halottnak tartják. Egy idő múlva is csak a rendkívül jelentős, szamothrakéi misztériumokról szóló írását publikálja. Ez ismét szellemének tágulását mutatja. Eleinte Münchenben lakik, aztán a porosz király meghívja, hogy a berlini egyetemen adja elő filozófiáját, amelyről azt mondja, hogy évtizedek alatt, magányosságának csendjében dolgozta ki. Ekkor tehát Berlinben lép fel azzal a filozófiával, amelyet hátrahagyott műveiben „A mitológia filozófiájá”-ban és „A kinyilatkoztatás filozófiájá”-ban fejt ki. A berlini közönségre azonban ez nem tesz mély benyomást, mert berlini előadásainak alaphangja végül is az, hogy az embert a világnézetek síkján a puszta gondolkodás nem viszi előbbre, hanem az emberi lélekbe sokkal inkább olyasminek kell belekerülnie, ami, mint valóságos szellemi világ hatja át a gondolkodást.

Ekkor Schellingnél a racionalista filozófia helyén hirtelen megjelenik a régi kozmikus filozófia, a mitológia, a régi istenek felélesztése, de teljesen modem módon. De ha modem is, azt látjuk, hogy ez a régi szellemiség utóhatása. Ez egészen sajátságos valami.

Amit „A kinyilatkoztatás filozófiájá”-ban fejteget a kereszténységről, abban bár kissé elvont formában, mindenesetre jelentős ösztönzést adott ahhoz, amit a kereszténység megítélésénél a szellemi látás alapján az antropozófiában is el kell mondanunk.

Egészen biztos, hogy Schelling mellett nem mehetünk el olyan könnyedén, ahogy a berliniek elmentek. Egyáltalán nem lehet figyelmen kívül hagyni. A berliniek szinte alig törődtek vele. Amikor Schelling egyik gyermeke összeházasodott egy porosz miniszter lányával - ez életével csak külsőleg összefüggő, bár karmikusan ható esemény volt -, akkor ennek hallatán az egyik porosz tisztviselő azt mondta: mindeddig nem tudta, hogy Schelling valójában minek is jött Berlinbe, de most már tudja.

Schellinget követve bizonyos belső nehézségekre bukkanunk. Utolsó alkotói korszakát a filozófiatörténetek mindig borzalmasan írják le, de mindenütt úgy jelölik meg, hogy „Schelling teozófiája”. Schellinggel ismételten sokat foglalkoztam. Az elvont formák ellenére mindig bizonyos melegség áradt abból, ami benne élt. Én magam aránylag fiatalon alaposan tanulmányoztam például az említett platóni beszélgetést: „Bruno avagy a dolgok isteni és természetes elvéről”.

Schelling 1854 óta ismét a szellemi világban tartózkodott, de roppant közel került az emberhez, ha valaki éppen ezt a „Bruno” című dialógust vette elő és élte át, nem kevésbé a „Clara”-t, de különösen a szamothrakéi misztériumokról szóló írását. Ilyenkor könnyen Schelling valóságos szellemi közelségébe lehetett jutni. Tulajdonképpen már a múlt század kilencvenes éveinek elején világossá vált számomra, hogy nála igazi szellemi inspiráció hatott. Bárhogyan is áll a dolog a XIX. század első felének világszemléletét kialakító más személyiségekkel, Schelling esetében világos volt az állandó szellemi inspiráció jelenléte.

Így a következő képet kapjuk: először is lent a fizikai világban életének sok irányú sorsát éli át Schelling, aki egy ideig vissza is vonult. Kortársai a legkülönfélébb módokon bántak vele, olykor hatalmas lelkesedést váltott ki, máskor gúnyolódtak rajta. Személyes megjelenése mindig nagy hatást keltett. Alacsony, zömök alakja volt, rendkívül megnyerő arckifejezéssel, és még késő öregkorában is ragyogott, fénylett a szeme, amelyből az igazság, a megismerés tüze áradt. Minél inkább foglalkozunk vele, annál világosabban érezzük, hogy vannak olyan pillanatai, amikor felülről kap inspirációt.

Ez rendkívül szemléletesen mutatkozott meg számomra, amikor Robert Zimmermann kritikáját olvastam Schelling „A világ korszakai” című írásáról. Tudják, hogy az antropozófia kifejezés Zimmermanntól származik, de nála ez a fogalom még teljesen zavaros volt. Nagyra becsülöm őt, de ennél a kritikánál mégis fel kellett sóhajtanom magamban: ó, te nyárspolgár!

Ekkor újra átnéztem Schellingnek ezt a világ korszakairól szóló írását, amelynek kissé elvont a szövege, de azonnal felismerhető, hogy megtaláljuk benne a régi Atlantisz egészen spirituális leírását, amit az absztrakciók sokféle módon eltorzítanak ugyan, de azért mégiscsak van benne valami.

