Szemlélődéseink során már többször elmondtuk, s utolsó, az év körforgásáról és a Michael-kérdésről szóló előadásunkban is bizonyos szerepet játszott, hogy az ember a maga felépítésében és életviszonyaiban egy kisvilág, hogy az ember, mint mikrokozmosz áll a makrokozmosszal szemben, hogy az ember a világ törvényszerűségeit és titkait valóban mind magába foglalja. Csak nehogy azt képzeljék, hogy ennek az absztrakt mondatnak a teljes megértése valami egyszerű dolog! Bele kell mélyedni a világ dolgainak sokrétűségébe ahhoz, hogy az emberben is fellelhessük ezeket a titkokat.

Vizsgáljuk meg tehát ezt a dolgot egy bizonyos kiindulási pontból, először jól megnézve a világot és aztán az embert, hogy az embert, mint kis világot megtalálhassuk a nagyvilágban. Persze, amit a nagyvilágról mondhatunk, az mindig csak kis részlet lesz. Az ábrázolás sosem lehet teljes, mert ahhoz az egész világon át kellene haladnunk.

Tekintsünk először a legközvetlenebbül felettünk lévő világnak nevezhető világra, az állatvilágból arra, ami az ember környezetéből a levegőben él, arra az osztályra, mely legfeltűnőbb módon él a levegővel: a madárvilágra. Nem kerülheti el figyelmünket, hogy a madár levegőben lakik, életfeltételeit a levegőből meríti, s így lényegesen más a felépítése, mint a föld felszínén, vagy akár a föld alatt lakó állatoknak. Ha a madár nemzetség felépítését nézzük, az általánosan szokásos szemlélet szerint szükségesnek érezzük, hogy ebben az esetben is fejről, végtagokról s hasonlókról beszéljünk. Ez a szemléleti mód azonban meglehetősen művészietlen. Többször elmondtuk, hogy nem lehet megállni az intellektuális megértésnél, tovább kell haladnunk a világ művészi felfogása felé. Akkor viszont nem fogjuk a madár fejét, amely más állatokéhoz képest rendkívül korcs szerv, valódi fejnek tekinteni.

Bizonyos, hogy külsőleg tekintve, intellektuális módon azt mondhatjuk: igen, a madárnak is van feje, törzse és végtagjai. De gondolják meg, milyen korcs a madárláb, mondjuk egy teve végtagjaihoz képest, milyen korcs a feje mondjuk, egy kutya, egy oroszlán fejéhez viszonyítva, semmi rendes dolog nincsen benne, alig több mint pl. a kutya pofájának első része. Szinte azt mondhatnám, hogy bár kissé bonyolultabb, de a madárfej egy kutya vagy akár egy elefánt, egy macska fejének első pofarésze. Ami pedig az emlősállat végtagja, az a madárnál teljesen elkorcsosult. Igaz, a művészietlen szemlélet számára a madár mellső végtagjai szárnyakká alakultak. De ez imagináció nélküli látásmód. Ha az ember valóban meg akarja érteni a természetet, valóban be akar hatolni a kozmoszba, akkor mélyebbre kell néznie, mindenekelőtt a képző- és alakító erőkre.

Az a látásmód, mely szerint a madár teste is csak fejből, törzsből és végtagokból áll, sosem vezet ahhoz, hogy valóban megragadhassuk pl. a madár étertestét. Mert ha áttérünk az imaginatív szemléletre, a madár fizikaiságának látásáról arra, ami a madárnál éteri, akkor az éterikus madárnál csak egy fejet látunk. Az éterikus madár csak fejből áll. Az éterikus madárból kiindulva felfogható, hogy nem lehet összehasonlítani egy madarat más állat fejével és végtagjaival, mert csak egy átalakult fejet látunk. Így a tulajdonképpeni madárfej csak az ínye, első, szájszerű része ennek a fejnek, s ami hátrafelé megy, a csontváz bordának és gerincnek tűnő része úgy tekinthető, mint átalakult, de mégis a fejhez tartozó rész. Az egész madár tulajdonképpen fej. Mindez abból adódik, hogy ha egy madarat meg akarunk érteni, a Föld fejlődéstörténetébe, a planetáris fejlődésbe messze vissza kell nyúlnunk.

