A karácsonyi gyűlés folyamán elhangzott előadássorozathoz kapcsolódva, elmondanék most néhány dolgot három esti előadáson a szellemi élet kutatásának újabb kori fejlődéséről. Ezt az újabb szellemtudományos fejlődést gyakran úgy említik, mint rózsakeresztes vagy egyéb okkult tudományt és ezúttal szeretnék ennek a szellemi életnek a mélységéről beszélni. Ehhez szükség lesz arra, hogy bevezetésképpen elmondjak ma valamit a IX-X-XI. század gondolkodásmódjáról, amely voltaképpen csak a XVIII. század végén tűnt el lassanként, sőt elkésett formában olykor még a XIX. században is fennmaradt. Tehát ma nem történelmi szempontokat veszek figyelembe, hanem szeretnék lelkük elé tárni olyan belső képzeteket, amelyeket bizonyos személyiségek éltek át. Hiszen az emberek általában nem is gondolnak arra, hogy a még aránylag nem is olyan távoli történelmi időkben a megismerő emberek egész gondolatvilága mennyire eltért a mostanitól. Ma kémiai elemekről beszélünk és nem is ébredünk annak tudatára, hogy voltaképpen milyen keveset is mondunk azzal, ha valamelyiket oxigénnek, nitrogénnek vagy más egyébnek nevezzük. Hiszen az oxigén csak bizonyos feltételek, bizonyos hő-állapotok és a földi élet egyéb állapotai között létezik. Értelmes ember semmiképpen sem tekinthet realitásnak valamit, ami a hőmérséklet valamilyen emelkedésével már nem létezik olyan mértékben és módon, mint a fizikai földi ember életének feltételei mellett. A középkor elején és középső részében éppen az volt a kutatás célja, hogy a lét viszonylagosságának fogalmain, képzetein és tendenciáin túllépve eljusson a valóságos létezéshez.
Azért tettem az átmenetet a IX. és a X. század közé, mert azelőtt az emberek egész szemléletmódja még nagyon szellemi volt. A IX. század igazán bölcs emberének például eszébe sem jutott volna, hogy az angyalok, arkangyalok vagy szeráfok feltételezését kevésbé reálisnak tartsa, mint a fizikai emberét, aki szemmel látható. A bölcsek úgy beszéltek a X. század előtti korban a szellemi lényekről, az úgynevezett kozmikus intelligenciákról, mint akikkel találkozni lehet, még ha tudták is, hogy réges-régen elmúlt az a kor, amelyben ez az emberek általános szemléletének kincse volt. Tudták azonban, hogy ez a hatás bizonyos körülmények között fennáll. Nem mellőzhető például, hogy a IX-X. századig számos katolikus pap lelkülete folytán teljesen tisztában volt azzal, hogy a mise alatt egyes cselekmények végrehajtásánál szellemi lényekkel, kozmikus intelligenciákkal találkozik.
A IX-X. századdal azonban lassanként eltűnt az emberi tudatból a világmindenség tulajdonképpeni intelligenciáival való közvetlen összefüggés. Egyre inkább csak a kozmikus elemek tudata merült fel, a földszerű, a folyékony vagy vízszerű, a levegőszerű és a hőszerű, tüzes elemé. Azelőtt kozmikus intelligenciákról beszéltek, akik szabályozzák a bolygók mozgásait, elvezetik a bolygókat az állócsillagok mellett és így tovább, most viszont, mondhatnám, csak a földiség közvetlen környezetéről beszéltek, a föld, a víz, a levegő és a tűz eleméről. Mai értelemben vett kémiai elemeket nem vettek figyelembe. Ez csak jóval később következett be. De egészen téves elképzelésük volna, ha úgy gondolnák, hogy a bölcsek még akár a XIII-XIV században, sőt bizonyos módon még a XVIII. századig is ugyanúgy képzelték el a hőt, a levegőt, a vizet és földet, mint a mai ember. Ma az emberek a hőről már csak úgy beszélnek, mint a testek egyik állapotáról. Voltaképpeni hőéterről már nincs szó. De a levegő, a víz ma, mondhatnánk, a legelvontabb dologgá vált, és valóban szükség van rá, hogy belemélyedjünk abba, hogy milyenek is voltak egykor ezek a képzetek. Így ma szeretnék képet adni arról, hogy hogyan beszéltek a bölcsek az említett korban.
