Tegnap a IX-X. keresztény század szellemtudományos törekvéseiről kezdtem beszélni, egészen addig a korig, ameddig még komolyan léteztek ilyen szellemtudományos törekvések: vagyis a XVIII. század végéig, a XIX. század elejéig. Megpróbáltam elmondani néhány dolgot az ilyen törekvések tartalmáról. Ma inkább történelmi dolgokat érintenék. Ahogyan a karácsonyi gyűlés esti előadásain kifejtettem, arról van ugyanis szó, hogy a misztériumhelyek régi tulajdonképpeni misztériumaiban az emberek, a beavatottak és a beavatásra kerülők, valóban találkozhattak az istenekkel. Ezek a beavatási helyek mintegy lehetőséget adtak rá, hogy - pedáns kifejezéssel élve - mint hivatalos helyek rendezkedjenek be az ilyen találkozás létrehozására.
Minden régi civilizáció alapját ezek az intézmények képezik, voltaképpen ezek adják az impulzusokat, de fokozatosan eltűntek és azt mondhatjuk, hogy régi alakjukban már nem találhatók meg a IV keresztény század óta. Itt-ott voltak még maradványaik, de szigorú régi formájukban már nem léteztek. A beavatás viszont alapjában véve sohasem szűnt meg; azok a formák változtak, amelyekben a beavatásra kerülők rátaláltak az útjukra. Már utaltam rá, hogy a középkorban az volt a helyzet, hogy egyes igénytelen, teljesen szerényen élő embereknek voltak itt-ott tanítványaik, nem gyűjtötték maguk köré hivatalosan, meghatározott helyeken a tanítványok körét, hanem csak úgy, ahogyan az emberiség és a nép karmájából adódott. Hiszen jellemeztem egy ilyen esetet, amikor Johannes Taulerről beszéltem a „Misztika az újkori szellemi élet hajnalán” című könyvemben. Erről tehát nem kell beszélnem. Szeretnék viszont ma egy másik esetről beszélni, amely mondhatnám, jellegzetes, tipikus eset, és nagy hatása volt, sok mindent létrehozott a XII-XIII. századtól kezdve egészen a XV századig az addig fennálló spirituális áramlatok terén. Ezt az esetet szeretném vázlatosan jellemezni.
Az 1200 körüli időben történt. Ebben a korban nagyobb számban éltek olyan fiatal emberek, akik vágyódtak a magasabb tudás, a szellemi világhoz való kapcsolódás, és azt mondhatjuk, hogy az istenekkel való találkozás után. A korabeli körülmények között sokszor szinte véletlennek tűnt, ha egy ilyen törekvő ember rátalált a tanítójára, ez akkoriban nem történhetett könyvek révén, hanem csakis egészen személyes módon. Ebben természetesen benne volt a sors titokzatos működése és csak külsőleg tűnt véletlennek. Egy ilyen tanítványról szeretnék beszélni.
Ilyen látszólagos véletlen révén találta meg Közép-Európa egyik helységében a mesterét. Találkozott egy idősebb emberrel, és nemsokára az az érzése támadt vele kapcsolatban, hogy ő vezethetné tovább törekvésében, amely lelkének legmélységesebb vágya volt. Először is vázolnék egy beszélgetést. Természetesen nemcsak egy ilyen beszélgetés zajlott le a mester és tanítványa között, de most összefoglalom ezeket a különböző beszélgetéseket.
A tanítvány azt mondta tanítójának, arra törekszik, hogy bepillanthasson a szellemi világba, de úgy érzi, hogy korának emberi természete - körülbelül a XII. századról beszélek - nem hatolhat be a szellemi világokba. Hiszen a természetben az isteni-szellemi lények alkotását, művét kell látnunk - mondta a tanítvány. A természeti jelenségek mélyebb értelméből, a természet folyamataiból fel kell ismernünk a mögöttük ható isteni-szellemi lényeket. De úgy tűnik, hogy a jelenkorban az emberi természet nem tud ide eljutni. Ez már intenzív érzéssé alakult a fiatal tanítványban - 25-28 éves fiatal emberre gondolok - a jelenlegi ember nem képes erre, és ennek akadálya a fizikai testnek a lélekhez fűződő kapcsolatában rejlik.
