Tegnapelőtt említettem, hogy a karmáról és az ismétlődő földi életekről szóló elméleti fejtegetések szükségképpen élettelenek maradnak, ha az ilyen irányú eszmefuttatások nem vezetnek el a gyakorlati élethez, vagyis, ha nem a karma és az ismétlődő földi életek szemszögéből nézzük magát az életet. Az ilyenfajta fejtegetéseket azonban a lehető legnagyobb komolysággal kell végeznünk. Mert azt kell mondanunk, hogy akik mindenféle karmikus összefüggésekről és az ismétlődő földi életekkel kapcsolatos legkülönfélébb dolgokról elmélkednek, azok nagy kísértésnek vannak kitéve. Ezen a területen igen könnyen lehetünk tévedések áldozatai. Ilyen irányban valóban csak akkor végezhetők kutatások, ha a kutató előtt - lelki fejlődése révén - bizonyos értelemben már megnyílt a szellemi világ.

Azok azonban, akik az ilyen jellegű fejtegetéseket meghallgatják, meggyőződésük érdekében igénylik azt, hogy megismerjék az ilyen kutatások során napvilágra kerülő közlések alapját. Tulajdonképpen nem kellene megbízni abban, aki minden további nélkül az ismétlődő földi életekről kezd beszélni. Az ilyen okkult mélységekből származó közléseket csak azáltal lehet igazolni, ha előbb más területeken már kivívtuk a bizalmat.

Úgy gondolom, hogy az antropozófia eddigi 23-24 éve során elegendő okkult anyag gyűlt össze, így ma a karma és az ismétlődő földi életek merész kutatásainak eredményeiről is beszélhetek azok előtt a hallgatók előtt, akik a szellemi élet más területeinek kifejtése folyamán már bizalomra tettek szert irántam. Ugyanakkor tény, hogy sok jelenlévő csak rövid ideje tagja az Antropozófiai Társaságnak. A Társaság további fejlődését figyelembe véve lehetetlen volna azonban, hogy az újonnan belépők számára mindig mindent elölről kezdjek. Másfelől nagy örömünkre és megelégedésünkre szolgál, hogy éppen ezeken az előadásokon a legrégibb antropozófus barátaink is nagy számban megjelentek, olyanok is, akik szinte az egész antropozófiai fejlődést végigélték. Persze az idők folyamán alkalmat kell teremtenünk arra, hogy a tagságuk kezdetén állókat elvezessük ahhoz, amit az Antropozófiai Társaság működése során el kell végeznünk.

Mindezeket azért kell előrebocsátanom, mert ma éppen olyan fejtegetésekbe kezdek, amelyek a következő előadások kiindulópontjai lesznek, és ezekben majd találkozni fogunk néhány valóban igen merésznek tűnő megállapítással is. De kedves barátaim, az emberi élet mégiscsak akkor jelenik meg a helyes megvilágításban, ha a maga igazi valóságában, vagyis éppen az ismétlődő földi életeken keresztül szemléljük. A komoly, felelősségének tudatában lévő kutatás egyáltalán nem könnyű ezen a területen. Mert az itt elért eredmények voltaképpen bizonyos módon ellentmondanak megszokott képzeteinknek.

Ha rátekintünk egy ember földi életére, sorsának tartalmára, akkor először azok a legszembetűnőbb sorscsapások tűnnek fel számunkra, amelyek összefüggnek az illető külső vagy belső hivatásával, társadalmi helyzetével és hasonlókkal. De földi életének tartalmára vonatkozóan még sok olyan vonását is megláthatjuk, amelyek a legkevésbé sem külsőségesek, hanem lelki lényének belső világát jelenítik meg. Ha azonban olyan mélységekbe pillantunk, amelyekben az ismétlődő földi életeket kell nyomon követnünk, akkor arra van szükség, hogy sok mindentől eltekintsünk, ami egy ember sorsára inkább külsőleg nyomja rá a bélyegét a földi lét során.

