Az emberiség történelmének és saját életünknek folyamatát csak egészen kis részben érthetjük meg, ha csupán azt a külső oldalát szemléljük, amelyet a születésünk és halálunk közötti földi életben lejátszódó események alapján figyelhetünk meg. A történelem és az élet belső indítékait nem láthatjuk át, ha tekintetünket nem fordítjuk a külső fizikai történések alapját képező szellemi háttérre. A világtörténelmet általában a fizikai világban lejátszódó eseményekre korlátozzák, és azt mondják, hogy a világtörténelemben csak földi okok és okozatok érvényesülnek. Megnézik például a XX. század második évtizedének eseményeit, és az első évtized eseményeinek következményeit látják bennük. Menynyi illúzióra van ilyenkor lehetőség! Olyan ez, mint amikor hullámokat vető vizet látunk, és mindegyik hullámot csak az előző következményének tekintjük, pedig tulajdonképpen alulról hatolnak fel azok az erők, amelyek a hullámokat létrehozzák. Valójában arról van szó, hogy a szellemi világból indul ki mindaz, ami a történelem színpadán vagy az emberi élet valamely területén megtörténik. E történéseknek csak a legkisebb részével kapcsolatban beszélhetünk külső okokról és okozatokról.
Most szeretném néhány példán bemutatni, hogyan kell e történésekbe a szellemi eseményeket bevonni, hogy valódi képünk legyen a földi események alapjairól. Korunk szellemi vonatkozásban azzal függ össze, amit a szellemi életben Michael uralmának nevezünk, és ez a Michael-uralom arra irányul, amit az antropozófiai mozgalom is a legmélyebb értelemben akar, és amire törekednie kell. Így azok az események, amelyeket most elmondok, kapcsolatban állnak az Antropozófiai Társaság sorsával, karmájával, és - ahogy ez a következő alkalommal ki fog derülni - az Antropozófiai Társaságban lévő egyes személyek többségének karmájával is. Mai témáinkat önök közül sokan már ismerik az előző előadásokból. Most azonban az ismert dolgokat bizonyos szempontból szeretném összekapcsolni a kevésbé ismertekkel.
Látjuk, kedves barátaim, hogy a Golgotai Misztérium óta a művelt világban a keresztény fejlődés folyamatosan megy végbe. Korábban már többször is leírtam, hogy ez a fejlődés milyen irányt vett az egymást követő századok során. Észre kell vennünk, hogy ebbe a keresztény fejlődésbe sok egyéni körülmény is belejátszott. Hiszen ezek nélkül nem jellemezné mai korunkat az erős materializmus, amelyet benne megfigyelhetünk.
Nem tagadható ugyan, hogy ehhez a materializmushoz a maguk részéről éppen a keresztény vallások is erősen hozzájárultak, de ebben valójában nem a keresztény, hanem az egyéb impulzusok játszottak közre, amelyek máshonnan áramlottak a keresztény fejlődésbe.
Ha Nyugaton egy bizonyos korra, a VIII. századra és a IX. század elejére tekintünk, láthatjuk, hogy egy olyan személyiség, mint Nagy Károly mindenfelé terjesztette a kereszténységet az Európában élő, de még nem keresztény népek között, bár ezt oly módon tette, amellyel mai humánus fogalmaink szerint talán nem mindenben érthetünk egyet. E nem keresztény személyek közül különös figyelmet érdemelnek azok, akikre hatással voltak az Elő-Ázsiából kiinduló arab, mohamedán hadjáratok, amelyek Észak-Afrika felől törtek be Európába. A mohamedánizmust itt a szó tágabb értelmében kell vennünk.
A Golgotai Misztérium után több mint fél évezreddel azt látjuk, hogy a mohamedánizmusban összegződik az arab kultúra minden régi világnézeti eleme, és az ezzel összefüggő, különösen gazdag, de nem keresztény módon kialakult tudományosság, amely az Ázsiából Észak-Afrikán keresztül vezető hadjáratokkal elterjedt Nyugat- és Dél-Európában is. Itt ez az áramlat később lassan elapad a külső világ számára, de belül a szellemi élet fejlődésében nem tűnik el. Amikor az arabizmus külső terjedése Európában már kimerül, akkor azt látjuk, hogy az arabizmus belső módon terjed tovább. Ez egyike azoknak az eseteknek, amikor tekintetünket a külső történelemtől a szellemi háttérre kell ráirányítanunk.
