A karmikus összefüggések fejtegetésénél mindeddig azt a szabályt követtem, hogy olyan meghatározott személyiségekből indultam ki, akikkel a jelenkorunkban találkozhattunk, és azután megpróbáltam innen visszajutni előző földi életeikhez. Ma viszont a karmikus összefüggések eddig tárgyalt eseteit kiegészítve ellenkezőleg fogok eljárni, és most a múlt bizonyos történelmi személyiségeiből indulok ki, hogy azután tőlük haladjunk előrefelé a későbbi korokba: vagy a történelem egy azutáni korszakához, vagy a jelenkori élethez. Bizonyos történelmi események leírását szeretném most nyújtani, amelyek mögött karmikus összefüggések is meghúzódnak.

Ha követjük a kereszténység fejlődését földi megalapozásától kezdve egészen addig, amikor már Európában is megjelent, valamint nyomon kísérjük azokat a különböző irányokat, amelyre a keresztény impulzus akkoriban szakadt, akkor ez időben egy másik vallásos szellemi áramlatra is rá fogunk találni, amelyre ma ugyan kevesebb figyelem terelődik, de amely a külső történelmi események felszíne alatt mégis rendkívül mélyreható befolyást gyakorolt éppen az európai civilizációra. Ez az áramlat mohamedanizmus néven ismeretes, vagyis a kereszténység megalapítása után valamivel több, mint fél évezreddel később kialakuló mohamedán vallásról van szó, beleértve azt az életformát is, ami e vallás keletkezésével kapcsolatos volt.

Először is azt látjuk, hogy Mohamed valamilyen egyistenhitet alapít, egy olyan vallást, amely a zsidósághoz hasonlóan közvetlenül egy egységes, a világot átfogó istenséghez tekint fel. Mohamed is egyetlen Istent akar hirdetni. Ez hatalmas impulzusként indul ki Arábiából, amely széleskörűen és mindent áthatva elterjed Ázsiában, végigvonul Afrikán, de Spanyolországon keresztül eljut Európába is.

Aki jelenkorunk civilizációját szemléli, az még ma is helytelenül fog megítélni sok mindent benne, ha nem veszi figyelembe, hogy éppen az arab hadjáratok kerülőútján hogyan hatott bele az európai civilizációba mindaz, ami Mohamed tettének köszönhetően átütő erővel megjelent a világban, anélkül azonban, hogy a mohamedanizmussal kapcsolatos vallásos érzés formája is bevonult volna Európába.

Ha megnézzük azt a vallási formát, amelyben a mohamedanizmus fellépett a maga arab jellegében, akkor először is a merev monoteizmust látjuk meg benne, a mindenható egyetlen istenséget, aki a vallásos életbe valamilyen fatalisztikus elemet juttat bele. Az ember sorsa előre elrendeltetett. Az embernek alá kell vetnie magát ennek a sorsnak, vagy legalábbis tudnia kell arról, hogy ennek alá van vetve. Ez a vallásos forma. Ez az arabizmus azonban - nevezzük így ezt a jelenséget - még valami egészen mást is megérlelt magában. Az a különös, hogy az arabizmus egyfelől valóban igen erőszakos módon terjeszkedik, a belőle fakadó harciassággal rátámad a népekre. Másfelől azonban a legnagyobb mértékben figyelemre méltó az is, hogy a mohamedanizmus megalapítását követő első évezredben századokon át az arabizmus volt a civilizáció egyik hordozója. Nézzük meg például azt a kort, amikor Európában Nagy Károly uralkodott; ekkor odaát Ázsiában a bagdadi székhelyen csodálatos civilizációt találunk, igazán nagyszerű szellemi életet. Azt mondhatjuk, hogy míg Nagy Károly primitív alapokból kiindulva bizonyos igen kezdetleges műveltséget próbál terjeszteni - hiszen ő maga is még csak írni tanul meg, méghozzá azt sem valami tökéllyel - addig Ázsiában, Bagdadban már egy magasrendű szellemi kultúra virágzik.