A madár planetáris története sokkal hosszabb múltra tekint, mint mondjuk, egy tevéé. A teve sokkal később keletkezett állat, mint bármely madár. A földre kényszerült madarak, mint pl. a strucc, keletkeztek legkésőbb; a levegőben szabadon élők, mint a sas, a keselyű, a Földnek igen régi állatai. Mialatt a korábbi földkorszakokban, a napkorszakban, a holdkorszakban mindazt még magukban tartották, ami aztán belülről kifelé haladt, egészen a bőrig, lényegében az alakult ki később, amit ma a tollakban, a szaruból való csőrben látunk. A madár külseje a későbbi eredetű, azáltal alakulhatott ki, hogy a madár viszonylag korán kifejlesztette a maga fej-természetét, s ehhez a későbbi időkben, a földfejlődés adta feltételek között hozzáfűzte azt, ami tollazatában van. Ezt a tollazatot pl. a Föld és a Hold adta a madárnak, egyéb természete azonban sokkal korábbi időből való.

Van azonban ennek a dolognak egy sokkal mélyebb oldala is. Nézzük csak meg egyszer a madarat a levegőben, mondjuk a méltóságosan tovarepülő sast. Mint kívülről érkező kegyelmi ajándékot kapta tollazatában a napsugarak hatását - majd más hatásokat is fogok még említeni - és szaruból való csőrét is. Nézzük csak meg ezt a sas madarat, amint száll a legeken át. Bizonyos erők hatnak rá. A Napnak ugyanis, a közismerteken kívül még egyéb erői is vannak. Mikor a druida misztériumokról beszéltem, felhívtam a figyelmet a Napból induló szellemi erőkre. Ezekre a szellemi erőkre kell néznünk, ők adják a madárnemzetség sokféle színét és tollazatának alakulását. És ha szellemi módon belelátunk a naphatások milyenségébe, megértjük, hogy a sasnak miért éppen ilyen tollazata van.

Ha aztán valóban belemélyedünk ebbe a sas-természetbe, ha képesek vagyunk a természet benső, művészi megértésre, mely a szellemi rész is magába foglalja, látjuk, ahogyan a más impulzusokkal megerősített művészi Napimpulzus elővarázsolja a tollazatot - helyesebben szólva: belevarázsolja a húsba - mintegy a sas felett futva, még mielőtt az kikelt volna a tojásból. Ezután megkérdezzük: mit jelent mindez az ember számára?

Igen, ez az, ami az ember agyát a gondolkodás hordozójává teszi. Akkor nézik Önök helyesen a nagy természetet, a makrokozmoszt, ha a sasra tekintve így szólnak: a sasnak tollazata van, sokszínű, tarka tollakból. Ugyanez az erő él bennünk; benned is működik, agyadat gondolat-hordozóvá teszi. Ez az erő az agyat redőzi, a gondolkodás alapját adó só-erő felvételre teszi képessé, egyáltalában ez tesz téged gondolkodó lénnyé. Ugyanez ad tollazatot a levegőben a sasnak. Így rokonnak érezzük magunkat a sassal, mikor gondolkozva mintegy a sastollak emberi megfelelőjét érezzük magunkban. Gondolataink úgy áradnak ki fejünkből, ahogyan a sas testéből a tollak.

Ha a fizikai szintről az asztrális szintre emelkedünk, egy paradoxont kell kimondanunk: fizikai síkon ugyanolyan erők hatására képződnek tollak, mint asztrális síkon a gondolatok. A tollképzést a sasnak adják, ez a fizikai aspektusa a gondolatok képzésének. Az embernek gondolatokat adnak - ez a tollképződés asztrális megfelelője. A népi beszéd géniusza néha csodásán kifejezi az ilyesmit. Ha a tollat levágják s kiveszik a belsejét, ezt a népnyelv a toll „lelkének” nevezi. Persze lesz, aki ebben a lélek-elnevezésben csak külsődleges jelölést lát, ez azonban mégsem külsődleges jelölés, hiszen az ilyesmit átlátó ember számára a toll óriási dolgot tartalmaz: a gondolatképzés titkát.

