Az utóbbi előadásokon a karmával kapcsolatos fejtegetéseinkben már a karmikus összefüggések egészen speciális eseteihez is eljutottunk. Ezek azonban nem csupán az egyes ember életének értelmezéséhez nyújthattak számunkra kiindulópontokat, hanem bizonyos történelmi összefüggésekhez is. Szeretnék a már megtárgyalt példákhoz ma és holnap hozzáfűzni még újabb eseteket, ma inkább előkészítő formában és holnap azután karmikusan is elemezve.
Megfigyelhettük, hogy az egyik és egy másik földi élet kapcsolatára vonatkozó vizsgálódásoknak mindig egészen konkrét emberi vonásokra kell épülniük. Adott tényekből kell kiindulnunk, és ezek segítségével vesszük észre a fennálló összefüggéseket. A bemutatott példáknál egyértelműen utaltam is arra, hogy az ilyenféle támpontokat konkrétan hol és miben lehet keresnünk.
Mint mondtam, szeretnék ma a holnapi előadás előkészítéseképpen bizonyos eseteket felhozni, de ezeknek végső feltárása majd csak holnap történik meg. Gondoljunk mindenekelőtt arra az intenzív érdeklődésre, amelyet egyik-másik személyiség felkelthet maga iránt. Ma nemcsak történelmi személyiségeket, hanem a hétköznapi élet köréből való személyeket is meg fogok említeni. Az ilyen személyiségekre irányuló érdeklődésünk jó alkalmat szolgáltathat arra, hogy ösztönzést érezzünk az élet mélyebb összefüggéseinek keresésére. Aki ezeket helyesen tudja keresni, az képes lesz előbb-utóbb meg is találni azokat. Mert észrevehették már az eddigi fejtegetésekből is, hogy lényegében minden a helyes keresésen múlik. Folytassuk tehát ezt a bátor kutatást, ne adjuk fel ezután sem e merész célunkat.
Bárhogyan is ítéljük meg Garibaldi [1807-1882] személyét, kétségtelen, hogy a XIX. századi Európa egyik érdekes alakja volt, aki egészen sajátos módon illeszkedett a század történelmi eseményeibe. Róla szeretnék ma beszélni előkészítés gyanánt, mint ahogyan már jeleztem, különösen azokat a jellemzőit kiemelve, amelyek a szellemtudomány alapján szemlélődő embert olyan összefüggésekhez vezethetik el, amelyeket majd holnap kell megtárgyalnunk.
Garibaldi olyan valaki volt, aki szinte az egész XIX. századot egészen rendkívüli módon élte végig. 1807-ben született és a század második felében kiemelkedő helyet foglalt el benne. Alakja jellegzetes vonásokat mutat, amelyek különösen a XIX. század e korszakát tükrözik.
Ha megnézzük életének szellemileg lényeges elemeit, a következőt mondhatjuk el róla. Egy nizzai szegény ember fia volt, akinek apja hajózási szolgálatban állt. Olyan gyermek, aki nem szívesen veti alá magát az iskolai fegyelemnek, igazából nem jó tanuló, de élénken érdeklődik a legkülönfélébb emberi dolgok iránt. Az iskola csak azt érte el nála, hogy a tanterem iránt a lehető legkevesebb érdeklődést mutassa és az iskolát minél messzebbre elkerülje. Ha azonban hozzájuthatott valamilyen könyvhöz, amely felkeltette érdeklődését, akkor el sem lehetett szakítani attól a könyvtől, amely megragadta képzeletét, jóllehet egyébként sokkal szívesebben szaladgált a parton vagy az erdőben, miközben a tanító a bevett módszerek alapján akarta a tudást beleverni a gyerekek fejébe. Ilyenkor hanyatt feküdt a földön, hasát a Nap felé fordítva hosszú ideig heverészett és az evést is elmulasztva teljesen belemerült olvasmányába.
De legjobban mégiscsak a világ érdekelte. Korán belenőtt apja foglalkozásába; előbb még másokhoz társulva, majd később már önálló tevékenységgel részt vett a tengeri hajózásban, sok útja volt az Adrián, és mindenben része volt, ami a XIX. század első felében jellemezte a hajóséletet. Ebben a korban a liberalizmus, a demokrácia még nem rendszabályozott mindent rendőrileg a tengeren is, az emberi élet még valamivel kötetlenebb formák között zajlott. Így Garibaldival mindenesetre megesett az is, hogy kalózok kobozták el a hajóját, és ő a kalózok fogságába került (azt hiszem ez háromszor vagy négyszer fordult elő); nem volt ritkaság az ilyen abban az időben, amikor többé-kevésbé bármit megtehettek a fosztogatásból élők. De ő nemcsak zseniális volt, hanem ravasz is, és mindig újra megszökött a fogságból, mégpedig igen hamar.
