Ezek az előadások a világjelenségek és a világban lévő lények összefüggéseiről szólnak, s láthatták, hogy olyan dolgok is adódnak, melyekről sejtelme sem lehet annak, aki csak a külső jelenségvilágra tekint. Láttuk, hogy a kozmikus lét egészének összefüggésében minden lénynek megvan a maga feladata. Ma, bizonyos fokig ismételve, vissza akarok tekinteni már tárgyalt lényekre, fajokra. Szemügyre akarom venni, amit az utóbbi napokban a pillangók természetéről mondtam. A pillangó természetét a növényi lét ellentéteként fejtegettem, s azt is elmondtuk, hogy a pillangó fényhez tartozó lény, a fényhez, melyet a külső bolygók ereje modifikál, befolyásol, így ha a lepkét a maga mivoltában meg akarjuk érteni, tulajdonképpen a kozmosz magasabb régióiba kell feltekintenünk, s azt mondhatjuk: a kozmosz ajándékozza meg kegyesen a Földet a pillangók létével.

De azt is mondhatom, hogy a Föld megáldása még sokkal mélyebbre hat. Emlékezzünk rá, hogy pl. azt kellett mondanunk: a pillangó nem is vesz részt a földi létben, csak közvetve, amennyiben azt átjárja a Nap a maga melegével és fényének erejével, s abban tevékenykedik. A pillangó a petéjét is oda rakja, ahol nem kell elhagyja a Nap működését, ahol benne maradhat a Nap-működésben; így nem is a Földnek, hanem a Napnak adja át a petéket. Aztán előmászik a Mars hatása alatt álló hernyó; közben természetesen a Nap hatása is jelen van. A bábból előjön a lepke a maga színes ragyogásával, s a Földnek visszaadja azt, amit annak a Nap világító erejével egyesült Szaturnusz-erő jelenthet.

Így hát közvetlen a földi létben, a földi lét környezetében látjuk a Szaturnusz-hatás működését a lepke-lét változatos színeiben. De emlékezzünk rá, hogy a kozmikus létben kétféle szubsztancia jöhet számításba: itt vannak a Föld tisztán anyagi szubsztanciái, és vannak szellemi szubsztanciák is. Elmondtam, hogy ebben az a figyelemre méltó, hogy az ember anyagcsere-végtag rendszerének alapja a szellemi szubsztancia, míg a fejének alapja az anyagi szubsztancia. Az ember alsó természetében a szellemi szubsztanciát fizikai erőműködés hatja át, a nehézkedési erő és más földi erőhatások. A fejben a földi szubsztanciát, amit oda visz fel az egész anyagcsere, a keringés, az idegek tevékenysége, átjárják az érzékfeletti szellemi erők, melyek a gondolkodásunkban, a képzetalkotásunkban tükröződnek, így az emberi fejben átszellemített földi matéria, míg az anyagcsere-végtag rendszerben - ha ilyen szót alkothatok - földiesedett szellemi-spirituális szubsztancia van.

Nos, ezt a szellemmel áthatott anyagot találjuk elsősorban a pillangók mivoltában. Miközben a pillangó általában a Nap-létben marad, hatalmába keríti a földi matériát - persze képszerűen kifejezve - mint egy finomabb port. Tehát finom por alakjában sajátítja el a lepke a földi szubsztanciát. Táplálékát is a Naptól megdolgozott földi szubsztanciából meríti. Lényével csak azt egyesíti, amit a Nap átdolgozott; minden földi anyagból a legfinomabbat veszi fel, s azt teljesen szellemivé alakítja. Ha megnézzük a lepkeszárnyat, valóban átszellemített földi matériát látunk. S ezt a matériát épp azáltal hatja át a szellem, hogy színek járják át. A pillangó tulajdonképpen az a lény, mely teljesen átszellemített földmatériában él.

Szellemi látással az is észlelhető, hogy színes szárnyai között levő testét bizonyos módon megveti, mert teljes figyelmével, teljes csoportlélek- elemével a szárnyak színeit élvezi.

A lepkét követhetjük, amint ragyogó színeit csodálja, és követhetjük abban is, ahogyan csodálja szárnyának repesését. Ez olyasmi, amit már a gyermekeknél is ápolni kellene: a szellemi felett érzett öröm. Egészen csodás, ahogyan a lepkeszerűség ennek az örömnek az árnyalatait mutatja.