A korábbiakban a karmával kapcsolatban elmondtam már, hogy amikor az egyes emberek egymást követő földi életeit nézzük, akkor egy régebbi földi élet alakulására nem következtethetünk a külsőségekből, valakinek pusztán a külső magatartásából, mert itt sokkal bensőségesebb impulzusokról van szó. Így a történelmi személyiségeknél is sokkal bensőségesebb impulzusokon múlnak a dolgok. Láttuk, hogy az előző kultúrkorszakok eredményeit az egyes személyek, maguk az emberek viszik át a későbbiekbe, de az átvitel során a dolgok meg is változnak, ezért ezeket az áthozott elemeket a külső oldal szemlélése alapján nem minden további nélkül tudjuk felismerni új formáikban, amelyekben valaki a következő inkarnációjában megvalósítja azokat. Kövessünk nyomon most egy ilyen áramlatot.
Abban a korban, amikor Nagy Károly, mondhatnánk kissé primitív módon terjesztette a kereszténységet az akkori primitív európai műveltség területén, odaát Keleten egy olyan személyiség élt, aki Nagy Károlyhoz képest lényegesen magasabb fokon állt: Harun al Rasid. Elarun al Rasid elő-ázsiai udvarában összegyűjtötte korának legjelentékenyebb szellemi nagyságait. Ragyogó udvara volt, amelyet Nagy Károly is nagyra tartott. A legkitűnőbb személyiségek képviselték az építészetet, költészetet, csillagászatot, földrajzot, történelmet, embertant, és mindezt a legnagyszerűbb módon részben olyanok művelték, akik még sok mindent magukban hordoztak a régi beavatási tudomány ismeretéből.
Harun al Rasid nagy formátumú szervező szellem volt, és udvarában, mondhatnám, szinte egy általános akadémiát alakított ki, ahol egyetlen szerves egészként működtek az akkori keleti művészet és tudomány egyes ágazatai. De ott találunk mellette egy másik személyiséget is, aki ugyan már csak lelke mélyén, de mégis valamennyire magában hordozta a régi beavatási ismereteket.
Nem az a helyzet ugyanis, hogy aki egy régebbi inkarnációjában beavatott volt, annak egy későbbi inkarnációban ismét beavatottként kell megjelennie. Hiszen az előadásokkal kapcsolatban fel lehet verni olyan kérdéseket, hogy ha voltak ilyen régi beavatottak, akkor hová lettek? Nem testesültek meg újra? Hol vannak ma? Hol voltak az utóbbi századokban? - Itt voltak ugyan, de tudomásul kell vennünk, hogy aki egy régebbi inkarnációban beavatott volt, annak az új inkarnációjában azt a külső testet kell használnia, amelyet az adott korszak nyújthat számára. Az újabb kori emberi fejlődés nem ad olyan bensőleg képlékeny, hajlékony és lágy testeket, hogy minden akadály nélkül beléjük húzódhatna mindaz, ami egy régebbi inkarnációban élt valakiben. Így a beavatottak más feladatokat kapnak. Ezekben már csak öntudatlanul, bizonyos erőteljes impulzusok formájában és nem közvetlen beavatásként jelenik meg az, ami a korábbi beavatásban jelen volt.
Harun al Rasid udvarában tehát élt egy tanácsadó, második szervezőként, aki szintén rendkívül mélyen belelátott a világ dolgaiba - jóllehet akkori inkarnációjában már nem volt beavatott -, és a lehető legnagyobb szolgálatokat tette Harun al Rasidnak.
Ez a két személy aztán áthaladt a halál kapuján. Miután megérkeztek, odaát a szellemi világban bizonyos mértékig még látták az arabizmus terjeszkedésének utolsó fázisát egyfelől Afrikán át Spanyolország felé, másfelől Közép-Európa irányában. Ők ketten a Földön intenzív erőt jelentettek, és Ha- run al Rasid sokat tett élete folyamán azért, hogy az arabizmus elterjedését a fizikai világban elősegítse.