Így nőtt fel, bejárva a nagyvilágot. Mint mondtam, nem akarom az életrajzát elmondani, csak egyes jellemző vonásokat emelek ki, amelyek majd megalapozhatják holnapi karmikus fejtegetésünket. Igazán elevenen benne élt tehát és átélte a világot, ahogyan ez a belső lényéből következett. Egyszer már nagyobb korában apja elvitte Rómába, hogy ismerje meg Itália kultúráját. És ekkor valami különös érzés csapta meg a lelkét, éppen akkor, amikor Rómában állt Itália földjén. Mikor a hajósokkal járta a tengert, olyan emberekkel találkozott, akik többnyire igen elevenen viselkedtek minden helyzetben, de bizonyos dolgokról semmit sem tudtak, koruk viszonyairól sejtelmük sem volt, és Garibaldiban az a benyomás alakult ki, ami kétségbe is ejtette, hogy az emberekben nincs semmiféle lelkesedés az igazi emberi problémák iránt, hiányzik belőlük az a fajta érdeklődés, amely őbenne oly érzelemtelien és zseniálisan már korán kifejlődött.
Szinte azt mondhatnánk, hogy annál a római „partraszállásnál” valami víziószerűen vonult át a fiatalember lelkén, ami előrevetítette későbbi szerepét Itália felszabadításában. A XIX. század első felének általános hangulata az ő életére is hatással volt, amire akkoriban könnyen hajlottak is az emberek: fanatikusan katolicizmusellenes, klérusellenes és köztársaságpárti lett. De egyúttal olyan valaki, aki magában igen erősen elhatározta, hogy tőle telhetően mindent megtesz azért, hogy az emberiség boldogulását elősegítse; ezt ő valóban maga elé tűzte.
Mikor különféle kisebb mozgalmakban részt vett, hiszen szűkebb körű szervezkedések a XIX. század első felében is már előfordultak Itáliában, akkor történt, hogy először olvasta a saját nevét az újságban, azt hiszem már harminc éves volt vagy harminc év körüli. Akkoriban sokkal többet jelentett, mint ma, ha valaki az újságban kibetűzte a nevét. De sorsának különössége is kifejeződött ebben az eseményben: ugyanis az újság a halálos ítéletének szövegét tette közzé! Tehát akkor olvasott először önmagáról a lapokban, amikor a saját halálos ítéletét pillantotta meg bennük. Mindenesetre sajátos tény, ilyesmi élmény nem túl gyakori az életben.
Akkoriban azonban még nem jött el az idő, hogy belehasson Itália vagy Európa történelmébe - bár a lelkesedése a legkevésbé sem hiányzott ehhez -, hanem a sors úgy vezette tovább, hogy előbb Amerikába ment, és itt részt vett mindenféle szabadságmozgalmakban, körülbelül 1848-ig. De mindig is egészen különös, igazán eredeti embernek mutatkozott. Kivételes esemény volt már az is, hogy az első újságban, amibe életében belenézett, a saját halálos ítéletének kihirdetését olvashatta, de még egyéb rendhagyó eset is történt vele, ami szintén nem mondható mindennaposnak egy emberéletben. Ugyanis egészen sajátságos módon ismerte meg azt a nőt, akinek azután sok éven át élete boldogságát köszönhette. Egyszer a part menti vizeken hajózva távcsövét a szárazföld felé irányította. És megtörtént vele az, amire nem sok példát ismerünk a történelemből: távcsövön át beleszeretett a parton valakibe. A sors szerencsére megkönnyítette számára, hogy aki első pillantásra, bár csak távcsövön keresztül, megtetszett neki, azt hamarosan meg is ismerje. Mert természetesen azonnal a szárazföld felé kormányozta a hajót, és a kikötéskor egy férfi ebédre hívta meg. Elfogadta a meghívást, és utána mindjárt kiderült, hogy ő az apja a távcsövön át látott hölgynek. A fiatal lány ugyan csak portugál nyelven beszélt, ő meg csak olaszul, de az életrajzírók biztosítanak róla, és ebben mi sem kételkedhetünk, hogy a lány azonnal megértette az egészen rövidre fogott szerelmi vallomást, amelyet most már személyesen is közölhetett, persze olasz nyelven, és csak annyiból állt, hogy te és én kössük össze az életünket. És valóban igen hosszú időre szóló kapcsolat lett e véletlen találkozásból.