Amikor a „Szellemtudományt” írtam, akkor kénytelen voltam a Föld fejlődését legalább némileg összhangba hozni a korunkban használt képzeletekkel. A XIII-XII. században ezt másképpen lehetett volna megtenni. Akkor ennek a „Szellem- tudományinak egyik fejezetében például a következőt találhattuk volna. Először azokról a lényekről kellett volna képzetet alkotni, akiket az első hierarchia lényeinek nevezhetünk: szeráfok, kerubok, trónok. A szeráfokat olyan lényekként jellemezték volna, akiknél nem létezik alany és tárgy, mivel ezek náluk egybeesnek, ők nem mondanák azt, hogy a tárgyak rajtuk kívül vannak, hanem: a világ létezik és én vagyok a világ, és a világ én - tehát csak önmagukról tudnak, mégpedig úgy, hogy ezek a szeráfok olyan élmény révén tudnak magukról, amelynek halvány visszfénye van meg az embernél, mikor valamilyen tapasztalat izzó lelkesedéssel töltik el.
Olykor nehéz is megvilágítani a mai ember számára, hogy mi is az izzó lelkesedés, ezt még a XIX. században is jobban tudták. Akkor még előfordult, hogy felolvasták valamelyik költő versét és az emberek úgy viselkedtek lelkesedésükben, hogy a mai ember azt mondaná - bocsánat, de így volt -, hiszen ezek megőrültek! Olyan lendületbe jöttek, úgy áthevültek. Ma megfagy az ember, mikor azt hiszi, hogy az embereknek lelkesedniük kellene.
A szeráfok belső életét ennek a különösen Közép- és Kelet- Európában meghonosodott lelkesedésnek a révén kell elképzelnünk, amennyiben ez a belső lelkesedés tudatosságra emelkedik és egységes tudati elemmé válik. A kerubok tudatát teljesen kitisztult ragyogó tudatnak kell elképzelnünk, ahol a gondolat közvetlenül fénnyé alakul és mindent beragyog. A trónokét pedig úgy, hogy kegyelmet hordoz, az egész világot hordozza.
Ez egyfajta vázlat, még sokáig beszélhetnék róla, csak azt akartam elmondani, ahogy abban a korban a szeráfok, kerubok és trónok lényszerű tulajdonságait próbálták volna jellemezni. Azt mondták volna, hogy a szeráfok, a kerubok és a trónok együttesen hatnak, mégpedig úgy, hogy a trónok képezik ennek magvát (vöröseslila), a kerubok innen sugározzák ki saját ragyogó lényüket (sárga) és a szeráfok az egészet a lelkesedés köpenyébe burkolják. Mindez belesugárzik a kozmikus tér távlatába (piros).
Itt tehát lényeket rajzolok, középre a trónokat, körös-körül a kerubokat és egészen kívül a szeráfokat. Valamennyien egymás lényében lebegnek, cselekszenek, gondolkodnak, akarnak, éreznek. Lényszerűek. Ha egy megfelelő érzékenységgel rendelkező lény haladt volna át a téren, ahol a trónok a magot képezték, a kerubok körülvették ezt és a szeráfok mintegy lezárták kifelé, akkor ez a lény az első hierarchia működésének területén a meleg különböző fokozatait érezte volna, egyik helyen nagyobb meleget, másik helyen kisebbet.
Mindezt azonban lelki-szellemi módon, de úgy, hogy a lelki átélés ugyanakkor az érzékek fizikai élménye is, tehát a lény lelki melegségének érzete valóban hasonló egy fűtött helység érzéséhez. Az első hierarchia lényeinek együttes működése létrejött egyszer a világmindenségben, ez képezte a Szaturnusz létet. A meleg csupán annak a kifejezése, hogy ezek a lények itt vannak. A meleg mindössze az ő jelenlétük kifejeződése.
Ezt talán egy képpel világítanám meg. Gondolják el, hogy szeretnek valakit. Jelenlétét átmelegítőnek érzik. Képzeljék el, hogy egy borzasztóan absztrakt ember azt mondja: az embertől eltekintek, csak a meleg érdekel. Nem azt mondja, hogy csak az általa terjesztett meleg érdekli, hanem csak a meleg. Ez természetesen ostobaság, hiszen ha a meleget terjesztő ember nincs ott, akkor a meleg sincs már meg. Meleg csak akkor van, ha az ember ott van, önmagában nem létezik. Így a szeráfoknak, keruboknak és trónoknak is jelen kell lenniük, különben a meleg sem lehetséges, mert az csak az ő megnyilatkozásuk.