Tudjuk, hogy még Nagy Károly környezetében is roppant nagy tisztelettel említették ezt az arab kultúrát. Ebben a korszakban, Nagy Károly uralkodásának korában - ami 768-tól 814-ig tartott -, odaát Bagdadban 786-tól 809-ig Harun al-Rasid áll egy nagyszerű civilizáció élén. Az a Harun al-Rasid, akit a költők később is annyira dicsértek, akit a tudományok és művészetek művelőitől körülvéve látunk mint finom műveltségű embert, aki mellett nem olyanfajta primitív emberek éltek, mint a Nagy Károly környezetéhez tartozó Einhard, hanem valóban összegyűjtötte maga köré a tudomány és művészet kiemelkedő nagyságait. Látjuk, amint odaát Ázsiában Harun al-Rasid egy nagy civilizációt - most ne úgy mondjuk, hogy kormányoz, hanem hogy szellemileg éltet.

Ebben a szellemi közegben, amelynek lelke Harun al-Rasid volt, fejlődésnek indul az arisztotelészi filozófia és természettudomány, ami ennek görög fénykora óta részben már jelen volt e térség szellemiségében. Ezt ugyan átdolgozták keleti szellemben, keleti imaginációval és szemlélettel. De hatását megtaláljuk egész Elő-Ázsiában, sőt szinte egészen India határáig elérve. E hatásra utal az is, hogy Harun al-Rasid udvarában egy széleskörűen kiterjedt, jól kidolgozott orvosi gyakorlat honosodott meg.

Elmélyült filozófiai formát öltve látjuk itt megjelenni azt a szellemiséget, amit Mohamed csak egyfajta vallásos hevületnek szánt. Látjuk, amint ez nagyszabású, merész, színvonalas módon érvényesül a Harun al-Rasid udvarában élő tudósok, költők, természetkutatók és orvosok körében. De ugyanitt foglalkoztak matematikával és földrajzzal is. Ezt az európai történelemkönyvek sajnos meglehetősen elhallgatják, és Nagy Károly frank udvarának - mondjuk úgy - kezdetlegességei mellett rendszerint elfelejtik azt a fényt, ami odaát Ázsiában világított.

Ha tehát figyelmünket e szellemi virágzás felé fordítjuk, amely éppen a mohamedanizmusból fejlődött ki, akkor egy érdekes kép bontakozik ki előttünk. A mohamedanizmust Mekkában alapítják meg és Medinában folytatják. Ezután elterjed Damaszkusz, Bagdad környékén, egész Elő-Ázsia területén. Olyan módon fejt ki hatást, ahogyan az előbb leírtam. Ez a mohamedanizmus elterjedésének az egyik útja: Arábiából észak felé, Kisázsián át. Az arabok folytonosan ostromolják Konstantinápolyt. Döngetik Európa kapuit. Megjelennek Európa keleti részénél, hogy betörjenek Közép-Európa irányába. Másfelől azonban az arabizmus Észak-Afrikán át eljut Spanyolországig. Spanyolországon keresztül Európához tehát ennek másik feléről is közelítenek. Valóban egészen különös jelenség, hogy az arab kultúra két irányban elágazva mintegy be akarja keríteni az európai földrészt.

Egyrészt Rómából kiindulva, észak felé elterjed a kereszténység a maga római alakjában, Görögországból pedig az a szellemi mozgalom indul ki, ami azután, mondjuk, Wulfila gót bibliafordítását eredményezi [a IV. században]. Ezt találjuk középen. És ezt a kialakulóban levő európai keresztény civilizációt két oldalról hamarosan körbefogja a mohamedanizmus. Mindazt, amit az európai történelemben Nagy Károlynak a kereszténység előbbre jutásáért folytatott tetteiről elmondanak, csak úgy lehet helyesen megítélnünk, ha figyelembe vesszük hozzá azt is, hogy mialatt Nagy Károly sokat tesz azért, hogy Európa közepén elterjessze, előmozdítsa a kereszténységet, ezzel egy időben odaát Ázsiában az a hatalmas kultúrközpont fejlődik ki, amelyről beszéltem: Harun al-Rasid kalifátusa.