Tekintsünk most el a levegő lakójától, a sastól, s hogy megint egy olyan állatot találhassunk, amely az emlősöket reprezentálja, nézzük meg az oroszlánt. Az oroszlánt tulajdonképpen csak akkor érthetjük meg, ha kifejlesztjük érzékenységünket, s át tudjuk érezni azt az örömöt, azt a belső elégedettséget, ami a környezetével együtt élő oroszlánt eltölti. Talán nincs is más állat, hacsak nem rokona az oroszlánnak, melynek légzése ilyen csodálatos, ilyen titokzatos lenne. Ugyanis minden állati életben össze kell legyen hangolva egymással a légzés és a vérkeringés ritmusa. Csakhogy a keringést nehézzé teszik a rajta csüngő emésztőszervek, a légzés ritmusa pedig könnyűvé válik, amint az agyképződés magasának könnyűségébe törekszik. A madár esetében, ami a légzésben él, az egyben a fejben is él. A madár egészében fej, s azt mondhatnánk, hogy fejét csak külsődlegesen, a világ kedvéért hordja. A gondolatok nála a tollazat formájában jelentkeznek. A szépségben élni tudó helyes természet-érzék számára nincs meghatóbb, mint mikor átérezzük a benső rokonságot az emberi gondolat - az egészen konkrét és bensőleg egészen élő gondolat, és a madártoll között.

Akinek ezen a téren megvan a benső gyakorlottsága, pontosan tudja magáról, hogy mikor vannak pávaszerű és mikor sasszerű gondolatai, vagy mikor gondolkodik akár verébszerűen. A dolgok, függetlenül attól, hogy az egyik asztrális, a másik fizikai, csodálatosan megfelelnek egymásnak. Ez így van, s azt mondhatjuk: a madár légzésében oly túlsúllyal van jelen az élet, hogy a vérkeringés stb. emellett szinte eltűnik. A madár önérzéséből ez az emésztés minden súlyát, sőt a vérkeringését is elsöpri, sőt, minden egyebet is, mintha nem is lenne.

Az oroszlánnál egyfajta egyensúly van a légzés és a vérkeringés között. Bár a vérkeringés az oroszlánnál is súlyossá van téve, de nem annyira, mint mondjuk a tevénél, vagy a szarvasmarhánál, ahol az emésztés szokatlanul terheli a vérkeringést. Az oroszlán emésztőrendszere igen rövid, és felépítése is olyan, hogy az emésztés lehetőleg gyorsan haladjon, így ne terhelje nagyon a vérkeringést. Ezzel szemben az oroszlán fejében a fejszerűségnek olyan alakulását láthatjuk, amiben a légzés egyensúlyban van a keringés ritmusával. Ő az az állat, amelynél legjobban kiegyenlítődik, leginkább harmonizál a légzés belső ritmusa a szívdobogás belső ritmusával. Ebből adódik nála, amit szubjektív életére figyelve mondhatunk, hogy határtalan mohósággal, sajátságos módon nyeli el táplálékát, mert örül, ha már lenyelhette. Mohón vágyik a táplálékra, mert persze az éhség is jobban bántja, mint más állatot, mohón vágyik, de ínyencségre nem törekszik. Nem megszállottja az ízlelgetésnek, mert benső elégedettségét a vérkeringés és a légzés azonos ritmusából meríti. Örömét abban leli, amikor a zsákmány már átment a vérébe és a szívdobogást szabályozza, a szívdobogás pedig kölcsönhatásba kerül a légzéssel; annak örül, amikor a légáramot benső elégedettséggel szívja magába. Akkor van elemében, amikor a légzés és a vérkeringés közti benső egyensúlyban érzi a táplálék következményeit. Akkor érzi magát egészen oroszlánnak, mikor vére feldobog, és légzése lefelé pulzál. A két hullámverésnek ebben az érintkezésében él az oroszlán.

Nézzük csak meg ezt az állatot, ahogyan fut, ugrik, a fejét tartja, ahogyan néz - látni fogják, hogy mindez az egyensúlyból kiesés és az egyensúlyba visszabillenés játékából fakad. Talán semmi más nem hat az emberre olyan titokzatosan, mint az oroszlán különös tekintete, oly sokat jelez önmagából kifelé; valami belső győzelemről, az ellentétes hatások feletti uralomról szól. Ez az, amit az oroszlán tekintete mutat: az erőt, mellyel a szívdobogást a légzési ritmus alá rendeli, szinte a tökéletesség fokán.

