A tegnapi előadásból kiderülhetett, hogyan kaphatunk az emberiség földi fejlődésének történelmi lefolyásáról helyes képet azáltal, hogy belehelyezkedünk azokba a különféle lelkiállapotokba, amelyek a különböző korszakokban alakultak ki. Megkíséreltem, hogy behatároljam a tulajdonképpeni régi keleti, az ázsiai fejlődést, utaltam arra az időpontra, amikor az atlantiszi népek utódai az atlantiszi katasztrófa után megtették útjukat nyugatról keletre, és aztán lassanként Európába, miután Ázsiát benépesítették. Ami aztán ezekkel a népekkel történt, az teljesen kedélyállapotuk hatására ment végbe, amely hozzászokott a ritmushoz. Kezdetben még annak utóhatása élt bennük, ami Atlantiszban volt meg: a helyhez kötött emlékezet. Ez aztán a keleti fejlődés folyamán átalakult ritmikus emlékezetté. És kimutattam azt is, hogy csak a görög fejlődéssel jelent meg az időbeli emlékezésre való áttérés.

Így a tulajdonképpeni ázsiai fejlődés - mert amit a történelem ábrázol, az már hanyatló állapot - egészen másfajta emberek fejlődése volt, mint akik a későbbi korokban éltek, és a külső történelmi események ezekben a régi korokban sokkal inkább attól függtek, ami az emberek kedélyvilágában élt. Ami ezekben a régi korokban az ember kedélyvilágában élt, az benne élt az egész emberben. Akkoriban nem ismerték azt az elkülönült lelki és gondolati életet, amiben ma élünk. Nem ismerték azt a gondolkodást, amely már nem érez semmiféle összefüggést az emberi fej belső folyamataival, és nem ismerték azt az absztrakt érzést, ami már nem tud a vérkeringéssel való összefüggéséről. Csak azt a gondolkodást ismerték, amely egyidejűleg belsőleg átélte a fej történéseit, és azt az érzést, amely a légzés és a vér ritmusát élte át. A egész embert szétválasztatlan egységként élték át.

Mindez azonban azzal volt kapcsolatban, hogy az ember a világhoz, a világmindenséghez, a kozmoszhoz és a kozmoszban lévő szellemiséghez és fizikaisághoz való viszonyát is másképpen élte át, mint később. A mai ember többé-kevésbé vidéken vagy városokban él. Erdők, folyók, hegyek veszik körül, vagy a városok falai. És hol van az tulajdonképpen, amiről, mint kozmikus- érzékfelettiről beszél? A modern ember úgy tudja, hogy ahol a kozmikus-érzékfelettit kell gondolnia, ott nincsenek szférák. Tulajdonképpen számára ott semmi felfogható, megfogható nincs, úgy értem, semmi lelkileg-szellemileg felfogható. A régi keleti fejlődés folyamán ez nem így volt, hanem valójában az a környezet, amit ma fizikai környezetként jelölünk meg, az egy szellemileg-fizikailag egységesnek elgondolt világ legalsó része volt. Az ember körül az volt, amit a három természeti világ tartalmazott, amit a folyók és hegyek tartalmaztak, de ugyanakkor ez szellemmel áthatott volt, ha szabad így mondanom, átáramlott rajta a szellem, szellemmel átszőtt volt. És az ember azt mondta: együtt élek a hegyekkel, a folyókkal, de együtt élek a hegyek és folyók elemi szellemeivel is. A fizikai világban élek, de ez a fizikai világ egy szellemi világ teste. A szellemi világ van körülöttem, a legalsóbb szellemi világ.

Itt volt lent az a birodalom, ami számunkra földivé vált. Az ember ebben élt. De képszerűen elképzelte (rajz a könyv 33. oldalán), hogy ahol ez a birodalom (fehér) felfelé megszűnik, ott egy másik kezdődik (sárga-piros), amelybe az alsó benyomul, aztán megint egy másik jön (kék), és végül a legmagasabb, ami még elérhető (narancs). És ha ezeket a birodalmakat az antropozófiai ismereteinknek megfelelően akarjuk elnevezni - a régi keleten más neveket használtak, de ez nem lényeges, úgy nevezzük meg őket, ahogy szoktuk akkor legfelül az első hierarchiát találjuk, a szeráfokat, kerubokat és trónokat, aztán a második hierarchiát, a küriotészeket, dünamiszokat és exuziákat, majd a harmadik hierarchiát, az archékat, arkangyalokat és angyalokat.

