Amikor az év nagy ünnepnapjai közelednek lelkűnkhöz, helyes, ha az ünnepek értelmét mindig újra a szellemi kozmikus összefüggések ismeretéből idézzük fel. Ezt úgy szeretném ma kifejteni, hogy a Föld egész alkatából értsük meg azt az ünnepi évet, amelyet hosszú időszakok során szellemi megismerés alapján állapítottak meg. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy ha ilyen összefüggésben beszélünk a földi tényekről, akkor nem szabad, hogy az ásványtan és a geológia megállapításai szerint a Földet pusztán ásványok és kőzetek halmazának fogjuk fel, hanem élő, lélekkel áthatott szervezetnek kell tekintenünk, amely belső erőiből hozza felszínre a növényeket, állatokat, és a fizikai embert. Ma a Földről egy meghatározott szempontból fogok beszélni, úgy, hogy minden Földön található élőlényt és lélekkel áthatott testet a Föld lényéhez tartozónak tekintek. Fejtegetéseim így fognak kiteljesedni.

Tudjuk, hogy a Föld a valamennyi hozzátartozó lénnyel együtt teljesen megváltoztatja alakzatát az év folyamán - nézzék csak meg a Föld növénytakaróját -, megváltoztatja egész arculatát, amellyel kitekint a kozmikus térbe. A Föld egy év múltán nagyjából ugyanoda érkezik, ahol külsőleg egy évvel ezelőtt tartott. Gondoljanak csak arra, hogy az időjárási viszonyok, a növények és állatok megjelenése 1923. március végén a fejlődésnek megint ahhoz a pontjához érkezett, ahol 1922 márciusának végén volt.

Ezt a földi körfolyamatot ma olyan nagy lélegzésnek fogjuk tekinteni, amelyet a Föld kozmikus környezetéhez viszonyítva hajt végre. A Földön és a Föld körül lejátszódó egyéb folyamatokat is valamilyen lélegzési folyamatnak foghatjuk fel. Beszélhetünk a Föld naponta végbemenő lélegzéséről is. Ma azonban az év teljes lefolyását vesszük hatalmas lélegzési folyamatként figyelembe. Ennek során a Föld nem levegőt lélegzik be és ki, hanem azokat az erőket, amelyek például a növények növekedésében működnek. Tavasszal ezek az erők hozzák felszínre a földből a növényeket, ősszel újra visszahúzódnak, elhervasztják a zöld növényi részeket és végül a növekedést is leállítják. Tehát, mint mondtam, nem a levegő lélegzéséről van szó, hanem olyan erők ki- és belélegzéséről, amelyekről részben úgy alkothatunk valamilyen fogalmat, ha követjük a növény növekedését az év folyamán. Ma a Föld évi lélegzési folyamatát tárjuk lelkünk elé.

Tekintsünk először a Föld úgynevezett téli napfordulójának időszakára. Mai időszámításunk szerint ez december utolsó harmadába esik. Ilyenkor olyannak kell tekintenünk a Föld légzési folyamatát, mint az emberi tüdőlélegzésnél bekövetkezett belégzést, amikor az ember a levegőt bent tartja és feldolgozza, vagyis magában tartja a lélegzetét. Így a Föld is magában hordja azokat az erőket, amelyekre vonatkozóan most be- és kilégzésről beszélek. December végén magában tartja ezeket az erőket. Vázlatosan a következőképpen rajzolhatom fel azt, hogy mi is történik ilyenkor a Földdel. Képzeljük el a Földet (lásd a vázlatot). A lélegzésre vonatkozóan mindig csak a Föld egy részét vehetjük tekintetbe, azt a részt, ahol mi lakunk, hiszen a Föld ellenkező oldalán ellentétes feltételek uralkodnak. A Föld lélegzését úgy kell elképzelnünk, hogy egyik területén (oldalán) kilégzést végez, az ellenkezőn belégzést, de erre most nem kell tekintettel lennünk.