Így például nem szabad azt képzelnünk, hogy a különböző földi életeken áthaladó karma számára nagy jelentősége van a külső vagy belső hivatásnak. Nyilvánvaló, hogy egy aránylag külsőleges jellegű hivatás - mondjuk a hivatalnoké vagy hasonló - külsőleg is összefügg az ember sorsával. De a tulajdonképpeni karmikus, sorsszerű összefüggések számára nem feltétlenül lényeges az, ami ezzel a külső hivatással kapcsolatban megfigyelhető. Ugyanígy van ez a belső hivatással is. Könnyen hajlunk arra a gondolatra, hogy egy mostani zenész az egyik korábbi földi életében, ha nem is zenész, de valamilyen művész volt. Ha kutatjuk ezeket a dolgokat, azt találjuk, hogy ez egyáltalán nem jellemző, sőt ilyesmi csak a legritkább esetben fordul elő. Mert a folyamatos karma, ahogy a sors folyamatosan halad előre, ez inkább az ember belső világában érvényesül, kevéssé törődik a külső és belső hivatásokkal, hanem elsősorban a lélek erőihez és ellenállásaihoz kapcsolódik, és mindenekelőtt az élet morális összefüggéseiben fejeződik ki, amelyek persze egy ember külső és belső hivatásában is megnyilvánulhatnak.

Ezért a karmának, a sors fonalának a kutatásánál nagyon lényeges, hogy a konkrét emberi élet olyan körülményeit is észrevegyük, amelyek többnyire mellékesnek tűnnek. Egy olyan esetet mondok el, amelyet már többször megemlítettem.

Kutatni akartam valakinek a karmikus összefüggéseit, akinek az életét többféle sajátosság jellemezte, és volt egy bizonyos feladata, hivatása is. De az intuitív pillantás számára régebbi földi életeire vonatkozóan semmiféle utalás nem adódott mindabból, amit hivatásszerűen vagy emberbarátként tett. Nem mintha mindez egyáltalán nem függött volna össze régebbi életeivel, de a kutatás folyamán nem találtam semmiféle ilyen jellegű utalást. A hivatásából vagy az emberbarátságából következő tényeken tehát nem jutottam túl. Ezzel szemben különös módon éppen az élet egy mellékes sajátosságából derült ki valami ennél a személyiségnél. Előadásokat tartott, és az előadásai előtt, egészen megszokott módon, mindig elővette a zsebkendőjét, hogy megtisztítsa az orrát. Sokszor hallottam előadni, és sohasem tapasztaltam, hogy mielőtt összefüggően kezdett volna beszélni, ne vette volna elő a zsebkendőjét, hogy belefújja az orrát. Társalgás közben nem csinálta ezt, csak mindig olyankor, ha összefüggően kellett beszélnie. Ez egy olyan kép volt számomra, ami aztán megadta a régebbi földi életeibe való visszapillantás lehetőségét.

Ezt most csak mint extrém példát említettem meg. Az esetek nem mindig ilyen különösek. De ha a karmát egyáltalán érvényes és elfogadható módon akarjuk kutatni, akkor képesnek kell lennünk arra, hogy belemélyedjünk az ember teljes lényébe. A mélyebb szemlélet például bizonyos hivatásban többé-kevésbé pusztán a nevelés és egyebek hatását látja. Az viszont már az ember belső alkatával függ össze, ha beszédének megkezdése előtt kénytelen elővenni a zsebkendőjét, hogy megtisztítsa az orrát. Ez sokkal intimebben kötődik az ember legbelső lényéhez. Persze ez egy szélsőséges példa. A dolgok nem mindig ilyenek. De általa fogalmat alkothatunk arról, hogy a karma vizsgálatakor az emberi élet látványos eseményei általában nem sokat jelentenek, hanem foglalkoznunk kell az olyan apróságokkal is, amelyek nemcsak hogy nem jelentéktelenek, hanem fel is tárnak valamit az életről.

E bevezetés előrebocsátása után egyenesen rátérek tulajdonképpeni mondanivalómra, természetesen mindazokkal a fenntartásokkal, amelyek ilyen esetekben szükségképpen felmerülnek, nevezetesen, hogy mondanivalómat vagy elhiszi valaki vagy nem. De kijelenthetem önöknek, hogy fejtegetéseim a szellemtudományos kutatás legmélyebb komolyságán alapulnak.

A karma vizsgálatának bizonyos értelemben magából a karmából kell adódnia. De nem sok sikerrel járnánk, ha úgy közelednénk a karma témájához, ahogy a mai laboratóriumi kutató jár el. Ezt „A világ és az ember” új kiadásának a végén is meg kellett említenem, mert az életem során felém irányuló különös követelések között az is elhangzott, hogy vessem alá magam valamiféle pszichológiai vizsgálatnak, hogy a szakemberek kideríthessék, hogy a szellemtudományról elmondott nézeteim megalapozottak-e. Ez természetesen éppen olyan nevetséges, mint amikor valaki felmutat bizonyos matematikai eredményeket, és aztán nem ezeket az eredményeket vizsgálják felül, hanem arra akarnák őt rávenni, hogy vizsgáltassa meg magát egy laboratóriumban, hogy rájöjjenek, igazi matematikus-e vagy sem. De az ilyen nevetséges dolgok ma tudományosságnak számítanak, és komolyan követelik őket. ,,A világ és az ember” új kiadásának végén nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy az ilyen irányú kísérletek természetesen semmiféle eredményre nem vezethetnek, és azt is kijelentettem, hogy a konkrét okkult ismeretekhez vezető minden utat szellemi-érzékfeletti módon kell előkészíteni.