Ezután jött a negyedik birodalom, amelyben az emberek élnek, és ahol ma ismereteink szerint csak a természeti tárgyak és természeti folyamatok léteznek, és ahol a régi emberek még úgy érezték, hogy a természeti folyamatokat és a természet dolgait a víz és a föld elemi szellemei hatják át. Ez volt Ázsia (lásd a rajzot a könyv 33. oldalán). Ázsia jelentette a legalsóbb szellemi birodalmat, amelyben az ember emberként van jelen. Mindenesetre az a szokásos szemléletmód, amiben ma élünk, és amelyben az ember a szokásos tudatával rendelkezik, a régi keleti időkben nem volt meg. Teljesen értelmetlen dolog volna azt gondolni, hogy a régi keleti időkben az embereknek lehetősége volt arra, hogy valahol szellem nélküli anyagot feltételezzenek. Ahogy ma oxigénről és nitrogénről beszélünk, ilyesmire gondolni abban a régi korban teljes lehetetlenség lett volna. Az oxigén volt a szellemi, ami éltetőén és ösztönzően hatott a már elevenre, ami serkentette. A nitrogén, amiről ma úgy tudjuk, hogy az oxigénnel együtt a levegőt alkotja, az a szellemiség volt, ami a világot átszövi, és miközben az eleven szerves dolgokra hat, azokat képessé teszi arra, hogy a lelki tartalmat magukba fogadják. Így ismerték az oxigént és a nitrogént. És minden természeti folyamatot úgy ismertek, mint amelyek kapcsolatban állnak a szellemiséggel, mert egyáltalán nem olyan volt a szemléletmódjuk, mint ma az utca emberének. Egyeseknek megvolt ez, de ezek éppen a beavatottak voltak. A többi embernek a mindennapok számára olyan tudatállapota volt, ami hasonló volt egy félálom-állapothoz, de inkább olyan álomállapot volt, ami nálunk rendellenes állapotban fordul elő. Ez az álom vette körül az embert. Ebben az álom-állapotban közeledett a mezőkhöz, a fákhoz, a folyókhoz, a felhőkhöz, és ezen a módon látott mindent, ahogy ebben az álom-állapotban lehet.

Képzeljék el, mi történhet itt, például a mai emberrel. Az ember elszunnyad. Hirtelen álmában egy égő kályha kerül elébe. Ezt hallja: tűz van! Kint elhalad a tűzoltóság, hogy valahol egy tüzet eloltson. Mennyire különbözik az, amit szárazon az emberi értelem - ahogy mondjuk - és amit a mindennapi érzéki szemlélet ebből a tűzoltói működésből kihall, attól, amit az emberi álom képes színlelni. Ilyen álomba öltöztetve jelent meg mindaz, amit a régi keleti ember átélt. Minden képekké alakul át, ami kint a természet birodalmában végbement. És ezekben a képekben élte át az ember a víz, a föld, a levegő és a tűz elemi szellemeit. És az a fajta alvás, amikor az ember úgy fekszik, mint egy zsák, és semmit sem tud magáról, az akkori időkben nem létezett. Ez az alvás, ugye, ma létezik. Akkor azonban nem létezett, hanem az embernek alvás alatt is volt egy homályos tudata. Egyrészt pihentette testét, ahogy ezt ma nevezzük, másrészt a külső világ tevékenysége folytán működött benne a szellemiség. És ebben a működésben érzékelte a harmadik hierarchiát. Ázsiában a szokásos félálom-tudatban érzékeltek az emberek, azaz, az akkori mindennapi tudatban. A harmadik hierarchiát álomban érzékelték. És az alvásban még felmerült egy tompa tudat, de olyan tudat, amely a maga élményeit mélyen beleültette az emberi kedélyvilágba. Úgyhogy ezek a keleti népek ilyen mindennapi tudattal rendelkeztek, amelyben minden képekké, imaginációkká alakult. Ezek nem voltak olyan reálisak, mint a régebbi korokban, például az atlantiszi vagy a lemúriai, vagy akár a Hold-korszakban, de még mindenütt jelen voltak ennek a keleti fejlődésnek a folyamán.