Ez az arabizmus Harun al Rasid udvarában sajátságos formát öltött, ugyanis a megismerés és művészet különféle régebbi formáira nyúlt vissza, amelyek Ázsiában már hosszú idő óta léteztek. Hiszen az utolsó nagy fejlődési hullám az előző Michael-korszakban indult el Ázsia felé: ez a görög szellemi élet, a görög spiritualitás, a görög művészi érzék terjedése volt. Ezeket Arisztotelész és Nagy Sándor idején foglalták össze, és Nagy Sándor átvitte hódító hadjárata során Ázsiába és Észak-Afrikába, mint a görög szellemi élet virágát. Ez roppant energikus módon, egyúttal a szellem terjesztésének példamutató formájában történt, mindazzal áthatva, amely a tudományosság területén az arisztotelizmusban fejeződött ki. Az arabizmus és orientalizmus így átitatódott azokkal az impulzusokkal, amelyeket Arisztotelész görögsége dolgozott ki, és amelyek Nagy Sándor hódításai és alapításai révén nagy mértékben elterjedtek.
Ha visszatekintünk néhány századdal a Golgotai Misztérium előtti időkre, egészen Nagy Sándor hadjárataiig, amikor a görög bölcsesség színe-javát elterjesztették, akkor azt látjuk, hogy odaát Elő-Ázsiában évszázadokon keresztül - egészen a VIII. keresztény században élt Harun al Rasidig - a görög szellemi élet arisztotelészi formájának felvételére megvolt a készség és a megfelelő gondolkodásmód. De ez itt mégis sajátos alakot öltött. Bár Harun al Rasid udvarában mindezt szellem-teli módon, nagyon behatóan és bizonyos arab színezettel művelték, és ő, valamint tanácsadója nagy gondot fordított rá, a többiek pedig, akik még ott voltak, a régi keleti beavatási bölcsességgel is áthatották, az ott élő arisztotelizmus mégsem az eredeti volt, nem az, amit Arisztotelész és Nagy Sándor ápolt. Olyan jelleget vett fel, amely nem nagyon akart a kereszténységgel kapcsolatot találni.
Így odaát olyanfajta arisztotelizmus és alexandrinizmus alakult ki, amelyet főként Harun al Rasid és tanácsadójának vezetése alatt magas fokon műveltek, ami azonban a kereszténység számára igen kedvezőtlen ellenpólust jelentett, és olyan szellemi formát, egyfajta panteizmust öltött, amely sohasem akart a kereszténységgel összekapcsolódni, és belső lényege folytán nem is volt erre képes.
Harun al Rasid és tanácsadója tehát az antik szellemiség olyanfajta érzületével haladt át a halál kapuján, amely nem akart összefonódni a kereszténységgel. Miután áthaladtak a halál kapuján, arra fordították minden erejüket, azon fáradoztak, hogy a szellemi világból a történelmi fejlődésbe úgy avatkozzanak be, hogy folytatódjon az arabizmus szellemiségének Elő-Ázsiából Európába való további terjedése, amely korábban a háborús időkben kezdődött. Ezért haláluk után olyan szellemi impulzusokat küldtek le a szellemi világból, amelyek Európa szellemi életét át akarták hatni az arabizmussal.
Így azt látjuk, hogy egyikük, Harun al Rasid a következő fejlődést éli át halála után: a szellemi világból figyelemmel kíséri az arabizmus terjedését Elő-Ázsiából Dél-Európán és Spanyolországon át, és azt tovább vezeti. A másik személy hasonló módon működik a szellemi világban, ő is követi tekintetével azt, ami odalent a fizikai világban történik, és olyan utat tesz meg a szellemi világban, amelynek földi vetületét megtaláljuk a Fekete-tenger északi részétől Közép-Európáig terjedő területen. Így látjuk ezeket a lelkeket, ahogy bizonyos módon szellemileg vándorolnak, és az említett módon állnak kapcsolatban a fizikai síkkal.