Ekkor a tanító először azt mondta neki, hogy próbára tegye: hát van szemed, van füled, nézd meg a természeti jelenségeket, hallgasd meg történéseit, a színek és hangok révén szellemiség nyilatkozik meg, meg kell érezned általuk a szellemiség megnyilvánulását. A tanítvány erre azt mondta: igen, ha szememet használom, amikor kitekintek a színes világba, akkor úgy érzem, mintha a szemem feltartóztatná a színt, mintha a szín megmerevedne rajta. Mikor pedig fülemmel a hangokat hallgatom, akkor mintha megcsontosodnának fülemben a hangok és ezek a megmerevedett színek, és megcsontosodott hangok nem engedik át érzékszerveimen a természet szellemét. Ekkor a tanító így szólt: hiszen kinyilatkoztatás is létezik, a vallásos élet kinyilatkoztatása. Ez elmondja neked, hogy az istenek hogyan alakították ki a világot és hogyan lépett be Krisztus a kor fejlődésébe, hogyan lett emberré. A természeten kívül tehát még a kinyilatkoztatás is létezik. Amit nem adhat meg neked a természet, azt nem adhatja meg neked a kinyilatkoztatás? - Ekkor a tanítvány így szólt: a kinyilatkoztatás igen intenzíven szívemhez szól, de voltaképpen nem tudom megragadni, nem tudom a külső természetet összekapcsolni azzal, amit a kinyilatkoztatás mond nekem. Nem értem tehát a természetet, semmit sem nyilatkoztat meg számomra és így nem értem a vallásos kinyilatkoztatást sem.
A tanító erre így szólt: Igen, ahogyan most állsz benne a világban, úgy valóban nem érted sem a természetet, sem a kinyilatkoztatást, ha így kell beszélned, ha szíved, lelked úgy érzi, hogy ezt kell mondanod. Mert olyan emberi testben élsz, amelyen erőt vett a bűn - ez volt akkor a beszédmód - és ezért nem illik bele tulajdonképpen abba a földi környezetbe, ahol élsz. Földi környezeted nem nyújtja azokat a feltételeket, hogy érzékszerveidet és lelkületedet úgy használd, hogy a természetet és a kinyilatkoztatást az istenektől származó megvilágosodásnak tekinthetnéd. Ha akarod, kivezetlek földi környezetedből, amely egyszerűen nem illik lényedhez és alkalmat adok, hogy jobban megértsd a kinyilatkoztatást és a természetet.
Megbeszélték, hogy ez mikor történjen. Egyik nap a mester felvezette a tanítványt először egy igen magas hegyre, ahonnan már nem látszott a Föld megszokott felszíne a fákkal és mezőségekkel. Amikor a tanítvány mesterével fent állt a hegyen, akkor már csak a megszokott Földet elfedő köd tengere látszott - ahogy ezt bizonyára ismerik - és odafent, legalábbis megközelítően, mintegy szimptomatikus módon eltávolodtak a földi forgatagtól. Csak a kozmikus tér felhőalakzatait látták, odalent pedig a felhők hullámzó tengerét, hajnali ködöt, a reggel hangulatát. A mester különféle dolgokat mondott el. Beszélt a világ messzeségeiről, a kozmikus távlatokról, az éjnek idején csak a távolból látható felragyogó csillagokról. A tanítvány lelkülete mindezek révén teljesen átadta magát a természeti lét sajátosságainak, mintegy eltávolodott a Földtől.
Ez az előkészítés addig tartott, míg a tanítványnál valóban olyan lelki hangulat kezdett megjelenni, amit ahhoz lehetne hasonlítani, mintha - nemcsak egy pillanatra, de hosszabb időre - mindazt álmában látta volna, amit ebben a földi megtestesülésben élt át a Földön. Amit itt áttekintett, az voltaképpen nem volt nagyon változatos - a hullámzó köd tengere, a felhők tengere, néhány közeli hegycsúcs, a világ messzesége, csak itt-ott néhány felhőalakzattal borítva a végeken -, tartalma szegényes volt ahhoz képest, amit lent a földön változatos módon élhetett át és mégis nappali éber tudatának tartalmaként jelent meg. Mindaz, amit valaha átélt a Földön, álomra való emlékezésnek tűnt számára. Úgy érezte, hogy felébredt. Míg tehát egyre jobban felébredt ebben a helyzetben, egy addig észre sem vett sziklahasadékból tíz-tizenegy éves kisfiú lépett ki, aki különös hatással volt rá; nemsokára önmagára ismert ebben a fiúban, saját tíz-tizenegy éves korára. Fiatalkorának szelleme jelent meg előtte. - Bizonyára kitalálják, hogy ez a jelenet adta az egyik indítékot ahhoz, hogy az egyik misztériumdrámámban szerepeltessem Johannes fiatalkori alakját. Ez csak az indíték, ne gondoljanak fényképre. A misztériumdrámák nem okkult kulcsregények.