Egyszer alkalmam nyílt arra, hogy találkozzam egy modem orvossal, akinek hírnevét és írói pályáját igen jól ismertem és nagyra értékeltem. Itt most elmondom azokat a karmikus részleteket, amelyek elvezettek a megfelelő eredményekhez. Mindez hosszú időt vett igénybe, és csak a legutóbbi hetekben jutottam a végére. Most ott tart a dolog, hogy ha az ember lelkiismeretes, már beszélni tud róla. Elmondom tehát az összes részletet, hogy lássanak bizonyos összefüggéseket, ha nem is valamennyit.

Ezzel az orvossal akkor ismerkedtem meg, amikor együtt volt egy másik személlyel, akit már régebbről jól ismertem, és ha nem is különösebben mély, de mindig alapos benyomást tett rám. Mégpedig azért, mert ez az illető rendkívül szeretett olyan emberekkel társalogni, akik odaadóan foglalkoztak valamilyen kissé külsőségesen felfogott okkultizmussal. Szívesen mesélt arról, ahogyan ismerősei nyilatkoztak mindenféle okkult témákról, főként olyasmiről, ami az okkultizmusban összefüggésbe hozható azzal, amire a mai művésznek, mint lírikusnak, epikusnak vagy drámaírónak törekednie kell. Ezt a személyiséget körüllebegte valamilyen, mondhatnám, morális aura. A „morális” kifejezést használom mindazokra a lelki tulajdonságokkal összefüggő dolgokra, ahol az akarat uralkodik. Ezt a személyt látogattam meg, és ott találtam nála azt az orvost, akinek ismertem, és nagyra értékeltem orvosi tevékenységét és írói pályáját. Ami a látogatás folyamán lejátszódott, az valóban mély benyomást tett rám, és arra indított, hogy a szellemi kutatás területén is megvizsgáljam.

Ekkor igen különös dolog történt. Az az élmény, amelyet a két személlyel való együttlét nyújtott, illetve amit a másik személyről tudtam - írói pályája és orvosi tevékenysége, amelyet ismertem és becsültem, bár őt személyesen akkor láttam először - mindez ösztönzést adott a szellemi kutatáshoz. Ha kezdetben nem is tudtam az újonnan megismert személy életének és sorsának minden összefüggését kideríteni, de lénye mintegy fényt sugárzott a másik, a régóta ismert emberre, és végül rájöttem, hogy ez utóbbi az egyik korábbi földi életében a régi Egyiptomban élt, ahol - és ez volt a sajátságos - mumifikálták, vagyis múmiaként bebalzsamozták.

Nemsokára azt is kiderítettem, hogy ez a múmia még ma is megvan. Később láttam is valahol, de csak jóval ezután. Mindenekelőtt tehát ez volt a kiindulópont. A kutatás elsősorban erre a már ismert személyre irányult, de aztán tovább bővült, és végül lehetőséget adott arra, hogy az újonnan megismert ember sorsának összefüggéseit is kutatni kezdjem. Ekkor a következőt találtam.

Míg egyébként igen könnyen eljuthatunk valakinek az egyik földi életéből akár a legutolsóhoz is, itt az intuíció a régi Egyiptom távolába vezetett el, és ott világosan két személyiséget tárt lelki szemeim elé. Az egyik valamilyen óegyiptomi főember volt, aki széleskörű beavatáshoz jutott, de mint beavatott később zülleni kezdett, és élete során egyre inkább nem vette komolyan ezt a beavatást, sőt bizonyos gúnyolódó hangnemben kezelte. Volt azonban egy szolgája, aki rendkívül komoly lelkületet hordozott magában. A szolga természetesen nem volt beavatott. Kettőjüknek az volt a feladata, hogy bebalzsamozzák a múmiákat, és ehhez meglehetősen messziről kellett beszerezni az anyagokat.