Másrészről tudjuk a történelemből is, hogy az arisztotelizmus valamint Nagy Sándor mondája hogyan terjedt el a kereszténységben. A Nagy Sándorhoz fűződő elbeszélés még a IX-XIII. században is az Európa-szerte mesélt történetek közül a legnépszerűbbek közé tartozott. Ez volt Nagy Sándor éneke, Lamprecht pap csodálatos költeménye, amely Nagy Sándor tetteit mindenütt hozzákapcsolja a szellemi világhoz. Leírja Nagy Sándor neveltetését és életét, valamint az ázsiai hadjáratokat. De mindenütt azt hangsúlyozza ki, ami Nagy Sándor földi életében szellemi módon tükröződött. Hiszen a szellemiség minden földi élettel összefügg, bár ezt az átlagos tudat nem látja be. A középkorban azonban mindezt még benne találjuk ebben az irodalmi feldolgozásban. Így az arisztotelizmus a skolasztikába is benyomult, ahol mindenütt arisztotelészi fogalmakat használtak. Ez azonban a másik pólus volt: odaát Ázsiában arab formában, míg itt Európában keresztény alakban jelent meg. Nagy Sándor énekét teljesen áthatja a keresztény érzület. Az arisztotelizmus Európában tehát teljesen keresztény formában bontakozott ki.
Nos, még az a különös jelenség is megfigyelhető, hogy a keresztény egyházi tanítók, akiknek lelke Arisztotelésszel volt felvértezve, éppen azok ellen harcoltak, akik Ázsiából a „másik” Arisztotelészt hozták át Spanyolországba, és ott a nem keresztény tanítást terjesztették. A későbbi időkben festett képeken mindenütt láthatjuk, ahogy az arisztotelizmus mintegy együtt harcol a keresztény egyházatyákkal, az egyházatyák kezükben tartják Arisztotelész műveit, de közben lábukkal tapossák az arab Averroest és a többieket, akik a maguk módján azt az arisztotelizmust képviselték, amely az arabizmus útján jött át Európába.
Külsőleg ez játszódik le. De a szellemi kutatás alapján azt mondhatjuk, hogy Harun al Rasid és tanácsadója az említett módon élt tovább, miután áthaladtak a halál kapuján. Természetesen Nagy Sándor és Arisztotelész is így élt tovább. Az ő valóságos individualitásuk azonban, mondhatnám, csak átmenetileg tekintett le a földi életbe az első keresztény századokban - mégpedig egy antropozófiai szempontból érdekes vidékre de aztán ismét visszatértek a szellemi világba, és a szellemi világban voltak akkor, amikor Harun al Rasid és tanácsadója elhagyta a fizikai síkot. Arisztotelész és Nagy Sándor azonban más utat követtek, individualitásuk a keresztény fejlődéssel együtt haladva nyugat felé tartott.
Nos, a IX. században játszódott le a legfontosabb, leglényegesebb esemény is. Ami ugyanis ekkor a szellemi világból kiindu- lóan meghatározó volt Európa szellemi életére nézve, az a szellemi világban egybeesett egy érzékfeletti eseménnyel. Ezek egybeesése persze nem könnyen ismerhető fel. 869-ben az érzékfeletti világban történik valami roppant jelentős dolog, éppen akkor, amikor odalent Konstantinápolyban a nyolcadik ökumenikus zsinat összeül, és dogmatikusan kijelenti, hogy aki igazi keresztény, az nem mondhatja, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll. Az úgynevezett trichotómiát eretnekségnek nyilvánítják.
Ezt régebben gyakran úgy fejeztem ki, hogy ezen a 869-ben tartott zsinaton eltörölték a szellemet. Ezt követően ugyanis azt kellett mondani, hogy az ember csak testből és lélekből áll, és a léleknek vannak bizonyos szellemi tulajdonságai. De ami ilyen módon odalent Konstantinápolyban történt, az csak valaminek a földi vetülete volt, bár nem ismerhető fel, hogy minek a vetülete. Egy szellemi esemény vetülete volt, amely az európai szellemtörténet számára roppant fontosnak bizonyult, több évig tartott, és jelentősen kihatott az ezt követő fejlődésre.