Ha ezt a korszakot külső történelmi szempontból tekintjük, akkor háborúkat látunk annak a vonalnak mentén, amely Észak-Afrikán át az Ibériai-félsziget felé húzódik. Az arabizmus hívei betörnek Spanyolországba, de az európai kereszténység képviselői, Martell Károly és maga Nagy Károly visszaverik őket. Később pedig azt tapasztaljuk, hogy a törökök elözönlik a mohamedanizmust, de mintegy kioltva annak nagyságát. A törökök csak a vallásos formát veszik fel, de eltüntetik mindazt a magas kultúrát, amely Harun al-Rasid idején kivirágzott.

Az európai kereszténységgel való ilyen harcok is közrejátszottak abban, hogy az arabizmus áramlata lassan elhalt. Az első évezred vége felé Európában legfeljebb már csak a török veszedelem marad meg, de ennek voltaképpen már nem sok köze van ahhoz, amire itt gondolunk, mert ettől fogva már nem beszélhetünk az arabizmus térhódításáról.

Ha tisztán ezt a külső történelmet tekintjük, akkor arra a következtetésre juthatnánk, hogy az európaiak teljesen visszaszorították földrészükről az arabizmust. A Tours-nál, Poitiers-nél stb. lezajló csatákban az arabokat visszaverték, és a másik oldalon, a konstantinápolyi oldalon is előrenyomultak a törökök, így azt hihetnénk, hogy ezzel az arabizmus szelleme voltaképpen eltűnt a világtörténelemből.

Ha azonban másfelől szemügyre vesszük azt, ami főként az európai tudományos és nem kis részben a művészi kultúrában hatott, akkor mégis találkozunk ezzel az arabizmussal, de már rejtett formában, amely mintegy titkon beleáradt a keresztény világba.

Honnan ered ez? Látják, kedves barátaim, a szellemi életben a dolgok mégis másként történnek, mint ahogyan a szokásos történelmi események alapján külsőleg feltűnnek előttünk. Az igazi nagy áramlatok a megszokott történelmi élet felszíne alatt haladnak! Ezektől meghatározva pedig azok az emberek, akik egy adott korszakban éltek és hatottak, újra és újra megjelennek a Földön, de már egy egészen más nyelvi közösségbe, egészen más gondolati irányzatokba születnek bele, csakhogy többnyire azokban is megtartják saját régi beállítottságukat, annak alapjellegét. Amit viszont azelőtt az egyik korszakban nagyszerűen kibontakoztattak, mert az adott viszonyok lehetőséget adtak rá, azt a későbbi korokban már nagy akadályok és gátló körülmények között kell ismét a világba bevinniük. Be kell érniük kevesebb segítséggel, amely valóban csekélynek tűnik ahhoz képest, ami régebbi életükben még körülvette őket.

Az emberi individualitások tehát lényegében ugyanazt az alapvető lelki alkatot és hangulatot viszik át egyik korból a másikba. Csak nem mindig ismerjük fel azt, hogy mit hoztak át, mert könnyen úgy képzeljük, hogy egy következő földi életnek nagyon hasonlónak kell lennie az előzőhöz. Vannak, akik úgy vélik, hogy egy zenésznek megint zenészként kell visszatérnie, egy filozófusból ismét filozófus lesz, a kertész újra kertésznek áll be stb. Ez azonban nem így van. Az egyik földi életből a másikba átvitt erők mindig az ember lelki életének mélyebb rétegeiben húzódnak meg.

Ha ezt megértjük, akkor rájövünk arra, hogy az arabizmus sem halhatott ki. Hiszen nemrégen elmondtam Friedrich Theodor Vischer és Schubert példáján, hogy az új földi életben valóban egészen más formában ugyan, de valamiképpen folytatódik az emberben az, amit egy régebbi korszakban dolgozott ki magában és adott a világnak.

