Karácsonyi összejövetelünknek ebben az esti órájában szeretnék a földi emberiségfejlődésről egy olyan áttekintést adni, ami elvezethet ahhoz, hogy a jelenkori embert bensőségesebb és intenzívebb módon ismerjük meg. Éppen korunkban, amikor - ha szabad így mondani - rendkívül jelentős előkészületek történnek az egész kultúr-emberiség számára, tulajdonképpen minden mélyen gondolkodó emberhez közel kell állnia annak, hogy felvesse a kérdést: milyen az emberi lélek jelenlegi összetétele, jelenlegi magatartása egy hosszú fejlődési időszak után? - Mert nem lehet letagadni, hogy a jelen csak úgy érthető meg, ha ezt a megértést abban keressük, amit a múltból előhoztunk.

Az ember azonban éppen a jelenkorban rendkívül elfogult az emberiség fejlődését illetően. Mindenekelőtt úgy képzeli, hogy az ember lelki-szellemi élete lényegében az egész történelmi időszak folyamán olyan volt, mint most. A tulajdonképpeni tudományos világ kétségkívül úgy képzeli, hogy a régi korokban az emberek gyerekesek voltak, mindenféle fantasztikumokban hittek, és hogy valójában tudományos értelemben csak a legutóbbi időkben lettek okosak. De ha a tulajdonképpeni tudományosságtól eltekintünk, akkor is úgy gondolják, hogy az az általános lelki állapot, amivel a mai ember rendelkezik, már megvolt a görögöknél is, és a keletieknél is. Még ha gondolnak is csekély módosulásokra a lelki életben, nagyjából így gondolják: a történelmi idők folyamán is lényegében minden olyan volt, mint ma. Úgy fogják fel, hogy a történelmi élet belefut a történelem előttibe, és ezt mondják: akkor az ember még semmit sem tudott helyesen. Aztán még tovább mennek a múltba: akkoriban az embernek még állati alakja volt. Ahogy tehát az ember visszamegy a történelemben, a lelki életet szinte változatlannak képzeli, majd a kép a ködbe vész, az ember állati tökéletlenségben, majomszerű lényként élt.

Nagyjából ez ma a szokásos elképzelés. Rendkívül nagy elfogultságon alapul, mert amikor egy ilyen elképzelést kialakítanak, egyáltalán nem azon fáradoznak, hogy felismerjék, milyen mélyenszántó különbség van a jelenkori ember lelki állapota és azé között, aki egy viszonylag még nem is olyan régi korban, mondjuk, a Krisztus utáni tizenegyedik, tizedik, kilencedik században élt. Vagy milyen különbség van egy mai ember és egy golgotai misztérium korabeli ember lelki állapota között, esetleg egy mai és egy régi görög emberé között. És ha a keleti világba megyünk vissza, amelynek bizonyos módon a görög civilizáció egyfajta gyarmata volt, egy késői gyarmata, akkor az ember olyan lelki állapotához jutunk, amely teljesen különbözött a mai ember lelki állapotától. Szeretném példákon, valóságos eseteken bemutatni, mennyire más volt az az ember, aki, mondjuk, tízezer évvel, vagy akár tizenötezer évvel ezelőtt élt Keleten, mint amilyen a görög volt, vagy amilyen a mai ember.