E fiatal lány azután ott volt Garibaldi mellett a rendkívül kalandos dél-amerikai úton, amelynek megrendítő részletei is voltak. Egyik ilyen például, hogy egyszer elterjedt az a hír, hogy Garibaldit megölték egy ütközetben. Az asszony ekkor kirohant a csatatérre, és minden halottat megfordított, hogy lássa, Garibaldi-e. De csak jóval később, nem kevés kaland után találta meg a férjét - aki szerencsére élt.
Az is valóban megrendítő, hogy Garibaldit keresve egy hosszabb ideig tartó, viszontagságokban bővelkedő úton az asszony minden segítség nélkül hozta világra gyermekét, és sokáig nyakára kötött szalaggal hordozta magán, hogy a teste melegével tartsa életben. Garibaldi amerikai tartózkodása során valóban mélységesen szívszorító események fordultak elő.
Mikor azután a XIX. század közepén elérkezett annak az ideje Európában, hogy a szabadság impulzusa végigáramoljon a népeken, akkor Garibaldi nem bírta tovább Amerikában, és visszatért hazájába. Közismert, hogy a legnehezebb körülmények között szabadságharcos csapatokat szervezett, és a legintenzívebben és legeredményesebben járult hozzá Itália későbbi egységéhez. Sőt, nemcsak hozzájárult, hanem éppenhogy neki volt köszönhető minden későbbi sikeres fejlemény.
Ebben igen határozottan kidomborodik életének, egyéniségének egy jellemző vonása. Minden vonatkozásban önálló, magára támaszkodó ember volt, aki, mondhatnám, naiv módon az élet minden körülményei között mindig nagyvonalúan gondolkodott és csak azzal törődött, ami saját legmélyebb lényéből mozgatta. Valóban igen különös, hogy mindent megtett azért, hogy Viktor Emánuelt eljuttassa oda, hogy mint király uralkodhasson Itália felett, habár Itália egész egyesítése és felszabadítása voltaképpen Garibalditól indult ki. Elfoglalta Nápolyt, Szicíliát aránylag egészen csekély, fegyelmezetlen, bár lelkes csapatával. A későbbi olasz királynak éppen csak be kellett vonulnia a Garibaldi által a királyság számára meghódított területekre, holott a királyi család és környezete részéről később semmi sem történt, hogy megfelelően méltányolják Garibaldi tetteit. Ezek olyan tények, amelyek megdöbbentenek életében. Mert ha lényegre törően akarnánk kifejezni magunkat, azt kellene mondanunk, hogy alapjában véve a Szavojai-dinasztia mindent Garibaldinak köszönhetett, és mégis a legnagyobb mértékben hálátlanok voltak vele szemben, csak azzal a kötelező udvariaskodással viseltettek irányában, amelyet nem lehetett kikerülni.
Így volt ez például a Nápolyba való bevonuláskor is. Hiszen Garibaldi hódította meg Nápolyt a dinasztia számára, és a nápolyiak őt tekintették a tulajdonképpeni felszabadítónak, megjelenését mindenütt viharos ujjongás kísérte. Elképzelhetetlen lett volna, hogy Olaszország későbbi királya Garibaldi nélkül vonuljon be Nápolyba. Ez teljes képtelenség lett volna. De a királyi tanácsadók mégis határozottan ellenezték. Bizonyos, hogy számos tanácsadó gyakran igen rövidlátó. De ha Viktor Emánuelben nem lett volna bizonyos ösztönösség, és nem ültette volna Garibaldit piros zubbonyában maga mellé a nápolyi bevonuláskor, akkor egészen biztosan nem ujjongva fogadták volna, ami igazából nem is neki, hanem Garibaldinak szólt, hanem egyszerűen kifütyülik. Ez mindenképp így történt volna, ha Olaszország majdani királya Garibaldi nélkül vonul be Nápolyba.