A szóban forgó korban valóban még a színes rajzokig terjedően is megvolt az, amit éppen elmondtam. Amikor az elemekről beszéltek, a hő eleméről, voltaképpen a kerubokat, szeráfokat, trónokat értették ezen. Ez pedig a Szaturnusz-lét.
Ekkor továbbhaladtak és azt mondták, hogy csak a szeráfoknak, keruboknak és trónoknak van hatalmuk ahhoz, hogy létrehozzanak ilyesmit és belehelyezzék a kozmoszba. Csak ez a legmagasabb hierarchia képes ilyesmit elhelyezni a kozmoszban. A fejlődés azáltal folytatódhatott, hogy a legmagasabb hierarchia ezt odaállította a világ létrejöttének kiindulópontjára. A fejlődést mintegy a szeráfok, kerubok és trónok gyermekei vihették tovább. Ez úgy történt azután, hogy a második hierarchia lényei, a küriotészek, dünamiszok és exuziák, akiket a szeráfok, kerubok és trónok teremtettek, hatottak arra a térre, amelyet a Szaturnusz melegével a szeráfok, kerubok és trónok alakítottak ki. Ide hatoltak be azután a fiatalabb - természetesen kozmikusán fiatalabb - lények. Hogyan hatottak ezek a kozmikusán fiatalabb lények? Míg a kerubok, szeráfok és trónok a hő elemében nyilatkoztak meg, addig a második hierarchia lényei a fény elemében. A rajzon a Szaturnusz sötét, meleget bocsát ki. A Szaturnuszi lét sötét világában létrejön az, amit az első hierarchia gyermekei, az exuziák, dünamiszok és küriotészek hozhatnak létre.
Ez a Szaturnuszi melegben azáltal jön létre, hogy a második hierarchia megjelenése belső fénnyel világítja át. Ez a belső fényesség a hő sűrűsödésével is együtt jár. A puszta hő-elem levegővé válik. Egyfelől tehát a fény megnyilatkozása a második hierarchia megjelenését jelzi. De világosan el kell képzelnünk, hogy valójában lények jelennek meg. Egy megfelelő észlelőképességgel rendelkező lény számára megjelenik a fény. Ezeknek a lényeknek az útját a fény jelzi. Ha valahová bejut a fény, ott bizonyos feltételek között árnyék, sötétség, sötét árnyék jön létre. A fény alakjában behatoló második hierarchia révén is keletkezett árnyék. Mi volt ez az árnyék? A levegő.
A XV-XVI. századig valóban tudták, hogy mi a levegő. Ma tudják, hogy a levegő oxigénből, nitrogénből és egyebekből áll, ez nem jelent sokkal többet, mintha valaki, mondjuk tudja az óráról, hogy üvegből és ezüstből van, de ezzel az óráról nem mondott semmit. A levegő kozmikus mivoltáról sem mondtunk ki semmit, ha azt mondjuk, hogy oxigénből és nitrogénből áll, akkor mondunk róla sokat, ha tudjuk, hogy a levegő a fény árnyéka. Tehát a második hierarchiának a Szaturnuszi melegbe való behatolása valóban a fénynek és a fény árnyékának, a levegőnek, a behatolása (zöld). Ahol pedig ez létrejön, ott van a Nap. A XIII-XII. században voltaképpen így kellett beszélni.
Menjünk tovább. A további fejlődést most a második hierarchia gyermekei, az archék, arkangyalok és angyalok vezetik. Ezek a lények valami újat hoznak a fény elemébe, amely először a második hierarchia révén jelent meg és maga után vonta az árnyékot, a levegős sötétséget, de nem a közömbös, neutrális, Szaturnuszi sötétséget, amely egyszerűen a fény hiánya volt, hanem azt, amely kidolgozta a fény ellentétét. Ehhez a fejlődéshez a harmadik hierarchia - az archék, arkangyalok és angyalok -, saját lényeivel olyan elemmel járul hozzá, amely hasonló a mi vágyainkhoz, ösztöneinkhez, amikor valaminek az elérésére vágyakozunk.
