Egy bizonyos szempontból újból megpróbáltuk az embert a világmindenségbe állítani, most pedig hozzáfogunk egy olyan szemlélődéshez, mellyel mindezt mintegy összefoglalhatjuk. Fizikai életünkben a Földön élünk, s az itt jelen lévő, vele kapcsolatos tényekkel és eseményekkel vagyunk körülvéve. Ezeknek a fizikai anyag ad lehetőséget arra, hogy a természet világainak lényei, köztük az emberi alak is, a legkülönbözőbb módon megjelenhessenek. A megjelenő alakzatokban bontja ki létét maga a Föld fizikai anyaga. Nevezzük meg ma ezt a fizikai anyagot, mert aztán mindjárt ennek ellentétéről kell beszélnünk; a Föld fizikai szubsztanciájáról van szó, arról tehát, ami anyagi alapját adja a földi alakzatok sokféleségének. Különböztessük meg tőle a fizikai anyag ellentétét, a mindenségben jelen lévő szellemi szubsztanciát, ami alapját adja például a mi lelkünknek, de azonkívül alapja a mindenségben magát fizikai alakzatokkal összefűző szellemiségnek is.
Nem igazodhatunk el, ha csak fizikai anyagról, szubsztanciáról beszélünk. Gondoljanak csak arra, hogy világunk összképébe a magasabb hierarchiákat is bele kellett állítanunk. A magasabb hierarchiáknak abban a részében, amit testiségüknek nevezhetünk, nincsen fizikai anyag. Éppenséggel szellemi szubsztanciájuk van. Nézhetünk a földiségre, s akkor itt fizikai szubsztanciát észlelünk; nézhetünk a földön kívülire, akkor szellemi szubsztanciát észlelünk.
Ma kevéssé ismerik a szellemi szubsztanciát, s így arról a földi lényről, aki a fizikai és a szellemi világhoz egyaránt tartozik, az emberről is úgy beszélnek, mintha csak fizikai szubsztanciája lenne. Ez nincs így. Az ember szellemi és fizikai szubsztanciát is hordoz magában, és ezeket a szellemi és fizikai szubsztanciákat oly sajátos módon tartalmazza, hogy az meg kell lepje mindazokat, akik nem szoktak ilyen dolgokra figyelni. Mert az embert mozgásba hozó részeknél, meg a végtagokat befelé folytató anyagcsere esetében nem lenne helyes főképpen fizikai szubsztanciáról beszélnünk. Ezt hamarosan pontosabban is át fogják látni. Akkor beszélünk helyesen az emberről, ha e rendszer un. alacsonyabb természetére úgy tekintünk, mint aminek igenis szellemi szubsztancia az alapja. Ha sematikusan akarjuk ábrázolni az embert (rajzolva), az alsóbb ember egy szellemi szubsztanciából álló képződmény, s mennél inkább haladunk a fej felé, annál inkább alakul az ember fizikai szubsztanciából. A fej fizikai szubsztanciából képződik, a lábak viszont, bár ez groteszkül hangzik, szellemi szubsztanciából alakulnak. Így kell hát rajzolnunk az embert: a fej felé haladva átmegy a szellemi szubsztancia a fizikaiba, a fizikai szubsztanciát főként a fej tartalmazza. Ezzel szemben különösen szép, ahogyan - mondhatnám - a szellemi szubsztancia kiterjeszkedik ott, ahol az ember lábát-kezét a térbe nyújtja. Valóban, mintha az lenne kéznek és lábnak a legfontosabb, hogy megtöltse őt az oly lényeges szellemi szubsztancia. Igen, ez így van, a kéz és a láb a szellemi subsztanciában úszik, viszont a fej tömör, fizikai szubsztanciából álló képződmény.