De így volt ez szinte lépten-nyomon. Az egyik közép-olasz hadjáraton Garibaldi vitt véghez mindent. A király hadvezérei a királlyal együtt csak megkésve érkeztek a helyszínre - így mondják ilyen esetekben, amikor finoman akarják kifejezni magukat -, de Garibaldi addigra már mindent elintézett. Amikor azonban megjelent a hadsereg a sok rendjelet viselő hadvezérével, és találkozott Garibaldi seregével, amely nem viselt rendjeleket és ruházata is eléggé igénytelenül nézett ki, a tisztek kijelentették, hogy „ezekkel” nem fognak együtt lovagolni, erről szó sem lehet, ez képtelenség. De mint mondtam, Viktor Emánuel néha az ösztöneire hallgatott. Maga mellé hívta Garibaldit, és a hadvezéreknek lógó orral Garibaldi felsorakozó seregével kellett elkeveredniük. De látszott, hogy a tisztek szörnyen rosszul vannak, nehezen tűrik a helyzetet. Azután úgy is történt: a városba való közvetlen bevonuláskor Garibaldinak, akinek a győzelem köszönhető volt, a sereg végén egészen hátul kellett menetelnie embereivel. Hagyniuk kellett, hogy a királyi csapatok előttük vonuljanak. Ebben az esetben azok vonultak be a városba először, akik valójában semmit sem tettek a győzelemért, és csak utánuk jöhetett Garibaldi a garibaldistákkal.
Lényegesek életében ezek a különös sorsesemények. Éppen ezeken keresztül juthatunk el élete karmikus összefüggéseihez. Mert valóban nem az emberi szabadsággal vagy ennek hiányával van közvetlenül dolgunk, amikor valaki a saját halálos ítéletének kihirdetésekor olvassa először nyomtatásban a nevét, vagy amikor a feleségét egy távcsövön át látja meg. Ezek már sorsbeli történések, amelyek érvényesülnek annak ellenére, hogy az ember eközben mindig is szabad lény marad. Az efféle külső események, amelyeknél biztosak lehetünk abban, hogy sorsszerű összefüggések állnak mögöttük, egyúttal lehetőséget nyújtanak a karma természetének gyakorlati tanulmányozására.
Az ilyen személyiségeknél az élet mellékkörülményei is mindig jellemzőek, és mindig van valamilyen szerepük az illető életében. Garibaldi például szép férfi volt. Nagyon szép haja volt, általában igen jó megjelenésű ember. A haja fürtös, sötétszőke volt, és nagyon tetszett a nőknek. A távcsővel kiválasztott feleségről már a felvázolt néhány vonás alapján is csak a legjobb, legkedvezőbb benyomásunk támadhatott, de még ő sem tudta elkerülni azt, hogy az urára féltékeny ne legyen. Úgy látszik, ez az ő erejét is meghaladta. De mit tett Garibaldi, amikor feleségének féltékenysége egy szép napon botrányosan kitört? Tövig levágatta szép szőke haját, kopaszra nyíratta magát, hogy ne adjon okot a féltékenységre. Ez még Amerikában történt. Ezek mind olyanfajta tények, amelyek képet adnak arról, hogy a sors szükségszerűségei milyen úton-módon épülnek be az emberi életbe.
Garibaldi itáliai tettei nyomán híres lett Európában is. Aki pedig ma beutazza Olaszországot, az tudja, hogy városról városra utazva, egyik Garibaldi emlékműtől a másikig utazik. Voltak azonban olyan idők is Európában, amikor Olaszországon kívül is mindenütt óriási érdeklődéssel és nagy odaadással említették Garibaldi nevét, és a hölgyek Kölnben, Mainzban vagy akárhol, piros blúzt öltöttek a tiszteletére, mert ez volt a garibaldisták öltözete; nem beszélve Londonról, ahol egyenesen divat lett a piros ingből.
De érdekes az, hogy amikor 1870-ben kitört a német-francia háború, akkor a már megöregedett Garibaldi felajánlotta a franciáknak szolgálatait. Bár csak szabad harcokban szerzett gyakorlatot, ahogyan ezeket még Itáliában és Amerikában vezette, mégis voltaképpen ő volt az egyetlen, aki egy aránylag szabályos háborúban egy alkalommal a németektől zászlót zsákmányolt. A zászlót azonban egy emberkupacból kellett kihúznia, amely azt teljesen befedte, mert a katonák a saját testükkel védték meg lobogójukat. Garibaldi tehát zsákmányul ejtette a zászlót. De mivel rendkívül tisztelte, hogy az emberek saját testükkel rejtették el a zászlót, ezért később visszaküldte azt az ellenségnek. Emiatt mindenesetre kifütyülték, amikor egy francia gyűlésen megjelent.