A múmiák bebalzsamozása, különösen az ókori Egyiptomban, rendkívül bonyolult műveletet igényelt, ami megkövetelte az emberi test alapos ismeretét, de az emberi lélek mély ismeretét is igényelte azoktól, akik ezzel foglalkoztak. Ez a főember ebbe a műveletbe volt beavatva, de sajátos hivatását illetően idővel fokozatosan belecsúszott egyfajta frivolitásba. Így történt, hogy a beavatásban kapott ismereteket lassanként - ahogy a misztériumok nyelvén mondanánk - „elárulta” szolgájának, aki viszont már hamarosan jobban megértette a beavatás tartalmát, mint maga a beavatott. Így többnyire ez a szolga végezte a múmiák bebalzsamozását, a másik pedig végül már alig vett részt ebben, miközben természetesen az ezzel járó társadalmi helyzetet és viselkedést fenntartotta magának. Lassanként azonban elvesztette korábbi nagy tekintélyét, és ezáltal belesodródott bizonyos konfliktusokba. A szolga azonban fokozatosan felküzdötte magát ahhoz, hogy az életet igen komolyan fogja fel, és valami különös ráhangoltság folytán egyfajta beavatásra tett szert, ami nem volt ugyan igazi beavatás, de ösztönösen ebben élt. Így a múmiák egész sorának bebalzsamozása történt meg ennek a két embernek a felügyelete és közreműködése révén.

Az idő haladt tovább. Mindketten átléptek a halál kapuján, mindazt átélték, ami az érzékfeletti világban összefügg a karma, a sors kibontakozásával - erről majd a következő alkalommal beszélek -, és mind a ketten, a római korban kerültek újra a földi létbe, a római császárság megalapításának idejében, Augustus korában, ha nem is pontosan ekkor, de nagyjából ebben az időszakban.

Mint már mondtam, ez a kutatás éppen olyan lelkiismeretes és pontos, mint amilyen egy fizikai vagy kémiai kutatás lehet. Nem beszélhetnék most ezekről a dolgokról, ha már hetekkel ezelőtt nem alakul ki számomra annak a lehetősége, hogy ilyen határozott módon szólhassak róluk. A korábbi főember, akinek a beavatása frivolitássá vált, a halál kapuján való áthaladása után ezt rendkívül keserű megpróbáltatásnak érezte, annak összes utóhatásával együtt. Őt Augustus császár lányaként, mint Júliát találjuk meg újra, aki apjának mostohafiával, Tiberiusszal kötött házasságot, és olyan életmódot folytatott, amelyet ő maga természetesen helyénvalónak tartott, de a rómaiak annyira kicsapongónak ítélték meg, hogy száműzetésbe küldték. Az egyiptomi szolga, aki csaknem a beavatásig küzdötte fel magát, de a maga erejéből, szintén ebben a korban született meg újra, mint Titus Livius római történetíró.

A legérdekesebb azonban az, hogy Titus Livius hogyan jutott el a történetíráshoz. A régi egyiptomi korban nagyszámú múmiát balzsamozott be. Ezeknek a múmiáknak a testében olyan lelkek éltek, akiknek többsége aztán rómaiként inkarnálódott, és közöttük volt a hét király is - hiszen ez a hét király valóban létezett. Egy nagyon régi egyiptomi korba jutunk tehát vissza, ha arra az időre tekintünk, amikor a főember és szolgája élt. Mármost bizonyos törvény meghatározza az olyan lelkek újraszületését, akiknek a testét mumifikálták, így ezeket a lelkeket aránylag hamar újra a Földre szólították. A főember szolgájának azonban olyan intim karmikus kapcsolata alakult ki azokkal a lelkekkel, akiknek a testét bebalzsamozta, hogy éppen az ő későbbi történetüket kellett megírnia, természetesen azokét is hozzávéve, akiket nem balzsamozott be, de elsősorban azokét írta meg, akiket bebalzsamozott. Így lett Titus Livius történetíró.

Szeretném, ha minél többen elővennék Titus Livius római történelmét, és mindannak ismeretével engednék hatni magukra írói stílusát, amit ebből a karmikus összefüggésből megtudtunk. Meg fogják látni, hogy Livius stílusában van valami sajátságos, emberhez közeli, mégis igen beható és egyben mitikus hajlam. Olyanfajta emberábrázolásra törekszik, amelyet éppen egy múmiabalzsamozó szerezhetett meg magának. Efféle összefüggésekhez persze csak akkor jutunk el, ha karmikus kutatásokat végzünk. Akkor azonban olyasmit veszünk észre, ami hirtelen fényt derít valamire. Livius stílusának eredetét nehéz bármihez is kötni, ezt a különös stílust, ahogyan mint történész, mintegy bebalzsamozza a leírt embereket, márpedig ez a stílus végső soron ilyen jellegű. De ha az említett összefüggéseket ismerjük, akkor ez fényt vet a stílusra.