De egy ilyen képletben, amilyen az ember, nem csak a szubsztanciákat kell megkülönböztetnünk. Meg kell különböztetnünk alakulásának erőit is. Az erő is lehet szellemi és fizikai. De az erőknél éppen fordított a helyzet, mint a szubsztanciáknál, mert míg az anyagcsere és a végtagok szubsztanciája szellemi, a bennük működő erő - például a lábaknál a nehézkedés - éppenséggel fizikai. A fej szubsztanciája viszont fizikai, de a benne szövődő erők szellemiek. A szellemi erők átjárják a fejet, a végtagok szellemi szubsztanciáját pedig a fizikai erők járják át. Az embert csak úgy érthetjük meg, ha megkülönböztetjük a felső testtájakat: a fejet és a mellkas felső részét, melyben tulajdonképpen fizikai a szubsztancia, de azt a szellemi erők átjárják; azt mondhatnám, hogy a légzésben dolgoznak a legalacsonyabb rendű szellemi erők. Az alsó embert viszont szellemi szubsztanciából állónak kell elképelnünk, s abban fizikai erők dolgoznak.
Igen ám, de tisztában kell lenünk azzal, hogyan is áll ez a dolog az egész embernél. Mert az ember a fej-természetet belenyújtja, szétterjeszti az egész organizmusba, így a fej, mely szellemi erőktől átdolgozott fizikai szubsztancia, a maga mivoltát belenyújtja az ember alsóbb részeibe is. És az is felcseng a felső emberbe, ami fizikai erőktől átdolgozott szellemi szubsztancia. Mindaz, ami az emberben működik, kölcsönösen áthatja egymást. Az embert csak így lehet megérteni: szellemi szubsztancialitásként és dinamizmusként, azaz erőlényként tekintve.
Megvan ennek a maga jelentősége. Ha nem a külső jelenséget, hanem az ember benső mivoltát tekintjük, akkor megmutatkozik, pl., hogy a szubsztancia jellegűnek és az erő jellegűnek ebben a megoszlásában semmiféle szabálytalanságnak nem szabad fellépnie.
Ha abba, ami tiszta szubsztancia, tiszta szellemi szubsztancia kell legyen az embernél, a fizikai anyag, a fizikai szubsztancia, melynek a fejbe kéne jutnia, belehat, vagyis az anyagcserét bizonyos értelemben átjárja a fejszerűség, akkor az ember megbetegszik. Meghatározott betegség típusok lépnek fel. A gyógyítás itt abban fog állni, hogy a szellemi jellegű szubsztanciában elterpeszkedő fizikai szubsztancia képződményt megbénítjuk, kiűzzük. Másrészt, ha az emésztőrendszer, melyet a maga fizikai sajátszerűségében jellegzetes módon hatnak át a szellemi erők, hatását kiterjeszti a fejrendszerre, akkor- így fejezhetem ki magam - túlságosan is spiritualizálva lesz az emberi fej. Ez is beteges állapot, ilyenkor elegendő fizikai táplálóanyagot kell feljuttatni a fejhez, s ennek spiritualizálatlanul kell oda megérkeznie.
Hamar meglátja ennek a megkülönböztetésnek a hasznosságát az, aki beteg és egészséges embereket figyel, ha egyáltalán a valóság, és nem a látszat értelmében akar cselekedni. De itt szerepet játszik még valami lényegesen más is, ami abból az ember-alkatból adódik, melyről beszéltem, de ez ma tudat alatt marad, és csak az emberi élet hangulataként jelentkezik. Teljesen tudatossá csak a szellemi szemlélet teszi. Ezt a szemléletet így jellemezhetem: ha valaki ismeri, merítve a mai beavatási tudományból, az embernek ezt a titkát, mármint, hogy a fej a legfontosabb, a fő szerv, olyan szerv, aminek fizikai anyagra van szüksége, hogy azt szellemi erőkkel dolgozhassa át, és hogy a végtagoknak ugyanígy kell a szellemi szubsztancia, de ahhoz fizikai erőkre, nehézkedési erőre, egyensúlyi erőre van szüksége, és ez a valaki evvel a tudással tekint az ember földi létére: akkor önmagát, mint embert, a Föld adósának látja. Bár egyrészt igaz az, hogy az emberi lét fenntartásához az embernek szüksége van bizonyos feltételekre, de éppen ez által válik a Föld adósává. Rá kell jöjjön, hogy a szellemi szubsztanciára, amit földi léte alatt magában hord, a Földnek is szüksége van. Tulajdonképpen vissza kellene hagynia, mikor átmegy a halálon, mert a Földnek folytonosan szüksége van szellemi szubsztanciára a maga megújulásához. De az ember ezt nem tudja megtenni, mert enélkül nem járhatná be útját a halál után. Magával kell vigye a szellemi szubsztanciát a halál és a születés közti életbe, mert ott szüksége van rá, ha nem hordozná magával, akkor halála után szinte eltűnne.