Akinek van hozzá érzéke, hogy bizonyos alakzatokat művészi módon fogjon fel, az nézze meg az oroszlán száját. A száj felépítése mutatja: a szívdobogás egészen idáig, a szájig hat, de visszatartja a lélegzés. Rá fognak jönni, hogy az oroszlánszáj formája a szívdobogásnak és a légzésnek ebből az érintkezéséből képződik.

Az oroszlán ugyanis egészében mellkas-szerv. Az az állat, mely külső alakjában, egész életmódjában a ritmikus rendszer kifejeződése. Olyan a szervezete, hogy még a tüdő és szív viszonyában is megmutatkozik a szívdobogás és légzés kölcsönös játéka.

Valóban azt kell mondanunk: ha az emberben keresünk valamit, ami madárhoz hasonlít, akkor itt az emberi fej, és ami benne az oroszlánhoz leginkább hasonlít, az emberi mellkas környéke lesz, ahol a vérkeringés és légzés ritmusa találkozik egymással.

Most pedig fordítsuk el tekintetünket attól is, ami a levegőben él, mint a madarak nemzetsége, és attól is, ami a föld közvetlen környezetében lévő levegőben, ami a levegő körforgásában él, az oroszlántól is. Nézzük meg a szarvasmarhát. Már más összefüggésben is utaltam rá, hogy a legelőn delelő gulya milyen vonzó látvány. Jó figyelni az emésztésnek ezt a munkálkodását, ahogyan kifejeződik az állatok elfekvésében, szemük nézésében, minden mozdulatukban. Figyeljék csak meg, amikor a legelőn pihenő tehén valahonnan valami zajt hall. Csudás dolog látni, ahogyan felemeli a fejét, benne van a mozdulatban, hogy milyen nehéz mindez, hogy a fejet felemelni nem is olyan könnyű. Valami különös is rejlik mindebben. Amint a legelőn megmozdul a megzavart tehén, erről a mozdulatról nem mondhatunk mást: ez a tehén csodálkozik, hogy a legelésen kívül másra is használnia kell a fejét. Mért is emelem fel a fejem? Nem is legelek, s ha nem legelek, a fej fölemelkedése valóban céltalan! Nézzék csak meg, hogyan is van ez. Benne van az állat fejet emelő mozdulatában. De nem csak az állat fej mozdulatában látható. El sem lehet képzelni, hogy egy oroszlán úgy emelje fel a fejét, ahogyan a tehén teszi. Már a fej formájában is benne van ez. Ha most továbbmenve az állat egész alakját nézzük, egyszerűen egy nagyra fejlett emésztőrendszernek látjuk. Az emésztés súlya annyira terheli a vérkeringést, hogy mindent túlharsog, a fejet is, a légzést is. Ez az állat mindenestül emésztés. Valóban csodálatos, ha az ember szellemi látással feltekint egy madárra, és utána lenéz a tehénre.

Persze, akármennyire felemelnénk a tehenet, az fizikailag mégsem válna madárrá. De ha ugyanakkor át tudnánk vezetni a levegőbe, ami a tehénben fizikai, először a nedves, talaj közeli levegőbe, s egyben éteralakját is átvezetnénk a nedvességhez mért formába - aztán továbbhaladva az asztrális síkig emelnénk, akkor az állat ott fenn madár lenne. Asztrálisan madár lenne a tehén. Ami ott fenn asztrálisan a madár asztráltestéből fakad, és mint mondtam: a tollazatán dolgozik, ugyanazt hozta be a tehén a húsba, az izomzatba, behozta a csontokig. A tehénben fizikaivá vált, ami a madárban asztrális. Természetesen az asztralitásban más megjelenése lenne, de ez így van. Ugyancsak, ha engedem, hogy lehulljon, ami a madárban asztrális, s közben átmenjen az éteri és fizikai alakváltozáson - a sasból tehén lenne, hússá, testté válna, és emésztve a földön feküdne. A tehén rendkívül szép a maga emésztésében, asztrálisan tekintve.

S ha a filiszter-fogalmakból eredő filiszter-idealizmus azt mondja: az emésztés a legalacsonyabb, akkor hazugként bünteti azt, aki egy magasabb őrhelyről nézi ezt az emésztő működést, és szellemileg tekinti a tehén esetében. Nagyon is szép, nagyszerű és mérhetetlenül szellemi ez az emésztés.

Ilyen szellemi fokig nem jut el az oroszlán, a madár még kevésbé. A madár emésztő működése egészen fizikai valami. Természetesen az étertest is megtalálható az emésztőszervekben, de igen kevés, szinte semmi asztralitás. A tehénnél azonban az emésztési folyamatban, asztrálisan tekintve valami nagyszerűt látunk, egy egész világot. Ha az embernél akarjuk megnézni ezt a területet, látjuk, hogy amit a tehén egyoldalúan fejlesztett ki, bizonyos asztralitásnak a fizikai testté válását, az embernél az többi szervével harmóniában az emésztés szerveibe és azok folytatásába, a végtagokba van beleszőve.

Valóban, ha felnézek a magas levegőben szálló sasra, ha látom, amint az állat közvetlenül a levegőnek örül, mint az oroszlán, vagy amit akkor látok, mikor az állat a földalatti földerőkkel van összekötve, melyek emésztő szerveiben tovább hatnak, folytatódnak; ha a magasság helyett a mélységbe nézek és értelmesen szemlélve azt, a marha lényébe hatolok, akkor előttem áll az emberben harmonikus egészet alkotó, egymást kiegészítő három alakzat: a madár metamorfózisa az emberi fejben, az oroszláné az emberi mellkasban, a tehén metamorfózisa az emberi emésztő- és végtagszervezetben. A végtagokban természetesen megint csak hatalmasan átalakulva, hatalmasan metamorfizálódva. Ha így nézzük ezeket a dolgokat, akkor rájövünk, hogyan is született az ember az egész természetből, viszont hogyan is hordozza magában az egész természetet, ahogyan ábrázoltam: a madárvilágot, az oroszlán világát és a tehén mivoltát. Eljutunk egyes elemeihez, egyes alkotórészeihez annak az absztrakt mondatnak, ami így szól: az ember - kisvilág. Valóban, kisvilág ő, és a nagyvilág benne foglaltatik: az állat, mely a legekben lakik, az állat, mely a földfelszín körül keringő levegőben találja meg a maga elemét és az az állat, mely a föld alatt, a nehézkedés erőiben leli fő elemét, mind együttműködnek az emberben harmonikus egészként. Így hát az ember az összefoglalása a sasnak, az oroszlánnak és a bikának, vagy tehénnek.

Ha az újabb szellemtudományból kiindulva ezt újra kikutatja és átlátja az ember, akkor nagy tisztelet ébred benne azok iránt, akik ösztönös szellemi látással láttak bele mindebbe. Felébred benne az a tisztelet a régi, kozmikus látás áttekintő képessége iránt, melyről többször szóltam. Nagy tiszteletet érez pl. az olyan erőteljes kép iránt, mint amilyen a sasból, oroszlánból és tehénből vagy bikából álló ember, melyek együtt, megfelelően harmonizálva alkotják az embert mint egészet.

De mielőtt, esetleg majd holnap, az egyes impulzusok megbeszélésére áttérnék, melyek pl. a sast körüllengő erőkből jönnek, vagy oly erőkből, melyek az oroszlánt vagy a tehenet lengik körül, szeretnék egy másik megfelelésről is beszélni ember és kozmosz között.

Eljuthatunk ennek képzetéhez abból, amit már tudunk. Az emberi fej keresi a természetének megfelelőt, ezért fel kell tekintsen a madárnemzetségre. Az emberi mellkas, a szívdobogás, a légzés, ha fel akarja fogni saját titkát a természeti titkokban megjelenítve, akkor olyasmire kell tekintsen, mint az oroszlán. Saját anyagcseréjének titkait pedig a szarvasmarha, a tehén konstitúciójából kell megértse az ember. Azonban: az ember feje a maga gondolatainak is hordozója, mellkasa az érzéseinek, anyagcsere rendszere pedig akaratának. Lelkileg is képmása tehát az ember a madárnéppel világot átszövő képzeteknek, melyek a madár tollazatában mutatkoznak meg; képmása a Föld körül keringő érzésvilágnak is, mely légzés és szívverés között élve, megtalálható kiegyenlítődve az oroszlánnál; ez az embernél megszelídülve, benső bátorságos állapotban jelenik meg. A görög nyelv a bátorságos szavat a szív, a mellkas jellemzőjeként használja. És ha az akarat impulzusait keresi, azokat, melyek elsősorban az anyagcserében lakoznak, megtalálhatja azoknak hússá formálódott képmását a tehénnél.