Ezek az emberek tehát ilyen képek között éltek. Az alvás állapotában aztán az történt velük, amit ezekkel a szavakkal fejezhettek volna ki: elszunnyadunk a szokásos földi lét számára, majd belépünk az angyalok, arkangyalok és archék birodalmába, és közöttük élünk. A lélek megszabadul az organizmustól, és a magasabb hierarchiák lényei között él.

Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy amikor Ázsiában éltek, törpékkel, sellőkkel, tündérekkel és lidércekkel éltek együtt, vagyis a föld, a víz, a levegő és a tűz elemi szellemeivel. Az alvás állapotában, amelyben a test pihent, átélték a harmadik hierarchia lényeit, de ugyanakkor átélték a planetáris létet is, azt, hogy ami a bolygórendszerben él, az a Földhöz tartozik. Az alvástudat alatt azonban, amikor érzékelték a harmadik hierarchiát, egy egészen sajátos állapot jött létre, amelyben az alvó ezt érezte: egy teljesen idegen területre jutok. Valami megfog engem, és elvisz a földi létből. Ezt nem akkor érezték, amikor a harmadik hierarchiában éltek, hanem akkor, amikor ebbe a mélyebb alvó állapotba kerültek. Tulajdonképpen sohasem tudtak arról, hogy ez akkor történt, amikor a harmadik hierarchiával voltak együtt. Az egész emberi létbe azonban mélyen beleivódott az, amit itt átéltek a második hierarchiából. És ez felébredéskor benne volt az ember kedélyvilágában, aki így szólhatott: a magas szellemek kegyelmében részesültem, akik a planetáris lét felett élnek. Így beszéltek ezek az emberek arról a hierarchiáról, amelyhez az exuziák, a küriotészek és dünamiszok tartoznak. És ez, ahogy most elmondtam, a régi Ázsiában úgyszólván a mindennapi tudat alapja volt. Ezzel a kétféle tudatállapottal, az éber-alvó, illetve alvó-éber és az alvó tudattal, amelyben a harmadik hierarchia mintegy benne élt, mindenki már eleve rendelkezett. És néhányan, sajátos képességeik folytán egy mélyebb alvás állapotához is eljutottak, amelynél az emberi tudatra a második hierarchia lényei hatottak.

A misztériumok beavatottai egy további tudatállapothoz jutottak. Milyen volt ez? És igencsak meglepő, amikor arra a kérdésre, hogy milyen tudatállapotuk volt az akkori beavatottaknak, azt a választ kell adnunk, hogy az a tudatállapot volt ez, amivel ma nap, mint nap rendelkezünk. Ez nálunk a második, harmadik életévben természetes módon kifejlődik. A régi keleti ember ehhez természetes módon nem tudott eljutni, mesterségesen kellett kialakítania. Az éber-álmodó állapotból kellett létrehoznia. Amikor ebben az ébren álmodó állapotban volt, mindenütt képeket látott, amelyek többé-kevésbé szimbolikusan csak azt adták vissza, amit mi ma éles körvonalak között látunk, míg a beavatott eljutott odáig, hogy a dolgokat úgy lássa, ahogy a mai ember látja azokat mindennapi tudatával. És a beavatottak akkoriban eljutottak oda, hogy ezzel a kifejlesztett tudatukkal úgy tanuljanak, ahogy ma minden diák tanul az elemi iskolában. A különbség nem abban állt, hogy más volt a tartalom. Mindazonáltal azok a betűformák, amelyeket ma használunk, akkoriban nem voltak meg. Az írás olyan jelekből állt, amelyek belső összefüggésben álltak a világ dolgaival és folyamataival. De az írást és olvasást ebben a régi korban mindenütt csak a beavatottak tanulták, mert írni és olvasni az ember csak abban az értelmes tudatállapotban tud, amely ma természetes.