A IX. században már az a kor érkezett el, amikor az európai emberiség és annak szellemi élete teljesen elfelejtette azt, ami az első keresztény századokban még megszokott volt a keresztények számára, hogy tudniillik Krisztus régebben a Napon tartózkodott, és lénye összefüggött a Nappal, majd testet öltött a Názáreti Jézusban, ahogyan ezt gyakran leírtam. Az első keresztények jól tudták, hogy Krisztus, mint naplény, a Golgotai Misztérium előtt a Napon való tartózkodása révén kapcsolatban állt a kozmikus világgal, tehát, hogy Krisztus nemcsak naplény, hanem egy olyan lény is, aki összekapcsolódott mindazzal, ami planetárisan a Naphoz tartozik. A IX. században azonban a Krisztus-impulzusnak ezt a kozmikus eredetét már nem ismerték. Egyre inkább az úgynevezett tisztán emberi jelleghez közeledtek, vagyis ahhoz, ami csakis a fizikai síkon játszódik le. Az evangéliumokat sem úgy fogták fel, hogy azok a kozmoszra utalnak, hanem úgy beszélték el a tartalmukat, mint valamilyen földi eposzét.
Ha meg akarjuk érteni, hogy ezzel tulajdonképpen mi is történt, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberiség fejlődése folyamán létezett egy Krisztus előtti, egy Golgotai Misztérium előtti kereszténység is. Komolyan kell vennünk Szent Ágoston szavait, aki azt mondta, hogy a kereszténység mindig is létezett, csak akik a Golgotai Misztérium előtt keresztényeknek számítottak, azokat másképpen nevezték. Ez csak egy rendkívül jelentős dolognak a külső, virágnyelven való kifejezése. Az igazi misztériumokban, sőt, azokon a helyeken is, ahol maguk a misztériumok közvetlenül nem voltak jelen, de mégis érvényesült a misztériumi tudás, a misztériumok impulzusa, mindenütt létezett egy Golgotai Misztérium előtti kereszténység. Úgy beszéltek a Krisztus-lényről, hogy ő az a lény, aki a Napon él, és csak akkor lehet látni és együttműködni vele, ha az ember olyan messzire jut el a beavatási bölcsességben, hogy megjelenik számára a Nap életének valósága, annak tényleges szellemi tartalma.
Így beszéltek a régi misztériumokban az eljövendő Krisztusról. Nem földi Krisztusról beszéltek, aki a Földön él, és itt van, hanem az eljövendő Krisztusról, aki majd egyszer megérkezik, és akit akkoriban még a Napon kerestek. Ilyesmi a későbbi korokban is tovább élt egyes helyeken, ahová a kereszténység a Krisztus utáni századokban nem jutott el.
Amikor Torquay-ban, Anglia nyugati részén nemrég nyári tanfolyamot tartottam, volt egy élményem annak a helynek a közelében, ahol egykor Artus élt az övéivel - meglátogattuk ezt a helyet és ami egy kereszténység előtti kereszténység ilyen meglévő hatására utalt. Ott ugyanis fennmaradt az, amit az Artus-mondában sokszor a későbbi korokra vonatkoztat az a tudományosság, amely a tényekre vonatkozóan meglehetősen tájékozatlan. Pedig a monda igen régi korokra nyúlik vissza. Valóban nagy hatással volt rám, amikor ott álltam azon a helyen, ahonnan letekinthetünk a tengerre, ahogyan egykor Artus kerekasztalának lovagjai is letekinthettek. Ha fogékonyak vagyunk az ilyesmire, akkor ez a benyomás még ma is éreztetheti velünk, hogy a kerekasztal lovagjai, Artus lovagjai hogyan tevékenykedtek abban az óriási várban, amelynek végső tanúi, legutolsó kövei még ott málladoznak.
Ez a romos hely, ahonnan letekinthetünk a tengerre, még mindig hatalmas benyomást tesz az emberre, bár a kövek szinte teljesen szétmorzsolódtak. A hegycsúcs két oldalán ott látjuk a tengert. Olyan vidék ez, ahol szinte óránként változik az időjárás: ha kitekintünk a tengerre, megpillantjuk a benne tükröződő ragyogó napfényt, majd hirtelen viharos szelek kezdenek fújni. Nagyszerű benyomásunk támad, ha a ma is lejátszódó jelenséget okkult pillantással követjük. A fény és a levegő hatásaiban, a tenger fodrozódó és partnak ütköző hullámaiban elementáris lények élnek és mozognak. Még most is teljesen szemléletesen kivehető a mindebben benne élő elementáris lények látványa, életük és mozgásuk kölcsönhatása, az, ahogyan a Nap földi hatását fejti ki lényükre, amikor találkozik a földből kisarjadó elementáris hatalmakkal, a spirituális elemi lényekkel. Ma az az érzésünk támadhat ilyenkor, hogy ez volt az Artushoz tartozó tizenkét lovag közvetlen, eredeti ihlető forrása.