Látjuk tehát, hogy a két egyiptomi személyiség mint a római Júlia és Titus Livius jelenik meg újra. Így haladnak át ismét a halál kapuján. Az egyik lélek annak idején magas fokú beavatást szerzett, amit frivolitásba torzított, és megtapasztalta ennek keserű utóhatásait a halál és az újabb születés közötti létben. Ezután mint Júlia élt meg sajátságos földi sorsot, aminek utána is olvashatunk. De a Júlia-élet után következő halál és újabb születés közötti életben már erős ellenszenvet érzett e Júlia-inkarnációja iránt, ami különösen elhatalmasodott benne. Intuitív módon megtalálhatjuk ezt az individualitást, amint a halál és az újabb születés közötti életben állandóan azt kiáltozza: bárcsak sohase lettem volna nő, noha erre a sorsa juttatott, amit annak idején a régi Egyiptomban tettem!

De kövessük tovább ezeket a személyeket. Eljutunk a középkorba. Liviust dalokat kedvelő költőként találjuk meg a középkor derekán. Meglepő ez, hiszen a külső hivatások egyáltalán nem kell hogy összefüggjenek. De a legnagyobb meglepetések éppen az egymást követő földi életek alakulásaiból adódnak számunkra. A római történetíró az egyiptomi mumifikálásban szerzett emberismeretével alakította ki stílusát. Ennek a nagyon könnyed stílusnak további alakulását mintegy a finom líraiságba emelkedve találjuk meg, amikor Titus Livius mint Walther von der Vogelweide jelenik meg újra.

Walther von der Vogelweide Tirolban élt, és számos pártfogója között volt egy egészen különös ember is. Ez egy kastély ura volt, és kapcsolatban állt mindenféle alkimistával - ezek tucat-számra éltek akkoriban Tirolban -, a modem színészvilág kifejezésével élve: mindenféle alkimista ripaccsal csavargott együtt, de eközben sok mindent megtudott és megtapasztalt. Többek között éppen az ilyen csavargásai során kapta azt az impulzust, hogy lelkesen belevesse magát az okkultizmusba, mint ahogy ez később Paracezusszal is hasonló módon történt. Idővel roppant kifejlett okkult érzékre tett szert, ami képessé tette arra is, hogy Tirolban rátaláljon Laurin törpekirály hegyi várára, erre a sziklavárra, amit már csak mondaszerűen ismertek, és amit egyébként nem is ismerhettek volna fel, mert már csak sziklákból állt. Sziklák alkották, belül üreggel. Erre a személyiségre, akiben a régi egyiptomi beavatottra bukkanunk, rendkívül mély benyomást tett a Laurin törpekirály várának környékén érezhető démoni jelleg. Így ebben a régi egyiptomi lélekben sajátos dolgok egyesültek: a frivolitásba forduló beavatás, a neheztelés azért, hogy nőnek született - miáltal belesodródott a római erkölcstelenségbe és egyben a rómaiak erkölcsi képmutatásába - valamint mindenféle intim, de külsőleges alkimista ismeretek. Ez utóbbi azonban kiterjedt arra is, hogy a természeti démonok és általában az egész természet szellemiségét szabadon érzékelje. Bár Walther életrajzában nem szerepel, mégis az a helyzet, hogy Walther von der Vogelweide és ez az ember akkoriban igen gyakran együtt volt, és a költőt számos intenzív hatás érte általa.

Látják, itt nyomon követhetjük azt - ami úgyszólván karmikus törvényszerűség -, ahogyan a személyiségek mindig újra egymásra találnak, és egymást mindig kiegészítve és bizonyos ellentéteket képviselve ismételten egy időben kerülnek le a Földre.

Érdekes az is, ha Walther sajátságos lírai stílusát nézzük, hogy ez valóban olyan, mintha már alaposan megutálta volna a bebalzsamozást, és az életnek egészen más oldala felé fordulna, a felé az oldala felé, amelynek nincs semmi köze ahhoz, ami halott, hanem csak a teljesen vidám létezéshez, de ez mégis valamilyen pesszimista árnyalatban jelenik meg. Nézzék meg Walther von der Vogelweide stílusát, ki lehet érezni belőle két előző földi életét. Gondoljanak nyugtalan életére: ez nagyon emlékeztet egy olyan életre, amely mintegy felemészti azt, aki intenzíven együtt volt a halottakkal, ezért lelkére sok ember sorsa nehezedik rá, ahogyan ez egy múmiabalzsamozónál történik.