S mindennek még valami más is alapot ad.

A sas által reprezentált madárról azt mondhattuk, hogy halálakor átviszi a szellemi világba a szellemmel áthatott földi szubsztanciát. Az a feladata a kozmikus létben, hogy madárként átszellemítse a földi matériát, amire az ember nem képes. Bár egy bizonyos fokig fejében az ember is átszellemíti a Föld anyagát, de azt nem tudja átvinni a szellemi világba, melyet a halál és születés között átél. Kimondhatatlan, elviselhetetlen, romboló fájdalmat kéne ott elhordozzon, ha fejének átszellemített földi matériáját be akarná vinni a szellemi világba.

A sas képviselte madárvilág ezt meg tudja tenni, s így összefüggés jön létre a földi és a földön kívüli világ között. Bizonyos értelemben a földi matéria lassanként átvezetődik a szellembe, s a madarak nemzetségének az a feladata, hogy a mindenségnek átadja a földi anyagot. Azt is mondhatjuk, hogy ha majd a Föld létének végéhez érkezett, és matériája át lett szellemítve, a földi lét ökonómiájában a madarak népének volt a szerepe, hogy a földi matériát visszahordja a szellemi világba.

A pillangóval még valami más is van. O még jobban átszellemíti a matériát, mint a madár. A madár sokkal közelebb áll a Földhöz, mint a lepke, ezt még ki fogom fejteni. Azáltal, hogy a lepke a Nap régióját el sem hagyja, képes a matériát annyira szellemivé változtatni, hogy nem csak halálakor, mint a madár, de már élete során is folyamatosan átszellemített matériát adhat a földkömyezetnek, a Föld kozmikus környezetének.

Gondoljanak csak bele egyszer, milyen nagyszerűnek láthatjuk a kozmikus ökonómiát, ha el tudjuk képzelni, hogy a Földet körülröpdöső lepkevilágból a legváltozatosabb módon áramlik a világtérbe az átszellemített föld-anyag, s ezt a lepkevilág adja le a kozmosznak. Ezt tudva egészen más érzésekkel szemléljük a lepkevilág régióját a Föld körül.

Beletekintünk ebbe a repeső-repdeső világba, s így szólhatunk: ó, ti repdeső állatok, amit ti kisugároztok, az még a napfénynél is jobb, mert ti szellemi fényt sugároztok a kozmoszba! Materiális tudományunk a szellemit kevéssé veszi figyelembe, így nincs is rá módja, hogy azt valamiképpen kezelni tudja, hogy ezeket a világ-ökonómiához tartozó dolgokat egyáltalán kezelni tudja. Azok mégis itt vannak, éppen úgy, mint a fizikai hatások, és azoknál lényegesebbek. Mert ami itt a szellemi világ felé sugárzik, még akkor is hat majd, mikor a Föld már régen elpusztult, de amit ma a fizikus, a kémikus megállapít, az le fog záródni a földi lét végeztével. Tehát: ha kinn a kozmoszban egy megfigyelő ülne, láthatná a szellemi matéria folyamatos kisugárzását, láthatná, hogy szellemivé alakult matéria árad a szellemi világba; a Föld kisugározza a maga anyagát a világtérbe, a kozmoszba. Sziporkázó szikrákhoz hasonlóan, újra és újra felvillanó szikraként jelenik meg a madárhalálból felvillanó fény. Sugarakhoz hasonlóan száll kifelé a világmindenségbe a pillangó-szellem-fény csillogása és a madár-szellem-fény sziporkázása.

Ezek a dolgok figyelmünket egyben arra is ráirányítják, hogy más csillagvilágokba tekintve sem hihető, hogy onnan csak a spektroszkóp mutatta sugárzás érkezik ide, sőt, csak az, amit a spektroszkóp kezelője belefantáziál a látványba. Mert ami más csillagokból a Földre sugárzik, az ugyancsak e más világok élőlényeinek az eredménye, éppúgy, ahogyan innen is élőlények eredményeként száll a sugárzás a világtérbe. Ránézünk ma egy csillagra, és a mai fizikusok hatására úgy képzeljük, hogy abban szervetlen láng ég. Ez persze teljes értelmetlenség. Amit látunk, az elevenségnek, lélekkel és szellemmel áthatottságnak az eredménye.