Magunk elé képzelhetjük, amint Artus kerékasztalának lovagjai ott állnak, és figyelik a fény, a levegő, a víz és a föld hatalmainak, az elementáris lényeknek az összjátékát. De azt is magunk előtt láthatjuk, ahogyan ezek az elementáris lények hírül adták nekik a Nap, a Hold és a csillagok üzeneteit és ezek - különösen a régebbi korokban volt erre mód - átmentek impulzusaikba. Így sok minden fennmaradt a keresztény korszak századain át egészen a IX. századig.
A Merlin tanításain alapuló Artus-lovagrend feladata Európa szellemi művelése volt, amikor ezt a szellemi életet még mindenütt a legkülönfélébb elementáris lények befolyásolták. Európa régi életére úgy kell tekintenünk - ha ezt manapság nem is hiszik el -, hogy az elementáris lények mindenütt belejátszottak a közvetlen emberi életbe.
Krisztusra, a Napszellemre, a Golgotai Misztériumra vonatkozó megismerés itt már a kereszténység hírének megérkezése előtt is létezett, mégpedig legrégibb alakjában, legalább is egyfajta gyakorlati, ösztönös módon, de egészen világosan, hiszen mint mondtam, Artus élete a kereszténység előtti kor idejére tehető. Amit pedig Artus kerékasztal-lovagjai tettek, abban ugyanaz a kozmikus Krisztus élt - ha más néven is -, aki benne volt abban a hevületben is, amellyel Nagy Sándor vitte át Ázsiába a görög kultúra szellemi életét. Így itt mintegy Nagy Sándor későbbi hadjáratainak lehetünk tanúi, amelyeket Artus kerékasztalának lovagjai vezettek Európában, hasonlóképpen ahhoz, ahogy ő Makedóniából elindulva Ázsiában tette.
Azért említem ezt, mert éppen a legutóbbi példán láthatjuk, hogy itt tulajdonképpen a Nap szolgálatát, vagyis Krisztus régi szolgálatát végezték, de olyan módon, ami megfelelt annak, ahogyan Krisztus a Golgotai Misztérium előtt létezett az emberiség számára. Itt minden kozmikus jelentésű volt, még a kozmosz földi, elementáris megjelenésében is. A fényben, a levegőben, a vízben és a földben élő elementáris lényekben benne élt a kozmikus jelleg, megfigyelésük során ezt felismerhették bennük. Így még a IX. században is sok kereszténység előtti kereszténységet találunk az európai pogányságban. Ez a különös, és még inkább az, hogy ebben az időben az európai pogányság megértette a kozmikus Krisztust, sőt, sokkal méltóbb módon tekintett rá, mint azok, akik Krisztust a hivatalosan terjedő kereszténység útján fogadták el.
Ha Artus király életének, a körülötte folyó életnek korunkig terjedő hatását nézzük, akkor megfigyelhetjük, hogy ez milyen sajátságosán folytatódik, amikor a karma, a sors hatalmánál fogva beilleszkedik a jelenbe. Így jutottam el kutatásaimban Artus kerékasztalának egyik tagjához, aki ennek a kerékasztalnak az életét valóban igen behatóan művelte, bár kissé elkülönülve a többiektől, akik inkább a lovagi életmód hívei voltak. Ez a lovag némileg szemlélődő életet folytatott, de nem a Grál-lovagokhoz hasonlóan. Ilyesmi Artus körében nem létezett. Kalandnak nevezték a lovagi tetteket, amelyek feladataiknak megfelelően az akkori korban nagyrészt hadjáratok voltak. De az a személy, aki feltűnt nekem a többi alak között, sok olyasmit mutatott inspirációjában ebből az életből, ami csodálatos volt. Ezek a lovagok kimentek a kiugró földnyelvre, rátekintettek odafent a felhők ragyogó játékára, odalent a fodrozódó hullámokra, figyelték ezt a kavargást, amely még ma is fenséges, nagyszerű benyomást kelt, meglátták benne a szellemit, és ez inspirálta őket. Ebből merítették erejüket. Egyikük azonban különösen behatóan tudott rátekinteni erre a fodrozódásra és hullámzásra, amikor a szellemi lények feltörnek a felcsapódó hullámokban, a földi tekintet számára furcsa alakban. Nagyszerűen meglátta, hogy a Nap gyönyörű, tiszta hatása hogyan játszik össze a természettel, hogyan él és kavarog a tenger mozgékony felszínének szellemi hatásában és nyüzsgésében, és benne élt abban, ahogyan a párás légkör a Nap fénylő természetét hordozza, amely itt másképpen ereszkedik a fákra és a fák közé, mint más vidékeken. Olykor a szivárvány színeiben játszva csillan fel a fák közötti résekben.