Nemcsak érdekes élet ez, hanem csakugyan olyan ember volt, aki roppant egyéni módon elütött a legtöbb XIX. századi hírességtől. Ezen a területen a többiek egész biztosan nem voltak ilyen eredetiek, elementárisak, és nem hatottak az emberekre ilyen egyszerű és mégis zseniális módon. Lehet, hogy mások nagyobb hadoszlopokat tudtak vezényelni, szabályosabban vonultak fel a hadszíntéren, de bizonyára csak kevesekben élt ennyire igazi, eredeti lelkesedés az iránt, amire szüksége volt a kornak, amely már oly mélyen elmerült a materializmusban.
Ő tehát az egyik személyiség, akit be akartam mutatni. Mint mondtam, ma csak előkészítek valamit, és holnap próbálkozom meg a végső kifejtéssel.
Név szerint igen jól ismerik a következő személyt. A karma vizsgálata szempontjából rendkívül érdekes az alakja. Lessingről van szó.
Lessing [1729-1781] életének összefüggései mindig is rendkívül érdekeltek. Azt mondhatnám róla, hogy ő volt a jobbfajta újságírás megalapítója, a tartalmas újságírásé, amely még akar mondani is valamit.
E tevékenységén túl arra törekedett, hogy bevezesse a dráma műfajába a polgári életet, általában azt az életet, amely az emberek sorsának emberi oldalával függ össze, nem pedig az emberek társadalmi helyzetével és hasonlóval. Előtte a kultúréletben a költő és drámaíró egyetlen tárgyát tulajdonképpen a polgári élet felett álló régió alkotta. Lessing viszont a tisztán emberi konfliktusokat akarta színpadra vinni.
Emellett több jelentős kérdést is felvetett; például Laokoónjában kísérletet tett arra, hogy megállapítsa a festészet és költészet határait. De a legérdekesebb mégis az, hogy Lessing, mondhatnám, átütő erővel védelmébe vette a tolerancia eszméjét. Elég ha csak a Bölcs Náthán című darabjára gondolunk, és mindannyiunknak feltűnhet, hogy a tolerancia eszméje mennyire mélyen átjárta. A három gyűrű meséjének a Náthánba való beleszövésével azt akarta megmutatni, hogy a különböző vallások, a három legnagyobb vallás valójában eltévelyedett az eredeti ősalakjától, és hogy egyik sem igazi, ezért kell megkeresnünk az elveszett igazi vallást. Itt tehát a tolerancia igénye egy rendkívül mély értelmű eszméhez is kötődött.
Érdekes Lessingnél az Ernst és Falk című szabadkőműves beszélgetés és más egyéb is, ami a szabadkőművességről szól. Amit Lessing a vallásos élet történelmi kutatójaként és kritikusaként vitt véghez, az megrendítően hat azok számára, akik meg tudják ítélni, hogy ez mit jelentett a XVIII. században. Ehhez csak helyesen kell tudnunk felidézni Lessing egész személyiségét.
Ez mindenesetre aligha volna lehetséges, ha például Erich Schmidt Lessingről szóló kétkötetes művére lennénk utalva, amely mégis az utolsó szónak számított róla, mert ez nem Lessinget írja le, hanem egy pojácát, aki különböző emberi oldalakból volt összerakva, és akiről azt mondják, hogy megírta volna a Náthánt és hogy tőle való lenne a Laokoón. De nem bizonyítható, hogy az írta volna e műveket, akinek életrajzát most előadja a szerző. A többi Lessing-életrajz is hasonló bölcsességeket tartalmaz.