Térjünk most vissza ettől a pillangó gyűrűtől, ha szabad ezt így neveznem, ettől a földet körülövező gyűrűtől a madarak nemzetségéhez. Ha elképzeljük, amit már tudunk, akkor három, egymástól elhatárolt régiót kapunk. Felettük más régiók vannak, alattuk is mások. Itt van a fényéter, és itt van a hőéter, ami maga is két részből áll, két rétegű: az egyik a földi hőréteg, a másik a kozmikus hőréteg, s ezek állandóan egymásba játszanak. Valójában nem egy, hanem kétféle meleget ismerünk, eredete szerint tellúris és kozmikus hőt, s ezek folytonosan egymásba játszanak. A hőéter határához csatlakozik aztán a levegő. Erre következik a víz és a föld, felfelé pedig a kémiai éter és az életéter.

A lepkék nemzetsége elsősorban a fényéterhez tartozik. A fényéter az a közvetítő, mely kihozza a lepkepetéből a hernyót, a világító erő segítségével; lényegében ez a fénylő erő hozza elő. A madarak nemzetségénél már nem így áll a dolog. A madár tojást rak, s azt meleggel kell kiköltse. A lepkék petéje egyszerűen átadódik a naptermészetnek, a madártojás viszont a hő régiójába kerül. Mert a madár a hőéter régiójában él, s a puszta levegőt le kell győzze.

Bár a lepke is a levegőben száll, alapjában véve mégis tisztán fényteremtmény. S amennyiben a levegő át van hatva fénnyel, a lepke a fénylevegő létből nem a levegőt választja, hanem a fény-létet, a levegő csak hordozza őt. A levegő adja a hullámokat, melyeken mintegy tovaúszik, de az ő eleme a fény. - A madár belsőleg is levegő-lény. Magas fokban levegőlény. Nézzék csak meg egyszer az emlősállatok, vagy az ember csontjait: velő tölti ki a csont belsejét. Hogy miért, erről majd beszélünk még. A madárcsont belül üres, levegő tölti ki. Ha azt nézzük, hogy mi tölti ki a csontokat, látjuk, hogy mi velőszerűségből állunk, a madár viszont tisztán levegőből. Ami nála velőszerű, az is csak tisztán levegő. A madár csontjaihoz sok zsák kapcsolódik, ezek a légzsákok Mikor a madár belélegzik, nem csak tüdejébe szívja a levegőt, hanem az beáramlik ezekbe a légzsákokba is, onnan pedig tovább az üres csontokba. Így hát, ha a madárból eloldanánk minden húst, minden tollazatot, meg a csontokat is elhagynánk, egy tisztán levegőből álló állatot kapnánk, aminek formája a tüdő és a csontok belső tere lenne, s ez egy egész madáralak, ha formában képzelik.

A hús-csont sasban benne ül a levegő-sas. De ez nem csak annyiból áll, hogy benn ül egy levegő-sas, mert ez a madár lélegzik is. A légzés hőt termel. Ezt a hőt közli az ő saját levegőjével, melyet minden csontjába beleszorít, s így hő-különbség jön létre közte és a külvilág hője közt. Itt van a belső, ott van a külső meleg: a madár tulajdonképpen ebben a hőkülönbségben él. A hőnívó különbségében, mely a saját teste melege és a külső meleg között fennáll; tulajdonképpen a hőelemben él.

Ha megfelelő módon meg tudnák kérdezni egy madártól: hogyan is van ő a maga testével - ha értenének madár-nyelven, láthatnák, hogy mit felel, és hogy ezt is teszi - s megértenék, hogy a madár úgy beszél az ő testéről, mint aki csontjainak szilárd szubsztanciáját és a többi hordozott anyagokat is olyasminek érzi, mint a megrakott ember a jobbról, balról, és a hátán és a fején is súlyosodó csomagokat. Amilyen kevéssé érzik Önök csomagjaikat saját testüknek, s tudják, hogy ezek nehezen cipelt csomagok, épp úgy a madár is, ha önmagáról beszél, akkor csak az átmelegített levegőt érti. A többi az ő számára csak csomag, a földi létben magával hordozott teher.