A tanítvány tehát szemben állt gyermekkorának szellemével, önmagával. Jelen is volt, 25-28 évesen volt jelen fiatalkori szelleme mellett. Beszélgetés jöhetett létre köztük, ezt a mester vezette, de voltaképpen a tanítvány és saját fiatalabb énje között ment végbe. Egy ilyen beszélgetés igen sajátságos módon zajlik le, ezt láthatjuk a misztériumdrámában, az ott megfigyelhető stílusból. Mert ha találkozunk fiatalságunk szellemével, ami mindig megtörténhet, akkor a fiatalkori szellem gyermeki képzeteinek átadunk valamit érett értelmünkből és a fiatalság szelleme átad valamit üde gyermeki mivoltából idősebb korunknak. Az ilyen beszélgetés éppen ennek a kicserélődésnek a révén lesz különösen termékeny. Ez a beszélgetés vezetett el oda, hogy a tanítvány megtanulta, hogy mire figyelmeztet a vallásos kinyilatkoztatás. A beszélgetés elsősorban a Genezisről, az Ótestamentum elejéről szólt, valamint Krisztus emberré válásáról. A tanító vezetése és a beszélgetés különleges termékenysége folytán ez a beszélgetés azzal végződött a tanítvány számára, hogy azt mondhatta: most értem a kinyilatkoztatásban működő szellemet. A kinyilatkoztatást csak akkor értjük meg igazán, ha lehetőségünk nyílik rá, hogy távol kerüljünk a földi dolgoktól, mintegy az éteri magasságokba, hogy ezeket a magasságokat későbbi életkorunkba belenyúló gyermeki erőnkkel ragadjuk meg szellemi módon. A tanítvány most értette meg, hogy az istenek kinyilatkoztatást adtak az embereknek, mivel az emberek földi helyzetükben nem kutathatják ki az istenek műveit a természet alkotásain keresztül. Ezért adták nekik a kinyilatkoztatást, amely természetesen egyáltalán nem érthető az érett életkorban, csak akkor, ha reálisan megelevenedik benne a gyermekkor. Tehát a kinyilatkoztatás megértése voltaképpen szabálytalan dolog. - Ez hatalmas benyomást gyakorolt a tanítványra, amely megmaradt és felejthetetlen volt számára. Az ifjúság szelleme újra eltűnt. Ez volt a tanítás első fázisa.
Ezt egy másodiknak kellett követnie. Ez a következő módon történt. A mester ismét elvezette a tanítványt egy útra. Most nem egy hegyre vezette fel, hanem egy olyan helyhez, amelynek ismerte a bejáratát egy barlangon át, mély belső hegyi szakadékokba, mélyen lenyúló bányák aknáiba vezette, így most a tanítvány mesterével a föld mélységeiben volt, nem az éteri magasságokban fent a föld felszíne felett, hanem mintegy a felület alá süllyedve.
A tanítvány tudata ismét álomszerűnek érezte mindazt, amit valaha is átélt a Földön. Mert olyan környezetben élt odalent, amelyben tudata most különösen éber lett. Rokonságba került a földi mélységekkel. Olyasmi játszódott le, ami azoknak a mondáknak az alapját képezi, mint Barbarossa császár élete a Kyffháuserban vagy Nagy Károly császáré a Salzburg mellette Vutersbergben. Valóban lejátszódott ilyesmi, még ha csak rövid időre is, a föld mélységeiben való élet következtében, távol az ember földi életétől. A mester beszédének különleges megfogalmazásával ismét bele tudta vinni tanítványa tudatába ezt a földi mélységekhez való kötődést. Az egyik falból most egy aggastyán lépett a tanítvány elé, aki kevésbé volt ugyan ismerős számára, mint saját ifjúságának szelleme, de úgy érezte, hogy évtizedek múlva ilyenné fog válni. Önmagát érezte eljövendő aggastyánkorában. Most hasonló beszélgetés ment végbe a tanítvány és saját idősebb alakja, öregkori mivolta között, megint a mester vezetésével.