Képzeljük el a decemberi időszakot. Amit sárga színnel jelölök, az a mi vidékünkön visszatartott lélegzet. A Föld teljesen belélegzett, magában tartja az előbb említett erőket. Az évnek ebben a pillanatában azt mondhatjuk, hogy a Föld magában tartja a lelkiségét. Lelkiségét teljesen felszívta, mert az említett erők a Föld lelki mivoltát jelentik. A Föld december végén tehát teljesen magában tartja a lelkiségét. Teljesen felszívta, mint ahogy belégzéskor az ember is magában tartja a levegőt. Jézus születését helyesen tették erre az időszakra, mert a Föld ilyenkor van teljes lelki erejének belső birtokában. Jézus ebben az időpontban olyan földi erőből születik, amely a Föld egész lelkiségét magában hordozza. Azok a beavatottak, akik a Golgotai Misztérium idején még - mondhatnám - méltóak voltak a régi beavatásra, látták annak a szemléletnek a mélységes értelmét, amelyet Jézusnak, a földi belégzés lélegzet-visszatartás időszakában történt születéséről alakítottak ki.

Ezek a beavatottak mintegy a következőket mondták. Amikor a régi időkben a káldeai és az egyiptomi kultúrában még fennálltak a beavatási helyek, a magasztos Napszellemről beszéltek, és tudni akarták, hogy ez a magasztos Napszellem hogyan szól a földi emberekhez, akkor erről ezt a szemléletet alakították ki. A napfény szellemiségét nem közvetlenül figyelték meg, hanem ahogyan a Hold visszatükrözi. Tekintetüket a Hold felé fordítva, régi szellemi látó lelki pillantásuk a holdfény áramlásával a világmindenség szellemének megnyilatkozását látta meg. Ennek a megnyilatkozásnak az értelme külsődlegesebb módon abból adódott, hogy megfigyelték a Holdnak az állócsillagképekhez és a bolygókhoz viszonyuló konstellációját.

A káldeai, és különösen az egyiptomi misztériumokban így figyelték meg az éjszakai órákban a csillagok állását, különösen az odaáramló holdfény vonatkozásában. Ahogyan az ember a papírlapokra írt betűkből megérti az olvasott szöveg értelmét, úgy nézték a Kos, a Bika, vagy a Vénusz, a Nap és a többi csillagkép és bolygó viszonyát az áramló holdfényhez. A csillagképek és a csillagok egymáshoz való viszonyulásából és különösen az áramló holdfény irányító hatásából leolvasták, amit az Ég mondott el a Földnek. Ezt szavakba foglalták. A régi beavatottak keresték annak az értelmét, amit így szavakba foglaltak. Azt keresték, hogy mi a később Krisztusnak nevezett lény mondanivalója a földi ember számára. Ezek a régi beavatottak arra tekintettek, amit a csillagok a Holdhoz fűződő viszonyukkal mondhattak a földi életnek.

A Golgotai Misztérium közeledtével azonban - mondhatnám - nagy szellemi-lelki metamorfózis vonult végig minden misztériumon. Ekkor a legidősebb beavatottak így szóltak tanítványaikhoz: Most olyan kor következik, amikor a csillagok konstellációját már nem vonatkoztathatjuk az áramló holdfényre. A jövőben a világmindenség másképpen szól a földi emberekhez. A Nap fényét közvetlenül kell megfigyelnünk. A szellemi megismerés tekintetét el kell fordítanunk a Hold megnyilatkozásaitól a Nap megnyilatkozásaira.