Ezért hát alapjában így kell szóljunk: a madár teljességgel a hőelemben él, a pillangó pedig a fény elemében. A pillangó minden fizikai szubsztanciát, amit majd szellemivé alakít, átszellemítés előtt még csak nem is csomagként, inkább házi berendezésként él meg, s az tőle még messzebb áll.

Feljutva ebbe a régióba, ennek a régiónak az állataihoz, olyasmihez érkezünk, amit fizikai módon egyáltalán nem szabad megítélni. Ha mégis ezt tesszük, úgy járunk el, mintha egy embert lerajzolva haját a fejfedőjébe belenőve ábrázolnánk, kofferját a karjába, hátizsákját mint púpot, egybenőve a hátával. Az ilyen ember rajza megfelelne a materialista képzetének, amit a madárról alkot. Ez a képzet nem is a madár, csak a madár csomagja. A madár úgy is érzi, hogy keservesen hurcolja ezt a csomagot, legszívesebben kötetlenül, szabadon szállna, teher nélkül, mint meleg levegőállat vándorolna a világban. Minden egyéb csak teher számára, s mikor meghal, ezt a terhet szellemivé alakítva adóként küldi a szellemi világba. A lepke még életében teszi ugyanezt.

Látják kérem, a madár lélegzik, s úgy használja fel a levegőt, ahogyan elmondtam: A lepkénél még másabb a helyzet. O nem olyan berendezések segítségével lélegzik, mint a magasabb rendűnek nevezett állatok. (Ezek ugyanis csak tömegesebb testűek, a valóságban nem magasabb rendűek.) A lepke valójában csöveken át lélegzik, melyek teste külső burkából befelé haladnak, s némileg fel vannak fújva. Tartalékolni tudja a levegőt, mikor repül, s így az nem lesz zavaró, nem kell mindig lélegeznie. Csak ezeken a csöveken át lélegzik, s ezért lehetővé válik számára, hogy a levegőben mindig jelenlévő fényt is egész testébe felvegye. Ez is nagy különbség.

Vázlatosan ábrázolva:

Képzeljenek el egy magasabb rendű állatot (rajzolva), itt a tüdeje, ebbe kerül az oxigén, ez a szív kerülő útján összekötődik a vérrel. A vérnek be kell folynia a szívbe és a tüdőbe ahhoz, hogy ezekben a testes állatokban és az emberben is, az oxigénnel érintkezésbe juthasson. A pillangókat másképpen kell rajzolnom, mégpedig így: ha itt a pillangó, testébe a csövek mindenfelé behatolnak, el is ágazódnak, s így az oxigén, maga is elágazódva, mindenhova eljut. A levegő mindenhová behatol a testbe.

Nálunk és a magasabb álltoknál a levegő csak a tüdőig jut, a lepkénél a test egész belsejét átjárja a levegő a maga fény tartalmával együtt; így ez az állat belsőleg is csupa fény, s a hő is csak teher számára.

A madárban a levegő terjed szét, még a csontokba is, a lepke nem csak kifelé fény-állat, hiszen belül is mindenütt szétterjed benne a levegő hordozta fény. Ez az állat belül is fényből van. Ha úgy ábrázoltam Önöknek a madarat, hogy az belsőleg tulajdonképpen felmelegedett levegő, a pillangó tulajdonképpen egészen fényből van, számára már a hő is teher, csak csomag. Ha pillangót látunk, csak -a fény-lényt láthatjuk benne repesve röpködni, amint színein, a színek játékán örvend. A többi csak ruházat és csomag.

Akik mondjuk a keleti bölcsességből, úgy felületesen, ezt vagy azt megtanulták, arról beszélnek, hogy a világ - maja. Bele kell látni a részletekbe, hogy mennyiben maja. Megérti az ember, hogy mi a maja, ha tudja, hogy a madár mivolta nem az, aminek külsőleg látszik, mert a madár egy meleg levegő-lény. A lepke sem olyan, amilyennek megjelenik, mert ő meg egy repdeső fény-lény, s bensejében a színek játékán érzett örömből áll, azon a játékon, ami színjátszó szárnyán keletkezik, mikor a porszerű földi anyagot átjárják a színek; ez már az átszellemítés első foka, s tovább halad a szellemi mindenségbe, a szellemi kozmoszba.