Ezáltal az történt, hogy mondjuk, belépett itt egy arché vagy egy angyal (lásd a rajzot) és találkozott a fény elemével, a fény helyével. A fény helyén a fény iránti fogékonysága révén feltámadt benne a sötétség iránti vágy. Az angyal-lény fényt vitt a sötétségbe vagy sötétséget a fénybe. Ezek a lények közvetítenek a fény és a sötétség között. Ennek az lett a következménye, hogy a homályos, levegős sötétség, amely azelőtt csak a fényben csillant fel meg az árnyékban, maga után vonta, hogy ez minden színben sziporkázni kezdett; a fény megjelent a sötétségben a sötétség a fényben. A harmadik hierarchia varázsolta elő a színt a fényből és a sötétségből.
Ez történelmi dokumentumként is megjelenik számunkra. Amikor Arisztotelész korában azt kérdezték a misztériumban, hogy a színek honnan erednek, akkor még tudták, hogy a harmadik hierarchia lényeinek van közük hozzájuk. Ezért mondta ki Arisztotelész a „Színek harmóniájá”-ban, hogy a szín a fény és a sötétség együttműködését jelenti. Azután elveszett az a szellemi elem, hogy a meleg mögött az első hierarchia lényeit kellett látni, a fény és sötét árnyéka mögött a második hierarchia lényeit, a világ összefüggéseiben felcsillámló színességben pedig a harmadik hierarchia lényeit. Mára csak a szerencsétlen newtoni színtan maradt meg, amelyet a beavatottak a XVIII. századig megmosolyogtak, míg azután ez lett a fizika szakembereinek a hitvallása.
Ha ennek a newtoni színtannak az értelmében beszélünk, akkor már valóban semmit sem kell tudnunk a szellemi világról. Ha valakit még a szellemi világ ösztönöz belülről, akkor úgy berzenkedik ellene, mint Goethe. Akkor melléje teszi a helyeset, mint ő és iszonyúan szitkozódik. Mert Goethe sohasem szitkozódott úgy, mint Newton esetében; iszonyúan szidta ezt az értelmetlen dolgot. Ma az ilyesmit már nem lehet megérteni, egyszerűen azért, mert ma mindenki bolond a fizikusok szerint, aki nem ismeri el Newton színtanát. De mégsem az a helyzet, hogy Goethe a maga korában teljesen egyedül állt. Egyedül ő beszélt erről kifelé, de a bölcsek még a XVIII. század végén is tudták, hogy a szín forrása a szellemiség.
A levegő azonban a fény árnyéka. Mint ahogy a fény keletkezésekor bizonyos feltételek között megjelenik a sötét árnyék, úgy jön létre a víz eleme, amikor a szín jelen van és realitásként hat - erre képes volt, amikor behatolt a levegő elemébe -, vagyis belepermeteződik a levegőbe, működik benne, tehát nem csak vetület, visszavert szín, hanem a levegőbe szóródó realitás. Ilyenkor jön létre ez a folyékony vizes elem a reális színességből, mint ahogy a nyomás révén bizonyos feltételek között ellenerő támad. Ahogy a fény árnyéka kozmikus értelemben a levegő, úgy a víz a színesség vetülete, alkotása a kozmoszban.
Erre azt fogják mondani, hogy nem értik. De próbálják csak meg a színességet, valóban reális értelmében megragadni. Gondolják, hogy a piros lényege valóban csak az a neutrális felület, aminek általában látszik? A piros támadást intéz ellenünk. Ezt már sokszor említettem. Az ember el szeretne futni a piros elől, visszalök bennünket. A kékes-ibolya után szaladni szeretnénk, de mindig elfut előlünk, egyre mélyebbé válik. Hiszen a színekben benne él minden. A színek egy világot alkotnak, és a lelki elem valóban úgy érzi magát a színek világában, hogy mozgás nélkül nem is létezhetne, amikor a színeket lelki átéléssel követi.
Látják, az ember ma rámered a szivárványra. Ha némi imaginációval nézzük a szivárványt, akkor meglátjuk a rajta tevékenykedő elementáris lényeket. Ezek az elementáris lények igen sajátságos jelenségekre utalnak. Itt a szivárványból állandóan bizonyos elementáris lényeket látunk kijönni (sárga). Ezek azután tovább mennek. Abban a pillanatban, ahogy a zöld alsó végéhez értek csatlakoznak hozzá. Itt látjuk őket eltűnni (a zöldnél). A másik oldalon újra előjönnek. Imaginációval szemlélve az egész szivárvány a szellemiség kiáramlását és a szellemiség eltűnését mutatja. Valóban valamilyen szellemi hengert mutat, egészen csodálatos. Ugyanakkor észre lehet venni, hogy amikor ezek a szellemi lények kijönnek, nagy félelemmel jönnek elő, azután egészen legyőzhetetlen bátorsággal mennek tovább. A vörösessárga felé tekintve félelem áramlik ki a kékes-ibolya felé nézve olyan érzésünk támad, hogy itt minden bátorságként jelenik meg.