Ami akkoriban először a misztériumok tanítása volt, az óriási benyomást tett azokra az emberekre, akik a Golgotai Misztérium korában még a régebbi korok beavatottjaihoz tartoztak. Ezek a beavatottak ebből a nézőpontból ítélték meg a Golgotai Misztériumot. Azt mondták: olyasmi kerül a földi történésbe, ami a holdszerűtől a napszerűbe való átmenetet idézi elő. - Így jutottak el Jézus születésének kozmikus jelentőségéhez. Jézus születését úgy tekintették, hogy impulzust adott a Földről ahhoz, hogy ezentúl ne a Hold legyen az égi jelenségek kormányzója, hanem maga a Nap. Azt mondták magukban, hogy különleges jellegű eseménynek kellett történnie. Ez pedig a következő módon adódott számukra: december utolsó harmadában kezdték megérteni ennek a földi történésnek a belső értelmét. Abban az időben kezdték ezt megérteni, amelyet most karácsony idejének nevezünk. Azt mondták magukban: mindent a Napra kell vonatkoztatnunk. A Nap azonban csak akkor gyakorolhat hatalmat a Földre, amikor a Föld kilélegezte az erőit. Karácsony idején belélegzett, visszatartja lélegzetét. Ha Jézus ekkor születik, olyan időben születik meg, amikor a Föld mintegy nem beszél az Éggel, hanem teljesen visszahúzódik saját lényébe. Így Jézus olyan időszakban születik, amikor a Föld magányosan kering a kozmikus térben, nem bocsátja ki lélegzetét, hogy a Nap ereje és fénye áthullámozzék rajta. A Föld ebben az időben nem ajánlja fel lelkiségét a kozmosznak, visszavonja, beszívja magába. Jézus olyan időszakban születik meg a Földön, amikor a Föld magára marad a kozmoszban. - Érezzék át ezt a kozmikus érzületet, amely az ilyen számítás alapját képezi!

Kövessük most tovább a Földet az év folyamán. Kövessük addig a pontig, ahol éppen most vagyunk, körülbelül a tavaszi napfordulóig, március végéig. Ezt vázlatosan, így kell felrajzolnunk: A Föld (a vázlaton piros színnel) éppen kilélegzett, a lélek félig még a Földben van, de a Föld kilélegezte lelkét, áramló lelki erői kiáradnak a Kozmoszba. A Krisztus-impulzus ereje december óta bensőségesen kapcsolódik a Földhöz, a Föld lelkiségéhez, most pedig azt találjuk, hogy a Krisztus-impulzus a kiáramló lelkiséggel kezdi körülragyogni a Földet (a rajzon nyilakkal van jelölve). A Krisztussal áthatott földi lelkiség kiáramlik a szellemi-kozmikus térbe, és most találkozik a napfény saját erejével.

így most azt mondhatjuk, hogy Krisztus, aki decemberben lelkileg a Föld belsejébe húzódott vissza, kezd elszigetelődni a kozmikus hatásoktól, mert a Föld kilélegzésével maga is kilélegezteti erőit a feléje sugárzó napszerű fogadására. Vázlatunk úgy lesz helyes, ha megrajzoljuk Krisztus Földről kisugárzó erejének a napszerű jelleggel való egyesülését (sárga).

Krisztus húsvét idején kezd a napszerűvel együttműködni. Húsvét ideje tehát a Föld kilélegzésének időszakára esik. Ezt a történést nem szabad a visszaáramló holdfényre vonatkoztatnunk, hanem a napszerű jellegre.

Ez az eredete annak, hogy a húsvét ünnepét a tavaszi napfordulót követő holdtölte utáni vasárnapra tették. Az embernek, ha ezt átéli, húsvét idején azt kellene mondania: ha egyesültem Krisztus erejével, lelkem is kiárad a Föld lelkének kilélegző erejével a kozmikus messzeségekbe, és befogadja a Nap erejét, amit Krisztus most a Földről vezet az emberi lelkekhez, mint ahogy a Golgotai Misztérium előtt a kozmoszból hozta el nekik.