Itt tehát két fokozattal van dolgunk: a pillangó a mi világunkban a fényéter lakója, a madár a mi földi környezetünk hőéterének a lakója. És a harmadik faj? Ha lejövünk a levegőig, ott olyan lényeket találunk, akik a földfejlődés bizonyos korszakában még nem is lehettek jelen, például mikor a Hold még együtt volt a Földdel, még nem vált el attól. Ezek a lények ugyan a levegő lakói, levegő-lények lennének, de már nagyon is érinti őket a Föld jellegzetessége, a nehézkedési erő. Ez a pillangót még egyáltalán nem érintette.

A lepke örömmel repdes a fényéterben, a fényéter teremtményének is érzi magát. A madár legyőzi a nehézkedést, mikor felmelegíti a levegőt a saját bensejében, így válik meleg levegővé, s a meleg levegőt a hideg levegő hordozza. Még le tudja győzni a földi nehézkedést.

Vannak azonban levegőben élő állatok, melyek nem képesek a földi nehézkedés legyőzésére, mert csontjaikban velő van, azok nem üregesek és légzsákjaik sincsenek, mint a madaraknak: ezek az állatok a denevérek.

Egészen különleges állatcsoport a denevérek nemzetsége. A földi nehézkedést testük belső felépítésével egyáltalán nem tudják legyőzni. Könnyűségük nem fényszerű, mint a lepkéé, nem is tűzszerű, mint a madáré. Már alá vannak vetve a földi nehézkedésnek, át is élik magukat húsukban, csontjukban Ezért is kellemetlen számukra az az elem, melyből pl. a lepke áll, melyben teljes mivoltával él: a fény-elem. A szürkületet szeretik. Kénytelenek a levegőt használni, de azt akkor kedvelik legjobban, mikor nem hordoz fényt, s átadhatják magukat a szürkületnek. Ok a félhomály állatai. Csak azért tudnak fennmaradni a levegőben, mert ezekkel a mondhatnám, kissé karikatúrának tűnő bőregér szárnyakkal rendelkeznek; nem valódi szárnyakkal, csak a meghosszabbodott ujjak közt kifeszített bőrből álló ejtőernyőkkel. Ezzel tartják fenn magukat a levegőben. Ez tartja fenn őket. Úgy győzik le a nehézkedést, hogy olyasmit szegeznek vele szembe, ami szintén a nehézkedéssel függ össze. Így teljesen belefeszülnek a földi erőkbe. A lepkék röptének fizikai-mechanikus konstrukciója alapján a mozgásukat sosem lehet teljesen megszerkeszteni, a madárszámy röpte alapján sem a madárét. Olyasmit kell belevinni, ami más konstrukciókat is tartalmaz, egyébként sosem fog teljesen egyezni. De a denevér röptét, azt már meg lehet szerkeszteni a földi dinamika és mechanika alapján.

A denevér nem szereti a fényt, a fény-járta levegőt, legfeljebb ha a szürkület még átszínezi kissé. Különbözik a madártól, mert ha a madár valamire néz, tulajdonképpen mindig arra tekint, ami a levegőben van. Még a keselyű is úgy érzi, mikor elragadja a bárányt, hogy a bárány valahol a légkör határán van; mintegy földre festettnek látja onnan fentről. Azonkívül nem is csupán látás ez nála, egyben megkívánás is. Ha valóságosan látnák a keselyű röptét, ahogyan a bárányra irányt vesz; azt is látnák, hogy kifejezetten az akarat dinamikája, akarás, megkívánás van benne.

A lepke a földön lévőket mintegy tükörben látja, számára a Föld - tükör. Látni a kozmoszban lévőt látja. Ha nézik a röpdöső pillangót, azt kell elképzelniük, hogy a Föld a lepke számára csak tükör, figyelembe sem veszi. A Föld a kozmoszban lévőket tükrözi. A madár sem látja azt, ami földi, de azt már igen, ami a levegőben van. A denevérrel kezdődik az, hogy meglátja, amin átrepül, ami mellett elrepül. S mivel nem kedveli a fényt, minden kellemetlenül érinti, amit röptében lát. Azt mondhatjuk, a pillangó és a madár igen szellemi módon lát. Felülről lefelé haladva az első állat, mely földi látásra kényszerül: a denevér. Öt a látvány kellemetlenül érinti, nem szereti a látást, s így van benne valami, amit megtestesült félelemnek lehetne nevezni. Félelem attól, amit lát, de nem kíván látni. A dolgok mellett csak el akar suhanni; nem akar látni, de látnia kell, ezért gyorsan el kívánna tűnni. Ezért is akar olyan csodálatosan meghallani mindent, mert csak el akar hussanni a dolgok mellett. Valóban, a denevér olyan állat, mely folytonosan hallgatja saját röptét, azt, hogy az ő röpte nincsen-e veszélynek kitéve.