Lessingről úgy nyerhetünk valamilyen képet, ha például arra az ütőerőre gondolunk, amellyel a mondatait odavágja, hogy eltalálja velük ellenfelét. A német kultúrát illetően tulajdonképpen először ő fejt ki kitűnő, de egyben mindenütt találó polémiát. Jellemének e sajátságos vonását éppen akkor kell figyelembe vennünk, amikor életének összefüggéseibe akarunk behatolni. Aki tudja méltányolni egyfelől például a Hamburgi dramaturgiában megjelenő éles, sőt maróan gúnyos hangot, az másfelől nem könnyen találja meg az utat ahhoz - de Lessing megértéséhez ezt meg kell tudnunk tenni -, ahogyan egyik levelében ír, amikor a kisfia mindjárt születése után meghal. Körülbelül így ír: Igen... azonnal eltávozott a mi nyomorúságos világunkból. A leghelyesebbet tette ezzel, amit egy embernek módjában áll megtenni ezen a világon. Nagyjából így hangzik, nem tudom szó szerint idézni. Ez is a fájdalom kifejeződése volt, de valami roppant merész formában; a fájdalmat nem érezte át kevésbé mélyen, mint azok, akik ilyenkor zokogva mutatják ki fájdalmukat. A visszafogott fájdalom mellett képes volt viszont a legnagyobb kirohanásokra is, amikor vitába szállt valakivel. Ezért olyan szívet tépő éppen az a levél, amelyet Lessing akkor írt, amikor gyermeke rögtön születése után meghalt és anyját is súlyosan lebetegítette.
Lessing különös sorsához tartozott - ez akkor lesz fontos, amikor a karmikus összefüggéseket akarjuk megkeresni -, hogy Berlinben összebarátkozott Nicolai-jal, azzal a férfival, aki, mondhatnám, életének minden egyes vonásában Lessing ellentéte volt. Lessingről megemlíthetjük - ami ha teljesen nem is igaz, de mégis jellemző volt rá -, hogy sohasem álmodott, és azért nem, mert olyannyira éles ésszel volt megáldva. De éppen a szellemi kutató a szellemi összefüggések alapján - amint holnap majd meglátjuk - egy rendkívül jelentős személyiséget pillant meg benne.
Lessing minden egyes mondatát elragadóvá teszi a mondatok jól formáltsága, a találat biztonsága, ahogyan ellenfelét leteríti. Nicolainál ez ellenkezőleg volt. Ő nyárspolgári típus, igazi filiszter. Barátkozott Lessinggel, de sajátságos nyárspolgár volt, olyan, akinek víziói voltak, a legkülönösebb víziói. A zseniális Lessingnek nem voltak víziói, még álmai sem. De a nyárspolgár Nicolai vízióktól szenvedett. Ezek megjelentek, és csak akkor tűntek el, ha piócákat raktak rá. Amikor már nem bírta, akkor piócákat tettek a filiszter Nicolaira, hogy ne ostromolják szüntelenül a szellemi világból. Fichte egészen érdekes írást írt Nicolai ellen. Tulajdonképpen a német nyárspolgárságot akarta szimptomatikusan leírni Nicolai személyében. De Nicolai mégis Lessing barátja volt.
Még egy igen jellemző tény említhető Lessingről. Világnézetét tekintve különösen két filozófus érdekelte, Spinoza és Leibniz. Néha csak úgy mellékesen, bevallom, olvasgattam azokat az írásokat, amelyekben bizonyítják egyfelől azt, hogy Lessing leibniziánus volt, és olyanokat is, amelyek mindegyre azt állítják, hogy spinozista volt. E két filozófus szemben állt egymással. Voltaképpen nemigen dönthető el, hogy az éles elméjű Lessing vajon Leibniz vagy Spinoza követője volt-e. Ők ugyanis ellentétes nézeteket vallottak. Spinoza panteista és monista; Leibniz pedig monadista, vagyis szerinte csupa önálló létezőből tevődik össze a világ, teljesen individuális minden. Nem dönthető el azonban, hogy Lessing Leibniz vagy Spinoza híve volt-e, így nem jutunk végső ítélethez sem, ha Lessinget ilyen irányban vizsgáljuk. Nem lehet egyértelműen megállapítani.
Életének alkonyán Lessing megírta Az emberi nem nevelése című különös írását, amelynek végén, mondhatnám, egészen magányosan megjelenik az ismétlődő földi életek eszméje! A mű az emberi nem neveléséről szól, ahogyan az emberiség sorban végighaladt a fejlődés, a civilizáció különböző korszakain, amennyiben az istenek az ember kezébe adták először az első alapkönyvet, az Ótestamentumot, azután következett a második alapkönyv, az Újtestamentum, és a jövőben egy harmadik könyv folytatja az emberi nem nevelését. Az írás azonban annak rövid megfogalmazásával tűnik ki, hogy az ember ismétlődő földi életekben él. Majd pedig teljesen Lessing jelleméből fakadóan azt mondja: talán azért tűnik olyan képtelennek az ismétlődő földi életek eszméje - persze nem ezt a kifejezést használja, de erről van szó -, mert ez az emberek körében a legősibb időkben volt csak ismert, amikor az iskolás tudás még nem torzította el. A mű azután az ismétlődő földi életek valóságos dicshimnuszával végződik, szép szavakkal megfogalmazva, hogy az ember hogyan halad egyik földi életéből a másikba, aminek végső kicsengése ez volt: „Nem az enyém hát az egész örökkévalóság?!”