Ezzel azonban még valami más is bekövetkezik. Az ünnepek idejét egykor olyan korokban állapították meg, amikor minden lényegeset az áramló holdfényre vonatkoztattak. Ezeket ekkor csakis térbeli megfigyelések szerint állapították meg: a Holdnak a csillagokhoz viszonyított helyzetéből. Az ünnepek idejének megállapítására annak az értelmét betűzték ki, amit a Logosz írt be a térbe. Ha a mi húsvéti ünnepünk megállapítására tekintenek, azt látják, hogy térbeli kitűzése bizonyos pontig terjed, erről mondhatjuk, hogy a tavasz kezdetén bekövetkező holdtölte. Eddig tehát minden térbeli. Most azonban, kijutunk a térből: a tavaszi holdtölte után következő vasárnapra. A vasárnapot nem a térben tűzik ki, hanem az év körforgásának ciklusában, ahogy a hétköznapok szombattól szombatig követik egymást, mindig körben járva. Amikor a Hold konstellációjának térbeli megállapításától áttérünk a vasárnapoknak az év ciklusában történő tisztán időbeli megjelenésére, kilépünk a térből.

A régi misztériumokban azt is átérezték, hogy a régi megállapítások a kozmikus térre vonatkoztak, de a Golgotai Misztériummal kiléptek a kozmikus térből az időbe, és ezt már nem a kozmikus térre vonatkoztatták. Ami a szellemre vonatkozott, azt mintegy elszakították a tisztán térbelitől. Ez az emberiségnek nagy lendületet adott a szellem felé.

Ha az év során továbbhaladunk, mintegy a Föld lélegzésében, úgy júniusban a Föld harmadik állapotával találkozunk. Azon a helyen, amelyet most megfigyelünk, a Föld teljesen kilélegzett. Egész lelkisége kiáradt a kozmikus térbe, egész lelkiségét átadta a kozmikus térnek. A Föld lelkisége átitatódik a Nap és a csillagok erejével. Krisztus összekapcsolódott a Föld lelkiségével, egyesíti erejét a csillagok és a Nap erőivel, amelyek ott áramlanak a Föld lelkiségében, amit a kozmikus mindenségnek átadott. János napjának ideje van. A Föld teljesen kilélegzett. A Föld külső arculata kitekint a világmindenségbe és nem a saját erejét mutatja, mint a téli napforduló idején, hanem a csillagok, a Nap visszaverődő erejét, minden rajta kívül eső kozmikus erőét.

A régi beavatottak - különösen Európa északi vidékein - igen elevenen érezték ennek az időnek - a mi júniusunknak - belső értelmét és szellemét. Úgy érezték, hogy a Föld lelkével ilyenkor saját lelkük is átadja magát a kozmikus messzeségeknek. Úgy érezték, hogy nem a földi térben élnek, hanem a kozmikus messzeségekben. Azt mondták: lelkünkkel a kozmikus messzeségekben élünk. Együtt élünk a Nappal és a csillagokkal. Amikor visszatekintünk a Földre, amelyet a sarjadó, viruló növényekben, a színesen kibontakozó és ragyogó virágokban, az ide-oda cikázó rovarokban és a levegőt átszelő tarkatollú madarakban látunk, annak a visszatükröződését látjuk, amit a Föld elhagyásakor a Föld kiáradó lélegzetével egyesülve fogadunk be lelkünkbe, hogy kozmikusan és ne földi módon éljünk. Ami azonban ezerszámra színesen, sarjadva, virulva, a földből kihajtva jelenik meg a kozmikus térben, az ugyanilyen jellegű. Csak éppen tükrözött, visszavert erő, míg a közvetlen erőt emberi lelkünkben hordozzuk. - Így érezték magukat azok az emberek, akiket a beavatási helyek inspiráltak, és különösen a nyári napforduló ünnepét értették meg. Így látjuk, hogy a János-nap ünnepe beilleszkedik abba a nagy lélegzetbe, amelyet a Föld vesz a kozmosz irányában.

Ha tovább követjük ezt a lélegzetet, úgy végül ahhoz az állapothoz jutunk, amely szeptember végén következik be. A kilélegzett erők ismét visszaindulnak, a Föld újra elkezdi belégzését. A Föld kozmoszba kiáradt lelke ismét visszahúzódik a Föld belsejébe. Az emberi lelkek nem tudatosan, vagy szellemi látó benyomásaikban, saját lelkük folyamatának észlelik a Föld lelkiségének belélegzését. Azok az emberek, akiket ilyesmiről a beavatási megismerés inspirált, azt mondhatták szeptember végén: amit a kozmosztól kaptunk, és a Krisztus-impulzus által kapcsolódott saját lelki erőnkhöz, azt újra visszaáramoltatjuk a Földnek, amely egész nyáron át a Földön kívüli kozmosz tükrözésére szolgált.