Az arabizmus tehát valójában egyáltalán nem tűnt el. A benne megmerítkező individualitások közül később számosan éltek az európai civilizáción belül, mivelhogy európainak születtek meg, és itt váltak hangadó személyiségekké, annak megfelelően, ahogyan Európa története alakult az idők folyamán.

Könnyebb feladatnak bizonyul a karmakutatásban, amikor egy régebbi történelmi személyiségtől indulunk ki, hogy újra rátaláljunk a későbbi korokban, mint az ellenkező út, amelyet a legutóbbi előadásokban végeztünk, amikor a későbbi inkarnációtól mentünk visszafelé a régebbi élethez.

Ha tehát most Harun al-Rasid individualitását nézzük, ha bensőleg átéljük - mint mondani szokták - asztrális fényében, ahogyan korában, a IX. században mint szellemi individualitás élt, és megkeressük őt a világtörténelem kulisszái mögött, amögött tehát, ami a történelem felszínén látványosan kibontakozik, akkor a korokat, az idő múlását előrefelé követve látjuk ezt a Harun al-Rasid individualitást, hogy áthaladt a halálon, és mintegy letekintett a szellemi világból, ahol végigélte maga is azt, ami később a Földön lejátszódott: az arabizmus külső megsemmisülését. Sorsszerűen átélte a túlsó oldalon ezt a pusztulást. Azt találjuk, hogy ez az individualitás áthaladt a szellemi világon, és azután újra megjelent a Földön, talán nem olyan ragyogóan, mint korábban, de belső lelki alkatában tipikus hasonlóságot mutatva az előző létével.

Harun al-Rasidot az európai szellemi élet történetében látjuk újra megtestesülni. Ismét messze földön híres személyiségként lép fel: őt ismerjük fel Francis Baconben, Verulam bárójában [1561-1616]. Lord Bacont a legkülönbözőbb összefüggésekben tárgyaltam már. Mindazt, ami Harun al-Rasidban bizonyos módon gyakorlati erő volt, amit kisugárzott környezetére, azt Francis Bacon - mivel egy absztraktabban gondolkodó korban élt - már elvontabb formában vitte át az egyes tudományok területére. Ahogyan Harun al-Rasid azáltal volt univerzális szellem, hogy összegyűjtötte maga köré a speciális ismereteket hordozó személyeket, úgy Baconnek is olyan szellemisége volt, ami univerzálisan tudott hatni; természetesen inspirátor állt mögötte, de hát alkalmas volt arra, hogy inspirálják.

Ha ennek a történelmi karmikus összefüggésnek az ismeretében tekintünk most lord Baconre és írásaira, akkor megtaláljuk az okát annak, hogy ezek miért tűnnek olyan kevéssé kereszténynek és olyannyira arabnak. Igen, csak így találhatjuk meg Francis Bacon írásainak valódi arab finomságait. Ha Baconben meglátjuk az újraszületett Harun al-Rasidot, akkor sok mindent érthetőnek fogunk találni Bacon jellemében is, aki életében egyébként sok viszontagságon ment keresztül. A Harun al-Rasid bagdadi udvarában uralkodó életminőség, a kulturális élet gyakorlata, ami előtt még maga Nagy Károly is joggal meghajolt, Francis Baconben most absztrakt tudássá alakult át. De Bacon ugyancsak nagy hírnévre tett szert. Ha megfigyeljük azt, ahogyan az európai civilizáció Harun al-Rasidhoz viszonyult a VIII-IX. században, azután megnézzük azt, ahogyan az európai tudományosság tekint Francis Bacon munkásságára, akkor az a benyomásunk támad: a figyelem mindig követte ezt a személyiséget. Harun al-Rasid kora idején Európa kelet felé nézett, azután megfordultak az emberek, és nyugatra néztek, most már Francis Baconre.