Mindegyre találkozunk olyanokkal - akkor is és ma is -, akik Lessinget voltaképpen igen nagyra értékelik, de Az emberi nem nevelése című írásától elfordulnak. Nem egészen lehet megérteni az ilyen emberek magatartását. Legnagyobbra értékelik ezt a zseniális embert, de éppen azt utasítják el benne, amit legérettebb korában nyújt az emberiségnek. Azt mondják, hogy megöregedett, szenilissé vált, ebben már nem lehet őt követni. Hát, ugye, ezzel az érvvel mindent félre lehet söpörnünk! De senkinek sem lehet joga Lessinget nagyra tartani, aki a legérettebb szelleméből fogant írását nem ismeri el. Lessingnél nem lehet megkerülnünk, hogy ne méltányoljuk az olyan lényegre törően megfogalmazott gondolatát, mint az ismétlődő földi életek eszméje.
Érthetőnek fogják találni, kedves barátaim, hogy éppen ez a személyiség a legnagyobb mértékben érdekes lehet számunkra a karmáját illetően, vagyis a saját különböző földi életein való áthaladása szempontjából. Mert a XVIII. század második felében az ismétlődő földi életek eszméje nem volt éppen általánosan elfogadott eszme. Lessingnél hirtelen, mintha pisztolyból lőtték volna ki, felvillan, mint zseniális idea. De a legkevésbé sem mondhatjuk, hogy könnyen megfejthető lenne az a kérdés, hogy Lessing sajátos életét - neveltetésében vagy bármi egyéb tekintetben -, főleg pedig öregkorát vajon mi terelhette ebbe az irányba. Ez sokkal inkább azt a feladatot veti fel, hogy megkérdezzük: vajon milyen előző földi életei lehettek valakinek, akinél bizonyos korban egyszer csak felmerül az ismétlődő földi életek eszméje, amelytől egyébként még idegenkedik az őt körülvevő világ. Ráadásul egyenesen úgy mondja a szerző, hogy ez az eszme már létezett egykor az ősidőkben! E témáról Lessing valami belső sejtelem alapján beszélt, amely a saját régmúltbeli földi életeivel függött össze, annak ellenére, hogy mindennapi tudatában biztosan fogalma sem volt az ilyen karmikus összefüggésekről. De ha nem is tudunk bizonyos dolgokról, mégis itt vannak bennünk. Ha csak az létezne, amiről az emberek tudnak, akkor a világ nagyon szegény volna eseményekben is, létminőségekben is. Ez tehát a második kérdés, amivel karmikus vonatkozásban foglalkozni fogunk.
De fel szeretnék vetni még egy harmadikat is. A konkrét körülmények leírása révén talán különösen tanulságos lehet a karmikus összefüggések tekintetében. Azok közül, akik mint fiatalkori tanáraim közel álltak hozzám, egyszer már említettem valakit, és ma szeretném alakját néhány vonással újból felidézni, mert általa jellemző és fontos összefüggésekhez juthatunk karma-tanulmányainkban.
A következőképpen történt, hogy éppen az ő karmáját kezdtem tanulmányozni. Megint nem kis merészség ezt elbeszélnem, de nem hiszem, hogy ez elkerülhető lehet, amikor egy olyan nézőpont kialakításáról van szó, amire ma az antropozófiából kiinduló szellemi életnek törekednie kell.
Az illető nagyon kedves tanárom volt 18 éves koromig, de amit most elbeszélek akkor történt, amikor őt már néhány éve nem láttam. Életét azonban mindig is figyelemmel kísértem, és igazából mindig közel maradtam hozzá. Saját életem egy bizonyos pillanatában azonban hirtelen ösztönzést éreztem, hogy e tanárom életét egy egészen meghatározott szempontból vizsgálni kezdjem.
Életem egy bizonyos szakaszában ugyanis rendkívüli érdeklődés ébredt bennem Byron élete iránt. Akkoriban megismertem olyan embereket, akik igazán lelkesedtek Byronért. Hozzájuk tartozott például Marie Eugenie delle Grazie, a költőnő, akiről önéletrajzomban még sokat el kell mondanom. Ő egy bizonyos életkorában rajongott Byronért.