Most menjünk még tovább. Látják, ennek a karmikus láncolatnak a további követése vezetett el abba a szobába - de most csak intuitíve, szellemileg -, ahol a régi ismerősömmel együtt voltam, akinek utóbb az ősi múmiáját is láttam, és most már tudtam, hogy a másik balzsamozta be. Ludwig Schleich orvosban megtaláltam azt a lelket, aki áthaladt az egyiptomi bebalzsamozó szolgán, Tuitus Liviuson és Walther von der Vogelweidén.

Így derülnek ki meglepő módon az élet összefüggései. Ki az, aki hétköznapi tudatával fel tudja fogni a földi életet? Csak akkor foghatjuk fel, ha tudjuk, hogy mi rejlik egy lélek mélyén. Elméletben sokan tudják, hogy a lélek mélyén egymást követő földi életek raktározódnak el. Ez azonban csak akkor válik reálissá és konkréttá, ha valóban feltárjuk az adott eset részleteit.

Pillantásom aztán ismét kikerült ebből a szobából, mert az a régi ismerősöm, aki egyike volt a másik által mumifikált személyeknek, nem nyújtott további jelentősebb nyomokat. Viszont a régi egyiptomi beavatott lelki útja is kiderült számomra, Júliáé, és azé a személyé, aki Laurin varázskastélyát felfedezte: ez August Strindberg.

Figyeljék meg Strindberg életét és művészetét, és vegyék szemügyre az imént leírt háttérrel együtt. Nézzék meg sajátos nőgyűlöletét, amely valójában nem is az, mert különféle egyéb okokra vezethető vissza. Nézzék mindazt a démoniságot, amely Strindberg költészetét jellemzi. Figyeljék meg vonzalmát minden lehetséges alkimista és okkult művészet és mesterkedés iránt, és végül tanulmányozzák kalandos életét. Észre fogják venni, hogy ez a élet mennyire a leírt karmikus háttérből következik.

Olvassák el aztán Ludwig Schleich emlékiratait, a Strindberghez fűződő kapcsolatáról írtakat, és meg fogják látni, hogy ez is mennyire az előző földi életek hátterébe ágyazódik. De Ludwig Schleich emlékirataiban felvillanhat még egy szikra, egy egészen sajátos fény, mondhatnám, valami megdöbbentő világosság. Az a régi ismerősöm, akinél Schleichhel találkoztam, és elmondtam róla, hogy maga Schleich mumifikálta a régi Egyiptomban, azonos azzal a személlyel, akiről Schleich megemlíti emlékirataiban, hogy elhozta neki, visszahozta neki Strindberget. Schleich és Strindberg valamikor együtt dolgoztak a holttestén: az a lélek hozta őket újra össze, aki ebben a testben élt.

Látják így válnak konkréttá azok a dolgok, amelyeket az ismétlődő földi életekről és a karmáról először csak elméletileg írunk le. De aztán valóban átláthatóvá válik az, ami a földi életben történik. Mennyire érthetetlen maradna számunkra egyetlen emberi földi élet, ha azt nem láthatnánk a régebbi földi életek hátterével együtt.

Kedves barátaim, ha ilyen dolgokról beszélek, akkor a fejtegetések mellett egy érzés is hatalmába kerít. Ezek a dolgok, amelyekről a Karácsonyi Gyűlés óta lehet beszélni - ha a helyes módon akarjuk látni azokat - teljes komolyságot, komoly érzületet követelnek a hallgatóktól, és az antropozófiai mozgalomba való teljes beilleszkedést, mert ezek igen könnyen vezethetnek mindenféle frivolitáshoz. Ezekről a dolgokról azért kell beszélnünk, hogy az Antropozófiai Társaságot a komolyságra alapozhassuk, éppen annak érdekében, hogy tudtára ébredjen a modem civilizációban elvégzendő feladatának.

Miután ilyen módon bizonyos alapokat leraktam, szeretnék a következő alkalommal az Antropozófiai Társaság karmájáról is beszélni, hogy aztán rátérjek arra, hogy ezek a karmáról szóló fejtegetések mit jelentenek számunkra, ha a saját életünket akarjuk mélyebben megérteni.