Állítsuk lelkiéletünket lelki szemeink elé. Nézzünk meg valamit lelkiéletünkből. Van valamilyen lelki élményünk. Ebből az élményből, amelyben érzékszerveinkkel vagy személyiségünkkel vettünk részt, kialakítunk egy eszmét, egy fogalmat, egy képzetet. Ezt a képzetet megőrizzük gondolkodásunkban, és egy bizonyos idő múlva gondolkodásunkból a tudatos lelkiéletben emlékként felbukkan. Ma vannak bizonyos emlékezeti élményeink, amelyek visszavezethetők esetleg tíz év előtt tapasztalt élményekre. És nagyon pontosan tudjuk, hogy tulajdonképpen mi ez. Valamit átéltünk tíz évvel ezelőtt. Mondjuk, meglátogattunk egy társaságot, kaptunk egy benyomást minden egyes emberről, arckifejezésükről, és így tovább. Átéltük, mit mondtak ezek az emberek nekünk, mit tettük velük közösen, és így tovább. Mindez ma képként felmerül bennünk. Ez belső lelki kép, ami az eseménytől kezdődően, esetleg tíz év óta bennünk él. És egy ilyen emlékezeti képet, amely egy élményt újra előhoz, nemcsak a tudomány, hanem az általános emberi érzület szerint is - amit ma még rendkívül gyengén élünk át, de azért jelen van - a fejben helyezünk el. Azt mondjuk: a fejben van az, ami emlékezetként egy élményben megjelenik.

Tegyünk most egy viszonylag nagy ugrást visszafelé az emberiség fejlődésében, és nézzük meg a keleti területeken élő népeket, akiknek a ma történetileg leírt kínaiak, indiaiak, és így tovább, tulajdonképpen utódaik. Tehát ténylegesen évezredekkel menjünk vissza. Ha ebből a régi korból megnézünk egy embert, nem úgy élt, hogy azt mondhatta volna: emlék van a fejemben valamiről, amit a külső életben tapasztaltam vagy tettem. - Ilyen emléke egyáltalán nem volt, ez nem létezett számára. Nem voltak olyan gondolatai, eszméi, amelyek fejét betöltötték. A mai ember felszínessége úgy véli: ma vannak eszméink, fogalmaink, képzeteink, és a történelmi időkben ez mindig így volt. Azonban nem így volt

Ha szellemi tekintettel elég messzire visszamegyünk, olyan embereket találunk, akiknek a fejében egyáltalán nem voltak eszmék, fogalmak vagy képzetek, akik nem élték át fejüknek ezt az absztrakt tartalmát, hanem bármennyire is groteszknek tűnik, az egész fejet átélték, egyszerűen érezték, érzékelték a fejet. Mai értelemben vett absztrakciókkal ezek az emberek nem rendelkeztek. Nem tudtak eszméket átélni a fejükben, de átélték saját fejüket, erre képesek voltak. És ahogy mi, amikor emlékezeti képeink vannak egy élményről, ezt az emlékezeti képet az élményre vonatkoztatjuk, tehát egyfajta viszony áll fenn az emlékezeti kép és a külső élmény között, úgy ezek az emberek fejük élményét a Földre, ez egész Földre vonatkoztatták. Azt mondták: a világban van a Föld, vagyok én és a fejem. És a fejem, amit vállaimon hordozok, kozmikus emlékezés a Földre. A Föld korábban megvolt, a fejem csak később. De hogy fejem van, ez emlékezés, kozmikus emlékezés a földi létre. A földi lét mindig itt van, de az emberi fej egész konfigurációja, egész alakja kapcsolatban van az egész Földdel.

Így érezte egy ilyen régi keleti ember saját fejében magának a Földbolygónak a lényét. Azt mondta: az istenek az általános kozmikus létből előhozták, megteremtették a Földet a maga természeti birodalmával, a Földet a folyókkal és hegyekkel. Én viszont a vállaimon hordozom a fejemet. Ez a fej hűséges képmása a Földnek. A benne keringő vérrel hűséges képmása a Földön átvonuló folyó- és tengeráramlatoknak. Ami a Földön hegyképződmény, az a fejemben is megismétlődik, mint agytekervény. Vállaimon a földi bolygó lényemnek megfelelő képmását hordozom. - Ahogy a modern ember emlékképét saját élményére vonatkoztatja, úgy vonatkoztatta a régi ember a maga fejét a Földbolygóra. Látjuk, hogy lényegesen más volt az ember belső szemléletmódja.