Schelling személyénél tehát mindig érzünk valamit, amivel kapcsolatban azt mondhatjuk: Schelling itt van lent, odafent pedig történik valami, ami hat rá. Schellingnél különösen feltűnő, hogy a fenti szellemi világ és a lenti földi világ a szellemi fejlődés tekintetében állandó kölcsönhatásban áll egymással.

A kilencvenes évek közepén egyszer különösen intenzíven foglalkoztam azzal, hogy megkeressem a Michael-kor szellemi alapjait. Ekkor magam is az élet olyan szakaszába jutottam, amikor erőteljesen át kellett élnem a fizikai világgal határos másik világot, amelyet valójában csak vékony fal választ el az előbbitől. Az „Életutam”-ban erre az életszakaszomra csak utalni tudtam. Ebben az egészen közeli, mégis érzékfeletti világban hatalmas események játszódnak le, amelyek nem is nagyon különülnek el a mi hétköznapi világunktól. Azután Weimarban éltem, és egyfelől intenzíven részt vettem Weimar társadalmi életében, de ugyanakkor belső szükségét éreztem annak, hogy mindettől vissza is vonuljak. Ezek a dolgok így párhuzamosan haladtak. Ekkor egyúttal a legmagasabb fokon éltem meg azt, hogy a szellemi világgal való kapcsolatom általában mindig erősebb volt, mint a fizikai világgal való kapcsolatom. Így már fiatalemberként sem esett különösebben nehezemre, hogy valamilyen látókörömbe kerülő világnézetet gyorsan áttekintsek, de egy követ vagy növényt, nem háromszor, négyszer, de ötvenszer, hatvanszor is meg kellett néznem, hogy újra felismerjem. Mert a lelkemet nem tudtam könnyen összekapcsolni azzal, amit a fizikai világban fizikai módon neveznek el.

Ez éppen a weimari időben érte el a tetőfokát. Weimar akkoriban jóval az ottani alkotmányozó köztársasági gyűlés előtt, valóban oázisszerű hely volt, egyfajta szellemi oázis, egészen más, mint Németország egyéb helyei. Ahogy az „Életutam”-ban elmondtam, Weimarban mélyen átéltem magányosságomat. Ekkor - 1897-ben - megint kézbe vettem Schelling „Szamothrakéi istenek” című írását, és „A mitológia filozófiájá”-t, nem annyira tanulmányozás céljából, inkább csak ösztönzőül, ahogyan külső segédeszközökhöz nyúl az ember. Mondjuk, valaki a szellemi világot kutatja, és meg akarja könnyíteni a kutatást: külső segédeszközöket vesz igénybe, ahogyan technikai segédeszközök is léteznek, amelyek a tulajdonképpeni dologgal közvetlenül nem függenek össze. Ha valaki, mondjuk, az első keresztény századok korát akarja kutatni, akkor néhány éjszakára Szent Ágoston vagy Alexandriai Kelemen írásait teszi a feje alá, ez külső ösztönzés lehet, mint az emlékezés egyfajta segédeszköze, így vettem kezembe akkoriban Schelling-műveket, a „Szamothrakéi istenek”-et és „A mitológia filozófiájá”-t. De igazából az lebegett a szemem előtt, hogy mi volt az, ami a XIX. század folyamán úgy játszódott le, hogy előbb leáramlott a Földre, majd azután az antropozófiává alakult.

Amikor Schelling életének alakulását valóban követni kezdtem, akkor azt észleltem - bár először nem teljesen világosan, mert csak jóval később vált számomra világossá „A filozófia rejtélyéinek írása közben -, hogy Schelling a műveiben sok mindent inspiráció hatására írt, és inspirátora Julianus Aposztata-Herzeloyde-Tycho de Brahe volt, aki maga nem jelent meg újra fizikai síkon, de Schelling lelkén keresztül intenzíven hatott. Azt is észrevettem, hogy ez az individualitás a Tycho de Brahe élet után különösen erőteljesen tovább fejlődött. Schelling testisége ugyan csak keveset engedett át, de ha már tudjuk, hogy Tycho de Brahe individualitása lebegett fölötte inspirálóan, és eztán elolvassuk a zseniális villanásokat a „Szamothrakéi istenek” című művében, és különösen „A kinyilatkoztatás filo- zófiájá”-nak végén, ahol Schelling a maga módján nagyszerűen értelmezi a régi misztériumokat, és főleg, ha belemerülünk sajátos nyelvezetébe, akkor nemsokára szinte már nem Schelling szól hozzánk, hanem Tycho de Brahe. És észrevesszük azt is, hogy több más szellem közül éppen Tycho de Brahe - akinek individualitásában Julianus Aposztata is benne élt - sokban hozzájárult ahhoz, hogy az újabb szellemi életben több olyan dolog is megjelenjen, ami ösztönzőleg hatott abban az irányban, hogy az antropozófia jellegének legalább a külső formái kialakulhassanak.