A szükséges változáson csak azáltal mehet át, ha a halál kapuján át magával viszi az anyagcsere-végtagrendszer szellemi szubsztanciáit. Az ember nem inkarnálódhatna a jövőben, ha megadná tartozását a Földnek. Míg a Föld ebben a középső állapotában van, ezen semmit sem lehet javítani. A földi lét végén mindez már másképpen lesz.
Ez már így van, kedves barátaim: aki szellemi tekintettel nézi az életet, nemcsak azokban a szenvedésekben és fájdalmakban, vagy örömökben részesül, amit a hétköznapi élet ad. A szellemiség látásával kozmikus örömök és kozmikus fájdalmak lépnek fel. A beavatás el sem választható az olyan kozmikus fájdalom fellépésétől, ami pl. akkor adódik, mikor az ember így szól magához: egyszerűen attól, hogy emberi mivoltomat fenntartom, a Föld adósává kell, hogy váljak. Nem tudom megadni a Földnek, amit a teljes kozmikus kiegyenlítéshez adnom kellene.
Hasonló a helyzet azzal, ami a fej-szubsztanciában van. Azáltal, hogy egy egész földi életen át szellemi erők dolgoznak a materiális fej-szubsztanciában, ez a fej-szubsztancia elidegenedik a Földtől. Fejének szubsztanciáját az ember a Földből kell vegye, de ahhoz, hogy ember legyen, ezt át kell dolgoznia Földön kívüli erőkkel. És amikor az ember meghal, a Földet rendkívül zavarja az, amit vissza kell vegyen, az emberi fej matériája olyan idegenné vált számára. Mikor az ember áthalad a halál kapuján, és fejének szubsztanciáját átadja a Földnek, az méregként hat az egész földi létre, hiszen teljesen átjárta a szellem, hiszen szellemi eredményeket hordoz magában, s az a földi életre tulajdonképpen zavaróan hat. Ha az ember átlátja ezeket a dolgokat, azt kell mondja: igazság szerint ezeket a szubsztanciákat át kellene vinnem a halál kapuján, mert sokkal inkább illenének a halál és egy újabb születés között bejárandó régióba. Ezt azonban nem lehet megtenni. Ha magával vinné a szellem átjárta földi szubsztanciákat, ez a legszörnyűbb lenne, ami az embert érheti, mert ezzel a halál és születés közti fejlődésének állandóan ható ellenségét teremtené meg. Állandóan az ő szellemi fejlődésének megsemmisítésén dolgozna ez a szubsztancia a halál és a születés közti időben. Így hát az ember ez által is adósa lesz a Földnek.
Ez már így van, éppen a szellemi látvány terheli az embert mérhetetlenül tragikus érzésekkel. Csak ha nagyobb időtartamokat tekintünk át, egész fejlődési rendszereket, akkor nyílik kilátás a Föld végső idejére, amikor a Jupiter, a Vénusz és Vulkán emberfejlődése során ez az adósság törleszthető lesz. Tehát nem csak egyes földi életeinkkel teremtünk magunknak karmát; karmát, világkarmát teremtünk már azzal is, hogy földi emberek vagyunk, a Földet lakjuk és belőle vesszük szubsztanciánkat.
Ha mindezt átlátjuk, azt kell mondanunk: ezáltal is adósává válunk a Földnek. Mert a Földnek köszönhető, de számára már használhatatlanná vált szubsztanciát kell visszahagyjon az ember, hiszen azt magával vinni nem tudja. Amit ott kellene hagynia, azt elvonja, amit magával kellene vinnie, mert már használhatatlan, azt földi porával együtt átadja a Földnek, s azt a Föld teljes élete, mivoltának összessége szörnyen megszenvedi.