Volt tehát itt egy lovag, aki ennek meglátásához különleges érzékkel rendelkezett. Fontosnak tűnt számomra, hogy életét tovább kövessem, és lássam individualitását, mert éppen nála, későbbi élete során, valami, mondhatnám, csaknem primitíven pogány inkarnációnak kellett bekövetkeznie, amely csak annyira volt keresztény, ahogy ezt leírtam. Így derült ki, hogy Artus kerékasztalának ez a lovagja Arnold Böcklinként született meg újra. Személyének rejtélye sokáig foglalkoztatott, és csak Artus kerékasztalának összefüggésében volt megoldható. Látjuk tehát, hogy létezett egy olyan kereszténység, amely megelőzte a Golgotai Misztériumot, és amely szellemi módon még ma is megragadható. Ez beragyogott abba a korba, amelyről most beszéltem.
Miközben a nyolcadik egyetemes zsinat Konstantinápolyban lejátszódott, ugyanakkor egy, mondhatnánk, mennyei zsinaton találkoztak azok a személyiségek, akik már áthaladtak a halál kapuján, és jól ismerték a Golgotai Misztériumot megelőző kereszténységet. Itt találkozott egymással Arisztotelész, Nagy Sándor, Harun al Rasid, az ő tanácsadója és Artus kerékasztalának köréből néhányan.
Arisztotelész és Nagy Sándor a kereszténység szellemében akart tevékenykedni, és sokat fáradozott azon, hogy legyőzze az arabizmust, amely Harun al Rasid és a többiek individualitásában élt. De ez nem sikerült. Ezek az individualitások nem voltak alkalmasak erre. Az történt viszont, hogy a régi kozmikus kereszténység még mélyebben hatotta át az Artus kerékasztalától származó embereket, mint ahogy az az Artus-lovagok durvább megnyilvánulásaiban élt. Ezen a földöntúli zsinaton Michael közreműködésével Nagy Sándor és Arisztotelész mintegy határozatokat hozott a jövőben bekövetkező és már előre látható dolgokról, annak érdekében, hogy Európában a szellemi élet a kereszténnyé vált alexandrinizmus és arisztotelizmus értelmében új impulzusokat kapjon.
Harun al Rasid és tanácsadója azonban megmaradt a réginél. Rendkívül fontos, hogy tovább kövessük Európa szellemtörténetében azt, hogy milyen hatása volt ennek a - ha szabad így mondanom - mennyei gyűlésnek. Mert ha rátekintünk a szellemi élet további mozgásaira, akkor meglátjuk a Földre visszatérő Harun al Rasidot, ezt a nagyformátumú szervezőt, Nagy Károly korának kiváló szellemét. Később maga is a kereszténység körében született meg, de miután áthaladt a halál és az újabb születés közötti életen, arabizmusát magával hozta. Egy ilyen személyiség megnyilatkozásának ugyanis külsőleg nem kell az arab elemre hasonlítania, amikor megjelenik a fizikai síkon. Új formát ölt magára, de lényegében ebben az új formában is a régi marad: mohamedán és arab jellegű.
Ez jelenik meg hatékonyan az európai szellemi életben, amikor Harun al Rasid újra megszületik Baconként, megtestesül Verulami Bacon alakjában. Tanácsadója másképpen jelenik meg Közép-Európában, sajátos módon a kereszténységtől áthatva, és Európa-szerte működik: ő Amos Comenius. Európa további szellemi életét sok mindenben meghatározta az, amit Harun al Rasid udvarának újra megszülető szellemei létrehoztak Európában új emberi alakjukban.
Látjuk, hogyan hat az, ami először csak előkészül, és aztán valóban megtörténik, csak később. Mert ami Francis Baconben és Amos Comeniusban megnyilvánult, az szellemileg már régóta hatott a szellemi világból, minthogy 869-ben, azon a bizonyos érzékfeletti zsinaton különösen intenzív formát öltött.
Ugyanakkor megjelent a másik pólus is, amelyet az alexandrinizmus és az arisztotelizmus képviselt a kereszténység érdekében. Ez először abban a sokféle hatásban domborodott ki, amely a keresztény szellemi élet művelésének egyes helyein jelent meg. Ilyet látunk különösen a chartres-i iskolában, amelyről már többször beszéltem. A chartres-i iskolának hatalmas spirituális jelentősége volt, és különösen a XII. században virágzott. Chartres-i Sylvester, Alanus ab Insulis és más szellemek, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak a chartres-i iskolával, vagy tanítottak benne - mint Alanus ab Insulis és Sylvester - nem nevezhetők ugyan a szó igazi értelmében beavatottaknak, de sokat hordoztak magukban a régi beavatottak bölcsességéből. A tőlük származó könyvek szavak puszta katalógusának látszanak, akkoriban azonban csak bizonyos retorikával, egyfajta szókatalógus módján lehetett a könyvekben közölni azt, amit ki akartak fejezni. Aki azonban ért az olvasásukhoz, az éppen ezekből a könyvekből tudja kiolvasni azt, amit Chartres nagy tanítói ragyogó, csodálatos spiritualitással áthatottan tanítottak számos tanítványuknak.
A chartres-i iskolában valóban egyfajta spirituális csillogás ragyogott Európa szellemi élete felett. Ezen a helyen ma is ott állnak a lenyűgöző építészeti tudással kialakított katedrálisok, amelyek finom megformálásukban századok teljesítményét tárják elénk.
Ez a spirituális élet más helyeken is érvényesült a természetbe való betekintés, de egy másfajta, a későbbi időktől eltérő spirituálisabb betekintés formájában, sőt olyan szellemi életként, amely szellemi módon is hatott. Érdekes, hogy ez a szellemi, spirituális élet hogyan sugárzott ki a legváltozatosabb utakon. Követhetjük Franciaország egyes helyein, ahogyan ez a chartres-i szellem Chartresból kiindulva eljutott az egyetemekre, Franciaországon keresztül a dél-francia területekig, és még Itáliába is áthúzódott. De spirituális módon hatott.
Érdekes, hogy Brunetto Latini, aki egy ideig követ volt Spanyolországban, visszatértekor hallott szülővárosának, Firenzének balsorsáról, és ez erős megrázkódtatást váltott ki belőle. Az úton enyhe napszúrást kapott. Ilyen testi állapotban az embert könnyen megközelíthetik a spirituálisán terjedő szellemi hatások. Ismeretes, hogy Brunetto Latini Firenze felé vezető útján valamilyen elementáris beavatást élt át. Ő lett aztán Dante tanítója. Az Isteni színjáték spiritualitása azokból a tanításokból származik, amelyeket Brunetto Latini adott át tanítványának, Danténak.
Mindenben megnyilatkozott az, amit a 869-es érzékfeletti gyűlésen döntöttek el érzékfeletti módon. Mert a chartres-i tanításokhoz vezető inspiráció, Brunetto Latini inspirációja és Dante inspirációja, aminek révén kozmikus elem jelenhetett meg költői művében, azzal az impulzussal függ össze, amely a IX. század érzékfeletti gyűléséből indult ki.
Csak ha betekintünk ezekbe a dolgokba, és együtt látjuk Európa egész szellemi életét, Nagy Sándor korától, majd a Golgotai Misztérium korától ezekig az időkig, a chartres-i iskoláig és tovább a következő korokig - erről még beszélni fogok - ha összevetjük az érzékfelettiben történő eseményeket a fizikai világban lejátszódó vetületükkel, akkor fogjuk valóban megérteni, hogy mit kell ma Michael áramlatának neveznünk, és hogy mit akar Michael áramlata. Akkor beletekintünk abba is, hogy az antropozófia mozgalmának mi a szándéka Michael áramlata értelmében. Erről legközelebb tovább beszélünk.