Most képzeljék el, hogy nemcsak a szivárvány van itt, hanem ha most keresztmetszetben rajzolom (lásd a következő rajzot), és a szivárvány így áll akkor itt előjönnek a lények, ott meg eltűnnek; itt a félelem, ott a bátorság. A bátorság újra eltűnik. Ez volna most a szem iránya, itt van a szivárvány, itt a piros, sárga és a többi. Ekkor kapja meg a szivárvány a vastagságát. Így már el tudjuk képzelni, hogy ebből a vizes elem jön létre. Ebben a vizes elemben olyan szellemi lények élnek, akik valóban képmásai a harmadik hierarchia lényeinek.
Azt mondhatjuk, hogy ha a XI-XII-XIII. század bölcseihez közeledünk, akkor értenünk kell ezeket a dolgokat. Amit ma tudunk, azzal még a későbbieket sem értjük meg, Albertus Magnust sem tudjuk olvasni. Annak a tudásával kell olvasnunk, hogy a szellemiség az ő számára még realitás volt; csak így értjük meg a szóhasználatát, a kifejezésmódját.
A levegő és a víz ilyen módon a hierarchiák tükröződéseként jelenik meg. Az első hierarchia, mint meleg hatol be, a második hierarchia fényalakban, a harmadik hierarchia a színesség alakjában. Ez a Hold korszakában alakult ki.
Ezután következik a negyedik hierarchia. Most úgy mondom el, ahogyan a XII-XIII. században elgondolták. Ma nem is beszélünk róla, de a XII-XIII. században nagyon is téma volt. Mi ez a negyedik hierarchia? Az ember. Maga az ember a negyedik hierarchia. De ezen a negyedik hierarchián semmiképpen sem azt értették, aki most kétlábú, különös, öregedő lényként járkál a világban, mert a valóságos bölcs akkoriban sajátságos lénynek találta a jelenkor emberét, ő az eredeti, bűnbeesés előtti emberről beszélt, aki még teljesen abban az alakban volt jelen, amikor ugyanúgy hatalma volt a Földön, mint az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak a holdkorszakban, a második hierarchiának a napkorszakban és az első hierarchiának a Szaturnuszon. Az ember eredeti földi mivoltáról beszéltek és mint negyedik hierarchiáról szólhattak róla. Ezzel a negyedik hierarchiával jött el azután az élet mindenesetre a magasabb hierarchiák adományaként. Ez először az ő tulajdonuk volt, ők őrizték, de nem nekik volt rá szükségük. Az élet elérkezett ebbe a színpompás világba, amelyet most utalásszerűén írtam le.
Azt kérdezhetik: hát régebben nem éltek a dolgok? Kedves barátaim, ezt magán az emberen tanulmányozhatják. Hiszen énjüknek és asztráltestüknek sincs élete, és mégis léteznek. A szellemnek, a léleknek nincs szüksége az életre. Az élet csak az étertestünknél kezdődik, ez pedig külső burkot képez. Így az élet csak a holdkorszak után kerül a földi léttel a Földünkhöz tartozó fejlődés tartományába. A színekben ragyogó világot áthatotta az élet. Az angyalok, arkangyalok és a többiek arra vágyakoztak, hogy a fénybe belevigyék a sötétséget és a sötétségbe a fényt, felkeltve bolygónkban a színek játékát, de ezen kívül megjelent a színek játékának belső átélése, bensőségessé tétele. Amikor a sötétség uralkodott bensőleg a fényen, akkor a gyengeség, a lanyhaság érzését élték át, aktivitást akkor éreztek, amikor a fény uralkodott a sötétség felett. Mi történik, amikor szaladnak? Ilyenkor a fény uralkodik a sötétség felett; amikor lustán üldögélnek, akkor a sötétség uralkodik a fényen. Ez lelki színhatás, lelki színek csillogása. Amikor megérkezett a negyedik hierarchia, az ember, akkor megjelent az élettel áthatott színek ragyogása. A kozmikus létesülésnek ebben a pillanatában kezdtek a színek csillogásában mozgó erők körvonalakat képezni. A színeket belsőleg lekerekítő, szögletekkel, élekkel ellátó élet létrehozta a szilárd kristályformákat. Megérkeztünk a földi létbe.