Ezután már lehetségessé válik, hogy eltekintsünk az embertől, s a természet egyéb területeire nézzünk. Láthatjuk, hogy bár az ember magára kell vegye ezt az adósságot, ezt a bűnt, mármint, hogy a Földet idegenné vált anyaggal terheli és a Földből való szellemi szubsztanciákat pedig magával kell vigye, a kozmikus világ lényei mégis megteremtik a kiegyenlítés lehetőségét. Itt a lét csodálatos titkaiba hatolunk be, olyan titkokba, melyek összefoglalásával képzetet alkothatunk a világ bölcsességéről. Nézzük csak a madárvilágot, melyre az utóbbi napokban már többször figyeltünk. A madárvilágot a sas reprezentálta számunkra, s úgy beszéltünk róla, mint a madárvilág tulajdonságait, erőit összefoglaló állatról. Mikor tehát a sast szemléljük, tulajdonképpen az egész madárvilág kozmikus összefüggéseire figyelünk, ezért a következőkben egyszerűen csak a sasról szólok.
Azt mondtam: a sas tulajdonképpen az emberi fej megfelelője, az emberi fej gondolatait kioldó erők hozzák létre a sas tollazatát. A sas tollazatában tehát a napjárta levegő-erők, a fényben fürdő levegő-erők hatnak. Ez csillámlik a sas tollazatban: fénnyel áthatott levegő-erő.
Nos, igaz, a sas rovására nem egy rossz tulajdonság írható, azonban megvan az a figyelemreméltó tulajdonsága is a kozmikus léttel kapcsolatosan, hogy mindaz a bőrén kívül marad, ami tollazatában a Naptól áthatott levegő-erők műve. Hogy ezáltal mi történik, azt csak akkor vesszük észre, mikor a sas elpusztul, meghal.
Mikor a sas meghal, világossá válik, milyen különös, mondhatnám: felületes az emésztése, szemben a tehén alapos, kérődző emésztésével. A tehén valóban egy emésztés-állat, ugyancsak reprezentánsa sokféle állatnak. Itt aztán alapos emésztés folyik! A sas azonban, mint minden madár, felületesen eszik. Mindenbe csak belefog, csak éppen elkezdi az emésztő működést, mint valami mellékes dolgot. Ha a sas-létet egészében tekintjük, abban az emésztés csak mellékes üzem. Mindig is így van az kezelve a sasban. Ezzel szemben minden, ami a tollazat létrehozásához kell, az nála alaposan meg lesz dolgozva. Más madaraknál még erősebb ez a tendencia, hihetetlen gondossággal dolgozzák ki tollazatukat, csodálatos egy képződmény lesz a madártoll! Benne jelenik meg a legkifejezettebben, amit Földből származó anyagnak mondhatunk. A sas ezt a Földtől veszi át és felső erőkkel szellemin át, ámde úgy, hogy azt nem teszi magáévá, mert a sas nem tart igényt a reinkarnációra. Így nem is zavarja őt, hogy mi történik mindazzal, amit a magasabb szellemi erők tollazatának földi matériájába beledolgoztak; e szubsztancia további sorsa a szellemi világban őt nem érinti.
Mikor a sas meghal, s ez így van a többi madárnál is, láthatjuk, hogy amint tollazata tönkremegy, a szellemmel áthatott földi matéria a szellemi világba megy át, s ott vissza lesz alakítva szellemi szubsztanciává.
Látják, ugye, milyen figyelemreméltó rokoni viszonyban van a mi fejünk a sassal! A sas tudja, amit mi nem tudunk megtenni, folyamatosan tünteti el a Földről, amit a felső szellemi erők átszellemítettek.
Ebből adódik az is, hogy érzésünk oly különös módon követi a sas röptét. Földtől idegennek érezzük, mintha az éghez több köze lenne, mint a Földhöz, bár az anyagot a földből meríti. De hogyan veszi azt el? Rablóként nyúl a földi szubsztanciához! Azt mondhatnám: a földi lét banális, szokásos rendjébe nincs is betervezve, hogy a sas is kapjon valamit. A sas lop magának, elrabolja a szubsztanciát, de engedi, hogy a felső régiók szellemi erői átjárják azt, és halála után ezeket az átszellemített földi szubsztanciákat, a rablottakat, magával viszi a szellemi világba. Az átszellemített földi matéria átvonul a szellemi világba a sasokkal együtt.
Az állatok élete sem záródik le pusztulásukkal, jelentőségük megvan a világmindenségben. Mikor a sas fizikai lényként repül - saját létének bizonyos értelemben csak szimbóluma -, fizikai sasként így száll, de ó, repül ő messzebbre is halála után! A sas-természet átszellemített fizikai matériája a messzeségekbe száll, hogy ott a szellemi világ szellemi matériájával egyesüljön.