Egy tükörre az jellemző, hogy semmit sem enged át abból, ami előtte áll. Mivel a Föld nyáron a kozmosz tükre, ezért bensejében mintegy átlátszatlan, nem ereszti át a kozmikus jelenségeket, nem ereszti át a Krisztus-impulzust nyár idején. A Krisztus-impulzusnak mintegy a kilélegzésben kell élnie; maga a Föld nem ereszti át a Krisztus-impulzust. Az ahrimáni erők befészkelik magukat a Krisztus-impulzust át nem eresztő Földbe. Amikor az ember újra visszatér azokkal az erőkkel, amelyeket a Föld erőinek kilélegzése révén vett fel saját lelkébe és a krisztusi erőket is felvette, akkor az ahrimanizált Földbe merül. De Föld-fejlődésünk mostani korszakában, a XIX. század utolsó harmada óta Michael ereje siet a szellemi magasságokból a lemerülő emberi lélek segítségére, és leküzdi a Föld lélegzetének a Földbe való visszaáramlásakor az ahrimáni sárkányt.

Ezt mintegy prófétikusan látták előre azok, akik már a régi misztériumokban szellemi módon értették az év körforgását. Tudták, hogy az ő korukhoz még nem érkezett el az a titok, hogy Michael ereje a lemerülő emberi lélek segítségére siet. Tudták azonban, hogy ha a lelkek mindig újra meg fognak születni, megjelenik Michael ereje, és megsegíti a földi emberek lelkét. Ilyen értelemben tekintettek az év körforgására. Ezért a régi bölcsességnek megfelelően a naptárban Michael ünnepét, a Mihály-napot szeptember 29-én találhatjuk meg, néhány nappal az őszi napéjegyenlőség után. Mihály napja éppen az egyszerű vidéki emberek számára rendkívül fontos időszak.

Mihály napja azonban, az év körforgásába való beilleszkedése révén azoknak is fontos időszak, akik megértik Földünk jelenlegi korszakának egész értelmét. Hiszen, ha megfelelő tudattal akarunk mai korunkba illeszkedni, meg kell értenünk, hogy Michael ereje a XIX. század utolsó harmadában úgy veszi fel a harcot a sárkánnyal - az ahrimáni hatalmakkal -, ahogy az a mi korunkban szükséges. Hiszen nekünk is bele kell illeszkednünk a Föld és az emberiség fejlődésének értelmébe, amennyiben saját tudatunkkal helyesen veszünk részt ebben a kozmikus-szellemi küzdelemben.

A Mihály-nap eddig paraszti ünnep volt. Tudják, hogy ehhez milyen értelmet fűzök: az egyszerű emberek ünnepe volt. Arra volt hivatott, hogy az évi földi-kozmikus légzés egész értelmének belátásából egyre jobban kialakítsa a húsvét kiegészítő ünnepét. Mert a földi életet újra szellemi értelemben felfogó emberiségnek egykor így kellett gondolkodnia.

A Föld ahrimanizálódott mialatt a nyári kilégzés végbement. Iszonyú volna, ha Jézus születése ebbe az ahrimanizált Földbe történne meg! A Földet szellemi erőknek kell a sárkánytól, az ahrimáni erőktől megtisztítaniuk, mielőtt még befejeződik a körforgás, és eljön a december, amely meghozza a Krisztus-impulzus születését a lélekkel áthatott Földben. Michael tisztító, az ahrimáni gonoszságot legyőző erejének egyesülnie kell a Föld szeptembertől decemberig tartó lélegzésével, hogy karácsony ünnepének érkezése és a Krisztusimpulzus megszületése a megfelelő módon történhessen meg. Ez tovább érlelődik azután a kilégzés kezdetéig, húsvét idejéig.