Ha tehát elképzelnénk, hogy valahol újra kialakulna ez a régi keleti világ, olyanfajta emberekkel, akik akkor éltek, és mi megjelennénk közöttük mai lelkűnkkel, akkor számukra beavatottak lennénk. A különbség nem a tartalomban van. Beavatottak lennénk, de az akkori emberek, amikor bennünket beavatottként ismernének fel, kiűznének bennünket az országból, mert tisztában lennének azzal, hogy az embernek beavatottként nem szabad a dolgokat úgy tudnia, ahogy a mai ember. Például - ez volt az akkori idők szemlélete, ezt ezzel a képpel jellemzem - az akkori emberek nézete szerint nem volt szabad írni, úgy, ahogy a mai ember írni tud. Ha belehelyezzük magunkat az akkori idők kedélyvilágába, és ott megjelenne egy ilyen ál-beavatott, azaz, egy a mai kornak megfelelően képzett ember, akkor az akkori idők embere ezt mondaná: ez írni tud, ez jeleket tesz a papírra, amelyek valamit jelentenek, és nincs tudatában annak, milyen végtelenül ördögi dolog az, hogy valaki ilyesmit tesz. Mert ezt csak az isteni világtudat megbízásából szabad tenni, ha az ember tudja: az Isten működik a kezekben, az ujjakban, az Isten működik a lélekben úgy, hogy a lélek ezekkel a betűformákkal fejezi ki magát.

A különbség tehát nem a tartalomban, hanem a dolog emberi felfogásában rejlik, ez olyasmi, ami a régi idők beavatottjait egészen mássá tette, mint amilyen a mai ember, aki tartalmilag ugyanazt tudja. Ha utánanéznek „A kereszténység, mint misztikus tény” című könyvemben, azt fogják találni, hogy mindjárt az elején utalok arra, hogy tulajdonképpen ebben rejlett a régi idők beavatásának a lényege. A világfejlődésben mindig úgy van, hogy ami egy későbbi korban természetes módon jelenik meg az emberben, azt egy korábbi időszakban csak beavatással lehetett elérni.

Amikor ilyesmit elmondok, megérezhető belőle az alapvető különbség a történelem előtti fejlődés régi keleti népeinek kedélyvilága, és a későbbi civilizációk embereinek felfogása között. Ez már egy másik emberiség volt, amely Ázsiát a legalsóbb égnek nevezte, és ezen az emberek saját országukat értették, a körülöttük lévő természetet. Tudták, hol van a legalsó ég. Hasonlítsák ezt össze a mai szemlélettel, mennyire nem tekinti a mai ember a legalsó égnek azt, ami körülveszi őt. A legtöbben azért nem tudják a legalsónak tekinteni, mert a felette lévőket sem ismerik.

Látjuk tehát, hogy ebben a régi korban a szellemi mélyen benne élt a természeti létben. És mégis ezeknek az embereknek mi itt a jelen korban végtelenül barbároknak tűnhetnénk, legalábbis sokan közülünk. Az akkori embernek borzasztóan barbár dolognak tűnt volna, ha valaki úgy írhatott volna, azzal az érzülettel, ahogy ma teszi. Ez számára rendkívül ördöginek tűnt volna. A jelenkori emberek többsége számára viszont egészen bizonyosan az tűnik barbár dolognak, ahogy itt Ázsiában magától értetődő volt, hogy egy nép, amely nyugatról kelet felé vonult, gyakran nagy kegyetlenséggel elfoglalt egy területet, ahol már laktak, az ott élőket leigázta és rabszolgává tette. Ez széles körben így volt a keleti történelem folyamán egész Ázsiában. Miközben ezek az emberek olyan magas fokú spirituális szemlélettel rendelkeztek, ahogy azt leírtam, külső történelmük során folytonosan idegen országokat foglaltak el, akiknek lakosságát leigázták. Ez bizonyára sok mai ember számára barbarizmusnak tűnik. És ha ma bármilyen hódító háború folyik, akik védelmezik, azoknak nem egészen jó a lelkiismeretük. Az akkori időkben a hódító háborúkat az emberek a legjobb lelkiismerettel folytatták, és úgy vélték, hogy ezek a hódítások Isten akaratából történnek. És ami aztán később Ázsia nagy részén, mint szabadságvágy elterjedt, az tulajdonképpen a civilizáció késői terméke. Ezzel szemben az ázsiai civilizáció korai terméke az országok folytonos meghódítása és a népek leigázása volt. Minél korábbra tekintünk vissza a történelem előtti időkben, annál inkább láthatjuk ezt a hódítást, amelynek már csak árnyéka az, amit Xerxész és a hozzá hasonló hadvezérek tettek.