A most leírt dolgok voltaképpen a középkori alkimisták, okkultisták, rózsakeresztesek és mások kiindulásának igazságai voltak, és bár a mai történelem nem sokat beszél róluk, virágkoruk főként a IX.-X. századtól a XIV-XV századig terjedt, és utolsó elkésett, már különcnek tartott maradványaik a XVIII., sőt a XIX. század elejéig is megtalálhatók. Ezek a dolgok azután teljesen eltűntek. A modem világszemlélet képes volt a következőkre. Gondolják, hogy itt van egy ember. Nem érdeklődöm iránta, csak fogom a ruháit és olyan ruhafogasra akasztom őket, amelynek fölül fejformájú gombja van, az ember nem érdekel a továbbiakban. Elképzelem, hogy ez az ember; semmi közöm hozzá, hogy a ruhában ilyesmi rejtőzik. Ez az ember (a ruhafogas!) - Látják, így történt a természet elemeivel. Nem érdekes, hogy a meleg vagy a tűz mögött ott van az első hierarchia, a fény és a levegő mögött a második hierarchia, az úgynevezett kémiai éter, színéter és a víz mögött a harmadik hierarchia, és az élet eleme és a föld mögött a negyedik hierarchia, vagyis az ember. Csak vegyük elő a ruhafogast és akasszuk rá a ruhákat! Ez az első felvonás. A második felvonás azután Kanttal kezdődik! Kezdődik a kantianizmus, elkezdünk filozofálni - miután megvan a ruhafogas a ruhákkal hogy mi lehet a ruhák magánvalója. Rájönnek, hogy a ruhák magánvalóját voltaképpen nem lehet megismerni. Nagyon éles elméjű dolog! Ha az embert előbb félretesszük, azután ott vannak a ruhák a ruhafogason, akkor filozofálhatunk a ruhákról és rájövünk, hogy tetszetősen okoskodunk. Hiszen itt a ruhafogas, rajta lógnak a ruhák és akkor vagy Kant módján filozofálunk és a magánvalót nem ismerjük meg - vagy Helmholtz módján gondolkodunk: ezeknek a ruháknak nem lehetnek formáik, formájukat akkor nyerik el, mikor beléjük ütköznek az apró örvénylő porszemecskék, atomokkal a belsejükben.
Így fejlődött később a gondolkodás. Ez azonban elvont és árnyszerű. Ma azonban ebben a gondolkodásban és okoskodásban élünk; ebből alakítjuk ki egész természettudományos szemléletünket. Annál atomisztikusabban gondolkodunk, minél kevésbé ismerjük el. Azt még sokáig nem ismerik el, hogy újra vissza kell tenni az embert a ruhákba, nem pedig beleálmodni az atomok örvénylő táncát. Ezt éppen a szellem- tudomány visszaállításának kell megpróbálnia.
Ma az akkoriban elgondolt képekből akartam néhányat felidézni, ezek régebbi már elhamvadt, írásokban olvashatók. De érdekes dolgok derülnek ki belőlük. Egy mai északi vegyész újra kinyomtatott egy részt Basilius Valentinustól és azt a mai kémiai szerint próbálta felfogni. Természetesen nem mondhatott egyebet, mint hogy Basilius Valentinusnál ostobaság található, hiszen ez a mai kémiai gondolkodás számára olyan, mintha egy laboratóriumban állva lombikokkal és egyéb eszközökkel végeznénk mai kísérleteket. Holott Basilius Valentinusnál a képletesen kifejezett embriológia egy részlete szerepel. Az embriológiának egy része. Ha egyszerűen a mai gondolkodásmódot alkalmazzuk, akkor látszólag csak laboratóriumi kísérletet kapunk, de ez akkor értelmetlenség. Mert a laboratóriumban nem lehet embriológiai részletet végrehajtani, legfeljebb Napner képes erre, de ő még régebbi századok álláspontját képviseli.
Ma újra be kell látnunk ezeket a dolgokat. A karácsonyi gyűléssel kapcsolatban elmondott nagy igazságokról szeretnék majd még elmondani néhány dolgot a világ fejlődésének legutóbbi századaiban megjelent belső szellemi élet sorsáról.