Nézzék csak meg a denevér fülét. Látszik rajta, hogy kozmikus félelemre van hangolva. Ilyen a denevér fül, egészen különös képződmény; elsuhanásra, világ-félelemre való. Mindezt csak akkor érti meg az ember, ha olyan összefüggésben szemléli a denevért, amilyenbe mi állítottuk.

De még valamit el kell mondanunk. A lepke a szellemi matériát folytonosan adja; ő a Szaturnusz kedvence. Emlékezzenek rá, amit itt kifejtettem: a Szaturnusz az emlékezet nagy hordozója bolygórendszerünkben. A pillangó szorosan összefügg bolygórendszerünk emlékező képességével. Az emlékezés gondolatai élnek a pillangóban. A madárról kifejtettük, hogy egész teste nem más, mint fej, s amint átmelegített levegőjével a világon átrepül: ő az eleven, repülő gondolat. Ami bennünk gondolat, mely szintén kapcsolatos a hőéterrel, az bennünk a madár-természet, a sas-természet. A madár tehát a repülő gondolat. A denevér azonban egy repülő álom, a kozmosz repülő álomképe. Elmondhatjuk hát, hogy a pillangóban a kozmikus emlékezés, a madarakban a kozmikus gondolat, a denevérben a kozmikus álom, az álmodás veszi körül a Földet. Valóban, denevérként húznak át a téren a kozmosz repülő álmai.

Ahogyan az álom is a derengő fényt kedveli, úgy szereti a kozmosz is a félhomályt, mikor beküldi a térbe a denevért. Az emlékezésben tartammá vált gondolatok a lepke-gyűrűben testesülnek meg, a jelenlegi gondolatok a madár-övben, az álmok mint denevérek repülnek a földkörnyezetben megtestesülve. - Érzik, ugye, amikor elmélyednek ennek az állatnak a formáiban, hogy az mennyire rokon az álmokkal. Nem is tudunk úgy ránézni egy denevérre, hogy azt ne gondolnánk: te álmodsz; valami olyan van itt, aminek nem is kellene itt lennie, annyira kilóg a többi teremtmények sorából, ahogyan az álom kívül áll a közönséges, fizikai valóságon.

Azt mondhatjuk tehát: a lepke az átszellemített anyagot viszi át a szellemi világba, még élete során, a madár pedig halála után. Mit tesz mármost a denevér? A denevér is leadja a szellemi szubsztanciát, az ujjai között, a kifeszített bőrben élő szellemmel áthatottat az élete folyamán, de nem a világmindenségnek adja azt át, hanem a földi levegőbe bocsátja ki. Így azt mondhatnám, hogy a levegőben folyamatosan szellem-gyöngyök keletkeznek. A Föld körül állandóan fénylik a pillangók szellemivé tett matériája, ebbe belesziporkázik az elhaló madarak fénye, de az a különös zárvány, amit a denevérek választanak ki, amit ők tesznek szellemivé, az visszasugárzik a Földre. Szellemi képződmények ezek, a denevér röpte mögött mindig látni lehet, valóban, mint egy üstökös farka, csóvája úszik mögöttük. Szellemi matériát választanak ki, de azt nem küldik el, hanem visszalökik a fizikai földi matériába. A levegőbe lökik vissza. Ahogyan fizikai szemmel a csapongó denevért látjuk röpködni a levegőben, úgy zúgnak a légtérben a denevéreknek e szellemi képződményei. Tudjuk, hogy a levegő oxigénből, nitrogénből stb. áll, de ez nem minden, mert ezen kívül még alkotórésze a denevérek szellemi hatása is.

Bármilyen furcsán, sőt, paradox módon cseng: a levegőbe kicsi kísérteteket küld a denevérek álom-nemzetsége, melyek aztán közös tömeggé egyesülnek. A geológiában magmának nevezik a föld alatti, még kásaszerűen lágy kőzettömeget. Így beszélhetünk egyfajta szellemi magmáról a levegőben, amit a denevérek választanak ki magukból.