Ezek a hódítások azonban egy meghatározott elven alapultak. Akkoriban az emberek abban a tudatállapotban voltak, amelyet ábrázoltam, az emberekhez és a világhoz való viszonyuk egészen más volt, mint ma. Bizonyos különbségek a Föld népességei között elvesztették fő jelentőségüket. Akkoriban egészen más jelleggel voltak jelen, mint ma. Ezért példaképpen lelkünk elé kell állítanunk valamit, ami gyakran reális volt.

Képzeljék el, hogy itt balra van az európai terület, itt jobbra az ázsiai. Egy hódító nép Észak-Ázsiából átjön (piros), elfoglal valamilyen területet Ázsiában és leigázza az ottani népeket (piros és sárga).

Mi történik itt tulajdonképpen? A legjellemzőbb esetekben, amelyek a tulajdonképpeni történelmi fejlődést folyamatban tartották, mindig az a nép lépett fel hódítóként, amely fiatal nép vagy fiatal faj volt - fiatal, tele ifjú erővel. Nos, mit jelent a jelenlegi földfejlődés emberei között fiatalnak lenni? Azt jelenti, hogy az ember életének minden pillanatában annyi halálerőt hordoz magában, hogy el tudja látni azokat a lelkierőket, amelyeknek szükségük van az ember elhaló folyamataira. Sarjadó, fejlődő életerők vannak bennünk, amelyek azonban nem tesznek megfontolttá bennünket, hanem éppen hogy ájulttá, öntudatlanná tesznek. A leépítő erőknek, a halálerőknek, amelyek állandóan bennünk működnek, és amelyeket az életerők mindig az alvás alatt győznek le, úgy hogy csak az élet végén gyűlnek össze annyira, hogy a halálhoz vezetnek, ezeknek a halálerőknek folytonosan bennünk kell lenniük. Ezek okozzák a megfontoltságot, a tudatot. Éppen ez a jelenlegi emberiség egyik jellegzetessége. Egy fiatal faj, egy fiatal nép szenvedett a túlzottan erős életerőitől. A hozzájuk tartozóknak szüntelenül az az érzésük: véremmel folyton testem falába ütközöm. Ezt nem tudom elviselni. Tudatom nem akarja, hogy megfontolt legyek. Fiatalságom miatt nem tudom teljes emberségemet kifejleszteni.

Mindazonáltal a hétköznapi ember nem beszélt így, a misztériumi beavatottak beszéltek így, akik ezt az egész történelmi folyamatot akkoriban vezették és irányították. Az ilyen népeknél túl sok volt az életerő, és kevés az, ami megfontoltságot adhatott. Ekkor kivonultak, meghódítottak egy területet, ahol egy idősebb nép élt, amely már valamilyen módon felvette magába a halálerőket, mert már hanyatlásnak indult, és leigázta ezt a népet. Nem volt szükség arra, hogy vérrokonság legyen a hódítók és azok között, akiket rabszolgává tettek. Ami öntudatlanul a lelkiségben lejátszódott a hódítók és a rabszolgává tett emberek között, az fiatalítóan hatott, és a megfontoltság irányában működött. És a hódítónak, aki megalapította a maga otthonát, és ott rabszolgái voltak, csak arra volt szüksége, hogy befolyásolják a tudatát. Arra volt csak szüksége, hogy értelmét, gondolkodását ezekre a rabszolgákra irányítsa, és hogy úgy mondjam, letompult az ájultság iránti sóvárgás a lelkében, és tudatosság, megfontoltság lépett a helyére.

Amit ma individuális emberként el kell érnünk, azt annak idején a többi emberrel való együttélés útján érték el. Arra volt szükségük, hogy legyen közöttük egy nép, amely több halálerőt hordozott magában, mint amelyik uralkodóként lépett fel, de fiatal volt, nem volt a teljes megfontoltság birtokában. Amely felküzdötte magát ahhoz, amire emberként szüksége volt, azáltal, hogy legyőzött egy másik népet. Így tehát ezek a gyakran olyan borzalmás, mai szemmel barbárnak tűnő régi keleti küzdelmek az emberiségfejlődés impulzusát szolgálták. Meg kellett, hogy történjenek. Az emberiség nem tudott volna fejlődni a Földön, ha ezek a ma barbárnak tűnő borzalmas harcok és háborúk nem történtek volna meg.