Most tovább megyünk. Amikor az ember a Föld környezetét megérzi, és szemléletében felfogja, akkor ez a környezet, a levegő, ami a Földet körülveszi, úgy tűnik számára, mint amit a Nap és annak melege és fénye áthat, és bizonyos értelemben azt mondhatja, hogy a Föld légkörében a Nap él. A Föld megnyílik a világmindenségnek, miközben a belőle kiáramló hatásokat a légkörnek átadja, és a Nap hatásait befogadja. Ebben a régi korban minden ember a Földnek azt a területét, amelyen éppen élt, különösen fontosnak, különösen lényegesnek érezte. És így azt mondhatjuk, hogy egy régi keleti ember a földfelszínnek egy bizonyos részét a maga részének érezte, lent a földet, fent a Naptól áthatott környezetet. A Föld többi része jobbra és balra, előre és hátra, beleolvadt az inkább általános környezetbe.

Amikor tehát egy régi keleti ember a földi talajon élt, akkor ezt a földi talajt a maga számára különösen fontosnak találta, a Föld többi területe kelet, dél és nyugat felé általában elmosódott volt számára. Nem nagyon érdekelte az a mód, ahogy a Föld a kozmikus térséghez kapcsolódik. Ezzel szemben az a talaj, ahol éppen élt, különösen fontos volt számára. Ahogy a Föld kifelé élt a világűr felé ezen a területen, az számára rendkívül fontos volt. Ahogy lélegzett ezen a sajátos talajon, azt különösen fontos élménynek érezte. Ma nem nagyon kérdezik meg az emberek: hogyan lélegzik az ember egy bizonyos talajon? Kedvező vagy kedvezőtlen légzési feltételek hatása alatt áll, de tudatában ez nem jelenik meg. Egy ilyen keleti embernek, éppen azáltal, ahogy lélegezhetett, mély élménye volt, és így volt azzal is, ami ezzel összefüggött, ahogy a Föld a világűrrel érintkezett.

Ami az egész Föld volt, azt az ember úgy érezte, mint ami a fejében él. A fejet erős csontfalak zárják le felülről, minden oldalról és hátulról. De van egy kijárat, egy bizonyos szabad nyílás lefelé, a mellkas felé (lásd a rajzot). A régi ember számára különös jelentősége volt, amikor úgy érezte, hogy a fej viszonylag szabadon nyitva van a mellkas felé. Mert az ember a fej belső összetételét a földiség képmásának érezte, a Földet kapcsolatba kellett hoznia fejével, és a környezetet, azt, ami a Föld fölött volt, azzal, ami benne lefelé irányult. A nyitottságot lefelé, a szív felé fordulás lehetőségét az ember úgy érezte, hogy hozzá van rendelve a környezethez, mint annak képét, hogy a Föld nyitott a kozmosz felé. És hatalmas élmény volt az ember számára, amikor ezt mondta: fejemben érzem az egész Földet, de ez a Föld nyitott a mellkasom felé, amely szívemet hordozza. És ami lejátszódik fejem és mellkasom, illetve szívem között, ez annak a képmása, ami életem útján történik a kozmoszban, a Nap felé forduló környezet irányában. - És fontos, alapvető élmény volt, amikor a régi ember ezt mondta: itt a fejemben a Föld él bennem, és ha mélyebbre megyek, akkor a Föld a Nap felé fordul (nyíl a rajzon), és a szívem a Nap képmása.

A régi korban ez felelt meg az ember érzelmi életének. Érzelmi életünk absztrakt, de semmit sem tudunk közvetlenül a szívünkről. Úgy hisszük, hogy az anatómia és a fiziológia útján tudunk róla valamit. De amit így tudunk, az nagyjából annyi, mint amit a szívről egy papírból készült másolat alapján tudunk. Olyan érzelmi élménye viszont, amilyen nekünk van a világról, nem volt a régi embernek. Neki szív-élménye volt. És ahogy mi az érzésünket a világra vonatkoztatjuk, amelyben élünk, ahogy azt érezzük, hogy valakit szeretünk, vagy ellenszenves számunkra, hogy ezt vagy azt a virágot szeretjük, ettől vagy attól idegenkedünk, ahogy érzésünket a világra vonatkoztatjuk, de egy olyan világra, amelyről azt mondhatjuk, hogy légnemű absztrakcióban jött létre a szilárd kozmoszból, úgy vonatkoztatta a régi keleti ember a maga szívét a kozmoszra, azaz arra, ami a Földtől a Nap környezetébe került.

Ma például, amikor járunk, azt mondjuk: menni akarok. Úgy tudjuk, hogy akaratunk él a tagjainkban. A régi keleti embernek lényegesen más élménye volt. Amit mi ma akaratnak nevezünk, azt nem ismerte. Csupán előítélet, amikor ma úgy véljük, hogy amit gondolkodásnak, érzésnek és akaratnak nevezünk, az megvolt már a régi keleti népeknél is. Ez egyáltalán nem így volt. Voltak fejélményeik, amelyek Föld-élmények voltak, és voltak mellkas vagy szív-élményeik, amelyek a közvetlen környezetre vonatkoztak, egészen a Napig. A Nap a szív-élménynek felelt meg. Aztán nyújtózkodtak, kinyújtották tagjaikat, és lábuk és lábfejük, karjuk és kezük mozgatásában saját emberi mivoltukat érzékelték. Benne voltak ebben. De ebben a tagokban való bent-létben, belenyújtózásban nem a Föld környezetének a képét érezték, hanem közvetlenül a csillagvilággal való összefüggésük képét (lásd a előző ábrát). Fejemben a Föld képe van. Ami a fejben lefelé szabad a mellkas felé egészen a szívig, abban annak a képe van, ami a Föld környezetében él. Abban, amit karom és kezem, lábam és lábfejem erejeként érzek, a Földnek a távoli világűrben kint élő csillagokhoz való viszonya tükröződik.

Úgy, hogy az az ember, aki abban az ősi korban élményeiben azt fejezte ki, amit mi ma úgy mondanánk, hogy a teljes ember, nem azt mondta, hogy: járok. A szavakban sem volt ez meg. Azt sem mondta: leülök. Ha az ember a régi nyelvet ilyen finom tartalmak szerint vizsgálja, mindenütt azt találja, hogy azt a tényt, amit mi úgy jelölünk, hogy „én megyek”, a régi keleti ember így fejezte ki: Mars ösztönöz engem, Mars tevékeny bennem. - Az előrehaladás a Mars-impulzus megérzése volt a lábakban. Valaminek a megragadását, a kezekkel való érzékelést úgy fejezték ki, hogy ezt mondták: Vénusz működik bennem. Valaminek a megjelölését, a rámutatást, akkor is, ha egy durva ember egy másiknak azáltal akart valamit megmutatni, hogy megrúgta, mindenfajta rámutatást úgy fejeztek ki, hogy ezt mondták: Merkúr működik az emberben. A leülés Jupiter-tevékenység volt, és a lefekvést, akár pihenés volt, akár lustaságból eredt, úgy fejezték ki, hogy ezt mondták: az ember a Szaturnusz impulzusának adja át magát. Az ember tagjain keresztül tehát a kozmosz messzeségeiben érezte magát. Tudta, hogy ha a Földről kimegy a világ messzeségeibe, akkor annak környezetébe jut, a csillag-szférákba. Amikor az ember a fejétől lefelé halad, ugyanazt teszi saját lényén keresztül is. Feje útján benne van a Földben, mellkasa és szíve útján a környezetben, végtagjai útján pedig a kint van a csillagvilágban.