Régi időkben, mikor még ösztönös szellemi látásuk volt, az emberek erre a szellemi magmára nagyon érzékenyek voltak, ahogyan még ma is érzékenyek egyesek bizonyos materiális dolgokra, pl. a rossz szagokra. Ezt ma alacsony rangúnak, plebejus jellegűnek tekintik. Azokban a régi időkben a levegőben lévő denevér-maradványokra voltak fogékonyak.

Némelyik misztériumban különleges formulákkal zárták le magukat bensőleg, nehogy ez a denevér-maradvány erőszakot követhessen el rajtuk. Mert belégzéskor nem csak az oxigént és a nitrogént szívjuk be, hanem a denevér-maradványokat is, csakhogy a mai ember ez ellen nem igyekszik védekezni. Pedig adott körülmények között nagyon is érzékeny, pl. a szagokra. A denevér-maradványokkal szemben azonban teljesen érzéketlen, a legkisebb undor nélkül lenyeli azokat. Ez igen érdekes: kimondottan kényeskedő népek is lenyelik az ilyesmivel terhelt levegőt. Ez a dolog aztán bele is megy az emberbe, nem a fizikai vagy az étertestbe, hanem az asztráltestbe megy be.

Láthatják: figyelemre méltó összefüggésekre juthatunk; a beavatási tudomány az összefüggések belsejébe vezet. A denevér-maradvány ugyanis a legkedvesebb tápláléka annak, amit előadásaimban mint sárkányt ábrázoltam. De csak akkor, ha az ember már belélegezte, mármint a maradványokat. És a sárkány akkor talál legjobb kapcsolódási pontokat az emberi természethez, ha az ember engedi, hogy ösztöneit a denevér-maradványok átjárják. Azok ott benn dúlnak, s a sárkány megeszi, és kövér lesz tőlük - természetesen lelki értelemben - s az embert a legkülönbözőbb módon keríti hatalmába. S a helyzet az, hogy ez ellen a mai embernek is védekeznie kell. A védelem a Michael sárkány-harcának itt ábrázolt új formájából kell jöjjön. Ha az ember bensőleg megerősödik a Michael-impulzus ábrázolt felvétele útján, akkor az megvédi a sárkány táplálékától; védi az atmoszférában jogtalanul jelen lévő denevér-maradványok ellen.

Ha valóban be akarunk hatolni a világösszefüggésekbe, akkor nem szabad visszariadnunk, s az igazságot valóban a világ összefüggéseiből kell előhoznunk. Mert a ma általánosan elismert igazságkeresők útja nem a valósághoz vezet, hanem, legtöbbször, valami még csak nem is álmodott világhoz, a majához.

A valóság ott keresendő, ahol minden fizikai létben meglátjuk a rajta áttűnő szellemi létezést. A valóságig csak akkor törünk át, ha úgy tekintünk rá, ahogyan az ezekben az előadásokban történik.

A világösszefüggésben valamire valók a lények: jóra vagy rosszra. Megismerhető, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz a világösszefüggésben. A materiális érzelmű ember számára is röpdösnek a lepkék, szállnak a madarak és rebegnek, suhannak a denevérek. De csak úgy tekintik ezt, amint néhány, gyenge művészi érzékkel rendelkező ember falán lévő képek esetében látható, úgy van teleaggatva szobájuk a legkülönbözőbb képféleséggel, hogy azok között nincsen semmi kapcsolat. Így az általános világszemléletű előtt sincsen semmi kapcsolat a repülő állatok között, mert azt nem látja. Pedig a kozmoszban minden a maga helyén van,, s éppen azon helyről kapcsolódhat a kozmosz egészéhez. Ha pillangó, ha madár, ha denevér - mindegyik valamely értelmes módon kapcsolódik be a világba.

Csak gúnyolódjanak, akik az ilyesmit ki akarják gúnyolni, már többet is tettek az emberek a gúny terén. Híres akadémikusok mondták ki pl. az ítéletet, hogy meteorkövek nem létezhetnek, mert az égből nem hullhat vas stb. Mért ne gúnyolódhatnának az emberek a denevér funkciója felett, amiről ma szóltam? De ez nem téríthet el minket a dolgunktól: civilizációnkat valóban át kell hassák a szellemi ismeretek.