A misztériumok beavatottjai már úgy látták a világot, ahogy ma látjuk, csak más lelki felfogással, más érzülettel. Amit éles körvonalakban láttak, úgy, ahogy mi ma az érzéki észleléskor éles kontúrokkal látjuk a dolgokat, az számukra mindenütt olyasmi volt, ami az istenektől származott, és ilyen volt a emberi tudat is. Mert hogyan jelent meg ez az akkori beavatott számára?

Itt volt, mondjuk, például a villám. Vegyünk egy jól áttekinthető képet. A mai ember ezt úgy látja, ahogy az ember egy villámot lát. A régi ember ezt nem látta. Itt eleven szellemi lényeket látott mozogni, és a villám éles körvonalai teljesen eltűntek. Ez egy tömeges mozgás volt, szellemi lények egyfajta serege, akik a világűrben előrenyomultak. A villámot magát nem látta. Egy szellemi vonulatot látott a világűrben lebegni. A beavatott is látta ezt a tömeges vonulatot, ahogy a többi ember, de kifejlesztett egy olyan látást, amellyel - miközben a tömeges vonulat fokozatosan elhomályosult, majd eltűnt - látta a villámot kialakulni, abban a formában, ahogy ma látjuk. Hogy a természetet úgy lássák, ahogy ma mi látjuk, csak a beavatás útján lehetett elérni. De hogyan érzékelték ezt? Egyáltalán nem olyan közömbösen, ahogy a mai megismerést, vagy a valóságot érzékeljük. Mindezt morális tartalommal érezték. És ha azt nézzük, ami a tanítványokkal a misztériumokban történt, akkor a következőket kell mondanunk: a természet olyan szemleletéhez vezették el őket, amely aztán később természetes, mindenki által megközelíthető lett. Egyesek csak kemény belső megpróbáltatások és próbatételek útján juthattak el ehhez a természetszemlélethez. Aztán viszont teljes természetességgel alakult ki bennük ez az érzés: itt van az ember a maga mindennapi tudatával. Látja az elemi lények tömeges vonulását a levegőben. Azáltal azonban, hogy ilyen szemlélete van, mentesül az emberi szabad akarattól. Teljesen átadja magát az isteni-szellemi világnak. - Mert ebben az éber álmodásban az akarat nem élt szabadon, hanem úgy, hogy az emberbe beleáradt az isteni akarat. És a beavatott, aki a villámot látta kialakulni ebből az imaginációból, úgy érezte ezt, ahogy beavatójától megtanulta: olyan embernek kell lennem, aki a világban az istenek nélkül mozoghat, akinek számára az istenek a világ tartalmát kivetítik a bizonytalanságba. Ez volt a beavatottak számára az, amit éles körvonalakban láttak, az istenek által kivetett világtartalom, amelyhez a beavatott úgy közeledett, hogy függetlenné vált az istenektől.

Érthető, hogy ez elviselhetetlen állapot lett volna, ha nem lett volna valami, ami kiegyenlíti. De volt. Mert míg a beavatott egyrészt megtanulta, hogy úgy élje át Ázsiát, mint amit elhagytak az istenek és szellem nélkülivé vált, másrészt megismerkedett egy mélyebb tudatállapottal, mint az volt, amely a második hierarchiáig terjedt. Megismerkedett a maga istenektől megfosztott világában a szeráfok, kerubok, trónok világával.

Az ázsiai fejlődés egy bizonyos időszakában, nagyjából a közepén - az időszakokról majd még pontosabban beszélünk - olyan volt a beavatottak tudatállapota, hogy kiterjedt a Földre, és a földi birodalmakat nagyjából már úgy látták, mint a modern ember, de ezt tulajdonképpen tagjaikban érezték. Tagjaikat szabadnak érezték az istenektől az istenek nélküli földi országban. Ugyanakkor ezeken az istenek nélküli vidékeken találkoztak a szeráfok, kerubok és trónok magas szellemeivel. Beavatottként az emberek nemcsak azokkal a szürkészöld szellemi lényekkel ismerkedtek meg, amelyek az erdők és a fák képeit jelentették, hanem megismerkedtek a szellem nélküli erdővel is, de megkapták a kiegyenlítést, azt hogy az erdőben találkoztak azokkal, akik az első hierarchiához tartoztak, a szeráfok, kerubok és trónok birodalmának bizonyos lényeivel.