Ami ma groteszk és paradox csengésű, amit egy olyan kor, melyből hiányzik a szellemi összefüggések megértésének képessége, talán őrültségnek tart, az mégis csak igazságot rejt, s erre a régi szokások rámutatnak. Ugye, mégis feltűnő jelenség, hogy egy Mahatma Gandhi - akiről Romain Rolland oly kevéssé örvendetes módon adott inkább rossz, mint helyes leírást a világnak -, bár tevékenységében teljesen kifelé fordul, és az indiai nép körében mintegy a XVIII. századi felvilágosodást hirdeti Indiába áthelyezve és szemben a régi hindu vallással, a maga felvilágosult hinduizmusában is megőrzött valamit: a tehén tiszteletét. Ezt nem lehet elhagyni - mondta. Mahatma Gandhi pedig, mint tudják, hatévi nehéz börtönt kapott az angoloktól politikai működése miatt. A tehén tiszteletét mégis megtartotta.

Az ilyen dolgok egyfajta szívóssággal maradtak fenn a szellemibb kultúrákban, s csak úgy érthetők meg, ha valóban tudjuk, miféle erők élnek az emésztés állatában, a tehénben. Azt mondhatnám: egy földivé vált, lealacsonyodott és földivé vált magas asztralitást lehet a tehénben tisztelnünk. Ilyen dolgok alapján fogható fel a hinduizmus vallásos tisztelete is a tehén iránt, míg a ráaggatott racionális és intellektuális bozót alapján az soha megérthető nem lesz.

Így látható tehát, hogy akarat, érzés és gondolat kinn a kozmoszban is kereshető, és kereshető annak korrespondenciája, megfelelése, a mikrokozmoszban is.

De látják, kérem, laknak még más erők is az emberben és kinn, a természetben is. Vegyék figyelembe a következőket: figyeljék meg azt a metamorfózist, amin végighalad egy állat, melyből lepke lesz.

Tudjuk, hogy a lepke petét rak, ebből bújik ki a hernyó. A hernyó tehát a petéből jön elő, a pete tartalmazza jól körülzárva azt, ami a későbbi állat adottsága lesz. Most hát a hernyó kibújik a fénnyel átitatott levegőre. Belekerül ebbe a környezetbe. Vegyük csak szemügyre, hogyan is él most a napfénnyel átitatott levegőben. Tanulmányozzák azt, pl. este, mikor ágyba fekve a lámpát meggyújtják, ahogyan egy molylepke a lámpa felé repül. Rászáll a lámpára és a fényben halálát leli. A fény úgy hat a molyra, hogy az át kell adja magát a halál-keresésnek. Ebből megismerhetjük a fény hatását az élőre.

Most csak aforisztikusan jelzem - holnap és holnapután majd kissé jobban megnézzük -, hogy a lepke nem tud a fényforrásig jutni, hogy magát belevesse, mármint nem tud a Napba jutni, csak szeretne. Olyannyira szeretne, ahogy a molylepke is az Önök ágya mellett bele akarja vetni magát a lángba, hogy ott elpusztuljon. A moly beleveti magát a lángba és a fizikai tűzben leli halálát. A hernyó is keresi a Napból érkező lángot, de belevetni nem tudja magát. Az átmenet a fénybe és a hőbe nála szellemi marad. Szellemi szinten jut át a naphatás egésze a hernyóig, és a hernyó követi azt. Minden napsugarat követ, együtt halad a napsugárral. Ahogyan a molylepke a lángba veti magát, s egész moly-anyagát átadja a fénynek, úgy szövi bele a hernyó is lassan a maga hernyó-anyagát a fénybe. Éjjel abbahagyja, nappal folytatja, és így megszövi-fonja maga körül a gubót. A gubó a hernyó saját anyagából, azaz önmagából font szálakból készül, és az