A német filozófiának egyik bennem mély benyomást keltő írása volt Jakob Frohschammer munkája is, „A fantázia, mint a világ folyamatának alapelve”, ez a XIX. század végén írt szellemes mű. Szellemes volt, mert ez a bátor férfi - akit az egyház kiközösített és írásait indexre tette, de aki a tudománytól sem ijedt meg - felfedte a rokonságot a között, ami az ember művészi alkotásakor a fantáziában tisztán lelkileg jelenik meg, és a bensőleg működő növekedési és életerők között. Ehhez bátorság kellett abban az időben. „A fantázia, mint a világ folyamatának alapelve”, mint világteremtő erő jelentékeny írás.

Így Jakob Frohschammer is nagyon érdekelt. Reálisan igyekeztem megközelíteni, nem csak írásai révén. Megint azt találtam, hogy ugyanaz a szellem inspirálta, aki Tycho de Brahéban és Julianus Aposztatában élt. Így a személyiségek egész soránál látjuk, hogy a későbbi antropozófia előkészítésén dolgoztak. De e mögött mindenütt szükség volt arra a szellemi fényre, amely az érzékfeletti világból hat. Mert ami az előző időkben lekerült a földi síkra, az jobbára absztrakció maradt. Néha azonban konkrétabb formát öltött egy Schellinghez hasonló szellemben, vagy olyan bátor emberekben, mint amilyen Jakob Frohschammer volt.

Ha ma feltekintünk arra, ami az érzékfelettiben működik, és ismerjük az antropozófia ehhez fűződő kapcsolatát, illetve a történelemre vonatkozó kutatásokat teljesen konkréttá tesszük, és kiterjesztjük a valóságos szellemi életre is, akkor mindez nagy mértékben segítségünkre lehet. A Földön már nem kevés olyan lélek él, aki őszintén törekszik az antropozófiára, és mindig közel állt Michael áramlatához. Eközben az érzékfeletti világban számos lélek maradt, köztük elsősorban a chartres-i tanítók. De a fizikai világban élők és a szellemi világban élők között mindenkor megvan az a törekvés, hogy működésüket egyesítsék.

Ha a XX. század perspektívájának kutatásában valamilyen jelentékeny segítőt keresünk, olyat, aki mintegy tanácsot tud adni az érzékfeletti világra vonatkozóan, amikor szükségünk van az ilyen impulzusokra, akkor ilyen lehet számunkra Julianus Aposztata, illetve Tycho de Brahe individualitása. Jelenleg nincs itt velünk a fizikai síkon, de valamiképpen mindig jelen van, és felvilágosítást ad, különösen a XX. században várható folyamatok tekintetében.

Mindezt összefoglalva kiderül számunkra, hogy akik ma csatlakoznak az antropozófiához, azok lelküket arra is előkészítik, hogy a halál és újabb születés közötti életük lehetséges lerövidítésével újra megjelenjenek a XX. század végén, és együtt munkálkodjanak a chartres-i tanítókkal, akik most még fent maradtak a szellemi világban.

Kedves barátaim, tudatosítanunk kellene magunkban, hogy az antropozófia mozgalmának egyik leglényegesebb vonása, hogy további működésre hivatott, és hogy a XX. század végén nemcsak a legjelentősebb szellemek, de szinte valamennyi lélek újra megjelenik a földi síkon. Mégpedig éppen azért, mert ekkor kell majd az ember szellemi, spirituális élete számára egy hatalmas impulzust adni a Földön. Különben a földi civilizáció végképp lehanyatlik, aminek előjelei már igen erősen mutatkoznak.

Ilyen értelemben szeretnék szívükben lángra lobbantani valamit, amire mindannyiunknak szüksége van ahhoz, hogy már most úgy megerősítsük a szellemi életet az antropozófiai mozgalomban, hogy majd megfelelően előkészítve jelenhessünk meg abban a nagy korszakban, amelyben egy lerövidített érzékfeletti élet után ismét cselekedhetünk a Földön, és amelyben a Föld megmentését annak legfontosabb lakói mindenekelőtt az antropozófusoktól fogják várni.

Gondolom, már a jövő perspektívája is fellelkesítheti és olyan érzésekre indíthatja az antropozófusokat, amelyeket energikus, tetterős, lelkes módon hordozhatnak mostani földi életükben, hogy ezzel előkészítsék magukat a század végére, amikor az antropozófia hivatott lesz arra, hogy mindazt megvalósítsa, amire utaltunk.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként