Mielőtt az emberrel itt a földön kapcsolatban álló többi lényhez, az állat- növény- és ásványvilág többi lényéhez eljutnánk, előbb egy pillantást kell vetnünk magára az emberi fejlődésre. Lelkünk elé kell állítsunk bizonyos dolgokat, amelyekről szóban vagy írásban már ismereteket szerezhettek, egyszer azonban mégis egy áttekintő összeállítást kell adni róluk.
Ha engedjük, hogy a mai tudomány tanítson minket, akkor általában azt halljuk: ki kell kutatni, hogyan is keletkeztek az élettelenből, az ún. szervetlen anyagból a magasabb rendű - ún. magasabb rendű! - élőlények, a növényvilág, az állatvilág és az emberi világ lényei.
Lényegesen mást kapunk, ha helyes módon szemléljük a fejlődést. Ahogyan már a „Szellemtudomány körvonalai” című könyvemből is kivehetik, a ma előttünk álló ember az a lény, aki a leghosszabb fejlődésen ment keresztül, akinek fejlődése visszamegy a régi Szaturnuszig. Azt kell mondanunk, hogy a földfejlődés legöregebb teremtménye az ember. Az állatiság csak a Nap idején, a növényiség pedig a régi Hold idején csatlakozott hozzá. Az ásványvilág pedig földi eredmény, csak most, a Föld fejlődése alatt jött létre.
Nézzük hát meg az embert a mai alakjában, s kérdezzük meg: magának az embernek melyik a fejlődéstörténetileg legrégibb része? Ez az ember feje. Első kezdeményét abban az időben kapta meg, mikor a Föld a maga régi szaturnuszi metamorfózisában létezett. Mindenesetre, ez a Szaturnusz főleg csak hőből állt, s az emberi fej is hullámzó, lüktető, szövődő hőből volt; a Nap időszakában vett fel levegő-formát, és folyékony formát öltött, azaz folyékonyan belső világot alakító lénnyé a régi Hold-időben vált. Szilárd alakját a maga csont-berakódásaival a Föld korszakában vette fel. Azt mondhatjuk, hogy a régi Szaturnusz-korban volt egy lény, melyről ma külső megismeréssel nehezen lehet fogalmat szerezni, ennek a leszármazottja az emberi fej. Ezzel a fejképződéssel egyidejűleg jöttek létre a pillangó-lények első adottságai is a szaturnuszi időben, amint azt a megelőző előadásokból kivehették. Egyelőre maradjunk a lepke-lényszerűségnél, a többi rovarra majd később térünk ki. Követhetjük tehát a fejlődést a régi Szaturnusztól máig, a Föld-létig, s azt mondhatjuk: ott adottságaiban megalakult finom szubsztanciákból az emberfej, és kialakult mindaz, ami a levegőben surrog lepkeként.
Mindkét evolúció tovább halad. Az ember a bensőségesség felé, egyre inkább a lélek megnyilatkozását kifejező lénnyé válva, aki belülről halad kifelé; sematikusan ábrázolhatjuk (rajzolva): egy olyan lény, aki belülről kifelé sugározva fejlődik. A pillangó ezzel szemben olyan lény, melynek külsejére a kozmosz, mondhatnám, minden szépségét ráveti. Erre a lepke-lényre száll a kozmosz minden szépsége és méltósága a hímporral, úgy ahogy már bemutattam. Ügy kell elképzelnünk, mint a kozmosz felső világának tükörképét. Míg az ember felveszi, magába zárja a felső kozmoszt, belsőleg lelkessé válik, a kozmosz lelki koncentrációjává válik, ez aztán kifelé sugárzik és megadja az emberi fej formáját. így hát az emberi fej valami belülről kifelé sugárzó képződmény. A pillangó lénye pedig kívülről befelé alakult. Aki a látó szemével néz, az valami hatalmasat tanul, mikor úgy fog a dologhoz, hogy így szólhat: végére akarok járni a legrégibb titoknak, a szaturnuszi titoknak az emberi fejben, tudni akarom, hogy miféle erők működnek a koponyaüregben. Ilyenkor mindenhonnan a lepkevilágra kell utalást kapjon, a külsőleg sugárzóra, és azt kell tanulmányozza. Saját fejed csodájához tanulmányozd a pillangó csodáját kinn a természetben - megközelítőleg így szól a nagy tanítás, amit a kozmosz a szellemi látással való megfigyeléskor ad.
Mikor aztán a fejlődés tovább halad a Szaturnusz-kortól a Nap-időszakig, akkor létrejön egy lény, mely a fejnek levegő változata, a fej további képződménye, levegő-metamorfózisa. Ehhez egyfajta finom szubsztancia tagolódik hozzá. Ez lesz később a mellkasi rész, az ember légző- és szívalakulata. A Szaturnuszon lényegében még csak a fejet adó metamorfózis van meg, a rajz persze a későbbi forma. A Nap-időszakhoz érkezve a fej + mellkas embert találjuk. Egyidejűleg a végső Szaturnusz- és a kezded Nap-korszakban keletkezik az, aminek reprezentánsaként a sast tekintettük. Létrejön a madarak első adottsága a Nap első idejében; a másodikban pedig a tulajdonképpeni mellkas-állatok nemzetségének első adottsága; ilyen az oroszlán. Az oroszlán minden mellkas-állat reprezentánsa, vele együtt keletkezett a többi ilyen állat adottsága is. Ezek az állatok első adottságaikban tehát a régi Napig mennek vissza.
Láthatják a hatalmas különbséget a magasabb állatok és az ember létesülésében. Majd még szólok az átmeneti állatokról is, amilyen a majmok nemzetsége, de ma csak egy átfogó fogalmat akarok adni.
Az embernél a fejlődés során elsőként a fej képződik, a többi függelékszerv lesz, mintegy ráakaszkodik a fejalakulatra. Az ember a kozmikus fejlődés során a fejtől lefelé növekszik. Ezzel ellentétben pl. az oroszlán a régi Nap- korszak második szakaszában mellkasi állatként keletkezik, mint erőteljes légző-állat, még egészen kicsi, korcs fejjel. Csak később, mikor a Nap elválik a Földtől és kívülről hat, akkor jön létre a mellkasból a fej. Az oroszlán a mellkasból felfelé növekszik, az ember a fejből lefelé fejlődik. Az evolúció összességében ez hatalmas különbség.
Amint tovább haladunk a földfejlődés Hold-fokáig, az embernek szüksége lesz további folytatásra lefelé, mivel a Hold víz-nemű bolygó, bár később elszarusodik. Kialakul az emésztőrendszer kezdeménye. A fénnyel áthullámozott, fénytől ragyogó Nap idején az embernek táplálkozásához csak egy alul zárt légző rendszerre volt szüksége, ekkor az ember fejből és légzőszervből állt. Ehhez tagolódik hozzá a Hold idején az emésztőrendszer. Így jut el az ember a fej- mellkas- és altest-alakzathoz. S mivel a Hold időszakban minden folyékony szubsztancia, az embernek is csak úszást segítő kinövésekre van szüksége. Karokról, lábakról csak a Föld-korszakban lehet beszélni. Akkor már hat a nehézkedési erő, és kialakítja azt, ami annak az irányába leginkább beállhat, a végtagokat. Ezek tehát csak a Föld-korszakhoz tartoznak. A Hold korszakában alakul ki azonban, még egészen másképpen, mint később, az emésztő rendszer. Olyanféle emésztő rendszer ez, melynek még nem kell felvennie mindazt, amit a szabad, önkényes mozgású végtagok szolgálatára kellene feldolgoznia. Lényegesen más ez az emésztőrendszer, mint a földi. Mégis, a holdkorszakban tagolódik bele az emberbe, s ez metamorfizálódik később a földi emésztőrendszerré. Tény, hogy az emésztőrendszert az ember a Holdon kapja meg.
És megint csatlakoznak a lepkékhez, a madarakhoz és az olyan állatokhoz, mint amelyeknek reprezentánsa az oroszlán, az emésztés felé hajló állatok. Tehát a Hold idején jönnek azok, melyeket a tehén reprezentál.
Milyen hát a tehén növekedése, ellentétben az emberével? Úgy van ez, hogy a tehén a régi Hold idején főképpen az emésztőrendszert alakította ki. A mellkasi szervek és a jellegzetes alakú fej csak akkor nőtt ki belőle, mikor a Hold elvált. Míg az ember a fejénél kezdi fejlődését, majd ehhez csatlakozik a mellkas, a mellkas metamorfózisa, ahhoz pedig az emésztőszervek, az oroszlán a mellkas szerveivel kezdi, hozzácsatolja aztán a fejet, s az emberrel együtt csak a hold-korszakban az emésztő szerveket - a tehén által képviselt állatoknál más a helyzet. Első adottságként az emésztőrendszer jelenik meg, ahhoz csatlakoznak később, tovább növekedve a mellkas és a fej szervei. Az emberhez viszonyítva a tehén teljességgel felfelé növekszik, a szív, majd a fej irányában. Mindez az ember fejlődésének szemléletéből adódik.
Felmerül a kérdés, hogy csak a tehén csatlakozott-e, mintegy társként, az emberi fejlődéshez? Ez nincsen így; mindig, mikor egy ilyen planetáris metamorfózis létrejön, a régi lények továbbfejlődnek, de újak is keletkeznek. A tehén már az első Hold-metamorfóziskor létrejön. Ezután más állatok is következnek, amelyek a Hold végső szakaszában kapják meg kezdeményeiket. Ezek nem élhetik végig a holdkiválást, mert ekkor az már kívül van. Az sem következhet be náluk, amit a holdkiválás okozott a tehénnél, ti. hogy az kihúzta a szív szerveket és a fejet a hasból. A későn keletkezett lények azon a ponton maradnak, ami az embernél az emésztés által rögződik. Olyanok maradnak, és azon a fokon, melyet az ember az altestében hordoz.
Éppen úgy, ahogyan a lepke, a sas a fejhez sorolható, az oroszlán a mellkashoz, a tehén az altesthez, megjelenik az az állat, mely - mondhatnám - minden felsőt magába befelé növeszt a későbbi fejlődés során. Ide tartoznak a hüllők, a kétéltűek, vagyis a békák, gőték, gyíkok, kígyók stb. Ezeket az emberi altesthez, csak az emésztéshez sorolhatjuk. Állatként jelenik meg a puszta emésztőrendszer.
pillangó
Szaturnusz:
fej |
oroszlán, madár
Nap:
fej + mellkas |
tehén. hüllők, kétéltűek. halak
Hold:
fej + mellkas + altest |
A második holdkorszakban keletkeznek, ugyancsak otromba formában, mint vándorló gyomrok és belek, gyomrok és bélcsövek. Csak később, a földkorszakban kapnak nem valami elegáns kinézetű fejeket. Nézzenek csak meg egy békát vagy egy kígyót! Későn keletkezett emésztő-állatok ezek, akkor jöttek létre, mikor az ember csak ráakasztotta emésztő szerveit arra, amit már megszerzett.
A Föld idején, mikor az ember a nehézkedés és a magnetizmus hatására kifejleszti végtagjait, ők is kinyújtják - vegyük most reprezentánsnak a teknősbékát -, tehát a teknős is kinyújtja fejét páncéljából, de az inkább valami végtag, mint fej. Így érthető, hogy mért mutat a fej a csúszómászók (hüllők, kétéltűek) esetében olyan bárdolatlan formát. Olyan az alakja, hogy az ember érzi, s ez így is van: itt a szájból egyenesen a gyomorba jutunk. Nincs közte sok közvetítés.
Ha megnézzük az embert, és állat társait az ő mivoltához mérjük, a csúszómászókat az emésztés tevékenységéhez kell sorolnunk.
Valóban, ahogyan az ember az emésztés termékeit hordja beleiben, úgy hordozza a kozmosz, a Föld kerülőútján, a gőtéket, békákat és kígyókat mintegy kozmikus beleiben, s ezeket a Föld vizes-földes elemében képezi meg.
Ami pedig inkább az emberi szaporodással függ össze, amelynek első kezdeményei csak a Hold legutolsó idejében alakultak ki, de csak a Földmetamorfóziskor mutatkozott meg, azzal vannak rokonságban a halak, és a halaknál még alacsonyabb rendű állatok. Így a halakat a fejlődési folyamat későn-érkezettjeinek tekinthetjük, a fejlődési folyamat olyan késői szakaszában társultak a többiekhez, mikor végül az emberi szaporítószervek megjelentek. A kígyó lényegében közvetítő az emésztő- és a szaporító szervek közt. Mit is jelent hát a kígyó, ha helyesen nézzük az emberi természetet? Az úgynevezett húgycsatornát jelenti; ez az állat akkor jelent meg a fejődésben, amikor az emberi húgycsatorna.
Így követhetjük az ember fejlődését fejétől kezdve lefelé, ahogyan végül is a Föld kihozza végtagjait és a maga szolgálatába állítja, a földi egyensúlyi viszonyok közé, nehézkedési és mágneses erők közé. Vele egyidejűleg alakulnak ki a különböző állatfajok.
Látják kérem: a Föld fejlődéséről és teremtményeiről ilyen módon kaphatunk valódi képet. A fejlődésnek megfelelően aztán tovább alakulnak ezek a teremtmények, s olyanná lesznek, amilyennek ma láthatjuk őket.
Ránézésre a madarak, a lepkék földi formát mutatnak, de előző leírásainkból tudják, hogy a pillangó tulajdonképpen fény-lény, a földi anyag csak mintegy rászállt. Ha maga mondhatná el, hogy ő micsoda, akkor hírül adná, hogy teste fényből van, s ahogyan már mondtam, a rászállt, rárakodott földi matériát csomagként, külsőleg hordozza magán. Ugyanígy a madár is; ő a meleg levegő állata, mondhatnám: meleg levegőből áll, mely a fénnyel átjárt hideg levegőn vitorlázik. A valódi madár csak a meleg levegő, mely benne szétterjed, a többi a csomag, amit a világban magával hurcol. Ezek az állatok, akik a maguk hő- és fény-természetét ma csak földi öltözetben, föld- és víz-öltözetben tudják fenntartani, a földfejlődés legelső idejében keletkeztek. Formájuk is olyan, hogy a szellemi világokban még éltekre emlékezteti azt, aki az ember leszállása előtti időkre tud tekinteni. Persze ezek a formák földiessé váltak a rárakodott anyag alatt. Ha azonban e szálló-lebegő levegőbeliekről, e fénylő lényekről, amilyen a lepke is, Önök elvonatkoztatják a rájuk szállt földi anyagot, vagy a madárról leveszik gondolatban azt, ami rárakodott; ha csak az erőtömeget tekintik, amitől a madár meleg levegő-lény, és tollai is fénylő, világító sugarak, bár csak a külső öltözet mutatkozik meg rajta, sőt, nagyságukat is ez a külső öltözet adja - szóval: a szellemi világba betekintő, aki ismeri az embert földre szállása előtt és az alatt, a következőt fogja mondani: a madár, a lepke szellemi formákra emlékeztet, olyan szellemi formákra, melyek között az ember földre szállása előtt élt. A magasabb hierarchiákra emlékeztetnek.
Megértéssel nézve a pillangókat, a madarakat, látható, hogy kicsivé metamorfizálódott emlékei ők a földi fejlődésbe még bele nem merült embert körülvevő formáknak. Mivel a földi anyag nehéz, s ezt le kell győzni, ezért kellett a pillangó eredeti gigászi alakját összevonni. Ha egy lepkétől minden földi anyagot elkülönítenénk, szellemi lénnyé, fény-lénnyé válna, arkangyali formává tágulna. Tehát, a levegőt lakó állatok a magasabb régiók lakóinak képmásai. Ezért az ösztönös szellemi látás idején a művészi tevékenységben magától értetődött, hogy a magasabb hierarchiák szellemi lényeit a röpülő állatok szimbolikus formáiban jelenítették meg. Ennek benső jogossága van, hiszen földi formájuk nem más, mint a magasabb lények fizikai metamorfózisa. Nem a szellemi lények metemorfizálódtak; az állatok az ő képmásaiknak az átváltozásai, de természetesen másféle lény- szerűségek.
Így megérthetik, ha visszatérve már elmondott dolgokra a következőt rajzolom: a pillangó, aki valójában fény-lény, élete alatt állandóan szellemi matériát küld a kozmoszba: Szeretném a napfizika használatos szavával ezt a kozmoszba küldött, átszellemített anyagot pillangó-koronának nevezni, így hát ez a lepke- vagy pillangó-korona állandóan sugárzik a kozmoszba. De belesugárzik az is, amit a madár nemzetség, mindannyiszor, mikor egy madár meghal, átszellemített matériaként küld a kozmoszba. Szellemileg látható az állandóan villódzó korona, ez a lepkéktől ered, és bizonyos törvényeknek engedve télen is megmarad - benne pedig a madaraktól eredő, sugaras formájú fény látszik.
Látják, kérem, mikor egy ember rászánja magát, hogy a szellemiből a földi világokba szálljon le, ez a szellemivé változott földi matéria hívogatja őt a földi létbe. A madár-korona sugarait pedig lefelé húzó erőknek érzi. Így meglátható a levegőben élők magasabb jelentősége. A szellemiséget kell keresnünk mindenben, ami a valóságban él és működik, és mikor a szellemit keressük, rájövünk az egyes életszférák jelentőségére.
A Föld, bizonyos értelemben, becsalogatja az embert az újratestesülésbe, kiküldve a világtérbe a lepke- és madár-korona fénysugárzását. Miután az ember a halál és az újabb születés között valameddig a tisztán szellemi világokban időzött, ezek a dolgok vonják be az új születésbe. Nem csoda hát, hogy oly nehéz megfejteni a bonyolult érzést, mely az embert a repülő lepke- és madárraj láttán elfogja. Hiszen mélyen tudata alatt ott él a valóság. S ez a valóság nem más, mint az új földi élet utáni vágy emléke.
Mindez megint csak azzal függ össze, amiről már gyakran beszéltem: az ember, miután eltávozott a Földről, a fejét szétszórja, s szervezetének többi részét - nem anyagában, hanem erőit tekintve - következő életének fejévé alakítja. A lefelé törekvő ember tehát a fej után törekszik. Az embriónak is a feje alakul először olyanná, hogy már hasonlít a későbbi emberre. Mindez összefügg azzal, hogy a fej irányába alakulás kapcsolatos azzal a világgal, ami röpködőként hat és működik, ami bevonta őt az érzékfelettiből az érzékelhető fizikai világba.
Miután az ember megkapta először a fej-szervezetet az embrionális időszakban, a földi lét az anyai testben plasztikusan megformálja az emésztő- és a ritmikus rendszert. Ahogyan a felül lévő: a fejképződmény a hővel, a levegő- és fényszerűvel függ össze, úgy kapcsolódik a földi nedvességszerű elemmel mindaz, ami az emberben később megjelenőnek, az evolúcióban később betagolódónak a leképezése, megjelenítése. Az embrionális időben ez újra megjelenik.
Ezt a földes-nedves elemet azonban különleges módon elő kell készíteni az ember számára, mégpedig az anyai testben. Mert ha csak úgy, magára hagyva, szétszórva alakulna ki a földi elemben, akkor alacsony állati formákká, kétéltűek és hüllők alakjává formálódna, hallá, vagy még alacsonyabb rendű állattá válna.
A pillangó joggal tekinti magát fény-lénynek, a madár is levegő-lénynek, az alacsonyrendű állatok, a csúszómászók, halak ezt nem tehetik meg.
Nézzük meg a halakat elsőként. Mai alakjuk abból adódik, hogy fejlődésük folyamán, mondhatnánk, átadattak a külső erőknek; azok az erők érték őket kívülről, melyek az embert belülről formálják. A hal elsősorban a vízelemben él. A víz azonban nem csak H20, ahogyan a vegyész számára összeáll. A víz minden lehetséges kozmikus erőtől átjárt közeg, a csillagerők bevonulnak a vízbe, és egy hal sem élhetne benne, ha csak a megfelelő hidrogénből és oxigénből tevődne össze. Ahogyan a lepke fénylénynek, a madár levegő-lénynek érzi magát, úgy a hal a földes-vizes elemből való lénynek érezheti magát. De a testébe felszívott tulajdonképpeni vizet, azt nem érzi sajátjának.
A madár sajátjának érzi a levegőt, amit beszív, tehát, sematikusan kifejezve, úgy érzi hogy ami levegőként beléhatol, benne szétterjed és általa átmelegszik, az a saját lénye. A halban benne van a víz, de a hal nem érzi önmagát víznek. A hal önmagát a víz befoglalójának, a víz környezetének érzi, a víz csillámló burkának, héjnak. A víz az ő számára idegen elem, mely beléárad és kifolyik, és közben ki-be járva levegőt hoz, amire neki, a halnak szüksége van. De a levegőt is, a vizet is idegennek érzi.
Mint fizikai hal érzi idegennek a vizet is, a levegőt is. A halnak azonban van éterteste, asztrálteste is. Jellegzetessége éppen az, hogy magát buroknak érzi, és ezáltal összekötöttnek a többi vizekkel, a víz elemével; úgy érzi, hogy tulajdonképpen az éterben él. Az asztralitást nem érzi magához tartozónak. A hal tehát különleges állat, éppenséggel éter-állat; a benne lévő víznek az edénye, s azt a világ minden vízével összefüggésben lévőnek, egybetartozónak érzi. Számára a világ vize mindenütt folytatódik, s a mindenütt jelenlévő nedvességben a hal az éterit észleli. A hal a földi életben néma, de ha beszélni tudna, elmondhatná, hogyan is érzi magát, s akkor így szólna: edény vagyok, a mindenüvé kiterjedő vízelemet, az éter hordozóját tartom öblömben; valójában az éterben úszom. Így szólna: a víz - maja, valóság csak az éter, abban úszom én tulajdonképpen. Így hát a hal életét a Föld életének érzi; éppen az a sajátossága, hogy a saját életét a Föld életének érzi. Mindenben bensőségesen részt vesz, amit a Föld tesz az év körforgásában. Éli az étererők kiáradását nyáron és visszahúzódását télen. Olyasmit érez át, ami a Föld egészében lélegzik. Magát az étert éli át, amint az a Földben lélegzik.
Dr. Wachsmut beszélt itt egyszer a földlégzésről; igen szép eszmefuttatás volt ez. Mindezt elmondhatta volna egy hal a saját tapasztalatából, ha elsajátította volna az előadás művészetét, mert amint a légzéshez tartozó jelenségeket követi, amiről az az előadás szólt, ő azt át is éli. Egészen rendkívül nála ez az átélés, számára minden az éteri elemen múlik, mely ki és be hullámzik, s minden lélegzőt magával ragad.
Másképpen van ez a hüllőknél és a kétéltűeknél, pl, az ilyen vonatkozásban rendkívül jellegzetes békánál. Ezek az állatok nem annyira a kozmosz éteriségével, inkább annak asztralitásával vannak kapcsolatban. Ha megkérdezzük a haltól, hogy hogyan is van mindez nálad? O azt mondja: igen, itt a Földön én is vízelemből álló földi lénnyé váltam; valódi életem azonban egy a Föld életével, egy annak kozmikus lélegzésével. A békánál ez nincsen így, nála lényegében más a helyzet. A béka az általánosan kiterjedő asztralitásból részesedik.
A növényekkel kapcsolatban beszéltem Önöknek arról, hogy a kozmikus asztralitás hogyan érinti meg a virágot, s még majd szólok is erről. A béka ezzel az asztralitással, szinte a Föld asztráltestével függ össze úgy, ahogyan a hal a Föld étertestével. A hal asztrálteste az ő sajátja, a béka viszont az étertestét sajátítja ki, nagyon is, sokkal erősebben, mint a hal. Ezzel szemben viszont az általános asztralitásban él. Így hát átéli az évjárás asztrális folyamatait, amint azt a Föld játszani engedi a vizek párolgásában és újra leszállásában. A materialista gondolkozású ember azt mondja, hogy mindez csupán aerodinamikai, ha tetszik: aeromechanikai erők következménye, ezért van a párolgás, felszállás, ott fenn a cseppek kicsapódása, s mikor azok elég nehézzé váltak, az eső hullása. De hát ez olyan, mintha egy ember vérkeringéséről állítanánk fel egy teóriát, függetlenül attól, hogy abban a vérkeringésben minden él. Ugyanígy él a felfelé és lefelé törekvő vízben a Föld asztrális légköre, atmoszférája, maga a föld asztralitás. Ne tekintsék mesének, ha azt mondom, hogy bár a háttérben a többi csúszómászónál is megvan, de éppen a békáknál kifejezetten látható ez az együttélés az asztrális játékkal, mely az időjárás külső viszonyaiban, a meteorológiában mutatkozik meg. Nem csak abban, hogy időjósnak lehet használni őket, mint tudjuk, mert asztralitásukkal belehelyezkedve csodálatosan megélik a föld asztralitás változásait; a béka nem is azt mondja, hogy érzése van, hanem valójában hordozza az érzéseket, melyeket a Föld átél a nedves időszakokban vagy a száraz időkben stb. Ezért hallhatjuk különböző időszakokban a szebb, vagy csúfabb békahangversenyt; lényegében ezzel kifejezik a békák, amit a Föld asztráltestében átélnek. Nem brekegnek, csak ha az egész kozmoszból kapnak erre indítékot. Tehát: a Föld asztralitásával élnek együtt. - Úgy van ez, hogy a földes-nedves elemben élők inkább a földiséggel élnek együtt; a földi életviszonyokkal a hal, az érzésbeli viszonyokkal pedig a béka, vagy általában a hüllők és kétéltűek nemzetségei. És megint csak: ha valaki tanulmányozni akarja mindazt, ami emberi emésztő- szervezet, akkor azt kell mondja: igen, ez az emésztő organizmus megint csak a fenti séma szerint, belülről kifelé alakul, képződik. De ha igazán vizsgálni akarja a dolgok működését, akkor a hüllőkhöz és kétéltűekhez kell forduljon, mert azokat kívülről szállja meg az az erő, mely az embert is átjárja az emésztés szerveiből, eszközeiből. A külső kozmosz, a külső természetben ugyanazokkal az erőkkel hoz létre kígyót, békát, gyíkot és varangyot, amivel az ember emészt.
Bocsássanak meg a szóért, de a természetben semmi sem csúnya, és mindent objektíve kell megbeszélnünk, tehát, ha valaki az emberi vastagbél belső erőit akarja tanulmányozni a benne működő kiválasztási erőkkel, akkor a varangyot kell tanulmányozza a külső világban, mert ugyanaz az erő száll kívülről a békára, ami bensőleg, az ábra szerint, átjárja az emberi vastagbelet. Leírva ez nem olyan szép, mint a pillangóról szólók, de a természetben objektív egyenlőséggel kell fogadnunk mindent.
Látják, kérem, ily módon arról is képet kapnak, hogy hogyan is éli át a Föld a kozmosz életét. Ha a Föld bizonyos mértékig kiválasztást végző szerveit nézzük, azt látjuk, hogy nem csak az ember kisszerű kiválasztását végzi, hanem még elevent is ki tud választani, s ezek az élő váladékok pl. a varangyok; bennük a Föld megkönnyebbül mindattól, amit nem tud használni.
Mindebből látszik, hogy a természet külseje mindenütt megfelel a bensőnek. Aki itt azt mondja: „a természet belsejébe teremtett lélek be nem hatolhat”, az nem tudja, hogy a külvilágban mindenütt jelen van ez a benső. Az egész embert tanulmányozhatjuk benső élete szempontjából, ha megértjük, hogy mi él és működik a kozmoszban kívül. Fejétől a végtagokig megismerhetjük az embert a külvilág tanulmányozásával, mert a világ és az ember összetartozik! Felállíthatjuk a következő sémát (rajzolva): itt van, ez a nagy környezet, erőit egy pontba koncentrálja. A nagy külvilág létrehoz egy belső világot, kicsiben. A pont most ugyanazt sugározza kifelé, amit a nagy belesugárzott. A kisebb környezet megint csak még kisebbet alakít önmagán belül; ami belül van, ugyanazt sugározza kifelé. A még kisebb környezet megint ezt teszi, s ami az emberből árad, az kifelé sugárzik. Az ember külseje érintkezik a kozmosz belsejével. Ahol érzékszerveink találkoznak a világgal, ott az emberből belülről kifelé áradó azzal találkozik, ami a kozmoszból kívülről befelé halad, áramlik. Ilyen értelemben kisvilág az ember, mikrokozmosz a makrokozmosszal szemben. Tartalmazza ennek a makrokozmosznak minden csodáját és titkát, de fordított, ellentétes fejlődési irány szerint.
A Földnek, fejlődése szempontjából rendkívül ellenére volna, ha mindez csak annyi lenne, amennyit eddig ábrázoltam. A Föld akkor kiválasztaná a béka-lényeket, s azoknak éppen úgy tönkre kellene menniük, mint az ember fizikai mivoltának, folytatás nélkül. Azonban áz embert eddig csak az állatokkal való összefüggésében vizsgáltuk; egy kis hidat azért építettünk már a növények irányában is. Mélyebben kell behatolnunk a növények, sőt az ásványok világába is, s akkor látni fogjuk, hogyan jött létre a földkorszakban az ásványi lét, az ásványiság mivolta. Hogyan rakodtak le őskőzetből álló hegységeink ásványai lassan a növényvilágból, s hogyan a mészkő hegységek lassacskán a későbbi állatvilágból. Az ásványvilág a növényi és az állati létből csapódott ki, leginkább a legalacsonyabb rendű állatokból. A békák, varangyok nem sokat adnak a Föld ásványiságának, a halak sem, annál többet az alacsonyabb rendű állatok és a növényvilág. A kovasav- és mészházas, mészhéjas élőlények lerakják mindazt, amit állati és növényi létükből létrehoztak, s ez az ásványiság aztán széthull, elmállik. A szétmálló ásványiságot egy magasabb erő veszi birtokba, s új világot épít belőle. Egy adott hely ásványisága mindenekfelett fontos lehet.
Ha követjük a földfejlődést: hő-metamorfózis, levegő-metamorfózis, vízmetamorfózis, ásványi-földi metamorfózis - az ember fejlődése mindezt végigcsinálta, együtt haladt az ásványosodással is a kicsapódott, de vitalitással még mindig áthatott fejcsontozatban. Ez az emberi fej azonban még ennél jelentősebb módon is végighaladt az ásványi metamorfózison. Az emberi fej központjában ugyanis van egy piramisformájú szerv, egy képződmény, a tobozmirigy, az alapi test (Vierhügelkörper) a látóközpont közelében. Ez citromsárga kövecseket, agyhomokot választ ki magából, mely kis kupacokban áll a tobozmirigy alatt. Valójában ebben van az emberi fej ásványisága. Ha ez nem lenne ott, ha az ember nem hordaná magában az agyhomokot, ezt az ásványiságot, akkor idióta vagy kretén lenne. A tobozmirigy a normális embereknél meglehetősen nagy, kreténeknél előfordul, hogy csak kendermag nagyságú, s az ilyen nem is tud agyhomokot kiválasztani.
Ebben az ásványi zárványban nyugszik tulajdonképpen a szellem-ember, ami egyben jelzi, hogy az elevenség nem tud a szellemnek szállást adni. A szellemnek, mint az ember központjának valami élettelenre van szüksége, ahol mindenek előtt mint önálló, élő szellem kell megjelenjen.
Szép fejlődési soron haladtunk végig a lepke-fejalakulattól a madár-fejalakulaton át a hüllőkig és a halakig. Most újra felfelé kell haladnunk. Amit meg fogunk nézni, az éppoly kielégítő lesz, mint az állatvilág volt, ez pedig a növények és az ásványok világa lesz. Amint a múlt tanulságait meríthettük az állatvilág megismeréséből, úgy merítünk majd reményt a Föld jövőjét illetően az ásványvilágból. Emellett még arra is szükség lesz, hogy a következő előadásokban az átmenet állataival is foglalkozzunk a legkülönfélébb módokon, mert ezekben az előadásokban csak a legfontosabb, mintegy a fejlődés csomópontjain megjelenő állatokkal tudtunk csak foglalkozni.