Maga az emberi individualitás hordozza és viszi át tehát egyik korból a másikba azt, ami esetleg külsőleg oly mértékben eltűnt a történelem életéből, mint az arab szellem e mondott fénykora. Valójában ez mégsem vált semmivé, hanem alapvonásai tovább éltek bizonyos egyénekben! De amennyire egy következő emberi élet eltér a maga külső oldala szerint az illető személy előző életétől, ugyanúgy különbség van a múlt és aközött is, ami egy ilyen személyiség révén a történelemben újra megjelenik.

Ha fellapozzák a történelemkönyveket, akkor megtalálhatják bennük azt, hogy 711-ben egy különösen fontos esemény történt az európaiak és a Spanyolországon át betörő arabok közti összecsapásban. Tarik, az arab hadvezér, átkel Afrikából. Azon a helyen lép partra, amely tőle kapta nevét: Dzsebel al Tarik [Tarik sziklája], a későbbi Gibraltár. 711-ben vívják a Xeres de la Fronterai csatát; ez fontos előretörése volt az arabizmusnak Spanyolországban a VIII. század elején. Ekkor olyan harcok dúlnak, amelyekben a hadiszerencse ide-oda ingadozik azok között a népek között, akik Spanyolországon keresztül leáramoltak az itteni őshonos lakossághoz és a most betörő arabok között. De Spanyolországban már akkor is rendkívül nagy tisztelet élt a megjelenő arabok műveltsége iránt. Európában természetesen nem akarták magukat teljesen alávetni neki. Az arabok e magukkal hozott kultúrája bizonyos módon már annak az előrevetülése volt, ami később olyan mintaszerű ragyogással bontakozott ki Harun al-Rasid udvarában. A Tarikhoz hasonló embereket még az a lelki alkat jellemezte, hogy a harciasságban, a hódításban akarták kifejezésre juttatni az arabizmus misszióját. Külsőleg mindenütt háborús küzdelmeket látunk. De éppen a háború útján egy magasrendű kultúrát is terjesztettek, egy kifinomult kulturális tartalom is megjelent velük.

Spanyolországban az arabok művészi-tudományos téren roppant sok mindent megalapoztak. Ennek az arabizmusnak azután sok maradványa élt tovább az európai szellemi életben. A spanyol területnek ez a hatása nemsokára megszűnik ugyan Nyugat-Európa felé, és már csak a meg-megújuló harcok jellemzik az arabokkal. De később Nyugat-Európában még olyan személyeknél is, mint amilyen Spinoza, észrevehető az arab kultúra erős befolyása: Spinoza filozófiája nem érthető meg, ha eredetét nem az arabizmusban látjuk. Nyomon követhető ez a hatás még Anglia felé is. De azután egyszer csak elapad, megszűnik. Tovább lapozgatva a történelemkönyvekben az Európa és az arabok közti csatározások leírását, látható, hogy idővel ezek is véget érnek. A történelem felszíne alatt azonban az arabizmus nem apad el, hanem beszivárog az európai szellemi életbe.

Tarik a külső történelmi események palástja alatt tehát behozott valamit, miközben a háború viharos szárnyain bezúdult Spanyolországba. Mert az arabok egészen biztosan nem csak agyonütni akarták az embereket hódító hadjárataikban, hanem éppen az arabizmust akarták elterjeszteni. Kulturális missziót folytattak. Amit pedig Tarik a VIII. század elején Spanyolországba juttat, azt magával viszi, amikor áthalad a halál kapuján, átéli ő is az arabizmus külső történelmi visszaszorulását Nyugat-Európában, majd a XIX. században újraszületve, modern formában fejezi ki az arabizmust - Charles Darwinként.