Bizonyos szempontból azt lehetne mondani: ó, mi szegény jelenkori emberek, az absztrakt gondolatok között élünk. Mit érnek ezek? Nagyon büszkék vagyunk rájuk, de a legokosabb gondolatok közepette elfelejtettük a fejünket. Fejünk tartalma sokkal gazdagabb a nagyon okos gondolatoknál. Egyetlen agytekervényünk - az anatómia és a fiziológia nem sokat tud az agytekervények csodálatos titkáról - nagyszerűbb, hatalmasabb, mint bárkinek a legzseniálisabb találmánya. És volt a Földön egy időszak, amikor az ember nemcsak gondolatainak volt tudatában, hanem fejének is, amikor úgy érezte a fejét, mint mondjuk egy négy-domborúlatú testet, a Föld fizikai hegyképződményeinek leképezését, amikor nemcsak valamilyen absztrakt tanításként fogta fel, hogy a szív a Nappal összefügg, hanem így érzett: ahogy a fejem viszonyul mellemhez és szívemhez, úgy viszonyul a Föld a Naphoz.

Ez volt az az időszak, amelyben az ember egész élete össze volt nőve a világmindenséggel, a kozmosszal. És ez az összeszövődöttség egész életében kifejeződött. Ugyanakkor éppen azáltal, hogy fejünk helyére szegényes gondolkodásunkat helyeztük, abba a helyzetbe kerültünk, hogy gondolati emlékezésünk van. Gondolati képeket alkotunk arról, amit átéltünk, fejünk absztrakt emlékezéseként. Ezt nem tudja megtenni az, akinek nincsenek gondolatai, csupán a fejét érzi. Nem tud emlékképeket létrehozni. Ezért az ősi Keletnek azokon a területein, ahol az emberek még tudatában voltak fejüknek, de nem voltak gondolataik és nem volt emlékezetük, olyasmit alakítottak ki, aminek a kialakítására ismét szükségünk van. Az embernek hosszú időn keresztül nem volt erre szüksége, és tulajdonképpen kicsit lelkiéletének slampossága, hogy ismét szüksége van rá. Amikor az ember abban az időben, amelyről beszélek, arra a területre jutott, ahol olyan emberek éltek, akik fejüknek, mellüknek, szívüknek, végtagjaiknak annyira tudatában voltak, ahogy ezt leírtam, akkor mindenütt azt lehetett látni, hogy valamilyen kis cöveket vertek a földbe, valamilyen jelzést tettek, valamilyen falat húztak fel. Az emberi élettereket, lakóterületeket mindenütt ismert jelek borították, mert nem volt gondolati emlékezésük. Ahol valami történt, oda bizonyos módon egy kis emlékjelet tettek, és amikor újra odamentek, ismét átélték az eseményt annál a jelzésnél, amit elhelyeztek. Az ember fejét illetően összenőtt a Földdel. És amikor az ember ma fejben megjegyez valamit - és ahogy mondtam, újra elkezdjük azt, hogy feljegyzéseket készítünk, nemcsak a fejünkben, hanem jegyzetfüzetekben és hasonlókban, ez csupán a lélek slampossága, de erre egyre inkább szükségünk van -, ezt azért teszi, mert a gondolatok, az eszmék már nincsenek jelen. Ezért mindent emlékeztető jelekkel kell ellátni. Az embernek ebből a természetszerű képességéből jött létre az emlékművek felállítása.

Mindaz, ami az emberiség fejlődéstörténetében megjelent, az emberi természet belső mivoltából származik. Csak becsületesen be kell vallanunk: az emlékművek tulajdonképpeni mélyebb okát a jelenlegi ember nem ismeri. Szokásból állít emlékműveket. Ezek az emlékművek azonban azoknak a jeleknek a maradványai, amelyeket akkor állítottak, amikor az embernek még nem volt olyan emlékezete, mint ma, amikor olyan helyekre utalt, ahol valamit átélt, jelet állított, és amikor újra odament, fejében feléledt az, ami valamilyen kapcsolatban állt a Földdel. A Földnek átadta azt, amit a fej átélt - ez volt az elv a régi időkben.