van benne, amit az áradó napfényben önmagából készített. A bábbá alakult lárva tehát maga köré szőtte a saját anyagában megtestesített napsugarakat. A molylepke gyorsan elég a fizikai tűzben. A hernyó is áldozatul adta magát a napfénynek, amikor, a mindenkori napfényt követve, maga köré szőtte a gubót. Nézzük a selyemhernyó gubóját: nem más az, mint megtestesült napfény, mely a hernyó szubsztanciáiban testesült meg. A gubóval a teret belülről lezárta, ezzel bizonyos fokig legyőzte a külső napfényt. De az a része a napfénynek, melyről Önöknek elmondtam, hogy behatol a kromlechbe (a kőkör kövébe) - a druida misztériumokat taglalva beszéltem erről - ez most belül van. Ekkor az a fény, mely eddig erős fizikai hatást gyakorolva a hernyót a gubó szövésére késztette, most belülről gyakorolja hatalmát, és megteremti a pillangót. Így hát az mászik elő a gubóból. Ezután újra kezdődik a körforgás. Itt szétterítve láthatjuk azt, ami a madártojásban egybe van tolva.

Most hasonlítsuk össze ezt az egész folyamatot azzal, ami a tojást rakó madárnál zajlik. Ott még a madár testén belül, egy bizonyos metamorfizálódott folyamat során mészhéj képződik. Itt a Nap fényének ereje a mész szubsztanciát használja fel arra, hogy egymásba tolja a pete-, lárva-, gubó-, bábsort. Tehát ott, ahol egy kemény mészhéj képződik, mint pl. a madártojásnál, az egész folyamat egyként jelenik meg. Mivel a széthúzott processzus össze van szorítva, a madárnál megváltozik az egész embrionális fejlődés is. A lepkénél szétválik az, ami a harmadik stádiumig folyik: pete-, hernyó- és báb- ill. gubóképződésre, s ez kívülről is látható. Aztán kibújik a pillangó.

Ha már most asztrálisan követjük az egész történést, akkor mit látunk? A madár egész alkotottságában egy emberi fejet mutat. A gondolatképzés szervét mutatja. És mit mutat a lepke, mely szintén a levegő lakója, de embrionális alakulásában valami sokkal komplikáltabb lény? Rájövünk, hogy a lepke a fejműködés folytatását mutatja meg, a fejerők kiterjeszkedését bizonyos mértékig az egész emberre. Mert az egész emberben olyasmi történik, ami nem a madár kialakulásának, hanem más természeti folyamatoknak a megfelelője.

Az emberi fejben, ha hozzávesszük az éteri és az asztrális részt is, a tojásképződéshez valami nagyon hasonlóval van dolgunk. Ha csak ez a fej- funkció működne, akkor csak pillanatnyi gondolatokat képezne az ember. A gondolatok azonban mélyre süllyednek bennünk, és igénybe veszik az egész embert. Így aztán emlékként űjra felmerülnek. Mikor pillanatnyi gondolatomat nézem, ahogyan bennem a külvilág hatására felmerül, s utána felnézek a sasra, azt mondom: a sas tollazatában kívülem látom megtestesülve gondolataimat. Bennem gondolattá, de csupán pillanatnyi gondolattá válnak a tollak. Ha arra nézek, amit emlékezésként hordok magamban, bonyolult folyamatot látok zajlani: lenn, a fizikai testben egyfajta szellemi tojás vagy pete képződik, ami éteriben egészen mássá válik, inkább a fizikai lárva képződéséhez lesz hasonló, az asztráltestben pedig már a báb- vagy gubóképzéssel lesz benső hasonlósága.

Ami akkor működik, mikor egy észleletem gondolatot vált ki, gondolatot old el mélyen bennem, az ahhoz hasonló, mint mikor a lepke lerak egy petét. Az átalakulás a lárva történetéhez hasonló: az élet az étertestben a szellemi fénynek áldozza magát, a gondolatot mintegy benső, asztrális gubóba szövi, s abból bújnak ki az emlékek. Ha a pillanatnyi gondolatban madártollazatot látunk, akkor emlékeinkben szellemi módon pillangószárnyakat, színekben ragyogó pillangószárnyakat láthatunk.