Hirtelen világosság gyúlhat számunkra akkor, ha ilyen módon követjük a mélyben szövődő történelemnek egyik korból a másikba való átmenetét, amit egyébként haladásában olyan egyenes vonalúnak képzelünk, mintha, mondhatnám, pisztolyból lőnék ki. Ez a szemléletmód először paradoxnak tűnik, de ez a látszata annál inkább feloldódik, minél jobban figyelembe vesszük a konkrét tények részleteit. Próbáljanak egyszer egy ilyen imaginatív nézőpontból Darwin alakjára tekinteni. Azt fogják megállapítani, hogy Darwin éppen olyan élményekről ír, amit Tarik élt át Európába vezető útján. Éppen az efféle apróságokon keresztül lehet megéreznünk azt, ahogyan az egyik élet átnyúlik a másikba.

Elő-Ázsia területein az ősi koroktól fogva általában rendkívül intenzíven művelték a csillagászatot az asztrológia formájában. De az akkori asztrológiát nem szabad azonosítanunk azzal a dilettáns valamivel, ami később és ma is mint asztrológia elterjedt, hanem fogalmat kell alkotnunk a világmindenség szellemi összefüggéseibe való igazi betekintésről, amely ezekben a korokban még létezett, és éppen az araboknál öltött egészen határozott alakot, amikor mohamedánokként a legkülönbözőbb területeken vitték tovább a Mohamed által alapított dinasztia szellemét. Éppen a csillagászatot és asztrológiát művelték itt még a maga régi alakjában.

Amikor a székhelyet Damaszkuszból Bagdadba helyezték át, Mamun [Harun al-Rasid fia] uralkodott a IX. században. Mamun idején különösen az asztrológiában merültek el, mégpedig abban a kidolgozottságában, amely azután dilettáns módon mindenféle traktátusokban átkerült Európába. Mert a későbbi időkben megtalálták ezt a tudást. A keresztes hadjáratok révén átjutott Európába, de már rettenetesen átfogalmazva. Eredeti alakjában viszont nagyszerű volt. Ha utánanézünk azoknak a személyiségeknek, akik bár nevükkel nem szerepelnek a történelemben, de 813 és 833 között Mamun környezetében éltek Bagdadban, és éppen ott a csillagászattal és asztrológiával foglalkoztak, akkor rábukkanunk egy ragyogó személyiségre, aki Mamunnal meghitt barátságban állt - nevét a történelem nem említi, de nem is ez a lényeges -, akit igen nagyra becsültek, és mindig megkérdezték, ha valamit le kellett olvasni a csillagokból. Még a külső társadalmi életben is sok intézkedés történt náluk aszerint, amit az olyan tekintélyes személyek, amilyen ez a tudós is volt Mamun udvarában, javasoltak asztrológiai kutatásaik alapján. Ha követjük azt a vonalat, ahogyan ennek a Mamun bagdadi udvarában élő tudósnak a lelke tovább haladt az időben, akkor ezt az utat követve eljutunk a modern csillagászig, Laplace-ig [1749-1827]. Laplace-ban tehát azok közül a személyiségek közül látunk megjelenni valakit, akik Mamun kalifa udvarában éltek.

Azok a nagyobb és kisebb impulzusok - az összes kisebbet most nem szükséges felsorolnom -, amelyek a korábban leírt módon két irányból is beáramlottak az európai földrészre, lehetővé tették, hogy a külső történelmi virágkor elmúlása után is az arabizmus szellemi módon továbbéljen Európában, mert az akkori behatás teljesen nem szűnt meg azután sem.

A mohamedanizmus központját, Medinát még maga Mohamed alapította, ami egy darabig utódainak is a székhelye volt. Később ezt Damaszkuszba helyezték át. Látjuk azután, hogy Mohamed utódainak hadvezérei Damaszkuszból előretörnek Kisázsiába, egészen Európa kapujáig, Konstantinápolyig, és a háború viharaiban messzire eljuttatják azt a jelentős kultúrát, amelyet megtermékenyítenek ugyan Mohamed vallási elvei, de amelyet másfelől áthatott az arisztotelizmus is, amely még Nagy Sándorral jött át Görögországból, Makedóniából Ázsiába.