Azt lehet mondani: a régi Kelet olyan ősi korban élt, amelyet a helyhez kötött emlékezés korának lehet nevezni, amelyben tulajdonképpen minden emlékezetszerű azzal volt kapcsolatban, hogy a földre emlékeztető jeleket állítottak. Az emlékezet nem belül volt, hanem kívül, mindenütt emlékjelek, emlékkövek voltak. Emlékeztető jeleket állítottak a földre. Ez volt a helyhez kötött emlékezet, a helyhez kötött emlékezés.

Az ember szellemi fejlődése számára ma rendkívül jó, ha még valamit hozzákapcsol ehhez a nem az emberi bensőben található emlékezeti képességhez, hanem ahhoz a emlékező képességhez, amely tulajdonképpen az embernek a földi külvilággal való együttlétét fejezi ki. Például, amikor ezt mondja: nem akarok erre vagy arra emlékezni, hanem itt vagy ott elhelyezek egy jelet - vagy: bizonyos dolgokról csak az emlékjelek mértéke szerint akarok belső lelki érzéseket kifejleszteni. Szobám egyik sarkában egy madonnaképet akarok elhelyezni, és amikor ez a madonnakép lelkem előtt megjelenik, azt akarom átélni, amit lelkem a Madonna felé fordulásakor átélhet. Mert ez a finom kapcsolódás a szobában elhelyezett madonnaképhez megtalálható, ha kissé keletre megyünk. Nemcsak Oroszországban van ez így, hanem már mindenütt Közép-Európában is. És alapjában véve mindez a helyhez kötött emlékezés korának maradványa. Az emlékezés egy külső helyhez kötődik.

A következő fokozat az, amikor az ember a helyhez kötött emlékezésből eljut a ritmikus emlékezéshez. Az első tehát a helyhez kötött emlékezés, a második a ritmikus emlékezés. Az ember nem valamiféle tudatos ravaszságból, hanem saját belső világából fejlesztette ki ezt a szükségletet, hogy amikor valamit hallott, az úgy ismétlődött meg benne, hogy ritmus alakult ki. Amikor a tehenet hallotta - mú - akkor nemcsak mú-nak nevezte el, hanem múmú-nak, vagy akár esetleg a régi korban, mondjuk, múmúmú- nak. Vagyis, amit érzékelt, azt úgy egymásra halmozta, hogy ritmus jött létre. Némely szóképzésnél ezt észre lehet venni, például a kakukknál. Vagy akkor is, amikor a szóképzések nem egymásra következnek, látni lehet, hogy a gyerekeknél mennyire jelen van még a szükséglet, hogy ezeket az ismétléseket kialakítsa. Ez egy örökség abból az időből, amikor a ritmizált emlékezés létrejött, amikor az ember csak arra emlékezett, amit nem egyszerű módon ált át, amit ritmizálva, tehát ismétlésekben, ritmikus ismétlésben élt át. Így legalábbis a között, ami egymásra következett, hasonlóságnak kellett lennie. Az átélt dolognak ez a ritmizálása az utolsó maradványa annak a nagyfokú sóvárgásnak, hogy mindenütt ritmizáljanak, mert amit nem ritmizálnak ebben a második korszakban, ami a helyhez kötött emlékezés után következett, azt az ember nem tudta megtartani. És ebből a ritmizált emlékezetből alakult ki aztán tulajdonképpen az egész ősi versművészet, legalábbis a verses költészet. És csak a harmadik fokozatban alakult ki az, amit még ma is ismerünk, az időbeli emlékezés, ahol már nincs térbeli lég a külvilágban egy meghatározott emlékeztető pont, és ahol már nem utalunk a ritmusra, hanem amit az időben elhelyezünk, azt később újra előhívhatjuk. Ez a mi teljesen absztrakt emlékezetünk csak a harmadik fokozata az emlékezet fejlődésének.