Ebből a beszélgetésből egészen más derült ki mint az elsőből, mert most a tanítványban saját fizikai szervezetének a tudata kezdett felmerülni. Érezte magában vérének keringését, minden egyes vértestecskének a keringését, követte az ereit, az idegszálait és emberi organizmusában átérezte az egyes szervek ésszerű jelentőségét az egész szervezet számára. Annak a hatását érezte magában, ami kint van a kozmoszban, és rokonságban van az emberrel. Érezte magában a növények virágzásának, gyökérzetének a hatását és a talaj ásványainak az emberi organizmusra gyakorolt hatásait. Érezte a föld mélyén, ahogy a Föld erői organizációjába jutva saját lényében keringenek, működnek, átalakulnak, megsemmisítik és átalakítják az anyagokat. Önmagában érezte a Föld tevékenységét, mozgását és lényét. Ennek a beszélgetésnek az volt az eredménye, hogy a tanítvány azt mondhatta az öregember - saját maga - eltűnése után: most valóban az a Föld beszélt hozzám saját lénye által, amelyben inkarnálódtam, most volt egy pillanat, amikor a természet jelenségein és folyamatain át a földi dolgok és folyamatok mögött rejlő isteni alkotásra tekinthettem.
A mester kivezette tanítványát a barlangból és mielőtt elköszönt volna tőle ez alkalommal ezt mondta: látod milyen kevéssé illik a mai ember a mai Földhöz. A vallás kinyilatkoztatását saját ifjúságod szellemétől kell megkapnod egy magasan a föld fölé nyúló hegyen, a természet megnyilvánulását pedig mélyen a föld alatt kell megkapnod, a föld felszíne alatt rejlő szakadékokban. A bölcsességet akkor éred el, ha a hegyről magaddal hozott fénnyel sikerül megvilágítanod azt, amit lelked a földi barlangok hasadékaiban élt át.
Látják, abban az időben - az 1200 körüli időkről beszélek - ilyen formában érték el a lélek elmélyülését, bölcs beteljesülését. Ezáltal a tanítvány valóban beilleszkedett a beavatásba és megtudta, hogy lelkében milyen erők alkalmazásával mozgathatja meg a magasságok fényét és érezheti át a mélységeket. Mestere néhány további útbaigazítást adott neki, amelyeknek az volt a lényege, hogy azt mondta a tanítványának: az önismeret voltaképpen mindig abban áll, hogy egyfelől azt észleljük saját emberi mivoltunkban, ami magasan a földi ember felett van, másfelől pedig azt, ami mélyen alatta van. Ezekkel az ember belső lényében kell találkozni. Akkor találja meg az ember sajátmagában a teremtő Isten erejét.
Az itt elmondott jellegzetes tipikus beavatásokból indult ki az a törekvés, amelyet középkori misztikának nevezhetünk. Ez azért törekedett az önismeretre, hogy saját énjében találja meg az istenséghez vezető utat. Ez a misztika azonban elvontabbá vált a későbbi korban. Már nem keresték azt a konkrét kapcsolatot a külső világgal, amely ezeknek a tanítványoknak az éteri magasságba és a föld mélyébe való eltávolodás révén adódott. Ezért nem is érték már el a belső megrendülést, a belső élmény teljes intenzitását. Mégis ilyen indítékok, ilyen impulzusok között keresték ezt belső mivoltukban. Itt keresték Istent, az isteni alkotást. Alapjában véve ilyen középkori beavatottak impulzálták mindazt, amit Eckhart Mester, Johannes Tauler és a későbbi misztikusok kerestek, akiket a „Misztika az újkori szellemi élet hajnalán66 című könyvben írtam le. De akik valóban az ilyen középkori beavatások értelmében működtek, azokat sokszor félreértették. Voltaképpen nagyon nehezen közelíthetjük meg azt, hogy a középkori beavatottak tanítványai valójában kik is voltak.
Valóban elég messzire juthatunk a szellemi világba vezető utak követésében. Akik „A magasabb világok megismerésének útja66 című könyvemben leírtakat kellő belső erővel követik, azok megtalálják a szellemi világokba vezető utat. Ma természetesen csak a szellemi világ révén találhatjuk meg mindazt, ami a múltban fizikai realitás volt, tehát az előbb leírtakat is, hiszen fizikai bizonyítékok nem számolnak be az ilyen jelenetekről. Vannak azonban olyan területek, amelyek még az igen előrehaladott szellemi képességek számára is nehezen közelíthetők meg. Az ilyen területek kutatásához valóban el kell jutnunk oda, hogy a szellemi világok lényeivel olyan magától értetődő módon érintkezzünk, mint az emberekkel. Akkor megérthetjük a beavatottak és tanítványaik kapcsolatát, amelyről az előbb beszéltem. Ilyen tanítvány volt például az, akiről a történelemből csak kevéssé értesülünk, az 1234-től 1315-ig élt Raimundus Lullus.