De azután sajátos dolog történik. A török beözönlése teljesen kioltja azt a szellemet, ami az arabizmussal megjelent. A keresztes hadak csak csökevényeket, maradványokat találnak már, nem uralkodó kultúráramlatokat; mert ezeket a törökök felszámolták. Ami Afrikán, Spanyolországon át terjedt nyugat felé, az mintegy megbújva terjed tovább ezután az európai kultúrában és civilizációban; mert mindig találunk kapcsolódási pontokat. Például Harun al-Rasid, Tarik, vagy Mamun tudósa: ezek mint lelkek lehetőséget kaptak arra, hogy a magukban hordozott tartalmakat lejuttassák a földi világba. A léleknek ugyanis, a halál kapuján való áthaladása után, mindig megmarad bizonyos vonzalma és ereje annak a szellemiségnek a felidézésére, amelyen belül korábban a Földön megtalálható volt. Ennek az utóhatása akkor is megvan az emberi lélekben, ha a sors újabb impulzusai változásokat hoztak létre benne. Ha megváltozik is a lélek irányultsága, az utóhatás mégis benne működik a vágyakban és hasonlókban. De abból következően is, hogy az arabok mennyire hittek a szigorú determinizmusban: amikor lehetőségük nyílt arra, hogy szellemi módon folytassák azt a kultúrát, amit először háborúk útján akartak terjeszteni, akkor sokukban felébredt az a szándék, hogy az eredeti szellemi nézőpontjukat érvényesítsék Európában, különösen Franciaországban és Angliában. Ilyen vonatkozásban megemlíthető itt Laplace, Darwin, Bacon, és még sok más hasonló beállítottságú lélek.

Itt azonban egy jellemző erővesztésnek is tanúi lehetünk. A keleti oldalon az arabizmus csak igen halkan kopogtathatott Európa kapuján, nem jutott messzire. Ezért a halál és újraszületés közötti létben valamiféle visszalökést, elakadást éltek át magukban azok a személyiségek, akik ezen a területen élték le földi életüket. Tetteiket mások lerombolták. Ez bizonyos bénultsághoz vezetett a szellemi létbeli lelki életükben. Itt valami igen érdekes dolgot tapasztalhatunk.

Láttuk, hogy a próféta halálát követően a székhelyet hamarosan áthelyezték Medinából Damaszkuszba. A próféta utódainak hadvezérei keleten hadjáratokat indítottak, de mindig újra visszaverték őket, itt nem voltak olyan sikeresek, mint odaát nyugaton. Nemsokára azt látjuk, hogy a próféta egyik utóda, Muavija kerül hatalomra Damaszkuszban 661-től. Neki olyan lelki alkata volt, amely egyfelől az arabizmus monoteizmusával, másfelől determinizmustanával volt megtelve, ez utóbbi viszont bizonyos fatalizmussá alakult át benne. De az Ázsiába átkerült görög szellemiség, az arisztotelizmus már akkor is uralkodott, persze valami misztikusabb, keletiesebb formát öltve. Muavija elküldte hadvezéreit egyfelől Konstantinápolyba, másfelől Afrikában is próbálkozott - itt különösebb sikereket nem ért el -, és bár értelmes ember volt, sem külsőleg, sem szellemi téren nemigen mutathatott fel eredményeket. Muavija nem sokkal Mohamed után uralkodott, tehát még teljesen benne élt a mohamedanizmusban, mint az arabizmus tulajdonképpeni vallásos elemében. Az akkori mohamedanizmus egyik jelentős képviselője volt, aki azonban túllépett a mohamedanizmus pusztán vallási formáján, és már ahhoz a gondolkodásmódhoz kezdett közeledni, amely a vallásos formát levetve később a Nyugat tudományával, irodalmával mutatott rokonságot.