És most vegyük szemügyre azt az időpontot, amikor az emberiség fejlődése folyamán a ritmikus emlékezés átalakult időbeli emlékezéssé, amikor először jelenik meg az, ami a modern ember nyomorúságos absztraktsága számára teljesen magától értetődő. Az időbeli emlékezet, amikor képekben hívjuk elő azt, amit előhívunk, amikor már nem úgy élünk át valamit, hogy félig vagy egészen tudattalan tevékenységben, ritmikus ismétlésben kell felébresztenünk magunkban, ha ismét elő akarjuk hozni. Ez az időpont, amikor a ritmikus emlékezet átalakult időbeli emlékezéssé, akkor következik be, amikor a régi Kelet Görögország irányában kezdett gyarmatosítani. Ezt a történelem úgy ábrázolja, hogy Ázsiából jövő népek Európában gyarmatokat alapítottak. Amit a görögök úgy beszélnek el, hogy Ázsiából vagy Egyiptomból jövő hősök görög területen telepedtek le, azt tulajdonképpen úgy kell érteni, hogy akkoriban azokból az országokból, ahol a ritmikus emlékezés élt, a nagy hősök kivándoroltak, és olyan környezetet kerestek, ahol a ritmikus emlékezés átalakulhatott időbeli emlékezéssé, időbeli emlékezetté.

Evvel megjelöltük a görögség felemelkedésének időpontját. Mert a görögség anyaországa keleten az a terület volt, ahol a ritmikus emlékezés kialakult. Ott élt a ritmus. És tulajdonképpen a régi Keletet csak akkor értjük meg helyesen, ha a ritmus birodalmáénak tekintjük. És ha a Paradicsomot olyan távolra helyezzük vissza, ahová a Biblia helyezi, akkor - ha azt Ázsiába helyezzük - olyan területként kell elképzelnünk, ahol a kozmoszból felhangzottak a tiszta ritmusok, és az emberekben újra felgyulladt az, ami az ő ritmikus emlékezete volt, ahol az ember a ritmusteremtő kozmoszban a ritmust átélő lényként élt.

A Bhagavad Gitában még meg lehet érezni valamit abból, ami egykor ebben a grandiózus ritmus-átélésben volt, meg lehet érezni a Véda-irodalomban és sok mindent a nyugat-ázsiai költészetből és írásokból, ha ezt a modern szót használhatjuk. Itt élt az egész Ázsiát magasztos tartalomként átható ritmus utóhatása, ami a Föld környezetének titkaként visszatükröződött az emberi mellkasban, az emberi szívben. Aztán még régebbi korokba jutunk, ahol a ritmikus emlékezet hátrafelé visszavezet a helyhez kötött emlékezethez, ahol az embernek még nem volt ritmikus emlékezése, és arra volt utalva, hogy az emlékjelek felállítása útján éljen át valamit. Ha nem voltak azon a helyen, nem volt szükségük rájuk, de ha odamentek, emlékezniük kellett. De nem ők emlékeztek, hanem a jelek, a Föld emlékezett. Ahogy a Föld az emberi fej képmásaként jelenik meg, úgy a földi emlékjelek a helyhez kötött emlékezés emberei számára a fejben ismét előhívták a képmást. Az ember teljesen a Földdel együtt élt, és emlékezete teljesen össze volt kötve a Földdel. Az evangélium emlékeztet erre, bár csak egyetlen helyen, amikor azt mondja, hogy Krisztus valamit beleírt a földbe.

Most egy olyan időpontot határoztunk meg, amelyben a helyhez kötött emlékezés átalakult ritmikus emlékezéssé. Ez az az időpont, amikor a régi Atlantisz hanyatlásakor az ottani népek nyugatról kelet felé, Ázsia felé vándoroltak. Mert ha Európából Ázsia felé megyünk, először a régi atlantiszi népek vándorlását látjuk Ázsiába - Atlantisz ma az Atlanti óceán fenekén van - aztán a kultúrák visszavándorlását ismét Európába.