Hiszen Raimundus Lullusról édeskeveset ismerhetnek meg a történelmi dokumentumok révén. Ha azonban mintegy személyes kapcsolat fűz bennünket Raimundus Lullushoz, akkor ez odavezet, hogy ez a megismerés mégiscsak másként jeleníti meg őt, mint ahogyan a történelmi dokumentumok értelmezik. Bocsássák meg ezt a paradox kifejezést, de talán mégsem találják már paradoxonnak azok után, amit itt az utóbbi időben elmondtam. Ekkor a következő módon jelenik meg. ő kiváltképpen olyan személyiség, aki egy másik beavatott tanítványaként, annak ösztönzésére jutott el oda, hogy teljes erejével valamilyen az ókori Logosz-misztériumhoz hasonlót akarjon megújítani. Meg akarta újítani a Logosz misztériumait. Az önismeret által akarta újraéleszteni ezeket, amelyről elmondtam, hogy milyen erőteljes lendületet kapott a XII-XIII. században. Ilyen szempontból kell megítélnünk Raimundus Lullus úgynevezett „Ars magna”-ját. Ebben azt mondja: amikor az ember beszél, akkor a beszédben voltaképpen a mikrokozmosz jelenik meg. Amit az ember mond, abban voltaképpen benne van az egész ember, beszélőszerveire koncentráltan. De minden szó titka benne rejlik az egész emberben és éppen ezért valójában az egész világban.
Így jutott el oda, hogy a nyelv titkát voltaképpen előbb az emberben kell keresnünk, mélyen alámerülve a csupán beszélő szervektől az ember teljes organizációjába, azután pedig a kozmoszba. Az ember teljes organizációját viszont a kozmoszból értjük meg. Például valaki, mondjuk, az A hangzót akarja igazi jelentésében felfogni. Itt arról van szó, hogy a megformált leheletben megjelenő A hangzó az étertest bizonyos belső elhelyezkedésén alapul. Ma megismerhetjük az étertestnek ezt a helyzetét. Az euritmia révén látjuk meg, hogy az A hangzó az étertest melyik helyzetén alapul, mert ezt átviszi a fizikai testre, és az A hangzó euritmiai mozdulatként jut érvényre.
Ez Raimundus Lullus számára nem volt teljesen világos, mindez sejtelem maradt. De sejtése eljutott odáig, hogy az ember belső tartását, belső mozdulatát mintegy kifelé követte a kozmoszba, azt mondta például: ha tekinteted az oroszlán csillagképe, majd a mérleg csillagképe felé irányul, akkor a két pillantás irányának az összefüggése megadja az A-t. Ha tekinteted a Szaturnuszra irányul, akkor a Szaturnusz feltartóztatja pillantásod irányát. Ha pedig a Szaturnusz például a Kos előtt áll, akkor a Szaturnusszal a Kos körül kell keringened. Ez a kozmoszból adja meg neked az O érzését.
Ilyen sejtelmekből talált rá Raimundus Lullus bizonyos alakzatokra, ezek szögleteire és oldalaira betűket írt. Tisztában volt azzal, hogy ha érzelmeink alapján vonalakat húzunk ezekben a formákban, akár egy ötszögben állók és hasonlók által összekötve valahogy az a b c d e pontokat - ez csak vázlatos -, akkor ebben hangzók kapcsolatait kell látnunk, ezek pedig a világmindenség, a kozmosz bizonyos titkait fejezik ki.
Raimundus Lullus tehát a Logosz titkainak valamilyen újjászületését kereste, a régi misztérium-szokások szerint. Ezt a történelmi dokumentumokban eltorzítva írják le. Ha azonban lassanként mintegy személyes kapcsolatba kerülünk Raimundus Lullusszal, akkor rájövünk, hogy ilyen törekvésekkel próbálta újra megfejteni a kozmikus Igét. A középkori beavatottak tanítványai voltaképpen még néhány évszázadig tovább éltek ezekben a törekvésekben. Egészen intenzív törekvésük volt, hogy előbb alámerüljenek az emberben, és azután az emberben való alámerülés révén jussanak ki az emberen túl a kozmosz titkaiba.