Látják, milyen csodálatos titkaihoz jutunk a világmindenségnek, ha áttekintjük ezeket a dolgokat. Az ember rájön, hogy mire is vannak a Földön a különböző állatok és más alakzatok. Mindnyájuknak óriási jelentősége van a mindenségben.
Ha most a másik végletet keressük: itt áll előttünk a hinduk által olyannyira tisztelt tehén. Ahogyan a sas nagyon hasonlít az emberi fejhez, úgy hasonlít nagyon a tehén az emberi anyagcseréhez. A tehén emésztés-állat. Bármily különösen hangzik is, ez az emésztés-állat lényegében szellemi szubsztanciából áll. Ebbe van belefeszítve, beleszórva a fizikai matéria, amit megeszik. (Rajzolva.) Itt van a tehénben a szellemi szubsztancia, ebbe tör be mindenhonnan a fizikai anyag, s a szellemi szubsztancia ezt felveszi. A tehénnek azért van olyan átfogó emésztése, hogy ez alaposan megtörténhessen. A legalaposabb emésztési folyamat ez, amit csak el lehet gondolni, ilyen vonatkozásban a tehén valóban a legalaposabban gondoskodik az állati létről. Az állatságot, az állat-egoizmust, az állati én-szerűséget ténylegesen lehozza a mindenségből a Földre, a földi nehézkedés területére.
Semmilyen más állat nem mutatja ezt az arányt a vér súlya és a teljes testsúly között, mint a tehén; a többinek vagy kevesebb, vagy több a vére a testsúlyához viszonyítva. A súly a nehézkedéssel függ össze, a vér pedig az önösséggel. Nem az egóval, az énnel, énje csak az embernek van, hanem az egoitással, az egyedi léttel. A vér teszi állattá az állatot is, legalább is a magasabb rendű állatot. Szinte azt mondhatjuk: a tehén megoldotta a világrej- télyt: hogyan is lehet arányba hozni a vér súlyát és az egész test súlyát úgy, hogy a legalaposabban állat legyen egy állat.
Látják kérem: a régiek nem hiába nevezték az állatövet állatövnek. 12 tagú az, a teljes létet bizonyos értelemben 12 egyes részre tagolja. A kozmoszból, az állatövből érkező erők éppen az állatokban öltenek formát. A többi állat azonban nem igazodik olyan pontosan az állatöv arányaihoz, csak a tehénnél adja a vér súlya éppen 1/12 részét a testsúlynak. A tehénnél ez az arány 1/12, a szamárnál 1/23, a kutyánál 1/10 - minden állatnál más. Az embernél 1/13.
A tehén figyel arra, hogy súlyszerűségében egész állatságát kifejezze, hogy amennyire csak lehet, olyan alaposan fejezze ki a kozmikus rendet. Amit ezekben a napokban mindig mondtam: a tehén asztráltestén látni lehet, hogy a felsőt a fizikai-materiálisban megvalósítja. Meglátszik ez abban, ahogyan saját benső súlyviszonyaiban fenntartja a tizenkettes tagolást. Ebben kozmikus rend van. A tehénnél minden aszerint rendeződik, hogy a földi erők a szellemi szubsztanciába legyenek beledolgozva. A földi erők bele vannak kényszerítve az állatövi arányok megosztásába. Igazodniuk kell, a súly 1/12 részét az egoitásra kell adják, mert a tehén minden szellemi szubsztanciáját bele- kényszeríti a földi viszonyokba. A legelőn heverő tehén tehát szellemi szubsztancia, mely felveszi, abszorbeálja, magába hasonítja a földi anyagot.
Ha a tehén meghal, a Föld képes felvenni az általa hordozott szellemi szubsztanciát a földi anyagba, és jótéteményként hat az minden állatra. Helyes, ha így érzünk a tehénnel kapcsolatban: te vagy az igazi áldozati állat, mert folytonosan azt adod a Földnek, amire szüksége van, ami nélkül fenn sem maradhatna, megkeményedne és kiszáradna. Szellemi szubsztanciát adsz folyamatosan, megújítod a Föld benső mozgékonyságát, elevenségét.