Az atlantiszi népek Ázsiába való vándorlásánál jön létre az átmenet a helyhez kötött emlékezésből a ritmikus emlékezéshez, ami aztán az ázsiai szellemi életben teljesedett ki. Aztán a Görögország irányában való gyarmatosításkor létrejött az átmenet a ritmikus emlékezésből az időbeli emlékezéshez, amivel ma is rendelkezünk.

Az emlékezet kialakulása az atlantiszi katasztrófa és a görög civilizáció közötti egész időszak folyamán tart, és benne van mindabban, ami inkább legenda- és mondaszerűen hangzik felénk a régi Ázsiából, mintsem történelemként. Nem azáltal ismerjük meg az ember földi fejlődését, hogy mindenekelőtt a külső dolgokat vesszük szemügyre, hogy a külső dokumentumokat vizsgáljuk, hanem, hogy azt a fejlődést nézzük, ami az emberi belsőben megy végbe, azt hogy az emlékezőképesség hogyan fejlődött ki kívülről a belső irányában.

Mindnyájan tudjuk, mi a jelentősége az emlékezőképességnek a mai ember számára. Bizonyára hallottak már olyan emberekről, akik megbetegedés következtében elvesztették életük egy részletét, amire emlékezniük kellene. Valaki, akivel barátságban voltam, halála előtt borzasztó sorsot kellett, hogy elviseljen. Az történt vele, hogy egy nap elment hazulról, a pályaudvaron vett egy jegyet egy bizonyos állomásra, aztán amikor leszállt, újra vett egy jegyet. Mindaz, ami addig történt vele, mielőtt a jegyet megváltotta, kiesett az emlékezetéből. Minden okossága megmaradt, az értelme teljesen érintetlen volt, az emlékezete esett ki. És amikor az emlékezete visszatért, egy berlini hajléktalan otthonban találta magát. Megállapították, hogy a közbeeső időben fél Európát beutazta, anélkül, hogy ezt a élményt összekapcsolta volna korábbi élményeivel. Az emlékezés akkor jött elő ismét, miután teljesen ismeretlen módon ebbe a berlini hajléktalan szállásra megérkezett. Ez csak egyike a számos esetnek, amellyel az életben találkozhatunk, és amelyből láthatjuk, hogy a modern ember lelkiélete mennyire megsínyli, ha az emlékezés fonala születésünk után egy bizonyos időpontig nem marad megszakítatlan.

Azoknál, akiknél a helyhez kötött emlékezet kialakult, ez nem fordult elő. Egyáltalán nem volt ilyen emlékezési fonaluk. De lelkiéletükben olyan szerencsétlenekké váltak volna, mint mi, ha énünk kiesik, ha a maguk területén nem vették volna körül őket azok a gondolati jelek, amelyeket mindenhová elhelyeztek, és amelyek emlékeztették őket arra, amit átéltek, vagy amelyeket apjuk, nővérük, bátyjuk helyezett el, és amelyeket hasonló jellegűnek láttak saját jeleikhez, és a rokonaikhoz vezettek. Amit viszont belsőleg saját énünk feltételének érzünk, az számukra külsőséges dolog volt.

Csak azáltal tudjuk megérteni ennek az emberiség történelmi fejlődésében tett lelki változásnak a teljes jelentőségét, hogy ezt lelkünk elé idéztük. Azáltal, hogy ilyesmit megtárgyalunk, a történelem megvilágosodik. Ezért akartam egy sajátos példán bemutatni az emberiség lelki történetét az emlékezőképesség vonatkozásában. A következő napokban meg fogjuk látni, hogy a történelmi események hogyan mutatkoznak meg valódi alakjukban, amikor megvilágítjuk őket azzal a fénnyel, amelyet így az emberi lélek megismerése útján szerzünk.