Lelkesedett Byronért még egy különös személyiség is, aki minden lehetséges tulajdonság furcsa keveréke volt: Eugen Heinrich Schmitt. Aki foglalkozott az antropozófia történetével, az találkozhatott a nevével. Eugen Heinrich Schmitt először a nyolcvanas években vált ismertté Bécsben, én is mindjárt tudomást szereztem róla, ugyanis megírta díjnyertes pályaművét Hegel dialektikájáról, amelyet a berlini Hegel-Társaság hirdetett meg. Ekkor került tehát Bécsbe ez a magas növésű Eugen Heinrich Schmitt - magas volt és vékony -, akit mindig valami intenzív lelkesedés hatott át, amit a legkevésbé sem rejtett el a világ szeme elől. Ez a lelkesedése külsőleg olykor nagyon teátrális megnyilatkozások formáját öltötte, de hiába, ő már csak ilyen lelkesülő alkat volt. Ez azután megszülte bennem az elhatározást. Gondoltam, örömet szerzek neki, és elvittem a Byron iránt szintén lelkesedő Marie Eugenie delle Graziéhoz, mivel Schmitt éppen akkoriban írt egy cikket Byronról. Itt azután lenyűgözően élénk vita indult meg közöttük Byronról. Megegyeztek tulajdonképpen mindenben, de nagy hévvel vitatkoztak egymással.
A többi jelenlevő némán figyelte őket; együtt volt egy csomó teológus a bécsi katolikus fakultásról, ők minden héten eljöttek és nagyon jól megismertem őket, össze is barátkoztam velük. Valamennyien hallgattunk. Ők ketten olyan módon beszélgettek egymással, hogy a hosszúkás asztal egyik oldalán ült delle Grazie, a másikon meg Eugen Heinrich Schmitt, most is hevesen gesztikulálva. Egyszer csak kicsúszott alóla a szék. Beesett az asztal alá, még a lába is megrúgta delle Grazie lábát. Mondhatom, megdöbbentő volt, mindenki megmerevedett! De ez a pillanat egészen különleges dolgot váltott ki bennem, amit minél pontosabban szeretnék most elmondani. Mindaz, amit ott Byronról kifejtettek, úgy hatott rám, hogy a legélénkebb érdeklődés támadt bennem Byron karmikus sorsösszefüggései iránt. Ezt kikutatni természetesen nem könnyű. De valóban az történt, hogy rámeredve erre a képre, ahogyan Eugen Heinrich Schmitt rúgott egyet a lábával, mintha e kép következtében Byron dongalábát láttam volna magam előtt… Mint tudják, húzta az egyik lábát, mert az rövidebb volt. Ebből kiindulva hirtelen azt mondtam akkor magamnak: Hiszen az én tanáromnak is ilyen volt a lába, meg kellene hát vizsgálni a karmikus összefüggéseiket. Egyik példánál már megmutattam, Eduard von Hartmann lábsérülésénél, hogy az ilyen tulajdonságok visszavezethetők a múltba. Most már könnyebben fel tudtam idézni ennek a hozzám közelálló tanáromnak a sorsát, akinek ugyanilyen lába volt, és itt természetesen nem hagytam figyelmen kívül, hogy csakis ez az egy tulajdonság egyezett meg Byronnál és a tanáromnál: a dongalábuk. Egyébként azonban mindenben különbözőek voltak. Itt van tehát Byron, a zseniális költő, aki zsenialitása ellenére vagy esetleg éppen amiatt, kalandos természetet hordozott magában, és ott van a tanárom, aki kiváló volt a geometriában, ami ritkaság az iskolai tanítóknál, és valóban csodálni lehetett geometriai fantáziáját és ahogyan az ábrázoló geometriát alkalmazta.
Röviden: egyszeriben magam elé tudtam képzelni a két lelkileg teljesen eltérő ember karmikus problémáját e látszólag mellékes testi jellemzőjük alapján. Ez arra indított, hogy összefüggésbe hozzam egymással ezt a két embert, Byront és a geometriatanáromat, és keresni kezdjem náluk e probléma megoldását.
Ma tehát ezeket a példákat akartam közelebbről felvázolni önök előtt, holnap azután a karmikus fejtegetésükbe fogunk bele.