Muavija kiemelkedő szellem a Mohamed utáni első században, olyan valaki, aki már nem úgy gondolkodik, mint Mohamed, csak indítékot kapott tőle. Nem tagadja meg ugyan a mohamedanizmus tulajdonképpeni vallásos magját, de azt mégis már átvezeti a gondolkodás területére, a logika formájába. Mindenekelőtt azokhoz tartozott, akik nagy buzgalommal készültek Európába, és nyugatra akartak behatolni. Ha tekintjük azokat a hadjáratokat és működő erőket, amelyek éppen Muavija idején voltak jellemzőek, akkor azt látjuk, hogy a nyugatra való előrenyomulás terve sokakban roppant nagy belső elhatározással társult, de ez mégiscsak külső akadályokba ütközött. Mikor azután egy ilyen szellem a halál kapuján áthalad, akkor természetesen ez az elhatározás is továbbél benne a halál és újabb születés közötti életében. Ha követjük további útját, mindenekelőtt azt figyelhetjük meg nála, hogy a sok kiéletlen vágyakozásából világot átfogó tervek alakultak ki benne a későbbi élete számára, de ezek az új életben nem öltenek igazán konkrét alakot, éppen azért, mert a régiben el kellett fojtania őket.

Bevallom, gyakran felteszem magamnak azt a kérdést, hogy mondjam, vagy mégse mondjam? De úgy gondolom, hogy az nem jó semmire, ha csak elvont szinten beszélünk ezekről a dolgokról. Így félre kell tennünk minden óvatoskodást, és a konkrét eseteket is meg kell említenünk. Tekintse úgy a világ, ahogyan tudja. Az antropozófia terjesztésének megvannak a maga belső szellemi szükségszerűségei. Azt kell követnünk, ami a szellemi szükségszerűségek természetéből fakad, és tartózkodnunk kell a világ irányában történő megalkuvásoktól. A megalkuvás éppen eleget ártott már az Antropozófiai Társaságnak; a jövőben ezt mellőznünk kell. Mégha bizonyos kijelentések igen paradox módon is hangzanak, egyszerűen ki kell mondanunk mindent a jövőben.

Ha tehát Muavijának, a próféta egyik legközelebbi utódának lelkét követjük a történelem folyamán, ahogyan továbbhalad a rejtett áramlatban, és megint fellép a világban, akkor Woodrow Wilson [1856-1924] személyéhez érkezünk el.

Megrendítően fonódik össze a múlt a jelennel. Hirtelen itt áll előttünk a kapcsolat a jelen és a múlt között. Úgy érezzük, hogy úgyszólván a történelmi események óceánjában felcsap valahol Muavija hulláma, távolabb pedig Woodrow Wilson hulláma, és felfedezzük, hogy valami rejtett áramlás továbbhaladt lent a tenger mélyén, ami összekötötte őket.

A történelem, úgy gondolom, csak azáltal válik érthetővé, ha meglátjuk benne azt, ahogyan a tulajdonképpeni történések átkerülnek egyik korból a másikba. Figyeljék meg a wilsoni „14 pont”, mondhatnám, teljesen elvont merevségét, és azután annak lelki beállítottságát tanulmányozva kérdezzék meg önmaguktól: vajon ez ilyen erővel másnál is megjelenhetett volna-e, mint éppen Mohamed egyik követőjénél! Természetesen nem a wilsoni „14 pontot” akarom most kritizálni, de miután megfogalmazták és közzétették, észrevehetjük benne ezt a merevszerűséget, ha az olyannyira elvontan megfogalmazott „14 pont” mögé nézünk. Majd tekintsünk a Muavijánál ábrázolt fatalizmusra, és azt most helyezzük át a modern, absztrakt szemléletű korunkba: nyilvánvaló itt is ennek rokonsága a mohamedán „Allah kinyilatkoztatta, Allah megvalósítja, Allah az egyetlen üdvünk” szólással. Ha megkíséreljük a „14 pont” szavait mélyebben értelmezni: cum grano salis szinte szó szerinti megegyezést fogunk találni ezzel.

Ha tehát egyfelől az emberek újratestesüléséről beszélünk, éppannyira az eszmék újratestesüléséről is beszélnünk lehet! És tulajdonképpen csak ebből a nézőpontból rajzolódnak ki előttünk a történelem összefüggései.