Ha egyrészről a legelőt nézzük a tehenekkel, másrészről a repülő sast, különös ellenképet láthatunk: a sas, mikor meghal, a Föld számára használhatatlanná vált földi matériát, átszellemítve azt, kiviszi a szellemi világ messzeségébe; a tehén viszont a Földnek ad égi matériát, megújítva a Főidet, mikor meghal. A sas elveszi a Földtől, ami már nem használható, ami vissza- kívánkozik a szellemi világba. A tehén behozza a szellemi világból azt, ami megújító erőre a Földnek szüksége van.
Megjelenik itt valami a beavatási tudományból fakadó érzésekből. Igen, általában azt hiszik az emberek, hogy: no, a beavatási tudományt tanulmányozni kell, s az nem ad mást, mint fogalmakat és eszméket; úgy töltjük meg a fejünket az érzékfelettiség eszméivel, akár csak az érzékelhetőre vonatkozókkal. Ez azonban nem így van. Egyre tovább hatolva a beavatási tudományba, sosem sejtett érzéseket hozunk fel a lélek mélyéről. Ezek az érzések tudat alatt minden ember lelkében élnek. Felhozva őket minden lényt másnak érzünk, mint azelőtt. Leírhatok Önöknek egy ilyen, a szellemtudomány élő megragadásából fakadó érzést; így szólhatunk magunkhoz: felismerve az ember valódi természetét, kétségbe kell esnünk, vajon a Föld megkapja-e, amire szüksége van; elveszik-e tőle idejében az átszellemített matériát, és adnak-e neki szellemi matériát? Ha bele kell éreznünk, ez az ellentmondás az emberi és a földi lét között nagy fájdalmat okoz, igen nagy fájdalmat, éspedig azért, mert azt kell mondanunk: ha az ember a Földön igazán ember kell legyen, akkor, akkor a Föl nem lehet az ember miatt igazán Föld. Ember és Föld igényli egymást, de ember és Föld nem tudja kölcsönösen támogatni egymást! Amire egyiküknek szüksége van, azt a másik elveszti; amire a másiknak van szüksége, azt meg az egyik veszti el És nem lenne biztosítva a Föld és az ember életösszfüggése, ha fel nem merülne a környező világ. S azt kell mondanunk: amire nem képes az ember, hogy felvigye a szellemi világba az átszellemített földi szubsztanciát, azt elvégzi a madarak népe. S ami szellemi szubsztanciát az ember nem képes megadni a Földnek, azt adják meg a kérődző állatok, s az ő képviselőjük, reprezentánsuk, a tehén.
Látják, kérem, ez által lesz kerek egész a világ. Ha csak az embert tekintjük, a földi létet illetően érzésben bizonytalanná válunk. Ha az embert körülvevő világra tekintünk, újra biztonságot nyerünk. Most még kevésbé fognak hát csodálkozni rajta, hogy egy olyan mélyen szellemiség felé hajló vallásos világnézet, mint a hinduizmus - tiszteli a tehenet. Hiszen ez az az állat, mely folytonosan szellemmel hatja át a Földet, azt a szellemi szubsztanciát adva, amit maga vesz át a kozmoszból.
S valóban, reálissá kell tennünk magunkban a legelő tehén képét, s azt, hogy alatta a föld vidám izgalomban van; mikor ezek a lények ott fönn ígéretesen legelnek, ott alul az elemi szellemek ujjonganak, hiszen általuk kaphatják meg kozmikus táplálékukat. Le kellene festeni azt is, ahogyan, a sas körül lebegve elemi szellemek táncolnak ujjongva. Ez is a szellemi realitás festett képe lenne, benne mutatná a fizikait a szellemi valóságban. A sas a maga aurájában folytatódva mutatkozna, s az aurában a levegő szellemei és a levegőben élő tűz-szellemek öröme látszana.
Látnánk a tehén különleges auráját; egészen kozmikus ez az aura, igen ellentétes az állat földi létével. S látszana a földbéli elemi szellemek pezsgő vidámsága, mikor észlelik, hogy amit elvesztettek, mert a földi sötétségben kell életüket tengetniük, az most megjelenik számukra: a Napot láthatják a tehenek által ezek a szellemek. A földben lakozó elemi szellemek nem örülhetnek a fizikai Napnak, de igenis örülnek a kérődzők asztráltestének.