Ezek a bölcsek - így nevezhetjük őket - ilyen módon igyekezték összekötni a kinyilatkoztatást a természettel. Úgy hitték - és hitük sok tekintetben mélységesen megalapozott volt -, hogy ilyen módon megoldják a vallás és a természet kinyilatkoztatásának kérdését. Mert tisztában voltak azzal, hogy a Földön élő embert voltaképpen arra rendelték, hogy ő legyen a negyedik hierarchia, azonban elbukott és ezáltal valóságos lénye alá süllyedt. A kelleténél mélyebbre merült a fizikai létbe és éppen e mélységes elmerülés miatt nincs ereje hozzá, hogy megfelelően spirituálisán alakítsa ki szellemi-lelki mivoltát. Hiszen ilyen törekvésekből jött létre azután a rózsakeresztesség.
Az első eredeti rózsakeresztesek tanításának egyik helyén történt, hogy egyszer éppen a ma vázolt jelenetek merültek fel délibábszerűen - a tanító és tanítványa között lejátszódó jelenetek fent a magas hegyen és lent a föld mély szakadékaiban -, mondhatnánk, kísértetszerűen tértek vissza, tudásként tükröződtek a rózsakeresztesek tanításának egyik helyén. Felismerték ebből, hogy az embernek kétféle dolgot kell belső törekvésével elérnie, hogy valódi önismerethez jusson, ismét megtalálja a Földhöz való alkalmazkodását és elérje azt, hogy valóban a negyedik hierarchia tagja lehessen. Mert mindabból, ami most lehetséges volt a rózsakeresztes iskolában, azt ismerték fel, hogy mi ment végbe a tanítvánnyal, amikor saját ifjúságának szellemét testileg maga előtt látta. Ezzel megtörtént az asztráltest eloldódása, erősebben, mint bármikor az ember életében. Az asztráltestnek ebben az eloldódásában pedig a kinyilatkoztatás értelmét ismerte fel. Ebben a rózsakeresztes iskolában az is tisztázódott, ami a föld mélyén történt a tanítvánnyal. Ekkor az asztráltest teljesen belülre húzódott vissza. Egészen összehúzódott, így a tanítvány saját belső világának bizonyosságát észlelte. Most a rózsakeresztességben aránylag egyszerű gyakorlatokat találtak, amelyek szimbolikus alakzatokból álltak, ezeknek adták át lelküket, ezeken meditáltak. Az ilyen alakzatoknak való odaadástól erőt kapott emberi lelkük, ezzel egyfelől azt érték el, hogy asztráltestük eloldódott, mint a tanítványnál a hegyek éterikus magasságában, másfelől viszont az asztráltest összerántásával, összehúzásával a földi szakadékokban levő tanítványhoz váltak hasonlóvá. Ekkor nem a külső környezet révén juthattak belső világukba, hanem intenzív belső gyakorlással.
Látják, itt olyasmit írok le, amire csak egészen halványan utaltam a „Misztika az újkori szellemi élet hajnalán” legutóbbi kiadásának új előszavában. Ebben azt mondtam, hogy ami Eckhart mesternél, Johannes Taulemál, Nikolaus Cusanus bíborosnál, Valentin Weigelnél és másoknál megjelent, az az emberiség előző hatalmas eredeti törekvésének kései terméke volt. Ma az emberiség eredeti törekvését akartam leírni, amely megelőzte Eckhart mester és Johannes Tauler törekvését, ezt a konkrét szellemi törekvést, az emberi önismeret keresését a kinyilatkoztatással és a természettel való összefüggésében. Ez egyike volt azoknak az áramlatoknak, amelyek az úgynevezett sötét középkorban léteztek, és bár a modem ember ma sötétnek képzeli ezeket, valójában mégis olyan megvilágosodott szellemek éltek benne, hogy a mai legragyogóbb szellemek sem értik meg fényüket és sötétek maradnak. De hiszen mai korunkat általában gyakran jellemzi az, hogy a világosságot sötétnek és a sötétséget világosnak találják.
Azonban sajátságos hatalmas benyomásra teszünk szert, ha betekintünk annak a hátterébe, ami ennek a kornak az irodalmában mintegy vetületként élt. Ma ennek egyes jelenségeit akartam Önöknek elmondani; holnap néhány olyan dolgot mondok majd el, ami kiegészíti ezt a képet és teljes egésszé kerekíti le.