Így nézve a természetre, azt rendkívül rokonnak látjuk önmagunkkal. Gondolkozunk, s gondolataink világát a repülő madarakban látjuk. Emlékezünk, emlékezetünk van, s a bennünk élő emlékképek világát meglátjuk a napfényben csillogva repeső pillangókban. Igen, mikrokozmosz az ember, s a külső nagyvilág titkait önmagában tartalmazza. Úgy van ez, hogy bizonyos fokig mindazt, amit belülről látunk, gondolatainkat, érzéseinket, akaratunkat, emlék-képzeteinket, a másik oldalról, makrokozmikusan és kívülről tekintve láthatjuk meg a természet birodalmában.

Ez nevezhető valóságlátásnak. Ez a valóság puszta gondolatokkal nem ragadható meg, a valóság a puszta gondolat számára közömbös, annak csak a logika számít. Ugyanazzal a logikával azonban igazolni lehet a valóságban igen különböző dolgokat is. Hogy ezt szemléltessem, engedjék meg, hogy egy képpel zárjam fejtegetéseimet, mely majd átvezet a holnapiakhoz

Egy afrikai néger törzsnél, a fellatáknál sokat jelentő képet találunk: Egyszer vándorútra kelt az oroszlán, a farkas és a hiéna. Rátaláltak egy antilopra, s azt egyikük leütötte. Mivel jó barátságban voltak egymással, a szétszaggatott antilopot el akarták osztani egymás között. Az oroszlán először a hiénának szólt: osszál te! A hiénának megvolt a maga logikája. Ez az állat nem annyira az élőhöz, hanem inkább a halottsághoz ragaszkodik, logikája tehát bátorságának, illetve inkább gyávaságának ehhez a jellegéhez igazodik. A valósággal is aszerint bánik, amilyen bátorságos a pillanatnyi állapota. Így szólt hát: „Osszuk az antilopot három egyforma részre. Egy részt kapjon az oroszlán, egyet a farkas és a harmadikat a hiéna, mármint én.” Erre az oroszlán megölte a hiénát, majd így szólt a farkashoz: „Nézd csak, kedves farkasom, most másképpen kell osztozkodnunk. Osszál te! Hogyan osztanád te el a zsákmányt?" A farkas erre így felelt: „Igen, másképpen kell osztozkodnunk, mert most nem kaphatja mindenki azt, amit korábban, s mivel megszabadítottál minket a hiénától, most természetesen te, az oroszlán kapod az első harmadot. A második harmad úgyis a tiéd lett volna a hiéna szerint, a harmadik rész pedig azért a tiéd, mert te vagy minden állat között a legbölcsebb és a legrátermettebb.” Így osztozkodott a farkas. Az oroszlán megkérdezte: „Ki tanított erre téged?” ”A hiéna tanított rá” - felelte a farkas -, ”hogy a zsákmányt így osszam el.” És az oroszlán nem falta fel a farkast, hanem elvette a harmadik részt is a hiéna logikája szerint.

Igen, a matematika, az intellektuális rész azonos volt a hiénánál és a farkasnál. Harmadoltak, osztottak. De a matematikát, az intellektust különbözőképpen alkalmazták a valóságra. Ezáltal lényegesen megváltozott a sorsuk is. A hiénát felfalták, mert osztási elve a valóságra másképpen vonatkozott, mint a farkasé. A farkast nem falták fel, mert az ő hiénalogikája - hiszen maga mondta, hogy a hiéna tanította erre - másféle vonatkozásban állt a valósággal. Úgy vonatkozott a valóságra, hogy ezután az oroszlánnak a farkast már nem kellett felfalnia.

Látják: hiéna-logika itt is, ott is, de a logika, az intellektualitás alkalmazása a valóságra egészen más volt.

Így van ez minden absztrakcióval. Bármit meg lehet tenni vele aszerint, hogy hogyan alkalmazzák a valóságra. Ezért figyelni kell az olyasmire, mint annak realitása, ahogyan az ember mint mikrokozmosz a makrokozmosznak megfelel. Az embert nem csak logikailag kell szemlélni, az embert a világ olyan értelmezésével érhetjük csak el, melyben az intellektualizmus sohasem nélkülözi az áthajlást a művészibe. Ha azonban Önök képesek az intellektuálisból a világ művészi megragadásához vezető metamorfózisra, és a művészit megismerési elvvé tudják formálni, akkor az emberben meg fogják találni a makrokozmoszból azt, ami embermódon, és nem természeti módon él. Akkor meg fogják találni az ember és a nagyvilág közötti rokonságot a maga igaz értelmében.