Igen, kedves barátaim, van másféle természetrajz is, nem csak az, ami a könyvekben olvasható. Mert hát mi is a végeredménye a mai könyvekben leírt természetrajznak? Éppen most jelent meg Albert Schweizer említett könyvének folytatása - talán emlékeznek, hogy a „Goetheanum” egy régebbi számában írtam erről a mai kultúra állapotát taglaló könyvecskéről. A folytatás előszava elég szomorú szellemi termék. Mert az előző kötet még bizonyos erővel és belátással akarta pótolni, ami kultúránkból hiányzik. De ez az előszó valóban szomorú fejezet. Mert Schweizer magát tekinti benne az első olyan embernek, aki belátta, hogy a tudás alapjában semmit sem nyújthat, és a világnézetet, az etikát a megismerésen kívül kell keresnünk.
Nos, a megismerés határairól már sok szó esett, és - hogyan is mondjam - bizonyos rövidlátásra vall, ha valaki önmagát tartja az első embernek, aki ezt a kolosszális tévedést kitalálta. Ha ettől eltekintünk, megmutatkozik, hogy egy ilyen kiváló gondolkodó - mert hiszen első könyvéből kiderül, hogy Schweizer kiváló gondolkodó - odáig jut, hogy azt mondja: ha világnézetet, ha etikát akarunk, teljesen el kell fordulnunk a tudástól, a megismeréstől; ezek ugyanis semmit sem adnak. A tudás és a megismerés úgy, ahogyan a hivatalosan elismert könyvekben van, a tudományok, az ismeretek nem juttatnak el a világ értelméhez. Mert alapjában igaz, hogy ha úgy nézzük a világot, ahogyan ezek az egyéniségek nézik, nem is juthatunk máshoz, mint hogy a sasok repülése értelmetlen dolog, kivéve, ha címerállatnak rajzolják őket. Hogy a tehén tejet ad, az földi értelemben hasznos. De mivel az ember csak fizikai lény, ez a haszon is csak fizikai lehet. Értelme, az nincsen a világ egészének.
Minden esetre, ha itt meg akarunk állni, akkor valóban nem vagyunk azon a szinten, ahol a világ értelme megjelenhet. Át kell térni arra, amit a szellem, a beavatási tudomány mondhat a világról, akkor megtaláljuk ezt az értelmet a világban. Mégpedig úgy látjuk meg értelmét, hogy közben minden létben csodálatos titkokat fedezünk fel, olyanokat, mint ami a meghaló sas és a meghaló tehén között játszódik, kettőjük között pedig ott a meghaló oroszlán, mely a szellemi és a fizikai szubsztanciát önmagában egyensúlyozza ki, mert nála egybecseng a légzés és a vér ritmusa. Az oroszlán szabályozza csoportlelke útján, hogy mennyi sasra van szükség, és mennyi tehénre ahhoz, hogy az Önök előtt ábrázolt folyamat helyesen alakuljon.
Látják, kérem, a három állat: sas, oroszlán és bika vagy tehén csodálatos, ösztönös ismeretből lett megteremtve. Rokonságukat az emberrel érezték, mert az ember, áttekintve ezeket e dolgokat így kellett szóljon: a sas leveszi rólam a feladatot, amit magam, a fejemmel nem tudnék teljesíteni; a tehén leveszi rólam a feladatot, amit magam, emésztő rendszeremmel és végtagjaimmal nem tudnék teljesíteni; az oroszlán leveszi rólam a feladatot, amit magam, ritmikus rendszeremmel nem tudnék teljesíteni. Így lesz belőlem és a három állatból a kozmosz összefüggésében egy egész. Így élhetjük hát bele magunkat a kozmikus összefüggésekbe. Megérezzük a mély rokonságot a világban, és megtanuljuk érteni, hogy tulajdonképpen milyen bölcsek is a világot átható erők. Az ember is közéjük szövődik, s az ember hatása is átjárja, hullámaival áthatja a világot.
Mint látható, ily módon össze tudtuk foglalni, mi is áll előttünk, amikor megkeressük az ember és az Állathármasság kapcsolatát, amiről az elmúlt hetekben beszéltünk.