Mindez, mint szociális konfiguráció, éppen a régi Kelet történelmi létének lényege. És a további fejlődés hajtóerői azok, amelyek a kiegyenlítést keresik a fiatal és az idős fajok között, úgy hogy a fiatal fajok a régiek mellett éretté válhatnak, éppen az alávetett lelkek mellett válhatnak éretté. És ha Ázsia mélyére tekintünk, mindenütt megtaláljuk ezt, hogy a fiatal fajok, amelyek önmaguktól nem válhatnak megfontoltakká, a megfontoltságot a hódításban keresik. Ha viszont tekintetünket Ázsiából Görögországra irányítjuk, azt találjuk, hogy ott más volt a helyzet. Görögországban a görög fejlődés legnagyszerűbb időszakában is már egy olyan nép volt jelen, amely megértette az öregedést, de nem értette meg, hogy az öregedést teljes szellemiséggel hassa át. Gyakran felhívtam már a figyelmet a görögöknek erre a jellegzetes kijelentésére: inkább legyek koldus a fenti világban, mint király az árnyak birodalmában. - A külső halállal és a halállal az emberben a görögök nem tudtak eligazodni. Másrészt ezt a halált magukban hordozták. Ezért a görögöknél nem volt vágyódás a megfontoltság iránt, ami impulzusként meglett volna bennük, de féltek a haláltól. Ezt a haláltól való félelmet a fiatal keleti népek nem érezték, mert amikor az emberek, mint fajok, a halált nem a megfelelő módon tudták átélni, hódítani mentek.

Az a belső konfliktus azonban, amit a görögök a halállal átéltek, a belső emberi impulzusként ahhoz vezetett, amit úgy ismerünk, mint a trójai háborút. A görögöknek nem volt szükségük arra, hogy a halált egy idegen népnél keressék, hogy a megfontoltsághoz eljussanak, szükségük volt azonban arra, amit a halálnál éreztek, a halál belső élettel teli titkára. És ez vezetett a konfliktushoz a görögök és azok között az emberek között, akiktől a görögök Ázsiában származtak. A trójai háború a félelem háborúja volt. Látjuk, hogyan állnak szemben egymással a trójai háborúban a kis-ázsiai papi kultúra képviselői, és a görögök, akik már magukban érezték a halált, de nem tudtak vele mit kezdeni. A többi keleti nép, amely hódítani ment, akarta a halált, ami nem volt meg benne. A görögökben benne volt a halál, de nem tudtak vele mit kezdeni. Ezért egy egészen másfajta hatásra volt szükségük, hogy a halállal valamit kezdeni tudjanak. Achilles, Agamemnon és a többiek magukban hordozták a halált, de nem tudtak vele mit kezdeni. Ázsia felé tekintettek. És odaát Ázsiában egy olyan nép élt, amely a fordított helyzetben volt, amely egy ellentétes lelkiállapot közvetlen benyomása alatt szenvedett. Odaát olyan emberek voltak, akik nem érezték a halált olyan intenzív módon, mint a görögök, olyasminek érezték, ami alapjában véve szembeszáll az élettel.

Tulajdonképpen Homérosz csodálatos módon fejezte ki ezt. Mindenütt, ahol a trójaiak szemben álltak a görögökkel - nézzék meg Hektor és Achilles jellegzetes alakját - mindenütt megvolt ez az ellentét. És ebben az ellentétben fejeződött ki az, ami Európa és Ázsia hatására történt. Ebben a régi korban Ázsiában életfölösleg volt a halállal szemben, vágyódtak a halálra. Európában a görögök területén a halál volt túlsúlyban az emberben, amivel nem tudtak mit kezdeni. Így Európa és Ázsia kétféle szempontból állt szemben egymással: egyrészt a ritmikus emlékezésből az időbeli emlékezésbe való átmenet tekintetében, másrészt abban, hogy egészen másképpen élték át a halált az emberi szervezetben.

Erről az ellentétről, amire a mai előadás végén csak utalni tudtam, holnap pontosabban fogunk beszélni, hogy mélyebben megismerkedjünk az emberiségfejlődésben jelentkező folyamatokkal, amelyek Ázsiából átvezetnek Európába, és amelyek megértése nélkül alapjában véve az emberiség jelenlegi fejlődése sem érthető.