Így tehát azt mondhatjuk: a Föld a karácsonyi időszakban felvette magába lelkiségét az évi nagy lélegzetvétel során. A Krisztus-impulzus a Föld felvett lelkiségében, a Föld belsejében születik meg. Tavasz felé a Föld kilélegzésével kiáramlik a kozmoszba. Találkozik a csillag-szubsztanciákkal és kölcsönhatásba lép velük, de már nemcsak térbeli, hanem időbeli kapcsolatba is, úgy, hogy az időbeliség a térbeliből kerül ki.

A húsvét a tavaszi holdtöltét követő első vasárnapra esik. Az ember felemelkedik lelkületével a teljes kilélegzés idején a kozmikus létbe, átitatja, és áthatja magát a csillag-szubsztanciákkal, a kozmosz lélegzetét egyesíti a Föld lélegzetével, és áthatja magát a húsvét lényegével. János-nap idején merül el legintenzívebben abban, ami húsvétkor kezdte áthatni. Azután vissza kell térnie a Föld lelkével és saját lelkiségével a Földbe, de Michael segítségére van utalva, hogy helyesen hatolhasson a földiségbe, miután Michael erői legyőzték az ahrimáni jelleget.

A Föld lelkisége egyre jobban visszahúzódik a beszívott lélegzet erejével a földiségbe, míg elérkezik karácsony ideje, és ezt az időszakot az ünnepli ma helyesen, aki arra gondol, hogy Michael azért tisztította meg a Földet, hogy karácsony idejében Krisztus impulzusa a megfelelő módon születhessék meg. Ezután újra végbemegy a kozmikus

régióba való kiáramlás. Krisztus, ekkor ennél a kiáramlásnál magával viszi Michaelt, hogy Michael a földi-ahrimáni jelleg ellen vívott küzdelmében elhasznált erőit a kozmoszból újra pótolhassa. Húsvétkor Michael is újra kezd belemerülni a kozmosz mivoltába, és legintenzívebben János-nap idején itatódik át vele. Aki ma megfelelő értelemben fogja fel azt, ami emberi mivoltát a földiséghez köti, az azt mondja: olyan korszak kezdődik, amelyben a Krisztus-impulzust csak akkor értjük meg helyesen, ha figyelembe vesszük, hogy azt Michael megfelelő erővel kíséri az év körforgása során. Mintegy Krisztus vándorútját látjuk, amint a földi és a kozmikus régióba áramlik, Michael kíséri megfelelőképpen, aki a Földön harcol, és a kozmikus messzeségekben szerzi meg az erejét ehhez a küzdelemhez (lásd a lemniszkátát).

Így a húsvét gondolatát is akkor fogjuk fel korunknak megfelelő értelemben, ha megértjük, hogy a földi létet megvilágosító hatalmas képhez, a sírból feltámadó, halálon győzedelmeskedő Krisztus képéhez ma Michael lényét fűzzük hozzá Jézus Krisztus jobbján, amint az évi körforgás földi lélegzése során Krisztus erejével szövi át a Föld lélegzésének az erejét.

Ha a Krisztus-gondolatot az évnek mind a négy nagy ünnepi időszakában, tehát húsvétkor is meg tudjuk magunkban eleveníteni, úgy ma olyan értelemben tesszük élővé, ahogyan akkor kell megelevenednie, ha mint földi emberek teljes megértéssel tudjuk jelenkorunkban elhelyezni. Akik a Krisztus-impulzust, egészen a mi korunkig helyesen fogták fel, azokat lelkileg áthatotta az a reménység, hogy Michael a Krisztus-erő szolgálata érdekében jött el.

Különösen mai korunkban kötelességünk az, hogy a michaeli gondolat értelmében hassuk át magunkat Krisztus impulzusával. Akkor hatjuk át magunkat vele helyesen, ha a feltámadás eszméjét úgy tudjuk Michael hatékony gondolatával összekapcsolni, ahogyan a már többször kifejtett módon beleilleszkedett az emberiség fejlődésébe.